Haza kell hozni Liszt Ferenc hamvait

A  nemzeti  becsület nem tűrheti tovább, hogy  egy  idegen  nemzet bitorolja  földi maradványait. Sok mulasztást kell Liszt Ferenccel szemben helyrehozni.

— Saját tudósítónktól. —

8 Órai Ujság, 1925. március

Zeneművészeti főiskolánk közeli  ötvenéves  jubileuma  megint  felszínre  vetette   a magyar  közvéleményben  Liszt  Ferenc  nevét  azzal  kapcsolatban,  hogy   halhatatlan mesterünk  hamvai  ide  s  tova  negyven  esztendeje  idegen  földben  nyugszanak.  Erről a  szomorú  tényről  mi  magyarok  már  sokat  beszéltünk,  de  csak  beszéltünk,  amire mindjárt  idebiggyeszthetném   az   ismert mondást,  hogy  sok  beszédnek  sok  az  alja, vagy  mint  a  német  mondja: viel   Wörte, wenig   Sinn.  Ehhez  mi  derekasan  értünk. Sokat  beszélni,  keveset  tenni.  Liszt  Ferencről  is  sokat  beszéltünk  már  széles  e  hazában,  de  azon  túl,  hogy  1911 -ben,  születésének  századik  évfordulóját  egy  három napig tartó  koncert dáridóval megünnepeltük, semmit  sem  tettünk  érte… Mindjárt  elmondom, mi  mindent  nem  tettünk  érte.

Ebből  ki fog  világlani,   milyen  hálátlanok  tudunk  mi  lenni  nagyjaink  iránt,  még akkor is,  ha  Liszt  Ferencről van  szó,  erről a  tündöklő  szellemű  magyarról,  aki  megnyitotta  kapuinkat  a  nyugati  kultúra  számára   és   európai    kultúrmagasságokba emelt  bennünket.  Éppen elegendő,  hogy  e csekélyke  szolgálataiért  leboruljunk  előtte és  őt  folyton   példaadó  emlékezetünkben tartsuk.  De  mi  nagyon  keveset  emlékezünk Liszt  Ferencre,  mert  ha  többet   emlékeznénk  reá, ha  nem  volnánk,  mondjuk  csak ki  nyíltan,   háládatlanok,  a   messze  bayreuthi  temetőből   már  régen   hazahoztuk volna  azt  a  gyönyörű  szarkofágot,  mely az  ő  porait   őrzi  az  idők   végtelenségéig. De nem  hoztuk  haza.  Negyven  év óta  még máig  sem  tettük  ezt.  Hazahoztuk  Rákóczi Ferencet,  hazahoztuk  Zichy  Mihályt,  hazahoztuk  Munkácsyt,  hogy  itthon,  az  édes anyaföldben  várják  meg  a  magyar  föltámadást, de

nem  hoztuk  haza  a  magyar  szellem nem  kisebb  héroszát,  Liszt  Ferencet, ezt  a  magyar  világcsodát,  aki  külön Pantheont  érdemelt  volna tőlünk,

hogy évente  zarándokoljunk  annak  köszöbéhez.  Nem.  Egykedvűen,  tétlenül  engedjük,  hogy  egy  idegen  nemzet  lassanként  és céltudatosan  a  magáénak  sikkassza  el  őt, telekiabálja  a  világ  fülét,  hogy  Liszt  nem is  volt  magyar,  hanem  német,  tehát  német földön  a  helye.  Igazi  magyar vétek,  igazi magyar  könnyelműség,  hogy  ez  ellen  évtizedek  óta  semmit  sem  tettünk  és ma  sem teszünk.  Pedig, íme, itt volna  egy  újabb nagy  és  jelentős  alkalom  erre, értem  ezalatt,  mint  már  mondám,  Zeneakadémiánk  felállításának   ötvenesztendős  évfordulója, azon  nagyszerűvé,   mi   több világhírűvé fejlődött   főiskolánké,  melynek   szerény alapjait  Pesten,  a  Hal-téren,   éppen  Liszt Ferenc  rakta  le,  anno  1875-ben.  Nagyban készülünk  Zeneakadémiánk  jubileumára, de hivatalos  helyről  sehonnan  sem  érkezik még  csak  egy  picinyke  híre sem annak, hogy  e  nemzetnek  Liszt Ferenc  hamvait e  magasztos   jubileummal   kapcsolatosan haza  kellene  hoznia.
Kell-e  ennek  horderejére,  kulturális  jelentőségére  ezúttal külön   rámutatnunk. Avagy  ha  nem  hozzuk  haza  Liszt  Ferenc hamvait  ma  sem,  holnap   sem, sohasem, miért  nem  hagytuk   idegenben  Rákóczink, Zichy Mihályunk,  Munkácsink  porait  is?  Ha  e  magyar  szenteket  megbecsültük  halálukban,  ha  azt ami bennük földi megmaradt,  kegyelettel  átadtuk  a   dicsőséges  és drága  magyar  földnek,  miért  teszünk  kivételt Liszt Ferenccel,  minden  idők  leg
nagyobb  magyar  zeneművészével,  aki  az emberiség  számára  épp  oly halhatatlant alkotott  a Krisztus-oratóriumával, mint Munkácsy a  Krisztus-képével.
Jó lesz végre  a  Liszt-kérdés  e  részével komolyan  foglalkozni.  Liszt  Ferenc  hamvainak  magyar  földben  a  helye.   A  nemzeti  becsület  nem  tűrheti  tovább,  hogy  egy idegen  nemzet  bitorolja földi maradványait azon  címen,  hogy  életének  javarészét  külföldön  töltötte,  nevezetesen   német  földön és  hogy  itt  alkotásaival  a  német  kultúrát szolgálta. Lelkiismeretlen, üres, tarthatatlan, erőszakos  ráfogás  ez, melynek,  főleg a múltban nem merülve el   mélyebben a dolgokba,  szerettek nálunk  is  sokan  hitelt adni,  később  aztán  egyáltalán  nem  törődve Liszt  Ferenccel.
A  német agyafúrtság  azt  spekulálta  ki, mint  tette ezt  Bruno Schrader Lisztről  írott könyvében, hogy  Liszt Ferenc  alkotásai  a német  szellem  produktumai […] Milyen dolog ilyet  mondani és  emellett  egy  egész  kötetben  szívósan  kardoskodni!  Kérdem  ezzel szemben  vajon  Munkácsy  és  Zichy  nem magyar tárgyú  képei  milyen  nemzet  produktumai?  A Krisztus  Pilátus  előtt,  a  Milton,  a  Zálogházban  vagy  Zichytől  a  Rombolás  géniuszának  diadala,  a  Korunk  hőse-ciklus, az  Emberi tehetetlenség, a  Don Juan-képek, a  Démon-sorozat?  Zichy és Munkácsy épp  úgy  festettek  idegen  tárgyú képeket,  mint  magyar   tárgyúakat,   Liszt Ferenc  épp  úgy  írt  idegen  tárgyú  zenekölteményeket, mint  magyar  tárgyúakat,  emlékezzünk  csak  a  Szent Erzsébet legendájára, de  úgy Zichy,  mint  Munkácsy  mint  Liszt Ferenc,  magyar  művészek, alkotásaik  a magyar  géniusz  sugallatai.  Ezt  ne  feledjük mi  se,  ezt  ne  feledjék  a  németek  se.

Liszt Ferencet nem lehet elsikkasztani egy  idegen  nemzet  javára, mert  ekkor  ez  az  idegen  nemzet  a  magyar géniuszt  sikkasztaná  el,  ami  pedig  lehetetlen.  Nemde!
Liszt  Ferenc  magyar  művész   volt   és hazájának.  Magyarországnak,  meg  kell  becsülnie  önmagát  azzal,  hogy  hamvait  haza hozza.  Azok akik  német zeneszerzőnek szeretik kikiáltani  őt,  azzal  is  érvelnek, hogy  a  német-osztrák  határszéli  Raidingban  született, ma  Doborjánban,  hogy szülei  sült  németek  voltak  és  így  tovább. Mintha  bizony 1811-ben  az  ország fővárosa   Ofen-Pest nem  lett   volna  német, sajnos,  nagyon  is  az  volt,  alig akadt  néhány  pesti  polgár  ez  időben,  aki  magyarul  tudott volna,  a  köznépben  a  német, legfeljebb a  latin  járta,  magvar  szó  csak  a Tiszántúlról  jött ember szájáról  hangzott Pest város  utcáin. Magyar iskoláknak  az országban  ezen  időben  még   híre-hamva sem  volt ami  ez  időben  Magyarországon nevelődött,  az  németül  vagy  latinul  nevelődött.  Lisztnek is  ez  volt  a  sorsa.  De Liszt  Ferencet,amikor a  világot  megpillantotta  és  bölcsőjébe  fektették,  a  magyar Géniusz  csókolta  homlokon  és  belőle  később  a  magyar  Géniusz  sugallta  az  emberiség  közkincsévé  lett alkotásait.

Sok  mulasztásunkat kell  Liszt   Ferenccel  szemben  helyrehoznunk.
Rá  akarok  ez  alkalommal  mutatni   egy másik fontos  mulasztásunkra,  mely  nagy vesztesége a  magyar kultúrának.
Liszt  tudvalevőleg  nagy  író  is  volt.  Irodalmi  művei  a  világ  minden nyelvén  közkézen  forognak,  azt  bizonyítja  ez,   hogy Liszt  irodalmi  művei  nem  mindennapi  dolgok,  hanem  egy  nagy  szellem  megnyilatkozásai,  aki  irodalmi  munkáival  is  irányítója  volt  kora  egész  zeneesztétikai gondolkozásának.  A  szó  teljes  értelmében nemcsak  a  legműveltebb  muzsikusa  volt  korának,  hanem  a  legszellemesebb  is,  filozófus épp  úgy,  mint   esztétikus,   aki   írásaival szinte  bűvös  hatást   gyakorol   olvasójára, hogy  ez  nem  egykönnyen  szabadulhat  hatása  alól.  Kötetekre menő  levelezése, főleg  két  vastag  kötetnyi  levelezése  Wagner Richárddal,  felülmúlhatatlanul  szép,  vetekszik  a  világhírű   Goethe—Schiller levelezéssel.
Liszt  Ferenc irodalmi  munkái még ma sem  jelentek  meg  magyar  nyelven  és  ez  a magyar  kultúra  oly  szegénységét   jelenti, amire  nincs  semmi  mentség.
Kulturális viszonyainkat  szomorúan jellemzi,  hogy  vezető  zenei  köreink vagy vezető irodalmi vállalataink nem ajándékozták  még  meg  Magyarországot  Liszt  irodalmi  műveivel, melyeknek  a  magyar  remekírók   sorában volna helye.
De  ha  nem  tettük  mindmáig  Liszt  Ferenc irodalmi  műveit  szellemi  életünk  közkincsévé,  hogy  azok  egyes  el  nem  hervadható  szépségeit   az  iskolákban   tanítsák, hogy  eljövendő  nemzedékek   azokon  nevelődjenek  és  abból  tanuljanak  magasztosan  gondolkozni,  mondom,  ha  elkövettük Liszttel  szemben  mind  e  hibákat, betetőzi ezeket  egy  még  nagyobb  mulasztásunk vele  szemben,  nevezetesen az,  hogy  még máig sem írtuk meg életrajzát, a  19-ik  század  egész európai  történetében  a  legfényesebb  életek  egyikének históriáját, amely magyar dicsőség és  amelynek olvasása kellene,  hogy  minden  magyart  a  végsőkig lelkesítsen.
Ily  vétkes  mulasztásokkal  szemben  mit akarunk  mi,  szegény  magyarok,  az  európai  kultúrában?   Kultúrnemzet   vagyunk mi?  Elvesztettük a  cenki  sírboltot,  elvesztettük  Mátyás  királyunk  szülőházát,   elvesztettük  a Senki  szigetét,  elvesztettük  a kékegű  Adriát,  elvesztettük  Pozsony büszke várát,  elvesztettük  az  erdők   koszorúzta Kárpátok  gyönyörű  bérceit,  de  nem  veszthetjük   el  végtére  is  önmagunkat   azzal, hogy  megtagadjuk  édes  véreinket  és  ezek között  éppen  a  legnagyobbat, Liszt  Ferencet, aki  nekünk   dicsőséget, hírnevet, szellemi  gazdagodást hozott,   munkáival nemcsak  meghódítván  nemzetét, hanem annak  hírét terjesztette önmaga  által  az egész  világon.
Nem  tartozunk  neki  ezért  hálával?

Füredy  Gusztáv.

APRÓSÁGOK LISZTRŐL 

„Liszt művészi fejlődésére nagy hatással volt Chopin és Paganini. A húszéves Chopin 1830-ban jelent meg Párizsban s hangversenyén saját újszerű darabjait adta elő: zenei költeményeket csodálatosan finom billentéssel, eredeti játékmodorban. Chopin hatására Liszt zongorajátéka új, meleg színekkel gazdagodott, technikailag,  hangzásbelileg  kifinomult.

1831-ben, ugyancsak Párizsban hallotta Paganinit, az ördöngösnek mondott hegedűst, s mint mindenkit, öt is csodálattal tölti el a hegedű utánozhatatlan virtuózának produkciója. Azonnal hozzáfog, hogy a zongorán megvalósítsa mindazt a bámulatos bravúrt, amit Paganinitől látott a hegedűn.

*

Gyakran ejtette bámulatba hallgatóit rendkívüli emlékezőtehetségével, csodálatos lapról olvasó készségével és rögtönzéseivel. Technikai tudása határtalan volt. A tizenöt-éves Joachim Józsefet – a később oly híres magyar hegedűművészt – egyszer úgy kísérte zongorán, hogy miközben Mendelssohn hegedűversenyét játszotta, mutató és középső ujja között égő szivarját tartotta.

*

Egy ízben, Toulouse-ban nagysikerű hangversenyének teljes jövedelmét az ottani munkásság anyagi helyzetének javítására ajánlotta fel. Elutazása előtt felkereste egy munkásküldöttség, hogy köszönetet mondjon nagylelkűségéért. Ugyanakkor egyikük elmondta, hogy mennyire szerették volna hallani csodálatos zongorajátékát, de nekik nem telik efféle költséges szórakozásra.

«Nahát, az volna csak szép, hogy engem ne halhassanak, ha szeretnék!» - mondta Liszt. – «Tudásom legjavát nyújtom majd önöknek, s nem kell, hogy a zubbonyuk miatt restellkedjenek.»

Az ünnepelt nagy művész elhalasztotta elutazását, hogy munkáshangversenyt adjon Toulouse-ban. Ez 1841-ben történt, amikor az ilyesmi ugyancsak nem volt még divatban.”

Péterffy Ida

„Kis történetek nagy zeneszerzőkről”

Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959.

A WEIMARI OROSZLÁN: LISZT ÉS TANÍTVÁNYAI

Szerző: Alan Walker 

MUZSIKA,  2003 november

Fejérvári Boldizsár fordítása

Liszt volt nemzedékének legnagyszerűbb zongoratanára. A tanítás zenészlétének középpontjában állt serdülőkorától, az 1820-as évektől kezdve élete legutolsó hónapjáig, 1886 júliusáig. Azt mondják, több mint négyszáz növendék ment át a kezén, és sokuk kimagasló eredményeket ért el. Gyakorlatilag Liszt teremtette meg a "mesterkurzus" fogalmát, amely mind a mai napig él. Hitt abban, hogy a fiatal művészeket zeneileg ösztönzi egymás társasága, a versengés légköre pedig megemeli a művészi színvonalat. Tanítványainak első generációjához tartozott Tausig, Klindworth, Bronsart és Bülow. Ám a második nemzedékben is találunk nagy hatású művészeket, amilyen például Moriz Rosenthal, Alexander Siloti, Emil Sauer, Eugène d'Albert és Arthur Friedheim; közülük egyesek még az 1940-es években is éltek. Lemezfelvételeik lenyűgöző bepillantást engednek a zongorajáték aranykorába, amely már mindörökre letűnt.

Milyen tanár volt Liszt? A témáról sok-sok írott feljegyzés maradt fenn, melyek nem kis része maguktól a tanítványoktól származik. Lisztet nem érdekelte a pedagógusszerep. Nem volt "metódusa", sem "szisztémája", ritkán szolgált technikai tanácsokkal tanítványai számára. Távol állt tőle a zongorajáték technikai folyamatainak elemzése. A hangszerrel kapcsolatos fizikai problémák érdekelték a legkevésbé a billentyűk ragyogó mesterét. Mivel az õ számára ilyenek már nem léteztek, nem is foglalkozott velük. "A piszkos fehérneműt mossák ki odahaza" - mondogatta azoknak a növendékeinek, akik még technikai segítséget igényeltek volna. Ennek megfelelően viszont azok a tanítványai sem tettek rá mély hatást, akik hivalkodtak technikai tudásukkal. "Érdekel is engem, hogy milyen gyorsan tudja lejátszani az oktávjait!" - dörrent rá egyik növendékére, aki épp Chopin Asz-dúr polonézének híres oktávmenetét játszotta. "Amit hallani akarok, a lengyel lovasság lovainak patkódobogása, amint erőt gyűjtenek, hogy legyőzzék az ellenséget."1 Az interpretáció érdekelte, nem a mechanikus kivitelezés. Tanítványai persze azzal, hogy megfigyelhették, hogyan játszik Liszt - a kéztartását, egyes szakaszok sajátos ujjrendjeit, pedálhasználatát - a lehető legjobb modellt kapták, és messze többet tanultak, mintha száraz, akadémikus előadást hallgattak volna minderről.

A weimari órákat rendszerint heti három alkalommal, hétfőn, szerdán és pénteken, délután fél négy és hat óra között tartották. A növendékek a Hofgärtnerei zeneszalonjába gyűltek, és kottáik egyre nagyobb halmot alkottak a zongorán. A termet betöltötte a várakozás feszültsége, amint lesték, mikor lép be Liszt. Aztán elérkezett a pillanat, melyre mindannyian vártak. Hátul valaki ezt suttogja: "Der Meister kommt!" Mindnyájan fölállnak, és tiszteletteljes csendben nézik, ahogy Liszt belép és a zongorához megy. Miután mindenkit üdvözölt, a kottarakás felé fordul, lapozgatni kezd benne, míg olyasmit nem talál, amit hallani akar; ekkor magasba emeli a kottát és megkérdi: "Ki játssza ezt?" Erre előlép a boldogtalan növendék, és kezdetét veszi az óra.

A zeneszalonban két zongora áll, egy Bechstein hangversenyzongora és egy kicsi pianínó. 2 A tanítvány a Bechsteinhez lép, míg Liszt elhelyezkedik a pianínónál. Liszt általános bevezető szavait követően a növendék eljátssza a darabot, miközben Liszt és a többi tanítvány figyeli, majd a mester tesz néhány észrevételt, és esetleg maga is eljátssza a művet. Értékes pillanatok ezek, és a levegő vibrálni kezd, mikor Liszt, ha nincs megelégedve a hallottakkal, felállítja növendékét a zongoraszékről, és megkísérel új életet lehelni a lankadó zenébe. Az egész billentyűzet dörög és villámlik, a remegő tanítvány pedig egy pillanatra fogalmat alkothat a mű nagyszerű interpretációjáról, amely eddig be volt zárva a kotta hangjegyei mögé. Liszt ihlető erő volt. Több növendéke is elbeszélte, hogy időlegesen már puszta jelenléte is jobb zongoristává tette azokat, akik egy szobában tartózkodtak vele.

Mindez éles ellentétben állt Liszt némely kortársainak felfogásával, akik szinte megszállottan imádták a technikát. A kor számos pedagógusa - többek között Rudolf Breithaupt, Theodor Kullak és Ludwig Deppe - úgy vélte, a zongoristákat a katonákhoz hasonló módon, tömeges kiképzés révén lehet termelni. Szerintük megfelelő idő elteltével a "katonák" menetoszlopban lépnek majd ki a műhelyek és konzervatóriumok ajtaján, és meghódítják az egész világot. Kalkbrenner speciális kartámasza állítólag elősegítette, hogy a csuklók a játéknak megfelelő oldalirányú mozgásokhoz "idomuljanak". Kullak, aki mindennemű fölösleges mozgást helytelenített, ragaszkodott hozzá, hogy növendékei a kézfejükre helyezett pénzérmét egyensúlyozva játsszanak. (Egy tanítványa fanyar humorral megállapította, hogy ennek egyetlen eredménye az lett, hogy rengeteget gyakorolták a földre hullott érmék felszedegetését.) A mechanikus segédeszközök leghírhedtebb példánya azonban a Johann Logier-féle "Chiroplast" volt, pálcikák és gyűrűk bámulatos szerkezete, melybe az áldozatnak bele kellett illesztenie mind a tíz ujját, s ez, akár valami bilincs, megfosztotta a kezeket minden szabadságuktól. Ám Kullak aprópénzénél, Kalkbrenner karfájánál és Logier Chiroplastjánál egyaránt borzalmasabb volt a feltartóztathatatlanul terjedő divat, hogy a fesztávolság növelése végett felvágták az ujjak közti hártyát. 3 Az ilyesmi Liszt szemében sanyargatás volt, és mivel tudta, hogy leendő zongoristák százai tekintik példaképüknek, elutasította. Amikor egyik tanítványa, Johanna Wenzel (aki később a brüsszeli konzervatórium tanára lett, és hozzáment Liszt másik tanítványához, Juliusz Zarêbskihez) a tanácsát kérte a műtéttel kapcsolatban, Liszt így felelt:

Igen tisztelt Kisasszony:

Nyájas soraira válaszolva mélyen esdekelve kérem Önt, ne gondoljon többé a barbár ujjoperációra, és inkább játsszon élete végéig minden oktávot és akkordot hibásan, semmint hogy ilyen bolond merényletet kövessen el kezei ellen.

A legmélyebb köszönettel és tisztelettel üdvözli Önt

F. LISZT

Weimar, 1872. június 10. 4

[…]

LISZT EMLÉKÉRE

Liszt nagyobb terjedelmű tanulmányai közül kettő dagadt határozottan könyvvé. Az elsőt Chopin halála tette időszerűvé, a másodikat Liszt egyre sűrűbb találkozása a magyar dallamokkal, amelyeket cigány dallamoknak tartott. Mind a kettőt félreismerték, mert eszmemenetét bírálták, tételeivel vitatkoztak s nem próbálták meg úgy élvezni, mint prózai költeményt, amelynek hőse a rejtelmes művészegyéniség, illetőleg a rejtelmes művésznép.

Mindegyik tragikus sorsú, mindegyik csendesen hordozza tragikumát s csak a zene titkos beszédében önti ki keserveit. Ki fejthetné meg a titkot, ha nem a zenész, aki egyben író is. De megfejtése nem is lesz rideg elemzés, hanem hangulatokból és eszmékből összenőtt rapszódia. Nem az a fontos, igaza volt-e Lisztnek elméleteivel, hanem az, hogy prózakölteményei maguk lenyűgöznek-e, megindítanak-e, bevilágítanak-e a romantika legmélyére? Azt hisszük, ezekre a kérdésekre a felelet csak igenlő lehet. Szemelvényeink a hozzá vezető utakat éppen csak, hogy feltörik: sokat kell járni rajtuk, míg a titokhoz mindenki könnyen hozzáférhet.

A Frѐdéric Chopin már Weimarban készült (1850). Ha egy ilyen szabad gondolatmenetű, sokrétűen gazdag könyvben egyáltalában célszerű vezéreszméket keresni, akkor a finom és kisméretű remekek s a zongora védelmét, Chopin jellemének rejtett különlegességét és bonyolultságát, emelnénk ki – az örök Liszt motívumok mellett.

A közvetett s mélyen költői jellemzés két módjára mutassunk még rá: ahogy barátját a barátain keresztül jellemzi, s ahogy nemzetét egy nemzeti táncon keresztül fejezi ki.(Hankiss János)

*

ZENEKAR ÉS ZONGORA

Liszt Ferenc írása 

A zenekar zaja sohasem vonzotta: Chopin megelégedett azzal, hogy gondolata hiánytalan kifejezést találjon a billentyűk elefántcsontján: elérte célját, ha a zongorán semmit sem vesztett energiájából, de nem törekedett együttes hatásra s a díszletfestő ecsetjére. Még nem becsülték fel értéke szerint finom karcoló-tűjének rajzát: napjainkban nagyon is hozzá vannak szokva az emberek, hogy csak azokat tekintsék nagynevű zeneszerzőknek, akik legalább fél-tucat operát, ugyanannyi oratóriumot és néhány szimfóniát hagytak maguk után: korunk minden muzsikustól azt kívánja, hogy mindent csináljon, - egy kissé többet is, mint mindent.

A zsenit – ami lényege szerint minőség – a művek mennyiségével és terjedelmével mérni általánosan elterjedt szokás ugyan, de azért nagyon kétes helyességű.

Senki se akarja kisebbíteni az epikus énekesek nehezebben elérhető dicsőségét és valóságos felsőbbségét; ők szélesebb alapra fektetik pompás alkotásaikat. Mégis azt óhajtanánk, hogy a zenére is alkalmazzák azt az értékelést, amit a szépművészetek többi ágában alkalmaznak az anyagi arányokra s, amely a festészetben az olyan húsz négyzet-hüvelyknyi vásznat, mint «Ezékiel látomása,» vagy «Ruijsdael Temetője,» a remekek közé helyezi, s nem egy nagyméretű kép fölé, még ha az Rubens vagy Tintoretto képe is.

Irodalomban: La Rochefoucauld kevésbé elsőrendű író-e azért, mert „Gondolatait” mindig olyan szűk keretek közé szorította?

Uhland és Petőfi kevésbé nemzeti költők-e, mert sohasem mentek túl a lírai költészet és ballada határain? Petrarca nem a Szonetteknek köszönheti-e diadalát, s azok közül, akik legtöbbször ismételték szonettjeinek lágy rímeit, vannak-e sokan, akik tudnak Afrikáról szóló költeményének csak a létezéséről is?!

(Fordította: Hankiss János)

Megjelent: H.J. «Liszt Ferenc az író» című könyvében

Budapest, Rózsavölgyi és Társa Kiadása,

1941.

Liszt Ferenc tanítványai körében

Liszt - ein paneuropäischer Komponist - Daniel Barenboim über Franz Liszt

Liszt Ferenc születésnapi koncert - Hegedűs Endre

2017. OKTÓBER  22. VASÁRNAP, 18:00

Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ, SOPRON

Hegedűs Endre Kossuth-díjas zongoraművész hangversenye

Műsoron Liszt Ferenc művei.

LISZT FERENCRŐL.  

Egy tanítványának most megjelent emlékirataiból.

Mason Vilmos* nagyhírű amerikai zongoraművész hosszú pályája alkonyán most teszi közzé ifjúkori visszaemlékezéseit magában foglaló iratait. Ez emlékek közül bennünket különösen azok érdekelnek, melyek Liszt Ferenczről szólnak, akinek Mason az 1853 és 1854-iki években tanítványa volt. A szoros viszonynál fogva, mely a nagymester, és tanítványai között fennállott, több érdekes jellemvonást jegyzett föl Lisztről.

Mason 1853. április 14-én ért Weimarba, ahol akkor Liszt tartózkodott. A mester az Altenburgon, a nagyherceg egyik házában lakott. Az öreg nagyherceg, akinek pártfogása alatt Goethe világhírűvé tette Weimart, még élt s ez időben Liszt révén a zenei világban akarta Weimart azzá tenni, a mivé az irodalomban Goethe által lett.
Az altenburgi ház, ahol Liszt lakott, kétemeletes, egyszerű épület, melynek hátsó részében egy alacsonyabb szárnyban volt a mester dolgozószobája. Az épület egyik sarkában volt az a két nagy terem, melyekben Liszt a vendégeket fogadta, s a melyekbe a tanítványoknak mindig szabad bejáratuk volt.

Itt kereste föl Mason, mindjárt megérkezése napján, Lisztet, aki nagyon szívesen fogadta s miután zongorajátékát meghallgatta, tanítványai közé is fölvette.

Tanítványaitól fizetést nem fogadott el s nem is kötelezte magát senkinek sem arra, hogy meghatározott időben rendes leckéket ad. Amennyire csak lehetett, kikerült minden lekötöttséget, hogy szabadon járhasson-kelhessen. Az volt a véleménye, hogy aki hozzá jön tanulni, tudjon már annyit, hogy a gyakorlást egészen önállólag végezhesse. A weimari élet akkor nagyon alkalmas volt a törekvő ifjú emberek fölbuzdítására. Nevezetes emberek: zenészek, költők, írók, jártak oda Liszt látogatására. Liszt szerette a szórakozást s megkívánta, hogy tanítványai mellette legyenek, akár ha szórakozni akart, akár ha vendégeket fogadott. Ez időben csak három tanítványa volt: a hannoveri Klindworth Károly, a müncheni Pruckner Dénes és az amerikai Mason, közéjük számították azonban Raff Joachimot is, a ki ez időben már nem volt ugyan növendéke, azonban mint régebbi tanítvány, folytonos összeköttetésben állott mesterével s gyakran a magántitkár szerepét is ő töltötte be nála. Ezek a fiatal művészek úgyszólván családi életet éltek együtt, mert — bár mindeniknek megvolt saját lakása a városban -— a mester két fogadószobájában volt az ő igazi otthonuk. Rendesen minden vasárnap az akkor híres weimari vonós négyes játszott Lisztnél vagy másfél órát, utána vagy Liszt, vagy valamelyik tanítvány zongorázott.

Érdekes Mason leírása arról, hogy miképp tanított Liszt. Soha sem adott leckét a szó szokott értelmében, előre meghatározott időben s pedagógiai módszerrel. Néha odaüzent tanítványaihoz, hogy jöjjenek fel hozzá s ilyenkor fölszólította egyiküket, hogy játsszék valamit.

«Az első alkalommal, hogy én rám került a sor — írja Mason, — Chopin egyik balladáját játszottam, majd utána Händel egy fúgáját. Mikor belemelegedtem a játékba, Liszt izgalomba jött. Hangos megjegyzéseket tett, buzdítva, hogy öntsek több lelkesedést játékomba. Olykor gyöngéden félretolt a székből, leült maga a zongorához és eljátszott egy vagy két tételt, rövidebb vagy hosszabb részletet szavai illusztrálásául. Fokonként azután, annyira belehevített a lelkesedésbe, hogy egész tehetségemet beleöntöttem a játékba. Nagyon szerette az erős hangsúlyozásokat a dallamkörök és önállóbb tételek kiemelésére, de túlságba soha sem vitte. Egy alkalommal, mikor engem félretolt, így szólt: «így kell ezt játszani. Játssza így!» Amit én egyformán, egyhangúan játszottam, abba ő annyi erőt vitt bele, hogy egyszerre világosság gyúlt az agyamban. Az első ilyen tapasztalatból megtanultam, hogy kell majdnem minden darabbal, a melyet játszottam, hatást, eszközölni. Sokat kiirtott játékomból, ami gépies, zeneietlen volt s ekkor fejlődött ki bennem a billentyűk kezelésének az a ruganyossága, mely egész életemen át tulajdonom maradt. Mintegy két vagy három óra hosszat játszottam ez első lecke alkalmával. Játszottam máskor többet is egyszerre, de oly izgatottan soha sem. Rendkívül elfáradtam utána s másnap is úgy éreztem magamat, mint a ki nagyon erős testi munkát végzett. Liszt megtudta ezt és sokat tréfált miatta velem. Azt beszélte nagy komolykodva, hogy az azután következő leckére felkötött karral mentem, azt állítva, hogy vadászaton sérült meg a kezem s nem tudok játszani.

Sok hírneves művész megfordult Liszt házánál, köztük gyakrabban Reményi Ede is, akiről az amerikai emlékíró ezeket írja:
«Liszt a Beethoven Kreutzer-szonátáját játszotta Reményivel, a magyar hegedűművésszel és leckét adott neki a felfogást és az előadást illetőleg. Reményi finom zenei tehetségű művész volt, s mint magyar, teljesen otthonos hazája zenéjének jellegzetességeiben. Öntudatlanul is hajlama volt minden zeneszerző művét magyaros sajátságokkal játszani. Ez a szokása adott alapot annak az adomának, hogy a Kreutzer-szonátát is magyar ritmusban játssza, a végére odabiggyeszti díszül a sajátságos magyar záradékot. Ez az adoma akkoriban végigjárta egész Németországot.»

Reményi mutatta be Liszt házánál Brahmst, az akkor még pályája kezdetén álló német művészt. Ezzel azonban Liszt nem sokáig maradt jó viszonyban. Történt ugyanis egyszer, hogy Liszt eljátszotta egyik, akkor éppen egész új szonátáját, melyet nagyon kedvelt maga is. A szonátának egy nagyon kifejező részéhez érve, melyet mindig rendkívüli ihletett szenvedéllyel játszott, körülnézett hallgatóin, hogy lássa arcukon az érdeklődést és hatást. Hátrapillantva Brahmsra, meglátja, hogy ez elszundikált székében. Liszt végig játszotta a darabot és aztán kiment a szobából. Ezóta nem szívelhette Brahmst.

Egy alkalommal, — beszéli Mason — Lisztet nagy fölháborodásban láttam egy dolog miatt, a mit rászedésnek tartott. Egy este azt mondta nekünk:
— Fiúk, holnap idejön egy fiatalember, aki azt mondja, hogy el tudja játszani Beethoven B-dúr szonátáját (Op. 106.) Jöjjenek el mind a hárman.

Ott voltunk a mondott időben. Az ifjú zongoraművész magyar embernek mondotta magát, — a nevét elfelejtettem. Leült és elkezdte játszani konvencionális lassú időmértékben a darab merész kezdő hangjait. Nem haladt az első lap feléig, a mikor Liszt félbeszakította, leült maga a zongorához és játszott a helyes tempóban, jóval gyorsabban, hogy megmutassa, miképp kell ezt a művet előadni.

— Abszurdum öntől, hogy így akar végig menni ezen a szonátán! — szólt Liszt, fölkelt és elhagyta a szobát.

A fiatal művész természetesen nagyon le volt hangolva. Végre, hogy kissé megvigasztalja magát, így szólt:
— No, ezt ő maga se tudta volna úgy végigjátszani, ahogy kezdte, azért hagyta abban egy fél lap eljátszása után.
Mikor a fiatalember eltávozott, elkísértem, részint mert megsajnáltam, részint pedig, mert meg akartam neki magyarázni, hogy bizony Liszt végig tudta volna játszani az egészet. Amint mentem vele, egyszerre csak így szólt hozzám:
— Elfogyott a pénzem, — adjon kölcsön három aranyat.

Egy-két nappal később elmondtam Lisztnek, hogy akart a B-dúr szonáta hőse pénzt kölcsönözni tőlem.
— Brrr! Micsoda! — kiáltott föl Liszt és fölugrott, járkált a szobában föl s alá, majd megragadott egy hosszú pipát, mely a falon lógott s hadonászva vele, mint valami bottal, szinte gyermekes haraggal kiáltozott:
— Három arany! Három arany!

A lényeges az, hogy Liszt ezt az embert művészeti csalónak tekintette. Azzal az ürüggyel furakodott be a házába, hogy játszani tudja azt a darabot, a mi abban az időben nagydolog volt, — ebbe belebukott s hozzá még kölcsönt is kért valaki olyantól, a kivel Liszt házánál találkozott.  . . .

Liszt nagyon gondosan öltözködött s gondot fordított tanítványai külsejére is. Mason rövidlátó volt s ezért orrcsiptetőt viselt. A csíptetőt akkor nem igen viselték Németországban s kényeskedésnek tartották, akár a monoklit. A németek pápaszemet viseltek. Masont rövid idővel Weimarba jövetele után megszólította Liszt:
— Mason, nem szeretem, hogy ezt az üveget viseli. Elküldöm az optikusomat, hogy csináljon önnek pápaszemet.
A tanítvány azt hitte, a mester csak tréfál, de alig egy hét múlva megjelent nála az optikus s elmondta, hogy dr. Liszt úr megbízásából megvizsgálja a szemét, hogy két pár pápaszemet csináljon neki. Néhány nap múlva meg is kapta a két pápaszemet, az egyiket zöld, a másikat vörös tokban. Mason ugyan kellemetlennek találta, de Liszt jelenlétében mégis csak viselte.
Nem sokkal később Liszt Párisba ment s visszatérése után, mikor először látogatták meg a tanítványok, így szólt:
— Igaz, Mason, azt láttam, hogy Párisban az urak mind csíptetőt viselnek s egészen comme il faut-nak tartják. Hát ezután nem bánom, viselhet maga is csíptetőt.

Egy másik, hasonló eset volt az, midőn Mason és a másik két tanítvány egy alkalommal a
weimari városházán játszották Bach egyik hangversenyét, utána meghívást kaptak, hogy az előadást ismételjék meg a hercegi udvarnál. Egy órával előtte, hogy az udvari fogat Masonért jött, megjelent nála Liszt egyik szolgája egy csomaggal, hogy ezt a mester küldi. Két vagy három fehér nyakkendő volt benne, -— figyelmeztetésül arra, hogy ha az udvarnál játszik az ember, illően öltözve kell megjelennie...

VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1900. (47. Évfolyam, 39. szám)

*William Mason (1829-1908), amerikai zeneszerző, Liszt Ferenc tanítványa. (Megj., A.)
 

Liszt Ferenc születésnapja

"Elődeim alázatos tanítványa vagyok.”

„Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám."

„... bár sajnos nem beszélem a magyar nyelvet, bölcsőmtől síromig, szívemben és gondolkozásomban magyar maradok, s a magyar zenekultúra fejlesztésén kívánok dolgozni."

„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak."

„Nem lehet más igényem, csak hogy a művészet és a magyar hon jóakaratú, buzgó szolgája legyek."

„Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám."

„Érezni és gondolkodni azért, hogy cselekedjünk: ez minden harmonikus élet törvénye."

„Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhova juss, mindig hű rokon"
(Vörösmarty: Liszt Ferenchez 1840-ben)

/Forrás: Turul.info.hu/

LISZT FERENCZRŐL.

206 évvel ezelőtt, ezen a napon született a nagy zeneköltő!

Bizonyos emlékeim nekem is vannak, és miután nem mondhatom magamról, hogy a zenéhez valamivel jobban értek, mint ahogy a narancs szagát megérzem, hát ezekről fogok szólani.
Én Lisztet egy polgári háznál láttam és hallottam először. Akkor huszonöt évvel fiatalabb voltam én is, Siposs Antal* is. Csak néhányan voltunk, a derék kolompáros házi úr, művészi hajlamú neje, a szép házi kisasszony, Siposnak a tanítványa, egy lapszerkesztő, és én. Vártuk Lisztet, s az volt a kérdés, eljön-e, nem-e? Mindnyájunk szíve dobogott a kétségtől, a reménytől, mintha két holló kopácsolta volna, egyik fehér, a másik fekete. Nekem ezen kívül egy éji madaram is volt: egy bagoly, az emlékezet.

Emlékeztem az esztergomi misére, hogy írta azt le a «Magyar Sajtó»-ban Török János,* még három év után is szájamban maradt az íze. Én már akkor megszenvedtem a Liszt zenéjéért. Azzal a szép magyarsággal, t. i. amellyel Török az esztergomi ünnepélyt Bécsben — ott jelent meg a «Magyar Sajtó» — megírta, sehogy sem illett össze az a fekete-sárga szín, melybe az «esztergomi bazilika» felszentelésekor a virágot vivő kis leánykák egy része volt öltözve, ő tehát ezt megrótta, őt meg e megrovásért a bécsi policzáj főnök — a ki egy Jellasics-seregbeli tábornok volt — lapjával együtt kitiltással fenyegette. Mit csináljon az öreg? Engem kért meg, hogy vegyem a «czikket» magamra. Miért ne tettem volna, hiszen bolond jó fiú voltam és szívemnek természeti érzelme sehogy sem állott ellentétben hírlapírói helyzetemnek méltányosságával. Lemondván tehát azon magas elvről, hogy Rousseau-ként magamat «vallomások»-ra le nem alacsonyítom, bátran oda álltam a rendőr-tábornok elé és konfiteáltam. De bezzeg, mikor azzal fenyegetőzött, hogy zsúpon vitet ki Bécsből, a vér is meghűlt bennem s meg is teszi velem ezt a szégyent, ha a szellemes Kecskeméthy Aurél *nincsen, akiben megvolt az a voltaire-i nemes tulajdon, hogy «sárba rántott» barátját mosolyogva kisegítette.

Ilyen visszaemlékezések árnyékolták be elmémet, mikor egyszer az ajtó szárnya kinyílik és belép Liszt. Azt a pillanatot, azt az örömet leírni nem lehet. Mintha fejedelem érkezett — nem is, mintha a szentlélek szállott volna meg egyszerre bennünket, nem hogy különféle nyelven beszéljünk, de hogy mindnyájan tudjunk egy nyelven, az érzelem nyelvén beszélni. Hát még mikor a zongorához ült, s «Hunyady László»- ból a «Hattyúdal»-t eljátszotta. Sipos Tóni úgy állott ott, mint a bibliai sóbálvány, föltéve, hogy czukorból lett volna. Annyi évek után is, ez elbűvölő pillanatra soha csodálkozás nélkül emlékezni nem tudok. Előttem van Liszt átszellemült, fenséges arcza és a könnyezésig boldog tudok lenni, ha erre a pillanatra visszagondolok. Hallottam őt egyszer-másszor azután is, de soha ilyen nagynak, soha ilyen felségesnek nem tűnt fel előttem, — mintha Homér királyait ő benne megszólalni hallottam volna.

Játéka után villás-reggelihez ültünk. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy mindnyájan, francziául, folyékonyan beszélünk; hinni kezdettem a pünkösdi «tüzes nyelvekben,» —ki is írta másnap Vahot Imre* a «Divatlap» -ban — mert ő volt az a «lapszerkesztő,» aki velünk vala — hogy Lisztnek milyen franczia tósztokat csaptunk.
Igen világosan láttam akkor, milyen végletek vannak egy «nagy géniusz» kedélyében; milyen előzékenynek mutatta magát ez a Liszt az asztalnál, aki imént még, a zongoránál, oly hatalmas óriás volt. Szelleme és szeretetreméltósága erejével hódított meg, s mind ez oly természetes, úgy a szív melegéből folyó volt, mintha mindig ilyen társaságban élt volna.

Most, hogy nincs többé, még telibb van szívem e pillanat tüzével s összekeresem az első nyomokat, melyeket e zenei nagy lángész első feltűnte irodalmunkban hagyott.
A Munkácsy által szerkesztett «Rajzolatok» 1838. évi június 14-iki száma közöl először Liszt Ferenczről ismertető vázlatot.

Ezt reprodukálja a Mátray Gábor* által alapított «Honművész» 1839. évi április 7-én, vasárnapi napon megjelent száma, mely Liszt Ferencznek Kohlmann által metszett ifjúkori arczképét is hozza. Ez arczképpel egykorú és sokban hasonló, amelyet mai lapunkban
Heckenast Gusztáv úr (unokaöccse néhai derék kiadónknak) szívességéből közlünk. [Itt az újságcikkben egy kép látható: Liszt Ferenc 1838-ban, metszet után, megj. A.]

(Egy másik, a 40-es évekből származó fiatalkori arczképét Lisztnek, mely a művészt zongora mellett állva magyaros ruhában tünteti föl, Barabás rajzában azon példány után közöljük, melyet Liszt saját aláírásával ellátva Erkel Ferencznek adott emlékül, Szerk.)

A «Honművész» általhozott «életrajzi vázlat» -ban sok olyan részlet van benne, melyet nem hallottam felemlíttetni. Híres üstökös csillag tűnt fel a jeles bortermő évben (1811), mikor Liszt született, szülői e tüneményből a kis Ferencznek nagy jövőt jósoltak. Liszt nagyatyja szent-györgyi (Sopronmegye) iskolamester volt, s később Eszterházy herczeg uradalmi tisztje lett. Atyja, Liszt Adám, ki szintén a herczeg jószágigazgatóságánál vala alkalmazva, fiatal éveit fényes művészi pályát ígérő remények közt töltötte, melyek füstbe foszlottak. Fiában hitte, hogy az ő benne bimbónak maradt szunnyadó tehetség eszményi szépségben fog virággá kifejleni és a dicsőség templomához vezetni. Ferencz fiáról, a ki zsenge korában már a zene adeptusa [követője, megj. A.] volt, forma-szerű naplót vezetett az atyja egész haláláig és abba minden fiára vonatkozó észrevételt feljegyzett.

E «napló» -ban egyebek közt a következőket olvashatni: «Ferencz lelke, természeti ösztön következtében, a vallásos buzgóság felé hajlik; az ájtatosság érzelmével élénk művészi felfogást olvaszt egybe; jelleme egészen őszinte.»

Tovább: «Ferencz hatodik évében Ries-nek egyik C-moll szonátáját hallá tőlem zongorán játszani, könyökére támaszkodva hallgatá, s egész fül volt. Esti sétájából visszatérvén a kertből, az egész szonatát eldallá. Ismételtettük vele s nem tudá, mit énekelt. Lángelméjének ez volt első fellobbanása. Szakadatlanul rimánkodott, taníttatnánk őt zongorára. A tanulásban talált kedve nem vonja el gyermektársai játékától.»

Utóbb: «Legkedvesebb olvasmánya Ferencznek: Chateaubriand «René»-je. E könyvet gyakran könnyezve olvassa, és e szavakat: «un instinet secret me tourmente»  (egy titkos ösztön kínoz engem), mint keblének visszhangját, minden könyvére felírja; haladása, minden ingadozás mellett, csodálatos; szülői iránti szeretete és engedelmessége mintaként szolgálhat minden gyermeknek.»

E napló szól hősünk első fellépéséről, Sopronban, 9 éves korában: «Hangverseny előtt hagymázos láz rohanta meg, de a vágy, tehetségét nagyszámú hallgatóság előtt kitüntetni, oly bátorságot lehelt belé, mely minden aggodalmat legyőzött. Zongorához ült, Ries: Esz-dúr versenyét játszá és egy önlelkéből merített fantáziát hevenyészett. Ügyessége minden jelen volt hallgatót bámulattal töltött el. Pozsonyba tett kirándulása alkalmával szerencsés volt Amadé gróf tetszését megnyerni, ki további kiképzésére, hat évig, évenkint 600 frt-ot rendelt számára.»

Atyja, hogy magát egész erővel és háborítatlanul nagyreményű fia kiképzésére szentelhesse, hivataláról lemondott.

Ferencznek bizonyos komolyság ömlött el egész valóján, mely öt idő előtt gyermekből, ifjúvá emelte. Atyja szakadatlan tanulmányra igyekezett őt szoktatni, ebéd után naponként tizenkét fugát kellett Bach szerzeményeiből eljátszania s azokat más hangba áttennie. Londonban nagyszerű benyomást tett rá sz. Pál templomában a nyolczezer gyermek által énekelt kardal; IV. György udvarában s a Drurylane színházban kitűnő sikerrel s osztatlan tetszés zaja közt játszott.

Beethoven, hogy jelenlétével (a bécsi első hangversenyen) «a fiatal czédrus» iránti figyelmét kitüntesse, az előadáson megjelent s Ferenczet — kezét szorongatva — «művész» -nek szólította; Talma* Párisban a közönség előtt megölelte» stb. … Így tart ez a «Napló» míg az apa a boulognei fürdőben meg nem hal.
A Brockhaus Conversations-Lexicona a 30-as évek vége felé azt írta felőle: «e művészben (Lisztben) nincs meg a géniusz ép tiszta lángja, hanem csak a bomlott világ tükrözik benne bomlottabban.»

Azóta Lisztről egy egész kis irodalom keletkezett, de mindenki elfeledte, amit a Conversations-Lexicon írt, és a késő világ nem arra — hanem Liszt Ferencz óriási szellemére fog emlékezni.

SZÉKELY JÓZSEF (1825-1895), író, költő, ügyvéd.

VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1886. (32. szám)

*Megjegyzések (A.):

Kecskeméthy Aurél (1827-1877), ügyvéd, újságíró

Siposs Antal (1839-1923), zongoraművész, zeneszerző

Vahot Imre (1820-1879), ügyvéd, színműíró, lapszerkesztő

Török János (1809-1874), levéltáros, szakíró

Mátray Gábor (1797-1875), zeneszerző, zenetörténész

Talma, François-Joseph (1763-1826), francia színész

JÓTÉKONYSÁGI ESTET RENDEZNEK AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN

MTI/PRAE.HU

Liszt, Schubert és Mozart művei szólalnak meg vasárnap a budapesti Erkel Színházban a Zongoraáriák című esten, amelynek bevétele az Őrzők Alapítványt, a Semmelweis Egyetem II. számú (Tűzoltó utcai) Gyermekklinika hivatalos alapítványát támogatja.

A hangversenyen Bogányi Gergely zongoraművész és Váradi Zita szoprán lép színpadra. Az esten szólal meg az Erkel Színház 296 centiméteres Bogányi-zongorája, amelyet pénteken szállítottak a helyszínre. A koncert műsorán szerepel egyebek mellett Liszt Funérailles és Schubert Die junge Nonne című műve, valamint Susanna áriája Mozart Figaro házasságából.
    

A jótékonysági estet hatodik alkalommal rendezik meg a nagy magyar támogató, Liszt Ferenc nyomán és az ő születésnapjára időzítve, aki ingyen tanított a tehetséget előtérbe helyezve - hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója a hangverseny pénteki sajtótájékoztatóján Budapesten.
    A főigazgató elmondta: vasárnap Bogányi Gergely Lisztet és operaátiratokat játszik az első hosszú Bogányi-modellen, a vokális közreműködő Váradi Zita szoprán lesz. Véleménye szerint az operaház többet tud tenni annál, mint hogy szigorúan véve operákat és baletteket szolgáltasson, más kötelességei is vannak amellett, hogy e két műfajt újra beépítse az emberek tudatába. A társadalmat egészében kell szolgálnia, például azzal, hogy kitelepülnek az utcára, vagy éppen támogatják a daganatos gyermekek gyógyulását segítő kezdeményezést - tette hozzá.     
    

Bogányi Gergely az új hangszerről, amelyet első alkalommal a vasárnapi esten láthat és hallhat a közönség, elmondta: a nagytestvére az eddig bemutatott új magyar zongorának, hasonló koncepció alapján készült, de 30 centiméterrel hosszabb az előző modellnél. Kategórián felüli hangszernek nevezte, amilyen még nincs a világon. Az estre sikerült a legnehezebb Liszt-átiratokat kiválasztania, így például a Don Juan-parafrázist, amely szintén olyan mű, amilyet Liszt egy ilyen hangszerre képzelhetett el - vélekedett.
    

A zongora a koncertet követően is az Erkel Színházban marad. A kormány 2015 áprilisában hozott határozatot arról, hogy tíz Bogányi-zongorát vásárol a magyar állam részére. Ezek egyikét a II. János Pál pápa téri épületben haszonkölcsön-szerződés keretében helyeztek el.
    

Váradi Zita az esten elhangzó dalok közül megemlítette Susanna áriáját Mozart Figaro házasságából és Zerlina áriáját a Don Giovanniból, valamint kedvenc Liszt és Schubert dalait.
    

Dukász Hanga, az Őrzők Alapítvány alelnöke kiemelte: a Tűzoltó utcai Gyermekklinika Magyarország vezető gyermekonkológiai centruma, itt gyógyul minden második daganatos és leukémiás gyermek az országban. Az alapítvány célja eszközök vásárlásával, egészségügyi berendezésekre, gépekre való gyűjtéssel hozzájárulni a gyerekek gyógyításához, a körülmények javításához, a gyermekbarát környezet kialakításához. Az est bevételét a klinika épületében található hat darab baba-mama szoba felújítására szánják, hogy a gyermekek hétvégén az édesanyjukkal lehessenek.
    

A hangverseny fővédnöke Hercegh Anita, a köztársasági elnök felesége.

EMLÉKEZÉS LISZT FERENCZRE.

„Ma kilenczven esztendeje, hogy Liszt Ferencz született (1901-ben írt megemlékezéskor, megj. A.), gyönyörűségére embertársainak, büszkeségére hazájának, és örök dicsőségére a XIX. század zenetörténelmének. És ides tova tizenhat éve lesz annak is, hogy örökre lezárultak a sasszemek és kihűlt a csodás kéz, mely Tündérországba varázsolta a hallgatóit, két emberöltőn át mesélt nekik elragadóan, felejthetetlenül.

A jövő bölcselkedő zenetörténésze erősen meg lesz akadva, ha a divatos filozófiai elméletek alapján akarja elemezni és bírálni Liszt Ferencz fejlődését és művészi egyéniségét. Nehéz megtalálni a «milieu»-t, melyben e csodás növény, virágzásra fakadt, és a művészi képességek rohamos, kápráztató fejlődése rendjében hasztalan keressük az evolucziós törvényszerűséget.

Egy tünemény ő, mely, mint üstökös jelent meg az égen, de — és itt a nagy különbség Liszt és a tulajdonképpeni csodagyermek virtuózok között —nem tűnt el, mint az üstökös, hanem Napként ragyogott a művészet egén, melegített, életet árasztott, és genialitásának maradandó emléket állított, úgy szerzeményei- és irodalmi műveiben, mint nagy- számú és nevű tanítványai seregében.

A kis Ferencz, ki először atyjától, majd Pozsonyban tanulja a zongorázás művészetét, 11 éves korában Bécsbe jut, Czerny kezei alá kerül és 1822. deczember 1-én már az egész bécsi közönséget magával ragadja.

Alig egy fél év múlva már akkora hírnévnek örvend, hogy a már nagyot halló és zárkózott természetű Beethoven, aki Czerny tanítási módszerének különben sem volt valami nagy barátja, reászánja magát a csodagyermek meghallgatására. Ekkor játszódik le a megható jelenet, hogy az öreg titán elérzékenyülve keblére öleli a vézna fiúcskát és homlokon csókolja őt. Liszt nem felejtette el e csókot, hálásan megfizetett érte. A Beethoven-szoborhoz hiányzó nagymennyiségű pénzt nem a híres Németország, hanem az önzetlen Liszt dicsőséges hangverseny- sorozata tette le a bonni szoborbizottság asztalára. Neheztelt is érte sok német művész, talán azért, hogy Liszt nagylelkűbb merészelt lenni, mint ők — lehettek volna.

Zongoratanárok keresésében nem volt éppen szerencséje. Atyja eredetileg nem Bécsbe, hanem Weimarba, Hummelhoz akarta vinni, a dolog azonban nem sikerült, mert Hummel nem volt hajlandó egy Lajos-aranynál kisebb pénzért órát adni. Rideg elutasításra talált a párisi zeneakadémia igazgatójánál, Cherubininél is, ki szóba sem állott Liszték-kel, csak azt üzente az atyának, hogy idegen nemzet fia nem léphet be az intézetbe. Az üzenetnek, mely egyébiránt a fennálló szabályoknak megfelelő volt, némi komikumot kölcsönöz az a tény, hogy maga Cherubini is olasz volt. Szóval, Liszt Ferencznek 1824-től, vagyis tizenhárom éves korától csak egy zongoratanára volt, de ez az egy, mint a következés mutatta, jól megfelelt hivatásának és ez — a saját talentuma volt.

Elmélettel 15 éves koráig foglalkozott, utoljára a híres Reichától tanult ellenpontozást Párisban, 1826-ban.

Cherubini viselkedését érthetővé teszi az a körülmény, hogy 1824-ben bár még fénykorát élte, de már a komoly irányú, nemesebb ideálok után törő zenészeknek régóta szemet szúrt a túlzásba hajtott virtuózkodás. Különben is csodagyermek sohasem volt és nem is lesz rokonszenves, a komoly zene-pedagógus előtt. És joggal, mert minden csodagyermekben egy jeles zenész pusztul el idő előtt. Hogy Lisztnél nem ez lett a dolog vége, az számtalan társadalmi, lelki és fizikai momentum véletlen találkozásának szerencsés eredménye; ő az a kivétel, a mely megerősíti az általános szabályt. Különben az idő előtti virtuózkodás és a túlerőltetés ő reá is megtette a szokott hatást, ennek tulajdoníthatta, hogy 1827-től 1834-ig meglehetősen visszavonult a nyilvánosságtól és inkább művészetének és a miszticzizmus felé hajló vallásos eszméinek élt.

1834-ben kezdődik d’Agoult grófnéval való viszonya, mely azonban 1840-ben már annyira veszít vonzó erejéből, hogy a teljesen kiforrott és érett művész egy nagyszabású hangverseny-kőrútra határozza el magát, mely kétségkívül a legfényesebb mindazok között, melyeket a múlt század történelme felmutat (Paganiniét sem véve ki) s a mely csak Weimarban való megtelepedésével ér véget. A nagyszámú diadalok tengerébe csak egy csepp üröm vegyült, a lipcsei «Gewandhaus-Konzert» 1841-ben. Hogy miért pisszegték le a jó lipcseiek Lisztet, azt nehéz teljes bizonyossággal megállapítani, mindenesetre nem a zongorajátékáért. Talán azért, mert a filiszterség a világ teremtése óta ellensége mindennek, a mi rendkívüli és genialis. Schumann sem dicsérte őt feltétlenül, bár az obligat elismerést nem is tagadta meg. Megmagyarázza ezt Schumannak különcz természete, zárkózott mimóza-kedélye és már fejlődő beteges pesszimizmusa, mely később Wagnerrel szemben is igen furcsa viselkedésre bírta őt.

Hasonló bánásmódban még csak egyszer volt része Lisztnek, Weimarban 1858. deczem- berében, mikor a Lisztre irigy és a drámakultusz hanyatlását félő udvari klikk Dingelstedtnek drámai intendánssá történt kinevezése után nyílt tüntetésben tört ki ellene. Ez bírta arra, hogy a karmesteri pálczát letegye, melyet ezután csak kivételes alkalmakkor vett kezébe, különösen, ha valami jótékony czél forgott szóban.

Általában az emberbaráti szeretet és az altruizmus Liszt életének egyik legjellemzőbb vonása. Nemes szívéről sokat beszélhetünk mi magyarok is, kiknek módunkban volt látni, hogy mindig első volt a jótékonyság terén, mikor elemi csapás által sújtottak, ínségesek stb. segélyezése forgott szóban. Önzetlenségével összhangban áll művészi egyéniségének erősen reczeptiv oldala. Nem zárkózott el egyetlen rokonlélek befolyásától sem. Fényes bizonyítékai ennek a Paganini-etűdök, a «Symphonie phantastique» pompás zongoraátirata, a Schubert, Schumann, Franz stb. dalok önálló értékű zongora letétei, gyönyörű opera-parafrázisai, melyek némelyikében sokkal többet aknáz ki a kölcsönzött zenei gondolatból, mint azt a szerző tette. Csak kettőt említünk itt, a Faust-keringőt és a Rigoletto-parafrázist. Arról, hogy mint tudta barátait szeretni, legszebb bizonyságot tesz Chopinről írott életrajza (megjelent francziául 1850-ben, magyarul gróf Wass Ottilia fordításában 1873-ban) és Wagnerhez intézett levelei.

Nem kevésbé gyöngéd és szeretetteljes volt tanítványaival, különösen a nőkkel szemben is. De mint tanár nem tűrt ellentmondást. Általánosan ismert a «Viora» geniális szerzőjének, az elhunyt Szabadosnak az esete, kivel egyetlen — teljesen szakszerű — megjegyzésért szakította meg a bizalmas viszonyt. Tanítványai közül legjobban Menter Zsófiát és Remmert Mártát magasztalta, de volt néhány igen kedvelt magyar tanítványa is, különösen Ravasz Ilona és Aggházy Károly.

Liszt is, mint minden nagy művész, nem szerette, ha a társaságban zongorázásra biztatták.

E tekintetben azonban igen szeszélyes volt. Sokszor meg se neheztelt olyasmiért, amin máskor módfelett bosszankodott, így e sorok írójának egy rokona egy ünnepélyes soiréen elég vigyázatlan volt minden bevezetés nélkül arra kérni a «mester»-t, hogy zongorázzék már egy kicsit. A körülállók ijedt arcczal várták Liszt válaszát, a ki azonban kedélyesen így felelt: «Natürlich, der alte Pudel soll wieder aufwarten» s a zongorához ült és több mint fél óra hosszat játszott Schubert-dalokat, szabad fantázia-töredékekkel összefűzve.

Arról a bámulatos termékenységről, melynek párjára a zenetörténelemben alig akadunk, érdekes bizonyságot tesznek azon számadatok, melyeket Göllerich sorol fel, Lisztről szóló életrajzának a végén. Összes műveinek száma 1233, közöttük 130 magyaros. Összesen 1122 jelent meg nyomtatásban, ebből 649 saját szerzemény, 422 átirat, és 31 klasszikus szerzők műveinek kritikai kiadása. Irodalmi művei 6 vaskos kötetet, Wagnerral váltott levelei kettőt töltenek be. Tanítványainak neve hosszú sort képez, melyben az élő zongoraművészek és általában zenészek legkiválóbbjainak nevei találhatók.

Magyar születése daczára sohasem tanult meg magyarul. Egy időben, mikor a cigány zenéről írott műve megjelent, hazafiasságát erősen kétségbe vonták.

Pesti működése azonban minden ellenszenvet elnémított, és nevének említése ma már csak szeretetet, elismerést és büszkeséget ébreszt minden magyar zenész szívében. 
(Omega)

ZENEVILÁG, 1901. október 22. (2. Évfolyam, 8. szám) 

*

Az országos Magyar Királyi Zeneakadémia

Hétfőn október hó 21-én ünnepelte a legnagyobb zongoraművésznek, a leghíresebb magyar művésznek, Liszt Ferencz születésének 90-edik évfordulóját. A zeneakadémia mintegy kegyeletét rója le évenként egykori mestere és megalapítója iránt, a mikor megújítja az ő emlékét, élénkbe varázsolja a nagy zeneköltő alkotásait.

Csodálkozunk, hogy a főváros és az ország többi zeneintézetei nem rendeznek Liszt- «estélyt,» ami nagyban előmozdíthatná megromlott ízlésünknek javítását s az ő műveinek kellő megismertetésével azok igazi méltánylását.

Bartók Béla, az akadémia jeles tehetségű növendéke a H-moll szonátával nyitotta meg az estélyt. Bartók játéka meglepett. Technikája tökéletes, felfogása kiváló, előadása művészi fokon áll. Ez az ifjú igazán büszkesége a zeneakadémiának, főleg tanárának, Thomán Istvánnak. Utánna Koessler János vezetése alatt a 137. zsoltár következett, melyet Durigo Ilona énekelt zongora,- orgona,- hárfa,- hegedű- és női-kar kísérettel. Durigo hangja, tavaly óta nem javult. Terjedelmes alt hangjának alsó regisztere tömör, erőteljes, míg a felsőbb hangok színtelenek, erőnélküliek; aminek oka tisztán a hangképzés hiányos voltában rejlik. A mű össz előadása és kivitele minden tekintetben magas művészi fokon állott. Koessler keze-nyoma meglátszott minden egyes ütemen. Schubert C-dúr vonósötösének I. és II. tételét kiváló előadással és finom kidolgozással hallottuk. A Mignon-dalt Lázár Amália énekelte. A kisasszony hatalmas mezzoszopránnal van megáldva, hiányát éreztük azonban hangja iskolázott voltának. Sem a magánhangzók kiképzését, sem az egyes regiszterek kiegyenlítését nem éreztük ki énekéből. Pedig kár volna a kisasszony hangját így parlagon hevertetni. A Hubay tanár által vezetett, vonós-zenekarra írt «Angelus» előadása megfelelő volt. A hangversenyt Détsy Károly, Szendy tanítványa fejezte be a 12. rapszódia perfekt és művészi előadásával.

ZENEVILÁG, 1901, október 25. (2. Évfolyam, 9. szám)

Liszt-Festival: Symposium zum Thema Europa

2017.10.21,  16.00 órakor

RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM

1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.

Liszt Születésnap - Délutáni koncert:

Yohei Wakioka (zongora)

Műsor:

Liszt:10. Magyar rapszódia

Liszt: 104. Petrarca szonett

Liszt: Zarándokévek II. kötet („Itália”) - Mária eljegyzése

Liszt: Bölcsődal

Wagner - Liszt: Izolda szerelmi halála

Liszt: Spanyol rapszódia

A Bartók Rádió élőben kapcsolja a Pesti Vigadó Nagytermét (19.35) és közvetíiti a ma esti hangversenyt.

(Ism. november 1., 12.36.)

Ma esti koncert

19:30  Pesti Vigadó
 

Hangverseny a Kiegyezés éve alkalmából

„Mihalovich Ödön kiváló zeneköltőnk, egy nagyobb keretű Gyászemlék czímű zenekari műven dolgozik, mely Deák Ferenc emlékét eszményíti. A kitűnő zeneköltőtől csak a legsikerültebbet várhatjuk e nemben s remélhetőleg még a folyó téli idény alatt hallani fogjuk azt egy philharmoniai hangversenyen” – 1876-ban jelent meg ez az újsághír, a százötven éve megkötött Kiegyezésen Magyarországot képviselő, nagyformátumú államférfi, a „Haza bölcse” halálának évében. A különleges műsor ennek a kornak a hangulatát idézi meg akkori tekintélyes magyar szerzők ma már sajnálatosan ritkán hallható műveivel színesítve. Hallhatjuk Erkel Ferenc a Nemzeti Színház fennállásának 50. évfordulójára írt nyitányát, amely – Egressy Béni Szózatával, valamint a Himnusz motívumaival az azt megelőző ötven esztendő nagy eseményeinek, küzdelmeinek, hősi indulatának, lelkületének összefoglalása – írja Farkas Zoltán zenetörténész. Mosonyi Mihály 1860-ban készült gyászdarabja mellett felhangzik Liszt Ferenc népszerű versenyműve, amelyben a 14. Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny győztese, a fiatal, japán művész, Sakata Tomoki a közreműködő. A hangverseny záró száma Hősi induló magyar stílusban című zongoradarab nyomán továbbkomponált Hungaria című szimfonikus költemény, amellyel Liszt Ferenc („hírhedett zenésze e világnak”) írt viszonzásul Vörösmarty Mihály őt dicsőítő ódájára. Mint az 1856-os ősbemutatóról megjelent beszámolóban olvasható: „Egész új modorú zeneteremtmény. Benne nagy szépségek vannak, melyeknek nem csak teremtése, de kivitele is nagy erőt igényel. A magyaros elemek azonban leplezetten tűnnek föl benne.”

Somos Csaba karmester

Nemzeti Filharmonikus Zenekar 
Sakata Tomoki (zongora)

Erkel: Ünnepi nyitány

Mihalovics Ödön: Gyászzene Deák Ferenc emlékére

Liszt: I. Zongoraverseny Esz-dúr

Mosonyi Mihály: Gyászhangok Széchenyi halálára

Liszt: Hungária – szimfonikus költemény

2017.10.20 18.00

RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM

1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.

Liszt Ferenc születésnapi hangverseny

Liszt: Vigasztalások

Liszt: Karácsonyfa-ciklus

Liszt: Két csárdás

Király Csaba (zongora)

Rendező:Liszt Ferenc Társaság

Jegyár: 500 Ft – Jegyek válthatók a koncert előtt a helyszínen.

• Korunk 1961 (20. évfolyam) 1961 / 10. szám

MIHALACHE  ZAMPHIRESCU:

Liszt,
a  Havasalföldön  és  Moldvában  járt  nagyhírű  zongorista
 

Mint lassudó folyóvíz,  mely  indulván a hegyről,

lezúdult, fákat  tördelt, sziklákat görgetett

s most halkuló varázzsal nagy távolban neszel föl,

a bűvös égi dallam úgy száll a föld felett.

Egy isten ő . . . Zenéje csodás világgal ér fel,

mit zúgó áradatként a hangszerén teremt:

való életre kelti az ébenfát kezével,

melynek titkos hatalmát ellesni nem lehet.

Nem hangolhatja lantját Orfeusz se szebben,

arkangyalok dalolnak dalára fönn a mennyben

s nincs versenytárs, ki tőle elkívánná e díszt.

A művészet s a szellem őbenne öltve testet,

rajongó sóhajt ébreszt és szíveket remegtet

s virágot szórva tombol: ím ezt jelenti Liszt!. . .

/Veress Zoltán fordítása /

Liszt  Ferenc  romániai  vendégszereplésének  verses  emlékéhez

Liszt Ferenc születésének a Béke Világtanács felhívására   világszerte megünnepelt százötvenedik évfordulója adott   alkalmat Mihalache Zamphirescu román költő elfelejtett  Liszt-ódájának felidézésére. Felvázoljuk e vers keletkezésének   feltételezhető  körülményeit: irodalmi korrajzát.

Az 1846 - 47-es hangverseny-idény Liszt Ferenc zongoravirtuózi  pályafutásának  delelőjét  jelentette. Játékának rendkívül  gazdag  árnyaltsága  magával  ragadja  hallgatóságát, de rögtönzésekben   egyre  gyakrabban visszatérő  népi  ihletésű  motívumokból   már a  rapszódiák   körvonalai  kezdenek  kibontakozni.  Oroszországi  vendégszereplése  felé  —  amely  végképpen  megérlelte  benne  a  szándékot, hogy erejének  javát  az előadóművészet  helyett  zeneszerzésre  fordítsa  —  hazánk területén  át  vezetett az  út.  Hangversenysorozatát  Aradon, Temesvárt  és   Nagyszebenben   kezdte, majd 1846. november 24-én  Kolozsvárra  érkezett, ahol  december  6-ig  négy  ízben  lépett  dobogóra.  A  már  ismert  sajtóvisszhangokat   érdekesen   egészíti ki a Kiskövet  című  folyóiratban  megjelent  üdvözlő   vers.  Írójáról, Szilágyi Károlyról egyelőre még csak annyit   tudunk, hogy szorgalmas  munkatársa  volt  a „szépirodalmi és művészeti  lapnak”,  s hogy 1855-ben Kiáltó szó a pusztában  címen foglalta  kötetbe  szerelmes verseit és érdekes népdalutánzatait.   Maga a vers Vörösmarty Liszt Ferenczhez  című költeményének gondolatgazdagsága  után nem  mond   ugyan semmi újat,  viszont  mint  kortörténeti dokumentum  így is érdekes bizonyítéka annak, hogy mennyire  a reformtörekvésekkel  összeforrottnak érezte  a  közvélemény a  jeles zeneszerző  működését.
Liszt Ferenc körútjának következő állomása  Bukarest  volt. Itt három  hangversenyt  adott, majd 1847 elején  Iaşiba  utazott.  A román fejedelemségekben  tett  látogatásának  emlékét  román népdalgyűjteményén   kívül  —  melynek  egy  részét Román rapszódiájában  fel  is  dolgozza  — Szathmári Papp Károlynak  a  Korunkban  is  közölt akvarell-arcképe,  a  Barbu  Lăutaruval  való találkozásról  szóló történet, több elismerő  bírálat, valamint  négy, tiszteletére írott vers őrzi.  Ez utóbbiak  közül  hármat:  Jenachita  Văcărescu,  D. Gusti  és  G. Asachi  költeményeit  utolsó iasi-i fellépte alkalmával elszavalták, és  díszes  kiadásban  a  jelenlevők  között  szétosztották.  A  negyedik vers  azonban  —  Mihalache  Zamphirescu  verse   —  még  Octavian  Beunak,  Liszt  Ferenc  román monográfusának  is elkerülte a figyelmét.
Ki  volt  ez  a  Zamphirescu?  Szegény sorsú és  szerény  tehetségű  bukaresti  költő,  egyike a román irodalom szorgalmas  m unkásainak, aki franciás  ihletésű  s a maga   korában eléggé  népszerű  költeményekkel   szolgálta a román   művelődés  egységének  az  ügyét. Balada  vintului  (A szél balladája)  című versének  rövidített  változata  megjelent  Kozma Endre  román  nyelvtanának függelékében is (Kolozsvár, 1872),  ahonnan  a  szorgalmas   Benedek Elek magyarra  fordította, és  mint állítólagos franciából  átültetett  verssel  kegyetlenül  megtréfálta  a székelyudvarhelyi   kollégium   Önképzőkörének  vaskalapos tanár-elnökét.
Zamphirescu  Liszt  Ferencnek  ajánlott szonettjére a Bukarestben 1858-ban   megjelent Aurora  című verskötetében  —  a 127. lapon  — bukkantam  reá. A vers nem is annyira a   közvetlen  élmény, mint inkább az ifjúság  romantikus   rajongásának a  terméke.  Nem valószínű  ugyanis,  hogy szülei el  tudták volna  vinni  az  akkortájt még alig hét  esztendős  fiút  Liszt  hangversenyeire, azon három száz kiváltságos zenerajongó közé, aki  két aranyat tudott  áldozni  egyórai  műélvezetért.  Mert  joggal  jegyezte  meg Cezar  Boliac  a nem  mindennapi  eseménynek szentelt beszámolójában:  „Ha  kedvét  leli a tapsban; ha a lelkesedés, amelyet  ébreszt, jelent valamelyes  elégtételt  a művésznek; ha mind annak lenyűgözése,  ami a  legfiatalabb  és a  legmélyebben  érző  egy nemzetben, kedvesebb  emléket hagyhat a művész  annaleszeiben, mint néhány száz arany; akkor, Liszt  úr, ne  tűrje  el, hogy az egész  román  ifjúság azt mondhassa: Liszt nálunk járt, de nem volt hozzá  módunk, hogy  meghallgassuk. Tehetségét amúgy sem  lehet  pénzzel  megfizetni,  és  az  ehhez  fogható portéka  ellenértékét  csak  akkor  kapja  majd meg  busásan,  ha krajcáros  koncerteket ad.“ (Curierul romin, 1846.  december 14.)
A  felajzott,  látomásokra  egyébként  is  hajlamos  Zamphirescu  figyelmét  elsősorban  G. Asachi Liszt Ferenccel   kapcsolatos  írásai ragadhatták meg: az Albina romineascu  (Román méh) 1847. január 16-i  számában közölt   bírálata, amely a művész páratlan hangszínező  készségét, az elemek   erejének elsodró lendületű  érzékeltetését  domborította ki, valamint  egy  mitológiai  hasonlatokkal  terhelt  szonett,  mely  a  már  említett alkalmi kiadványban látott napvilágot.  Zamphirescu élénk képzelőtehetségét dicséri azonban az  a körülmény,  hogy  nem  rekedt meg,  miként  elődje  vagy  a Gazeta Transilvaniei  (Erdélyi Hírlap ) krónikása, az Orpheus-hasonlat merő  hangoztatásánál,  hanem  utalt  Liszt előadóművészetének az egyetemes  emberi fejlődésben betöltött szerepére  is.

/Engel  Károly /

Nicolai levele Liszt Ferenchez.

Itt közöljük a Nicolai és Liszt közötti levelezésből fennmaradt egyetlen levélnek első oldalát, amelynek eredetijét a weimari Liszt-múzeumban őrzik.

[A képen Nicolai levelének egy részlete fénymásolaton látható!, megj. A.]

A levél magyar fordítása:

„Drága Tisztelt Barát és Mester!
Berlin, 1849. március 3.

Ne csodálkozzék azon, ha ily hirtelen feltűnők Ön előtt — emlékezetét mindég a szívemben viseltem! Akar-e nékem örömet szerezni, a legnagyobbat azon kevés közül,, amelyek életem utain virultak s amellyel igazán boldoggá tenne engem. Jöjjön e hó 9-én ide, hogy e napon «A windsori víg nők» című dalművem első előadásán jelen lehessen. Ha elhatározná, hogy nekem ezt az örömet megszerzi, nagyon szeretném, ha egy pár sorban értesítene erről, bár egy örvendetes meglepetésnek is megvannak a maga kellemességei. Ez esetben kérem, hogy a Brandebourg szállóban szálljon meg. Remélem, s tiszta szívből kiáltom: a legközelebbi viszontlátásra!
Őszinte nagyrabecsüléssel és barátsággal Nicolai
Unter den Linden N. 57.”

Arról, hogy Liszt elfogadta-e ezt a meghatóan kedves meghívást, annak sehol semmi nyoma. Nicolai két hónappal a bemutató előadás után halt meg 1849. május 14-én. Weimarban Nicolai dalművét csak 6 évvel a szerző halála után adták. Liszt már előbb is gondolt Nicolaira, amikor 1851-ben «Erős várunk az Isten» című kantatát orgonára átírta. (L. A.)

A ZENE, 1910. (10. szám)

:-)

Ardeleo fórumtársunk beírt egy érdekes cikket a "Bartók szellemisége" topicba. (204. sorszám)

Liszt-érintettsége folytán ide is kívánkozik ez a bejegyzés, ezért engedelmével áthozom és bemásolom:

„Liszt oeuvre-je fontosabb, mint Wagneré”

Bartók Béla székfoglaló Liszt-előadása az Akadémiában

A Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztálya hétfőn délután ülésttartott. Az ülésnek az adott különös jelentőséget, hogy azon Bartók Béla, a világhírű zeneszerző tartott székfoglaló előadást Liszt Ferencről.

Melich János megnyitója után Bartók Béla felolvasásának keretében négy, Liszt Ferenccel kapcsolatos kérdést vizsgált meg. Az első a Liszt-szerzemények és a nagyközönség közöttlevő viszonyra vonatkozik. Bartók azt látja, hogy a nagy- közönség még ma sem értékeli eléggé Lisztnek jelentékeny műveit; inkább kedveli a kevésbé fontosakat, mint például a rapszódiákat. Ez — az előadó szerint — azért van így, mert a közönség nem tudja meglátni a zeneművekben a lényeget, hanem inkább a külsőségek után indul.

A második kérdés: mekkora volt Liszt műveinek jelentősége a zeneművészet további alakulására? Bartók szerint ebben a tekintetben Liszt oeuvreje fontosabb, mint Wagneré; nem azért, mintha Liszt művei tökéletesebbek volnának, mint Wagneré, — hiszen, éppen ellenkezőleg van a dolog, — hanem azért, mert Wagner minden saját kezdeményezésű új lehetőséget saját maga a legteljesebb mértékben kiaknázott és kifejlesztett. Ezzel szemben Liszt műveiben sok olyan előre mutató kezdeményezés van, amelynek teljes kihasználását nem maga Liszt vitte véghez, hanem utódai.

A harmadik kérdés Lisztnek; „A cigányok zenéje Magyarországon” című könyvével, illetve annak az úgynevezett cigányzenére vonatkozó téves állításaival kapcsolatos. Az előadó szerint Lisztet tévedéséért csak részben szabad hibáztatni. Liszt tévedéséért inkább a XIX. századbeli viszonyok okolhatók, zenefolklore körébe vágó alapfogalmak, teljes hibás volta,romantikus vonzódás a túlzsúfoltság, a sallang és a pátosz félé, ennek fejében a klasszikus egyszerűség elejtése. Okolhatjuk ezen kívül nagyapáinkat is, akik nem tudták, vagy nem akarták az igazság felé, a magyar falu felé vezető utat Lisztnek megmutatni.

A negyedik kérdés ez: milyen joggal tekinthetjük Liszt Ferencet magyarnak? Ebben a kérdésben a döntő szó magáé Liszté, aki számtalanszor vallotta magát magyarnak. Egy Liszt Ferencnek az egész világ részéről kijár az, hogy ebbeli akaratát tudomásul vegyék, és annak ne mondjanak ellent.

A közönség hosszasan ünnepelte előadása után Bartók Bélát, akit az Akadémia nevében Melich János üdvözölt a tagok sorában.
Az előadó ülés után az osztály zárt ülésen folyó ügyeket tárgyalt, majd tagajánlási értekezlet volt.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1936. február 4. (56. Évfolyam, 28. szám)

*

Jótékony célú Liszt-est az Operaházban.

A Filharmóniai Társaság rendkívüli díszhangversenyt rendezett hétfőn este az Operaházban, az Újságírók Szanatórium Egyesülete javára.
A műsor Herczeg Ferenc költői prológusával kezdődött, amelyet Bulla Elma mondott el, finom, közvetlen hangon. A prológus témája: legenda az újság-íróról, aki csak nézi és regisztrálja a földi javakat anélkül, hogy része volna bennük.

A nagy tetszéssel fogadott bevezetés után következett az est zenei része, amelynek műsorátLiszt Ferenc szerzeményeiből állították össze. A zenekart a tőle megszokott elmélyedéssel Dohnányi Ernő dirigálta, a Liszt-év congeniális szellemű vezére.
Stefánián Imre, a Zeneművészeti Főiskola ismert nevű tanára az A-dúr zongoraversenyt játszotta olyan sikerrel, hogy szereplését meg kellett toldania a „Liebestraum”-mal.

Báthy Anna sokszor méltatott előkelő stílusában, nemes átérzéssel énekelt el három dalt.
A szünet után Bartók Béla zongorázta el a „Haláltánc”-ot. Sajátságos, egyéni előadó művészete alig találhat ennél a műnél teljesebb kifejezési terrénumot. Játékát szinte kozmikus erő hatotta át; éles, acélos ritmikája és billentés művészete új, ismeretlen világításban mutatta be ezt a geniális alkotást. A közönség hosszan ünnepelte Bartókot.

Ezután ismét dalok következtek: Svéd Sándor melegen zengő baritonja, előadásának férfias lírája is megérdemelt sikert aratott.
Az énekszámokat Herz Ottó dr. kísérte, szépen és jól, mint mindig.

Végül pedig osztatlanul Dohnányi Ernőé és a zenekaré volt a hallgatók lelkes elismerése, a Tasso című szimfonikus költemény, ragyogó színekben gazdag előadásért. (Op.)

BUDAPESTI HÍRLAP, 1936. február 4. (56. Évfolyam, 28. szám)

Jótékonysági hangverseny az Erkel Színházban a daganatos és leukémiás gyermekekért

Liszt Ferenc életének a jótékonyság és a köz hasznára való figyelem egyik meghatározó eleme volt, ezért zongorahangversenyünk évről évre az Őrzők Alapítvánnyal közös rendezvény. 

Hatodik alkalommal rendezzük meg a Zongoraáriák estet, amelynek bevételét az Őrzök Alapítvány a  Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezelt daganatos és leukémiás gyerekek gyógyítási feltételeinek javítására fordítja. 

A 2017. október 22-i koncertre visszatér Bogányi Gergely, aki ekkor avatja fel az Erkel Színházba szánt „csodazongoráját”: az ún. hosszú modell ezen az estén debütál. Az esten elhangzó művek interpretációjában Váradi Zita operaénekes lesz a partnere. Az est fővédnöke Herczeg Anita, a köztársasági elnök hitvese.

Műsor:

Liszt: Funerailles (Bogányi Gergely)
Schubert-dalok  (Bogányi Gergely, Váradi Zita)
    Die Junge Nonne
    Auf dem Wasser zu Singen
    Gretchen am Spinnrade
Gounod-Liszt: Faust-keringő (Bogányi Gergely)
Schubert-Liszt: Die Junge Nonne / Auf dem Wasser zu Singen (Bogányi Gergely)
Mozart:
    Susanna áriája a Figaro házasságából (Bogányi Gergely, Váradi Zita)
    Zerlina áriája a Don Giovanniból (Bogányi Gergely, Váradi Zita)
---
Liszt-dalok (Bogányi Gergely, Váradi Zita)
    Es muss ein wunderbares sein
    Du bist wie eine Blume
    Ich liebe dich
    Der Fischerknabe
    Freudvoll und Leidvoll
    Liebesträume
Mozart-Liszt: Don Giovanni-parafrázis (Bogányi Gergely)

Claudio Arrau como Franz Liszt: tras su restauración, “Sueño de Amor” será reestrenada en Valdivia

SUEÑO DE AMOR
México – 1935 – 70’ – Archivo Digital

This patrimonial and historic film, restored by the Universidad de Chile Film Archive, is the first audiovisual document featuring national pianist Claudio Arrau. This period record was made by José Bohr, the most prolific filmmaker in the history of cinema made in Chile. The famous Chilean pianist appears playing a piece by composer Franz Liszt, portraying moments in his biography.

Wikipedia

VIGILIA – 1977. októberi száma

LISZT: MISSA SOLEMNIS

"Ennek az első előadásnak a benyomása félig kedvezőtlen volt, főképp a magasban, a bazilika akusztikai hibája miatt. A kupola gyújtópontjától a hangok összekeverednek benne és szörnyű kakofóniát hoznak létre - amit gáncsolóim az én sajnálatos komponálási módszeremnek tulajdonítottak." Liszt egyik levelében - visszaemlékezve Missa solemnisének 1856. évi esztergomi bemutatójára - Sayn-Wittgenstein Carolynnek panaszkodott így, célzást téve bírálóinak rosszindulatú megjegyzéseire, amelyekkel már a premier előtt igyekeztek megakadályozni az Esztergomi mise előadását. A fő vádpont a Pesti Napló cikkírója szerint a következő volt: a nagymise "stílje nem lehet egyházi, vallásos, mert hiszen Liszt Wagner tisztelőihez tartozik". Az elmarasztalás - amint a zenetörténetből ismert - tulajdonképpen az "új romantikusoknak" szólt,  akiknek  zenéje (elsősorban Liszté, Wagneré) "szerkezetében zűrzavaros, dallamtalan, hipermodern, nagyképű, értelmetlen". Az akkori időkben valóban zavarosnak minősíthették a Missa solemnist is. A klasszikus mise-kompozíciók után előállni azzal, hogy a Glória "Cum Sancto Spiritu" részére csak imitált fúgát írjon a szerző, azt is abbahagyva, sőt a partitúrában jelezve: az egész esetleg elhagyható, vagy a Credóban színpadias dobütéseket alkalmazni - eleve kihívó különcködésnek számíthatott. De sorolhatnánk a többi példát is... Ma már a szövevényes szólamvezetésben, kórus és szólisták bonyolult váltakozásában észrevesszük azt a nemes egyszerűséget, tisztaságot, ami ebben a vérbeli romantikus műben rejlik. És ettől lesz egyházi muzsika. Az Esztergomi mise nem a ceciliánus eszmék jegyében íródott. A szerző célja elsősorban a wagneri korszakalkotó romantika egyházzenei átvétele, annak a hallatlan kifejezőerőnek mise-drámai alkalmazása, amely az ember legbensőbb világát, addig szinte ábrázolhatatlan vívódásait, megnyugvásait fogalmazta meg a zene nyelvén. Ez az őszinte mélyvilág sohasem profán. Liszt tudta: a megváltás drámája is eviláqon, emberek közt zajlott le - az emberért. A hit égi áramkörbe kapcsolva gyújtja meg a földi lámpásokat.

A Kyriében a Christe-rész metamorfizált melódiájának visszatérő motívuma a Benedictus-ban (jelezve: Krisztus az, aki ,,az Úr nevében jön"),  a földre szálló Istenember alakját idéző szoprán-tenor szóló a Credóban, vagy ugyanott a Homo factus unisonója, a szenvedést ábrázoló három hang (mint ős-szimbólum, háromszög komponálható köré, jelezve a természet és a természetfeletti kapcsolatát) a zeneköltő hittitkokban elmélyülő lelkületére vallanak.· Ezekre a misztikus élményekre korunkban talán csak Messiaen zenei e1ragadtatásai lehetnek példák. Kétségtelen: Liszt miséje a mai kor emberének már kissé idegen hangzásvilágú. De bemutatásakor az igazi értők megsejtették jövő-célzatát, az új zene "stiljét". Vitatkozt(lk róla. Vajon mi vizsgálódhatunk-e Új egyházi műzenénkben? Alig van modern, új alkotás.

Az Alkantarai Szent Péter (volt pesti  ferences) templom Liszt Ferenc Kórusának előadásában, a zeneszerző halálának 91-ik évfordulóján hallottuk a Missa Solemnist. A feladat - mint mindig - óriási. Bucsi László karnagy - egyházzenészeink közt a Liszt-kultusz legszorgalmasabb ápolója - jól vizsgázott. Nem volt átütő a kórushangzás, de tiszta volt. A szólamok egységét nem zavarták "kiugró" vokálisok, a zenekar, az orgona orkesztrikus arányaival,  biztonságával  tűnt ki. A szólistáknak: Rohonyi Anikónak (szoprán), Kistétényi Melindának (alt), Leblanc Győzőnek (tenor) és Kenessey Gábornak (basszus) a bensőből fakadó éneklésért mondunk köszönetet.

/Tóth Sándor/

Tsinandali Festival

In the Swiss town of Verbier, founders of Tsinandali Festival and Verbier Festival Martin Engström and Avi Shoshani have signed a cooperation memorandum for foundation of Tsinandali International Music Festival and Musical Academy.

Tsinandali Festival (September 14, 2017) 
Franz Liszt, Hungarian Rhapsody

• Khatia Buniatishvili | Pianist
  Israel Philharmonic Orchestra
  Zubin Mehta | Conductor

წინანდალი

2017.10.07. -  11.00 óra

RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM

1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.

Liszt Múzeum – Matinékoncert:

Borbély László (zongora)

Liszt: 1. Mefisztó-keringő (Der Tanz in der Dorfschenke)

Liszt: 2. Mefisztó-keringő

Liszt: 3. Mefisztó-keringő

Liszt: Hangnem nélküli bagatell

Liszt: 4. Mefisztó-keringő

Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel

1823 májusában látogatott el először az akkor csodagyerek Liszt Ferenc a magyar fővárosba. Ezt az utat huszonöt rövidebb-hosszabb tartózkodás követte halálának évéig, 1886-ig.

Vajon mit látott a fejlődő Pest-Budából, mint a világvárossá váló Budapestből a kétszáz éve született zeneszerző, zongoravirtuóz?

Hol lakott, hol lépett fel, kinél vendégeskedett, milyen megbeszéléseket folytatott, hogyan kapcsolódott be az ország szellemi életébe, kik voltak magyar barátai, kik a tanítványai? Milyen műveket komponált?

Útikönyvünk városnéző sétákra invitál, bejárjuk a régi belváros magját, a Lipótvárost, Budavárt, a Krisztina- és a Vizivárost, a régi József- és Ferencvárost, a Terézváros központi részét, és kipillantunk a Margit-szigetre. Miközben a GPS-kódokkal is ellátott útvonalakat követjük, nemcsak a „hírhedett zenész”, hanem a XIX. századi magyar főváros élete is feltárul előttünk.

A 240 oldalas útikalauzt közel háromszáz fotó, térképek, tárgy-és névmutató egészíti ki.A kötet képszerkesztője Török Miklós is a Liszt Múzeum munkatársa.

http://www.lfze.hu/hirek/303

*****

Watzatka Ágnes Budapesti séták Liszt Ferenccel címmel olyan bédekker kötetet írt, amelyben 103, a zeneszerzővel kapcsolatos helyszínt mutat be.

A könyvben ezek a színhelyek régi és új utcanévvel, házszámmal, az egykori tulajdonos nevével vannak feltüntetve és mindegyik arról nevezetes, hogy a zeneszerző életében megfordult ott, lakott vagy tanított ezeken a helyeken. Eckhardt Mária, a Régi Zeneakadémián működő Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont tudományos igazgatója, a Liszt-kutatás egyik vezéralakja a pénteki könyvbemutatón elmondta: Watzatka Ágnes, a központ munkatársa olyan bédekkert állított össze, amely számára is szolgált meglepetéssel. Olyan intézmények és házak leírását adja meg, amelyek előtt akár naponta elmegyünk, mégsem ötlik föl, hogy Liszt Ferencnek köze volt hozzájuk. A szerző felkutatta azokat a személyeket is, akiknél Liszt egy-egy alkalommal vagy éppen napi gyakorisággal megfordult.

Munkájának nehézsége épp ez volt: különböző források alapján kiegészíteni a hiányzó információkat. Sok leírás közölte például, hogy Liszt ott volt a Wohl nővérek irodalmi szalonjában, de hogy a grófnők hol laktak és kikkel találkozott náluk, azt neki kellett feltárnia. Watzatka Ágnes elárulta, hogy sokkal több adata gyűlt össze, mint amennyi a könyvben elfért: válogatnia kellet, mivel kalauzt és nem lexikont készített.

Mindezeket az adatokat érdekes történelmi környezetbe is helyezi Watzatka Ágnes. Pontos kronológiát is készített: 1823-tól hányszor és mennyi időre jött előbb Pest-Budára, majd Budapestre a zeneszerző. Az időrendből kiviláglik, hogy élete utolsó tizenöt esztendejében Liszt teljes mértékben haza talált - hangsúlyozta a könyvbemutatón az egyetem rektora, Dr. Batta András. Hozzátette: büszke arra, hogy a kutatóközpontban - amely Liszt utolsó budapesti lakása és pedagógiai tevékenységének színtere volt - olyan szellemi bázis található, amely ezt a tényekben gazdag, de olvasmányos, igazi útikalauzként használható kiadványt létrehozhatta. A rektor szerint Liszt portréja mellett a fejlődő magyar főváros képe is kirajzolódik az írásokból.

A mű a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Helikon Kiadó közös kiadványa, de az együttműködés tovább folytatódik. Szabadhegy Péter, a kiadó igazgatója elmondta, a magyarul és angolul, most megjelet könyvet két további követi majd. Az egyetem, a kutatóközpont és a kiadó jelenleg is dolgozik a Krisztus című oratórium négykezes változatának fakszimiléjén és egy reprezentatív albumon is, amelyben az emlékmúzeum legszebb kincseit mutatják be.

(Hétfőn induló, három részes, hathetes játékunk során hárman kaphatnak egy-egy kötetet a Fidelio.hu jóvoltából. - a szerk.)

http://fidelio.hu//klasszikus/hirek/ujabb_konyv_liszt_ferencrol?s=rss

*****

A könyv részletes ismertetése:

A Budapesti séták Liszt Ferenccel című kiadvány tudományos igényességgel megírt turisztikai-ismeretterjesztő munka. Bemutatja azokat a helyszíneket, ahol Liszt Ferenc megfordult. Az egyes épületek kapcsán szó esik a városrész, az utca, a tér történetéről is, különös tekintettel azokra az időpontokra, amikor Liszt ott járt. A helyszín leírása után következik a Liszttel kapcsolatos események, történetek, személyek bemutatása. Így a kiadvány egyszerre ismertet meg Budapesttel és Liszt életének egy-egy epizódjával.

A kiadvány tartalma:

I. Bevezetés

Tartalomjegyzék

Budapest vázlatos története

Liszt Ferenc rövid életrajza

Liszt budapesti tartózkodásai

II. A Liszt-helyszínek bemutatása öt városnéző séta keretében

A régi Belváros magja

Lipótváros

Budavár, Krisztinaváros, Víziváros

A Belváros déli része (József- és Ferencváros)

Terézváros

III. Tárgymutató

A könyv néhány oldalának letöltése itt!

Megjelenés:2011. január 31.

Mérete:120 * 195 mm

Terjedelme:252 oldal

ISBN szám:978 963 227 256 6

http://www.helikon.hu/termek/ismeretterjesztes/Budapesti-setak-Liszt-Ferenccel/1624/

*****

A könyv angol nyelvű változatban is megjelent!

JÁRT-E LISZT A TÖRÖK UTCÁBAN?

„A Liszt-év, a zeneszerző születési bicentenáriumát folytatólagosan ünneplő emlékév lassanként a végéhez érkezik, s ilyenkor rendesen el szokás gondolkodni azon a kérdésen, hogy vajon betöltötte-e hivatását az ünnepelt emlékezetének szentelt eseménysorozat? Nem ünnepeltük-e túl vagy éppenséggel alul az aktuális évfordulós nagyságot, s hogy legfőként: volt-e valós tartalma a megemlékezéseinknek, jobban ismerjük-e Liszt Ferencet és életművét ma, mint egy esztendővel ezelőtt? Hogy idén repteret neveztek el Lisztről, az e tekintetben éppúgy mellékes, mint az, hogy a bicentenáriumra színezüst bevonatú és tükörveretű emlékérem is kibocsátásra került.

A főfeladat ezúttal persze a muzsikusoké, s rájuk nem is lehet érdemben panasz: gondoljunk akár a «Szent Erzsébet legendája» a «Krisztus» netán a kamaszkori opera, a «Don Sanche» előadásaira vagy éppenséggel a kései zongoraművek vacogtatóan letisztult hangzásával barátkoztató produkciókra (mondjuk, kiválólag Krausz Adrienne lemezére). Ám nem vitás, hogy a bicentenárium a tudományos és/ vagy a népszerű ismeretterjesztés munkásaira is komoly feladatot rótt, s az ennek nyomán megszületett kiadványok közül a jelen recenzió két munkát tárgyal majd: Watzatka Ágnes budapesti Liszt-bedekkerét, valamint dr. Szilágyi András ideg- és elmegyógyász, orvosi pszichológus személyiségelemző kötetét. Két egymással jószerint csupán a fő- és címszereplő személyében rokon munkát, amelyek mégis a könyvtárnyi Liszt-irodalom s a zeneszerző emlékezetének közös hagyományából meríttettek.

A Budapesti séták Liszt Ferenccel gusztusos kötete szemre maga a praktikum: rengeteg fotóval, valamint GPS-kódok feltüntetésével vezeti végig olvasóját a régi belváros, a Lipót-, a József-, a Ferenc- és a Terézváros meg persze a budai oldal és a Margitsziget Liszt-érdekű helyszínein. Könnyen kézre eső kultúrtörténeti útikönyv tehát Watzatka munkája - sejteti velünk a megnyerően szolid understatement. S a dolog persze igaz, hiszen ezzel a könyvvel a kézben valóban végiglépdelhetjük a Várban az Országház vagy az Úri utcát a félkarú Zichy Géza gróf, a Lisztet tetétleni birtokán is vendégelő főrend (és majdani balsikerű operaintendáns) otthonától (Országház utca 5.) egy másik arisztokrata, Keglevich Gábor gróf szalonjáig (Úri utca 40.). Csakhogy ha figyelmesen olvassuk a vonatkozó tömör kisfejezeteket, úgy Liszt budapesti története mellett a XIX. századi magyar elit társas élete éppúgy körvonalazódhat előttünk, mint akár a reformkort áthevítő használni és segíteni vágyás egy-egy jellemzően érzékletes jelenete. Így épp az említett Keglevich gróf szalonjában, 1840. január 6-án a gyermekkorát követően első ízben visszalátogató Liszt részt vett egy szigorúan zártkörű, de egyszersmind jótékonysági hangversenyen. Az esemény kedvezményezettje az 1832-es alapítású Vakok Intézete volt, s így a koncert védasszonyának csakúgy a nádorné, Mária Dorottya számított, ahogyan a Vakok Intézetét is ez a jótékonyságban oly sokat fáradozó hölgy (dísz) elnökölte. A Vakok Intézete és a pest-budai zenei élet közötti kapcsolatot elsősorban a koncert szervezésén is munkálkodó Anton

Dolezálek személye biztosította, aki nemcsak az említett intézmény vezetője volt, de a Pest-Budai Hangászegylet alelnöke is. A jótékonysági hangversenyen pedig Liszt mellett frissen megismert arisztokrata barátai is felléptek: a mindenkor gutgesinnt Augusz Antal báró énekelt, míg a hangászegylet elnöki tisztére megválasztott Festetics Leó gróf (egykori otthona ma a CEU központi épülete a Nádor utcában) harmóniumon játszott.

Lám, egyetlen helyszín és egyetlen felidézett esemény tájékozódási irányok sorát idézi elénk: akár az arisztokrácia társaságformáló szerepéről, akár az 1848 előtti politikai nézetkülönbségek viszonylagosságáról, akár a többnyelvűség masszív korabeli jelenlétéről gyűjtenénk is benyomásokat. S ehhez hozzávehetjük még azt is, hogy az egyszerre város- és Liszt történeti-barangolások jószerint ismeretlen alakokat és ugyancsak ismeretlen csoportosulásokat állítanak elénk, ami legalább annyira árulkodik Watzatka Ágnes lelkiismeretes kutatómunkájáról, mint amennyire rávall Liszt szinte példátlanul tevékeny és szociábilis létezésére. Liszt Ferenc tere ugyanis imponálóan tágasnak mutatkozik e kötet lapjain, s így az ő személyén keresztül egészen változatos körök válnak észlelhetővé számunkra. Ilyen például a korabeli fővárosi egyházzene művelőinek csoportja: Engeszer Mátyás, a Belvárosi templom orgonistája és második felesége, Marsch Katalin, akik Liszt-egyleteket alapítottak Pesten, vagy épp Engeszer egykori tanítványa, a budavári plébános, Bogisich Mihály, aki a gregorián zene kutatójaként elnyerte - természetesen Liszt ajánlására - a Haynald-féle (még egy külön be- vagy kikezdést érdemlő XIX. századi áldozár) egyházzenei alapítványának ösztöndíját. Ugyancsak figyelemre méltó csoportként kerül elénk a fővárosi frankofílek tár­sasága, a Francia Kör, amellyel Liszt természetesen szintén szoros kapcsolatot ápolt élete utolsó fél évtizedében. Ennek alapítója, a Pesten francia nyelvű hírlapot is indító Pázmándy Dénes, az utolsó politikus Pázmándy volt, míg a kör elnökségét az aranyszájú Apponyi Albert gróf töltötte be: mindketten Liszt tisztelőinek és vendéglátóinak sorából. Pázmándy feleségével még négykezest is gyakorta játszott Liszt, midőn a mai Andrássy út 48-as száma alatt tisztelkedett, Apponyi Szervita téri - mára elpusztult - otthonában pedig két teljes éjszakát is töltött az idős mester, amikor 1876 februárjában az árvízveszély elrettentette Hal téri szállásától.

A Francia Körbe egyébiránt maga Liszt is felvételét kérte, s a kötet közli is a Pázmándy-nak címzett kérelem tüntetően alázatos szövegét:

„Kedves Uram és Barátom, előfizetvén a kitűnő Gazette de Hongrie-ra, az Önök Francia körének is tagja kívánok lenni. Neveltetésem teljesen francia, [1824-től - 1836-ig] Párizsban éltem. Ennél-fogva remélem, nem találnak Körükbe nem valónak, és kérem, szíveskedjék nevem oda bejegyezni.”

Liszt a miénk! - fogalmazta meg a tételt a magyar zenei élet és a teljes hazai kultúrpolitika 1936-ban, a zeneszerző halálának 50. évfordulóján. Ma már egy hasonlójellegű proklamáció megmosolyogtatóan feleslegesnek hatna alkalmasint mindenki számára. Hiszen erre elég bizonyság lehet akár Watzatka Ágnes könyve is: hogyisne volna a miénk valaki, akinek Budapest több mint száz pontján máig fellelhetjük a nyomát!

Az idei emlékév nemcsak Liszt Ferenc apoteózisát hozta el, de életrajzírója, az angol Alan Walker megérdemelt megdicsőülését úgyszintén. Szinte mindenki az ő háromkötetes, magisztrális munkáját tekinti kiindulópontnak, légyen szó akár operalibrettóról (Fekete Gyula-Papp András: Excelsior!), akár a HOPPart Társulat nem hagyományos életrajzi játékáról (Fábri Péter: A Liszt-faktor). Ennek azonban a szinte felbecsülhetetlen előnyökön (így Walker művének bámulatos adat gazdagságán, filológiai pontosságán, világos és koncentrált tárgyalásán s nem utolsósorban hatalmas empátiáján) túl van némi hátulütője is, amit a legegyszerűbben talán a sokszor és sok helyütt kiütköző apologetikus szándékkal azonosíthatunk. A Lisztről és Lisztért szót emelők - Walker nyomában - gyakran hamis, sérelmesnek tartott sztereotípiák megcáfolására törnek, s ez nem ritkán felemás hatást vált ki a befogadóból. Részint azért, mert Lisztre vonatkozó sztereotípiák létezését feltételezik ott (köztudat, közvélemény stb.), ahol voltaképp még ilyesfajta tudásnak sincs nyoma, részint pedig mivel esetenként olyasfajta vélekedésektől próbálják megóvni Lisztet, ami jószerint már csak számukra tűnhet bántónak és dehonesztálónak.

Első pillantásra ez a rokonszenves, de egyszersmind megmosolyogtató apologetikus szándék válik szembeötlővé a kiváló ideg- és elmegyógyász, valamint megvallott Liszt-rajongó, dr. Szilágyi András könyvébe belelapozván is.

A kötet első felét alkotó: Első fejezet (alcíme: Az ember a dokumentumok tükrében) tizenegy aspektusra bontva mondja fel és szemelvényezi Liszt életét: így a zenészt, a vallásos embert, Liszt magyarságtudatát és európaiságát, intellektusát és műveltségét, emberi, baráti, családi, valamint „hölgykapcsolatait.”

Ez utóbbi szakaszt tárgyalván a tudós szerző a legkomolyabb erőfeszítéseket teszi, hogy megcáfolja Liszt szoknyavadász, illetve szoknyabolond voltát, ami ma már aligha egzisztáló közhely, s ráadásul felháborodás kiváltására sem igen alkalmas többé. Mégis, Szilágyi apológiája inkább vállalja az önkéntelen komikumot, semhogy Liszten rajta száradjon ez a vélekedés.

Liszt és Marie d’Agoult szökéséről írván: „Marie pedig valamikor március második felében felrohant Párisba, egyenesen Liszt lakására. Liszt mi mást tehetett volna ebben a helyzetben: a nő, akit hosszú idő óta szeretett, íme, feljön a lakására, és befekszik az ágyába. Nyilván férfiasan viselkedett. Ennek következtében Marie teherbe esett. ...”

Ugyanily hevesen igyekszik Szilágyi megcáfolni azt a valójában korántsem közhelyszerűen elterjedt, de egyszersmind nem minden alap nélkül való feltevést, hogy Liszt Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegné iránt táplált érzelmei már nem voltak oly szenvedélyesek az 1861-ben megvalósulni látszó, ám végül meghiúsult házasságkötés idejére. A kötet, előbb Liszt egyik leveléből idéz, amely a weimari nagyhercegnek címeztetett, majd szemelvényezi a zeneszerző 1859-es végakaratának szövegét, hogy a két idézetet ekképp summázza:

„Az ember egy nagyhercegnek, vagy egy testamentumban nem szokott kegyesen hazudozni.”

”S még egy részletet citálva a „hölgykapcsolatok” szakaszából, Szilágyi ilyesformán magyarázza Liszt egyik eltagadhatatlan szerelmi ügyét, a Carolyne háta mögött meghódított

Agnes Klindworth esetét, vagyis azt, hogy „mi taszította Lisztet ebbe a kalandba?”  „Mind-eközben Liszt fejében élete fő művei kavarogtak! Szüksége volt egy üde, inspiráló közegre.

A szexuális vágy az egyik legnagyobb belső késztetés!”

A mentegető szemérem munkál a Liszt „káros” szenvedélyeit taglaló, meglepően rövid alfejezetben is. (Az idézőjelek Szilágyi Andrástól valók: ezt az írásjelet a szerző mértéken felül kedveli, olyik mondatban minden második szót macskakörmök közé szorítja.) A Liszt és az alkohol viszonyát taglaló, nagyjából egyoldalnyi szöveg felét azok a levélrészletek alkotják, amelyekben a komponista barátjának, Augusz bárónak villányi borát méltatja és népszerűsíti. Csak ezután, s mindössze egyetlen kurta bekezdésnyi szöveg szól arról, hogy Liszt az 1870-es évek második felétől ijesztően sokat ivott: egy üveg konyak, egy-két liter bor, valamint utolsó éveiben még némi abszint tette ki a napi adagját. Meglepő módon a Liszt személyiségét feltérképezni szándékozó kötet testi egészségre vonatkozó fejezetében ez az információ mintegy mellékesen kerül elénk, annak a megállapításnak a kétszeri előadása közé rekesztve, miszerint senki sem látta Lisztet alkoholosan befolyásoltnak.

A kötet második felét kitevő nagyfejezet (Liszt Ferenc «Személyisége-Pszichológiai elemzés») mindazonáltal még ennél is problematikusabb képet mutat.

Igaz, már voltaképp maga a vállalás is nehezen értelmezhető: „három különböző modern pszichológiai tesztet töltünk ki, úgy, mintha maga Liszt tette volna." Szilágyi kompetenciáját ezen a téren ugyan botorság lenne vitatni, ám az jószerint már első pillantásra belátható, hogy Lisztről vajmi kevés új információt ígér ez a megközelítés.

És valóban, a Cattell-féle 16 PF személyiségteszt kitöltése után a szerző elemzése ilyen felismeréssel gazdagít minket: „Az a véleményünk, hogy néhány vonást jól megragad ez a teszt, azonban egy olyan összetett személyisé g vonásai nem rajzolódtak ki belőle, mint, amilyen Liszt Ferenc volt. Csak néhány faktornál pontoztuk a 4-7 «átlag» zónájába, ami azt jelzi, hogy Liszt Ferenc nem volt átlagember.”

Sokkal tovább később sem jutunk, bár ellentmondani nyilván nem is lehetne okunk. Elvégre Liszt valóban nem volt őrült, összetett személyiségét egyetlen teszt sem tudja kirajzolni, s ami a fő tényleg nem volt átlagember.

László Ferenc

*

Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel,

Helikon – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. (2011., 248 oldal)

Dr. Szilágyi András: Liszt Ferenc személyisége.

GARBO Kiadó. (2011., 336 oldal)

HOLMI, 2011. (23. Évfolyam, 12. szám)