19 Búbánat 2004-08-03 13:55:07 [Válasz erre: 9 Konrad Wallenrod 2004-08-03 11:40:12]
Hát ez hatalmas teljesítmény lehetett: 12 etűdöt egyvégtében eljátszani! Én még egyszerre az összest nem hallottam. Most utána olvasva látom, hogy Liszt az 1837-ben komponált 12 nagy etüd végleges változatát 1851-ben készítette el, 1852-ben publikálta, és Carl Czernynek ajánlotta. Egyébként az 1838-as 6 Paganini etűd végérvényes változatát is ugyanabban az évben fejezte, amit viszont Clara Schumannak ajánlott. És azt tartja a szakirodalom, hogy ezek az etűdök Chopin etűdjei mellett a zongorairodalom legfontosabb etűdjei. Én nem vagyok ennek a műfajnak a szakértője, de azonnyomban felismerem, hogy ez Liszt, ez meg Chopin. Mint laikus, egészen belefelejtkezem szépségükbe a hallgatásuk alatt. Érdekes, hogy még abban a korban is, és szinte napjainkig mennyire tartotta és tartja magát az a hagyomány, hogy a kész befejezett művét a szerző a publikáláskor egy hozzá közelálló személynek felajánlja, ami a kéziraton is olvasható; de lehet hódoló tisztelettel egy távolabbi kapcsolatban lévő ismerős, pályatárs vagy más magas polcot betöltő személyiség felé, akik részére felajánlja az elkészült alkotást. Tudom, sok esetben, a dedikációban megnevezett címzett személy a \"gazdája\", \"megrendelője\" volt a műnek, más esetekben egy gavalléros mecénás, aki szépen vagy nem szépen, de fizetett is érte. Amikor hallgatok egy Liszt-művet (de mondhatnám Mozartot, Beethovent és másokat), eszébe nem jutna a hallgatónak, hogy amit éppen hall, az egy megrendelésre, sokszor feszítő határidőkre, sürgetésekre készült kompozíció. Az invenció, szépség, eredetiség, forma, stílus, újszerűség stb. \"elnyomja\" az alkotás prózai körülményeit. Aztán, ha úgy hozza a forgandó szerencse és saját lábra áll a szerző, kiharcolva és elismerve az anyagi és szellemi függetlenségét, és így már megfelelő körülmények között dolgozhat, a hagyományok miatt továbbra is saját kezével rávezeti a kész kéziratra a kor divatja vagy elvárásoknak megfelelő ajánló sorokat. Abban bizonytalan vagyok, hogy ez a jó vagy rossz szokás meddig élt, él-e még most is?
Hát ez hatalmas teljesítmény lehetett: 12 etűdöt egyvégtében eljátszani! Én még egyszerre az összest nem hallottam. Most utána olvasva látom, hogy Liszt az 1837-ben komponált 12 nagy etüd végleges változatát 1851-ben készítette el, 1852-ben publikálta, és Carl Czernynek ajánlotta. Egyébként az 1838-as 6 Paganini etűd végérvényes változatát is ugyanabban az évben fejezte, amit viszont Clara Schumannak ajánlott. És azt tartja a szakirodalom, hogy ezek az etűdök Chopin etűdjei mellett a zongorairodalom legfontosabb etűdjei. Én nem vagyok ennek a műfajnak a szakértője, de azonnyomban felismerem, hogy ez Liszt, ez meg Chopin. Mint laikus, egészen belefelejtkezem szépségükbe a hallgatásuk alatt. Érdekes, hogy még abban a korban is, és szinte napjainkig mennyire tartotta és tartja magát az a hagyomány, hogy a kész befejezett művét a szerző a publikáláskor egy hozzá közelálló személynek felajánlja, ami a kéziraton is olvasható; de lehet hódoló tisztelettel egy távolabbi kapcsolatban lévő ismerős, pályatárs vagy más magas polcot betöltő személyiség felé, akik részére felajánlja az elkészült alkotást. Tudom, sok esetben, a dedikációban megnevezett címzett személy a \"gazdája\", \"megrendelője\" volt a műnek, más esetekben egy gavalléros mecénás, aki szépen vagy nem szépen, de fizetett is érte. Amikor hallgatok egy Liszt-művet (de mondhatnám Mozartot, Beethovent és másokat), eszébe nem jutna a hallgatónak, hogy amit éppen hall, az egy megrendelésre, sokszor feszítő határidőkre, sürgetésekre készült kompozíció. Az invenció, szépség, eredetiség, forma, stílus, újszerűség stb. \"elnyomja\" az alkotás prózai körülményeit. Aztán, ha úgy hozza a forgandó szerencse és saját lábra áll a szerző, kiharcolva és elismerve az anyagi és szellemi függetlenségét, és így már megfelelő körülmények között dolgozhat, a hagyományok miatt továbbra is saját kezével rávezeti a kész kéziratra a kor divatja vagy elvárásoknak megfelelő ajánló sorokat. Abban bizonytalan vagyok, hogy ez a jó vagy rossz szokás meddig élt, él-e még most is?
18 Megén 2004-08-03 13:13:02 [Válasz erre: 16 Búbánat 2004-08-03 12:55:30]
Milyen érdekes: a nyár, a napfényes meleg mint emlék, nálam is él még, sőt mi a délutáni nyitás előtt érkeztünk kb. fél órával és volt időnk kóborolni egy kicsit a környezetben. Gondos kezek ápolhatják, sok a virág, minden nagyon rendezett, de semmi hivalkodás. Később - mi rengeteget voltunk Sopronban - Felsőpulyára átmenetkor (érdemes kipróbálni a Snitzel Eck-et a város szélén) sokszor választottuk az elágazásnál a hosszabb utat, mert akkor keresztül mehettünk Raidingon. Mindig azt tapasztaltuk, hogy az ott lakók büszkék szülöttükre és nagyon örülnek akkor is, ha látogatót kapnak. Összemosolyognak a kapunál ácsingózó, leselkedő turistákkal, szóba elegyednek velük. Ezért is mondom, hogy jobban meg kellene becsülnünk mint zeneszerzőnket, és többet kellene hazai koncertpódiumon játszani műveit.
Milyen érdekes: a nyár, a napfényes meleg mint emlék, nálam is él még, sőt mi a délutáni nyitás előtt érkeztünk kb. fél órával és volt időnk kóborolni egy kicsit a környezetben. Gondos kezek ápolhatják, sok a virág, minden nagyon rendezett, de semmi hivalkodás. Később - mi rengeteget voltunk Sopronban - Felsőpulyára átmenetkor (érdemes kipróbálni a Snitzel Eck-et a város szélén) sokszor választottuk az elágazásnál a hosszabb utat, mert akkor keresztül mehettünk Raidingon. Mindig azt tapasztaltuk, hogy az ott lakók büszkék szülöttükre és nagyon örülnek akkor is, ha látogatót kapnak. Összemosolyognak a kapunál ácsingózó, leselkedő turistákkal, szóba elegyednek velük. Ezért is mondom, hogy jobban meg kellene becsülnünk mint zeneszerzőnket, és többet kellene hazai koncertpódiumon játszani műveit.
17 Búbánat 2004-08-03 13:00:46
Elnézést a helyesírási hibákért: pl. az a kétemeletes ház: \"weimari\".
Elnézést a helyesírási hibákért: pl. az a kétemeletes ház: \"weimari\".
16 Búbánat 2004-08-03 12:55:30 [Válasz erre: 11 Megén 2004-08-03 11:48:17]
Raiding-Doborján. Kedves Megén, nagyszerű, hogy Te is voltál Doborjánban! Akkor számodra is örömteli lesz a következő néhány sor, amelyben visszaemlékszem a Liszt-szülőházra. Szerencsére már akkor is sokat jegyzeteltem, sok mindent elraktároztam, s most e féltett kincset kinyitva előjönnek az álmok, amik valósággá váltak. Talán tizenéves voltam, s Liszttől nagyon szerettem, s máig egyik kedvencem a „Szerelmi álmok”. Ha az a muzsika felcsendül, akkor minden mást félre teszek, s elmerülök a csodában. S mint régen történt, azt kívánom, bárha megadatnék eljutni oda (mégegyszer) ahol meglátta a napvilágot. Elutazni Doborjánba, hogy megnézzem a házat, ahonnét a zeneszerző és zongoraművész-lángelme elindult; ahonnét édesapja, Liszt Ádám, Esterházy Miklós herceg tiszttartója elvitte a kilencéves kisfiút a közeli nagyvárosba, Sopronba, hogy a gyermek elkápráztassa zongorázásával a közönséget… Amikor ez az álom hosszú évek múlva teljesült, nyár volt: a délelőtti teljes csöndben, a harsogó napfényben, pompásan, szinte sugárzóan jelenik meg előttem a szülőház, a régóta emlékhely, múzeum, Liszt-rajongó zarándokok célpontja. Úgy emlékszem, hogy kétkéményes, földszintes hajlék, zsindelytető van odafönn. Lehet, hogy szalmából volt a szülőház teteje, amikor a komponista világra jött. Odabent beépített, eredetileg nyitott gang; a középső szobából jobbra és balra nyílik egy-egy kisebb. Nincs stilizálás. Nem igyekeztek az építők helyreállítani az épületet az eredeti alakjában. Amikor ott jártam, megtudtam, hogy az ezerkilencszázharmincas években Esterházy Pál herceg özvegy. Ottrubay Melinda, a Magyar Királyi Operaház primabalerina assolutája (az egyetlen ilyen megtisztelő rangú a magyar táncművészet XX. századi históriájában) rajta tartotta haláláig a szemét. Emlékszem, láthatatlan hangszórókból halkan zene szól, akkor éppen a Krisztus-oratórium egy részlete. Megtalálható ott az egykori doborjáni-raidingi templomi orgona; és itt látható az a húszfilléres magyar bélyeg a zeneköltő arcképével, amelyet a harmincas – negyvenes években leveleinkre ragaszthattunk. Itt van a medence, amelyben Lisztet megkeresztlték, és a mester halotti maszkja. Látható Barabás Miklós 1846-ban készült olajfestményének színes fénykép-reprodukciója a 35 éves komponistáról. És rengeteg kotta. Kotta kotta hátán. A Krisztus partitúrája éppen őgy, mint a hangjegyeket valaha írt író jobb kéz művészi öntvénymása. Ott található Schubert Szerenádjának két zongorára írt változata: fénymásolat Liszt kéziratáról. Tárlókban, üvegszekrényekben, a falakon függve mindenhol képek, kották, kéziratok. Az egyik fotóreprodukción: Carolyne von Sayn-Wittgenstein abban auhában, amelyet a pápai kihallgatáson viselt 1861-ben. Vízfestmény arról a kétemeletes wimrai házról, amelyben a komponista és Carolyne 1848-tól 1861-ig lakott. Aztán egyik képen Liszt abbéként! Van egy fénykép, amely 1881. április 7-én a szülőháza előtt készült, amikor a soproni zenebarátok emléktáblát helyeztek el az épületen; az ünneplők között ott az ősz hajú mester is. Itt van a kottája annak a Fantáziának, amelyet Mosonyi Mihály Szép Ilonka c. operájának dallamaira írt. És itt van az 1936-ban kibocsátott Liszt Ferenc-kétpengős, az 1961-ben kiadott Liszt Ferenc ötvenforintos… Mindent végig kellene nézni még egyszer! Sok szép színes fényképet készítettem a szülőházról, kintről és bentről. Jól esik ezeket időként elővenni, és álmodozva nézegetni… Nagyon örültem akkor, hogy eljuthattam Doborjánba. Megtudtam, hogy Liszt születése után szinte azonmód dúdolgatni kezdte: Do-bor-ján, Do-bor-ján. Hogy tudta-e egyáltalán, hogy mit is jelent ez a szó, nem hiszem. De, ugye, úgy hangzik, mintha egy Liszt-dal első szava volna? A „Szerelmi álmok” megálmodója már talpra készen forgolódott…
Raiding-Doborján. Kedves Megén, nagyszerű, hogy Te is voltál Doborjánban! Akkor számodra is örömteli lesz a következő néhány sor, amelyben visszaemlékszem a Liszt-szülőházra. Szerencsére már akkor is sokat jegyzeteltem, sok mindent elraktároztam, s most e féltett kincset kinyitva előjönnek az álmok, amik valósággá váltak. Talán tizenéves voltam, s Liszttől nagyon szerettem, s máig egyik kedvencem a „Szerelmi álmok”. Ha az a muzsika felcsendül, akkor minden mást félre teszek, s elmerülök a csodában. S mint régen történt, azt kívánom, bárha megadatnék eljutni oda (mégegyszer) ahol meglátta a napvilágot. Elutazni Doborjánba, hogy megnézzem a házat, ahonnét a zeneszerző és zongoraművész-lángelme elindult; ahonnét édesapja, Liszt Ádám, Esterházy Miklós herceg tiszttartója elvitte a kilencéves kisfiút a közeli nagyvárosba, Sopronba, hogy a gyermek elkápráztassa zongorázásával a közönséget… Amikor ez az álom hosszú évek múlva teljesült, nyár volt: a délelőtti teljes csöndben, a harsogó napfényben, pompásan, szinte sugárzóan jelenik meg előttem a szülőház, a régóta emlékhely, múzeum, Liszt-rajongó zarándokok célpontja. Úgy emlékszem, hogy kétkéményes, földszintes hajlék, zsindelytető van odafönn. Lehet, hogy szalmából volt a szülőház teteje, amikor a komponista világra jött. Odabent beépített, eredetileg nyitott gang; a középső szobából jobbra és balra nyílik egy-egy kisebb. Nincs stilizálás. Nem igyekeztek az építők helyreállítani az épületet az eredeti alakjában. Amikor ott jártam, megtudtam, hogy az ezerkilencszázharmincas években Esterházy Pál herceg özvegy. Ottrubay Melinda, a Magyar Királyi Operaház primabalerina assolutája (az egyetlen ilyen megtisztelő rangú a magyar táncművészet XX. századi históriájában) rajta tartotta haláláig a szemét. Emlékszem, láthatatlan hangszórókból halkan zene szól, akkor éppen a Krisztus-oratórium egy részlete. Megtalálható ott az egykori doborjáni-raidingi templomi orgona; és itt látható az a húszfilléres magyar bélyeg a zeneköltő arcképével, amelyet a harmincas – negyvenes években leveleinkre ragaszthattunk. Itt van a medence, amelyben Lisztet megkeresztlték, és a mester halotti maszkja. Látható Barabás Miklós 1846-ban készült olajfestményének színes fénykép-reprodukciója a 35 éves komponistáról. És rengeteg kotta. Kotta kotta hátán. A Krisztus partitúrája éppen őgy, mint a hangjegyeket valaha írt író jobb kéz művészi öntvénymása. Ott található Schubert Szerenádjának két zongorára írt változata: fénymásolat Liszt kéziratáról. Tárlókban, üvegszekrényekben, a falakon függve mindenhol képek, kották, kéziratok. Az egyik fotóreprodukción: Carolyne von Sayn-Wittgenstein abban auhában, amelyet a pápai kihallgatáson viselt 1861-ben. Vízfestmény arról a kétemeletes wimrai házról, amelyben a komponista és Carolyne 1848-tól 1861-ig lakott. Aztán egyik képen Liszt abbéként! Van egy fénykép, amely 1881. április 7-én a szülőháza előtt készült, amikor a soproni zenebarátok emléktáblát helyeztek el az épületen; az ünneplők között ott az ősz hajú mester is. Itt van a kottája annak a Fantáziának, amelyet Mosonyi Mihály Szép Ilonka c. operájának dallamaira írt. És itt van az 1936-ban kibocsátott Liszt Ferenc-kétpengős, az 1961-ben kiadott Liszt Ferenc ötvenforintos… Mindent végig kellene nézni még egyszer! Sok szép színes fényképet készítettem a szülőházról, kintről és bentről. Jól esik ezeket időként elővenni, és álmodozva nézegetni… Nagyon örültem akkor, hogy eljuthattam Doborjánba. Megtudtam, hogy Liszt születése után szinte azonmód dúdolgatni kezdte: Do-bor-ján, Do-bor-ján. Hogy tudta-e egyáltalán, hogy mit is jelent ez a szó, nem hiszem. De, ugye, úgy hangzik, mintha egy Liszt-dal első szava volna? A „Szerelmi álmok” megálmodója már talpra készen forgolódott…
15 Megén 2004-08-03 12:31:08 [Válasz erre: 14 Búbánat 2004-08-03 12:06:51]
Ez valóban élmény, nekem már az is élmény lenne, ha kórusban énekel(het)nék, de ez már végérvényesen csak a múlt.
Ez valóban élmény, nekem már az is élmény lenne, ha kórusban énekel(het)nék, de ez már végérvényesen csak a múlt.
14 Búbánat 2004-08-03 12:06:51 [Válasz erre: 8 Megén 2004-08-03 11:38:03]
„Tény és azt hiszem, jó lelkiismerettel és szerénységem ellenére mondhatom, hogy az általam ismert zeneszerzők közül egy sincs, aki ilyen intenzív és mély érzelmekkel közelednék az egyházi zenéhez” – írta Liszt 1856-ban, az esztergomi bazilika felszentelésére komponált miséjének bemutatása évében. Három évvel később Liszt az év elején Raudenben tett látogatást Viktor Hohenlohénél, és ekkor ismerkedett meg az életében később nagy szerepet játszó, bíborosi rangih lejutó Gustav Hohenlohéval, aki lakosztállyal rendelkezett a Vatikánban. Liszt vele küldte el az Esztergomi mise különleges díszkötésű példányát IX. Piusz pápának és Antonelli bíborosnak, mivel azt remélte, hogy a művet előadják a Szent Péter-bazilikában. Gustav Hohenlohe válaszában közvetítette IX. Piusz pápa köszönő szavait: „Mondja meg Liszt úrnak, hogy áldásomat küldöm neki, s hogy híres miséjét, amelyt megküldött nekem, el fogják énekelni novemberben a Szent Péter-bazilikában, és én jelen leszek.” A hangverseny megvalósulásáról nincs tudomásunk, bár Salvatore Meluzzi, a Szent Péter-bazilika karnagya elkészítette a mű orgaonakivonatát a helyi adottságoknak megfelelő előadás számára. Ez az ajándékozás előzte meg Liszt és a zeneértő pápa személyes kapcsolatát, amely Liszt római tartózkodásának első éveiben (1862-65) vált intenzívvé. Leghíresebb találkozásukra1863 július 11-én került so, amikor a pápa és kíséret meglátogatta Lisztet a Monte marión, a Madonna del Rosario-kolostorban. A találkozásról maga Liszt számolt be egy levelében. Miután saját zongoraműveiből játszott előkelő venégeinek, Bellini Norma c. operájának „Casta diva” c. áriáját kísérte, amelyet a pápa énekelt el bariton hangján. A látogatás végén IX. Piusz egy gyűrűvel ajándékozta meg Lisztet, majd néhány nappal későnn audiencián fogadta a Vatikánban és egy Máriát ábrázoló kameát ajándékozott neki. Néhány korabeli újság szerint a pápa később ismét meglátogatta Lisztet a Monte Marión… Még több ilyen ehhez hasonló esemény fel van jegyezve Liszt és IX. Piusz pápa kapcsolatáról. S ha már pápáról beszélünk, nekem is megadatott utódja előtt énekelni, Esztergomban, s éppen az Esztergomi misében. Gondolhatjátok, hogy milyen felemelő érzés fogott el engem s valamennyiünket ott és akkor. Ha ilyen hatások érik az embert, ezek örökre elraktározódnak az emlékeinkben.
„Tény és azt hiszem, jó lelkiismerettel és szerénységem ellenére mondhatom, hogy az általam ismert zeneszerzők közül egy sincs, aki ilyen intenzív és mély érzelmekkel közelednék az egyházi zenéhez” – írta Liszt 1856-ban, az esztergomi bazilika felszentelésére komponált miséjének bemutatása évében. Három évvel később Liszt az év elején Raudenben tett látogatást Viktor Hohenlohénél, és ekkor ismerkedett meg az életében később nagy szerepet játszó, bíborosi rangih lejutó Gustav Hohenlohéval, aki lakosztállyal rendelkezett a Vatikánban. Liszt vele küldte el az Esztergomi mise különleges díszkötésű példányát IX. Piusz pápának és Antonelli bíborosnak, mivel azt remélte, hogy a művet előadják a Szent Péter-bazilikában. Gustav Hohenlohe válaszában közvetítette IX. Piusz pápa köszönő szavait: „Mondja meg Liszt úrnak, hogy áldásomat küldöm neki, s hogy híres miséjét, amelyt megküldött nekem, el fogják énekelni novemberben a Szent Péter-bazilikában, és én jelen leszek.” A hangverseny megvalósulásáról nincs tudomásunk, bár Salvatore Meluzzi, a Szent Péter-bazilika karnagya elkészítette a mű orgaonakivonatát a helyi adottságoknak megfelelő előadás számára. Ez az ajándékozás előzte meg Liszt és a zeneértő pápa személyes kapcsolatát, amely Liszt római tartózkodásának első éveiben (1862-65) vált intenzívvé. Leghíresebb találkozásukra1863 július 11-én került so, amikor a pápa és kíséret meglátogatta Lisztet a Monte marión, a Madonna del Rosario-kolostorban. A találkozásról maga Liszt számolt be egy levelében. Miután saját zongoraműveiből játszott előkelő venégeinek, Bellini Norma c. operájának „Casta diva” c. áriáját kísérte, amelyet a pápa énekelt el bariton hangján. A látogatás végén IX. Piusz egy gyűrűvel ajándékozta meg Lisztet, majd néhány nappal későnn audiencián fogadta a Vatikánban és egy Máriát ábrázoló kameát ajándékozott neki. Néhány korabeli újság szerint a pápa később ismét meglátogatta Lisztet a Monte Marión… Még több ilyen ehhez hasonló esemény fel van jegyezve Liszt és IX. Piusz pápa kapcsolatáról. S ha már pápáról beszélünk, nekem is megadatott utódja előtt énekelni, Esztergomban, s éppen az Esztergomi misében. Gondolhatjátok, hogy milyen felemelő érzés fogott el engem s valamennyiünket ott és akkor. Ha ilyen hatások érik az embert, ezek örökre elraktározódnak az emlékeinkben.
13 Megén 2004-08-03 11:53:38 [Válasz erre: 5 Konrad Wallenrod 2004-08-03 11:12:05]
Tudatlan vagyok a sógorral kapcsolatban? Kiről van szó?
Tudatlan vagyok a sógorral kapcsolatban? Kiről van szó?
12 Megén 2004-08-03 11:50:01 [Válasz erre: 11 Megén 2004-08-03 11:48:17]
Bocsánat, gondolom nem úgy értitek, hogy Liszt lenne a Carmina Burana szerzője, itt azt szerettem volna kifejezni hogy milyen fontos ha valaki pici gyermekként bele tud szeretni egy zeneműbe.
Bocsánat, gondolom nem úgy értitek, hogy Liszt lenne a Carmina Burana szerzője, itt azt szerettem volna kifejezni hogy milyen fontos ha valaki pici gyermekként bele tud szeretni egy zeneműbe.
11 Megén 2004-08-03 11:48:17 [Válasz erre: 7 Búbánat 2004-08-03 11:33:15]
1./ Valóban nagy élmény Raiding-Doborján. Fantasztikus az a finom kegyelet, ahogy az osztrákok a szülőházat, a környezetet gondozzák. Egyáltalán a környék maga is nagyon szép - függelenül attól, hogy a szép környéket szépen karban is tartják az ott élők. 2./ Csak még annyit, ahogy nekem gyermekként a Carmina Burana volt átütő élmény, lányomnak még óvodás korától a Les Préludes, amit azóta a régi bakelit lemezen is megőrzött.
1./ Valóban nagy élmény Raiding-Doborján. Fantasztikus az a finom kegyelet, ahogy az osztrákok a szülőházat, a környezetet gondozzák. Egyáltalán a környék maga is nagyon szép - függelenül attól, hogy a szép környéket szépen karban is tartják az ott élők. 2./ Csak még annyit, ahogy nekem gyermekként a Carmina Burana volt átütő élmény, lányomnak még óvodás korától a Les Préludes, amit azóta a régi bakelit lemezen is megőrzött.
10 Szilgyo 2004-08-03 11:46:35
A Tasso-t szeretem!
A Tasso-t szeretem!
9 Konrad Wallenrod 2004-08-03 11:40:12 [Válasz erre: 7 Búbánat 2004-08-03 11:33:15]
Nemrég hallgattam a \"Transzcendenseket\", egyhuzamban, egy fiatal franciától: nagy élmény volt...
Nemrég hallgattam a \"Transzcendenseket\", egyhuzamban, egy fiatal franciától: nagy élmény volt...
8 Megén 2004-08-03 11:38:03
Engem mindig elgondolkoztatott ez a vallásos, papos életút-befejezés. Első ötletem az volt, hogy tulajdonképpen akármilyen nagy művészek voltak akkoriban, mindig valamilyen nagyúr kegyétől függtek, akiknek az udvarában függve, vagy függetlenül, de megfelelő anyagiak birtokában élhettek. A \"rossz nyelvek\" szerint a házasságkötés engedélyezése körüli pápai ellenkezés volt neki az utolsó csepp a pohárban, és durcából felvette a fél-világi papi rendet. Ez így nekem nem logikus. Inkább az volt az érzésem, hogy kihült körülötte a mecénási levegő, és ez egy biztos anyagi háttér volt. Bocs, hogy ez jut először eszembe róla, de magával a művészetével kapcsolatban semmi problémám nincs. Nagyon szeretem, kifejezetten jellegzetes zenéje minden mástól megkülönböztethetővé teszi. Sokat törtem a fejem azon is, hogy szégyen: hazai művészeink repertoárján igen keveset szerepel. Tavaly is külföldi karmesterrel, zenekarral, előadóval hallottam itthon alig hallható műveit. Nemzeti Filharmónikusunknak alapvető feladata lenne - szerintem - nemcsak Bartókot \"nyomatni\" (bocs, de én nem szeretem Bartókot), hanem több Liszt művet, folyamatosan itthon és külföldön előadni. Akárki, akármit is mond, az egyetlen nemzetközileg is elfogadott magyar zeneszerző, nem értem, hogy mi ezt nem használjuk fel. Prága Mozart-ban fürdik, minden túristának Prágát adják el Mozart-városként, mi pedig - pedig ez a város nagyon sokat köszönhet Lisztnek - csak egy Liszt-zongoraversenyt áldozunk az emlékének, ami szinte egy zártkörű vájtfül-találka.
Engem mindig elgondolkoztatott ez a vallásos, papos életút-befejezés. Első ötletem az volt, hogy tulajdonképpen akármilyen nagy művészek voltak akkoriban, mindig valamilyen nagyúr kegyétől függtek, akiknek az udvarában függve, vagy függetlenül, de megfelelő anyagiak birtokában élhettek. A \"rossz nyelvek\" szerint a házasságkötés engedélyezése körüli pápai ellenkezés volt neki az utolsó csepp a pohárban, és durcából felvette a fél-világi papi rendet. Ez így nekem nem logikus. Inkább az volt az érzésem, hogy kihült körülötte a mecénási levegő, és ez egy biztos anyagi háttér volt. Bocs, hogy ez jut először eszembe róla, de magával a művészetével kapcsolatban semmi problémám nincs. Nagyon szeretem, kifejezetten jellegzetes zenéje minden mástól megkülönböztethetővé teszi. Sokat törtem a fejem azon is, hogy szégyen: hazai művészeink repertoárján igen keveset szerepel. Tavaly is külföldi karmesterrel, zenekarral, előadóval hallottam itthon alig hallható műveit. Nemzeti Filharmónikusunknak alapvető feladata lenne - szerintem - nemcsak Bartókot \"nyomatni\" (bocs, de én nem szeretem Bartókot), hanem több Liszt művet, folyamatosan itthon és külföldön előadni. Akárki, akármit is mond, az egyetlen nemzetközileg is elfogadott magyar zeneszerző, nem értem, hogy mi ezt nem használjuk fel. Prága Mozart-ban fürdik, minden túristának Prágát adják el Mozart-városként, mi pedig - pedig ez a város nagyon sokat köszönhet Lisztnek - csak egy Liszt-zongoraversenyt áldozunk az emlékének, ami szinte egy zártkörű vájtfül-találka.
7 Búbánat 2004-08-03 11:33:15
Lisztről egészen 1981-ig, amíg be nem léptem a róla elnevezett kórusba, csupán felszínes ismereteim voltak, csupa közhelyek. S bár már szinte gyermekfejjel megragadott Liszt varázsa, különleges személyisége, akkoriban nem igazán tudtam őt hova tenni, hová besorolni, hiszen a többi kedvenc zeneszerzőim mellől – úgy éreztem – nagyon „kilógott a sorból”, és hát, messze, más magaslatokon foglalt ő helyett, távol az engem leginkább érdeklő zenei műfajoktól és stílusoktól. Persze, hogy már korán megismertem és megszerettem legnépszerűbb rapszódiáinak, szimfonikus költeményeinek, zongoraműveinek egy-két darabját, részletét, de ez csak csepp volt a tengerben. Úgyis fogalmazhatnék, hogy a pislákoló lángocska már létrejött, de a láng még nem kapott elegendő gyúlnivalót, hogy lobogjon is. Bízom benne, hogy nem érem meg a kihunyását, s ha azt tapasztalnám magamon, hogy már csak parázslik valami, azon lennék, hogy újra tápláljam a még izzó zsarátnokot, hogy sohase hunyjon ki. Mint említettem, a fordulatot, a nagy változást a Liszt oratórikus darabjaival való közelebbi megismerkedésem jelentette, de akkorra már több, róla szóló irodalmán is átrágtam magam, kezdve a kora ifjúságomban kezembe vett Székely Júlia Vándorévek könyvétől…. A másik meghatározó vele kapcsolatos könyvélményt már jóval később, a Palatínus Kiadónál, 1999-ben megjelent kötet, a „Boldog és boldogtalan éveim Liszt Ferenccel” (Marie d’Agoult grófné emlékiratai) jelentette számomra: a XIX. Század legnagyobb botrányai közé tartozott, mikor a grófné otthagyta férjét, gyermekét, s szerelmével, Liszt Ferenccel megszökött. Ez a könyv tartalmazza a maga korában íróként is neves szerző visszaemlékezéseit és naplóit. A remek stílusban megírt, olvasmányos kötet egy óriási szerelem drámája. De ami a két könyv-élmény között helyezkedik el, maga a főhős, Liszt, akivel igazán mélyrehatóan a húszas-harmincas éveimben kezdtem el foglalkozni; a teljes lenyűgözés állapotába kerültem, amikor módszeresen kezdtem el hallgatni, gyűjteni ezt a terjedelmes életművet, amelyet megkoronázott, amikor életemben először a kórusban megadatott elénekelni a Liszt életében központi helyet elfoglaló Koronázási misét. A következő életre szóló - már felnőtt fejjel - meghatározó találkozásom Liszt szellemével az a két utazás szolgált, amikor 1986-ban a kórussal ellátogattunk Doborjánba, ahol született (a ház ma múzeum), majd egy évre rá Bayreuthba, ahol meghalt és eltemették. Az életút e két végpontjának helyszínén állva és elmélkedve, senki emberfia a géniusz szellemének hatása alól nem szabadulhat, azt akarva akaratlanul is rabul ejti. Tiétek a szó.
Lisztről egészen 1981-ig, amíg be nem léptem a róla elnevezett kórusba, csupán felszínes ismereteim voltak, csupa közhelyek. S bár már szinte gyermekfejjel megragadott Liszt varázsa, különleges személyisége, akkoriban nem igazán tudtam őt hova tenni, hová besorolni, hiszen a többi kedvenc zeneszerzőim mellől – úgy éreztem – nagyon „kilógott a sorból”, és hát, messze, más magaslatokon foglalt ő helyett, távol az engem leginkább érdeklő zenei műfajoktól és stílusoktól. Persze, hogy már korán megismertem és megszerettem legnépszerűbb rapszódiáinak, szimfonikus költeményeinek, zongoraműveinek egy-két darabját, részletét, de ez csak csepp volt a tengerben. Úgyis fogalmazhatnék, hogy a pislákoló lángocska már létrejött, de a láng még nem kapott elegendő gyúlnivalót, hogy lobogjon is. Bízom benne, hogy nem érem meg a kihunyását, s ha azt tapasztalnám magamon, hogy már csak parázslik valami, azon lennék, hogy újra tápláljam a még izzó zsarátnokot, hogy sohase hunyjon ki. Mint említettem, a fordulatot, a nagy változást a Liszt oratórikus darabjaival való közelebbi megismerkedésem jelentette, de akkorra már több, róla szóló irodalmán is átrágtam magam, kezdve a kora ifjúságomban kezembe vett Székely Júlia Vándorévek könyvétől…. A másik meghatározó vele kapcsolatos könyvélményt már jóval később, a Palatínus Kiadónál, 1999-ben megjelent kötet, a „Boldog és boldogtalan éveim Liszt Ferenccel” (Marie d’Agoult grófné emlékiratai) jelentette számomra: a XIX. Század legnagyobb botrányai közé tartozott, mikor a grófné otthagyta férjét, gyermekét, s szerelmével, Liszt Ferenccel megszökött. Ez a könyv tartalmazza a maga korában íróként is neves szerző visszaemlékezéseit és naplóit. A remek stílusban megírt, olvasmányos kötet egy óriási szerelem drámája. De ami a két könyv-élmény között helyezkedik el, maga a főhős, Liszt, akivel igazán mélyrehatóan a húszas-harmincas éveimben kezdtem el foglalkozni; a teljes lenyűgözés állapotába kerültem, amikor módszeresen kezdtem el hallgatni, gyűjteni ezt a terjedelmes életművet, amelyet megkoronázott, amikor életemben először a kórusban megadatott elénekelni a Liszt életében központi helyet elfoglaló Koronázási misét. A következő életre szóló - már felnőtt fejjel - meghatározó találkozásom Liszt szellemével az a két utazás szolgált, amikor 1986-ban a kórussal ellátogattunk Doborjánba, ahol született (a ház ma múzeum), majd egy évre rá Bayreuthba, ahol meghalt és eltemették. Az életút e két végpontjának helyszínén állva és elmélkedve, senki emberfia a géniusz szellemének hatása alól nem szabadulhat, azt akarva akaratlanul is rabul ejti. Tiétek a szó.
6 Caligula 2004-08-03 11:23:33
Hűűűű, nagyon emelkedettek vagyunk! Bocs, Búbánat.
Hűűűű, nagyon emelkedettek vagyunk! Bocs, Búbánat.
5 Konrad Wallenrod 2004-08-03 11:12:05 [Válasz erre: 4 Szilgyo 2004-08-03 11:03:50]
Nem kis dolog jó embernek lenni, ha valaki nagy müvész. Nem muszáj gazembernek lennie, mint a sógora...
Nem kis dolog jó embernek lenni, ha valaki nagy müvész. Nem muszáj gazembernek lennie, mint a sógora...
2 Szilgyo 2004-08-03 10:57:44
Remek apa, nagyszerű férfiú, igaz barát!
Remek apa, nagyszerű férfiú, igaz barát!
1 Konrad Wallenrod 2004-08-03 10:54:23 [Válasz erre: 0 Búbánat 2004-08-03 10:22:53]
Önzetlen, jó ember volt...
Önzetlen, jó ember volt...
0 Búbánat 2004-08-03 10:22:53
Rosszul esik nekem, hogy az egyik legnagyobbról, akihez nekünk magyaroknak is annyi de annyi sok közös kapcsolatunk fűződik, nincs még fóruma. Óriási az életmű! Gyerünk, töltsük, töltsétek fel ezt a fórumot mindennel, ami róla eszünkbe jut, amit zonogoraművészi, karmesteri tevékenységéről, hatalmas műveiről, eszméiról, pályatársairól, a magyarságáról, a nemzeti intézményeink alapításában való közreműködéséről, tanári munkásságáról, a kora érdekes személységeiről, amit önmagáról, az egész életútról tudni illik és érdemes. Az sem baj, ha kicsit fellengzősre sikeredik némely hozzászólásunk; ha Lisztről beszélünk, akkor ez óhatatlan és elkerülhetetlen.
Rosszul esik nekem, hogy az egyik legnagyobbról, akihez nekünk magyaroknak is annyi de annyi sok közös kapcsolatunk fűződik, nincs még fóruma. Óriási az életmű! Gyerünk, töltsük, töltsétek fel ezt a fórumot mindennel, ami róla eszünkbe jut, amit zonogoraművészi, karmesteri tevékenységéről, hatalmas műveiről, eszméiról, pályatársairól, a magyarságáról, a nemzeti intézményeink alapításában való közreműködéséről, tanári munkásságáról, a kora érdekes személységeiről, amit önmagáról, az egész életútról tudni illik és érdemes. Az sem baj, ha kicsit fellengzősre sikeredik némely hozzászólásunk; ha Lisztről beszélünk, akkor ez óhatatlan és elkerülhetetlen.
