Saját Naprendszerünk, saját Napunk – A Lammermoori Lucia első szereposztása az Erkel Színházban

A címszerepben Kolonits Klára nem egyszerűen fölényesen győzi a rettentő szólamot, hanem együtt él vele. Előadásában sajátunknak tudjuk megélni tragédiáját, az önös családi érdekek mentén kezelt kollektív elnyomást.

„Az idő mindent fölfedez…” – Szubjektív élmények és észrevételek a Don Quijote-balett főpróbáján

Cervantes optimista üzenete, a rendületlen hit az emberi méltóságban, oly halványan jelenik meg a cselekményben, hogy azt a táncok derűjén kívül a mediterrán életörömöt árasztó díszleteknek is közvetíteniük kellene, ám ez nem valósul meg.

Egy régi vágású tenor - Marcello Giordani a Toscában

A legtöbb tenorista a Levélária megformálására teszi maximális tétjeit, ott akarja learatni babérjait. Giordani azonban, talán azért is, mert az ahhoz szükséges középfekvésben már kevésbé számíthat hangi maximumára, a „Vittoria”-t teszi meg csúcspontnak.

Arany mezők és ezüst folyók nélkül – Az ős-Bánk a Szegedi Nemzeti Színházban

László Boldizsár hangban és figurában egyaránt a legnagyobb előadók szintjére emelkedett. A szólam lírai színei és a drámai vonulata is kellő igénnyel szólal meg. A „Hazám, hazám” csúcshangjaira Gregor József szavaival „nagykabátot lehetett volna akasztani”. László alakítása hatásosan szenvedélyes, de ez a szenvedély nem a verizmusból ered, annál sokkal mélyebb, hiszen a töprengő államférfi indulata is kisejdül belőle.

Örök szabadságvágyunk örökzöld balettdrámánkban – a Spartacus felújítása forradalmunk 60. évfordulójára az Operaházban

Örömteli fordulat, hogy a Magyar Nemzeti Balett mostanában hektikus műsorpolitikájának sodrában újból megjelent a Spartacus. Úgy gondolom, nem viselheti joggal a „Nemzeti” nevet, ha nem tartja műsoron id. Harangozó Gyula egyik-másik attraktív művét, vagy évadokon át nélkülözi Seregi László legnépszerűbb remekét. Talán így gondolta a vezetőség is, amikor a táncmű felújításáról döntött.