812 Búbánat 2017-08-21 14:48:39
Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai Dante Kiadás (Budapest), Vászon , 191 oldal Fekete-fehér fotókkal illusztrált. ELŐSZÓ Liszt Ferenc tanitványaival s a mester pedagógiai munkásságával aránylag keveset és elég felületesen foglalkozott a hatalmas arányú Liszt-irodalom. A szegényes magyar zenei irodalom pedig csaknem semmit. Holott Liszt sokrétű egyéniségének egyik jellegzetes vonása: tanító-hajlama, mely egész életén, a zeneművészet minden ágát érintve, végigvonult. Tizenhat éves korában Párizsban már zongoraleckékből élt s ettől kezdve a tanítványok csak a virtuóz-évek utazgatásaiban maradtak el mellőle. De azért Liszt sohasem volt zenetanitó vagy zongoratanár, többször és hevesen tiltakozott is ilyen megítélése ellen, ő nem zeneleckét adott, hanem "művészetet terjesztett" zongorája mellett, íróasztalánál, a zenekar élén, sőt az emberekkel való érintkezése közben is. Nem volt a mai értelemben vett pedagógus és hat évtizeden át mégis ő tanította zenére a világot. Ha pedagógus nem volt, természetesen pedagógiai módszere sem lehetett. És mégis volt: mely a felismert tehetségek előbbrevitelében és megerősítésében nyilvánult meg. Senki sem tudott olyan elismeréssel adózni a tehetségnek, mint Liszt, még akkor is, ha a tehetetlenség iránya az ő felfogásával ellentétes volt. A szép, a szebb: egyetlen pedagógusi parancsa, melyet a zenében legtöbbször példákkal, "megmutatással" érvényesített. Sokszor csak beszélt a műről, anélkül, hogy megszólaltatta volna, de legtöbbször a megmutatáshoz folyamodott s hangokkal, a játékával oktatott. Legnagyobb pedagógiai ereje pedig grandiózus egyéniségében rejlett, mely bűvös hatása körébe vont mindenkit. Egyik Lotz-tanítvány mondta el, a mester úgy oktatta rajztábláját körülvevő tanítványait, hogy megjelölve a feladatot, - mondjuk: futó alak -, a krétát kezébe vette, a táblának háttal állt s anélkül, hogy a rajztáblára nézett volna, a futó alak körvonalát, nagy lábujjánál megkezdve, egyetlen lendülettel felrajzolta... aztán megfordult, ránézett rajzára s ennyi magyarázatot tett hozzá, mint tanár: "Igy kell ezt csinálni"... És mégis, nem is képzelné az ember, milyen hatalmas oktató erő van a tudásnak ilyen bravúrjában. Liszt is tett így nem egyszer, de ha érdemesnek látta, aprólékosságokba is belement. De nem akarom felsorolni, részletezni s osztályozni Liszt pedagógiai eszközeit és működését, mely hosszú élete folyamán, valamint a működési terület szerint (Párizs, Genf, Weimár, Róma, Budapest) változott, - helyesebb, mert közvetlenebb, ha azok beszélnek erről, kik a mester zongorája mellől indultak neki az életnek, - a tanítványok -, amint Liszt nevezte volt őket: "az ő aposotolai." TARTALOM Bevezetés Liszt Ferenc élő magyar tanítványai Nők: Bauholzer Julia 37 Forster Stefánia 53 Guttmann Emma 63 Kramer Ernesztina 71 Müller Eugénia 81 Schuk Anna 89 Varga Vilma 97 Vaszilievits Olga 115 Voigt Gizella 127 Férfiak: Bahnert József 155 Forrai Sándor 159 Márkus Dezső 167 Thomán István 171 Weisz József 189
Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai Dante Kiadás (Budapest), Vászon , 191 oldal Fekete-fehér fotókkal illusztrált. ELŐSZÓ Liszt Ferenc tanitványaival s a mester pedagógiai munkásságával aránylag keveset és elég felületesen foglalkozott a hatalmas arányú Liszt-irodalom. A szegényes magyar zenei irodalom pedig csaknem semmit. Holott Liszt sokrétű egyéniségének egyik jellegzetes vonása: tanító-hajlama, mely egész életén, a zeneművészet minden ágát érintve, végigvonult. Tizenhat éves korában Párizsban már zongoraleckékből élt s ettől kezdve a tanítványok csak a virtuóz-évek utazgatásaiban maradtak el mellőle. De azért Liszt sohasem volt zenetanitó vagy zongoratanár, többször és hevesen tiltakozott is ilyen megítélése ellen, ő nem zeneleckét adott, hanem "művészetet terjesztett" zongorája mellett, íróasztalánál, a zenekar élén, sőt az emberekkel való érintkezése közben is. Nem volt a mai értelemben vett pedagógus és hat évtizeden át mégis ő tanította zenére a világot. Ha pedagógus nem volt, természetesen pedagógiai módszere sem lehetett. És mégis volt: mely a felismert tehetségek előbbrevitelében és megerősítésében nyilvánult meg. Senki sem tudott olyan elismeréssel adózni a tehetségnek, mint Liszt, még akkor is, ha a tehetetlenség iránya az ő felfogásával ellentétes volt. A szép, a szebb: egyetlen pedagógusi parancsa, melyet a zenében legtöbbször példákkal, "megmutatással" érvényesített. Sokszor csak beszélt a műről, anélkül, hogy megszólaltatta volna, de legtöbbször a megmutatáshoz folyamodott s hangokkal, a játékával oktatott. Legnagyobb pedagógiai ereje pedig grandiózus egyéniségében rejlett, mely bűvös hatása körébe vont mindenkit. Egyik Lotz-tanítvány mondta el, a mester úgy oktatta rajztábláját körülvevő tanítványait, hogy megjelölve a feladatot, - mondjuk: futó alak -, a krétát kezébe vette, a táblának háttal állt s anélkül, hogy a rajztáblára nézett volna, a futó alak körvonalát, nagy lábujjánál megkezdve, egyetlen lendülettel felrajzolta... aztán megfordult, ránézett rajzára s ennyi magyarázatot tett hozzá, mint tanár: "Igy kell ezt csinálni"... És mégis, nem is képzelné az ember, milyen hatalmas oktató erő van a tudásnak ilyen bravúrjában. Liszt is tett így nem egyszer, de ha érdemesnek látta, aprólékosságokba is belement. De nem akarom felsorolni, részletezni s osztályozni Liszt pedagógiai eszközeit és működését, mely hosszú élete folyamán, valamint a működési terület szerint (Párizs, Genf, Weimár, Róma, Budapest) változott, - helyesebb, mert közvetlenebb, ha azok beszélnek erről, kik a mester zongorája mellől indultak neki az életnek, - a tanítványok -, amint Liszt nevezte volt őket: "az ő aposotolai." TARTALOM Bevezetés Liszt Ferenc élő magyar tanítványai Nők: Bauholzer Julia 37 Forster Stefánia 53 Guttmann Emma 63 Kramer Ernesztina 71 Müller Eugénia 81 Schuk Anna 89 Varga Vilma 97 Vaszilievits Olga 115 Voigt Gizella 127 Férfiak: Bahnert József 155 Forrai Sándor 159 Márkus Dezső 167 Thomán István 171 Weisz József 189
811 Búbánat 2017-08-17 08:53:10 [Válasz erre: 768 Búbánat 2017-04-19 11:42:39]
Most délelőtt, Bartók Rádió 9.30-10.00 „ Kritikus füllel” Liszt Ferenc dal- és operaátiratait Farkas Gábor zongorázza A kiadványról Mácsai János, Molnár Szabolcs és Ujházy László beszélget. Szerk.: Katona Márta (ism.)
Most délelőtt, Bartók Rádió 9.30-10.00 „ Kritikus füllel” Liszt Ferenc dal- és operaátiratait Farkas Gábor zongorázza A kiadványról Mácsai János, Molnár Szabolcs és Ujházy László beszélget. Szerk.: Katona Márta (ism.)
810 Búbánat 2017-08-16 09:08:43
1880 tavaszán Kolozsvárott a Szent Mihály katedrálisban koncertezett Liszt Ferenc . A papa ezrede ideiglenesen éppen a városban állomásozott. Az idősb Lehár megengedte, hogy amíg ő ingyen hegedül a zenekarban, addig fia az egyik sarokban meghúzódva végighallgassa a koncertet. Lehár jóval később így emlékezett a kolozsvári napokra: „a hangverseny végén Liszt elbúcsúzott apámtól, aki a mester keze fölé hajolt és megcsókolta.” Forrás: Gál Róbert: Óh lányka, óh lánykám… - Lehár az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006)
1880 tavaszán Kolozsvárott a Szent Mihály katedrálisban koncertezett Liszt Ferenc . A papa ezrede ideiglenesen éppen a városban állomásozott. Az idősb Lehár megengedte, hogy amíg ő ingyen hegedül a zenekarban, addig fia az egyik sarokban meghúzódva végighallgassa a koncertet. Lehár jóval később így emlékezett a kolozsvári napokra: „a hangverseny végén Liszt elbúcsúzott apámtól, aki a mester keze fölé hajolt és megcsókolta.” Forrás: Gál Róbert: Óh lányka, óh lánykám… - Lehár az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006)
809 Búbánat 2017-08-02 22:19:07
Nagy esemény Pétervár zenei életében Liszt Ferenc látogatása Liszt Ferenc 1842. április 16-án érkezett meg Szentpétervárra. Huszadikai zongoraestjén hatalmas tömeg hallgatta. Soraikban számos ott élő finn, svéd, német, francia és lengyel is volt. A koncerten ott volt Vlagyimir Vasziljevics Sztaszov (Szentpétervár,1824. január 14. – Szentpétervár,1906. október 10.) zenekritikus, művészettörténész, esszéíró, levéltáros, politikai aktivista, aki érzékletes beszámolójában írja le, milyen hatást váltott ki Pétervárott a világjáró magyar komponista-zongoraművész megjelenése: „A Nemesi Gyűlés dugig tömött termében egyszerre valami zaj hallatszott, mindenki arrafelé nézett, és megláttuk Lisztet, amint a galérián és az oszlopok mögött föl-alá járkált… Liszten fehér mellfodor volt, afölött díszlett az Aranysarkantyú-rend, melyet nemrég adományozott neki a pápa, és más kitüntetéseket is viselt láncocskákon, a frakk hajtókáján. Szikár alakja görbén meghajolt, és bár sokat olvastam híres ’firenzei arcéléről’, mely állítólag Dantéhoz teszi őt hasonlatossá, semmi szépséget nem találtam arcában… Annál inkább lenyűgözött óriási, hirtelenszőke sörénye a fején. Ilyen hajat senki sem mert viselni akkortájt Oroszországban, ez szigorúan tilos volt. A teremben sugdolózás támadt, észrevételek és megjegyzések hangzottak el Lisztről… Ekkor Liszt az órájára pillantott, eltávozott a galériáról, átfurakodott a tömegen és a dobogóhoz sietett, de ahelyett, hogy a lépcsőn ment volna fel, oldalról egyenesen felugrott az emelvényre, lerántotta kezéről fehér glaszékesztyűjét, a padlóra dobta, a zongora alá, mélyen meghajolt mind a négy irányban, olyan tapsorkán közepette, amilyent bizonyára nem hallottak még Pétervárott 1703 óta, és leült. A terem egy pillanat alatt hallgatásba merevedett, mintha mindenki egyszerre meghalt volna, és Liszt elkezdte, egyetlen hangnyi előjáték nélkül, Rossini Tell Vilmosának nyitányát. Mikor befejezte a nyitányt, a terem viharos tapsban tört ki, ezalatt Liszt gyorsan átment a másik zongorához, mely fordítva állt ott, és így cserélgette a zongorát minden egyes darabnál, úgyhogy a teremnek hol az egyik, hol a másik fele számára volt látható az arca… A hangverseny után Szerov és én olyanok voltunk, mint a megzavarodottak, alig szóltunk egymáshoz, és mindegyikünk haza sietett, hogy papírra vesse benyomásainkat, álmainkat, lelkesedésünket… Olyanok voltunk, mint a szerelmesek, vagy mint akiket mámor lepett meg. Nem csoda. Egész életünkben nem tapasztaltunk még ehhez hasonlót, sohasem találkoztunk még szemtől szembe ilyen szenvedélyes, zseniális és démoni természettel, mely hol szélviharként rohan, hol a gyengéd szépség és báj kellemét árasztja szét.” Utolsó pétervári estjén Hummel H-moll koncertjét játszotta el. Amit Stein príma hamburgi pianista tett népszerűvé a közeli Helsinkiben. A mester 1842. május 29-én este indult el Pétervárról az esti gőzhajóval. Sokan elkísérték a Finn Öböl kijáratánál fekvő Kronstadt erődszigetig. A finn és svéd partok előtt utazott végig. Harmincadikán már Párizsban játszott… (Forrás: Abody Béla: Az Opera fellegvárai – Zeneműkiadó, Budapest, 1967 - "Pétervár - Leningrád")
Nagy esemény Pétervár zenei életében Liszt Ferenc látogatása Liszt Ferenc 1842. április 16-án érkezett meg Szentpétervárra. Huszadikai zongoraestjén hatalmas tömeg hallgatta. Soraikban számos ott élő finn, svéd, német, francia és lengyel is volt. A koncerten ott volt Vlagyimir Vasziljevics Sztaszov (Szentpétervár,1824. január 14. – Szentpétervár,1906. október 10.) zenekritikus, művészettörténész, esszéíró, levéltáros, politikai aktivista, aki érzékletes beszámolójában írja le, milyen hatást váltott ki Pétervárott a világjáró magyar komponista-zongoraművész megjelenése: „A Nemesi Gyűlés dugig tömött termében egyszerre valami zaj hallatszott, mindenki arrafelé nézett, és megláttuk Lisztet, amint a galérián és az oszlopok mögött föl-alá járkált… Liszten fehér mellfodor volt, afölött díszlett az Aranysarkantyú-rend, melyet nemrég adományozott neki a pápa, és más kitüntetéseket is viselt láncocskákon, a frakk hajtókáján. Szikár alakja görbén meghajolt, és bár sokat olvastam híres ’firenzei arcéléről’, mely állítólag Dantéhoz teszi őt hasonlatossá, semmi szépséget nem találtam arcában… Annál inkább lenyűgözött óriási, hirtelenszőke sörénye a fején. Ilyen hajat senki sem mert viselni akkortájt Oroszországban, ez szigorúan tilos volt. A teremben sugdolózás támadt, észrevételek és megjegyzések hangzottak el Lisztről… Ekkor Liszt az órájára pillantott, eltávozott a galériáról, átfurakodott a tömegen és a dobogóhoz sietett, de ahelyett, hogy a lépcsőn ment volna fel, oldalról egyenesen felugrott az emelvényre, lerántotta kezéről fehér glaszékesztyűjét, a padlóra dobta, a zongora alá, mélyen meghajolt mind a négy irányban, olyan tapsorkán közepette, amilyent bizonyára nem hallottak még Pétervárott 1703 óta, és leült. A terem egy pillanat alatt hallgatásba merevedett, mintha mindenki egyszerre meghalt volna, és Liszt elkezdte, egyetlen hangnyi előjáték nélkül, Rossini Tell Vilmosának nyitányát. Mikor befejezte a nyitányt, a terem viharos tapsban tört ki, ezalatt Liszt gyorsan átment a másik zongorához, mely fordítva állt ott, és így cserélgette a zongorát minden egyes darabnál, úgyhogy a teremnek hol az egyik, hol a másik fele számára volt látható az arca… A hangverseny után Szerov és én olyanok voltunk, mint a megzavarodottak, alig szóltunk egymáshoz, és mindegyikünk haza sietett, hogy papírra vesse benyomásainkat, álmainkat, lelkesedésünket… Olyanok voltunk, mint a szerelmesek, vagy mint akiket mámor lepett meg. Nem csoda. Egész életünkben nem tapasztaltunk még ehhez hasonlót, sohasem találkoztunk még szemtől szembe ilyen szenvedélyes, zseniális és démoni természettel, mely hol szélviharként rohan, hol a gyengéd szépség és báj kellemét árasztja szét.” Utolsó pétervári estjén Hummel H-moll koncertjét játszotta el. Amit Stein príma hamburgi pianista tett népszerűvé a közeli Helsinkiben. A mester 1842. május 29-én este indult el Pétervárról az esti gőzhajóval. Sokan elkísérték a Finn Öböl kijáratánál fekvő Kronstadt erődszigetig. A finn és svéd partok előtt utazott végig. Harmincadikán már Párizsban játszott… (Forrás: Abody Béla: Az Opera fellegvárai – Zeneműkiadó, Budapest, 1967 - "Pétervár - Leningrád")
808 Búbánat 2017-07-31 11:05:16 [Válasz erre: 703 Búbánat 2016-09-22 15:46:32]
Széchényi Imre élete és kapcsolata Liszt Ferenccel Szerző: Széchényi Kálmán Mindeddig csak azok a történészek ismerték Széchényi Imre nevét, akik belterjesen foglalkoztak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság történelmével. A helyzet számomra megváltozott, amióta kezembe kerültek dédnagyanyám, gróf Széchényi Dénesné szül. Mariette Hoyos grófnő naplójának kivonatai. Mariette Széchényi Imre sógornője volt, és miután megözvegyült, Maria Josepha főhercegnőnél (az utolsó magyar király és osztrák császár, Károly édesanyjánál) egy ideig a főudvarmesteri tisztséget töltötte be. Mariette naponta Bach-műveket zongorázott, és szalonokban, de alkalomadtán nyilvánosan is, Schubert-, Schumann- és Mendelssohn-dalokat énekelt. Leírta, hogy Liszt megtanította neki néhány saját dalát. Nagy meglepetésemre megtudtam, hogy Mariette gyakran játszotta sógorával együtt annak négykezes zongoradarabjait, és hogy dalainak zömét ő adta elő először. 1920-ban ezt írta az immár 82 éves dáma a naplójába: „…még egyszer megpróbáltam Imre sógor dalait énekelni.“ Valószínűleg ez alkalommal foglalkozott valaki utoljára e dalokkal újrafelfedezésük előtt. Azóta könyvtárakban, archívumokban és privát gyűjteményekben Széchényi Imre 100 szerzeményét találtam meg, köztük 32 dalt és 15 négykezes zongoraművet. Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Imre 1825-ben született Bécsben. Édesapja Lajos (a híres reformpolitikus István bátyja), az az egyetlen Széchényi, akit ismer a zenetörténet, mert Schubert megzenésítette két versét („Der Flug der Zeit“, „Die abgeblühte Linde“), és neki ajánlotta „A halál és a lányka“ című dalát. Széchényi Lajos azon kívül, hogy szép költeményeket írt, alkalomadtán komponált is. Bécsi szalonjában feleségével, Françoise von Wurmbrand osztrák grófnővel együtt adott fogadásain kora leghíresebb személyiségei, müvészek, politikusok és hadvezérek fordultak meg, mint például Grillparzer, Andersen, Liszt, Donizetti, Metternich herceg, Windischgrätz és Jelačić tábornok. A gróf a fiatal Liszt Ferencet 1835-ben mutatta be szalonjában. Imre ezek szerint már 10 éves kora óta ismerhette Lisztet. Nagybátyja, Széchenyi István révén is megismerhette őt, hiszen István 1839 óta szoros kapcsolatban állt Liszttel: Pozsonyban találkoztak először, amikor Liszt – Pestre utaztában – ott töltött pár napot és két koncertet is adott december 20-án és 22-én; kedvéért még az országgyűlés ülését is elnapolták. Már megismerkedésük alkalmával is kölcsönösen mély benyomást tettek egymásra. István naplójából tudjuk, hogy ezt követően is többször találkoztak, különösen 1846-ban voltak sokat együtt Pesten. 1846. március 23-án pedig Liszt Széchényi Lajos és István vendége volt. Imre első találkozása Liszttel ugyan nem dokumentált, de fentiek alapján nagyon valószínű, hogy ez 1848 előtt történt. Minthogy Széchényi Lajos Zsófia főhercegnő, Franz Josef (Ferenc József) és Maximilian (Miksa) édesanyjának főudvarmestere volt, édesapja hivatása révén Imre együtt nőtt fel a bécsi udvarban Ferenc Józseffel és Miksával, a későbbi osztrák illetve mexikói császárral. Magántanárok tanították, zenei neveltetéséről sajnos nem maradt fenn információ. Tény az, hogy 20 éves korára kiművelt emberfő lett, kitűnően zongorázott, komponált és öt nyelven beszélt. Húsz éves korában diplomáciai szolgálatba lépett, először Rómába, 1848-ban Stockholmba, 1850-51 között Frankfurtba, 1852-ben Brüsszelbe és Párizsba, 1854 közepétől Szentpétervárra helyezték. Gróf Esterházy Bálintot, az ottani nagykövetet 1857 végén súlyos betegsége miatt szabadságolták, attól kezdve a 32 éves Széchényi Imre vezette a követséget. 1860-ban nápolyi követté nevezték ki. Itt életveszélyes szituációba kerül, amikor Garibaldi körülvette és ostromolta Gaeta várát, ahová Széchényi Imre II. Ferenc nápolyi királlyal és annak feleségével, Mária Zsófia királynővel (Erzsébet magyar királyné húgával) együtt menekült. A várban éhínség és járvány tört ki, a védelem nehéz volt, a katonák nem akartak harcolni, II. Ferenc le akart mondani. Mária királyné azonban el volt szánva a kitartásra. Beosztotta a tartalék élelmet, ápolta a sebesülteket, végül maga is fegyvert fogott. A nápolyi királyság azonban minden hősiesség ellenére megbukott. Ezt követő hosszabb római tartózkodás után Imre 1864 júliusában nem fogadta el a tervezett áthelyezését Szentpétervárra, hasonlóképpen visszautasította novemberben a koppenhágai képviselet átvételét. 1865-ben Nagymarton körzete országgyűlési képviselővé választotta, ekkor megszakította diplomáciai tevékenységét, és birtokaira vonult vissza. 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia berlini nagykövete lett, amely minőségében 14 éven át szolgált. Osztrák részről ő vezette azokat a tárgyalásokat, amelyek 1881-ben a három európai császár közötti egyezményhez vezettek („Dreikaiservertrag“, amely az osztrák és német császár, valamint a cár között jött létre), ő írta alá Ferenc József nevében 1885-ben a Berlini Egyezményt („Kongo-Konferenz“) és a Monarchia csatlakozását a Földközitengeri Szerződéshez („Mittelmeerabkommen“). Sok más egyéb tevékenységével jelentősen hozzájárult az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország közötti békés, baráti kapcsolatok kifejlődéséhez. Érdemei elismeréseképpen Ferenc József császár Széchényi Imrét aranygyapjas lovaggá ütötte, II. Vilmos császár pedig a legmagasabb porosz renddel, a „Fekete Sas“-sal tüntette ki. Pályafutása során nemcsak világot látott, hanem kapcsolatrendszere is hihetetlenül kitágult, óriási áttekintést szerzett a művészetekről, ezen belül az európai zenei életről. Frankfurtban megbarátkozott Bismarckkal, a későbbi német kancellárral, Szentpétervárott Johann Straussal és Zichy Mihállyal, Rómában Reményi Edével és Liszt Ferenccel, akivel a korábbi ismeretség barátsággá ért, Velencében Dolgorucky hercegnővel, Berlinben Vilmos császárral, aki később látogatást tett Horpácson, Marcella Sembrich primadonával, Alfred Grünfeld csellistával, Budapesten Mihalovich Ödönnel, Erkel Ferenccel és Apponyi Alberttel, Bécsben a világhírű Hellmesberger Quartettel, hogy csak a fontosabb barátságokat említsem. A diplomáciai szolgálattal párhuzamosan futott zeneszerzői pályája. Már 1845-ben megjelent nyomtatásban a „Bölcsődal“, Eőry Béla versére. 1852-ben jelentkezett első zongorára írott polkáival, 1853-ban megjelent az első három nagyzenekarra hangszerelt polkája. Szentpétervárott főként polkákat, mazurkákat, csárdást és keringőket komponált, amelyek közül sokat zenekarra hangszerelve is publikált. Szentpétervárott ismerkedett meg az ifjabb Johann Strauss-szal, akivel ott gondtalan agglegényéveket töltött el, és életre szóló barátságot kötött. Strauss többször adott elő koncertjein Széchényi-műveket, két kompozícióját pedig neki ajánlotta (Op. 215 „GedankenflugWalzer“, Op.182 „Széchényi-Marsch“). Egy szerelmi kaland után Straussnak menekülnie kellett Szentpétervárról, ügye Imre segítsége nékül csúnyán végződött volna. Széchényi Imre az 1850-es években összesen 34 zongorára írt táncot és indulót, továbbá 15 zenekari táncot jelentetett meg nyomtatásban. Három nagyzenekarra írt tánca kiadatlan maradt. Tudomásunk van egy 1855-ben Nagycenken, Széchenyi Istvánnénál rendezett zenei estről, ahol többek között az akkor 30 éves Imre kompozicióit is játszották. Széchényi táncai ebben az időben már elterjedtek és kedveltek voltak. Példaképpen említem, hogy 1856-ban, Bad Kreuznachban a fürdőhelyi zenekar meglepte Imre öccsét, Dénest, Széchényi-polkák előadásával. Erről az eseményről maga Dénes így számol be: „1856. június 17. Bad Kreuznach, Hotel Oranienhof. Az első nap, reggeli előtt a zenekar polkákat játszott Imrétől. Mindjárt a második napon egy szerenádot kaptam. Kiderült, hogy a karmester azt hitte, én vagyok a polkák szerzője. Amikor felvilágosítottam őt, hogy én csak a zeneszerző öccse vagyok, csalódott lett és megsértődött.” A nápolyi királyság 1861-ben bekövetkezett bukása után Széchényi Imre 1864-ig Rómában volt szolgálatban, ott ház és személyzet állt rendelkezésére. Liszt fő tartózkodási helye 1861 és 1870 között ugyancsak Róma volt. Így Imrének lehetősége volt arra, hogy a Széchényiek Liszthez fűződő hagyományos kapcsolatát tovább ápolja. Sajnos nincsenek adataink Széchényi Imre és Liszt korai római kapcsolatáról az 1861-64 közötti években. Mariette 1864-es naplóbejegyzéseinek Liszttel kapcsolatos részei azonban már korábbi intim kapcsolatra engednek következtetni. 1864 januárjában Imre meghívta öccsét, Dénest családjával együtt Rómába. Olaszországban összesen öt hónapot töltöttek, május 18-án utaztak haza. Dénes útra kerekedett feleségével, Mariettel, Imre (családi becézés szerint Imce) nevű kisfiúkkal és a személyzettel (gyermekgondozónő, komorna és komornyik). Imre, a „világ legszeretetreméltóbb sógora“, hatalmas virágcskorral várta öket a római pályudvaron, majd hintójával a Via del Babuino 59. szám alatti házhoz vitte őket, amelynek a szalonjából természetesen nem hiányzott a zongora. Imre hintóját két-, négy- vagy ötfogatos felállásban egész idő alatt a család rendelkezésére bocsájtotta, így be tudták vele cserkészni a környéket. Hamarosan megérkezett a család régi barátja, Odo Russel (a későbbi angol berlini nagykövet, 1879-től báró Ampthill) is, akivel Mariette „Imre újonnan komponált elragadó négykezes keringőit“ játszotta. Imre kitűnően bútorozott reprezentatív házában sokat muzsikáltak. A német nyelvű napló négy Liszttel történt találkozásról számol be. 1864. február 12-én betoppant Dénesnékhez látogatásra Liszt és megígérte, hogy következő szombaton (tehát február 20-án) játszani fog náluk. Március 18-án Liszt és Odo Russel náluk vacsoráztak és nagyon sokat zenéltek. Odo „magával ragadóan“ énekelt. Liszt betanította Mariette-nek néhány „körülményes, dallamtalan-rapszódikus dalát, ami fáradságos kunszt volt.“ Kár, hogy nem tudjuk, mely dalokról van szó. Érdekes, hogy annak idején Liszt dalai még zenerajongó körökben is mennyire szokatlanoknak, hallatlanul új hangvételűeknek tűntek. Április 6-án részt vettek egy zenei estén, amelyen Liszt működött közre. Mariette ez után az este után megjegyzi: nem gondolja, hogy Liszt komolyan szerzetes óhajtana lenni, bár igen átadja magát a jámborságnak – inkább talán azt szeretné elérni, hogy pápai zeneigazgatóvá nevezzék ki. Sajnos nem írja le, hogy mely megfigyelése alapján vonta le ezt a következtetést. Római tartózkodásuk alatt többször összejöttek Reményi Edével is, aki hegedűjével minden alkalommal nagy élvezetet nyújtott a családnak és mindenkori számos vendégének. Igy például április 27-én zenei estét rendeztek, amelyen Reményi olyan „magával ragadóan játszott, hogy varázslatos melódiái és szenvedélyes játéka a fél éjszakán át tovább vibrált bennünk“. Mariette rendszeresen énekórákat is vett Rómában, koncertekre jártak. IX. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta az egész Széchényi-családot. Április 19-én Imre a követséggel Civitavecchia kikötővárosba utazott, hogy elbúcsúztassa Miksa császárt és udvarát, akik másnap hajóra szálltak Mexikó felé. A következő évtizedet (1865-1875) Széchényi Imre többnyire Magyarországon töltötte. 1865 végén feleségül vette Sztáray-Szirmay Alexandra grófnőt. Alexandra jó zongorista volt, gyakran játszotta férjével együtt annak négykezes kompozicióit. Ragyogó vendéglátó lévén, nagyban hozzájárult a házaspár által rendezett sok-sok zenei est mindenkori sikeréhez. Szeretetreméltó személyisége elbűvölte vendégeit. Levelezett Liszttel is; a mester halála után 17 évvel azt írta, hogy „a Liszttel való baráti kapcsolat legszebb emlékeim közé tartozik.“ Imre ebben az időszakban sokat komponált, de sajnos csak nagyon keveset publikált. 1867-ben hat dala jelent meg francia költők verseire „Six romances“ címmel, amelynek első dalát, a „Cendrillon“-t („Hamupipőke“) sógornője, Mariette már 1866. március 13- án elénekelte a Vigadó nagytermében egy jótékonysági hangversenyen. Ugyanő két hónappal késöbb Karlsbadban lépett föl Mendelssohn-, Schumann- és Széchényi-dalokkal egy koncerten, amelyen Zsófia főhercegnő és Ferenc Károly főherceg is jelen voltak. Széchényi Imre 1870 januárjától négy éven át sok zenei estélyt adott pesti szalonjában (Nádor utca 12). Az első soirée-t januárban kilencven vendége élvezhette, a műsor kizárólag saját kompozíciókból állt. Sógornője nagy sikerrel adta elő több dalát. Liszt 1871. február 1-i, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének írt leveléből tudjuk, hogy február 3-án részt vett Konstantin von Hohenlohe-Schilligsfürst herceggel (Carolyne vejével) együtt Széchényi Imre nagy zenei estélyén, amelyet Széchényi „saját szerzeményei tiszteletére“ adott. Dénes és Mariette 1871 március első felében tartózkodtak Pesten. Mariette két különlegesen sikerült zenei estélyről tett említést naplójában, melyeken Liszt, Reményi és a Hellmesberger-vonósnégyes működött közre. A március 8-i első soirée-ről, amelyet Széchényi Imre otthonában tartottak, beszámol a sajtó is. Széchényi Imre válogatott dalait Mariette és Pauli Richárd énekelte, első vonósnégyesét pedig a Reményi–Plotényi–Spiller–Szuk vonósnégyes játszotta. Ezen az estén elhangzott Liszt „Orpheus“ szimfonikus költeményének kamara- átirata is, amelyet Liszt és Mihalovich zongorán, Reményi és más hangszeres művészek közreműködésével adtak elő. A második soirée programjáról, amelyen a Hellmesberger vonósnégyes játszott, sajnos nincsenek adataink. Tudjuk azonban, hogy Hellmesbergerék december 20-i pesti koncertjükön eljátszották Imre 2. vonósnégyesét. Liszt leveléből és Legány “Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873” című könyvéből tudjuk, hogy Liszt Széchényi Imre, Michalovich és Reményi társaságában 1871. december 26–án a “Krisztus” oratórium első részének próbáira és december 31-i, Anton Rubinstein által vezényelt előadására Bécsbe utazott. Január elején Imre bemutatta Bécsben Lisztet édesanyjának, Françoise Széchényi szül. Wurmbrand-Stuppach grófnőnek, aki 75. születésnapját 1872. január 21-én készült ünnepelni. Liszt megígérte, hogy 9-én ismét meglátogatja őt és zongorázni fog neki neki, de már január 8-án visszautazott Pestre, és ezért a látogatást az utolsó pillanatban lemondta: csak Pozsonyba kirándult el Bülow egy koncertje kedvéért január 19-én, egyébként április 1-ig folyamatosan Pesten maradt. Széchényi Imre 1872. február 16-án rendezett pesti zeneestélyén volt Liszt “Epithalamium” című, Reményi Ede és Fáy Gizella esküvőjére írt nász-zenéjének ősbemutatója Liszt és Reményi előadásában. 1872-ben jelenik meg Imre „Là bas” (“Ott lenn”) című dala az Apollo folyóirat mellékletében. A magyarországi évek bő dalterméséből nem publikál többet. Kéziratban ránk maradt több dátum nélküli, de valószínűleg ebben az évtizedben, német romantikus költők verseire komponált dala. Egyetlen kivételt képez ebben a csoportban a francia „Le rosier“ című duett szopránra és csákányra zongorakísérettel. (A csákány sétapálcába épített biedermeyer furulya volt.) Ez a zeneirodalom egyetlen duettje erre az együttesre. A duett házi használatra készült, abban az időben játszották, mikor még Imre és Dénes családja együtt lakták a horpácsi kastélyt (1872-ig). Mariette énekelt, Dénes csákányozott és Imre kísérte őket zongorán. Liszt kétszer is meglátogatta Széchényiéket a Sopron közelében fekvő Horpácson. 1872-ben két hetet tölt ott október 29 és november 10 között. Október 29-én ezt írja Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének: “…elfelejtettem beszélni Önnek Horpácsról, igen kellemes kastély, építészeti stílus nélkül, egy település végén. Széchényi sonkához hasonlítja itteni birtokát – a kastély a csont végén fekszik. Van itt egy igen jó állapotú kápolna, ahol Széchényi gróf káplánja misézik minden nap fél kilenckor. Raiding nincs messze – talán teszek majd egy kirándulást oda.“ Egy hét múlva Mihalovich is Imre vendége. Együtt látogatják meg Liszt szülőfaluját, Raidingot (Doborjánt). Liszt második horpácsi látogatása hosszabb volt, 1874. január 15-én érkezett Bécsből és csak február 18-án utazott tovább Budapestre. Horpácsi tartózkodása alatt komponálta „A holt költő szerelme“ című melodrámáját Jókai Mór versére. Tartózkodása alatt február 12-én koncertet adott Sopronban. Erről így írt Carolyne-nak feburár 18-án: „A Soproni Újság beszámolt önnek a koncertről, amely igen jól sikerült. [….] Az Esterházyak és a Széchényiek igen szívélyesek voltak irányomban. Madame Dönhoff [szül. Di Camporeale hercegnő] Széchényi Imre meghívására pár órát töltött Horpácson, és eljött Lenbachhal [német festő] és Wartenegg úrral együtt a soproni koncertre.“ Január végén Dénes és Mariette is csatlakoztak a társasághoz, ők egy hetet töltöttek Horpácson. „Mariette úszott a zenében.“ Liszt így írt róla Carolynenak: „Mariette úrhölgy igen bájos, temperamentumos és jó humorú. Csodálatosan énekel, főként sógorának, Imrének számos dalát, – a férje pedig imádja.” Meghívták Apponyi Albertet és Mihalovich Ödönt is, és az egész társaság együtt muzsikált, baráti kapcsolatuk igen elmélyült. Erről maga Liszt is beszámolt Carolyne-nak Pestről 1874. március 8-án: „Bensőséges barátságunk Apponyival és Mihalovichcsal egyre erősödik. Naponta meglátogatnak, és amióta Horpácson voltunk Széchényiéknél, a ‚3 horpácsi‘-nak nevezzük magunkat!“ Lisztnek egy kis kellemetlensége is volt Horpácson, és ismét Széchényi Imre közreműködésére volt szükség egy női üldöző elhárításához, mint Strauss esetében Szentpétervárott. Legány így számol be „Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886“ című könyvében a horpácsi idillikus környezetben igazán váratlan botrányról: „ A mit sem sejtő Liszt elé betoppan a misén Voigt Hortense Weimarból. Rögeszmeként forgatja magában régen a gondolatot, hogy neki kell meghoznia Lisztnek a házasság boldogságát. Liszt nyomban a sekrestyébe vezeti, a pap gondjaira bízza, és szobájába zárkózik. De a hölgy négy-öt napig a kastély körül ólálkodik, amíg Széchényi is meg nem sokallja. Akkor Budapestre megy, megtelepszik szállodákban…mindenhol Liszt feleségének adja ki magát. … [Liszt] csak a nagy emberek nagy közönyét szegezheti szembe a hitelrontásnak.“ 1873. január 12-én játszotta Liszt először Budapesten „Bevezetés és magyar induló“ című művét, amely Széchényi Imre egy kiadatlan, de kéziratban ránk maradt négykezes indulójának feldolgozása. Liszt 1873. március 21-i koncertjén a pesti Vigadóban műsorára tűzött két dalt Széchényitől („Lebensglück“ és „Waldeinsamkeit“), amely Semseyné Csáky Irma grófnő előadásában hangzott el. A „Lebensglück“ kottája sajnos ma már nem lelhető fel. Széchényi Imre aktívan támogatta Lisztet a budapesti Zeneakadémia megvalósításában. 1873-ban elvállalta egy héttagú albizottság vezetését az „Enquète Musikhochschule in Budapest“ keretében. Az albizottság tagjai Széchényi mellett Erkel Ferenc, id. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc, Volkmann Róbert, Richter János és Bartay Ede voltak. 1875-78 között Széchényi Imre ismét sokat utazott külföldön. Gyakran tartózkodott Velencében. Továbbra is sokat komponált, de minthogy semmit sem publikált, valamennyi Velencében előadott műve elveszett. Mariette-től tudjuk, hogy 1876 januárjában és februárjában több gazdag programú koncertet adott saját műveiből Dolgorucky Mária hercegnő velencei palotájában. A műsorok fénypontja egy zenekari keringő volt. Ezenkívül elhangzottak nyolckezes zongoradarabok, dalok és duettek cselló- és kürtkísérettel. Velencében találkoztak Liszttel is, aki erről 1876. február 17-i levelében így számol be Carolyne-nak: „Csaknem semmi mondandóm sincs Önnek Velencéről, ahol senki mással nem találkoztam, mint a Széchényiekkel, és náluk egy fél tucat ismerősükkel, akik az Ön számára érdektelenek.“ 1878. február 7-én Imre ismét koncertezik Velencében zenekari keringőivel, ez alkalommal báró Pilat konzulnál. 1876. augusztus 19-én Bayreuthba kísérte Mariette-et, ahol Liszt megismertette őket Cosimával és Wagnerrel. 1877 február 24-én Bécsben egy Richard Metternich hercegnél, az egykori kancellár fiánál tartott zenei estén ragyogó sikert arattak Széchényi Imre négykezes zongorára és fuvolára írott keringői. Mariette négykezes partnere Metternichné szül. Sándor Paulina volt. Ezek a művek is elvesztek. Széchényi Imre 1878 és 1892 között Berlinben sokrétű diplomáciai tevékenysége mellett is tovább komponált, és végre néhány művét meg is jelentette. 1881. április 27-én egy Bülow által vezényelt Liszt-hangverseny után Liszt Széchényi Imrénél vendégeskedett. Valószínű, hogy ez alkalommal látta a két barát egymást utoljára. A követségen tartott fogadásain mindig sok zene szólalt meg, de itt természetesen figyelembe kellett vennie a német császári család és egyéb vendégei ízlését is. Többször fellépett a követségen például Benczy Gyula cigányzenekara, koncertezett ott a híres bécsi Udl- éneknégyes, Zichy Géza balkezes zongoraművész, Nachez Tivadar hegedűművész és Heinrich Grünfeld gordonkaművész is. Grünfeldnek komponálta Széchényi „Berceuse“ című művét, amely 1887 októberében meg is jelent nyomtatásban. Egy olyan estélyről is van tudomásunk, amelyen kizárólag saját művei hangzottak el meghívott világhírű zeneértők és előadóművészek előtt. Erről Mariette ezt írta naplójába 1886 májusában: “Az 50-60 főből álló publikumot felvillanyozta Imre keringő-szvitje. Én voltam az egyetlen dilettáns közreműködő, rajtam kívül csak hivatásos előadóművészek léptek fel. Énekeltem franciául, németül, gordonka kíséretével és anélkül. Fényes siker volt, ami nagyon hízelgő, mert a kompetens bírák között olyan hírességek voltak, mint Klindworth, Marianne Brandt, Artôt, Strauss stb." A programot sajnos nem ismerjük. Kik voltak ezek a személyiségek? Johann Strausst nem kell bemutatni. Karl Klindworth Liszt-tanítvány akkoriban híres német komponista, karmester és zeneszerző volt. Marianne Brandt a berlini Udvari Opera altistája (Liszt számos művének is kitűnő előadója) volt. Désirée Artôt, szintén énekesnő, Brüsszelben, a párizsi nagyoperában, a milánói Scalában és Berlinben aratta sikereit; Csajkovszkij is beleszeretett, de a tervezett házasság nem jött létre. A berlini újságok beszámoltak néhány nyilvános koncertről is, amelyeken Széchényi Imre egyik-másik kompoziciója műsoron volt. Ezekből tudjuk, hogy 1886. május 5-én a királyi színpadon Paul Kalisch és Maria Theresia Renard Széchényi-dalokat énekeltek. 1890. június 11-én Marcella Sembrich, a Metropolitan Opera sztárénekesnője, a Kroll Operában ráadásként az „Amor soreno“ című zenekari dalt énekelte, amelynek nemcsak zenéjét, hanem szövegét is Széchényi Imre írta. 1891 áprilisában Weisz József zongoraművész Széchényi Imre „Magyar ünnepi induló“-ját saját feldolgozásban játszotta el. 1887 decemberében megjelent Imre hat négykezes zongoraműve, a „Magyar ünnepi induló“, a „Magyar fantázia“, egy csárdás és három keringő, 1889 augusztusában két dala („Waldeinsamkeit“, „Ja, Winter war es“). 1892 januárjában publikálta utolsó hat dalát. Az ötödik dal, a „Lieto amor“ valószínűleg az előbb említett „Amor soreno“ változata, zenekar helyett zongorakísérettel. Széchényi Imre 1892 őszén történt nyugalomba vonulása után birtokain gazdálkodott. Modernizálta gazdaságát. Jeles tehenészetet alapított, Svájcból hozatott teheneket és bikát. Fajbikáit nagy haszonnal adta el. Övé volt a megye minőségileg legértékesebb tehenészete. Kertészete is híres volt, egész Európába szállított gyümölcsfa oltványokat. Ezenkívül természetesen komponált is, de nem publikált. Kéziratban maradt ránk utolsó műve, „utolsó nyári keringőnk Horpácson 1894“ megjegyzéssel. 1897-től kezdve gyógyíthatatlan idegbetegségben szenvedett. Halálát végül is tüdőgyulladás okozta. 1898. március 11-én húnyt el Budapesten. Széchényi Imre műveit újrafelfedezésük után egyre gyakrabban játsszák európai koncerttermekben. Salzburg, München, Budapest, Bécs, Pozsony, Bologna stb. voltak eddig a színhelyek. 2016-ban húsz koncerten vették műveit műsorra, egy dalkoncertet a Bartók Rádió is közvetített. 2014-ben megjelent az első CD válogatott műveiből „Imre Széchényi: Forgotten compositions“ címmel a Hungaroton gondozásában. Már elkészült két újabb CD-felvétel is, amelyek 2017-ben jelennek meg. Az egyik 22 dalt mutat be az MDG gondozásában, így a Hungaroton-felvétellel együtt Széchényi Imre valamennyi dala meghallgatható lesz. A másik CD pedig az összes zenekari polkáját fogja tartalmazni a Naxos cég kiadásában. Forrás: http://www.lisztsociety.hu/27.ujsag-2017.aprilis.pdf; Liszt magyar szemmel - XXVII. szám - 2017. április ● The Hungarian View of Liszt - Nr. 27 - April 2017
Széchényi Imre élete és kapcsolata Liszt Ferenccel Szerző: Széchényi Kálmán Mindeddig csak azok a történészek ismerték Széchényi Imre nevét, akik belterjesen foglalkoztak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság történelmével. A helyzet számomra megváltozott, amióta kezembe kerültek dédnagyanyám, gróf Széchényi Dénesné szül. Mariette Hoyos grófnő naplójának kivonatai. Mariette Széchényi Imre sógornője volt, és miután megözvegyült, Maria Josepha főhercegnőnél (az utolsó magyar király és osztrák császár, Károly édesanyjánál) egy ideig a főudvarmesteri tisztséget töltötte be. Mariette naponta Bach-műveket zongorázott, és szalonokban, de alkalomadtán nyilvánosan is, Schubert-, Schumann- és Mendelssohn-dalokat énekelt. Leírta, hogy Liszt megtanította neki néhány saját dalát. Nagy meglepetésemre megtudtam, hogy Mariette gyakran játszotta sógorával együtt annak négykezes zongoradarabjait, és hogy dalainak zömét ő adta elő először. 1920-ban ezt írta az immár 82 éves dáma a naplójába: „…még egyszer megpróbáltam Imre sógor dalait énekelni.“ Valószínűleg ez alkalommal foglalkozott valaki utoljára e dalokkal újrafelfedezésük előtt. Azóta könyvtárakban, archívumokban és privát gyűjteményekben Széchényi Imre 100 szerzeményét találtam meg, köztük 32 dalt és 15 négykezes zongoraművet. Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Imre 1825-ben született Bécsben. Édesapja Lajos (a híres reformpolitikus István bátyja), az az egyetlen Széchényi, akit ismer a zenetörténet, mert Schubert megzenésítette két versét („Der Flug der Zeit“, „Die abgeblühte Linde“), és neki ajánlotta „A halál és a lányka“ című dalát. Széchényi Lajos azon kívül, hogy szép költeményeket írt, alkalomadtán komponált is. Bécsi szalonjában feleségével, Françoise von Wurmbrand osztrák grófnővel együtt adott fogadásain kora leghíresebb személyiségei, müvészek, politikusok és hadvezérek fordultak meg, mint például Grillparzer, Andersen, Liszt, Donizetti, Metternich herceg, Windischgrätz és Jelačić tábornok. A gróf a fiatal Liszt Ferencet 1835-ben mutatta be szalonjában. Imre ezek szerint már 10 éves kora óta ismerhette Lisztet. Nagybátyja, Széchenyi István révén is megismerhette őt, hiszen István 1839 óta szoros kapcsolatban állt Liszttel: Pozsonyban találkoztak először, amikor Liszt – Pestre utaztában – ott töltött pár napot és két koncertet is adott december 20-án és 22-én; kedvéért még az országgyűlés ülését is elnapolták. Már megismerkedésük alkalmával is kölcsönösen mély benyomást tettek egymásra. István naplójából tudjuk, hogy ezt követően is többször találkoztak, különösen 1846-ban voltak sokat együtt Pesten. 1846. március 23-án pedig Liszt Széchényi Lajos és István vendége volt. Imre első találkozása Liszttel ugyan nem dokumentált, de fentiek alapján nagyon valószínű, hogy ez 1848 előtt történt. Minthogy Széchényi Lajos Zsófia főhercegnő, Franz Josef (Ferenc József) és Maximilian (Miksa) édesanyjának főudvarmestere volt, édesapja hivatása révén Imre együtt nőtt fel a bécsi udvarban Ferenc Józseffel és Miksával, a későbbi osztrák illetve mexikói császárral. Magántanárok tanították, zenei neveltetéséről sajnos nem maradt fenn információ. Tény az, hogy 20 éves korára kiművelt emberfő lett, kitűnően zongorázott, komponált és öt nyelven beszélt. Húsz éves korában diplomáciai szolgálatba lépett, először Rómába, 1848-ban Stockholmba, 1850-51 között Frankfurtba, 1852-ben Brüsszelbe és Párizsba, 1854 közepétől Szentpétervárra helyezték. Gróf Esterházy Bálintot, az ottani nagykövetet 1857 végén súlyos betegsége miatt szabadságolták, attól kezdve a 32 éves Széchényi Imre vezette a követséget. 1860-ban nápolyi követté nevezték ki. Itt életveszélyes szituációba kerül, amikor Garibaldi körülvette és ostromolta Gaeta várát, ahová Széchényi Imre II. Ferenc nápolyi királlyal és annak feleségével, Mária Zsófia királynővel (Erzsébet magyar királyné húgával) együtt menekült. A várban éhínség és járvány tört ki, a védelem nehéz volt, a katonák nem akartak harcolni, II. Ferenc le akart mondani. Mária királyné azonban el volt szánva a kitartásra. Beosztotta a tartalék élelmet, ápolta a sebesülteket, végül maga is fegyvert fogott. A nápolyi királyság azonban minden hősiesség ellenére megbukott. Ezt követő hosszabb római tartózkodás után Imre 1864 júliusában nem fogadta el a tervezett áthelyezését Szentpétervárra, hasonlóképpen visszautasította novemberben a koppenhágai képviselet átvételét. 1865-ben Nagymarton körzete országgyűlési képviselővé választotta, ekkor megszakította diplomáciai tevékenységét, és birtokaira vonult vissza. 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia berlini nagykövete lett, amely minőségében 14 éven át szolgált. Osztrák részről ő vezette azokat a tárgyalásokat, amelyek 1881-ben a három európai császár közötti egyezményhez vezettek („Dreikaiservertrag“, amely az osztrák és német császár, valamint a cár között jött létre), ő írta alá Ferenc József nevében 1885-ben a Berlini Egyezményt („Kongo-Konferenz“) és a Monarchia csatlakozását a Földközitengeri Szerződéshez („Mittelmeerabkommen“). Sok más egyéb tevékenységével jelentősen hozzájárult az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország közötti békés, baráti kapcsolatok kifejlődéséhez. Érdemei elismeréseképpen Ferenc József császár Széchényi Imrét aranygyapjas lovaggá ütötte, II. Vilmos császár pedig a legmagasabb porosz renddel, a „Fekete Sas“-sal tüntette ki. Pályafutása során nemcsak világot látott, hanem kapcsolatrendszere is hihetetlenül kitágult, óriási áttekintést szerzett a művészetekről, ezen belül az európai zenei életről. Frankfurtban megbarátkozott Bismarckkal, a későbbi német kancellárral, Szentpétervárott Johann Straussal és Zichy Mihállyal, Rómában Reményi Edével és Liszt Ferenccel, akivel a korábbi ismeretség barátsággá ért, Velencében Dolgorucky hercegnővel, Berlinben Vilmos császárral, aki később látogatást tett Horpácson, Marcella Sembrich primadonával, Alfred Grünfeld csellistával, Budapesten Mihalovich Ödönnel, Erkel Ferenccel és Apponyi Alberttel, Bécsben a világhírű Hellmesberger Quartettel, hogy csak a fontosabb barátságokat említsem. A diplomáciai szolgálattal párhuzamosan futott zeneszerzői pályája. Már 1845-ben megjelent nyomtatásban a „Bölcsődal“, Eőry Béla versére. 1852-ben jelentkezett első zongorára írott polkáival, 1853-ban megjelent az első három nagyzenekarra hangszerelt polkája. Szentpétervárott főként polkákat, mazurkákat, csárdást és keringőket komponált, amelyek közül sokat zenekarra hangszerelve is publikált. Szentpétervárott ismerkedett meg az ifjabb Johann Strauss-szal, akivel ott gondtalan agglegényéveket töltött el, és életre szóló barátságot kötött. Strauss többször adott elő koncertjein Széchényi-műveket, két kompozícióját pedig neki ajánlotta (Op. 215 „GedankenflugWalzer“, Op.182 „Széchényi-Marsch“). Egy szerelmi kaland után Straussnak menekülnie kellett Szentpétervárról, ügye Imre segítsége nékül csúnyán végződött volna. Széchényi Imre az 1850-es években összesen 34 zongorára írt táncot és indulót, továbbá 15 zenekari táncot jelentetett meg nyomtatásban. Három nagyzenekarra írt tánca kiadatlan maradt. Tudomásunk van egy 1855-ben Nagycenken, Széchenyi Istvánnénál rendezett zenei estről, ahol többek között az akkor 30 éves Imre kompozicióit is játszották. Széchényi táncai ebben az időben már elterjedtek és kedveltek voltak. Példaképpen említem, hogy 1856-ban, Bad Kreuznachban a fürdőhelyi zenekar meglepte Imre öccsét, Dénest, Széchényi-polkák előadásával. Erről az eseményről maga Dénes így számol be: „1856. június 17. Bad Kreuznach, Hotel Oranienhof. Az első nap, reggeli előtt a zenekar polkákat játszott Imrétől. Mindjárt a második napon egy szerenádot kaptam. Kiderült, hogy a karmester azt hitte, én vagyok a polkák szerzője. Amikor felvilágosítottam őt, hogy én csak a zeneszerző öccse vagyok, csalódott lett és megsértődött.” A nápolyi királyság 1861-ben bekövetkezett bukása után Széchényi Imre 1864-ig Rómában volt szolgálatban, ott ház és személyzet állt rendelkezésére. Liszt fő tartózkodási helye 1861 és 1870 között ugyancsak Róma volt. Így Imrének lehetősége volt arra, hogy a Széchényiek Liszthez fűződő hagyományos kapcsolatát tovább ápolja. Sajnos nincsenek adataink Széchényi Imre és Liszt korai római kapcsolatáról az 1861-64 közötti években. Mariette 1864-es naplóbejegyzéseinek Liszttel kapcsolatos részei azonban már korábbi intim kapcsolatra engednek következtetni. 1864 januárjában Imre meghívta öccsét, Dénest családjával együtt Rómába. Olaszországban összesen öt hónapot töltöttek, május 18-án utaztak haza. Dénes útra kerekedett feleségével, Mariettel, Imre (családi becézés szerint Imce) nevű kisfiúkkal és a személyzettel (gyermekgondozónő, komorna és komornyik). Imre, a „világ legszeretetreméltóbb sógora“, hatalmas virágcskorral várta öket a római pályudvaron, majd hintójával a Via del Babuino 59. szám alatti házhoz vitte őket, amelynek a szalonjából természetesen nem hiányzott a zongora. Imre hintóját két-, négy- vagy ötfogatos felállásban egész idő alatt a család rendelkezésére bocsájtotta, így be tudták vele cserkészni a környéket. Hamarosan megérkezett a család régi barátja, Odo Russel (a későbbi angol berlini nagykövet, 1879-től báró Ampthill) is, akivel Mariette „Imre újonnan komponált elragadó négykezes keringőit“ játszotta. Imre kitűnően bútorozott reprezentatív házában sokat muzsikáltak. A német nyelvű napló négy Liszttel történt találkozásról számol be. 1864. február 12-én betoppant Dénesnékhez látogatásra Liszt és megígérte, hogy következő szombaton (tehát február 20-án) játszani fog náluk. Március 18-án Liszt és Odo Russel náluk vacsoráztak és nagyon sokat zenéltek. Odo „magával ragadóan“ énekelt. Liszt betanította Mariette-nek néhány „körülményes, dallamtalan-rapszódikus dalát, ami fáradságos kunszt volt.“ Kár, hogy nem tudjuk, mely dalokról van szó. Érdekes, hogy annak idején Liszt dalai még zenerajongó körökben is mennyire szokatlanoknak, hallatlanul új hangvételűeknek tűntek. Április 6-án részt vettek egy zenei estén, amelyen Liszt működött közre. Mariette ez után az este után megjegyzi: nem gondolja, hogy Liszt komolyan szerzetes óhajtana lenni, bár igen átadja magát a jámborságnak – inkább talán azt szeretné elérni, hogy pápai zeneigazgatóvá nevezzék ki. Sajnos nem írja le, hogy mely megfigyelése alapján vonta le ezt a következtetést. Római tartózkodásuk alatt többször összejöttek Reményi Edével is, aki hegedűjével minden alkalommal nagy élvezetet nyújtott a családnak és mindenkori számos vendégének. Igy például április 27-én zenei estét rendeztek, amelyen Reményi olyan „magával ragadóan játszott, hogy varázslatos melódiái és szenvedélyes játéka a fél éjszakán át tovább vibrált bennünk“. Mariette rendszeresen énekórákat is vett Rómában, koncertekre jártak. IX. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta az egész Széchényi-családot. Április 19-én Imre a követséggel Civitavecchia kikötővárosba utazott, hogy elbúcsúztassa Miksa császárt és udvarát, akik másnap hajóra szálltak Mexikó felé. A következő évtizedet (1865-1875) Széchényi Imre többnyire Magyarországon töltötte. 1865 végén feleségül vette Sztáray-Szirmay Alexandra grófnőt. Alexandra jó zongorista volt, gyakran játszotta férjével együtt annak négykezes kompozicióit. Ragyogó vendéglátó lévén, nagyban hozzájárult a házaspár által rendezett sok-sok zenei est mindenkori sikeréhez. Szeretetreméltó személyisége elbűvölte vendégeit. Levelezett Liszttel is; a mester halála után 17 évvel azt írta, hogy „a Liszttel való baráti kapcsolat legszebb emlékeim közé tartozik.“ Imre ebben az időszakban sokat komponált, de sajnos csak nagyon keveset publikált. 1867-ben hat dala jelent meg francia költők verseire „Six romances“ címmel, amelynek első dalát, a „Cendrillon“-t („Hamupipőke“) sógornője, Mariette már 1866. március 13- án elénekelte a Vigadó nagytermében egy jótékonysági hangversenyen. Ugyanő két hónappal késöbb Karlsbadban lépett föl Mendelssohn-, Schumann- és Széchényi-dalokkal egy koncerten, amelyen Zsófia főhercegnő és Ferenc Károly főherceg is jelen voltak. Széchényi Imre 1870 januárjától négy éven át sok zenei estélyt adott pesti szalonjában (Nádor utca 12). Az első soirée-t januárban kilencven vendége élvezhette, a műsor kizárólag saját kompozíciókból állt. Sógornője nagy sikerrel adta elő több dalát. Liszt 1871. február 1-i, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének írt leveléből tudjuk, hogy február 3-án részt vett Konstantin von Hohenlohe-Schilligsfürst herceggel (Carolyne vejével) együtt Széchényi Imre nagy zenei estélyén, amelyet Széchényi „saját szerzeményei tiszteletére“ adott. Dénes és Mariette 1871 március első felében tartózkodtak Pesten. Mariette két különlegesen sikerült zenei estélyről tett említést naplójában, melyeken Liszt, Reményi és a Hellmesberger-vonósnégyes működött közre. A március 8-i első soirée-ről, amelyet Széchényi Imre otthonában tartottak, beszámol a sajtó is. Széchényi Imre válogatott dalait Mariette és Pauli Richárd énekelte, első vonósnégyesét pedig a Reményi–Plotényi–Spiller–Szuk vonósnégyes játszotta. Ezen az estén elhangzott Liszt „Orpheus“ szimfonikus költeményének kamara- átirata is, amelyet Liszt és Mihalovich zongorán, Reményi és más hangszeres művészek közreműködésével adtak elő. A második soirée programjáról, amelyen a Hellmesberger vonósnégyes játszott, sajnos nincsenek adataink. Tudjuk azonban, hogy Hellmesbergerék december 20-i pesti koncertjükön eljátszották Imre 2. vonósnégyesét. Liszt leveléből és Legány “Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873” című könyvéből tudjuk, hogy Liszt Széchényi Imre, Michalovich és Reményi társaságában 1871. december 26–án a “Krisztus” oratórium első részének próbáira és december 31-i, Anton Rubinstein által vezényelt előadására Bécsbe utazott. Január elején Imre bemutatta Bécsben Lisztet édesanyjának, Françoise Széchényi szül. Wurmbrand-Stuppach grófnőnek, aki 75. születésnapját 1872. január 21-én készült ünnepelni. Liszt megígérte, hogy 9-én ismét meglátogatja őt és zongorázni fog neki neki, de már január 8-án visszautazott Pestre, és ezért a látogatást az utolsó pillanatban lemondta: csak Pozsonyba kirándult el Bülow egy koncertje kedvéért január 19-én, egyébként április 1-ig folyamatosan Pesten maradt. Széchényi Imre 1872. február 16-án rendezett pesti zeneestélyén volt Liszt “Epithalamium” című, Reményi Ede és Fáy Gizella esküvőjére írt nász-zenéjének ősbemutatója Liszt és Reményi előadásában. 1872-ben jelenik meg Imre „Là bas” (“Ott lenn”) című dala az Apollo folyóirat mellékletében. A magyarországi évek bő dalterméséből nem publikál többet. Kéziratban ránk maradt több dátum nélküli, de valószínűleg ebben az évtizedben, német romantikus költők verseire komponált dala. Egyetlen kivételt képez ebben a csoportban a francia „Le rosier“ című duett szopránra és csákányra zongorakísérettel. (A csákány sétapálcába épített biedermeyer furulya volt.) Ez a zeneirodalom egyetlen duettje erre az együttesre. A duett házi használatra készült, abban az időben játszották, mikor még Imre és Dénes családja együtt lakták a horpácsi kastélyt (1872-ig). Mariette énekelt, Dénes csákányozott és Imre kísérte őket zongorán. Liszt kétszer is meglátogatta Széchényiéket a Sopron közelében fekvő Horpácson. 1872-ben két hetet tölt ott október 29 és november 10 között. Október 29-én ezt írja Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének: “…elfelejtettem beszélni Önnek Horpácsról, igen kellemes kastély, építészeti stílus nélkül, egy település végén. Széchényi sonkához hasonlítja itteni birtokát – a kastély a csont végén fekszik. Van itt egy igen jó állapotú kápolna, ahol Széchényi gróf káplánja misézik minden nap fél kilenckor. Raiding nincs messze – talán teszek majd egy kirándulást oda.“ Egy hét múlva Mihalovich is Imre vendége. Együtt látogatják meg Liszt szülőfaluját, Raidingot (Doborjánt). Liszt második horpácsi látogatása hosszabb volt, 1874. január 15-én érkezett Bécsből és csak február 18-án utazott tovább Budapestre. Horpácsi tartózkodása alatt komponálta „A holt költő szerelme“ című melodrámáját Jókai Mór versére. Tartózkodása alatt február 12-én koncertet adott Sopronban. Erről így írt Carolyne-nak feburár 18-án: „A Soproni Újság beszámolt önnek a koncertről, amely igen jól sikerült. [….] Az Esterházyak és a Széchényiek igen szívélyesek voltak irányomban. Madame Dönhoff [szül. Di Camporeale hercegnő] Széchényi Imre meghívására pár órát töltött Horpácson, és eljött Lenbachhal [német festő] és Wartenegg úrral együtt a soproni koncertre.“ Január végén Dénes és Mariette is csatlakoztak a társasághoz, ők egy hetet töltöttek Horpácson. „Mariette úszott a zenében.“ Liszt így írt róla Carolynenak: „Mariette úrhölgy igen bájos, temperamentumos és jó humorú. Csodálatosan énekel, főként sógorának, Imrének számos dalát, – a férje pedig imádja.” Meghívták Apponyi Albertet és Mihalovich Ödönt is, és az egész társaság együtt muzsikált, baráti kapcsolatuk igen elmélyült. Erről maga Liszt is beszámolt Carolyne-nak Pestről 1874. március 8-án: „Bensőséges barátságunk Apponyival és Mihalovichcsal egyre erősödik. Naponta meglátogatnak, és amióta Horpácson voltunk Széchényiéknél, a ‚3 horpácsi‘-nak nevezzük magunkat!“ Lisztnek egy kis kellemetlensége is volt Horpácson, és ismét Széchényi Imre közreműködésére volt szükség egy női üldöző elhárításához, mint Strauss esetében Szentpétervárott. Legány így számol be „Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886“ című könyvében a horpácsi idillikus környezetben igazán váratlan botrányról: „ A mit sem sejtő Liszt elé betoppan a misén Voigt Hortense Weimarból. Rögeszmeként forgatja magában régen a gondolatot, hogy neki kell meghoznia Lisztnek a házasság boldogságát. Liszt nyomban a sekrestyébe vezeti, a pap gondjaira bízza, és szobájába zárkózik. De a hölgy négy-öt napig a kastély körül ólálkodik, amíg Széchényi is meg nem sokallja. Akkor Budapestre megy, megtelepszik szállodákban…mindenhol Liszt feleségének adja ki magát. … [Liszt] csak a nagy emberek nagy közönyét szegezheti szembe a hitelrontásnak.“ 1873. január 12-én játszotta Liszt először Budapesten „Bevezetés és magyar induló“ című művét, amely Széchényi Imre egy kiadatlan, de kéziratban ránk maradt négykezes indulójának feldolgozása. Liszt 1873. március 21-i koncertjén a pesti Vigadóban műsorára tűzött két dalt Széchényitől („Lebensglück“ és „Waldeinsamkeit“), amely Semseyné Csáky Irma grófnő előadásában hangzott el. A „Lebensglück“ kottája sajnos ma már nem lelhető fel. Széchényi Imre aktívan támogatta Lisztet a budapesti Zeneakadémia megvalósításában. 1873-ban elvállalta egy héttagú albizottság vezetését az „Enquète Musikhochschule in Budapest“ keretében. Az albizottság tagjai Széchényi mellett Erkel Ferenc, id. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc, Volkmann Róbert, Richter János és Bartay Ede voltak. 1875-78 között Széchényi Imre ismét sokat utazott külföldön. Gyakran tartózkodott Velencében. Továbbra is sokat komponált, de minthogy semmit sem publikált, valamennyi Velencében előadott műve elveszett. Mariette-től tudjuk, hogy 1876 januárjában és februárjában több gazdag programú koncertet adott saját műveiből Dolgorucky Mária hercegnő velencei palotájában. A műsorok fénypontja egy zenekari keringő volt. Ezenkívül elhangzottak nyolckezes zongoradarabok, dalok és duettek cselló- és kürtkísérettel. Velencében találkoztak Liszttel is, aki erről 1876. február 17-i levelében így számol be Carolyne-nak: „Csaknem semmi mondandóm sincs Önnek Velencéről, ahol senki mással nem találkoztam, mint a Széchényiekkel, és náluk egy fél tucat ismerősükkel, akik az Ön számára érdektelenek.“ 1878. február 7-én Imre ismét koncertezik Velencében zenekari keringőivel, ez alkalommal báró Pilat konzulnál. 1876. augusztus 19-én Bayreuthba kísérte Mariette-et, ahol Liszt megismertette őket Cosimával és Wagnerrel. 1877 február 24-én Bécsben egy Richard Metternich hercegnél, az egykori kancellár fiánál tartott zenei estén ragyogó sikert arattak Széchényi Imre négykezes zongorára és fuvolára írott keringői. Mariette négykezes partnere Metternichné szül. Sándor Paulina volt. Ezek a művek is elvesztek. Széchényi Imre 1878 és 1892 között Berlinben sokrétű diplomáciai tevékenysége mellett is tovább komponált, és végre néhány művét meg is jelentette. 1881. április 27-én egy Bülow által vezényelt Liszt-hangverseny után Liszt Széchényi Imrénél vendégeskedett. Valószínű, hogy ez alkalommal látta a két barát egymást utoljára. A követségen tartott fogadásain mindig sok zene szólalt meg, de itt természetesen figyelembe kellett vennie a német császári család és egyéb vendégei ízlését is. Többször fellépett a követségen például Benczy Gyula cigányzenekara, koncertezett ott a híres bécsi Udl- éneknégyes, Zichy Géza balkezes zongoraművész, Nachez Tivadar hegedűművész és Heinrich Grünfeld gordonkaművész is. Grünfeldnek komponálta Széchényi „Berceuse“ című művét, amely 1887 októberében meg is jelent nyomtatásban. Egy olyan estélyről is van tudomásunk, amelyen kizárólag saját művei hangzottak el meghívott világhírű zeneértők és előadóművészek előtt. Erről Mariette ezt írta naplójába 1886 májusában: “Az 50-60 főből álló publikumot felvillanyozta Imre keringő-szvitje. Én voltam az egyetlen dilettáns közreműködő, rajtam kívül csak hivatásos előadóművészek léptek fel. Énekeltem franciául, németül, gordonka kíséretével és anélkül. Fényes siker volt, ami nagyon hízelgő, mert a kompetens bírák között olyan hírességek voltak, mint Klindworth, Marianne Brandt, Artôt, Strauss stb." A programot sajnos nem ismerjük. Kik voltak ezek a személyiségek? Johann Strausst nem kell bemutatni. Karl Klindworth Liszt-tanítvány akkoriban híres német komponista, karmester és zeneszerző volt. Marianne Brandt a berlini Udvari Opera altistája (Liszt számos művének is kitűnő előadója) volt. Désirée Artôt, szintén énekesnő, Brüsszelben, a párizsi nagyoperában, a milánói Scalában és Berlinben aratta sikereit; Csajkovszkij is beleszeretett, de a tervezett házasság nem jött létre. A berlini újságok beszámoltak néhány nyilvános koncertről is, amelyeken Széchényi Imre egyik-másik kompoziciója műsoron volt. Ezekből tudjuk, hogy 1886. május 5-én a királyi színpadon Paul Kalisch és Maria Theresia Renard Széchényi-dalokat énekeltek. 1890. június 11-én Marcella Sembrich, a Metropolitan Opera sztárénekesnője, a Kroll Operában ráadásként az „Amor soreno“ című zenekari dalt énekelte, amelynek nemcsak zenéjét, hanem szövegét is Széchényi Imre írta. 1891 áprilisában Weisz József zongoraművész Széchényi Imre „Magyar ünnepi induló“-ját saját feldolgozásban játszotta el. 1887 decemberében megjelent Imre hat négykezes zongoraműve, a „Magyar ünnepi induló“, a „Magyar fantázia“, egy csárdás és három keringő, 1889 augusztusában két dala („Waldeinsamkeit“, „Ja, Winter war es“). 1892 januárjában publikálta utolsó hat dalát. Az ötödik dal, a „Lieto amor“ valószínűleg az előbb említett „Amor soreno“ változata, zenekar helyett zongorakísérettel. Széchényi Imre 1892 őszén történt nyugalomba vonulása után birtokain gazdálkodott. Modernizálta gazdaságát. Jeles tehenészetet alapított, Svájcból hozatott teheneket és bikát. Fajbikáit nagy haszonnal adta el. Övé volt a megye minőségileg legértékesebb tehenészete. Kertészete is híres volt, egész Európába szállított gyümölcsfa oltványokat. Ezenkívül természetesen komponált is, de nem publikált. Kéziratban maradt ránk utolsó műve, „utolsó nyári keringőnk Horpácson 1894“ megjegyzéssel. 1897-től kezdve gyógyíthatatlan idegbetegségben szenvedett. Halálát végül is tüdőgyulladás okozta. 1898. március 11-én húnyt el Budapesten. Széchényi Imre műveit újrafelfedezésük után egyre gyakrabban játsszák európai koncerttermekben. Salzburg, München, Budapest, Bécs, Pozsony, Bologna stb. voltak eddig a színhelyek. 2016-ban húsz koncerten vették műveit műsorra, egy dalkoncertet a Bartók Rádió is közvetített. 2014-ben megjelent az első CD válogatott műveiből „Imre Széchényi: Forgotten compositions“ címmel a Hungaroton gondozásában. Már elkészült két újabb CD-felvétel is, amelyek 2017-ben jelennek meg. Az egyik 22 dalt mutat be az MDG gondozásában, így a Hungaroton-felvétellel együtt Széchényi Imre valamennyi dala meghallgatható lesz. A másik CD pedig az összes zenekari polkáját fogja tartalmazni a Naxos cég kiadásában. Forrás: http://www.lisztsociety.hu/27.ujsag-2017.aprilis.pdf; Liszt magyar szemmel - XXVII. szám - 2017. április ● The Hungarian View of Liszt - Nr. 27 - April 2017
807 Búbánat 2017-07-31 10:51:01
[url] http://www.lisztsociety.hu/27.ujsag-2017.aprilis.pdf; Liszt magyar szemmel - XXVII. szám - 2017. április ● The Hungarian View of Liszt - Nr. 27 - April 2017 [/url] Tartalomból: Széchényi Imre élete és kapcsolata Liszt Ferenccel
[url] http://www.lisztsociety.hu/27.ujsag-2017.aprilis.pdf; Liszt magyar szemmel - XXVII. szám - 2017. április ● The Hungarian View of Liszt - Nr. 27 - April 2017 [/url] Tartalomból: Széchényi Imre élete és kapcsolata Liszt Ferenccel
805 Ardelao 2017-07-31 00:57:41
Liszt Ferenc emlékére, aki 131 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el(1886. július 31.) Egy írásával emlékezem a nagy zongoraművészre és zeneszerzőre. „A mindenható művész” Liszt Ferenc írása „Mi mind, akik Isten kegyelméből abban a szerencsében részesültünk, hogy művészek lehetünk, - akiket a természet maga választott ki az örök Szép tolmácsául; mi mind, akik azzá lettünk, a hódítás jogán éppúgy, mint a születés jogán, - kezünk akár a márványt vagy a bronzot teszi hajlékonnyá, akár a szétsugárzó ecsetet kezeli, vagy a fekete karcolótűt, mely lassan vési vonalait a jövő javára, akár a billentyűzeten fut végig, vagy azt a pálcát ragadja meg, mely este egy zenekar tüzes falanxainak parancsol, akár az építésnek, Urániától kölcsönzött körzőjét. Melpomenének vérben ázott tollát, Polyhymniának könnyáztatta tekercsét, vagy Kliónak az igazság és az igazságosság hangolta lantját tartja, - mi mind azt tanuljuk a most elvesztett művésztől, hogy utasítsunk vissza mindent, ami nem függ össze a Művészet legjava törekvéseivel; tanuljuk meg tőle, hogy minden erőnket összeszedve igyekezzünk mélyebb barázdát húzni, mint amilyen a nap divatja! A magunk személyére nézve mondjunk le a művészi hívságnak és romlottságnak ebben a szomorú korszakában mindenről, ami a művészethez méltatlan, ami nem tartalmazza egy darabkáját annak az örök és testetlen szépségnek, amelyet a művészetnek rendelt kötelessége felragyogtatni, hogy maga is ragyoghasson! Juttassuk eszünkbe a dórok antik imáját, melynek egyszerű szövege oly áhítatosan költői volt, mikor arra kérték az isteneket, hogy adják meg nekik „a Jót a szép által!” Ahelyett, hogy annyit törnénk magunkat, hogy a tömegeket magunkhoz vonzzuk s mindenáron tessünk nekik, inkább tegyünk úgy, mint Chopin; azon igyekezzünk, hogy égi visszhangját hagyjuk magunk után annak, amit éreztünk, szerettünk és szenvedtünk! Végül tanuljuk meg tőle s a példából, amelyet örökül hagyott ránk, hogy azt követeljük magunktól, ami rangot ad a művészet misztikus köztársaságában, inkább, mint hogy a jelentől kérjük, - tekintet nélkül a jövőre – a könnyű koszorúkat, amelyek alig halmozódnak föl, máris elhervadnak és feledésbe mennek!” Hankiss János fordítása Megjelent: „Liszt Ferenc az író” című könyvében Rózsavölgyi és Társa Kiadása Budapest, 1941.
Liszt Ferenc emlékére, aki 131 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el(1886. július 31.) Egy írásával emlékezem a nagy zongoraművészre és zeneszerzőre. „A mindenható művész” Liszt Ferenc írása „Mi mind, akik Isten kegyelméből abban a szerencsében részesültünk, hogy művészek lehetünk, - akiket a természet maga választott ki az örök Szép tolmácsául; mi mind, akik azzá lettünk, a hódítás jogán éppúgy, mint a születés jogán, - kezünk akár a márványt vagy a bronzot teszi hajlékonnyá, akár a szétsugárzó ecsetet kezeli, vagy a fekete karcolótűt, mely lassan vési vonalait a jövő javára, akár a billentyűzeten fut végig, vagy azt a pálcát ragadja meg, mely este egy zenekar tüzes falanxainak parancsol, akár az építésnek, Urániától kölcsönzött körzőjét. Melpomenének vérben ázott tollát, Polyhymniának könnyáztatta tekercsét, vagy Kliónak az igazság és az igazságosság hangolta lantját tartja, - mi mind azt tanuljuk a most elvesztett művésztől, hogy utasítsunk vissza mindent, ami nem függ össze a Művészet legjava törekvéseivel; tanuljuk meg tőle, hogy minden erőnket összeszedve igyekezzünk mélyebb barázdát húzni, mint amilyen a nap divatja! A magunk személyére nézve mondjunk le a művészi hívságnak és romlottságnak ebben a szomorú korszakában mindenről, ami a művészethez méltatlan, ami nem tartalmazza egy darabkáját annak az örök és testetlen szépségnek, amelyet a művészetnek rendelt kötelessége felragyogtatni, hogy maga is ragyoghasson! Juttassuk eszünkbe a dórok antik imáját, melynek egyszerű szövege oly áhítatosan költői volt, mikor arra kérték az isteneket, hogy adják meg nekik „a Jót a szép által!” Ahelyett, hogy annyit törnénk magunkat, hogy a tömegeket magunkhoz vonzzuk s mindenáron tessünk nekik, inkább tegyünk úgy, mint Chopin; azon igyekezzünk, hogy égi visszhangját hagyjuk magunk után annak, amit éreztünk, szerettünk és szenvedtünk! Végül tanuljuk meg tőle s a példából, amelyet örökül hagyott ránk, hogy azt követeljük magunktól, ami rangot ad a művészet misztikus köztársaságában, inkább, mint hogy a jelentől kérjük, - tekintet nélkül a jövőre – a könnyű koszorúkat, amelyek alig halmozódnak föl, máris elhervadnak és feledésbe mennek!” Hankiss János fordítása Megjelent: „Liszt Ferenc az író” című könyvében Rózsavölgyi és Társa Kiadása Budapest, 1941.
804 Búbánat 2017-07-22 09:21:32 [Válasz erre: 803 Búbánat 2017-07-22 09:16:43]
Lemaradt: Kocsis Zoltán-koncert (MTA Kongresszusi Terem, 1976. április 21.)
Lemaradt: Kocsis Zoltán-koncert (MTA Kongresszusi Terem, 1976. április 21.)
803 Búbánat 2017-07-22 09:16:43
Bartók Rádió mai műsorán szerepel 17.34 – 19.00 Kocsis Zoltán zongorázik 1. Beethoven-Liszt: V. szimfónia 2. Liszt: Velence és Nápoly - a) Gondoliera, b) Canzone, c) Tarantella 3. Wagner-Liszt: Trisztán és Izolda - Izolda szerelmi halála 4. Liszt: XI. magyar rapszódia 5. Wagner-Kocsis: Az istenek alkonya – zárójelenet 6. Bartók: Román népi táncok
Bartók Rádió mai műsorán szerepel 17.34 – 19.00 Kocsis Zoltán zongorázik 1. Beethoven-Liszt: V. szimfónia 2. Liszt: Velence és Nápoly - a) Gondoliera, b) Canzone, c) Tarantella 3. Wagner-Liszt: Trisztán és Izolda - Izolda szerelmi halála 4. Liszt: XI. magyar rapszódia 5. Wagner-Kocsis: Az istenek alkonya – zárójelenet 6. Bartók: Román népi táncok
802 Búbánat 2017-07-18 09:26:13
Bartók Rádió ma esti műsorán szerepel: 19.00 -19.30 Összhang - a zenei élet aktualitásai 1. A MÜPA új évadáról 2. Liszt magyar szemmel - A magyar Liszt Társaságról Szerkesztő - műsorvezető: Katona Márta
Bartók Rádió ma esti műsorán szerepel: 19.00 -19.30 Összhang - a zenei élet aktualitásai 1. A MÜPA új évadáról 2. Liszt magyar szemmel - A magyar Liszt Társaságról Szerkesztő - műsorvezető: Katona Márta
801 Búbánat 2017-07-08 20:47:37 [Válasz erre: 797 Búbánat 2017-07-08 20:15:12]
Igazán nagyon kíváncsi vagyok Závodszky Zoltán és Rethy Eszter alakítására is, akik nem más - kitalált - valakit személyesítenek meg a filmben, hanem "magukat adják" - énekhangjukon is...
Igazán nagyon kíváncsi vagyok Závodszky Zoltán és Rethy Eszter alakítására is, akik nem más - kitalált - valakit személyesítenek meg a filmben, hanem "magukat adják" - énekhangjukon is...
800 Búbánat 2017-07-08 20:42:58
Meg sokkal érdekesebb, hangulatosabb film, mint a később keletkezett televíziós-sorozat vagy a belőle készült egészestés mozi; nem életrajzi elemekkel tele zsúfolt filmalkotást láthatunk a képernyőn...
Meg sokkal érdekesebb, hangulatosabb film, mint a később keletkezett televíziós-sorozat vagy a belőle készült egészestés mozi; nem életrajzi elemekkel tele zsúfolt filmalkotást láthatunk a képernyőn...
799 Búbánat 2017-07-08 20:40:40 [Válasz erre: 798 Búbánat 2017-07-08 20:16:47]
Sajnos, a YouTube-ról letiltották a felvitt filmet - ezért is nagyon fontos a ma éjszakai televíziós sugárzás - DVD-re, vidóra felvehetjük - személyiségi jogok ide vagy oda...
Sajnos, a YouTube-ról letiltották a felvitt filmet - ezért is nagyon fontos a ma éjszakai televíziós sugárzás - DVD-re, vidóra felvehetjük - személyiségi jogok ide vagy oda...
798 Búbánat 2017-07-08 20:16:47 [Válasz erre: 797 Búbánat 2017-07-08 20:15:12]
[url] http://youtube-filmek.info/film/2676/szerelmi-almok-1935; „Szerelmi álmok” [/url]
[url] http://youtube-filmek.info/film/2676/szerelmi-almok-1935; „Szerelmi álmok” [/url]
797 Búbánat 2017-07-08 20:15:12
2017. július 08. (szombat) 21:35 - Duna World [url] http://youtube-filmek.info/film/2676/szerelmi-almok-1935 „Szerelmi álmok” [/url] magyar romantikus film, 92 perc, 1935, FF Duday Mária grófnő báró Eötvös Péter menyasszonya. De amikor találkozik Liszt Ferenccel, házasság helyett inkább Weimarba megy, hogy tanítványa lehessen. Ott hamarosan beleszeret Liszt kedvenc tanítványába, Franz Wendlandba. A féltékeny báró nem képes elviselni menyasszonya elvesztését, és párbajra hívja ki az ifjú zongoristát. Szereplők: Táray Ferenc (Liszt Ferenc) Z. Molnár László (gróf Duday Imre) Báthory Iza (Madelaine) Sulyok Mária (Mária, Duday lánya) Földessy Géza (Eötvös Kálmán báró) Dénes György (Usla kapitány) Kürthy József (Pekry báró) Halmay Tibor (Péter, Liszt tanítványa) Gózon Gyula (Kovács János) Pethes Sándor (Spiridon, Liszt mindenese) Závodszky Zoltán operaénekes (mint Závodszky Zoltán) Rethy Eszter Operaénekesnö (mint Réthy Eszter) Csatho Gitta (mint Csathó Gitta) Zala Karola (Duday Mária nagymamája) Lili Berky (mint Berky Lili Bókay Ferenc (Pali, tisztiszolga ) Harsányi Rezső (Ezredes) Ráthonyi Ákos (Tanítvány) Berczy Géza (Liszt Ferenc egyik tanítványa) Harry Csáktornyai (Eötvös báró barátja) RENDEZŐ: Heinz Hille FORGATÓKÖNYVÍRÓ: Heinz Hille, Lándor Tivadar OPERATŐR: Eiben István ZENE:Liszt Ferenc, Richard Wagner VÁGÓ: Bánky Viktor
2017. július 08. (szombat) 21:35 - Duna World [url] http://youtube-filmek.info/film/2676/szerelmi-almok-1935 „Szerelmi álmok” [/url] magyar romantikus film, 92 perc, 1935, FF Duday Mária grófnő báró Eötvös Péter menyasszonya. De amikor találkozik Liszt Ferenccel, házasság helyett inkább Weimarba megy, hogy tanítványa lehessen. Ott hamarosan beleszeret Liszt kedvenc tanítványába, Franz Wendlandba. A féltékeny báró nem képes elviselni menyasszonya elvesztését, és párbajra hívja ki az ifjú zongoristát. Szereplők: Táray Ferenc (Liszt Ferenc) Z. Molnár László (gróf Duday Imre) Báthory Iza (Madelaine) Sulyok Mária (Mária, Duday lánya) Földessy Géza (Eötvös Kálmán báró) Dénes György (Usla kapitány) Kürthy József (Pekry báró) Halmay Tibor (Péter, Liszt tanítványa) Gózon Gyula (Kovács János) Pethes Sándor (Spiridon, Liszt mindenese) Závodszky Zoltán operaénekes (mint Závodszky Zoltán) Rethy Eszter Operaénekesnö (mint Réthy Eszter) Csatho Gitta (mint Csathó Gitta) Zala Karola (Duday Mária nagymamája) Lili Berky (mint Berky Lili Bókay Ferenc (Pali, tisztiszolga ) Harsányi Rezső (Ezredes) Ráthonyi Ákos (Tanítvány) Berczy Géza (Liszt Ferenc egyik tanítványa) Harry Csáktornyai (Eötvös báró barátja) RENDEZŐ: Heinz Hille FORGATÓKÖNYVÍRÓ: Heinz Hille, Lándor Tivadar OPERATŐR: Eiben István ZENE:Liszt Ferenc, Richard Wagner VÁGÓ: Bánky Viktor
796 Búbánat 2017-07-08 11:19:32 [Válasz erre: 793 Búbánat 2017-06-13 12:20:58]
Bartók Rádió – ma délután 17.47 – 19.00 Fiatal művészek pódiuma Ránki Fülöp zongorázik Liszt: Tizenkét transzcendens etűd (Márványterem, 2017. június 13.)
Bartók Rádió – ma délután 17.47 – 19.00 Fiatal művészek pódiuma Ránki Fülöp zongorázik Liszt: Tizenkét transzcendens etűd (Márványterem, 2017. június 13.)
795 Búbánat 2017-06-22 11:16:13
Újragondolt értékeink címmel interjút olvashatunk Bogányi Gergellyel az Új Ember Hetilapban (a cikk szerzője: Pallós Tamás) „- A Liszt- és az annál beláthatóbb, áttekinthetőbb Chopin-életmű továbbra is pályafutásának alappillérei. „Liszt-képe” mennyiben változott az elmúlt években? – Liszt olyannyira kimeríthetetlen, hogy évről évre friss meglepetéseket szerez számomra. Ilyen volt például, amikor a két legendát tanultam, vagy amikor a késői műveivel foglalkoztam. Minden Liszt-darab, amelyet felveszek a repertoáromba meghatározó élmény; valamennyi újat mond, stílus szempontjából is. Rengeteg zeneszerzés-technikai újdonságot fedezek fel nála, ami például Chopinnél nem jellemző. - Liszt tehát változatlanul elsőséget élvez… – Abszolút vezető helyen áll nálam. Az említetteken túl azért is, mert olyan bőséges az általa alkotott zongorairodalom, hogy egy élet is kevés az elmélyült megismeréséhez. A művészi élményen túl folyamatos feladatot ad a műveivel való foglalkozás."
Újragondolt értékeink címmel interjút olvashatunk Bogányi Gergellyel az Új Ember Hetilapban (a cikk szerzője: Pallós Tamás) „- A Liszt- és az annál beláthatóbb, áttekinthetőbb Chopin-életmű továbbra is pályafutásának alappillérei. „Liszt-képe” mennyiben változott az elmúlt években? – Liszt olyannyira kimeríthetetlen, hogy évről évre friss meglepetéseket szerez számomra. Ilyen volt például, amikor a két legendát tanultam, vagy amikor a késői műveivel foglalkoztam. Minden Liszt-darab, amelyet felveszek a repertoáromba meghatározó élmény; valamennyi újat mond, stílus szempontjából is. Rengeteg zeneszerzés-technikai újdonságot fedezek fel nála, ami például Chopinnél nem jellemző. - Liszt tehát változatlanul elsőséget élvez… – Abszolút vezető helyen áll nálam. Az említetteken túl azért is, mert olyan bőséges az általa alkotott zongorairodalom, hogy egy élet is kevés az elmélyült megismeréséhez. A művészi élményen túl folyamatos feladatot ad a műveivel való foglalkozás."
794 Búbánat 2017-06-17 11:20:39
Bartók Rádió, 17.49 – 18.55 Hlavacsek Tihamér Liszt-műveket zongorázik 1. Angelus 2. A Villa d´Este szökőkútjai 3. Sunt lacrymae rerum 4. Gyászinduló 5. Sursum corda 6. Bölcsődal (Rádió, Márványterem, 2007. március 21.) Megjegyzem, az RTV Részletes 18.15 órai kezdést jelöl meg.
Bartók Rádió, 17.49 – 18.55 Hlavacsek Tihamér Liszt-műveket zongorázik 1. Angelus 2. A Villa d´Este szökőkútjai 3. Sunt lacrymae rerum 4. Gyászinduló 5. Sursum corda 6. Bölcsődal (Rádió, Márványterem, 2007. március 21.) Megjegyzem, az RTV Részletes 18.15 órai kezdést jelöl meg.
793 Búbánat 2017-06-13 12:20:58
Magyar Rádió Márványterme, ma este: 2017. június 13. kedd, 19.00: Fiatal művészek pódiuma Ránki Fülöp zongoraestje Liszt: 12 transzcendens etűd, S. 139
Magyar Rádió Márványterme, ma este: 2017. június 13. kedd, 19.00: Fiatal művészek pódiuma Ránki Fülöp zongoraestje Liszt: 12 transzcendens etűd, S. 139
792 Búbánat 2017-06-08 11:16:54 [Válasz erre: 791 Búbánat 2017-06-08 11:12:22]
Lemaradt: a Koronázási misén a Gödöllői Szimfonikus Zenekar játszik.
Lemaradt: a Koronázási misén a Gödöllői Szimfonikus Zenekar játszik.
791 Búbánat 2017-06-08 11:12:22
Holnapi Liszt-koncertre hívom fel a figyelmet. LISZT: KORONÁZÁSI MISE Gödöllő - Gödöllői Királyi Kastély - Lovarda 2017. június 09. (19:00) Közreműködők: Fodor Beatrix – szoprán Simon Krisztina – alt, Balczó Péter – tenor Jekl László – basszus Baptista Központi Énekkar – karigazgató Oláh Gábor, Gödöllői Városi Vegyeskar – karigazgató Pechan Kornél Vezényel: Horváth Gábor
Holnapi Liszt-koncertre hívom fel a figyelmet. LISZT: KORONÁZÁSI MISE Gödöllő - Gödöllői Királyi Kastély - Lovarda 2017. június 09. (19:00) Közreműködők: Fodor Beatrix – szoprán Simon Krisztina – alt, Balczó Péter – tenor Jekl László – basszus Baptista Központi Énekkar – karigazgató Oláh Gábor, Gödöllői Városi Vegyeskar – karigazgató Pechan Kornél Vezényel: Horváth Gábor
790 Ardelao 2017-06-07 14:06:26
Liszt Ferenc önmagát is jellemzi a következő részletben, amely Chopin gátlásairól szól. A magyar művész sohasem ismert ilyen gátlásokat; sokoldalúságát és nemességét bizonyítja, hogy ebből az előnyből nem faragott a maga számára piedesztált. Hankiss János Nagy közönség – kis közönség. Liszt Ferenc írása. „Chopin tudta, nagyon is jól tudta, hogy nem hatott a sokaságra s nem tudta megfogni a tömegeket, mert ezek olyanok, mint egy ólomtenger; ámbár habjaikat minden láng formálhatja, mégis nehéz mozgásba hozni őket. Csak atlétaizmú munkás, hatalmas karja zúdíthatja őket öntőmintába, ahol az olvadó érc hirtelen eszmévé vagy érzéssé válik a rákényszerített formában. Chopin tudatában volt annak, hogy teljesen csak az olyan – sajnos, nagyon ritka – estélyeken élvezték, amelyeknek minden vendége kész volt őt követni, ahová vezetni akarta őket, - áthelyezkedni vele azokba a szférákba, ahová a régiek csak a boldog álmok ezer szivárványos fényben tündöklő gyémántokkal kirakott pilaszteres (fél-oszlop vagy fal-oszlop, megj. A.) kapuján engedték belépni az embert. Kedve telt benne, hogy e fölé a kapu fölé, amelynek titkos zárait szellemek őrzik, kupolát építsen, amelyben a prizma összes sugarai játszanak, olyan vörös-barnán áttetszőt, amilyenek a mexikói opálok, s melynek kaleidoszkópos gyújtópontjait olívzöld köd rejti el, s majd elmossa, majd megint fölfedi. Ezen a csodakapun át vezetett be abba a világba, amelyben minden elbájoló csoda, bolondos meglepetés, valóra vált álom. De beavatottnak kellett lenni ahhoz, hogy az ember tudja, hogyan lépjen át a küszöbön! Chopin szívesen menekült ezekre a képzeletbeli vidékekre és szívesen tartózkodott ott, s csak kivételes barátait vitte magával. Hirdette, hogy becsüli őket s csakugyan értékelte is, inkább, mint a zeneművészet durva csatatereit, ahol az ember néha egy rögtönzött győző, egy ostoba és hencegő hódító kezei közé kerül, akinek élete csak egy nap, de kertre való liliomot és aszfodéloszt (görög, liliomféle virág, megj. A.), hogy elállja Apollo szent ligetének bejáratát. Ezen az egy napon „a szerencsés katona” a királyokkal érzi magát egyenlőnek, de csak a földi királyokkal, ami csakugyan túl kevés az olyan fantáziának, amely a levegő istenségeivel s a csúcsokat benépesítő szellemekkel társalkodik. művészbarátjának. „Nem vagyok alkalmas arra, hogy hangversenyezzek; a tömeg megfélemlít, sebes lélegzése szinte fullaszt, kíváncsi pillantásai megbénítanak, sok idegen arca elnémít; de te, erre vagy teremtve, mert ha nem tudod megnyerni a közönségedet, van benned erő, hogy agyonüsd.” De eltekintve most azoknak a művészeknek a versenyétől, akik nem művészek, a virtuózokétól, akik hegedűjük, hárfájuk vagy zongorájuk húrján táncot lejtenek, bizonyos, hogy Chopin rosszul érezte magát a „nagyközönség” előtt, az előtt az ismeretlenekből álló közönség előtt, amelyekről sohasem tudod tíz perccel előre, hogy meg kell-e nyerned vagy agyon kell ütnöd; elragadnod a művészet ellenállhatatlan mágnesével a magasságok felé, ahol a megritkult levegő kitágítja az egészséges és tiszta tüdőt, vagy elkábítanod gigászi és felujjongó kinyilatkoztatásokkal olyan hallgatókat, akik azért jönnek, hogy kákán csomót keressenek. Kétségtelen, hogy a hangversenyek nem fárasztották ki annyira Chopin testi alkatát, mint amennyire felzaklatták a költő ingerlékenységét. Annak a szemében, aki tud különbséget tenni, az ő önkéntes lemondása a zajos sikerekről belső sértődöttséget takart. Veleszületett felsőbbségét nagyon határozottan tudta, de kívülről nem kapott elég megértő visszhangot, ami azt a nyugodt biztonságot adhatta volna meg neki, hogy teljes értéke szerint megbecsülik. Elég közelről tapasztalhatta a tömeg tetszésnyilvánítását, hogy ismerje azt az állatot, amely néha ösztönös, néha naivul és nemesen szenvedélyes, gyakrabban bogaras, szeszélyes, makrancos, esztelen, hiszen van még benne valami a vademberből: ostobán rajongó, ostobán haragvó, mert odavan színes üveggyöngyökért, amiket odavetnek neki és észrevétlen hagyja elmenni maga mellett a legnemesebb drágaságokat; semmiségek miatt haragszik meg s a legátlátszóbb hízelgésekkel elámítatja magát. De - különös, s mégis így van, - Chopin, aki kívülről tudta, hogy milyen a közönség, borzadt tőle s mégis szükségét érezte. Elfeledte benne a vadembert, s fájón nélkülözte a gyermeki naivság izgalmait, amely sír, szenved, egész lelkével tűzbe jön minden fikció, minden szenvedés és minden rajongás hallatára. Minél inkább elszokott ez a „finom lélek,” a spiritualizmusnak ez az epikureistája (olyan valaki, aki személyes kielégülését és érzéki gyönyöröket mindenek fölé helyezi, megj. A.) attól, hogy szelídítse a „nagyközönséget” és szembeszálljon vele, annál jobban imponált az neki. A világért sem engedte volna, valami balcsillagzat révén a nagyközönség jelenlétében húzza a rövidebbet, - olyan párbajban, ahol a művész, mint vitéz lovag a tornán, kihívását és kesztyűjét odadobja mindenkinek, aki kétségbe meri vonni hölgye – a művészet – szépségét és elsőségét! Valószínűleg azt mondta magának, s bizonyos, hogy joggal – hogy ha győzött is volna „odakünn,” azért nem szerethette, nem élvezhette volna őt jobban az a külön csoport, amelyből a „kis közönsége” állt. Talán azt kérdezte magától – és sajnos, jogosan, annyira bizonytalanok az emberi vélemények, annyira hullámzók az emberi vonzalmak, - hogy ha kinn vesztes lett volna, vajon nem szerették, nem értékelték volna kevésbé legbuzgóbb csodálói is?” Fordította: Hankiss János Megjelent: „Liszt Ferenc az író” című könyvben Rózsavölgyi és társa Kiadása Budapest, 1941.
Liszt Ferenc önmagát is jellemzi a következő részletben, amely Chopin gátlásairól szól. A magyar művész sohasem ismert ilyen gátlásokat; sokoldalúságát és nemességét bizonyítja, hogy ebből az előnyből nem faragott a maga számára piedesztált. Hankiss János Nagy közönség – kis közönség. Liszt Ferenc írása. „Chopin tudta, nagyon is jól tudta, hogy nem hatott a sokaságra s nem tudta megfogni a tömegeket, mert ezek olyanok, mint egy ólomtenger; ámbár habjaikat minden láng formálhatja, mégis nehéz mozgásba hozni őket. Csak atlétaizmú munkás, hatalmas karja zúdíthatja őket öntőmintába, ahol az olvadó érc hirtelen eszmévé vagy érzéssé válik a rákényszerített formában. Chopin tudatában volt annak, hogy teljesen csak az olyan – sajnos, nagyon ritka – estélyeken élvezték, amelyeknek minden vendége kész volt őt követni, ahová vezetni akarta őket, - áthelyezkedni vele azokba a szférákba, ahová a régiek csak a boldog álmok ezer szivárványos fényben tündöklő gyémántokkal kirakott pilaszteres (fél-oszlop vagy fal-oszlop, megj. A.) kapuján engedték belépni az embert. Kedve telt benne, hogy e fölé a kapu fölé, amelynek titkos zárait szellemek őrzik, kupolát építsen, amelyben a prizma összes sugarai játszanak, olyan vörös-barnán áttetszőt, amilyenek a mexikói opálok, s melynek kaleidoszkópos gyújtópontjait olívzöld köd rejti el, s majd elmossa, majd megint fölfedi. Ezen a csodakapun át vezetett be abba a világba, amelyben minden elbájoló csoda, bolondos meglepetés, valóra vált álom. De beavatottnak kellett lenni ahhoz, hogy az ember tudja, hogyan lépjen át a küszöbön! Chopin szívesen menekült ezekre a képzeletbeli vidékekre és szívesen tartózkodott ott, s csak kivételes barátait vitte magával. Hirdette, hogy becsüli őket s csakugyan értékelte is, inkább, mint a zeneművészet durva csatatereit, ahol az ember néha egy rögtönzött győző, egy ostoba és hencegő hódító kezei közé kerül, akinek élete csak egy nap, de kertre való liliomot és aszfodéloszt (görög, liliomféle virág, megj. A.), hogy elállja Apollo szent ligetének bejáratát. Ezen az egy napon „a szerencsés katona” a királyokkal érzi magát egyenlőnek, de csak a földi királyokkal, ami csakugyan túl kevés az olyan fantáziának, amely a levegő istenségeivel s a csúcsokat benépesítő szellemekkel társalkodik. művészbarátjának. „Nem vagyok alkalmas arra, hogy hangversenyezzek; a tömeg megfélemlít, sebes lélegzése szinte fullaszt, kíváncsi pillantásai megbénítanak, sok idegen arca elnémít; de te, erre vagy teremtve, mert ha nem tudod megnyerni a közönségedet, van benned erő, hogy agyonüsd.” De eltekintve most azoknak a művészeknek a versenyétől, akik nem művészek, a virtuózokétól, akik hegedűjük, hárfájuk vagy zongorájuk húrján táncot lejtenek, bizonyos, hogy Chopin rosszul érezte magát a „nagyközönség” előtt, az előtt az ismeretlenekből álló közönség előtt, amelyekről sohasem tudod tíz perccel előre, hogy meg kell-e nyerned vagy agyon kell ütnöd; elragadnod a művészet ellenállhatatlan mágnesével a magasságok felé, ahol a megritkult levegő kitágítja az egészséges és tiszta tüdőt, vagy elkábítanod gigászi és felujjongó kinyilatkoztatásokkal olyan hallgatókat, akik azért jönnek, hogy kákán csomót keressenek. Kétségtelen, hogy a hangversenyek nem fárasztották ki annyira Chopin testi alkatát, mint amennyire felzaklatták a költő ingerlékenységét. Annak a szemében, aki tud különbséget tenni, az ő önkéntes lemondása a zajos sikerekről belső sértődöttséget takart. Veleszületett felsőbbségét nagyon határozottan tudta, de kívülről nem kapott elég megértő visszhangot, ami azt a nyugodt biztonságot adhatta volna meg neki, hogy teljes értéke szerint megbecsülik. Elég közelről tapasztalhatta a tömeg tetszésnyilvánítását, hogy ismerje azt az állatot, amely néha ösztönös, néha naivul és nemesen szenvedélyes, gyakrabban bogaras, szeszélyes, makrancos, esztelen, hiszen van még benne valami a vademberből: ostobán rajongó, ostobán haragvó, mert odavan színes üveggyöngyökért, amiket odavetnek neki és észrevétlen hagyja elmenni maga mellett a legnemesebb drágaságokat; semmiségek miatt haragszik meg s a legátlátszóbb hízelgésekkel elámítatja magát. De - különös, s mégis így van, - Chopin, aki kívülről tudta, hogy milyen a közönség, borzadt tőle s mégis szükségét érezte. Elfeledte benne a vadembert, s fájón nélkülözte a gyermeki naivság izgalmait, amely sír, szenved, egész lelkével tűzbe jön minden fikció, minden szenvedés és minden rajongás hallatára. Minél inkább elszokott ez a „finom lélek,” a spiritualizmusnak ez az epikureistája (olyan valaki, aki személyes kielégülését és érzéki gyönyöröket mindenek fölé helyezi, megj. A.) attól, hogy szelídítse a „nagyközönséget” és szembeszálljon vele, annál jobban imponált az neki. A világért sem engedte volna, valami balcsillagzat révén a nagyközönség jelenlétében húzza a rövidebbet, - olyan párbajban, ahol a művész, mint vitéz lovag a tornán, kihívását és kesztyűjét odadobja mindenkinek, aki kétségbe meri vonni hölgye – a művészet – szépségét és elsőségét! Valószínűleg azt mondta magának, s bizonyos, hogy joggal – hogy ha győzött is volna „odakünn,” azért nem szerethette, nem élvezhette volna őt jobban az a külön csoport, amelyből a „kis közönsége” állt. Talán azt kérdezte magától – és sajnos, jogosan, annyira bizonytalanok az emberi vélemények, annyira hullámzók az emberi vonzalmak, - hogy ha kinn vesztes lett volna, vajon nem szerették, nem értékelték volna kevésbé legbuzgóbb csodálói is?” Fordította: Hankiss János Megjelent: „Liszt Ferenc az író” című könyvben Rózsavölgyi és társa Kiadása Budapest, 1941.
789 Búbánat 2017-06-07 09:26:36 [Válasz erre: 786 Búbánat 2017-06-01 13:31:22]
Az öreg Liszt – Hétköznap este Egy másik – ugyancsak szájhagyományként fennmaradt Liszt-emlék talán még elevenebben őrizte meg a nagy muzsikus alakját. Olyan arckép ez is, amelyet csak szavakban festettek meg. Élt a múlt század nyolcvanas éveiben Budapesten egy csodagyermek, aki Mendelssohn g-moll zongoraversenyének előadásával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Nemcsak kiváló pianista lett belőle, hanem igen becsült karmester és zeneszerző is. Beretvás Hugó volt a neve. Oratóriumait és dalait a század elején gyakran játszották. Egyik szép művét 1926-ban a salzburgi ünnepi játékok keretében mutatták be. Amikor mintegy tíz esztendős volt, megkérte édesanyját, hogy mutassa meg neki Liszt Ferenc bácsit. Közelről szerette volna látni a híres mestert. Az idős abbé életének akkoriban három fókusza volt: Róma, Weimar és Budapest között utazgatott, s az év jelentős részét a magyar fővárosban töltötte, ahol Erkel Ferenccel együtt az általa alapított Zeneakadémiát irányította. Az öreg Liszt szigorú napirendet követett. Ehhez hozzátartozott az esti kocsizás is. Minden nap ugyanabban az órában érkezett meg egyfogatúján (konflison) a Wurm utcai Szenes Ede-féle csemegeüzlet elé. A kocsist beküldte az üzletbe, ahol már előkészítették a mester megszokott szerény vacsoráját: tíz deka prágai sonkát. Amíg az ügylet lezajlott, Liszt a kocsiban ülve breviáriumát olvasta vagy pedig valamilyen kottalapot tanulmányozott. Ez volt körülbelül az egyetlen alkalom, amikor idegenek a nyilvánosság előtt magánemberként láthatták. Az anya kisfiával elsétált a Szenes-féle üzlethez és ott megvárta Liszt kocsiját. Késő ősz volt már, a fiúcska nagy bánatára hamar besötétedett. Attól tartott, hogy a zárt konflisban nem látja meg Liszt abbét. A véletlen azonban úgy hozta, hogy Liszt olyan kottakéziratot hozott magával, amely nagyon érdekelte. Nem is várt hazáig, hanem már a kocsiban elkezdte silabizálni, s amikor besötétedett, gyertyát kért a kocsistól. Az üveges kocsilámpából kivett szövetnek gyér világánál olvasta a kéziratott, s annyira elmerült benne, hogy észre sem vette az ablakon bekukucskáló gyermekarcot. Rembrandt ecsetjére méltó kép volt: markáns arc, bozontos fehér szemöldök, oroszlánsörény és a sötét háttérrel egybeolvadó fekete papi öltözet. Ilyennek látta a kis Beretvás Liszt Ferencet élő valóságában és így írta le később, valahányszor szóba került. /Ormay Imre: A gróf a vízbe fúl… - Budapest, Zeneműkiadó, 1971/
Az öreg Liszt – Hétköznap este Egy másik – ugyancsak szájhagyományként fennmaradt Liszt-emlék talán még elevenebben őrizte meg a nagy muzsikus alakját. Olyan arckép ez is, amelyet csak szavakban festettek meg. Élt a múlt század nyolcvanas éveiben Budapesten egy csodagyermek, aki Mendelssohn g-moll zongoraversenyének előadásával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Nemcsak kiváló pianista lett belőle, hanem igen becsült karmester és zeneszerző is. Beretvás Hugó volt a neve. Oratóriumait és dalait a század elején gyakran játszották. Egyik szép művét 1926-ban a salzburgi ünnepi játékok keretében mutatták be. Amikor mintegy tíz esztendős volt, megkérte édesanyját, hogy mutassa meg neki Liszt Ferenc bácsit. Közelről szerette volna látni a híres mestert. Az idős abbé életének akkoriban három fókusza volt: Róma, Weimar és Budapest között utazgatott, s az év jelentős részét a magyar fővárosban töltötte, ahol Erkel Ferenccel együtt az általa alapított Zeneakadémiát irányította. Az öreg Liszt szigorú napirendet követett. Ehhez hozzátartozott az esti kocsizás is. Minden nap ugyanabban az órában érkezett meg egyfogatúján (konflison) a Wurm utcai Szenes Ede-féle csemegeüzlet elé. A kocsist beküldte az üzletbe, ahol már előkészítették a mester megszokott szerény vacsoráját: tíz deka prágai sonkát. Amíg az ügylet lezajlott, Liszt a kocsiban ülve breviáriumát olvasta vagy pedig valamilyen kottalapot tanulmányozott. Ez volt körülbelül az egyetlen alkalom, amikor idegenek a nyilvánosság előtt magánemberként láthatták. Az anya kisfiával elsétált a Szenes-féle üzlethez és ott megvárta Liszt kocsiját. Késő ősz volt már, a fiúcska nagy bánatára hamar besötétedett. Attól tartott, hogy a zárt konflisban nem látja meg Liszt abbét. A véletlen azonban úgy hozta, hogy Liszt olyan kottakéziratot hozott magával, amely nagyon érdekelte. Nem is várt hazáig, hanem már a kocsiban elkezdte silabizálni, s amikor besötétedett, gyertyát kért a kocsistól. Az üveges kocsilámpából kivett szövetnek gyér világánál olvasta a kéziratott, s annyira elmerült benne, hogy észre sem vette az ablakon bekukucskáló gyermekarcot. Rembrandt ecsetjére méltó kép volt: markáns arc, bozontos fehér szemöldök, oroszlánsörény és a sötét háttérrel egybeolvadó fekete papi öltözet. Ilyennek látta a kis Beretvás Liszt Ferencet élő valóságában és így írta le később, valahányszor szóba került. /Ormay Imre: A gróf a vízbe fúl… - Budapest, Zeneműkiadó, 1971/
788 Búbánat 2017-06-04 16:17:52
A Classica csatornán láthatjuk ma éjjel: FRANZ LISZT MEMORIAL CONCERT Wagner: A Faust Overture - Liszt: A Faust Symphony 04.06.2017 | 13:30 04.06.2017 | 21:30 Under the direction of romantic-music specialist Christian Thielemann, the Sächsische Staatskapelle Dresden performs a special Franz Liszt memorial concert at the Semperoper in Dresden to commemorate the 200th anniversary year of one of the 19th century's greatest composers. The "Faust"-themed concert opens with the Overture to "Faust" in D minor by Richard Wagner, who was Liszt's son-in-law, before leading into Franz Liszt's symphonic masterpiece "A Faust Symphony". "A top orchestra and a top conductor have found one another" (Die Welt). Duration:01:29:56 Conductor:Christian Thielemann Soloist:Endrik Wottrich (Tenor) Sächsischer Staatsopernchor Dresden Staatskapelle Dresden (2011)
A Classica csatornán láthatjuk ma éjjel: FRANZ LISZT MEMORIAL CONCERT Wagner: A Faust Overture - Liszt: A Faust Symphony 04.06.2017 | 13:30 04.06.2017 | 21:30 Under the direction of romantic-music specialist Christian Thielemann, the Sächsische Staatskapelle Dresden performs a special Franz Liszt memorial concert at the Semperoper in Dresden to commemorate the 200th anniversary year of one of the 19th century's greatest composers. The "Faust"-themed concert opens with the Overture to "Faust" in D minor by Richard Wagner, who was Liszt's son-in-law, before leading into Franz Liszt's symphonic masterpiece "A Faust Symphony". "A top orchestra and a top conductor have found one another" (Die Welt). Duration:01:29:56 Conductor:Christian Thielemann Soloist:Endrik Wottrich (Tenor) Sächsischer Staatsopernchor Dresden Staatskapelle Dresden (2011)
787 Búbánat 2017-06-03 09:20:47
A Bartók Rádióban a mai napon két Liszt-műsort is meghallgathatunk: 12.36 – 13.25 MVM kocertek Ránki Fülöp Liszt-műveket zongorázik (Bartók Emlékház, 2017. április 6.) 1. Angelus! 2. Obermann völgye 3. Consolations 4. Tell Vilmos kápolnája 5. Öt kis zongoradarab 6. Genfi harangok 15.06 – 17.00 Egy zenemű - több előadás Liszt: A-dúr zongoraverseny Szabó Ferenc Jánossal beszélget a szerkesztő,Katona Márta
A Bartók Rádióban a mai napon két Liszt-műsort is meghallgathatunk: 12.36 – 13.25 MVM kocertek Ránki Fülöp Liszt-műveket zongorázik (Bartók Emlékház, 2017. április 6.) 1. Angelus! 2. Obermann völgye 3. Consolations 4. Tell Vilmos kápolnája 5. Öt kis zongoradarab 6. Genfi harangok 15.06 – 17.00 Egy zenemű - több előadás Liszt: A-dúr zongoraverseny Szabó Ferenc Jánossal beszélget a szerkesztő,Katona Márta
786 Búbánat 2017-06-01 13:31:22
Liszt-hangverseny Munkácsyéknál „Bruck Jeann-tól, az egykori magyar genre- és arcképfestő, Bruck Lajos leányától hallottam ezt a történetet. Bruck Lajos annak idején ugyanolyan híres festő volt Angliában, mint Munkácsy Párizsban, vagy utódja, László Fülöp, aki szintén udvari festőnek számított, Londonban. Bruck meghitt barátja volt Munkácsi Mihálynak, aki akkoriban pályája delelőjén állott. Párizsi palotájában a francia szellemi és társadalmi előkelőségei találkoztak. Sok kiváló író, művész, muzsikus, államférfi fordult meg Munkácsyéknál. Egyik gyakori vendégük Liszt Ferenc volt, akit bensőséges barátság fűzött a nagy festőhöz. Munkácsy egy-egy újabb alkotásának bemutatása valóságos társadalmi esemény volt. Célie, a festő felesége nagyon értett az efféle ünnepségek megrendezéséhez. Amikor elkészült a rekviemjét vezénylő Mozartot ábrázoló hatalmas festmény (amely több fogalmazásban is megvan), Munkácsyné meghívta Párizs előkelőségeit. Egyházfejedelmek, tábornokok, miniszterek, külföldi diplomaták, zenészek, festők, szobrászok, tudósok, hölgyek tarka tömege gyűlt össze az emeletnyi magas teremben, ahol fekete drapériák között állott a rejtett lámpáktól megvilágított kép. Áhítatos csönd uralkodott. A termet elzáró festőállvány és a fekete leplek mögött ekkor megszólalt egy zongora: Liszt Ferenc játszott, Mozart Requiemjének motívumaiból a pillanat hangulatának megfelelően rögtönzött – sajnos, soha le nem írt – művet. Bruck Lajos elbeszélése szerint olyan meghatottság uralkodott a jelenlévőkön, hogy amikor a terem gázfényei kigyúltak, sokan könnyeiket törölgették. Manapság alig tudnánk efféle - színpadi rendezésre emlékeztető, érzelgős – bemutatót elképzelni. Mégsincs okunk fölényeskedő véleményre. Gondolkodjunk az akkori idők módján! A későromantika ezekben az években, sőt évtizedekben uralkodó közízlése kedvelte a tragikumot, a pompás jeleneteket, a túlméretezett festményeket és szobrokat. Munkácsy termének kandallóján például valódi, kitömött ló állott dísztárgyként, s rajta egy beduin életnagyságú szobra ült. Mindezt őszintén gondolták. A Mozart-kép látása nyomán támadt meghatottság is őszinte volt, a hölgyek igazi könnyeket ejtettek. A Munkácsy-kép és a Liszt-zene hatásának mélységét és fokát pedig leginkább a vernissage befejezése jellemzi. Amikor a csillárok már teljes fényükben ragyogtak – Bruck Lajos másodkézből továbbított elbeszélése szerint – a fekete függöny mögül kilépett Liszt Ferenc. Egyszerű papi köntöse élesen elütött az estélyi ruhás, ékszerektől csillogó hölgyek, aranyhímzéses frakkba öltözött akadémikusok és diplomaták, díszruhás magyar nemesek, püspöklila és kardinálispiros főpapok viseletétől. A vendégek sorfalat alkottak, s Liszt – szinte álomjáróként – lassú léptekkel elindult a kijárat felé. A hölgyek mélyen bókoltak előtte, sokan kezét csókolták… Ez a szájhagyományként fennmaradt s itt első ízben leírt történet szavahihető szemtanútól származik. Ha mai szemmel és felfogással túlzottnak és mesterkéltnek érezzük is, ne ítéljünk elhamarkodottan a késő romantikáról. Meg kell becsülnünk azt a kort, amely fejedelmeknek kijáró hódolattal ünnepelte Munkácsyt, az egykori asztalosinast és Liszt Ferencet, az egyszerű gazdatiszt fiát, mert mind a kettő – zseni volt.” /Ormay Imre: A gróf a vízbe fúl… - Budapest, Zeneműkiadó, 1971/
Liszt-hangverseny Munkácsyéknál „Bruck Jeann-tól, az egykori magyar genre- és arcképfestő, Bruck Lajos leányától hallottam ezt a történetet. Bruck Lajos annak idején ugyanolyan híres festő volt Angliában, mint Munkácsy Párizsban, vagy utódja, László Fülöp, aki szintén udvari festőnek számított, Londonban. Bruck meghitt barátja volt Munkácsi Mihálynak, aki akkoriban pályája delelőjén állott. Párizsi palotájában a francia szellemi és társadalmi előkelőségei találkoztak. Sok kiváló író, művész, muzsikus, államférfi fordult meg Munkácsyéknál. Egyik gyakori vendégük Liszt Ferenc volt, akit bensőséges barátság fűzött a nagy festőhöz. Munkácsy egy-egy újabb alkotásának bemutatása valóságos társadalmi esemény volt. Célie, a festő felesége nagyon értett az efféle ünnepségek megrendezéséhez. Amikor elkészült a rekviemjét vezénylő Mozartot ábrázoló hatalmas festmény (amely több fogalmazásban is megvan), Munkácsyné meghívta Párizs előkelőségeit. Egyházfejedelmek, tábornokok, miniszterek, külföldi diplomaták, zenészek, festők, szobrászok, tudósok, hölgyek tarka tömege gyűlt össze az emeletnyi magas teremben, ahol fekete drapériák között állott a rejtett lámpáktól megvilágított kép. Áhítatos csönd uralkodott. A termet elzáró festőállvány és a fekete leplek mögött ekkor megszólalt egy zongora: Liszt Ferenc játszott, Mozart Requiemjének motívumaiból a pillanat hangulatának megfelelően rögtönzött – sajnos, soha le nem írt – művet. Bruck Lajos elbeszélése szerint olyan meghatottság uralkodott a jelenlévőkön, hogy amikor a terem gázfényei kigyúltak, sokan könnyeiket törölgették. Manapság alig tudnánk efféle - színpadi rendezésre emlékeztető, érzelgős – bemutatót elképzelni. Mégsincs okunk fölényeskedő véleményre. Gondolkodjunk az akkori idők módján! A későromantika ezekben az években, sőt évtizedekben uralkodó közízlése kedvelte a tragikumot, a pompás jeleneteket, a túlméretezett festményeket és szobrokat. Munkácsy termének kandallóján például valódi, kitömött ló állott dísztárgyként, s rajta egy beduin életnagyságú szobra ült. Mindezt őszintén gondolták. A Mozart-kép látása nyomán támadt meghatottság is őszinte volt, a hölgyek igazi könnyeket ejtettek. A Munkácsy-kép és a Liszt-zene hatásának mélységét és fokát pedig leginkább a vernissage befejezése jellemzi. Amikor a csillárok már teljes fényükben ragyogtak – Bruck Lajos másodkézből továbbított elbeszélése szerint – a fekete függöny mögül kilépett Liszt Ferenc. Egyszerű papi köntöse élesen elütött az estélyi ruhás, ékszerektől csillogó hölgyek, aranyhímzéses frakkba öltözött akadémikusok és diplomaták, díszruhás magyar nemesek, püspöklila és kardinálispiros főpapok viseletétől. A vendégek sorfalat alkottak, s Liszt – szinte álomjáróként – lassú léptekkel elindult a kijárat felé. A hölgyek mélyen bókoltak előtte, sokan kezét csókolták… Ez a szájhagyományként fennmaradt s itt első ízben leírt történet szavahihető szemtanútól származik. Ha mai szemmel és felfogással túlzottnak és mesterkéltnek érezzük is, ne ítéljünk elhamarkodottan a késő romantikáról. Meg kell becsülnünk azt a kort, amely fejedelmeknek kijáró hódolattal ünnepelte Munkácsyt, az egykori asztalosinast és Liszt Ferencet, az egyszerű gazdatiszt fiát, mert mind a kettő – zseni volt.” /Ormay Imre: A gróf a vízbe fúl… - Budapest, Zeneműkiadó, 1971/
785 Ardelao 2017-05-30 23:38:44 [Válasz erre: 783 Ardelao 2017-05-30 13:53:51]
Folytatom Thomán István történetét. Thomán István nevével a zeneakadémiai okmányok közt először az 1882. évi nyilvános vizsgák, során és találkozunk, amikor is a június 13-i vizsgálaton, mint első-éves Erkel Ferenc növendék Beethoven C-dúr szonátájának I. tételét játszotta. Egy év múlva már a »Liszt hallgatók« közt említi az 1882/83. Évkönyv. Az 1883. június 28-án tartott, » második zárvizsgálati hangversenyen « Volkmann Róbert Versenyművét adta elő (tanára, mint az előző évben Erkel Ferenc). Osztályzata mind a négy akadémiai éven át zongorából kitűnő, zeneszerzésből és karénekből jeles. Az 1883/84-es Évkönyvben is ott van Thomán neve a Liszt-tanítványok közt. Az 1884. március 16-án tartott »estélyen,« Volkmann Versenydarabját zongorázta, második zongorán Szendy Árpád kísérte. Az 1884. június 27-én este tartott IV. vizsgálati hangverseny műsorában ezt olvassuk: » Abendmahlchöre Parsifal I. felvonásából Wagner R.-tól. Előadták: a karének osztályok összes növendékei. A szóló részt énekelte Horváth Ákos. Zongorán kísérte Thomán István. Orgonán kísérte Noséda Károly. « E hangverseny záró-számát, a Parsifal II. felvonásának » Chor der Blumenmädchen-t« is Thomán kísérte zongorán Willheim Etelkával négy-kézre. A növendékeknek adott ilyen feladatok a tanítvány kiemelkedő muzikalitását igazolják. A két nap múlva (1884. június 29.) tartott zenekari hangversenyen ismét zongorázott Thomán, mint szólista. Scharvenka Staccato-Etude-jét, op. 27 és Moskovszki Hangverseny keringőjét, op.17, adta elő. Az 1884/85. Évkönyvben az akadémiai kötelékben álló Liszt-tanítványok közt már csak hatodmagával szerepel Thomán neve. Ebben az évben, » Liszt Ferenc nyilvánított kívánsága szerint, a Buda-Pest főváros által alapított Liszt-féle ösztöndíjakból Thomán Istvánnak 200 frt. adományoztatott.« A Liszt Ferenc zeneakadémiai elnöki évei alatt tartott nyilvános hangversenyeken alig szerepelt egy-kettő a mester alkotásai közül. A magyar zongorarapszódiák közül csak kettő, melyek közül az egyiket Thomán adta elő az 1885. február 23-án tartott, » zene-estélyen « a budapesti Munkácsy-ünnepélyek alkalmából. (A műsorok feltűnő célzatosságát Liszttel szemben lehetetlen észre nem venni). Igen érdekes az 1885. június 24-én tartott zenekari hangverseny műsora, melyen négy, később nagynevű magyar muzsikus találkozott, mint szerző: Waldbauer József (Waldbauer Imre atyja), Thomán István, Elbert Imre és Szabados Béla. A zenekart Erkel Gyula, tanár-karnagy vezényelte. Thomán szerzeményének címe Andantino zenekarra. Így árulja el az Évkönyv, hogy Thomán, a zongora kizárólagos művésze, zenekari zeneszerzéssel is kísérletezett – növendéki kötelességből. Thomán István Liszt-vonatkozásai ismeretesek az irodalomban. Lisztről, a pedagógusról részletesen írt Somssich Andor értékes Liszt-könyvében és egyéb személyes élményeiről a Muzsika című folyóirat Liszt számában. (Budapest, 1929. I. évf. 1-2. sz.) Íme, egy kiragadott részlet: ̶ Egyik legkedvesebb emlékem növendék koromból, hogy a mester egy estét szerény diákszobámban töltött. Megkértem Liszt hűséges tanítványát, egyúttal utolsó barátnőjét, mindenható kegyencét, Schmalhausen Linát, akivel jó barátságban voltam, eszközölné ki a mesternél, hogy tiszteljen meg látogatásával. Leírhatatlan örömmel töltött el az a hír, hogy Liszt elfogadta meghívásomat. Lakótársam, akivel együtt jogászkodtam, készségesen beleegyezett abba, hogy szűk lakásunkat arra az estére teljesen nekem engedje át. Az öreg- úrnak megvolt a gyengéje – bár alig evett valamit – ínyenc módjára érdeklődött a menü iránt s gyermekes öröme telt abban, ha valami nem mindennapi ételt látott a menükártyán. Erre voltam hát tekintettel, mikor a vacsorát egy ismert cégnél megrendeltem. Finom borokkal a Hegyalján lakó – szőlőtulajdonos nagybátyám és egy budapesti jóakaróm látott el, ami különösen fontos volt, mert bár Liszt alig evett egy-két falat húsfélét, mellé az elmaradhatatlan céklát és olajbogyókat, annál jobban értékelte a finom italokat. ̶ A mai Zeneművészeti Főiskolával szemben egy kis földszintes ház állott akkoriban, ott laktam. Mindjárt a kapubejárat mellett volt két kis szobánk s dolgozószobám azon az emlékezetes estén fogadószoba, ebédlő, stúdió volt egyben. Liszt-tanítvány barátommal együtt izgatottan vártuk a mestert és ő Lina társaságában pontosan megjelent. Szegényes, bérelt zongorám volt, a mester leült mellé, néhány futamot és akkordot játszott, de röviden fel is kelt, hiszen ez a hangszer valóban nem volt méltó az ő művészetéhez. De én úgy éreztem: azzal, hogy a billentyűket megérintette, felszentelte a zongorát és szerény kis fészkemet. Az ő géniuszának fénye beragyogta azt. Vacsora után előkerült a kártya és a konyak, Liszt legkedvesebb itala. Mikor gróf Zichy Géza néhány napig vendégül látta Lisztet Tetétlenen, ahol ő híres ingyenes hangversenyét adta, a házigazda orvosi rendeletre megszorította a napi konyak adagot. Liszt utólag levélben megköszönte Zichy Gézának vendégszeretetét és vele szemben tanúsított kiváló figyelmességét, de kedves szavakban szemére hányta a konyakra vonatkozó megszorító rendszabályt s ezt írta: ~Le vin est le lait du vieillard, mais le cognac en est la créme.~ (A bor az aggastyánnak tej, a konyak pedig a tej föle.) ̶ A kártyát is nagyon szerette s szívesen szórakozott naponta egy-két óra hosszat whist-játékkal. (A whist a bridge elődje, azt is négyen játszották: két-két szemben-ülő játszott a másik kettő ellen). 1885 nyarán, Weimarban, később pedig Rómában, úgyszólván naponta játszottam Liszttel kedvenc játékát. Maga mondta ugyan, hogy nem pénzért, hanem csupán ~pour l’honneur du drapeau~ játszik (pontos fordítása: a zászló tiszteletére, megj. A.), s mégis mindenkor módfelett bosszankodott, hogyha vesztett. Így, ha rossz lapja volt, valamiképp segíteni akartam rajta s egyszer-másszor megtettem azt, hogy lapjaimat megmutattam neki, és megkérdeztem, milyen színt mondjak be, mintha magam nem tudnék erről határozni. Ezt nagyon szívesen vette: legalább egyik ellenfele lapjába volt alkalma betekinteni. Ha nézők is voltak jelen, kissé restellte a dolgot s mintegy mentegetőzve így szólt: ~Vous voyez je jouis d’une confiance sans bornes~ (Íme, látják, milyen határtalan bizalommal vannak irányomban!). Másik módszerünk az volt, hogy titokban az asztal alatt odaadtuk legjobb lapjainkat az ő partnerének, cserébe a legrosszabbat kaptuk. Így szereztünk neki néhány vidám percet. ̶ Liszt nem egyszer hangoztatta, hogy honfitársam és hogy hű fia a magyar hazánknak. Éppen a mostani nehéz időkben jól esik erre gondolnom. Egy fényképére, mellyel megtisztelt, ezt írta rá (német nyelven): ~Honfitársamnak, Thomán István művésznek, barátilag: Liszt Ferenc.~ Magyar voltát sokszor megmutatta. Többek közt utalok unokatestvéréhez, Liszt Eduárdhoz intézett levelére, amelyben megírta, hogy Párizsba utazik, hogy az ottani világkiállításon a zsűriben Magyarországot képviselje: ~Nem vagyok barátja – írja – a fecsegő patriotizmusnak, de ha arról van szó, hogy hazámnak szolgálatot tegyek, mindenkor szívesen teszem.~ ̶ Thomán a hűséges tanítvány, idők folyamán annyiszor beszélt és írt mesteréről, hogy újat róla aligha mondhat. Mégis feljegyeztem két kevéssé ismert adatot. Az egyik, hogy lett Thománból Liszt-tanítvány s a másik, Liszt utolsó budapesti napjának története. »Huszonegy éves voltam és második éves zeneakadémista. Erkel Ferenc tanította a zongorát. Csütörtök délelőttre esett az órám. Közvetlenül előttem Neumann Gizi, a későbbi kiváló Liszt-tanítvány, játszott Erkelnek. Erkel minden növendékét külön oktatta, nem lehettünk bent a tanteremben, mint ahogy Lisztnél szokásos volt. Aznap a Waldstein szonátát játszottam Erkel előtt. Egyszer csak belép Liszt és int, hogy folytassam. Mellém ül a zongorához. Jobbra ő, balra Erkel. Ilyen megilletődött és zavart még sohasem voltam. Mikor elérkeztem valahára a végéhez, Liszt csak annyit szólt, hogy másnap, mikor órát ad az intézet nagytermében, én is legyek ott. Nagy-dolog volt ez, azért is, mert a mester kizárólag a negyedéves akadémisták közül válogatta össze növendékeit. Másnap repeső örömmel mentem Liszt leckeórájára. Kérdezősködött tőlünk, honnan valók vagyunk, mik a zenei terveink, vágyaink. Aztán a zongorához ültetett s megjegyzés nélkül hallgatta játékomat (f-moll etűdjét adtam elő). Egyik átmeneti résznél megállított s mosolyogva kérdezte: ~Miféle kassai kiadásban (kassai tanulmányaimra utalva) játssza ezt az etűdöt?~ - Megmutatta a kottában, hogy egyik átmeneti résznél más hangot ütöttem le, mint ami oda van írva. Ettől a tréfás megjegyzésétől kezdve világéletemben minden kottafejet megnéztem. Ha valamelyik növendék nem játszott valamit kifogástalanul, az öregúr nem késett a megjegyzéssel. . . . ~Na, ez is valami kassai kiadásból való.~ Lisztnek Budapesten töltött utolsó napja 1886. március 11-e volt. Erre a napra hirdették jó előre első hangversenyemet, melyet a Sugár-úti VI. és VII. ker . Polgári Kaszinóban tartottam meg. De koncert előtti napokon annyira drukkoltam, hogy le akartam mondani az egészet. ~Pisztolyt szegezek a mellének, ha nem játszik,~ - fenyegetőzött Liszt. (~Je vous mets le pistolet sur la gorge~). Megtartottam a hangversenyemet, Liszt eljött, végig ott ült az első sorban és tapsolt. Annál is nagyobb tisztesség volt ez a számomra, mert a mester két nappal előbb akart elutazni s csak a hangverseny miatt maradt itt. Koncert után haza se ment, hanem egyenesen a pályaudvarra, ahol inasa a poggyászokkal várta. Néhányan tanítványai közül ki kísértük a vonathoz. Búcsú bankettre hívtam meg őket a vasúti étterembe. Utoljára búcsúzott Budapesttől. Azon a nyáron meghalt. Akárhányszor is beszélek róla, érzékeltetni sem bírom én azt, ki volt ő nekünk. . . «” Írta: Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve. Dante Kiadás, Budapest. 1936.
Folytatom Thomán István történetét. Thomán István nevével a zeneakadémiai okmányok közt először az 1882. évi nyilvános vizsgák, során és találkozunk, amikor is a június 13-i vizsgálaton, mint első-éves Erkel Ferenc növendék Beethoven C-dúr szonátájának I. tételét játszotta. Egy év múlva már a »Liszt hallgatók« közt említi az 1882/83. Évkönyv. Az 1883. június 28-án tartott, » második zárvizsgálati hangversenyen « Volkmann Róbert Versenyművét adta elő (tanára, mint az előző évben Erkel Ferenc). Osztályzata mind a négy akadémiai éven át zongorából kitűnő, zeneszerzésből és karénekből jeles. Az 1883/84-es Évkönyvben is ott van Thomán neve a Liszt-tanítványok közt. Az 1884. március 16-án tartott »estélyen,« Volkmann Versenydarabját zongorázta, második zongorán Szendy Árpád kísérte. Az 1884. június 27-én este tartott IV. vizsgálati hangverseny műsorában ezt olvassuk: » Abendmahlchöre Parsifal I. felvonásából Wagner R.-tól. Előadták: a karének osztályok összes növendékei. A szóló részt énekelte Horváth Ákos. Zongorán kísérte Thomán István. Orgonán kísérte Noséda Károly. « E hangverseny záró-számát, a Parsifal II. felvonásának » Chor der Blumenmädchen-t« is Thomán kísérte zongorán Willheim Etelkával négy-kézre. A növendékeknek adott ilyen feladatok a tanítvány kiemelkedő muzikalitását igazolják. A két nap múlva (1884. június 29.) tartott zenekari hangversenyen ismét zongorázott Thomán, mint szólista. Scharvenka Staccato-Etude-jét, op. 27 és Moskovszki Hangverseny keringőjét, op.17, adta elő. Az 1884/85. Évkönyvben az akadémiai kötelékben álló Liszt-tanítványok közt már csak hatodmagával szerepel Thomán neve. Ebben az évben, » Liszt Ferenc nyilvánított kívánsága szerint, a Buda-Pest főváros által alapított Liszt-féle ösztöndíjakból Thomán Istvánnak 200 frt. adományoztatott.« A Liszt Ferenc zeneakadémiai elnöki évei alatt tartott nyilvános hangversenyeken alig szerepelt egy-kettő a mester alkotásai közül. A magyar zongorarapszódiák közül csak kettő, melyek közül az egyiket Thomán adta elő az 1885. február 23-án tartott, » zene-estélyen « a budapesti Munkácsy-ünnepélyek alkalmából. (A műsorok feltűnő célzatosságát Liszttel szemben lehetetlen észre nem venni). Igen érdekes az 1885. június 24-én tartott zenekari hangverseny műsora, melyen négy, később nagynevű magyar muzsikus találkozott, mint szerző: Waldbauer József (Waldbauer Imre atyja), Thomán István, Elbert Imre és Szabados Béla. A zenekart Erkel Gyula, tanár-karnagy vezényelte. Thomán szerzeményének címe Andantino zenekarra. Így árulja el az Évkönyv, hogy Thomán, a zongora kizárólagos művésze, zenekari zeneszerzéssel is kísérletezett – növendéki kötelességből. Thomán István Liszt-vonatkozásai ismeretesek az irodalomban. Lisztről, a pedagógusról részletesen írt Somssich Andor értékes Liszt-könyvében és egyéb személyes élményeiről a Muzsika című folyóirat Liszt számában. (Budapest, 1929. I. évf. 1-2. sz.) Íme, egy kiragadott részlet: ̶ Egyik legkedvesebb emlékem növendék koromból, hogy a mester egy estét szerény diákszobámban töltött. Megkértem Liszt hűséges tanítványát, egyúttal utolsó barátnőjét, mindenható kegyencét, Schmalhausen Linát, akivel jó barátságban voltam, eszközölné ki a mesternél, hogy tiszteljen meg látogatásával. Leírhatatlan örömmel töltött el az a hír, hogy Liszt elfogadta meghívásomat. Lakótársam, akivel együtt jogászkodtam, készségesen beleegyezett abba, hogy szűk lakásunkat arra az estére teljesen nekem engedje át. Az öreg- úrnak megvolt a gyengéje – bár alig evett valamit – ínyenc módjára érdeklődött a menü iránt s gyermekes öröme telt abban, ha valami nem mindennapi ételt látott a menükártyán. Erre voltam hát tekintettel, mikor a vacsorát egy ismert cégnél megrendeltem. Finom borokkal a Hegyalján lakó – szőlőtulajdonos nagybátyám és egy budapesti jóakaróm látott el, ami különösen fontos volt, mert bár Liszt alig evett egy-két falat húsfélét, mellé az elmaradhatatlan céklát és olajbogyókat, annál jobban értékelte a finom italokat. ̶ A mai Zeneművészeti Főiskolával szemben egy kis földszintes ház állott akkoriban, ott laktam. Mindjárt a kapubejárat mellett volt két kis szobánk s dolgozószobám azon az emlékezetes estén fogadószoba, ebédlő, stúdió volt egyben. Liszt-tanítvány barátommal együtt izgatottan vártuk a mestert és ő Lina társaságában pontosan megjelent. Szegényes, bérelt zongorám volt, a mester leült mellé, néhány futamot és akkordot játszott, de röviden fel is kelt, hiszen ez a hangszer valóban nem volt méltó az ő művészetéhez. De én úgy éreztem: azzal, hogy a billentyűket megérintette, felszentelte a zongorát és szerény kis fészkemet. Az ő géniuszának fénye beragyogta azt. Vacsora után előkerült a kártya és a konyak, Liszt legkedvesebb itala. Mikor gróf Zichy Géza néhány napig vendégül látta Lisztet Tetétlenen, ahol ő híres ingyenes hangversenyét adta, a házigazda orvosi rendeletre megszorította a napi konyak adagot. Liszt utólag levélben megköszönte Zichy Gézának vendégszeretetét és vele szemben tanúsított kiváló figyelmességét, de kedves szavakban szemére hányta a konyakra vonatkozó megszorító rendszabályt s ezt írta: ~Le vin est le lait du vieillard, mais le cognac en est la créme.~ (A bor az aggastyánnak tej, a konyak pedig a tej föle.) ̶ A kártyát is nagyon szerette s szívesen szórakozott naponta egy-két óra hosszat whist-játékkal. (A whist a bridge elődje, azt is négyen játszották: két-két szemben-ülő játszott a másik kettő ellen). 1885 nyarán, Weimarban, később pedig Rómában, úgyszólván naponta játszottam Liszttel kedvenc játékát. Maga mondta ugyan, hogy nem pénzért, hanem csupán ~pour l’honneur du drapeau~ játszik (pontos fordítása: a zászló tiszteletére, megj. A.), s mégis mindenkor módfelett bosszankodott, hogyha vesztett. Így, ha rossz lapja volt, valamiképp segíteni akartam rajta s egyszer-másszor megtettem azt, hogy lapjaimat megmutattam neki, és megkérdeztem, milyen színt mondjak be, mintha magam nem tudnék erről határozni. Ezt nagyon szívesen vette: legalább egyik ellenfele lapjába volt alkalma betekinteni. Ha nézők is voltak jelen, kissé restellte a dolgot s mintegy mentegetőzve így szólt: ~Vous voyez je jouis d’une confiance sans bornes~ (Íme, látják, milyen határtalan bizalommal vannak irányomban!). Másik módszerünk az volt, hogy titokban az asztal alatt odaadtuk legjobb lapjainkat az ő partnerének, cserébe a legrosszabbat kaptuk. Így szereztünk neki néhány vidám percet. ̶ Liszt nem egyszer hangoztatta, hogy honfitársam és hogy hű fia a magyar hazánknak. Éppen a mostani nehéz időkben jól esik erre gondolnom. Egy fényképére, mellyel megtisztelt, ezt írta rá (német nyelven): ~Honfitársamnak, Thomán István művésznek, barátilag: Liszt Ferenc.~ Magyar voltát sokszor megmutatta. Többek közt utalok unokatestvéréhez, Liszt Eduárdhoz intézett levelére, amelyben megírta, hogy Párizsba utazik, hogy az ottani világkiállításon a zsűriben Magyarországot képviselje: ~Nem vagyok barátja – írja – a fecsegő patriotizmusnak, de ha arról van szó, hogy hazámnak szolgálatot tegyek, mindenkor szívesen teszem.~ ̶ Thomán a hűséges tanítvány, idők folyamán annyiszor beszélt és írt mesteréről, hogy újat róla aligha mondhat. Mégis feljegyeztem két kevéssé ismert adatot. Az egyik, hogy lett Thománból Liszt-tanítvány s a másik, Liszt utolsó budapesti napjának története. »Huszonegy éves voltam és második éves zeneakadémista. Erkel Ferenc tanította a zongorát. Csütörtök délelőttre esett az órám. Közvetlenül előttem Neumann Gizi, a későbbi kiváló Liszt-tanítvány, játszott Erkelnek. Erkel minden növendékét külön oktatta, nem lehettünk bent a tanteremben, mint ahogy Lisztnél szokásos volt. Aznap a Waldstein szonátát játszottam Erkel előtt. Egyszer csak belép Liszt és int, hogy folytassam. Mellém ül a zongorához. Jobbra ő, balra Erkel. Ilyen megilletődött és zavart még sohasem voltam. Mikor elérkeztem valahára a végéhez, Liszt csak annyit szólt, hogy másnap, mikor órát ad az intézet nagytermében, én is legyek ott. Nagy-dolog volt ez, azért is, mert a mester kizárólag a negyedéves akadémisták közül válogatta össze növendékeit. Másnap repeső örömmel mentem Liszt leckeórájára. Kérdezősködött tőlünk, honnan valók vagyunk, mik a zenei terveink, vágyaink. Aztán a zongorához ültetett s megjegyzés nélkül hallgatta játékomat (f-moll etűdjét adtam elő). Egyik átmeneti résznél megállított s mosolyogva kérdezte: ~Miféle kassai kiadásban (kassai tanulmányaimra utalva) játssza ezt az etűdöt?~ - Megmutatta a kottában, hogy egyik átmeneti résznél más hangot ütöttem le, mint ami oda van írva. Ettől a tréfás megjegyzésétől kezdve világéletemben minden kottafejet megnéztem. Ha valamelyik növendék nem játszott valamit kifogástalanul, az öregúr nem késett a megjegyzéssel. . . . ~Na, ez is valami kassai kiadásból való.~ Lisztnek Budapesten töltött utolsó napja 1886. március 11-e volt. Erre a napra hirdették jó előre első hangversenyemet, melyet a Sugár-úti VI. és VII. ker . Polgári Kaszinóban tartottam meg. De koncert előtti napokon annyira drukkoltam, hogy le akartam mondani az egészet. ~Pisztolyt szegezek a mellének, ha nem játszik,~ - fenyegetőzött Liszt. (~Je vous mets le pistolet sur la gorge~). Megtartottam a hangversenyemet, Liszt eljött, végig ott ült az első sorban és tapsolt. Annál is nagyobb tisztesség volt ez a számomra, mert a mester két nappal előbb akart elutazni s csak a hangverseny miatt maradt itt. Koncert után haza se ment, hanem egyenesen a pályaudvarra, ahol inasa a poggyászokkal várta. Néhányan tanítványai közül ki kísértük a vonathoz. Búcsú bankettre hívtam meg őket a vasúti étterembe. Utoljára búcsúzott Budapesttől. Azon a nyáron meghalt. Akárhányszor is beszélek róla, érzékeltetni sem bírom én azt, ki volt ő nekünk. . . «” Írta: Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve. Dante Kiadás, Budapest. 1936.
784 Búbánat 2017-05-30 19:49:29
STUDIO ANTIKVÁRIUM 37. könyvárverés 2017. 06. 08. CSÜTÖRTÖK 17:00 [url] https://axioart.com/tetel/-grafika-liszt-ferenc-1811-1886-zeneszerzo-zongoramuvesz; [Grafika] Liszt Ferenc (1811–1886) zeneszerző, zongoraművész arcképe.[/url] Rézkarc, mérete: 435x328 mm, a teljes lapméret: 647x468 mm. Készítette Konrad Meindl (1883–1970) osztrák festőművész 1911-ben, Párizsban. A képmező alatt, a kép bal sarkában szintén a lemezről nyomva Liszt Ferenc 1886-ban készült... KIKIÁLTÁSI ÁR: 30 000 HU TÉTEL TELJES LEÍRÁSA Rézkarc, mérete: 435x328 mm, a teljes lapméret: 647x468 mm. Készítette Konrad Meindl (1883–1970) osztrák festőművész 1911-ben, Párizsban. A képmező alatt, a kép bal sarkában szintén a lemezről nyomva Liszt Ferenc 1886-ban készült halotti maszkja, mellette ceruzával írt „Franz Liszt” Paris 1911 szöveg. A jobb sarokban szintén ceruzával szignált: „Original-Radierung von Konrad Meindl”. A műalkotás előképe feltehetően Franz Hanfstaengl (1804–1877) Liszt Ferencről Münchenben, az 1860-as években készült fényképeinek egyike lehetett. Igen ritka ábrázolás, nyomát a szakirodalomban nem találtuk. Jó állapotú lap, szélein kisebb javításokkal, paszpartuban.
STUDIO ANTIKVÁRIUM 37. könyvárverés 2017. 06. 08. CSÜTÖRTÖK 17:00 [url] https://axioart.com/tetel/-grafika-liszt-ferenc-1811-1886-zeneszerzo-zongoramuvesz; [Grafika] Liszt Ferenc (1811–1886) zeneszerző, zongoraművész arcképe.[/url] Rézkarc, mérete: 435x328 mm, a teljes lapméret: 647x468 mm. Készítette Konrad Meindl (1883–1970) osztrák festőművész 1911-ben, Párizsban. A képmező alatt, a kép bal sarkában szintén a lemezről nyomva Liszt Ferenc 1886-ban készült... KIKIÁLTÁSI ÁR: 30 000 HU TÉTEL TELJES LEÍRÁSA Rézkarc, mérete: 435x328 mm, a teljes lapméret: 647x468 mm. Készítette Konrad Meindl (1883–1970) osztrák festőművész 1911-ben, Párizsban. A képmező alatt, a kép bal sarkában szintén a lemezről nyomva Liszt Ferenc 1886-ban készült halotti maszkja, mellette ceruzával írt „Franz Liszt” Paris 1911 szöveg. A jobb sarokban szintén ceruzával szignált: „Original-Radierung von Konrad Meindl”. A műalkotás előképe feltehetően Franz Hanfstaengl (1804–1877) Liszt Ferencről Münchenben, az 1860-as években készült fényképeinek egyike lehetett. Igen ritka ábrázolás, nyomát a szakirodalomban nem találtuk. Jó állapotú lap, szélein kisebb javításokkal, paszpartuban.
783 Ardelao 2017-05-30 13:53:51
THOMÁN ISTVÁN (1862.XI.4. – 1940.IX.22) A „zongorakirály”élő magyar férfi-tanítványai közt (ez még 1936-ban volt, megj. A.), Thomán István a legjelentősebb. Azt is mondhatjuk, hogy Liszt minden magyar tanítványa közül a többi fölé emelkedik, mert mesterének pedagógiai szellemét leghívebben és legeredményesebben ő őrizte meg. „Lisztet és Thománt a művészeten felül adakozó jó-szívük, a jótékonyság, kötötte össze s emelte és emeli embertársai fölé. Liszt igen gazdag volt és sohasem volt semmije. Leánya, Cosima (Wagner Richard-né) ezt írta: ~Atyám egyike volt a legnagyobb keresetű embereknek. Európa csaknem minden asszonyát meghódította s mikor meghalt, hét zsebkendő maradt utána.~ Thomán is jómódú volt, évtizedeken át rendkívül sokat áldozott a művészetért és jótékonykodásra s ma talán egyetlen számottevő emléktárgya, - amit gyermekeire hagyhat, az-az elefántcsontból készült XVIII. századbeli feszület, mely Liszt Ferenc imazsámolyán állott, bárhol is járt a világban a mester. Sok értékes zongorapedagógusunk közül az utolsó száz évben három magasodik ki. Elsősorban, és mindenek-felett, elérhetetlen tündöklésben – természetesen – Liszt Ferenc s aztán Szendy Árpád és Thomán István, a két magyar Liszt-növendék. Akit ők tanítottak zongorázni, azok tudnak is! Szendy mesterének technikai tökéletességére törekedve, igyekezett Liszt szellemét szolgálni. A Zeneakadémia művészképzőjéből teljes technikai készséggel jöttek akkoron a növendékek. Mondják a Liszt-tanítványok, hogy a weimari, római és budapesti zeneleckéken a mester – látszat szerint – nem vetett súlyt a növendék technikai készségére. A szellem, a felfogás, a lélek, a mű megértése volt nála a fő. Ez igaz. De ha valaki technikailag készületlenül került elébe, elkergette a zongorától. Magától értetődött, hogy teljes dologbeli készséggel kellett Liszt óráira menni. Minthogy pedig a leckeórákon az akkori zenevilág legkitűnőbb zongorásai gyűltek egybe, természetes, hogy ott alig esett szó technikáról. De a legmagasabb-rendű technika mindegyiküknek birtokában volt. Ha tehát Szendy elsősorban a tudásbeli fölényt követelte növendékeitől, Liszt szellemében járt el. De Liszt tanítási módjának értékesebb ajándékát Thomán hozta el a mester zongorája mellől. Annyira behatóan ismertette a műveket, mint Liszt, s a tanítvány, küzdő, felfelé törekvő lelkét, szabad csapongásában sem korlátozta, legfeljebb irányította s emelte, mint Liszt. Ezzel a módszerrel nevelte fel a legkiválóbb zongoraművész generációit. Thománnak, a pedagógusnak, nem az a célja, hogy tanítványai őt másolják, hogy úgy zongorázzák el a műveket, ahogy tőle hallották. Azt tartja, hogy a művészetben mit-sem ér az, ami nem belülről jön, nem élményből szűrődik le. Ö csak segíteni akarja a növendék ösztöneinek helyes irányú kibontakozását, még abban az esetben is, ha az irány eltérő az övétől. Ennek a magas és nemes pedagógiai elvnek kivirágzását két világhírű tanítványában, Dohnányi Ernőben és Bartók Bélában, látjuk, Dohnányi csupa bensőség, melegség és szemérmes líra; Bartók csupa fény, csillogás, brutális erő és fanatikus hit. Milyen kiváló mester az, aki két ilyen zongoraművészt adott a világnak! Az ő keze alól került ki a Zeneművészeti Főiskolánk tanárainak egész sora: Székely Arnold, Keéri-Szántó Imre, Várkonyi Béla, Buttykay Ákos, Thoma József; aztán Gross Gizella, Linz Jenő, Reiner Frigyes, Engel Iván, Ungár Imre és hosszú sora a jobbnál jobb zongoraművészeknek. Thomán István negyven éves művészjubileumát nagyarányú hangversenyekkel ünnepelte a magyar zenevilág. Úgy a belföldi, mint a külföldi sajtó elismeréssel sorolta fel érdemeit. Ebből az alkalomból Bartók Béla (Zenei Szemle 1927. január) többek közt így ír mesteréről: »Thománról igazán elmondhatom azt a gyakran könnyelműen odavetett, már-már közhelyszerű mondást, hogy pedagógiai tevékenysége a tanári szoba falain kívül nem szűnt meg. Könyveket adott kölcsön nekünk, főként nagy zeneszerzők életrajzait, hogy műveikkel együtt egész emberi lényük is intenzíven éljen a növendékek lelkében. De egyébként is az élet más vonatkozásaiban is, ott állott növendékei mellett, mint pártfogó atyai jó barát. Felesleges rámutatnom arra, hogy pedagógiai hivatásának ilyen nagystílű, nagyarányú és széleskörű betöltése egy egész, önfeláldozó emberéletet jelent tele türelemmel, fáradtsággal, szakadatlan munkával. De az ilyen munkához nem elég csak a türelem és a fáradság; nagy körültekintés, finom tapintat, mély emberszeretet és nagy szaktudás harmonikus együttese kell ahhoz, hogy valaki olyan eredményt érjen el negyven esztendő leforgása alatt, mint Thomán István.« Ki kell emelnünk azt is, hogy Thomán kiváló zongoraművész volt, akinek pianista érdemeit Ausztria, Németország, Olaszország, Törökország többször elismerte. Nálunk negyven éven át koncertjeit művészeti komoly eseménynek tartották. Szólójátéka elmélyedésről, magasrendű tudásról és mindig stílusos előadó-képességéről tett tanúságot. Mozart, Beethoven és főleg Chopin és Liszt interpretálása mintaszerű. Zongorája nem nyűgözte le a hallgatót, de mindig gyönyörködtette, megnyugtatta. Meleg lírája mellett a drámai erő sem hiányzott játékából s az epikus részeket olyan meggyőzően és közvetlenül adta elő, mint ahogy beszélget. (Szellemes, fölényes, kissé ironikus társalgó, kinek szavaiból a humor gyógyító írja sem hiányzik.) Zongoraszólóin kívül sűrűn gyönyörködtünk benne, mint elsőrendű kamarazenészben. Nagy tanítványáig, Dohnányi Ernőig, ő volt nálunk a zongora-kamaramuzsika zászlóvivője. Sohasem azért szerepelt, hogy tündököljön, hanem azért, hogy a legnagyobbakat szolgálja, s szellemükből kultuszt űzzön. Thomán István 1862-ben született, Homonnán (ma kelet-Szlovákiában van, megj. A.), hol atyja kórházi főorvos volt. Édesanyja jól zongorázott. Apja nem volt hangszerjátszó, de annyira szerette a zenét, hogy bécsi medikus korában minden zsebpénzét erre költötte. Fia, első zenei oktatását szülővárosában Pundal János nevű templomi orgonistától nyerte, kivel a hét éves fiúcska négy-kézre játszotta a Hunyadi László nyitányát. A gimnáziumot Kassán végezte, hol egy Hoditz Károly nevű, tipikus cseh karmester-féle tanította zongorára. Operákat és kétes értékű szalondarabokat játszatott vele. Nagy készsége csakhamar megmutatkozott. Mikor a tizenhat-éves ifjú az érettségi vizsgát letette, Bécsbe ment orvostan-hallgatónak, de csak rövid ideig maradt a császárvárosban. Pestre jött jogásznak s be akart iratkozni a Zeneakadémiára. Nem vették fel. Erkel Gyula, Gobbi Henrik és Nikolits Sándor volt jelen a felvételi vizsgán. Operarészleteket, szalon-darabokat adott elő, amikre zeneoktatója megtanította, de Haydnt, Mozartot s a komoly zeneirodalmat nem ismerte. Hiába tudott jól lapról olvasni, ami mindig egyik erőssége maradt, elutasították. De ő nem hagyta annyiban a dolgot. Pártfogót keresett s mikor Andrássy Aladár gróf írt érdekében Erkel igazgatónak, azonnal felvették. Thomán már 1881-ben növendéke volt a Zeneakadémiának. 1882-től kezdve Erkel Ferenc tanította, majd Liszt Ferenchez került. Mikor Mihalovich Ödön állt az intézmény élére, meghívta a huszonhat éves ifjút a Zeneakadémia zongoratanszékére, hol tizennyolc évig működött. 1906-ban nyugalomba vonult s, azóta saját zeneiskoláját vezeti. Csaknem harminc éve áll fenn az a nevezetes művészhajlék, melynek gazdag eredményeit emlékezetessé teszi az a sok értékes házi hangverseny, ahol hosszú éveken át a főváros legelőkelőbb társadalma találkozott. (folytatom)
THOMÁN ISTVÁN (1862.XI.4. – 1940.IX.22) A „zongorakirály”élő magyar férfi-tanítványai közt (ez még 1936-ban volt, megj. A.), Thomán István a legjelentősebb. Azt is mondhatjuk, hogy Liszt minden magyar tanítványa közül a többi fölé emelkedik, mert mesterének pedagógiai szellemét leghívebben és legeredményesebben ő őrizte meg. „Lisztet és Thománt a művészeten felül adakozó jó-szívük, a jótékonyság, kötötte össze s emelte és emeli embertársai fölé. Liszt igen gazdag volt és sohasem volt semmije. Leánya, Cosima (Wagner Richard-né) ezt írta: ~Atyám egyike volt a legnagyobb keresetű embereknek. Európa csaknem minden asszonyát meghódította s mikor meghalt, hét zsebkendő maradt utána.~ Thomán is jómódú volt, évtizedeken át rendkívül sokat áldozott a művészetért és jótékonykodásra s ma talán egyetlen számottevő emléktárgya, - amit gyermekeire hagyhat, az-az elefántcsontból készült XVIII. századbeli feszület, mely Liszt Ferenc imazsámolyán állott, bárhol is járt a világban a mester. Sok értékes zongorapedagógusunk közül az utolsó száz évben három magasodik ki. Elsősorban, és mindenek-felett, elérhetetlen tündöklésben – természetesen – Liszt Ferenc s aztán Szendy Árpád és Thomán István, a két magyar Liszt-növendék. Akit ők tanítottak zongorázni, azok tudnak is! Szendy mesterének technikai tökéletességére törekedve, igyekezett Liszt szellemét szolgálni. A Zeneakadémia művészképzőjéből teljes technikai készséggel jöttek akkoron a növendékek. Mondják a Liszt-tanítványok, hogy a weimari, római és budapesti zeneleckéken a mester – látszat szerint – nem vetett súlyt a növendék technikai készségére. A szellem, a felfogás, a lélek, a mű megértése volt nála a fő. Ez igaz. De ha valaki technikailag készületlenül került elébe, elkergette a zongorától. Magától értetődött, hogy teljes dologbeli készséggel kellett Liszt óráira menni. Minthogy pedig a leckeórákon az akkori zenevilág legkitűnőbb zongorásai gyűltek egybe, természetes, hogy ott alig esett szó technikáról. De a legmagasabb-rendű technika mindegyiküknek birtokában volt. Ha tehát Szendy elsősorban a tudásbeli fölényt követelte növendékeitől, Liszt szellemében járt el. De Liszt tanítási módjának értékesebb ajándékát Thomán hozta el a mester zongorája mellől. Annyira behatóan ismertette a műveket, mint Liszt, s a tanítvány, küzdő, felfelé törekvő lelkét, szabad csapongásában sem korlátozta, legfeljebb irányította s emelte, mint Liszt. Ezzel a módszerrel nevelte fel a legkiválóbb zongoraművész generációit. Thománnak, a pedagógusnak, nem az a célja, hogy tanítványai őt másolják, hogy úgy zongorázzák el a műveket, ahogy tőle hallották. Azt tartja, hogy a művészetben mit-sem ér az, ami nem belülről jön, nem élményből szűrődik le. Ö csak segíteni akarja a növendék ösztöneinek helyes irányú kibontakozását, még abban az esetben is, ha az irány eltérő az övétől. Ennek a magas és nemes pedagógiai elvnek kivirágzását két világhírű tanítványában, Dohnányi Ernőben és Bartók Bélában, látjuk, Dohnányi csupa bensőség, melegség és szemérmes líra; Bartók csupa fény, csillogás, brutális erő és fanatikus hit. Milyen kiváló mester az, aki két ilyen zongoraművészt adott a világnak! Az ő keze alól került ki a Zeneművészeti Főiskolánk tanárainak egész sora: Székely Arnold, Keéri-Szántó Imre, Várkonyi Béla, Buttykay Ákos, Thoma József; aztán Gross Gizella, Linz Jenő, Reiner Frigyes, Engel Iván, Ungár Imre és hosszú sora a jobbnál jobb zongoraművészeknek. Thomán István negyven éves művészjubileumát nagyarányú hangversenyekkel ünnepelte a magyar zenevilág. Úgy a belföldi, mint a külföldi sajtó elismeréssel sorolta fel érdemeit. Ebből az alkalomból Bartók Béla (Zenei Szemle 1927. január) többek közt így ír mesteréről: »Thománról igazán elmondhatom azt a gyakran könnyelműen odavetett, már-már közhelyszerű mondást, hogy pedagógiai tevékenysége a tanári szoba falain kívül nem szűnt meg. Könyveket adott kölcsön nekünk, főként nagy zeneszerzők életrajzait, hogy műveikkel együtt egész emberi lényük is intenzíven éljen a növendékek lelkében. De egyébként is az élet más vonatkozásaiban is, ott állott növendékei mellett, mint pártfogó atyai jó barát. Felesleges rámutatnom arra, hogy pedagógiai hivatásának ilyen nagystílű, nagyarányú és széleskörű betöltése egy egész, önfeláldozó emberéletet jelent tele türelemmel, fáradtsággal, szakadatlan munkával. De az ilyen munkához nem elég csak a türelem és a fáradság; nagy körültekintés, finom tapintat, mély emberszeretet és nagy szaktudás harmonikus együttese kell ahhoz, hogy valaki olyan eredményt érjen el negyven esztendő leforgása alatt, mint Thomán István.« Ki kell emelnünk azt is, hogy Thomán kiváló zongoraművész volt, akinek pianista érdemeit Ausztria, Németország, Olaszország, Törökország többször elismerte. Nálunk negyven éven át koncertjeit művészeti komoly eseménynek tartották. Szólójátéka elmélyedésről, magasrendű tudásról és mindig stílusos előadó-képességéről tett tanúságot. Mozart, Beethoven és főleg Chopin és Liszt interpretálása mintaszerű. Zongorája nem nyűgözte le a hallgatót, de mindig gyönyörködtette, megnyugtatta. Meleg lírája mellett a drámai erő sem hiányzott játékából s az epikus részeket olyan meggyőzően és közvetlenül adta elő, mint ahogy beszélget. (Szellemes, fölényes, kissé ironikus társalgó, kinek szavaiból a humor gyógyító írja sem hiányzik.) Zongoraszólóin kívül sűrűn gyönyörködtünk benne, mint elsőrendű kamarazenészben. Nagy tanítványáig, Dohnányi Ernőig, ő volt nálunk a zongora-kamaramuzsika zászlóvivője. Sohasem azért szerepelt, hogy tündököljön, hanem azért, hogy a legnagyobbakat szolgálja, s szellemükből kultuszt űzzön. Thomán István 1862-ben született, Homonnán (ma kelet-Szlovákiában van, megj. A.), hol atyja kórházi főorvos volt. Édesanyja jól zongorázott. Apja nem volt hangszerjátszó, de annyira szerette a zenét, hogy bécsi medikus korában minden zsebpénzét erre költötte. Fia, első zenei oktatását szülővárosában Pundal János nevű templomi orgonistától nyerte, kivel a hét éves fiúcska négy-kézre játszotta a Hunyadi László nyitányát. A gimnáziumot Kassán végezte, hol egy Hoditz Károly nevű, tipikus cseh karmester-féle tanította zongorára. Operákat és kétes értékű szalondarabokat játszatott vele. Nagy készsége csakhamar megmutatkozott. Mikor a tizenhat-éves ifjú az érettségi vizsgát letette, Bécsbe ment orvostan-hallgatónak, de csak rövid ideig maradt a császárvárosban. Pestre jött jogásznak s be akart iratkozni a Zeneakadémiára. Nem vették fel. Erkel Gyula, Gobbi Henrik és Nikolits Sándor volt jelen a felvételi vizsgán. Operarészleteket, szalon-darabokat adott elő, amikre zeneoktatója megtanította, de Haydnt, Mozartot s a komoly zeneirodalmat nem ismerte. Hiába tudott jól lapról olvasni, ami mindig egyik erőssége maradt, elutasították. De ő nem hagyta annyiban a dolgot. Pártfogót keresett s mikor Andrássy Aladár gróf írt érdekében Erkel igazgatónak, azonnal felvették. Thomán már 1881-ben növendéke volt a Zeneakadémiának. 1882-től kezdve Erkel Ferenc tanította, majd Liszt Ferenchez került. Mikor Mihalovich Ödön állt az intézmény élére, meghívta a huszonhat éves ifjút a Zeneakadémia zongoratanszékére, hol tizennyolc évig működött. 1906-ban nyugalomba vonult s, azóta saját zeneiskoláját vezeti. Csaknem harminc éve áll fenn az a nevezetes művészhajlék, melynek gazdag eredményeit emlékezetessé teszi az a sok értékes házi hangverseny, ahol hosszú éveken át a főváros legelőkelőbb társadalma találkozott. (folytatom)
782 Búbánat 2017-05-23 10:34:36 [Válasz erre: 781 Búbánat 2017-05-23 10:33:50]
[url] https://www.lira.hu/hu/konyv/tovabbi-konyveink/a-dalszerzo-liszt; Bozó Péter: A dalszerző Liszt [/url]
[url] https://www.lira.hu/hu/konyv/tovabbi-konyveink/a-dalszerzo-liszt; Bozó Péter: A dalszerző Liszt [/url]
781 Búbánat 2017-05-23 10:33:50
Most jelent meg a könyv a Rózsavölgyi és Társa Kiadó gondozásában! [url] https://www.lira.hu/hu/konyv/tovabbi-konyveink/a-dalszerzo-liszt; Bozó Péter: A dalszerző Liszt [/ur1) Oldalszám: 208 oldal Megjelenés: 2017. április 20. Méret: 165 mm x 235 mm Kötés: Keménytáblás ISBN: 9786155062339 Sorozat: Musica Scientia „Liszt Ferenc szerteágazó életútjának és életművének számos mozzanata jól ismert: az Európát beutazó zongoravirtuóz rendkívüli sikerei köztudomásúak, a Weimarban letelepedett progresszív komponista legfontosabb művei a koncertrepertoár alapját képezik, tudjuk, hogy Liszt volt a 19. század egyik legjelentősebb egyházi zenésze, s hogy kései korszakának letisztult, szikár művei a 20. századba mutatnak előre. E sokarcú életművön belül többnyire árnyékban marad a romantika korának egyik legfontosabb, s legbensőségesebb műfaja, a dal. Bozó Péter monográfiája a Liszt-dalok kevéssé ismert világába kalauzolja el az olvasót, és elsődleges forrásokra, illetve a legfrissebb szakirodalomra építve nyújt képet erről az izgalmas repertoárról. Áttekinti Liszt dalainak kronológiáját, fogadtatását és különböző kiadásait; tárgyalja a művek különféle alakváltozatait és a mögöttük meghúzódó sajátosan liszti zeneszerzői gondolkodást; és érzékeny elemzések révén veszi számba a dalok legfőbb típusait. Túl azon, hogy felvázolja a dal műfajának 19. századi kontextusát, részletesen leírja azt a történelmi hátteret is, amely a többféle zenei-nemzeti identitással (magyar, francia, német) rendelkező Liszt művészetének megértéséhez nélkülözhetetlen. Bozó Péter könyve tehát nem csupán énekeseknek, Liszt-rajongóknak és a dalirodalom szerelmeseinek kínál izgalmas szellemi kalandot, hanem a 19. századi zene- és kultúrtörténet iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség számára is.” Bozó Péter (1980) zenetörténész, 2006 óta az MTA BTK Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának munkatársa. PhD doktori fokozatát weimari forrástanulmányok nyomán a budapesti Zeneakadémián szerezte 2010-ben, a jelen könyv alapjául szolgáló doktori értekezéssel. OTKA posztdoktori ösztöndíjasként az operett párizsi kezdeteiről és magyarországi gyakorlatáról folytatott kutatásokat. Jelenleg Bolyai-ösztöndíjasként Jacques Offenbach műveinek magyarországi fogadtatását vizsgálja.
Most jelent meg a könyv a Rózsavölgyi és Társa Kiadó gondozásában! [url] https://www.lira.hu/hu/konyv/tovabbi-konyveink/a-dalszerzo-liszt; Bozó Péter: A dalszerző Liszt [/ur1) Oldalszám: 208 oldal Megjelenés: 2017. április 20. Méret: 165 mm x 235 mm Kötés: Keménytáblás ISBN: 9786155062339 Sorozat: Musica Scientia „Liszt Ferenc szerteágazó életútjának és életművének számos mozzanata jól ismert: az Európát beutazó zongoravirtuóz rendkívüli sikerei köztudomásúak, a Weimarban letelepedett progresszív komponista legfontosabb művei a koncertrepertoár alapját képezik, tudjuk, hogy Liszt volt a 19. század egyik legjelentősebb egyházi zenésze, s hogy kései korszakának letisztult, szikár művei a 20. századba mutatnak előre. E sokarcú életművön belül többnyire árnyékban marad a romantika korának egyik legfontosabb, s legbensőségesebb műfaja, a dal. Bozó Péter monográfiája a Liszt-dalok kevéssé ismert világába kalauzolja el az olvasót, és elsődleges forrásokra, illetve a legfrissebb szakirodalomra építve nyújt képet erről az izgalmas repertoárról. Áttekinti Liszt dalainak kronológiáját, fogadtatását és különböző kiadásait; tárgyalja a művek különféle alakváltozatait és a mögöttük meghúzódó sajátosan liszti zeneszerzői gondolkodást; és érzékeny elemzések révén veszi számba a dalok legfőbb típusait. Túl azon, hogy felvázolja a dal műfajának 19. századi kontextusát, részletesen leírja azt a történelmi hátteret is, amely a többféle zenei-nemzeti identitással (magyar, francia, német) rendelkező Liszt művészetének megértéséhez nélkülözhetetlen. Bozó Péter könyve tehát nem csupán énekeseknek, Liszt-rajongóknak és a dalirodalom szerelmeseinek kínál izgalmas szellemi kalandot, hanem a 19. századi zene- és kultúrtörténet iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség számára is.” Bozó Péter (1980) zenetörténész, 2006 óta az MTA BTK Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának munkatársa. PhD doktori fokozatát weimari forrástanulmányok nyomán a budapesti Zeneakadémián szerezte 2010-ben, a jelen könyv alapjául szolgáló doktori értekezéssel. OTKA posztdoktori ösztöndíjasként az operett párizsi kezdeteiről és magyarországi gyakorlatáról folytatott kutatásokat. Jelenleg Bolyai-ösztöndíjasként Jacques Offenbach műveinek magyarországi fogadtatását vizsgálja.
780 Búbánat 2017-05-20 14:47:45
A gyermek D'Annunzio és az ősz Liszt Ferenc barátsága. /8 Órai Újság, 1928. április 20./ New York-i tudósítónk írja: „A New York Times tudósítója hosszú, érdekes cikkben számol be arról a beszélgetésről, amelyet Cargnacco-ban folytatott Gabrielle D’Annunzioval. — Boldog leszek, ha üdvözölhetem önt a Vittoriale dallamos csendjében, — ez volt az a távirat, amellyel a költőfejedelem az amerikai újságírónak tudtára adta, hogy szívesen veszi látogatását. Az amerikai újságíró részletesen leírja a Vittoriálét, ahol a költő emlékei és vagyonokat érő műtárgyai közé vonult vissza. Az egyik teremben — írja az amerikai újságíró — két hatalmas zongora áll egymás mellett. Az egyik zongora arról nevezetes, hogy ezen játszott Liszt Ferenc, amikor Rómába ment koncertet adni. Azóta sok esztendő telt el, de a zongora még mindig tökéletesen megőrizte harmonikus zengzetességét. A másik zongorát egy olasz zongoragyár személyzete ajándékozta D’Annunzionak. D’Annunzio féltve őrzött kincsei közt nagyon sok eleveníti fel Liszt Ferenc emlékét. D’Annunzio elmesélte, hogy még gyermek volt, mikor egyszer meglátogatta Ezechiel szobrász műtermét. A küszöbön elbűvölve maradt állva, mert lenyűgöző hatást tett reá egy impozáns, fehérhajú öreg úr, aki a szobrásznak modellt ült. Liszt Ferenc volt. A fiút annyira meghatotta ez a véletlen találkozás, hogy csak minden bátorságát összeszedve tudott válaszolni a nagy mesternek, aki fesztelen hangon a zenéről kezdett vele beszélgetni. Az ősz mesternek tetszettek a fiú talpraesett válaszai és annyira megkedvelte, hogy meghívta magához a Villa D’Este-be és megígérte, hogy ott játszani fog az ő tiszteletére. Néhány nappal később a fiatal D’Annunzio egyik legfelejthetetlenebb élményét élte át. Liszt egy elsötétített szobában, amelyre csak az ablakon beszűrődő holdvilág hintett kísérteties fényt, csodálatos ihletettséggel és technikai tökéllyel játszott D’Annunziónak a zongorán. D'Annunzio kijelentette az amerikai újságírónak, hogy ez az eset, amelyet Liszt Ferenc társaságában töltött, ifjúkorának legragyogóbb emlékei közé tartozik’.”
A gyermek D'Annunzio és az ősz Liszt Ferenc barátsága. /8 Órai Újság, 1928. április 20./ New York-i tudósítónk írja: „A New York Times tudósítója hosszú, érdekes cikkben számol be arról a beszélgetésről, amelyet Cargnacco-ban folytatott Gabrielle D’Annunzioval. — Boldog leszek, ha üdvözölhetem önt a Vittoriale dallamos csendjében, — ez volt az a távirat, amellyel a költőfejedelem az amerikai újságírónak tudtára adta, hogy szívesen veszi látogatását. Az amerikai újságíró részletesen leírja a Vittoriálét, ahol a költő emlékei és vagyonokat érő műtárgyai közé vonult vissza. Az egyik teremben — írja az amerikai újságíró — két hatalmas zongora áll egymás mellett. Az egyik zongora arról nevezetes, hogy ezen játszott Liszt Ferenc, amikor Rómába ment koncertet adni. Azóta sok esztendő telt el, de a zongora még mindig tökéletesen megőrizte harmonikus zengzetességét. A másik zongorát egy olasz zongoragyár személyzete ajándékozta D’Annunzionak. D’Annunzio féltve őrzött kincsei közt nagyon sok eleveníti fel Liszt Ferenc emlékét. D’Annunzio elmesélte, hogy még gyermek volt, mikor egyszer meglátogatta Ezechiel szobrász műtermét. A küszöbön elbűvölve maradt állva, mert lenyűgöző hatást tett reá egy impozáns, fehérhajú öreg úr, aki a szobrásznak modellt ült. Liszt Ferenc volt. A fiút annyira meghatotta ez a véletlen találkozás, hogy csak minden bátorságát összeszedve tudott válaszolni a nagy mesternek, aki fesztelen hangon a zenéről kezdett vele beszélgetni. Az ősz mesternek tetszettek a fiú talpraesett válaszai és annyira megkedvelte, hogy meghívta magához a Villa D’Este-be és megígérte, hogy ott játszani fog az ő tiszteletére. Néhány nappal később a fiatal D’Annunzio egyik legfelejthetetlenebb élményét élte át. Liszt egy elsötétített szobában, amelyre csak az ablakon beszűrődő holdvilág hintett kísérteties fényt, csodálatos ihletettséggel és technikai tökéllyel játszott D’Annunziónak a zongorán. D'Annunzio kijelentette az amerikai újságírónak, hogy ez az eset, amelyet Liszt Ferenc társaságában töltött, ifjúkorának legragyogóbb emlékei közé tartozik’.”
778 Klára 2017-05-14 11:42:58 [Válasz erre: 777 Ardelao 2017-05-14 10:23:16]
Kedves Ardelao! Nagymamám - hegedűtanszakon végzett anno - és nővére, nagy-nagynéném, aki képesített zongoratanárnő volt, mesélt sokat arról ifjúkoromban, hogy ők annak idején Liszt Ferenc tanítványától, vagy Liszt-tanítvány tanítványától tanultak a Zeneakadémián. Édesapám 1920-ban született, tehát az azt megelőző generációról beszélünk. Miközben érdeklődve olvasom kultúrtörténeti jelentőségű bejegyzéseit, felelevenednek a felmenők szavai, velük kapcsolatos élményeim és emlékeim, ezért különösen nagy örömet okoznak sorai. Köszönet értük!
Kedves Ardelao! Nagymamám - hegedűtanszakon végzett anno - és nővére, nagy-nagynéném, aki képesített zongoratanárnő volt, mesélt sokat arról ifjúkoromban, hogy ők annak idején Liszt Ferenc tanítványától, vagy Liszt-tanítvány tanítványától tanultak a Zeneakadémián. Édesapám 1920-ban született, tehát az azt megelőző generációról beszélünk. Miközben érdeklődve olvasom kultúrtörténeti jelentőségű bejegyzéseit, felelevenednek a felmenők szavai, velük kapcsolatos élményeim és emlékeim, ezért különösen nagy örömet okoznak sorai. Köszönet értük!
777 Ardelao 2017-05-14 10:23:16 [Válasz erre: 776 Ardelao 2017-05-14 10:21:33]
Dalszöveg? Dalos László írása — Megakad a szemem valahol egy mondaton, amely szerint Ady Endrének van egy Papp Viktor valceréhez című verse. Majdnem igaz. „Az utolsó hajók” című kötetében olvasható, csakhogy a címe: Papp Viktor valceréhöz. Aki a költeményre hivatkozik, nyilván fél az ö betűtől vagy hangtól, nem hitt a szemének. Vagy csupán felületes volt. Esetleg fölületes. — De ha már e betűvel előkerült a költemény címe, hadd szóljak néhány szót Papp Viktorról, aki joggal büszkélkedett mindvégig, hogy neve egy Ady Endre-vers címében szerepel. Magas, szikár öregúr volt, amikor 1947-ben megismertem. Hozta be Ady-emlékezéseit a Rádió irodalmi osztályára. Ezeket aztán műsorra tűztük, többször magam voltam az adások gazdája, kísértem Viktor bácsit az élő legendát, az Ady-barátot a felolvasó stúdióba. — Papp Viktor a Szilágyságban született, négy évvel fiatalabb Adynál, a költő rajongója, társaságban szolid társa. Hegedűvel a kezében. Mert Papp Viktor, a későbbi zenekritikus, zenei könyvek írója, ifjú fővel komponált is, ahogyan Dénes Zsófia írja róla: „kis rokokó valcereket szerzett.” Nos, az egyiket addig hegedülte a költő fülébe, míg Ady Endre „dalszöveget” nem írt rá. Ez lett a Papp Viktor valceréhöz című vers. — Viktor bácsi valamelyik rádióelőadás előtt, már a mikrofonnál ülve azt mondja nekem, kissé száraz hangon, de mosollyal a szemében: „Tudja, kedves öcsém, van rólam egy mondás, így hangzik: Ami a festők közt a vak piktor, az a muzsikában Papp Viktor … Érzi, ugye, nincs ebben bántó szándék, csak a szójáték adta öröm.” — Ekkor meggyulladt az adás kezdetét jelző piros lámpa, Papp Viktor olvasni kezdett. Hogy ki mondta róla azt a szójátékot? Sosem tudtam meg. Az írás megjelent: Dalos László „Nemecsek a Lánchídon” című könyvében. 2004. Holnap Kiadó.
Dalszöveg? Dalos László írása — Megakad a szemem valahol egy mondaton, amely szerint Ady Endrének van egy Papp Viktor valceréhez című verse. Majdnem igaz. „Az utolsó hajók” című kötetében olvasható, csakhogy a címe: Papp Viktor valceréhöz. Aki a költeményre hivatkozik, nyilván fél az ö betűtől vagy hangtól, nem hitt a szemének. Vagy csupán felületes volt. Esetleg fölületes. — De ha már e betűvel előkerült a költemény címe, hadd szóljak néhány szót Papp Viktorról, aki joggal büszkélkedett mindvégig, hogy neve egy Ady Endre-vers címében szerepel. Magas, szikár öregúr volt, amikor 1947-ben megismertem. Hozta be Ady-emlékezéseit a Rádió irodalmi osztályára. Ezeket aztán műsorra tűztük, többször magam voltam az adások gazdája, kísértem Viktor bácsit az élő legendát, az Ady-barátot a felolvasó stúdióba. — Papp Viktor a Szilágyságban született, négy évvel fiatalabb Adynál, a költő rajongója, társaságban szolid társa. Hegedűvel a kezében. Mert Papp Viktor, a későbbi zenekritikus, zenei könyvek írója, ifjú fővel komponált is, ahogyan Dénes Zsófia írja róla: „kis rokokó valcereket szerzett.” Nos, az egyiket addig hegedülte a költő fülébe, míg Ady Endre „dalszöveget” nem írt rá. Ez lett a Papp Viktor valceréhöz című vers. — Viktor bácsi valamelyik rádióelőadás előtt, már a mikrofonnál ülve azt mondja nekem, kissé száraz hangon, de mosollyal a szemében: „Tudja, kedves öcsém, van rólam egy mondás, így hangzik: Ami a festők közt a vak piktor, az a muzsikában Papp Viktor … Érzi, ugye, nincs ebben bántó szándék, csak a szójáték adta öröm.” — Ekkor meggyulladt az adás kezdetét jelző piros lámpa, Papp Viktor olvasni kezdett. Hogy ki mondta róla azt a szójátékot? Sosem tudtam meg. Az írás megjelent: Dalos László „Nemecsek a Lánchídon” című könyvében. 2004. Holnap Kiadó.
776 Ardelao 2017-05-14 10:21:33
És most, egy pár szó Papp Viktorról! Neve szorosan összeforrt a Liszt Ferencről írtakkal, kutatásokkal és történetekkel. Számtalan írása jelent meg a nagy-mester, Liszt Ferenc életével kapcsolatban. Önvallomásában azt írja: „Mindig arra törekedtem, hogy a magyarral megismertessem és megszerettessem a zeneművészetet. Ezért írtam és ezért gyűjtöttem könyvekbe hosszú időn át felgyűlt zenét ismertető írásaimat. Kikerekítettem, kibővítettem, leegyszerűsítettem őket, nehogy bárkit is elriasszanak a tudóskodó szakkifejezések. Pázmány Péter gyönyörű jelmondata világított mindig előttem: „Magyarokért, magyarul!” Én is így akartam. „Pl. a Zenekönyv”- cím anyaga valamikor valahol szétszórtan megjelent, vagy a rádióban hangzott el. Talán legjobb hasznát a rádiózók veszik, azok a zenefigyelők és zenekedvelők, akik a rádió révén naponta muzsikával élnek. Teljesség, vagy rendszer nincs a könyvemben. Kritikai pályám alkalmai szülték itt összegyűjtött írásaimat. Magyarok! Fogadjátok szívesen törekvésemet.” Budapest, 1940. Papp Viktor ••• Legyen áldott az emléke Papp Viktornak ezért az egykor megfogalmazott szép törekvéséért! A.
És most, egy pár szó Papp Viktorról! Neve szorosan összeforrt a Liszt Ferencről írtakkal, kutatásokkal és történetekkel. Számtalan írása jelent meg a nagy-mester, Liszt Ferenc életével kapcsolatban. Önvallomásában azt írja: „Mindig arra törekedtem, hogy a magyarral megismertessem és megszerettessem a zeneművészetet. Ezért írtam és ezért gyűjtöttem könyvekbe hosszú időn át felgyűlt zenét ismertető írásaimat. Kikerekítettem, kibővítettem, leegyszerűsítettem őket, nehogy bárkit is elriasszanak a tudóskodó szakkifejezések. Pázmány Péter gyönyörű jelmondata világított mindig előttem: „Magyarokért, magyarul!” Én is így akartam. „Pl. a Zenekönyv”- cím anyaga valamikor valahol szétszórtan megjelent, vagy a rádióban hangzott el. Talán legjobb hasznát a rádiózók veszik, azok a zenefigyelők és zenekedvelők, akik a rádió révén naponta muzsikával élnek. Teljesség, vagy rendszer nincs a könyvemben. Kritikai pályám alkalmai szülték itt összegyűjtött írásaimat. Magyarok! Fogadjátok szívesen törekvésemet.” Budapest, 1940. Papp Viktor ••• Legyen áldott az emléke Papp Viktornak ezért az egykor megfogalmazott szép törekvéséért! A.
775 Ardelao 2017-05-14 10:00:26
Márkus Dezső, az egykori Liszt-tanítvány. „A magyar zeneélet egyik kiválósága Márkus Dezső. Mindenki ismeri és értékeli, de kevesen tudják róla, hogy Liszt-tanítvány. Már arra sem sokan emlékeznek, hogy a Népopera volt igazgatója, a Városi Színház főzeneigazgatója és az Operaház kiváló volt karmestere: valamikor jelentős zongoraművész volt. Fiatal korában sok külföldi sikert aratott hangszerével, s mint a bécsi konzervatórium növendéke, Beethoven-ösztöndíjat nyert és ugyanakkor Bécs városának zenei stipendiumát élvezte, ami nagy kitüntetésnek számított, főként azért, mert magyar ember létére kapta meg. Márkus Dezső Pesten, 1869-ben született. Iskoláit itt végezte. Négy Márkus-fiú járt egyszerre a Kálvin-téri református gimnáziumba, kikből mind neves ember lett. Márkus Dezső előbb ismerte a kottát, mint a betűt. Tanára hat éven át Keresztély Sándor, a későbbi ismert zongora-gyáros. Csoda-gyermek volt. Azok a Liszt-tanítványok, kik vele együtt jártak a mester óráira, így emlékeznek reá. Liszt budapesti óráin ő volt a legfiatalabb. Tizenegy éves korában, 1881-ben, iratkozott be a Zeneakadémiára. Az intézet 1882/83-as Évkönyve II. évesnek említi, mikor is a záróvizsgán Domenico Scarlatti d-moll szonátáját adta elő, melynek eljátszásáért Liszt megcsókolta. Három akadémiai osztályt járt, tanára Gobbi Henrik volt. Osztályzata zongorából: kitűnő. Liszt előtt először Bach d-moll koncertjét játszotta. A mester a másik zongora mellett ült s ugyanezt a versenyművet vele együtt végigzongorázta. Kiemelendő, hogy Liszt ezzel a tanítási módszerrel gyakran élt. Márkus említi, hogy ez a metódus az ő idejében, a bécsi konzervatóriumban is általános volt. Liszt Márkus Dezsőt, a gyermeket, többször játszatta óráin és mindig kedvesen becézte. »Emlékeim Liszt Ferencről« – mondja Márkus Dezső – »annyira összefolynak gyermekéveim emlékeivel, hogy csak nehezen tudom különválasztani. Legerősebben az él bennem ma is, hogy: féltem tőle. Tudtam természetesen, hogy milyen nagy művész, örömmel is tanultam tőle, de képzeletemben, mint egy »óriás« élt. Megjelenése lenyűgöző volt és a kis gyermek mindig remegve ment fel a lépcsőn órára, de ha szembetalálkozott az óriással, annak szelíd tekintete mindig elfeledtette vele ezt az érzést. Csókra nyújtotta drága, óriási kezét és szelíden megsimogatott. ~ Der kleine, grosse Márkus ist ja wieder da.~ Ezek voltak kedves szavai és azonnal komoly munkára hívott a zongorához.« A gimnáziumi érettségi vizsga után az ifjú a bécsi konzervatóriumba iratkozott be, ahol 1888-ban zongoraművészi oklevelet szerzett. A zongoraművészi pályát csakhamar elhagyta. Muzsikus lelkesedésével egészen a karmesteri művészet és orchester-tudomány szolgálatába állott. Előbb az ischli színház, majd a budapesti Népszínház karmestere volt. Huszonöt éves korában Operaházunk korrepetitora: 1898-ban a prágai német színház karmestere; két évig Amsterdamban működött s 1903-tól a magyar királyi Operaház karmestere, ahol emlékezetes előadásokat vezényelt. 1911-ben megalapította a Népoperát, melyet négy évig igazgatott. Legutóbb a Városi Színház főzeneigazgatója. Elég gazdag, változatos művészpálya, nagy mesterének, Lisztnek, örök nyugtalansága rezeg.” Budapest, 1936. augusztus 24-én Papp Viktor. Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve alapján. Dante Kiadás, Budapest. Márkus Dezső, karmester (1870.XII.15. – 1948.IX.20.)
Márkus Dezső, az egykori Liszt-tanítvány. „A magyar zeneélet egyik kiválósága Márkus Dezső. Mindenki ismeri és értékeli, de kevesen tudják róla, hogy Liszt-tanítvány. Már arra sem sokan emlékeznek, hogy a Népopera volt igazgatója, a Városi Színház főzeneigazgatója és az Operaház kiváló volt karmestere: valamikor jelentős zongoraművész volt. Fiatal korában sok külföldi sikert aratott hangszerével, s mint a bécsi konzervatórium növendéke, Beethoven-ösztöndíjat nyert és ugyanakkor Bécs városának zenei stipendiumát élvezte, ami nagy kitüntetésnek számított, főként azért, mert magyar ember létére kapta meg. Márkus Dezső Pesten, 1869-ben született. Iskoláit itt végezte. Négy Márkus-fiú járt egyszerre a Kálvin-téri református gimnáziumba, kikből mind neves ember lett. Márkus Dezső előbb ismerte a kottát, mint a betűt. Tanára hat éven át Keresztély Sándor, a későbbi ismert zongora-gyáros. Csoda-gyermek volt. Azok a Liszt-tanítványok, kik vele együtt jártak a mester óráira, így emlékeznek reá. Liszt budapesti óráin ő volt a legfiatalabb. Tizenegy éves korában, 1881-ben, iratkozott be a Zeneakadémiára. Az intézet 1882/83-as Évkönyve II. évesnek említi, mikor is a záróvizsgán Domenico Scarlatti d-moll szonátáját adta elő, melynek eljátszásáért Liszt megcsókolta. Három akadémiai osztályt járt, tanára Gobbi Henrik volt. Osztályzata zongorából: kitűnő. Liszt előtt először Bach d-moll koncertjét játszotta. A mester a másik zongora mellett ült s ugyanezt a versenyművet vele együtt végigzongorázta. Kiemelendő, hogy Liszt ezzel a tanítási módszerrel gyakran élt. Márkus említi, hogy ez a metódus az ő idejében, a bécsi konzervatóriumban is általános volt. Liszt Márkus Dezsőt, a gyermeket, többször játszatta óráin és mindig kedvesen becézte. »Emlékeim Liszt Ferencről« – mondja Márkus Dezső – »annyira összefolynak gyermekéveim emlékeivel, hogy csak nehezen tudom különválasztani. Legerősebben az él bennem ma is, hogy: féltem tőle. Tudtam természetesen, hogy milyen nagy művész, örömmel is tanultam tőle, de képzeletemben, mint egy »óriás« élt. Megjelenése lenyűgöző volt és a kis gyermek mindig remegve ment fel a lépcsőn órára, de ha szembetalálkozott az óriással, annak szelíd tekintete mindig elfeledtette vele ezt az érzést. Csókra nyújtotta drága, óriási kezét és szelíden megsimogatott. ~ Der kleine, grosse Márkus ist ja wieder da.~ Ezek voltak kedves szavai és azonnal komoly munkára hívott a zongorához.« A gimnáziumi érettségi vizsga után az ifjú a bécsi konzervatóriumba iratkozott be, ahol 1888-ban zongoraművészi oklevelet szerzett. A zongoraművészi pályát csakhamar elhagyta. Muzsikus lelkesedésével egészen a karmesteri művészet és orchester-tudomány szolgálatába állott. Előbb az ischli színház, majd a budapesti Népszínház karmestere volt. Huszonöt éves korában Operaházunk korrepetitora: 1898-ban a prágai német színház karmestere; két évig Amsterdamban működött s 1903-tól a magyar királyi Operaház karmestere, ahol emlékezetes előadásokat vezényelt. 1911-ben megalapította a Népoperát, melyet négy évig igazgatott. Legutóbb a Városi Színház főzeneigazgatója. Elég gazdag, változatos művészpálya, nagy mesterének, Lisztnek, örök nyugtalansága rezeg.” Budapest, 1936. augusztus 24-én Papp Viktor. Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve alapján. Dante Kiadás, Budapest. Márkus Dezső, karmester (1870.XII.15. – 1948.IX.20.)
774 Ardelao 2017-05-14 09:57:33
BAHNERT JÓZSEF a Liszt tanítvány Az Országos magyar királyi Zeneakadémia legrégibb, 1882/83. évi Évkönyvének legelső oldalán már találkoztunk Bahnert József nevével. Először a felsorolt Liszt-tanítványok közt s néhány sorral lejjebb zenekíséretes zongoraversenyéért és szorgalmáért az Évkönyvben való nyilvános dicséretre érdemesített növendékek sorában. Bahnert Józsefet Liszt haláláig mindig megtaláljuk a mester magyarországi pedagógiai működésével kapcsolatban. Neve a magyar zeneéletben 62 éven át mind-máig ismert és elismert. Bahnert nem itt született, de ennyi időn keresztül a magyar zenekultúrát szolgálja, tehát testestől, lelkestől magyarnak számít. Születési helye: Nápoly, éve: 1859. december 29. Atyja, Giovanni Bahnert, londoni egyetemi tanár volt, híres vegyész. Dédapja, John Bahnert, angol tábornok, történelmi alak, Waterloonál esett el. Bahnert József anyja, den Giordano Carola, ősrégi sziciliai családból származott. Bahnerték évekig Nápolyban és Rómában laktak. Fiuk kisgyermek korában sokat járt a római Szent Péter templomba, ahol a gregorián énekekben talált nagy gyönyörűséget. E római templomban többször látta Lisztet s áhítattal nézte a hírből már ismert mester rendkívüli alakját. A Bahnert család később Görzbe költözött, majd Budapestre, ahol a 18 éves ifjú a Nemzeti Zenede növendéke lett. A Zenedéből a Zeneakadémiára ment át, hol 1883-ban a zongora főtanszak negyedik osztályát elvégezte. Azok közül a kevesek közül való. akik zeneakadémiai tanulmányaikat a »Hal-téri« Zeneakadémiában kezdték. Végbizonyítványában a zongora jeles tanára Erkel Ferenc; zeneszerzés, és Nikolits Sándor. A bizonyítvány jegyzetében ezt olvassuk: »Magasabb kiművelésre Liszt Ferenchez volt beosztva.« Az igen tehetséges, nyugtalan szellemű ifjú Erkeltől mindig Liszt szárnyai alá kívánkozott, amit Erkel nem látott szívesen. Érdekes, hogy több mint félszázad után is zavartan szabadkozik az öregúr ettől a témától a »nagy Erkelre való tekintettel,« - ahogy ő mondja. Egy napon Bahnert beállított Liszthez, kérte, hallgatná meg játékát. A mester a »Lammermoori Lucia« operaátiratát játszatta el vele, oly hatással, hogy azonnal felvette tanítványai közé. Évekig járt Liszt óráira (Évkönyv 1882/83, 9. oldal). Weimarba is hívta pesti tanítványát a mester, de Bahnert anyagi és családi okok miatt nem mehetett. Bahnert Lisztnek mindig kedvelt embere volt. Vele mindig olaszul beszélt, »cavallierinek« szólítva kedvelt tanítványát. Bahnert Liszt halála után rövidebb ideig zongoraművész volt, majd a zeneszerzésre adta magát. Első önálló hangversenyét 1886-ban tartotta a Vigadóban. Az ország nagyobb vidéki városaiban is hangversenyezett. Műsorain kizárólag Liszt alkotásai szerepeltek. Bahnert József testvérbátyja (Giovanni) szintén zenei pályán működött. Tehetséges ember volt. Kiment Párizsba s ott nyoma veszett. Ez a Bahnert nem ismerte Lisztet. Bahnert József színpadi, zenekari, egyházi műveket, zongoradarabokat és dalokat írt. A magyar királyi Operaházban két operáját játszották: a Csempészek című 2 felvonásos dalművét, Káldy Gyula igazgatósága idején (1900. március 17.) s a Jégvirág című 1 felvonásos operáját, melynek bemutató előadása 1922. május 12-én volt. A Csempészek szövegét egy Bari-ból való hajóskapitány, Carlo Luigi Villa írta, Radó Antal fordította. Öt előadást ért meg. Méltatlanul került le a műsorról, mert vezérkönyve tehetséges munka. A Jégvirág szövegét Berczik Árpád írta. Három előadást ért meg. Operettjei: A granadai vőlegény (Népszínház 1905), A császárnő; balettjei: Maria Antoinette, A varázstükör. Bahnert József egész életén át széleskörű zenepedagógiai munkásságot fejtett ki. A 77 éves öregúr jelenleg az Állami Polgári Iskola Tanárképző Főiskola nyugalmazott zenetanára. Forrás: Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve. Dante Kiadás, Budapest. 1936. Bahnert József (1860.XII.29. – 1937.IX.11.)
BAHNERT JÓZSEF a Liszt tanítvány Az Országos magyar királyi Zeneakadémia legrégibb, 1882/83. évi Évkönyvének legelső oldalán már találkoztunk Bahnert József nevével. Először a felsorolt Liszt-tanítványok közt s néhány sorral lejjebb zenekíséretes zongoraversenyéért és szorgalmáért az Évkönyvben való nyilvános dicséretre érdemesített növendékek sorában. Bahnert Józsefet Liszt haláláig mindig megtaláljuk a mester magyarországi pedagógiai működésével kapcsolatban. Neve a magyar zeneéletben 62 éven át mind-máig ismert és elismert. Bahnert nem itt született, de ennyi időn keresztül a magyar zenekultúrát szolgálja, tehát testestől, lelkestől magyarnak számít. Születési helye: Nápoly, éve: 1859. december 29. Atyja, Giovanni Bahnert, londoni egyetemi tanár volt, híres vegyész. Dédapja, John Bahnert, angol tábornok, történelmi alak, Waterloonál esett el. Bahnert József anyja, den Giordano Carola, ősrégi sziciliai családból származott. Bahnerték évekig Nápolyban és Rómában laktak. Fiuk kisgyermek korában sokat járt a római Szent Péter templomba, ahol a gregorián énekekben talált nagy gyönyörűséget. E római templomban többször látta Lisztet s áhítattal nézte a hírből már ismert mester rendkívüli alakját. A Bahnert család később Görzbe költözött, majd Budapestre, ahol a 18 éves ifjú a Nemzeti Zenede növendéke lett. A Zenedéből a Zeneakadémiára ment át, hol 1883-ban a zongora főtanszak negyedik osztályát elvégezte. Azok közül a kevesek közül való. akik zeneakadémiai tanulmányaikat a »Hal-téri« Zeneakadémiában kezdték. Végbizonyítványában a zongora jeles tanára Erkel Ferenc; zeneszerzés, és Nikolits Sándor. A bizonyítvány jegyzetében ezt olvassuk: »Magasabb kiművelésre Liszt Ferenchez volt beosztva.« Az igen tehetséges, nyugtalan szellemű ifjú Erkeltől mindig Liszt szárnyai alá kívánkozott, amit Erkel nem látott szívesen. Érdekes, hogy több mint félszázad után is zavartan szabadkozik az öregúr ettől a témától a »nagy Erkelre való tekintettel,« - ahogy ő mondja. Egy napon Bahnert beállított Liszthez, kérte, hallgatná meg játékát. A mester a »Lammermoori Lucia« operaátiratát játszatta el vele, oly hatással, hogy azonnal felvette tanítványai közé. Évekig járt Liszt óráira (Évkönyv 1882/83, 9. oldal). Weimarba is hívta pesti tanítványát a mester, de Bahnert anyagi és családi okok miatt nem mehetett. Bahnert Lisztnek mindig kedvelt embere volt. Vele mindig olaszul beszélt, »cavallierinek« szólítva kedvelt tanítványát. Bahnert Liszt halála után rövidebb ideig zongoraművész volt, majd a zeneszerzésre adta magát. Első önálló hangversenyét 1886-ban tartotta a Vigadóban. Az ország nagyobb vidéki városaiban is hangversenyezett. Műsorain kizárólag Liszt alkotásai szerepeltek. Bahnert József testvérbátyja (Giovanni) szintén zenei pályán működött. Tehetséges ember volt. Kiment Párizsba s ott nyoma veszett. Ez a Bahnert nem ismerte Lisztet. Bahnert József színpadi, zenekari, egyházi műveket, zongoradarabokat és dalokat írt. A magyar királyi Operaházban két operáját játszották: a Csempészek című 2 felvonásos dalművét, Káldy Gyula igazgatósága idején (1900. március 17.) s a Jégvirág című 1 felvonásos operáját, melynek bemutató előadása 1922. május 12-én volt. A Csempészek szövegét egy Bari-ból való hajóskapitány, Carlo Luigi Villa írta, Radó Antal fordította. Öt előadást ért meg. Méltatlanul került le a műsorról, mert vezérkönyve tehetséges munka. A Jégvirág szövegét Berczik Árpád írta. Három előadást ért meg. Operettjei: A granadai vőlegény (Népszínház 1905), A császárnő; balettjei: Maria Antoinette, A varázstükör. Bahnert József egész életén át széleskörű zenepedagógiai munkásságot fejtett ki. A 77 éves öregúr jelenleg az Állami Polgári Iskola Tanárképző Főiskola nyugalmazott zenetanára. Forrás: Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve. Dante Kiadás, Budapest. 1936. Bahnert József (1860.XII.29. – 1937.IX.11.)
773 Ardelao 2017-05-12 17:08:59
Folytatom Papp Viktor: »Liszt Ferenc élő tanítványai« című, 1936-ban írt könyvéből, az akkor még fellelhető magyar tanítványok élete történetét. Weisz József „Feltűnően tehetséges Liszt-tanítvány volt Weisz József. Társai egyértelműen nagy elismeréssel beszélnek róla. Hírnevet szerzett magának, mint zongoraművész, s mint zeneszerző, jelentős zenei állásokban is működött és valahogy mégis elkallódott a művészeti világversenyben. Mondják, hogy rendkívül nyugtalan lélek, hirtelen és izgága természetű. Talán ez akadályozta boldogulását. Adataink róla hiányosak. Nem sikerült összeköttetést találnunk vele. Rokona, barátja nincs, ismerőse is alig. Kassán született, 1864-ben. Budapesten Liszt és Volkmann tanítványa volt. Az 1891-93 évben a szentpétervári konzervatórium zongoratanára. Virtuóz zongoraművek szerzője (versenyművek, variációk és fugák, jellemképek). Berlinben él. Ennyit ír róla a Riemann zene-lexikona (1929). Zeneakadémiai adataink szerint (1882-83. Évkönyv bevezetésének »Rövid történeti visszapillantásában«) Weisz József az 1878-78. évben az Akadémia zeneszerzési osztályának kitüntetett növendéke. Az Évkönyvnek ugyanebben a bevezetésében olvassuk, hogy az 1661-82. tanévben Weisz József, Rauch Károly és Jerusalem Júlia kapott Liszt ösztöndíjat. Több feljegyzés nincs róla. Bizonyos, hogy a Zeneakadémia legrégibb növendékeinek egyike, mert az Évkönyv az 1879-ben kitüntetett zeneszerző-növendékek közt említi, amit csak néhány évi tanulmány után érhetett el. Weisz József talán két évvel ezelőtt, mikor a berlini rádió kötelékéből eltávozott, néhány hónapig Budapesten tartózkodott, majd szülővárosát, Kassát, látogatta meg. Aztán visszament Németországba”. . . . Budapest, 1936. augusztus 24-én Papp Viktor. Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve. Dante Kiadás, Budapest. Sajnos, a magyar internetes oldalakon, Weisz József nevű Liszt-tanítványról semmiféle adat nem található. (A.)
Folytatom Papp Viktor: »Liszt Ferenc élő tanítványai« című, 1936-ban írt könyvéből, az akkor még fellelhető magyar tanítványok élete történetét. Weisz József „Feltűnően tehetséges Liszt-tanítvány volt Weisz József. Társai egyértelműen nagy elismeréssel beszélnek róla. Hírnevet szerzett magának, mint zongoraművész, s mint zeneszerző, jelentős zenei állásokban is működött és valahogy mégis elkallódott a művészeti világversenyben. Mondják, hogy rendkívül nyugtalan lélek, hirtelen és izgága természetű. Talán ez akadályozta boldogulását. Adataink róla hiányosak. Nem sikerült összeköttetést találnunk vele. Rokona, barátja nincs, ismerőse is alig. Kassán született, 1864-ben. Budapesten Liszt és Volkmann tanítványa volt. Az 1891-93 évben a szentpétervári konzervatórium zongoratanára. Virtuóz zongoraművek szerzője (versenyművek, variációk és fugák, jellemképek). Berlinben él. Ennyit ír róla a Riemann zene-lexikona (1929). Zeneakadémiai adataink szerint (1882-83. Évkönyv bevezetésének »Rövid történeti visszapillantásában«) Weisz József az 1878-78. évben az Akadémia zeneszerzési osztályának kitüntetett növendéke. Az Évkönyvnek ugyanebben a bevezetésében olvassuk, hogy az 1661-82. tanévben Weisz József, Rauch Károly és Jerusalem Júlia kapott Liszt ösztöndíjat. Több feljegyzés nincs róla. Bizonyos, hogy a Zeneakadémia legrégibb növendékeinek egyike, mert az Évkönyv az 1879-ben kitüntetett zeneszerző-növendékek közt említi, amit csak néhány évi tanulmány után érhetett el. Weisz József talán két évvel ezelőtt, mikor a berlini rádió kötelékéből eltávozott, néhány hónapig Budapesten tartózkodott, majd szülővárosát, Kassát, látogatta meg. Aztán visszament Németországba”. . . . Budapest, 1936. augusztus 24-én Papp Viktor. Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyve. Dante Kiadás, Budapest. Sajnos, a magyar internetes oldalakon, Weisz József nevű Liszt-tanítványról semmiféle adat nem található. (A.)
772 Búbánat 2017-05-09 21:15:38 [Válasz erre: 771 Búbánat 2017-05-09 10:36:27]
A Bartók Rádió ma esti műsorsávjában hallhattuk: 19.00 – 19.30 Összhang - a zenei élet aktualitásai Liszt és Itália - kiállítás a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban Szerkesztő-műsorvezető: Katona Márta Ezt az adást holnap reggel megismétli a rádió, 9.30-tól.
A Bartók Rádió ma esti műsorsávjában hallhattuk: 19.00 – 19.30 Összhang - a zenei élet aktualitásai Liszt és Itália - kiállítás a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban Szerkesztő-műsorvezető: Katona Márta Ezt az adást holnap reggel megismétli a rádió, 9.30-tól.
771 Búbánat 2017-05-09 10:36:27
[url] http://www.lisztmuseum.hu/hu/hirek/216/; Kiállítás | Liszt és Itália [/url] Liszt Ferenc Emlékmúzeum – 1064 Budapest, Vörösmarty u. 35. Liszt Ferenc: Itáliai képek, Itália hatása Liszt életművére "Május 11-én nyílik új időszaki kiállításunk, mély 2018. május 8-ig látható az Emlékmúzeumban. A kiállítás Liszt két életszakaszát mutatja be, amely Itáliához kötődik: a fiatal zongoraművész és zeneszerző Lisztet, aki Marie d’Agoult társaságában 1837 és 1839 között főleg Észak-Itália városaiban tartózkodott, majd az 1839-es első római látogatás után áttér az ötvenéves Liszt életére, amikor letelepedett az Örök városban, hogy következő 9 évét itt töltse. A városhoz fűződő kapcsolata gyakorlatilag élete végéig tartott, hiszen 1869 után életét Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg . Az első életszakasz észak-olaszországi élményeit, azoknak az életműre kifejtett hatását a Bolognában székelő Fondazione Istituto Liszt munkatársai, Rossana Dalmonte professzor és Mariateresa Storino mutatja be, a római kapcsolatokról a budapesti Liszt Múzeum ad ízelítőt a látogatók számára. A római szakaszban olyan különleges dokumentumok, zenei összefüggések is bemutatásra kerülnek, amelyek a Liszt-irodalomban csak érintőlegesen kerülnek említésre, mint például a kiállítás alsó részében Liszt és az olasz egyházzenei reform képviselőinek kapcsolata. Ugyanitt találunk majd egy rövid válogatást az olasz irodalom és képzőművészet Liszt életművére gyakorolt hatásából született legfontosabb kompozíciókból is." A kiállítás megnyitója: 2017. május 11., 18 óra A kiállítást megnyitja: Dr. Vigh Andrea (Rektor, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem), Dr. Gian Luca Borghese (Megbízott igazgató, Budapesti Olasz Kultúrintézet). Közreműködnek: Prof.Rossana Dalmonte, Dr. Maria Teresa Storino és Dr. Domokos Zsuzsanna, valamint Gregorio Nardi zongoraművész (Firenze). A budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeum és a bolognai Fondazione Istituto Liszt közös kiállítása a Liszt Ferenc Emlékmúzeum szervezésében, az Olasz Kultúrintézet együttműködésével A belépés díjtalan Szervező : Museo Commemorativo Liszt Ferenc ; Fondazione Istituto di Liszt - Bologna In collaborazione con : Istituto Italiano di Cultura di Budapest Műsor: - Bellini- Liszt: Introducione e variazioni sul tema „A te, o cara” dai Puritani (1836) - Verdi – Liszt: Rigoletto. Paraphrase de Concert (1851)
[url] http://www.lisztmuseum.hu/hu/hirek/216/; Kiállítás | Liszt és Itália [/url] Liszt Ferenc Emlékmúzeum – 1064 Budapest, Vörösmarty u. 35. Liszt Ferenc: Itáliai képek, Itália hatása Liszt életművére "Május 11-én nyílik új időszaki kiállításunk, mély 2018. május 8-ig látható az Emlékmúzeumban. A kiállítás Liszt két életszakaszát mutatja be, amely Itáliához kötődik: a fiatal zongoraművész és zeneszerző Lisztet, aki Marie d’Agoult társaságában 1837 és 1839 között főleg Észak-Itália városaiban tartózkodott, majd az 1839-es első római látogatás után áttér az ötvenéves Liszt életére, amikor letelepedett az Örök városban, hogy következő 9 évét itt töltse. A városhoz fűződő kapcsolata gyakorlatilag élete végéig tartott, hiszen 1869 után életét Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg . Az első életszakasz észak-olaszországi élményeit, azoknak az életműre kifejtett hatását a Bolognában székelő Fondazione Istituto Liszt munkatársai, Rossana Dalmonte professzor és Mariateresa Storino mutatja be, a római kapcsolatokról a budapesti Liszt Múzeum ad ízelítőt a látogatók számára. A római szakaszban olyan különleges dokumentumok, zenei összefüggések is bemutatásra kerülnek, amelyek a Liszt-irodalomban csak érintőlegesen kerülnek említésre, mint például a kiállítás alsó részében Liszt és az olasz egyházzenei reform képviselőinek kapcsolata. Ugyanitt találunk majd egy rövid válogatást az olasz irodalom és képzőművészet Liszt életművére gyakorolt hatásából született legfontosabb kompozíciókból is." A kiállítás megnyitója: 2017. május 11., 18 óra A kiállítást megnyitja: Dr. Vigh Andrea (Rektor, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem), Dr. Gian Luca Borghese (Megbízott igazgató, Budapesti Olasz Kultúrintézet). Közreműködnek: Prof.Rossana Dalmonte, Dr. Maria Teresa Storino és Dr. Domokos Zsuzsanna, valamint Gregorio Nardi zongoraművész (Firenze). A budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeum és a bolognai Fondazione Istituto Liszt közös kiállítása a Liszt Ferenc Emlékmúzeum szervezésében, az Olasz Kultúrintézet együttműködésével A belépés díjtalan Szervező : Museo Commemorativo Liszt Ferenc ; Fondazione Istituto di Liszt - Bologna In collaborazione con : Istituto Italiano di Cultura di Budapest Műsor: - Bellini- Liszt: Introducione e variazioni sul tema „A te, o cara” dai Puritani (1836) - Verdi – Liszt: Rigoletto. Paraphrase de Concert (1851)
770 Ardelao 2017-05-07 11:39:52 [Válasz erre: 769 Ardelao 2017-05-07 11:31:37]
Liszt még élő tanítványai a Stúdióban A Rádió vezetősége felkérte Papp Viktort, hogy a mikrofon előtt is szólaltassa meg Liszt Ferenc, még élő magyar tanítványait. Akkoriban 9 személyről volt tudomásuk. Közülük néhányan külföldön éltek, vagy a rádióműsor idején nem tartózkodtak Budapesten, Thomán István pedig betegsége miatt nem lehetett jelen. Végül négy hiteles Liszt-tanítvány vállalta a rádiószereplést: Forster Stefánia, Kramer Ernesztin, Varga Vilma és Vaszilievits Olga. Megemlítjük még, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban díszes emlékkiállítást rendeztek és a megnyitó ünnepségen a 76 esztendős Göllerichné Voigt Gizella, Liszt kedves tanítványa játszott a mester zongoráján.
Liszt még élő tanítványai a Stúdióban A Rádió vezetősége felkérte Papp Viktort, hogy a mikrofon előtt is szólaltassa meg Liszt Ferenc, még élő magyar tanítványait. Akkoriban 9 személyről volt tudomásuk. Közülük néhányan külföldön éltek, vagy a rádióműsor idején nem tartózkodtak Budapesten, Thomán István pedig betegsége miatt nem lehetett jelen. Végül négy hiteles Liszt-tanítvány vállalta a rádiószereplést: Forster Stefánia, Kramer Ernesztin, Varga Vilma és Vaszilievits Olga. Megemlítjük még, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban díszes emlékkiállítást rendeztek és a megnyitó ünnepségen a 76 esztendős Göllerichné Voigt Gizella, Liszt kedves tanítványa játszott a mester zongoráján.
769 Ardelao 2017-05-07 11:31:37
Papp Viktor: „Liszt Ferenc élő magyar tanítványai” „Liszt Ferenc zongoratanítványai közül mindenképpen említésre méltó Schuk Anna, akit Liszt tréfásan, „kis forradalmárnak” nevezett, mert a zongoratanításnak új módszerével kísérletezett. Sokféle zongoratanítási módszerről hallottunk, azóta is, de legtöbbjét megsemmisítette az idő. Ez a találmány azonban annyira egyszerű és logikus, hogy érdemes vele megismerkedni. Liszt tetszését is megnyerte s az akkori sajtó meleg rokonszenvvel fogadta. Lényege az, hogy a zongoratanítást kéz és ujj tornával kapcsolja össze. A kéz anatómiai szerkezete alapján álló módszerrel a kezet és az ujjakat a hangszertől függetlenül mozgékonyabbá, ügyesebbé, hangszerjátszásra alkalmassá, alkalmasabbá teszi. A módszer feltalálója Schuk Anna nagyatyja, dr. Fischer József kiváló pedagógus, ki – jóllehet maga nem zongorázott – helytelen eljárásnak találta, hogy a növendékkel órák hosszat gyakorlatokat játszattak anélkül, hogy a kezeket és az ujjakat, melyek szervi alkatuknál és helyzetüknél fogva különböző mozdulatokra nem egyenlő mértékben alkalmasak, előbb erre külön kiképezték volna. Ő tehát egy egész sorozat elmésen kombinált kéz- és ujjgyakorlatot állított össze s unokáján és másokon kipróbálta. De adjuk át a szót Schuk Annának, aki nagyatyja módszeréről, melyet ő tovább fejlesztett, ’A zongoratanítás reformja’ címen egy kis füzetet adott ki, 1897-ben.” »Brahms egyik hangversenye után – írja Lukácsné Schuk Anna - a halhatatlan Liszt Ferenc mester azzal tüntetett ki, hogy távozáskor, karját nyújtva, nyájasan kérdezte, mi a véleményem Brahms játékáról? Dicsértem a művész szabatos, klasszikus előadását, érces hangadását és megjelöltem bizonyos részeket, melyeket Brahms, felfogásom szerint, utánozhatatlan tökéllyel interpretált.« ~ Lám, ez a tizenkét órai gyakorlás eredménye és mindenkinek, aki zongoraművész akar lenni, mindennap 10-12 órán át gyakorolnia kell, úgy, amint én is tettem ~ szólt Liszt. »Erre én félénken azt a megjegyzést kockáztattam, hogy a kész zongoraművészre ez valóságos gyötrés lehet. Minthogy csak arról lehet szó, hogy a művész kezei és ujjai kellő mozgékonyságukat megtartsák, vagy tökéletesítsék, úgy vélekedtem, hogy erre a célra talán elegendő volna naponként végzendő rendszeres kéz- és ujjgimnasztika, amely nagyon kevés időt venne igénybe. Felhoztam nagyatyám erre vonatkozó elméletét, és hogy én az ő kéz- és ujjgimnasztikáját gyakorolni szoktam. Hozzátettem, hogy mióta -gimnasztikálok,- azóta igen kevés időt fordítok etűdök játszására s mindamellett nagyon észrevehető haladást teszek a zongorajáték technikájában.« »Vallomásom végére érve, a mester nagyot nézett. Attól tartottam, hogy szigorú megrovás lesz merészségem következése. E helyett azonban a mester tréfásan kis ~ forradalmárnak ~ nevezett s miután elgondolásomat a maga egészében körülményesebben elmagyaráztatta magának, azt mondta, hogy az ügyet komoly megfontolásra érdemesnek tartja és arra más alkalommal még rá fog térni.« »Rövid idő múltán Lisztnek egy élvezetes és tanulságos előadása után, társaimmal a tanteremből távozni készülve, a mester ezekkel a nyájas szavakkal marasztalt:« ~ Most pedig, kicsikém, szíveskedjék nekem azt a bizonyos kéz- és ujjgimnasztikát bemutatni, mert engem az nagyon érdekel. Remélem, - jegyezte meg tréfásan – hogy a gyakorlatok nem valami nyaktörő természetűek? ~ »Készséggel engedelmeskedtem kívánságának. A mester látható érdeklődéssel figyelt mutatványaimra és mikor elvégeztem, így szólt hozzám:« ~ Adja át, kérem, kedves nagyatyjának ismeretlenül is szívélyes üdvözletemet és mondja meg neki nevemben, hogy ha nem is tud zongorázni, mégis a legjelesebb zongoratanítók egyikének tartom őt. Mihelyt időm engedi, majd felkeresem és ezt a zongoratanítás jövőjére nagy fontosságú rendszert behatóbban fogom vele megbeszélni.~ »Lelkendezve siettem azonnal nagyatyámhoz és örömrepesve mondtam el neki a történteket.« »Nagyatyám nem várta be a nagymester látogatását, hanem a legelső alkalommal tiszteletét tette Lisztnél. A mester kitüntető nyájassággal fogadta őt; azonnal rátértek a gimnasztikára s Liszt élénk érdeklődést tanúsított a rendszer iránt, mely még fokozódott, mikor a részletekkel jobban megismerkedett. Ez időtől fogva nagyatyám többször találkozott ebben az ügyben a mesterrel. Egyik alkalommal egy amerikai zongoramesternek szintén kéz- és ujjgimnasztikát tárgyaló művét mutatta be nagyatyámnak, melyet időközben meghozatott. Praktikus tanító adta elő ebben tapasztalatát, melyeket hosszú évek során a zongoratanítás terén szerzett. Liszt már abban a körülményben, hogy két egymást nem ismerő férfi – egyik itt Budapesten, a másik Amerikában, az egyik teljesen járatlan a zongorajátékban, bár jeles pedagógus, a másik egy tapasztalt, hírneves zongoratanár, - egy irányban törekednek a zongoratanítás reformálására, csalhatatlan jelét látta annak, hogy a reform nemcsak szükséges, hanem üdvös és sikeres lesz.« »A mester abban egyezett meg nagyatyámmal, hogy az 1886/87-ik iskolaév elején a Zeneakadémia minden egyes évfolyamából a leggyengébb növendékeket kiválasztja s azokat a nagyatyám által ajánlott mód szerint taníttatja, úgy, hogy magát a zongoratanítást az illető osztálytanár, a kéz és ujjgimnasztikát pedig nagyatyám adná elő.« ~ Ily módon csattanósan be fogjuk bizonyítani az új tanmódszer csalhatatlanságát, mert meg vagyok győződve, hogy a gyengébb növendékek, akik e módszer szerint fognak tanulni, csakhamar meghaladják a régi módon tanított legjobbakat is.~ ̶ Most pedig, ~ folytatta Liszt ~ az egész dolgot egyelőre titokban akarjuk tartani s csak tényekre és biztos sikerekre támaszkodva lépünk majd a nyilvánosság elé, mert csak így remélhetjük, hogy a régi iskolának, mely minden újítást ellenez, makacskodását legyőzzük! ~ »Kedvelt tervének kivitelében a nagymestert gyászos halála megakadályozta.« „Schuk Anna nemcsak kitűnő zongorista volt, de vérbeli pedagógus is. Egész életét a zenetanításnak szentelte. Ma (1936-ban, megj. A.), leánya dr. Káldorné Lukács Edit zenetanárnő folytatja pedagógiai módszerét. Schuk Anna Budapesten, 1863. október 13-án született. Atyja Schuk N. Nándor kereskedő és gyáros, anyja Fischer Terézia, aki kitűnően zongorázott. Anna nyolc éves korában kezdett tanulni zongorázni egy zongoramestertől, kinek nevét már elfelejtette. Két év után édesanyja vette át tanítását. Az 1882. június 14-iki zeneakadémiai vizsgán, Bach egyik ’Fúgáját’ és Chopin ’Rondeau á la Mazurját’ játszotta. Harmadéves korában Liszt Ferenc legfelsőbb osztályának tanítványai közt találjuk (1883/4. Évkönyv 9. oldal), Az 1884. június 27-én tartott vizsgálati hangversenyen Rubinstein D-dúr zongora-gordonka szonátájának zongorapartiját játszotta (a gordonkát Kauders Emil). Osztályzata a zongorából mindvégig kitűnő. A Zeneakadémia elvégzése után a fővárosban és vidéken többször hangversenyezett, közben mindig tanított. 1897-ben nagyobb-szabású zeneiskolát alapított. Ez volt a legelső magán-zeneiskola az országban. Növendék-hangversenyei, vizsgái zenei körökben feltűnést és elismerést keltettek. Legtehetségesebb növendéke Kálmán Imre. Fiatalon férjhez ment. Első férje Lukács Vilmos bankigazgató volt, második Grünfeld Vilmos, Operaházunk versenymestere, a nagykultúrájú, elismert kamaramuzsikus (meghalt 1921-ben). Emléktárgya Liszttől csupán egy lepréselt babérág, melyet a nagymester küldött neki kedves névjegy kíséretében.” Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyvéből idéztem a történetet. Dante Kiadás, Budapest. 1936.
Papp Viktor: „Liszt Ferenc élő magyar tanítványai” „Liszt Ferenc zongoratanítványai közül mindenképpen említésre méltó Schuk Anna, akit Liszt tréfásan, „kis forradalmárnak” nevezett, mert a zongoratanításnak új módszerével kísérletezett. Sokféle zongoratanítási módszerről hallottunk, azóta is, de legtöbbjét megsemmisítette az idő. Ez a találmány azonban annyira egyszerű és logikus, hogy érdemes vele megismerkedni. Liszt tetszését is megnyerte s az akkori sajtó meleg rokonszenvvel fogadta. Lényege az, hogy a zongoratanítást kéz és ujj tornával kapcsolja össze. A kéz anatómiai szerkezete alapján álló módszerrel a kezet és az ujjakat a hangszertől függetlenül mozgékonyabbá, ügyesebbé, hangszerjátszásra alkalmassá, alkalmasabbá teszi. A módszer feltalálója Schuk Anna nagyatyja, dr. Fischer József kiváló pedagógus, ki – jóllehet maga nem zongorázott – helytelen eljárásnak találta, hogy a növendékkel órák hosszat gyakorlatokat játszattak anélkül, hogy a kezeket és az ujjakat, melyek szervi alkatuknál és helyzetüknél fogva különböző mozdulatokra nem egyenlő mértékben alkalmasak, előbb erre külön kiképezték volna. Ő tehát egy egész sorozat elmésen kombinált kéz- és ujjgyakorlatot állított össze s unokáján és másokon kipróbálta. De adjuk át a szót Schuk Annának, aki nagyatyja módszeréről, melyet ő tovább fejlesztett, ’A zongoratanítás reformja’ címen egy kis füzetet adott ki, 1897-ben.” »Brahms egyik hangversenye után – írja Lukácsné Schuk Anna - a halhatatlan Liszt Ferenc mester azzal tüntetett ki, hogy távozáskor, karját nyújtva, nyájasan kérdezte, mi a véleményem Brahms játékáról? Dicsértem a művész szabatos, klasszikus előadását, érces hangadását és megjelöltem bizonyos részeket, melyeket Brahms, felfogásom szerint, utánozhatatlan tökéllyel interpretált.« ~ Lám, ez a tizenkét órai gyakorlás eredménye és mindenkinek, aki zongoraművész akar lenni, mindennap 10-12 órán át gyakorolnia kell, úgy, amint én is tettem ~ szólt Liszt. »Erre én félénken azt a megjegyzést kockáztattam, hogy a kész zongoraművészre ez valóságos gyötrés lehet. Minthogy csak arról lehet szó, hogy a művész kezei és ujjai kellő mozgékonyságukat megtartsák, vagy tökéletesítsék, úgy vélekedtem, hogy erre a célra talán elegendő volna naponként végzendő rendszeres kéz- és ujjgimnasztika, amely nagyon kevés időt venne igénybe. Felhoztam nagyatyám erre vonatkozó elméletét, és hogy én az ő kéz- és ujjgimnasztikáját gyakorolni szoktam. Hozzátettem, hogy mióta -gimnasztikálok,- azóta igen kevés időt fordítok etűdök játszására s mindamellett nagyon észrevehető haladást teszek a zongorajáték technikájában.« »Vallomásom végére érve, a mester nagyot nézett. Attól tartottam, hogy szigorú megrovás lesz merészségem következése. E helyett azonban a mester tréfásan kis ~ forradalmárnak ~ nevezett s miután elgondolásomat a maga egészében körülményesebben elmagyaráztatta magának, azt mondta, hogy az ügyet komoly megfontolásra érdemesnek tartja és arra más alkalommal még rá fog térni.« »Rövid idő múltán Lisztnek egy élvezetes és tanulságos előadása után, társaimmal a tanteremből távozni készülve, a mester ezekkel a nyájas szavakkal marasztalt:« ~ Most pedig, kicsikém, szíveskedjék nekem azt a bizonyos kéz- és ujjgimnasztikát bemutatni, mert engem az nagyon érdekel. Remélem, - jegyezte meg tréfásan – hogy a gyakorlatok nem valami nyaktörő természetűek? ~ »Készséggel engedelmeskedtem kívánságának. A mester látható érdeklődéssel figyelt mutatványaimra és mikor elvégeztem, így szólt hozzám:« ~ Adja át, kérem, kedves nagyatyjának ismeretlenül is szívélyes üdvözletemet és mondja meg neki nevemben, hogy ha nem is tud zongorázni, mégis a legjelesebb zongoratanítók egyikének tartom őt. Mihelyt időm engedi, majd felkeresem és ezt a zongoratanítás jövőjére nagy fontosságú rendszert behatóbban fogom vele megbeszélni.~ »Lelkendezve siettem azonnal nagyatyámhoz és örömrepesve mondtam el neki a történteket.« »Nagyatyám nem várta be a nagymester látogatását, hanem a legelső alkalommal tiszteletét tette Lisztnél. A mester kitüntető nyájassággal fogadta őt; azonnal rátértek a gimnasztikára s Liszt élénk érdeklődést tanúsított a rendszer iránt, mely még fokozódott, mikor a részletekkel jobban megismerkedett. Ez időtől fogva nagyatyám többször találkozott ebben az ügyben a mesterrel. Egyik alkalommal egy amerikai zongoramesternek szintén kéz- és ujjgimnasztikát tárgyaló művét mutatta be nagyatyámnak, melyet időközben meghozatott. Praktikus tanító adta elő ebben tapasztalatát, melyeket hosszú évek során a zongoratanítás terén szerzett. Liszt már abban a körülményben, hogy két egymást nem ismerő férfi – egyik itt Budapesten, a másik Amerikában, az egyik teljesen járatlan a zongorajátékban, bár jeles pedagógus, a másik egy tapasztalt, hírneves zongoratanár, - egy irányban törekednek a zongoratanítás reformálására, csalhatatlan jelét látta annak, hogy a reform nemcsak szükséges, hanem üdvös és sikeres lesz.« »A mester abban egyezett meg nagyatyámmal, hogy az 1886/87-ik iskolaév elején a Zeneakadémia minden egyes évfolyamából a leggyengébb növendékeket kiválasztja s azokat a nagyatyám által ajánlott mód szerint taníttatja, úgy, hogy magát a zongoratanítást az illető osztálytanár, a kéz és ujjgimnasztikát pedig nagyatyám adná elő.« ~ Ily módon csattanósan be fogjuk bizonyítani az új tanmódszer csalhatatlanságát, mert meg vagyok győződve, hogy a gyengébb növendékek, akik e módszer szerint fognak tanulni, csakhamar meghaladják a régi módon tanított legjobbakat is.~ ̶ Most pedig, ~ folytatta Liszt ~ az egész dolgot egyelőre titokban akarjuk tartani s csak tényekre és biztos sikerekre támaszkodva lépünk majd a nyilvánosság elé, mert csak így remélhetjük, hogy a régi iskolának, mely minden újítást ellenez, makacskodását legyőzzük! ~ »Kedvelt tervének kivitelében a nagymestert gyászos halála megakadályozta.« „Schuk Anna nemcsak kitűnő zongorista volt, de vérbeli pedagógus is. Egész életét a zenetanításnak szentelte. Ma (1936-ban, megj. A.), leánya dr. Káldorné Lukács Edit zenetanárnő folytatja pedagógiai módszerét. Schuk Anna Budapesten, 1863. október 13-án született. Atyja Schuk N. Nándor kereskedő és gyáros, anyja Fischer Terézia, aki kitűnően zongorázott. Anna nyolc éves korában kezdett tanulni zongorázni egy zongoramestertől, kinek nevét már elfelejtette. Két év után édesanyja vette át tanítását. Az 1882. június 14-iki zeneakadémiai vizsgán, Bach egyik ’Fúgáját’ és Chopin ’Rondeau á la Mazurját’ játszotta. Harmadéves korában Liszt Ferenc legfelsőbb osztályának tanítványai közt találjuk (1883/4. Évkönyv 9. oldal), Az 1884. június 27-én tartott vizsgálati hangversenyen Rubinstein D-dúr zongora-gordonka szonátájának zongorapartiját játszotta (a gordonkát Kauders Emil). Osztályzata a zongorából mindvégig kitűnő. A Zeneakadémia elvégzése után a fővárosban és vidéken többször hangversenyezett, közben mindig tanított. 1897-ben nagyobb-szabású zeneiskolát alapított. Ez volt a legelső magán-zeneiskola az országban. Növendék-hangversenyei, vizsgái zenei körökben feltűnést és elismerést keltettek. Legtehetségesebb növendéke Kálmán Imre. Fiatalon férjhez ment. Első férje Lukács Vilmos bankigazgató volt, második Grünfeld Vilmos, Operaházunk versenymestere, a nagykultúrájú, elismert kamaramuzsikus (meghalt 1921-ben). Emléktárgya Liszttől csupán egy lepréselt babérág, melyet a nagymester küldött neki kedves névjegy kíséretében.” Papp Viktor: Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyvéből idéztem a történetet. Dante Kiadás, Budapest. 1936.
768 Búbánat 2017-04-19 11:42:39
Bartók Rádió, 19.00 – 19.35 „ Kritikus füllel” Liszt Ferenc dal- és operaátiratait Farkas Gábor zongorázza A kiadványról Mácsai János, Molnár Szabolcs és Ujházy László beszélget. Szerk.: Katona Márta (Ism. holnap, 9.30)
Bartók Rádió, 19.00 – 19.35 „ Kritikus füllel” Liszt Ferenc dal- és operaátiratait Farkas Gábor zongorázza A kiadványról Mácsai János, Molnár Szabolcs és Ujházy László beszélget. Szerk.: Katona Márta (Ism. holnap, 9.30)
767 Búbánat 2017-04-12 11:15:27 [Válasz erre: 766 Búbánat 2017-04-12 10:42:00]
Az újságcikkhez tartozó fotón: az F-dúr ária nyitánya kottaképen - Liszt nehezen olvasható gyorsírásával a kéziraton. (Liszt: Sardanapal)
Az újságcikkhez tartozó fotón: az F-dúr ária nyitánya kottaképen - Liszt nehezen olvasható gyorsírásával a kéziraton. (Liszt: Sardanapal)
766 Búbánat 2017-04-12 10:42:00 [Válasz erre: 761 Búbánat 2017-03-12 15:10:32]
Kapcs. 761. sorszám Kódfejtés - David Trippett színpadra állítja az elfeledett Liszt Ferenc-operát – Interjú a brit zenetudóssal (Magyar Idők, 2017. április 1., Sárdi Krisztina) Idén június 15-én, a BBC Cardiff Singer of the World énekversenyén tartják Liszt Ferenc Sardanapal című ismeretlen operájának részleges ősbemutatóját. A befejezetlen zeneműre David Trippett cambridge-i professzor és zongorista bukkant rá több mint tíz évvel ezelőtt. A brit zenetudóst az olvashatatlannak tartott kézirat megfejtéséről és a színpadra állítás kulisszatitkairól kérdeztük. - Bár a műértő közönség számára nem titok, hogy Liszt Ferenc az opera műfajában is alkotott, a Sardanapalról még csak említés szintjén sem hallhattunk soha. - Ez így nem teljesen igaz. A Liszt-kutatók körében a XX. század eleje óta ismert tény, hogy a magyar származású zeneszerző 1849-ben nekifogott Lord Byron Sardanapulus című tragédiája [magyarul nem jelent meg – S.K.] alapján egy opera komponálásának, ám két év múlva abbahagyta a munkát. A félkész kéziratot 1910-11-ben már katalogizálta Weimarban Peter Raabe, Liszt első életrajzírója. - Mégis a weimari archívumban porosodott addig, amíg 2004-ben rá nem bukkant. Miért? - Mindig azt tartották a kéziratról, hogy összefüggéstelen, töredékes, részben olvashatatlan: tulajdonképpen csak egy halom ötlet papírra vetve. Nem több témakezdemények összességénél, amellyel nem igazán lehet mit kezdeni. De kíváncsi voltam rá, és amikor Lipcsében tanultam egy évig ösztöndíjasként, úgy gondoltam, vetek rá egy pillantást, egy weimari vonatozást megér. Mivel előtte éveken keresztül tanulmányoztam a Dante-szonátát, addigra már elég jól ismertem Liszt Ferenc kézírását és szerkesztési szokásait. Amint a kéziratot a kezembe vettem, rögtön megakadt a szemem egy csodálatos, lírai szoprán hangra írt árián. Ahogy hallgattam a dallamot a fejemben, az kerek egészt alkotott, zenei értelme volt. Sőt egy álló hétig nem tudtam kiverni a fejemből. Ekkor döntöttem el, hogy ezt a muzsikát nem hagyhatom veszni. Úgy gondoltam, ha a kéziratot alapos tanulmányozásnak vetnénk alá, láthatnánk, valójában mennyire töredékes vagy éppen teljes Liszt jegyzetelése. - A zenetörténetben nem mindig egyértelmű, hogy a töredékes jelző pontosan mire vonatkozik. A Sardanapal-kéziratnál mit jelent? - Ezt a kifejezést tényleg nagyon sokféle kontextusban alkalmazzuk, akár Mozart Rekviemjéről vagy Elgar Harmadik szimfóniájáról beszélünk, akár Puccini Turandotját említjük, mindig más értelemben használjuk. Esetünkben a befejezetlenség azt jelöli, hogy Liszt Ferenc csak az első felvonást jegyezte le teljes egészében. Így 1300 ütemnyi, nagyjából 55 percnyi zenei anyag áll rendelkezésünkre kész zongorakivonattal és szólamkottákkal. Liszt a tervezett hangszerelésről is írt részleteket, viszont a második, illetve a harmadik felvonásról semmit. - Tudható, hogy miért nem? - Igen, bár természetesen csak feltételezéseink vannak. Véleményem szerint háromféle indoka lehetett annak, hogy Liszt félretette a témát. Egyrészt ebben az időben rendkívül elfoglalt volt, a zeneszerzés és tanítás mellett a weimari karmesteri pozíció, valamint az azzal járó udvari-társadalmi kötelességek minden idejét felemésztették. Másrészt ekkoriban vált egyre szorosabbá barátsága Wagnerrel, egyre több figyelmét kötötte le a wagneri esztétika, a szimfonikus költemények írása. A komponálás megszakításának legfőbb oka azonban mégis a librettó problémája lehetett. Ugyanis az opera szövegkönyve egy névtelen olasz költőtől származik, akit Liszt nem ismert személyesen. Cristina Belgiojoso párizsi száműzetésben élő olasz hercegnő tartotta vele a kapcsolatot. Azonban nemcsak a fogoly költő és a zeneszerző közti kommunikációt biztosította, hanem felülvizsgálta, javította is a szöveget. Csakhogy a hercegnőt 1848-49-ben nagyon lefoglalták az olasz forradalom eseményei, amelyben komolyan közreműködött, így nem maradt ideje a szöveggel foglalkozni. Liszt pedig, mivel nem kapta meg a második és harmadik felvonás átdolgozott librettóját, nem tudott hozzá zenét komponálni. Már sosem tudjuk meg, milyen lett volna a teljes mű, de meggyőződésem, hogy mindezek ellenére az első felvonás megállja a helyét önálló darabként. - A felfedezése eltelt időben sikerült is előadható formába varázsolnia. Milyen módszerrel dolgozott? - Ahogy említettem, a meglévő anyag nagyon alapos, majdnem teljes, ezért nem kellett hozzáírnom vagy kitalálnom semmit. A sok helyütt rövidítéseket tartalmazó kézirat kisilabizálása, illetve a librettó rekonstrukciója inkább szerkesztői munka volt. Az Editio Musica Budapestnél 2018-ban megjelenő kritikai kottakiadásban részletesen is nyomon követhető lesz, hogyan dolgoztunk. Szerencsénkre a zene leglényegesebb elemei nem maradtak ki a kéziratból: Liszt megírta a harmóniákat, melódiákat, ellenpontozott, részletesen jelölte a ritmust, egyéb zenei struktúrákat. Ugyanakkor sok helyen hiányoztak a zenei kulcsok, a módosítójelek, a vokális részek zongorakísérete néhol félbemaradt, azt nekem kellett befejezni a meglévő dallam alapján. A legnagyobb nehézséget annak átlátása okozta, ahogy Liszt mindezt lejegyezte. A kézirat magán viseli a többszöri átdolgozás nyomát, a törlések, újraírások kihámozhatóak a kottából, de a zeneszerzői gyorsírás sokszor nehezen követhető. Ez a – mondhatni – kódfejtés lassú folyamat. Csak fáradhatatlan és alapos munkával juthattunk el addig, hogy érthető és előadható kottát „nyerjünk ki” a kéziratból. - Ekkor már tudta, hogy végül a BBC rendezvényén lesz a Sardanapal ősbemutatója? - Nem, csak abban voltam biztos az első pillanattól kezdve, hogy komoly történelmi és esztétikai értékkel bír a darab, ezért a nagyközönségnek is meg kell ismernie. Noha az egész ötvenperces anyag előadásához még keresem a megfelelő karmestert és zenekart, nagy örömmel mondtam igent arra az óriási lehetőségre, hogy Anus Hovhanniszján [i/] részletet énekeljen belőle a BBC világversenyének döntőjén. Így június 15-én a cardiffi St. David’s Hallban előadott tízperces ízelítőből az egész világ megtudhatja, Liszt e lélegzetelállító műve mennyire egyedülálló ötvözete az olaszos líraiságnak és a finoman hangolt wagneri innovációnak. Semmi ehhez fogható nem létezik az operairodalomban.
Kapcs. 761. sorszám Kódfejtés - David Trippett színpadra állítja az elfeledett Liszt Ferenc-operát – Interjú a brit zenetudóssal (Magyar Idők, 2017. április 1., Sárdi Krisztina) Idén június 15-én, a BBC Cardiff Singer of the World énekversenyén tartják Liszt Ferenc Sardanapal című ismeretlen operájának részleges ősbemutatóját. A befejezetlen zeneműre David Trippett cambridge-i professzor és zongorista bukkant rá több mint tíz évvel ezelőtt. A brit zenetudóst az olvashatatlannak tartott kézirat megfejtéséről és a színpadra állítás kulisszatitkairól kérdeztük. - Bár a műértő közönség számára nem titok, hogy Liszt Ferenc az opera műfajában is alkotott, a Sardanapalról még csak említés szintjén sem hallhattunk soha. - Ez így nem teljesen igaz. A Liszt-kutatók körében a XX. század eleje óta ismert tény, hogy a magyar származású zeneszerző 1849-ben nekifogott Lord Byron Sardanapulus című tragédiája [magyarul nem jelent meg – S.K.] alapján egy opera komponálásának, ám két év múlva abbahagyta a munkát. A félkész kéziratot 1910-11-ben már katalogizálta Weimarban Peter Raabe, Liszt első életrajzírója. - Mégis a weimari archívumban porosodott addig, amíg 2004-ben rá nem bukkant. Miért? - Mindig azt tartották a kéziratról, hogy összefüggéstelen, töredékes, részben olvashatatlan: tulajdonképpen csak egy halom ötlet papírra vetve. Nem több témakezdemények összességénél, amellyel nem igazán lehet mit kezdeni. De kíváncsi voltam rá, és amikor Lipcsében tanultam egy évig ösztöndíjasként, úgy gondoltam, vetek rá egy pillantást, egy weimari vonatozást megér. Mivel előtte éveken keresztül tanulmányoztam a Dante-szonátát, addigra már elég jól ismertem Liszt Ferenc kézírását és szerkesztési szokásait. Amint a kéziratot a kezembe vettem, rögtön megakadt a szemem egy csodálatos, lírai szoprán hangra írt árián. Ahogy hallgattam a dallamot a fejemben, az kerek egészt alkotott, zenei értelme volt. Sőt egy álló hétig nem tudtam kiverni a fejemből. Ekkor döntöttem el, hogy ezt a muzsikát nem hagyhatom veszni. Úgy gondoltam, ha a kéziratot alapos tanulmányozásnak vetnénk alá, láthatnánk, valójában mennyire töredékes vagy éppen teljes Liszt jegyzetelése. - A zenetörténetben nem mindig egyértelmű, hogy a töredékes jelző pontosan mire vonatkozik. A Sardanapal-kéziratnál mit jelent? - Ezt a kifejezést tényleg nagyon sokféle kontextusban alkalmazzuk, akár Mozart Rekviemjéről vagy Elgar Harmadik szimfóniájáról beszélünk, akár Puccini Turandotját említjük, mindig más értelemben használjuk. Esetünkben a befejezetlenség azt jelöli, hogy Liszt Ferenc csak az első felvonást jegyezte le teljes egészében. Így 1300 ütemnyi, nagyjából 55 percnyi zenei anyag áll rendelkezésünkre kész zongorakivonattal és szólamkottákkal. Liszt a tervezett hangszerelésről is írt részleteket, viszont a második, illetve a harmadik felvonásról semmit. - Tudható, hogy miért nem? - Igen, bár természetesen csak feltételezéseink vannak. Véleményem szerint háromféle indoka lehetett annak, hogy Liszt félretette a témát. Egyrészt ebben az időben rendkívül elfoglalt volt, a zeneszerzés és tanítás mellett a weimari karmesteri pozíció, valamint az azzal járó udvari-társadalmi kötelességek minden idejét felemésztették. Másrészt ekkoriban vált egyre szorosabbá barátsága Wagnerrel, egyre több figyelmét kötötte le a wagneri esztétika, a szimfonikus költemények írása. A komponálás megszakításának legfőbb oka azonban mégis a librettó problémája lehetett. Ugyanis az opera szövegkönyve egy névtelen olasz költőtől származik, akit Liszt nem ismert személyesen. Cristina Belgiojoso párizsi száműzetésben élő olasz hercegnő tartotta vele a kapcsolatot. Azonban nemcsak a fogoly költő és a zeneszerző közti kommunikációt biztosította, hanem felülvizsgálta, javította is a szöveget. Csakhogy a hercegnőt 1848-49-ben nagyon lefoglalták az olasz forradalom eseményei, amelyben komolyan közreműködött, így nem maradt ideje a szöveggel foglalkozni. Liszt pedig, mivel nem kapta meg a második és harmadik felvonás átdolgozott librettóját, nem tudott hozzá zenét komponálni. Már sosem tudjuk meg, milyen lett volna a teljes mű, de meggyőződésem, hogy mindezek ellenére az első felvonás megállja a helyét önálló darabként. - A felfedezése eltelt időben sikerült is előadható formába varázsolnia. Milyen módszerrel dolgozott? - Ahogy említettem, a meglévő anyag nagyon alapos, majdnem teljes, ezért nem kellett hozzáírnom vagy kitalálnom semmit. A sok helyütt rövidítéseket tartalmazó kézirat kisilabizálása, illetve a librettó rekonstrukciója inkább szerkesztői munka volt. Az Editio Musica Budapestnél 2018-ban megjelenő kritikai kottakiadásban részletesen is nyomon követhető lesz, hogyan dolgoztunk. Szerencsénkre a zene leglényegesebb elemei nem maradtak ki a kéziratból: Liszt megírta a harmóniákat, melódiákat, ellenpontozott, részletesen jelölte a ritmust, egyéb zenei struktúrákat. Ugyanakkor sok helyen hiányoztak a zenei kulcsok, a módosítójelek, a vokális részek zongorakísérete néhol félbemaradt, azt nekem kellett befejezni a meglévő dallam alapján. A legnagyobb nehézséget annak átlátása okozta, ahogy Liszt mindezt lejegyezte. A kézirat magán viseli a többszöri átdolgozás nyomát, a törlések, újraírások kihámozhatóak a kottából, de a zeneszerzői gyorsírás sokszor nehezen követhető. Ez a – mondhatni – kódfejtés lassú folyamat. Csak fáradhatatlan és alapos munkával juthattunk el addig, hogy érthető és előadható kottát „nyerjünk ki” a kéziratból. - Ekkor már tudta, hogy végül a BBC rendezvényén lesz a Sardanapal ősbemutatója? - Nem, csak abban voltam biztos az első pillanattól kezdve, hogy komoly történelmi és esztétikai értékkel bír a darab, ezért a nagyközönségnek is meg kell ismernie. Noha az egész ötvenperces anyag előadásához még keresem a megfelelő karmestert és zenekart, nagy örömmel mondtam igent arra az óriási lehetőségre, hogy Anus Hovhanniszján [i/] részletet énekeljen belőle a BBC világversenyének döntőjén. Így június 15-én a cardiffi St. David’s Hallban előadott tízperces ízelítőből az egész világ megtudhatja, Liszt e lélegzetelállító műve mennyire egyedülálló ötvözete az olaszos líraiságnak és a finoman hangolt wagneri innovációnak. Semmi ehhez fogható nem létezik az operairodalomban.
765 Búbánat 2017-04-08 11:00:20
Ma este fél 8-kor a Müpában - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar Liszt-hangversenye Vezényel: Rossen Gergov Közreműködik: Bogányi Gergely – zongora Kolonits Klára, Ulbrich Andrea, Nyári Zoltán, Cser Krisztián – ének a Bécsi Állami Opera Kórusa (karig. Thomas Lang) a Nemzeti Énekkar (karig. Somos Csaba) A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében előadásra kerül: Liszt: Esz-dúr zongoraverseny Liszt: Koronázási mise „1867-ben, megpecsételendő a kiegyezést, magyar királlyá koronázták Ferenc József császárt. Magyar részről nem volt kérdés, hogy Liszt Ferencet kell felkérni a szertartás ünnepi zenéjének megkomponálására, az osztrák hatóságok viszont egy császári udvarhoz közel álló muzsikust kívántak megbízni. A magyarországi sajtó heves tiltakozása azonban megtette hatását, s a koronázás előtt hat héttel Liszt Ferenc megkapta a hivatalos megbízást. A zeneszerző a publikum soraiból hallgatta végig a mise előadását, s nagyon elégedett volt a hallottakkal. ’Misém zenei sikere teljes. Mindenkit meglepett rövidségével és egyszerűségével - és, ha szabad így mondanom, karakterével.’ 1867-ben a Mátyás-templomban Bécsből hozott muzsikusok adták elő a kompozíciót.” A Bartók Rádió élőben közvetíti a koncertet, 19.35 órától.
Ma este fél 8-kor a Müpában - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar Liszt-hangversenye Vezényel: Rossen Gergov Közreműködik: Bogányi Gergely – zongora Kolonits Klára, Ulbrich Andrea, Nyári Zoltán, Cser Krisztián – ének a Bécsi Állami Opera Kórusa (karig. Thomas Lang) a Nemzeti Énekkar (karig. Somos Csaba) A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében előadásra kerül: Liszt: Esz-dúr zongoraverseny Liszt: Koronázási mise „1867-ben, megpecsételendő a kiegyezést, magyar királlyá koronázták Ferenc József császárt. Magyar részről nem volt kérdés, hogy Liszt Ferencet kell felkérni a szertartás ünnepi zenéjének megkomponálására, az osztrák hatóságok viszont egy császári udvarhoz közel álló muzsikust kívántak megbízni. A magyarországi sajtó heves tiltakozása azonban megtette hatását, s a koronázás előtt hat héttel Liszt Ferenc megkapta a hivatalos megbízást. A zeneszerző a publikum soraiból hallgatta végig a mise előadását, s nagyon elégedett volt a hallottakkal. ’Misém zenei sikere teljes. Mindenkit meglepett rövidségével és egyszerűségével - és, ha szabad így mondanom, karakterével.’ 1867-ben a Mátyás-templomban Bécsből hozott muzsikusok adták elő a kompozíciót.” A Bartók Rádió élőben közvetíti a koncertet, 19.35 órától.
764 Búbánat 2017-04-06 11:44:35
Bartók Béla Emlékház koncertek 2017 1025 Budapest II. kerület, Csalán u. 29. MVM Koncertek Április 6. csütörtök 18 óra Ránki Fülöp zongoraestje Liszt-művek: Angelus! –Ima az őrangyalokhoz Obermann völgye Consolations – Vigasztalások - 1. Andante con moto, E-dúr - 2. Un poco più mosso, E-dúr - 3. Lento placido, Desz-dúr - 4. Quasi adagio, Desz-dúr - 5. Andantino, E-dúr - 6. Allegretto sempre cantabile, E-dúr Tell Vilmos kápolnája Öt zongoradarab - 1. Sehr langsam, E-dúr - 2. Lento assai, Asz-dúr - 3. Sehr langsam, Fisz-dúr 4. Andantino, Fisz-dúr 5. Sospiri! –Andante Genfi harangok – nocturne
Bartók Béla Emlékház koncertek 2017 1025 Budapest II. kerület, Csalán u. 29. MVM Koncertek Április 6. csütörtök 18 óra Ránki Fülöp zongoraestje Liszt-művek: Angelus! –Ima az őrangyalokhoz Obermann völgye Consolations – Vigasztalások - 1. Andante con moto, E-dúr - 2. Un poco più mosso, E-dúr - 3. Lento placido, Desz-dúr - 4. Quasi adagio, Desz-dúr - 5. Andantino, E-dúr - 6. Allegretto sempre cantabile, E-dúr Tell Vilmos kápolnája Öt zongoradarab - 1. Sehr langsam, E-dúr - 2. Lento assai, Asz-dúr - 3. Sehr langsam, Fisz-dúr 4. Andantino, Fisz-dúr 5. Sospiri! –Andante Genfi harangok – nocturne
763 Búbánat 2017-03-30 21:54:12
Lukin László egy ismeretterjesztő tanulmányt írt „Széchenyi, a zenebarát” címmel, még 1990-ben, a Liszt Ferenc Társaság által megjelentetett „Liszt KISKÖNYVTÁR 3.„ kiadványba. A kiváló zenepedagógus-karnagy -műfordító ebben az írásában Széchenyi NAPLÓ-jából (1813 – 1860) azokat a részeket idézi, melyekben zeneművekről, zeneszerzőkről, zenészekről fejti ki gondolatait, vagy éppen őt foglalkoztató/érintő történésekről számol be. Lisztről is megemlékezik több helyen a NAPLÓ: 1839 „Zay meghív személyesen, hogy holnap társaságában Liszttel ebédeljek. „Liszt meglátogat.” „Liszt hangversenye. Caroline-nal etc. megyek el. Orosz ül előttem. „Liszttel etc. ebédelek Zaynál. A lányok a Grassalkovich-páholyba, meghallgatni Lisztet.” „Károlyi Györgynél ebédelek Liszt társaságában.” 1840 „Elolvastam Liszt levelét „ – „Si l’on se mari ou si l’on ne se mari pas on s’en repent toujours. (Ha megházasodik az ember, ha nem, mindenképp megbánja.)” „Este nálunk Liszt egy aranykelyhet.” 1846, Bécs „Klein nálam – előbb Wirkner – végre Liszt. Átöleljük egymást!” 1846 „Liszt nagyon jó hozzám. Felette rokonszenvezem vele.” „Lajosnál eszem Liszttel.” „Károlyi György elküldte a Liszthez szóló jegyemet.” „Ürményi: Ebédet rendezek Lisztnek. Lisztnél s Liszt nálam.” Liszttel Óbudára. Nálam ebédel Horváth Lacival.” Lukin László kivonatolta a NAPLÓ-ban található zenei témájú bejegyzéseket. Liszt mellett a kor szinte összes fontos zeneszerzőjének, zenészének a neve (Auber, Bellini, Donizetti, Erkel, Flotow, Halevy, Mendelssohn, Mercadante, Meyerbeer, Rossini, Verdi, de Mozart) benne fellelhető; ahogyan a zongoraművészeké (Engel, Kalkbrenner, Anton Rubinstein, Ignaz Moscheles), a hegedűsöké (Bihari János, Boka Károly, Ole Bull, Ernst Heinrich, Paganini, Henri Vieuxtemps) vagy énekeseké (Füredi Mihály, Jenny Lind, Schodelné Klein Rozália) Midőn a NAPLÓ írója örökre lehunyta szemét – írja Lukin László -, az irodalom nagyjai lírai sorokban siratták el. (Idézi Arany János tőle búcsúzó verssorait és Jókai Mór írását, aki a magyar sajtó hasábjain fejezte ki nemes érzelmeit.) „A hangok nagy tanárja” – zárja végül írását Lukin László -, Liszt Ferenc az ő külön Pantheonjában állította piedesztálra barátját: a Magyar történelmi arcképek zongoradarab-ciklusában ott áll Széchenyi István hangokból mintázott emlékműve. A Teleki László című zongoraműben pedig pályatársának, Mosonyi Mihálynak „Gyászhangok Széchenyi István halálára” basszus-témája dübörög makacsul. Valahányszor felcsendülnek ezek a művek, a zenebarát Széchenyit idézik, aki a muzsika hangjai mellett vezette honfitársait az „Európai Ház” felé…” Nem hagyhatom ki Lukin László tanulmányának Széchenyi NAPLÓ-jából vett következő idézetét, amint a Nagy Rivális operahősként aposztrofáltatik: (A mai Astória-sarokkal szemben állt az első Nemzeti Színház. ) „Kerületi ülés. Már nem tapsolnak meg… annál inkább a Kossuth Lajcsit. Emez 2 óra hosszat deklamál, adókról. Igazi szerencselovag és Dulcamara…” (1848)
Lukin László egy ismeretterjesztő tanulmányt írt „Széchenyi, a zenebarát” címmel, még 1990-ben, a Liszt Ferenc Társaság által megjelentetett „Liszt KISKÖNYVTÁR 3.„ kiadványba. A kiváló zenepedagógus-karnagy -műfordító ebben az írásában Széchenyi NAPLÓ-jából (1813 – 1860) azokat a részeket idézi, melyekben zeneművekről, zeneszerzőkről, zenészekről fejti ki gondolatait, vagy éppen őt foglalkoztató/érintő történésekről számol be. Lisztről is megemlékezik több helyen a NAPLÓ: 1839 „Zay meghív személyesen, hogy holnap társaságában Liszttel ebédeljek. „Liszt meglátogat.” „Liszt hangversenye. Caroline-nal etc. megyek el. Orosz ül előttem. „Liszttel etc. ebédelek Zaynál. A lányok a Grassalkovich-páholyba, meghallgatni Lisztet.” „Károlyi Györgynél ebédelek Liszt társaságában.” 1840 „Elolvastam Liszt levelét „ – „Si l’on se mari ou si l’on ne se mari pas on s’en repent toujours. (Ha megházasodik az ember, ha nem, mindenképp megbánja.)” „Este nálunk Liszt egy aranykelyhet.” 1846, Bécs „Klein nálam – előbb Wirkner – végre Liszt. Átöleljük egymást!” 1846 „Liszt nagyon jó hozzám. Felette rokonszenvezem vele.” „Lajosnál eszem Liszttel.” „Károlyi György elküldte a Liszthez szóló jegyemet.” „Ürményi: Ebédet rendezek Lisztnek. Lisztnél s Liszt nálam.” Liszttel Óbudára. Nálam ebédel Horváth Lacival.” Lukin László kivonatolta a NAPLÓ-ban található zenei témájú bejegyzéseket. Liszt mellett a kor szinte összes fontos zeneszerzőjének, zenészének a neve (Auber, Bellini, Donizetti, Erkel, Flotow, Halevy, Mendelssohn, Mercadante, Meyerbeer, Rossini, Verdi, de Mozart) benne fellelhető; ahogyan a zongoraművészeké (Engel, Kalkbrenner, Anton Rubinstein, Ignaz Moscheles), a hegedűsöké (Bihari János, Boka Károly, Ole Bull, Ernst Heinrich, Paganini, Henri Vieuxtemps) vagy énekeseké (Füredi Mihály, Jenny Lind, Schodelné Klein Rozália) Midőn a NAPLÓ írója örökre lehunyta szemét – írja Lukin László -, az irodalom nagyjai lírai sorokban siratták el. (Idézi Arany János tőle búcsúzó verssorait és Jókai Mór írását, aki a magyar sajtó hasábjain fejezte ki nemes érzelmeit.) „A hangok nagy tanárja” – zárja végül írását Lukin László -, Liszt Ferenc az ő külön Pantheonjában állította piedesztálra barátját: a Magyar történelmi arcképek zongoradarab-ciklusában ott áll Széchenyi István hangokból mintázott emlékműve. A Teleki László című zongoraműben pedig pályatársának, Mosonyi Mihálynak „Gyászhangok Széchenyi István halálára” basszus-témája dübörög makacsul. Valahányszor felcsendülnek ezek a művek, a zenebarát Széchenyit idézik, aki a muzsika hangjai mellett vezette honfitársait az „Európai Ház” felé…” Nem hagyhatom ki Lukin László tanulmányának Széchenyi NAPLÓ-jából vett következő idézetét, amint a Nagy Rivális operahősként aposztrofáltatik: (A mai Astória-sarokkal szemben állt az első Nemzeti Színház. ) „Kerületi ülés. Már nem tapsolnak meg… annál inkább a Kossuth Lajcsit. Emez 2 óra hosszat deklamál, adókról. Igazi szerencselovag és Dulcamara…” (1848)
