Elmagányosodva – A Lammermoori Lucia második szereposztásáról

Miklósa Erika ugyan jó két évtizede énekli a Lammermoori Lucia címszerepét, de a szólam sosem volt igazán az övé. A szubrett hangadás az igazi drámának és a valódi lírának nem kedvez. Akármennyire is érezzük, hogy az énekesnő keményen és szívósan dolgozik a szólam „eladásán”, az elsősorban csak látványelemek segítségével sikerül.

Saját Naprendszerünk, saját Napunk – A Lammermoori Lucia első szereposztása az Erkel Színházban

A címszerepben Kolonits Klára nem egyszerűen fölényesen győzi a rettentő szólamot, hanem együtt él vele. Előadásában sajátunknak tudjuk megélni tragédiáját, az önös családi érdekek mentén kezelt kollektív elnyomást.

„Az idő mindent fölfedez…” – Szubjektív élmények és észrevételek a Don Quijote-balett főpróbáján

Cervantes optimista üzenete, a rendületlen hit az emberi méltóságban, oly halványan jelenik meg a cselekményben, hogy azt a táncok derűjén kívül a mediterrán életörömöt árasztó díszleteknek is közvetíteniük kellene, ám ez nem valósul meg.

Egy régi vágású tenor - Marcello Giordani a Toscában

A legtöbb tenorista a Levélária megformálására teszi maximális tétjeit, ott akarja learatni babérjait. Giordani azonban, talán azért is, mert az ahhoz szükséges középfekvésben már kevésbé számíthat hangi maximumára, a „Vittoria”-t teszi meg csúcspontnak.

Arany mezők és ezüst folyók nélkül – Az ős-Bánk a Szegedi Nemzeti Színházban

László Boldizsár hangban és figurában egyaránt a legnagyobb előadók szintjére emelkedett. A szólam lírai színei és a drámai vonulata is kellő igénnyel szólal meg. A „Hazám, hazám” csúcshangjaira Gregor József szavaival „nagykabátot lehetett volna akasztani”. László alakítása hatásosan szenvedélyes, de ez a szenvedély nem a verizmusból ered, annál sokkal mélyebb, hiszen a töprengő államférfi indulata is kisejdül belőle.