Egy régi vágású tenor - Marcello Giordani a Toscában

A legtöbb tenorista a Levélária megformálására teszi maximális tétjeit, ott akarja learatni babérjait. Giordani azonban, talán azért is, mert az ahhoz szükséges középfekvésben már kevésbé számíthat hangi maximumára, a „Vittoria”-t teszi meg csúcspontnak.

Arany mezők és ezüst folyók nélkül – Az ős-Bánk a Szegedi Nemzeti Színházban

László Boldizsár hangban és figurában egyaránt a legnagyobb előadók szintjére emelkedett. A szólam lírai színei és a drámai vonulata is kellő igénnyel szólal meg. A „Hazám, hazám” csúcshangjaira Gregor József szavaival „nagykabátot lehetett volna akasztani”. László alakítása hatásosan szenvedélyes, de ez a szenvedély nem a verizmusból ered, annál sokkal mélyebb, hiszen a töprengő államférfi indulata is kisejdül belőle.

Örök szabadságvágyunk örökzöld balettdrámánkban – a Spartacus felújítása forradalmunk 60. évfordulójára az Operaházban

Örömteli fordulat, hogy a Magyar Nemzeti Balett mostanában hektikus műsorpolitikájának sodrában újból megjelent a Spartacus. Úgy gondolom, nem viselheti joggal a „Nemzeti” nevet, ha nem tartja műsoron id. Harangozó Gyula egyik-másik attraktív művét, vagy évadokon át nélkülözi Seregi László legnépszerűbb remekét. Talán így gondolta a vezetőség is, amikor a táncmű felújításáról döntött.

„Addio, del passato bei sogni ridenti…” – A Traviata második szereposztása

Pasztircsák Polina, ahogy azt magam is vártam, sokkal jobb Violetta volt, mint Miklósa Erika, de a rendezést, az előadást megmenteni nem tudta.

Remény és reménytelenség – Kékszakállú és Mandarin a MűPában

A színházi világ újítói már rég kiléptek a hagyományos kőszínházi keretek közül, így a Bartók Béla Nemzeti Hanhgversenyterem korlátozott színpadtechnikai lehetőségei – ezek között a legfontosabb a zsinórpadlás hiánya - nem jelenthettek akadályt.