577 Búbánat 2016-01-01 22:05:49 [Válasz erre: 576 Búbánat 2015-12-31 19:50:59]
Folytatom - és befejezem - Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) bemásolását. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Hogy valójában mennyien olvasták a könyvet, arról nincs tudomásunk. Biztos, hogy a bírálatok, ismertetések száma ma nagyon soknak tűnik, ám Angliában abban az időben ez nem meglepő. A kritikák száma valószínűleg a húszat is meghaladja. Írt róla a The Times, a The Globe, az Edinburgh Review, a Morning Advertiser, a The Eclectic Review, a Morning Chronicle, a Parlour Magazin, a The Daily News, a The Standard of Freedom, a British Quarterly Review, a The Morning Post, a The Observer, a The Athenaeum, a Fraser's Magazine, a The Examiner, a Bentley's Miscellany. Természetesen mindezek a lapok pártállásuknak, színvonaluknak, saját arculatuknak és olvasórétegüknek megfelelően ismertették vagy értékelték is a könyvet: Többségük csak ismertette, s az olvasói érdeklődést főként idézetekkel kívánta felébreszteni. Abban valamennyi írás megegyezik, hogy elismerően szól a szerzőről. Bár akadnak bíráló megjegyzések, az összkép mégis kedvező: Pulszky Teréz célt ért! Amire vállalkozott, sikerült teljesítenie. Nem történeti forrásmunkát adunk közre, s nem politikumát értékeljük, ezért a sajtóbeli visszhang bemutatásakor is inkább olyan írásokból idézünk, melyek nem csak politikai állásfoglalásukat nyilvánítják ki, hanem mint irodalmi alkotást is számba veszik, s az ismertetésnél kicsit többre is vállalkoznak. A The Eclectic Review felismerte és elismerte a szerző szándékát. „Úgy hisszük, a szabadságharcról ez volt az első hiteles beszámoló, mely ebben az országban megjelent; a nagy érdeklődést fokozta az a körülmény, hogy szerzője Magyarországon tartózkodott az izgalmas események idején, s leírja saját élményeit, megfigyeléseit. Irodalmi szempontból is figyelemre méltók e kötetek, különösen egy külföldi tollából; erőteljes és kifinomult stílusa mély angol nyelvismerettel párosul. A munka mindenekelőtt határozott őszinteségével és eredeti gondolkodásával bájol el, s mindehhez tökéletes lelkiismeretesség társul. Madame Pulszkyt természetesen hazafias érzések lelkesítik, de nem teszik igazságtalanná ellenségeivel szemben; munkája nemcsak az olvasók múló érdeklődésének akart megfelelni, hanem sokkal inkább egy nemes szándéknak: az igazság ügyét kívánta szolgálni.” Írói teljesítményének legnagyobb megbecsülését fejezi ki kritikusa: „Nem tudunk anélkül elbúcsúzni e szeretetre méltó szerzőtől, hogy ne fejeznénk ki komoly reményünket arra, hogy minél előbb ismét találkozhassunk az irodalom útján, melyet tollával ily tehetségesen ékesít.” A Morning Advertiser úgy véli, Lord Dudley Stuart parlamenti beszéde irányította a figyelmet Pulszkyné könyvére. Ő ugyanis 1850. február 7-én egy parlamenti ülésen Pulszkyné kéziratából idézett, amikor az osztrák kormány tevékenységének véres eredményeit kívánta illusztrálni. „Célzásai vezették a közgondolkodást arra, hogy e sajátosan megragadó és hatást gyakorló mű felé forduljanak. A munka tartalma nemcsak azok várakozását igazolja és elégíti ki, akik elkötelezettnek érzik magukat a magyar ügy iránt, hanem azokét is, akik szórakozást remélnek a fordulatos, veszélyekkel telitett háborús és forradalmi események leírásától.” Tehetségét e lap is méltatja: „Madame Pulszky emlékiratai igen mélyre ható életrajzírói jellemről tesznek tanúbizonyságot, s ilyent régóta nem olvashattunk női és külföldi tollból. A magyar életről, az emberekről igen hatásosan írt; ugyanakkor a magyar történelem vérzivataros idejének eseményeit is nagyon megragadóan tárja elénk; ha lenne terünk, bőségesen idéznénk. Úgy gondoljuk, könyve nagy olvasottságra tesz szert hazánkban. Erőteljes és reális munka, ezt az elmesélt történelmi pillanatok és hiteles följegyzések tanúsítják.” Dicséretben a The Globe írása sem szűkölködik, s Pulszkyné érdemét még az sem csorbítja, hogy soraiban férje segítő munkáját is tetten érik: „Madame Pulszky könyvének nagy népszerűséget szerez az események felelevenítéséhez fűződő személyes érdeke. De nagyon is alábecsülnénk értékét, ha dicséretünkkel ennyire szűkmarkúan bánnánk. Az Emlékiratok valóban képet adnak a társadalmi és a vidéki életről, s ez egyértelműen igazolja az író ábrázolói tehetségét, amely egy szinten áll Madame de Stäeléval és Madame Campanéval. Egyben kiváló politikai és topográfiai tájékoztatást is kapunk. A magyar táj, a magyar vidéki élet, az utazások leírása mind azokra a békés napokra emlékeztetnek bennünket, amikor Mr. Paget először jelentette meg Travels in Hungary and Transylvania című munkáját, amelyet az utóbbi időben adtak ki ismét. Madame Pulszky közvetlen kapcsolatban állt a legmagasabb rangú tábornokokkal, államférfiakkal; vázolja politikájukat, jellemüket, s ezek a portrék, reméljük, nem veszi udvariatlanságnak, úgy véljük, világosságuk, tömörségük, jó felépítésük révén magukon viselik férje keze nyomát.” Az Edinburgh Review az egyetlen, mely megpróbál mélyebbre látni, s felveti a többeknek fejtörést okozó kérdést: hogyan, miért képes egy osztrák nő ilyen mértékben azonosulni a magyarság ügyével. Írásában végigviszi a gondolatot, s magyarázatot is talál. „A két kötet egyik részében Madame Pulszky bemutatja, talán nagyobb terjedelemben is, mint tervezte, hogy az 1848-as forradalom előtt milyenek voltak a körülmények az osztrák fővárosban. Munkájának tanulmányozásához a sajnálat és kételkedés vegyes érzésével kezdtünk hozzá: de fenntartások nélküli csodálattal fejeztük be. Föl voltunk készülve, hogy az elkövetkező lapokon feje és szíve közötti áldatlan harccal találjuk magunkat szemben; harccal, mely értelme és hazaszeretete között dúl. Tévedtünk. Bár bécsi születésű, Madame Pulszky mégiscsak magyar érzésekkel megáldott asszony, olyan, aki csak a magyarokkal szimpatizál. Valamennyi olvasó számára érdekeset nyújt: annak is, aki csak találomra, szórakozásra vágyva nyitja ki a könyvet, s annak is, aki maradandóbb irodalmat keres benne. Ami minket illet, köszönetünket kell kifejeznünk a kötetekért, amelyek súlyos és mélyre ható tanulságokat jelentenek. Beszámolójának sok részéből kiderül, hogy Pulszkyné nem szívtelen asszony. Szerzői igényessége kritikája írásának. Mivel magyarázhatjuk a szülőhazája iránti érdeklődés nyilvánvaló hiányát, amiről beszámolójának minden sora árulkodik? S hogyan lehet, hogy szíve ennyire nyitott és fogékony a befogadó ország új hatásai iránt? Ez több annál, mint amit egy házassági kapcsolattal magyarázni lehet. Hűsége tárgyaként Magyarország nyújtja azt, amit bizonyos értelemben Bécs nem tud nyújtani. Ezekre a kérdésekre a válasz magában annak megtagadásában van, amilyen most Ausztria, s félünk, hogy amilyen egyre inkább lesz. Madame Pulszky sokkal inkább osztrák, mint amennyire hűtlennek tűnik Ausztria iránt. Ennek az országnak valójában semmilyen földrajzi, mi több, politikai egzisztenciája sincs. Ez egy absztrakció. A forradalom előtt nevét a bürokratikus despotikus cselekvés és befolyás közös kifejezésére használták: e pillanatban ez magába foglalja a hadsereg és vezetőinek hatalmát és akaratát. Ausztria általuk és értük van.” Nem az Edinburgh Review volt az egyetlen, melynek politikai állásfoglalásához Pulszky Terézia kínálta az alkalmat. A könyvben valóban mindenki megtalálhatta, amire szüksége volt. A Magyarországról még semmit sem tudónak egy új világot nyújtott. Aki ismerte John Paget, Richard Bright, Julia Pardoe vagy John Palgrave Simpson Magyarországról írt sorait, az a különböző megfigyelések összevetésében lelhetett élvezetet. Aki nem információt, hanem mesét remélt, azt gyönyörködtethették a múltból merített történetek, s elborzaszthatták a szabadságharc izgalmas, de fájó eseményei. S az együttérző olvasó szorongó féltéssel követhette a remek asszony viszontagságokkal teli küzdelmét szeretett férjéért és gyermekeiért. S azért, hogy mindemellett ezzel a kitűnő olvasmánnyal egy egész nemzet ügyéért állt ki, ma is figyelmet érdemel. Kacziány Géza A magyar memoire-irodalom 1848-1914 című könyvében bizakodva írta: „Az utókor valamikor nagy elégtételt fog adni Teréz emlékének, ki hazánk ügyének ezzel igazi szolgálatokat tett.” Legyen ez a valamikor most, amikor először olvashatjuk magyarul Pulszky Teréz egyik munkáját. Egyed Ilona * "Köszönöm Sisitka Józsefnek és Szigethy Gábornak munkámhoz nyújtott értékes segítségét." (VÉGE)
Folytatom - és befejezem - Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) bemásolását. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Hogy valójában mennyien olvasták a könyvet, arról nincs tudomásunk. Biztos, hogy a bírálatok, ismertetések száma ma nagyon soknak tűnik, ám Angliában abban az időben ez nem meglepő. A kritikák száma valószínűleg a húszat is meghaladja. Írt róla a The Times, a The Globe, az Edinburgh Review, a Morning Advertiser, a The Eclectic Review, a Morning Chronicle, a Parlour Magazin, a The Daily News, a The Standard of Freedom, a British Quarterly Review, a The Morning Post, a The Observer, a The Athenaeum, a Fraser's Magazine, a The Examiner, a Bentley's Miscellany. Természetesen mindezek a lapok pártállásuknak, színvonaluknak, saját arculatuknak és olvasórétegüknek megfelelően ismertették vagy értékelték is a könyvet: Többségük csak ismertette, s az olvasói érdeklődést főként idézetekkel kívánta felébreszteni. Abban valamennyi írás megegyezik, hogy elismerően szól a szerzőről. Bár akadnak bíráló megjegyzések, az összkép mégis kedvező: Pulszky Teréz célt ért! Amire vállalkozott, sikerült teljesítenie. Nem történeti forrásmunkát adunk közre, s nem politikumát értékeljük, ezért a sajtóbeli visszhang bemutatásakor is inkább olyan írásokból idézünk, melyek nem csak politikai állásfoglalásukat nyilvánítják ki, hanem mint irodalmi alkotást is számba veszik, s az ismertetésnél kicsit többre is vállalkoznak. A The Eclectic Review felismerte és elismerte a szerző szándékát. „Úgy hisszük, a szabadságharcról ez volt az első hiteles beszámoló, mely ebben az országban megjelent; a nagy érdeklődést fokozta az a körülmény, hogy szerzője Magyarországon tartózkodott az izgalmas események idején, s leírja saját élményeit, megfigyeléseit. Irodalmi szempontból is figyelemre méltók e kötetek, különösen egy külföldi tollából; erőteljes és kifinomult stílusa mély angol nyelvismerettel párosul. A munka mindenekelőtt határozott őszinteségével és eredeti gondolkodásával bájol el, s mindehhez tökéletes lelkiismeretesség társul. Madame Pulszkyt természetesen hazafias érzések lelkesítik, de nem teszik igazságtalanná ellenségeivel szemben; munkája nemcsak az olvasók múló érdeklődésének akart megfelelni, hanem sokkal inkább egy nemes szándéknak: az igazság ügyét kívánta szolgálni.” Írói teljesítményének legnagyobb megbecsülését fejezi ki kritikusa: „Nem tudunk anélkül elbúcsúzni e szeretetre méltó szerzőtől, hogy ne fejeznénk ki komoly reményünket arra, hogy minél előbb ismét találkozhassunk az irodalom útján, melyet tollával ily tehetségesen ékesít.” A Morning Advertiser úgy véli, Lord Dudley Stuart parlamenti beszéde irányította a figyelmet Pulszkyné könyvére. Ő ugyanis 1850. február 7-én egy parlamenti ülésen Pulszkyné kéziratából idézett, amikor az osztrák kormány tevékenységének véres eredményeit kívánta illusztrálni. „Célzásai vezették a közgondolkodást arra, hogy e sajátosan megragadó és hatást gyakorló mű felé forduljanak. A munka tartalma nemcsak azok várakozását igazolja és elégíti ki, akik elkötelezettnek érzik magukat a magyar ügy iránt, hanem azokét is, akik szórakozást remélnek a fordulatos, veszélyekkel telitett háborús és forradalmi események leírásától.” Tehetségét e lap is méltatja: „Madame Pulszky emlékiratai igen mélyre ható életrajzírói jellemről tesznek tanúbizonyságot, s ilyent régóta nem olvashattunk női és külföldi tollból. A magyar életről, az emberekről igen hatásosan írt; ugyanakkor a magyar történelem vérzivataros idejének eseményeit is nagyon megragadóan tárja elénk; ha lenne terünk, bőségesen idéznénk. Úgy gondoljuk, könyve nagy olvasottságra tesz szert hazánkban. Erőteljes és reális munka, ezt az elmesélt történelmi pillanatok és hiteles följegyzések tanúsítják.” Dicséretben a The Globe írása sem szűkölködik, s Pulszkyné érdemét még az sem csorbítja, hogy soraiban férje segítő munkáját is tetten érik: „Madame Pulszky könyvének nagy népszerűséget szerez az események felelevenítéséhez fűződő személyes érdeke. De nagyon is alábecsülnénk értékét, ha dicséretünkkel ennyire szűkmarkúan bánnánk. Az Emlékiratok valóban képet adnak a társadalmi és a vidéki életről, s ez egyértelműen igazolja az író ábrázolói tehetségét, amely egy szinten áll Madame de Stäeléval és Madame Campanéval. Egyben kiváló politikai és topográfiai tájékoztatást is kapunk. A magyar táj, a magyar vidéki élet, az utazások leírása mind azokra a békés napokra emlékeztetnek bennünket, amikor Mr. Paget először jelentette meg Travels in Hungary and Transylvania című munkáját, amelyet az utóbbi időben adtak ki ismét. Madame Pulszky közvetlen kapcsolatban állt a legmagasabb rangú tábornokokkal, államférfiakkal; vázolja politikájukat, jellemüket, s ezek a portrék, reméljük, nem veszi udvariatlanságnak, úgy véljük, világosságuk, tömörségük, jó felépítésük révén magukon viselik férje keze nyomát.” Az Edinburgh Review az egyetlen, mely megpróbál mélyebbre látni, s felveti a többeknek fejtörést okozó kérdést: hogyan, miért képes egy osztrák nő ilyen mértékben azonosulni a magyarság ügyével. Írásában végigviszi a gondolatot, s magyarázatot is talál. „A két kötet egyik részében Madame Pulszky bemutatja, talán nagyobb terjedelemben is, mint tervezte, hogy az 1848-as forradalom előtt milyenek voltak a körülmények az osztrák fővárosban. Munkájának tanulmányozásához a sajnálat és kételkedés vegyes érzésével kezdtünk hozzá: de fenntartások nélküli csodálattal fejeztük be. Föl voltunk készülve, hogy az elkövetkező lapokon feje és szíve közötti áldatlan harccal találjuk magunkat szemben; harccal, mely értelme és hazaszeretete között dúl. Tévedtünk. Bár bécsi születésű, Madame Pulszky mégiscsak magyar érzésekkel megáldott asszony, olyan, aki csak a magyarokkal szimpatizál. Valamennyi olvasó számára érdekeset nyújt: annak is, aki csak találomra, szórakozásra vágyva nyitja ki a könyvet, s annak is, aki maradandóbb irodalmat keres benne. Ami minket illet, köszönetünket kell kifejeznünk a kötetekért, amelyek súlyos és mélyre ható tanulságokat jelentenek. Beszámolójának sok részéből kiderül, hogy Pulszkyné nem szívtelen asszony. Szerzői igényessége kritikája írásának. Mivel magyarázhatjuk a szülőhazája iránti érdeklődés nyilvánvaló hiányát, amiről beszámolójának minden sora árulkodik? S hogyan lehet, hogy szíve ennyire nyitott és fogékony a befogadó ország új hatásai iránt? Ez több annál, mint amit egy házassági kapcsolattal magyarázni lehet. Hűsége tárgyaként Magyarország nyújtja azt, amit bizonyos értelemben Bécs nem tud nyújtani. Ezekre a kérdésekre a válasz magában annak megtagadásában van, amilyen most Ausztria, s félünk, hogy amilyen egyre inkább lesz. Madame Pulszky sokkal inkább osztrák, mint amennyire hűtlennek tűnik Ausztria iránt. Ennek az országnak valójában semmilyen földrajzi, mi több, politikai egzisztenciája sincs. Ez egy absztrakció. A forradalom előtt nevét a bürokratikus despotikus cselekvés és befolyás közös kifejezésére használták: e pillanatban ez magába foglalja a hadsereg és vezetőinek hatalmát és akaratát. Ausztria általuk és értük van.” Nem az Edinburgh Review volt az egyetlen, melynek politikai állásfoglalásához Pulszky Terézia kínálta az alkalmat. A könyvben valóban mindenki megtalálhatta, amire szüksége volt. A Magyarországról még semmit sem tudónak egy új világot nyújtott. Aki ismerte John Paget, Richard Bright, Julia Pardoe vagy John Palgrave Simpson Magyarországról írt sorait, az a különböző megfigyelések összevetésében lelhetett élvezetet. Aki nem információt, hanem mesét remélt, azt gyönyörködtethették a múltból merített történetek, s elborzaszthatták a szabadságharc izgalmas, de fájó eseményei. S az együttérző olvasó szorongó féltéssel követhette a remek asszony viszontagságokkal teli küzdelmét szeretett férjéért és gyermekeiért. S azért, hogy mindemellett ezzel a kitűnő olvasmánnyal egy egész nemzet ügyéért állt ki, ma is figyelmet érdemel. Kacziány Géza A magyar memoire-irodalom 1848-1914 című könyvében bizakodva írta: „Az utókor valamikor nagy elégtételt fog adni Teréz emlékének, ki hazánk ügyének ezzel igazi szolgálatokat tett.” Legyen ez a valamikor most, amikor először olvashatjuk magyarul Pulszky Teréz egyik munkáját. Egyed Ilona * "Köszönöm Sisitka Józsefnek és Szigethy Gábornak munkámhoz nyújtott értékes segítségét." (VÉGE)
576 Búbánat 2015-12-31 19:50:59 [Válasz erre: 575 Búbánat 2015-12-30 12:01:30]
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Méltatlan az angol lap véleménye azért is, mert ezt a teljes könyv ismeretében állítja; akkor, amikor már nyilvánvalóan tudja, hogy Pulszky Teréz sorsát a szabadságharc irányította, eseményei függésében élt, vagyis élettörténete egy ideig szinte azonos a szabadságharc történetével. S a bírálónak nem lett volna hiányérzete, ha figyelmesen olvasva felfedezi a könyv kettős vonulatát, azt, ami értékké, élménnyé emeli, s felfedi azt a szerelmet, hűséget, ragaszkodást, ami az anyagi szükségen túl szerzőnkkel ezt a könyvet is íratta. Az egyik vonulat, a nyíltabb, jobban megformálódó, könnyebben követhető a cél biztos elérését szolgálja: megírni a magyar szabadságharc történetét úgy, hogy a felsorakoztatott események, tények, alakok, a finoman rajzolt portrék, a stílus, a felhasznált politikai és irodalmi idézetek egyértelművé tegyék a külföldi olvasók számára: csak a magyarok mellé állhatnak, s ha máshogy nem is, de legalább az ügy igaz voltának elismerésével támogassák az elbukott magyar szabadságharcot. Pulszky Teréz tudta, hogy mindezt nem lehet előkészítés nélkül tenni, s azt is érezhette: azzal, hogy bécsi születésű nőként magyarnak vallva magát, vállalva a befogadó országgal az azonosulást, de tulajdonképpen mégis egy külföldi szemével láttatja a magyarokat – leírása még hitelesebbnek tűnik. Az azonosulás, az új élet vállalása nem lehetett könnyű! Felcserélni a bécsi selyemcipőt durva bőrcsizmára (szécsényi birtokukon erre kényszerül) – mindenképpen elismerésre méltó tett! Hogy a csere könnyen ment, erről próbál meggyőző képet festeni 1845-ben elkezdett történetével. Sikerrel! Első utazása új hazájába – lenyűgöző. Gőzhajón tették meg az utat Bécstől Pestig, s mindazt, ami a Duna partjain elé tárult, megtölti a magyar történelemmel. Minden kőhöz történet fűződik: szerepelteti Attilát, Árpádot, Bocskait, Szent Istvánt, Károly Róbertet, Mátyás királyt, Hunyadi Lászlót. Hogy valóban olyan nagyszerűnek látott-e mindent, ahogyan leírja, nem tudhatjuk. Most nem naplójának szól, hanem a nyilvánosságnak, így természetesen a nehézségekről szót sem ejt; Pulszkyt ismerve könnyen elképzelhető, hogy a hajóúton feleségét a magyar múlt eseményeivel szórakoztatta, s ha ez így történt, a leírtak Teréz odaadó figyelmét bizonyítják. Annyit mindenesetre tudunk Pulszkytól, hogy ez az utazás közel sem volt oly kellemes, mint ahogyan asszonya láttatja. A gőzhajón tett út még elég kényelmes volt, de az utána következő továbbhaladás viszontagságai miatt Pulszky már szinte szégyellte magát. Ő tehát azonnal szívébe zárta az országot, de úgy tűnik, a haza sem késlekedett, hogy keblére ölelje, ha csak a Kassai Jótékony Nő-Egyesület nevében is. Már 1845 októberében oklevél tanúsítja a befogadók nagy bizalmát: „Az ügyefogyott szegények ápolására, a koldulás megszüntetésére s az elhagyatott árvák neveltetésére létesült Kassai Jótékony Nő-Egyesület cselfalvai lipóczi Pulszky Ferencné született Walter Terézia asszonyságot folyó év octóber 11. napján tartott közgyűlésében tiszteletbeli tagjává közakarattal választó s kinevezé, mit a legszívesebb érzetek közt a választottnak sikeres részvétérül nem kétkedvén e levél által bizonyít. Költ Kassán az 1845-dik esztendő Octóber 11. napján.” Az otthont adó szécsényi kastély és birtok, a környék, a falu élete, a vidéki gazdálkodás ünnepi és kínokkal teli napjai tollán mind életteli történetté válnak, s olyan szeretettel jeleníti meg új környezetét, hogy elhisszük: jó cserét csinált. Ilyen az előkészítés, s mielőtt belekezdenénk a szabadságharc történetének olvasásába, már előttünk egy történelmi emlékekben és hagyományokban bővelkedő, szabadságáért küzdeni tudó olyan ország, melynek lakói közvetlenek, szívélyesek, mély érzésűek, nemes lelkűek, hazafiúi érzésekkel gazdagon megáldottak; nyelvükkel mindent ki tudnak fejezni, tiszta logikájukat és legbensőbb érzéseiket egyaránt; politikai életük magával ragadó. S mindezt remekül formált képekben oly módon rajzolja elénk, hogy a külföldi olvasó valóban azt gondolhatta: ezekkel a különc nemesurakkal, becsületes parasztokkal, mulattató ferences barátokkal teli ez az ország. Ezután a rideg, számító Bécs 1848-ban! Ettől kezdve politikusok, katonák, forradalmárok, elvek, politikai elképzelések, helyes és hamis eszmék sorjáznak a lapokon. Rengeteg szereplő – nem csupán felsorakoztatva, hanem mind megformálva. Szórakoztató és egyben hátborzongató olvasmányként zajlik előttünk a magyar szabadságharc, úgy, ahogyan Pulszky Terézia hallotta, látta, élte. Okosan, adatokkal, dokumentumokkal, személyes élményekkel erősítve. Adatgazdagságát 1848 végéig, Angliába távozásáig férje közszereplése biztosítja. Csataképek, finoman megmunkált jellemrajzok, idézet Byrontól, Vörösmartytól, s végül a megrázó összeomlás és az azt követő „halotti csönd”. Mindez tehetséggel megírva. Az eredmény nem lehet más: az olvasó csak az elbukottal érezhet. Ez a vonulat valóban a könyv utolsó lapján ér véget. A másik már korábban! Pulszkyné fejezetcímekkel tagolta szövegét, más jelzés csak egyetlen helyen állítja meg gondolatait. Három csillag! Az egymásra találás, a megküzdött találkozás csillagai! A Pulszkyval töltött négy év a szerelem, a béke, a családi melegség, az otthon ideje. Teréz számára 1849 Pulszky nélkül a gyötrelem, a menekülés, az akarás, a veszély éve. Két érzés állandó küzdelme: „Szívem a férjemmel való találkozás után sóvárgott, miközben gyermekeim szorongó féltése azt sugallta, hogy ne vállaljam a veszélyt.” Vállalta. Hogy hogyan, az lebilincselő. Ezt is könnyen tette. Erőt adó szenvedéllyel élt. 1849 júniusában Pulszky Terézia Londonba érkezett: „Tíz órakor kiterült előttem a civilizált világ fővárosa. Szemem nem vitatta nagyságát, sem nem figyeltem kiáltó érdekességeire, szívem egy parányi kis házikóba vágyott, amelyet az ablakon át kinézve nagy szorongással kerestem, nehogy a kocsis elvétse az utcát vagy a házszámot.” * A szerelemből történetírás született: elfogult történetírás. Nem erkölcstelen, hazug vállalkozásként, hanem egy rendkívüli magatartás, egy csodálatra méltó azonosulni tudás, egy mindent magába foglaló sorsvállalás eredményeként. Elfogultsága akkor volna zavaró, ha történeti forrásként fordulnánk hozzá. Nem hiteles rajza a magyar szabadságharcnak. Tisztességes, hasznos tett; keletkezésekor politikai jelentősége letagadhatatlan. A magyar szabadságharcról Pulszky angliai működése előtt az angolok többnyire csak Bécsen keresztül kaphattak híreket. Pulszkyné könyve kiteljesítette Pulszky és mások azon törekvéseit, melyek a Bécsből kirajzolódó képet semmissé próbálták tenni, s helyére mást, újat kívántak az angol köztudatba juttatni. Pulszky Terézia munkája – melynek hitelessége kétségbe vonható, de jó irányú hatása, haszna semmiképpen – bárki politikus szóbeli, írásbeli állásfoglalásánál, publicisztikájánál eredendően több lehetőséget hordott magában. Történetírói és önéletírói szándékát szerencsésen eggyé ötvözve, az események személyes átélőjeként nagyobb hatást érhetett el az olvasók többségénél, akik valószínűleg hozzá hasonló, politikába közvetlenül nem avatkozó, de annak következményeit mégis mindig szenvedők voltak. A korabeli angliai fogadtatás, a sajtóbeli visszhang is bizonyítja, hogy igazi népszerűségét az angolok körében nem a szabadságharc egyszerű ismertetésével vívta ki, hanem sokkal inkább a megjelenítés módjával, a magyar vidéki, társadalmi élet, szokások, hagyományok, a magyar jellem bemutatásával, s nem utolsósorban az élvezetes anekdoták, mesék elmondásával. (Folytatása következik.)
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Méltatlan az angol lap véleménye azért is, mert ezt a teljes könyv ismeretében állítja; akkor, amikor már nyilvánvalóan tudja, hogy Pulszky Teréz sorsát a szabadságharc irányította, eseményei függésében élt, vagyis élettörténete egy ideig szinte azonos a szabadságharc történetével. S a bírálónak nem lett volna hiányérzete, ha figyelmesen olvasva felfedezi a könyv kettős vonulatát, azt, ami értékké, élménnyé emeli, s felfedi azt a szerelmet, hűséget, ragaszkodást, ami az anyagi szükségen túl szerzőnkkel ezt a könyvet is íratta. Az egyik vonulat, a nyíltabb, jobban megformálódó, könnyebben követhető a cél biztos elérését szolgálja: megírni a magyar szabadságharc történetét úgy, hogy a felsorakoztatott események, tények, alakok, a finoman rajzolt portrék, a stílus, a felhasznált politikai és irodalmi idézetek egyértelművé tegyék a külföldi olvasók számára: csak a magyarok mellé állhatnak, s ha máshogy nem is, de legalább az ügy igaz voltának elismerésével támogassák az elbukott magyar szabadságharcot. Pulszky Teréz tudta, hogy mindezt nem lehet előkészítés nélkül tenni, s azt is érezhette: azzal, hogy bécsi születésű nőként magyarnak vallva magát, vállalva a befogadó országgal az azonosulást, de tulajdonképpen mégis egy külföldi szemével láttatja a magyarokat – leírása még hitelesebbnek tűnik. Az azonosulás, az új élet vállalása nem lehetett könnyű! Felcserélni a bécsi selyemcipőt durva bőrcsizmára (szécsényi birtokukon erre kényszerül) – mindenképpen elismerésre méltó tett! Hogy a csere könnyen ment, erről próbál meggyőző képet festeni 1845-ben elkezdett történetével. Sikerrel! Első utazása új hazájába – lenyűgöző. Gőzhajón tették meg az utat Bécstől Pestig, s mindazt, ami a Duna partjain elé tárult, megtölti a magyar történelemmel. Minden kőhöz történet fűződik: szerepelteti Attilát, Árpádot, Bocskait, Szent Istvánt, Károly Róbertet, Mátyás királyt, Hunyadi Lászlót. Hogy valóban olyan nagyszerűnek látott-e mindent, ahogyan leírja, nem tudhatjuk. Most nem naplójának szól, hanem a nyilvánosságnak, így természetesen a nehézségekről szót sem ejt; Pulszkyt ismerve könnyen elképzelhető, hogy a hajóúton feleségét a magyar múlt eseményeivel szórakoztatta, s ha ez így történt, a leírtak Teréz odaadó figyelmét bizonyítják. Annyit mindenesetre tudunk Pulszkytól, hogy ez az utazás közel sem volt oly kellemes, mint ahogyan asszonya láttatja. A gőzhajón tett út még elég kényelmes volt, de az utána következő továbbhaladás viszontagságai miatt Pulszky már szinte szégyellte magát. Ő tehát azonnal szívébe zárta az országot, de úgy tűnik, a haza sem késlekedett, hogy keblére ölelje, ha csak a Kassai Jótékony Nő-Egyesület nevében is. Már 1845 októberében oklevél tanúsítja a befogadók nagy bizalmát: „Az ügyefogyott szegények ápolására, a koldulás megszüntetésére s az elhagyatott árvák neveltetésére létesült Kassai Jótékony Nő-Egyesület cselfalvai lipóczi Pulszky Ferencné született Walter Terézia asszonyságot folyó év octóber 11. napján tartott közgyűlésében tiszteletbeli tagjává közakarattal választó s kinevezé, mit a legszívesebb érzetek közt a választottnak sikeres részvétérül nem kétkedvén e levél által bizonyít. Költ Kassán az 1845-dik esztendő Octóber 11. napján.” Az otthont adó szécsényi kastély és birtok, a környék, a falu élete, a vidéki gazdálkodás ünnepi és kínokkal teli napjai tollán mind életteli történetté válnak, s olyan szeretettel jeleníti meg új környezetét, hogy elhisszük: jó cserét csinált. Ilyen az előkészítés, s mielőtt belekezdenénk a szabadságharc történetének olvasásába, már előttünk egy történelmi emlékekben és hagyományokban bővelkedő, szabadságáért küzdeni tudó olyan ország, melynek lakói közvetlenek, szívélyesek, mély érzésűek, nemes lelkűek, hazafiúi érzésekkel gazdagon megáldottak; nyelvükkel mindent ki tudnak fejezni, tiszta logikájukat és legbensőbb érzéseiket egyaránt; politikai életük magával ragadó. S mindezt remekül formált képekben oly módon rajzolja elénk, hogy a külföldi olvasó valóban azt gondolhatta: ezekkel a különc nemesurakkal, becsületes parasztokkal, mulattató ferences barátokkal teli ez az ország. Ezután a rideg, számító Bécs 1848-ban! Ettől kezdve politikusok, katonák, forradalmárok, elvek, politikai elképzelések, helyes és hamis eszmék sorjáznak a lapokon. Rengeteg szereplő – nem csupán felsorakoztatva, hanem mind megformálva. Szórakoztató és egyben hátborzongató olvasmányként zajlik előttünk a magyar szabadságharc, úgy, ahogyan Pulszky Terézia hallotta, látta, élte. Okosan, adatokkal, dokumentumokkal, személyes élményekkel erősítve. Adatgazdagságát 1848 végéig, Angliába távozásáig férje közszereplése biztosítja. Csataképek, finoman megmunkált jellemrajzok, idézet Byrontól, Vörösmartytól, s végül a megrázó összeomlás és az azt követő „halotti csönd”. Mindez tehetséggel megírva. Az eredmény nem lehet más: az olvasó csak az elbukottal érezhet. Ez a vonulat valóban a könyv utolsó lapján ér véget. A másik már korábban! Pulszkyné fejezetcímekkel tagolta szövegét, más jelzés csak egyetlen helyen állítja meg gondolatait. Három csillag! Az egymásra találás, a megküzdött találkozás csillagai! A Pulszkyval töltött négy év a szerelem, a béke, a családi melegség, az otthon ideje. Teréz számára 1849 Pulszky nélkül a gyötrelem, a menekülés, az akarás, a veszély éve. Két érzés állandó küzdelme: „Szívem a férjemmel való találkozás után sóvárgott, miközben gyermekeim szorongó féltése azt sugallta, hogy ne vállaljam a veszélyt.” Vállalta. Hogy hogyan, az lebilincselő. Ezt is könnyen tette. Erőt adó szenvedéllyel élt. 1849 júniusában Pulszky Terézia Londonba érkezett: „Tíz órakor kiterült előttem a civilizált világ fővárosa. Szemem nem vitatta nagyságát, sem nem figyeltem kiáltó érdekességeire, szívem egy parányi kis házikóba vágyott, amelyet az ablakon át kinézve nagy szorongással kerestem, nehogy a kocsis elvétse az utcát vagy a házszámot.” * A szerelemből történetírás született: elfogult történetírás. Nem erkölcstelen, hazug vállalkozásként, hanem egy rendkívüli magatartás, egy csodálatra méltó azonosulni tudás, egy mindent magába foglaló sorsvállalás eredményeként. Elfogultsága akkor volna zavaró, ha történeti forrásként fordulnánk hozzá. Nem hiteles rajza a magyar szabadságharcnak. Tisztességes, hasznos tett; keletkezésekor politikai jelentősége letagadhatatlan. A magyar szabadságharcról Pulszky angliai működése előtt az angolok többnyire csak Bécsen keresztül kaphattak híreket. Pulszkyné könyve kiteljesítette Pulszky és mások azon törekvéseit, melyek a Bécsből kirajzolódó képet semmissé próbálták tenni, s helyére mást, újat kívántak az angol köztudatba juttatni. Pulszky Terézia munkája – melynek hitelessége kétségbe vonható, de jó irányú hatása, haszna semmiképpen – bárki politikus szóbeli, írásbeli állásfoglalásánál, publicisztikájánál eredendően több lehetőséget hordott magában. Történetírói és önéletírói szándékát szerencsésen eggyé ötvözve, az események személyes átélőjeként nagyobb hatást érhetett el az olvasók többségénél, akik valószínűleg hozzá hasonló, politikába közvetlenül nem avatkozó, de annak következményeit mégis mindig szenvedők voltak. A korabeli angliai fogadtatás, a sajtóbeli visszhang is bizonyítja, hogy igazi népszerűségét az angolok körében nem a szabadságharc egyszerű ismertetésével vívta ki, hanem sokkal inkább a megjelenítés módjával, a magyar vidéki, társadalmi élet, szokások, hagyományok, a magyar jellem bemutatásával, s nem utolsósorban az élvezetes anekdoták, mesék elmondásával. (Folytatása következik.)
575 Búbánat 2015-12-30 12:01:30 [Válasz erre: 574 Búbánat 2015-12-29 23:14:32]
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Pukánszky Béla egyféle módon megfejtette a változás okát. Pulszkyné személyével a magyarországi német polgári értelmiség beolvadásának tipikus jelenségeként foglalkozott 1933-ban megjelent Pulszky Ferencné Walter Terézia útja a németségtől a magyarsághoz című tanulmányában. 1944-ben kiadott Német polgárság magyar földön című könyvében Pulszkyné már csak közvetve példázza a német polgárság asszimilációját, de mindkét munkájában azonos szempontok vezérlik, s azonos szempontok maradnak kívül láthatárán, egyoldalúvá téve vizsgálódását. Azzal, amit a fiatal lány társválasztásáról ír, még egyetérthetünk, hiszen valóban elképzelhető, hogy a jólét, a polgári életforma nyugalma unalmat ébreszthetett az ifjú hölgyben, s egy új, ismeretlen élet utáni vágyakozásnak is szerepe volt abban, hogy a sok gazdag, neves kérő helyett a magyar Pulszkynak nyújtotta kezét, aki épp magyarságával egzotikumot képviselt a bécsi társaságban. Ettől a még elfogadható gondolattól azonban, szempontjai helyességét mindenáron bizonyítandó, Pukánszky egyre távolabb kerül, s szinte mellőzve a férj személyét, Pulszkyné sorsvállalásának legfőbb okát a magyar társadalmi életben, a magyar történelemben, irodalomban, de mindenekelőtt a sodró erejű magyar liberalizmusban látja. „Irodalmi és publicisztikai olvasmányai, a férjével együtt olvasott francia regény- és történetírók, az augsburgi Allgemeine Zeitung, melynek férje egyébként munkatársa volt – az első liberális nemzedéknek szinte kötelező tápláléka –, fokozzák az emberiség haladásába vetett rendíthetetlen hitét, és egyre erősítik azt a meggyőződését, hogy a magyar liberalizmus egyúttal a haladás ügyét is szolgálja, s így azt mindenkinek kötelessége támogatni, akiben csak egy szikrányi érzék van a művelődés értékei iránt. Így lesz a szabadság eszméje élete szabályozó elvévé, s minthogy a korabeli liberális magyar társadalom tekintélyes részét követve a szabadság ügyét a magyarság ügyével azonosítja, így lesz a magyar szabadságmozgalom fáradhatatlan propagálójává is.” Nem tagadható: a liberális tendenciák és az a magyarosodási folyamat, mely a társadalmi élet valamennyi területét mélyen áthatotta, természetesen Pulszky Ferenc feleségét is magával ragadta. Voltak azonban más tényezők is: szerelem, család, anyagi gondok, a kényszerű száműzöttség – s mindaz, amiről e könyv is beszél. Régebbi források közelebb visznek az eredeti Pulszky Terézhez, de emlékező szavakban nem bővelkedhetünk. Mindenütt elsősorban Pulszky hű feleségeként szerepel, irodalmi tevékenységét és közszereplését is inkább csak e kapcsolat vonzatában értékelik. Joggal, mert személyét túlértékelnénk, ha nem látnánk, hogy minden tevékenységével ezt a szerelmet, házasságot szolgálta, s mivel Pulszky nem mindennapi pályáját ismerjük, vélhetjük: felesége sorsvállalása is ennek megfelelően nem mindennapi sorsvállalás lehetett. Pulszky önéletírásának mértéktartó szavai azt sugallják: Teréz egyszerűen csak megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket ő a házastársi kapcsolatban igényelt. Nagyra becsülte, „ritka asszony”-nak tartotta, hiányát szenvedte, de igaz szenvedéllyel nem tudott róla szólni. Régi lexikonok kivételes műveltségű nőként emlegetik, s legnagyobb érdemének tartják, hogy minden időben osztozott férje sorsában. Pulszky életírói, kortársai elragadtatott szavakkal vallanak: Concha Győző a londoni emigránsok között a legjelentékenyebb asszonynak tartja, Deák Ferenc Pulszkyra nézve „a Mindenható legnagyobb áldása”-ként tekint rá. Az egyetlen igazán szép portrét a múlt század egyik legérdekesebb nője, Malwida von Meysenbug rajzolja róla, kit kivételes érzékenysége, műveltsége, tájékozottsága, szeretni tudása többek között Herzen, Wagner, Nietzsche, Romain Rolland barátjává tette, s emlékirataiban közöttük találjuk Pulszky Terézia alakját is. Egy vasúti kocsiban ismerkedtek meg Ostendébe utazva, s később Angliában kapcsolatuk barátsággá ért. „Pulszky Teréz szeretetre méltó lényén érezhető volt a nyugodt, gondtalan ifjúság; a komolyságnak és derűnek, az erőnek és szelídségnek, a rendkívüli intellektuális és művészi képzettségnek a harmóniája a finom, gyöngéd alkatú asszonyt nemének legritkább jelenségei közé emelte. Gazdag bécsi bankár egyetlen leánya volt, szellemes édesanyja rendkívül gondosan nevelte. Egész ifjúságában része lehetett mindabban az esztétikai örömben, amelyet műveltség és vagyon együtt megadhat. Szerelemből ment férjhez, és meleg szívvel fordult új hazája, Magyarország felé. Mikor az országot feldúlták a politikai viharok, bátran a hazafiak oldalán állt, s Magyarország leveretése után férjét Angliába követte. Teréz azonnal hozzálátott, hogy bátran és erélyesen rendezze új életét: irodalmi munkásságba kezdett, majdnem egészen magára vállalta gyermekei tanítását, ápolta a kapcsolatot, főleg hazája érdekében a befolyásos angol társasággal, állandóan részt vett a politikai agitációban, mely az első években még buzgón folyt, tanácsadója és gyámolítója volt az emigráns magyaroknak, és emellett otthonában sűrűn gyűjtött maga köré élénk, sokrétű érdeklődésű baráti kört.” Valóban úgy történt, ahogyan Malwida von Meysenbug írja, de még kiegészíthetjük néhány adattal. Teréz asszony nemcsak Angliába követte férjét, hanem Amerikába is, hová Kossuthtal tartott, s 1860-ban Olaszországba költöztek. 1819–1866-ig tartó rövid élete során hét gyermeket szült. Irodalmi munkásságát több könyv jelzi. Angolra fordította Lermontov Korunk hősé-t, férjével együtt megírta három kötetben White, red, black címmel amerikai útiélményeit,Tales and traditions of Hungary című, Pulszkyval közösen készített gyűjteményükben János vitéz-fordítása is szerepel, karácsonyi játékokat adott közre gyermekeknek, férjével és Ágost fiával olasz regéket jelentetett meg. Ezek adatok csupán, könyve, címével, ennél többet ígér. De mint a The Times recenzense 1850-ben elégedetlenkedve írja: „Madame Pulszky nem bánt velünk tisztességesen. Élettörténetét ígéri, ami minden bizonnyal érdekes lett volna – és helyette azokról a legújabb magyar harcokról számol be 1848 elejétől 1849-ig, melyekről már épp eleget tudunk.” Pulszky Teréz nem csapja be olvasóit! A könyv elején álló, Lansdowne márkinénak szóló szíves ajánlásból ez kiderül. Nem mindegy, hogy kinek szólnak az ajánlósorok; épp azért, mert a könyv nem titkolt szándéka, hogy az angol közvéleményt a magyar szabadságharc ügye mellé állítsa. A címzett nem kisebb ember, mint lord Lansdowne felesége! Lord Henry Petty-Fitz-Maurice Lansdowne (1780–1863) Anglia egyik legfontosabb embere az elmúlt század első felében. 26 éves korában már pénzügyminiszter, később belügyminiszter, majd a Királyi Államtanács elnöke, Victoria királynő bizalmasa. A Királyi Természettudományos Akadémia, a British Museum és a National Gallery kurátora, a Statisztikai Társaság és a Királyi Irodalmi Alap elnöke, és még sorolható tovább egészen a Zoológiai Társaságig. Nem valószínű, hogy mindehhez értett, de befolyása óriási volt. Felesége, Louisa Emma (1785–1851), Ilchester második grófjának leánya is őt megillető helyet foglalt el: egy évig Victoria királynő első palotahölgyeként is élvezhette az uralkodó bizalmát. A dedikáció közvetlen hangját baráti kapcsolatuk indokolja. Lord Lansdowne európai utazásai során megismerkedett a bécsi Walter családdal; leánya, lady Louisa Howard Teréz barátnéja lett, s Pulszkyné a márkinéval is bensőséges kapcsolatba került. Pulszky Angliába érkeztekor lord Lansdowne-hoz a Walter családtól hozott ajánlólevelet, s egész családjával támogatást nyert tőle. Épp Pulszkynak a lorddal folytatott beszélgetéséből tudjuk, hogy nagy családjuk megélhetését írással akarták biztosítani Angliában, s így az anyagi gondoknak nagy szerepük volt Pulszky Teréz irodalmi tevékenységében. Ez természetesen kevés lett volna, de komoly ösztönző erejét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Megfelelőbb személyt tehát nem választhatott, hisz Lansdowne márkiné támogatását megszerezve már abban is biztos lehetett, hogy könyvével megnyerheti „a tengeren túli áldott földet”, az angol olvasóközönség kegyeit. A The Times méltatlankodása jogtalan, mert a szerző nyíltan vall szándékáról: nem akar mást, mint őszintén beszámolni arról, amit a magyar szabadságharcról tud, s benne maga is átélt, bízva abban, hogy munkájának igaz szavaival helyesbíteni képes a külföldön Magyarországról alkotott, sok esetben valótlan képet. (Folytatása következik.)
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Pukánszky Béla egyféle módon megfejtette a változás okát. Pulszkyné személyével a magyarországi német polgári értelmiség beolvadásának tipikus jelenségeként foglalkozott 1933-ban megjelent Pulszky Ferencné Walter Terézia útja a németségtől a magyarsághoz című tanulmányában. 1944-ben kiadott Német polgárság magyar földön című könyvében Pulszkyné már csak közvetve példázza a német polgárság asszimilációját, de mindkét munkájában azonos szempontok vezérlik, s azonos szempontok maradnak kívül láthatárán, egyoldalúvá téve vizsgálódását. Azzal, amit a fiatal lány társválasztásáról ír, még egyetérthetünk, hiszen valóban elképzelhető, hogy a jólét, a polgári életforma nyugalma unalmat ébreszthetett az ifjú hölgyben, s egy új, ismeretlen élet utáni vágyakozásnak is szerepe volt abban, hogy a sok gazdag, neves kérő helyett a magyar Pulszkynak nyújtotta kezét, aki épp magyarságával egzotikumot képviselt a bécsi társaságban. Ettől a még elfogadható gondolattól azonban, szempontjai helyességét mindenáron bizonyítandó, Pukánszky egyre távolabb kerül, s szinte mellőzve a férj személyét, Pulszkyné sorsvállalásának legfőbb okát a magyar társadalmi életben, a magyar történelemben, irodalomban, de mindenekelőtt a sodró erejű magyar liberalizmusban látja. „Irodalmi és publicisztikai olvasmányai, a férjével együtt olvasott francia regény- és történetírók, az augsburgi Allgemeine Zeitung, melynek férje egyébként munkatársa volt – az első liberális nemzedéknek szinte kötelező tápláléka –, fokozzák az emberiség haladásába vetett rendíthetetlen hitét, és egyre erősítik azt a meggyőződését, hogy a magyar liberalizmus egyúttal a haladás ügyét is szolgálja, s így azt mindenkinek kötelessége támogatni, akiben csak egy szikrányi érzék van a művelődés értékei iránt. Így lesz a szabadság eszméje élete szabályozó elvévé, s minthogy a korabeli liberális magyar társadalom tekintélyes részét követve a szabadság ügyét a magyarság ügyével azonosítja, így lesz a magyar szabadságmozgalom fáradhatatlan propagálójává is.” Nem tagadható: a liberális tendenciák és az a magyarosodási folyamat, mely a társadalmi élet valamennyi területét mélyen áthatotta, természetesen Pulszky Ferenc feleségét is magával ragadta. Voltak azonban más tényezők is: szerelem, család, anyagi gondok, a kényszerű száműzöttség – s mindaz, amiről e könyv is beszél. Régebbi források közelebb visznek az eredeti Pulszky Terézhez, de emlékező szavakban nem bővelkedhetünk. Mindenütt elsősorban Pulszky hű feleségeként szerepel, irodalmi tevékenységét és közszereplését is inkább csak e kapcsolat vonzatában értékelik. Joggal, mert személyét túlértékelnénk, ha nem látnánk, hogy minden tevékenységével ezt a szerelmet, házasságot szolgálta, s mivel Pulszky nem mindennapi pályáját ismerjük, vélhetjük: felesége sorsvállalása is ennek megfelelően nem mindennapi sorsvállalás lehetett. Pulszky önéletírásának mértéktartó szavai azt sugallják: Teréz egyszerűen csak megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket ő a házastársi kapcsolatban igényelt. Nagyra becsülte, „ritka asszony”-nak tartotta, hiányát szenvedte, de igaz szenvedéllyel nem tudott róla szólni. Régi lexikonok kivételes műveltségű nőként emlegetik, s legnagyobb érdemének tartják, hogy minden időben osztozott férje sorsában. Pulszky életírói, kortársai elragadtatott szavakkal vallanak: Concha Győző a londoni emigránsok között a legjelentékenyebb asszonynak tartja, Deák Ferenc Pulszkyra nézve „a Mindenható legnagyobb áldása”-ként tekint rá. Az egyetlen igazán szép portrét a múlt század egyik legérdekesebb nője, Malwida von Meysenbug rajzolja róla, kit kivételes érzékenysége, műveltsége, tájékozottsága, szeretni tudása többek között Herzen, Wagner, Nietzsche, Romain Rolland barátjává tette, s emlékirataiban közöttük találjuk Pulszky Terézia alakját is. Egy vasúti kocsiban ismerkedtek meg Ostendébe utazva, s később Angliában kapcsolatuk barátsággá ért. „Pulszky Teréz szeretetre méltó lényén érezhető volt a nyugodt, gondtalan ifjúság; a komolyságnak és derűnek, az erőnek és szelídségnek, a rendkívüli intellektuális és művészi képzettségnek a harmóniája a finom, gyöngéd alkatú asszonyt nemének legritkább jelenségei közé emelte. Gazdag bécsi bankár egyetlen leánya volt, szellemes édesanyja rendkívül gondosan nevelte. Egész ifjúságában része lehetett mindabban az esztétikai örömben, amelyet műveltség és vagyon együtt megadhat. Szerelemből ment férjhez, és meleg szívvel fordult új hazája, Magyarország felé. Mikor az országot feldúlták a politikai viharok, bátran a hazafiak oldalán állt, s Magyarország leveretése után férjét Angliába követte. Teréz azonnal hozzálátott, hogy bátran és erélyesen rendezze új életét: irodalmi munkásságba kezdett, majdnem egészen magára vállalta gyermekei tanítását, ápolta a kapcsolatot, főleg hazája érdekében a befolyásos angol társasággal, állandóan részt vett a politikai agitációban, mely az első években még buzgón folyt, tanácsadója és gyámolítója volt az emigráns magyaroknak, és emellett otthonában sűrűn gyűjtött maga köré élénk, sokrétű érdeklődésű baráti kört.” Valóban úgy történt, ahogyan Malwida von Meysenbug írja, de még kiegészíthetjük néhány adattal. Teréz asszony nemcsak Angliába követte férjét, hanem Amerikába is, hová Kossuthtal tartott, s 1860-ban Olaszországba költöztek. 1819–1866-ig tartó rövid élete során hét gyermeket szült. Irodalmi munkásságát több könyv jelzi. Angolra fordította Lermontov Korunk hősé-t, férjével együtt megírta három kötetben White, red, black címmel amerikai útiélményeit,Tales and traditions of Hungary című, Pulszkyval közösen készített gyűjteményükben János vitéz-fordítása is szerepel, karácsonyi játékokat adott közre gyermekeknek, férjével és Ágost fiával olasz regéket jelentetett meg. Ezek adatok csupán, könyve, címével, ennél többet ígér. De mint a The Times recenzense 1850-ben elégedetlenkedve írja: „Madame Pulszky nem bánt velünk tisztességesen. Élettörténetét ígéri, ami minden bizonnyal érdekes lett volna – és helyette azokról a legújabb magyar harcokról számol be 1848 elejétől 1849-ig, melyekről már épp eleget tudunk.” Pulszky Teréz nem csapja be olvasóit! A könyv elején álló, Lansdowne márkinénak szóló szíves ajánlásból ez kiderül. Nem mindegy, hogy kinek szólnak az ajánlósorok; épp azért, mert a könyv nem titkolt szándéka, hogy az angol közvéleményt a magyar szabadságharc ügye mellé állítsa. A címzett nem kisebb ember, mint lord Lansdowne felesége! Lord Henry Petty-Fitz-Maurice Lansdowne (1780–1863) Anglia egyik legfontosabb embere az elmúlt század első felében. 26 éves korában már pénzügyminiszter, később belügyminiszter, majd a Királyi Államtanács elnöke, Victoria királynő bizalmasa. A Királyi Természettudományos Akadémia, a British Museum és a National Gallery kurátora, a Statisztikai Társaság és a Királyi Irodalmi Alap elnöke, és még sorolható tovább egészen a Zoológiai Társaságig. Nem valószínű, hogy mindehhez értett, de befolyása óriási volt. Felesége, Louisa Emma (1785–1851), Ilchester második grófjának leánya is őt megillető helyet foglalt el: egy évig Victoria királynő első palotahölgyeként is élvezhette az uralkodó bizalmát. A dedikáció közvetlen hangját baráti kapcsolatuk indokolja. Lord Lansdowne európai utazásai során megismerkedett a bécsi Walter családdal; leánya, lady Louisa Howard Teréz barátnéja lett, s Pulszkyné a márkinéval is bensőséges kapcsolatba került. Pulszky Angliába érkeztekor lord Lansdowne-hoz a Walter családtól hozott ajánlólevelet, s egész családjával támogatást nyert tőle. Épp Pulszkynak a lorddal folytatott beszélgetéséből tudjuk, hogy nagy családjuk megélhetését írással akarták biztosítani Angliában, s így az anyagi gondoknak nagy szerepük volt Pulszky Teréz irodalmi tevékenységében. Ez természetesen kevés lett volna, de komoly ösztönző erejét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Megfelelőbb személyt tehát nem választhatott, hisz Lansdowne márkiné támogatását megszerezve már abban is biztos lehetett, hogy könyvével megnyerheti „a tengeren túli áldott földet”, az angol olvasóközönség kegyeit. A The Times méltatlankodása jogtalan, mert a szerző nyíltan vall szándékáról: nem akar mást, mint őszintén beszámolni arról, amit a magyar szabadságharcról tud, s benne maga is átélt, bízva abban, hogy munkájának igaz szavaival helyesbíteni képes a külföldön Magyarországról alkotott, sok esetben valótlan képet. (Folytatása következik.)
574 Búbánat 2015-12-29 23:14:32 [Válasz erre: 573 Búbánat 2015-12-28 20:08:37]
Következőkben Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai című kötetének végén található Utószót másolom át ide a netről. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Utószó Szolgáló szerelem Pulszky Terézia 1859-ben egy vacsora alkalmával, politikáról beszélgetve Holyoake úr legnagyobb megdöbbenésére a következőt mondta: „Mr. Holyoake, ha mi ismét hatalomra kerülünk, átvágunk minden torkot, amit korábban megkíméltünk!” Mondta ezt akkor, amikor épp a francia nemesség 1848-as forradalomban tanúsított mértékletes magatartásáról, megbocsátani tudásáról esett szó. Nem, ezt nem Pulszky Ferenc politikus, 1848-an pénzügyi, majd külügyi államtitkár, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc angliai diplomáciai képviselője, az osztrák haditörvényszék által halálra ítélt menekült közölte az egybegyűlt társasággal, hanem bécsi születésű és neveltetésű felesége, ki mindössze két évet töltött Magyarországon. Bár azok után, hogy csak két esztendeig tartózkodott ott, bátran leírja, könyve címéül adja: Egy magyar hölgy…, nem is oly meglepő. A hölggyel elsősorban Pulszky Ferenc Életem és korom című munkájában találkozhatunk. Az ifjú Pulszky, házasságra gondolva, úgy vélte, igényei feltétlenül meghaladják azokéit, akik csupán gazdasszonyt vagy nagyúri feleséget keresnek. Ő szellemi társra vágyott, olyan asszonyra, ki megérti és támogatja valamennyi törekvését. Erőt adót kívánt, s minden tettében vele azonosulót, vagyis olyan feleséget, aki „a férjnek minden tekintetben fele”. A történet ezután úgy folytatódik, mint a mesében. 1845-ben Pulszky, szűknek érezve a vidéki életet, Bécsben töltötte idejét, s egy barátja elvitte a gazdag bécsi bankár, Walter házába, hogy megismertesse fontos, befolyásos emberekkel. A második estélyen, melyen részt vett, a házigazda huszonhat éves lánya már oly hatást tett rá, hogy aznap este döntött: Walter Terézt feleségül kell vennie. Mit tudhatott kétszeri találkozás után választottjáról, kivel szemben igazán nem csekély igényekkel élt?! Tudta, hogy a bécsi lányok közül kiemelkedik műveltségével, „anélkül hogy kékharisnyás legyen” tudta, hogy Teréz olvasta Guizot Histoire de la civilisation című művét; tudta, hogy az Allgemeine Zeitungot is rendszeresen forgatta, s ismerte Pulszky ott megjelent cikkeit; tudta, hogy kitűnően zongorázott, remekül festett, s ezért nagyon kedvelt volt a zenészek és festők körében is. Beszélt angolul, franciául, olaszul, s gazdag, neves kérők ostromolták. Tudhatta még, hogy a szerencse is kegyeibe fogadta Terézt: egy születésnapi sorsjeggyel 200 000 pengőforintot nyert. Látta azt is, hogy csinos, fekete hajú, sötét szemű, de valószínű, hogy Guizot és az Allgemeine Zeitung döntött. A magyarokat nem kedvelő atya lánya kedvéért, ki szerelmet érzett az ifjú Pulszky iránt, igent mondott, s 1845 augusztusában megtartották az esküvőt. Walter bankár ellenállását gyengíthette az a tény is, hogy jogosan vélhette: lánya házassága egy magyar nemessel felekezeti-politikai emancipációt, biztonságot jelent a család számára is. Hogy Terézben mi ébresztette fel a szenvedélyt, arról 1837-től 1846-ig vezetett, mindeddig feldolgozatlan kéziratos német nyelvű 19 kötetes naplójából talán többet tudhatnánk, így azonban be kell érnünk azzal, amit e könyvében szűkszavúan bár, de sok mindenről árulkodva ír. 1845-ben a bécsi szalonokban egyre többször beszéltek Magyarországról, s a hallottak fölkeltették érdeklődését. Az augsburgi Allgemeine Zeitung Védegylettel foglalkozó írásairól különösen sok szó esett az általa is látogatott vagy fogadott társaságokban, s maga is elolvasta a cikkeket. „Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember anyám engedélyét kérve az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette. »Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el« – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik. A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.” Kétségtelen: Pulszkynak megragadó egyéniségnek kellett lennie, mert egy olyan ifjú hölgy, ki korábban – Európa számos asszonyához hasonlóan – Liszt Ferencért rajongott, s talán magának sem bevallott szerelmet érzett iránta, nem adhatta kezét unalmas embernek. A Liszt iránti különös érzésről, melyet Teréz naplójának mondott el, magyar nyelven a Liszt Ferenc Társaságnak köszönhetően olvashatunk. 1941-ben részleteket jelentettek meg Walter Teréz naplójából Liszt árvízi hangversenyei 1838/39-ben címmel. Liszt Bécsben adott koncertjeivel járult hozzá az 1838-as magyarországi árvíz okozta károk helyreállításához. A hangversenyeken Teréznek feltétlenül meg kellett jelennie, muzsikálgató, zenéért rajongóként, de társadalmi státusa miatt is. Ez utóbbi hozzásegítette ahhoz, hogy személyesen is megismerkedhessen Liszttel. A muzsikus géniusza lenyűgözte. Társaságban bátortalanság kerítette hatalmába mellette, s inkább csodálta, mintsem közeledni próbált volna hozzá, bár kölcsönösen kellemesnek találták egymást. Érzéseinek mélységét a játékáról írottak jelzik inkább, de az elnyomott vágyak is árulkodnak naplójában. Liszt Bécsből történt távozásakor úgy hiszi, visszanyerte megzavart nyugalmát, s menekülve a szenvedély megélésétől, azzal áltatja magát, hogy életének töretlen harmóniáját nem fenyegeti veszély. S valóban nem, mert tudatosan távolítja magától a szerelem érzését. Pedig vágyai nem haltak el, csak hangtalanok, s nyomban élednek, mikor 1839-ben Liszt ismét Bécsben jár: „– Szegény Liszt – mily gyakran kiáltok fel így önkénytelenül a bensőmben!, midőn egyrészt emberfölötti, másrészt embertelen teljesítményének hatását látom rajta! Oh igen!, a tűzijáték mindenesetre kápráztató a tömeg számára, s mámorító a lelkesedés tapsa is. De vajon elégséges-e az elragadtatás a boldogsághoz? az elragadtatásról nem szeretnék lemondani, bár gyakran úgy érzem, az efféle könnyen megzavarhatná fejemet! De hogy az ilyesmi nem töltheti be kielégítően az életünket, azt már többször tapasztaltam, mintsem élet-törekvésem legfőbb ösztönzőjének tudnám tartani. És mégis, mégis mily gyakran estem kísértésbe magam is! Ahányszor csak Lisztet hallom, különösen Lisztet! – mindannyiszor megújul rajongásom elannyira, hogy könnyen tudnám magamat teljesen őhozzá kapcsolni, s gyakran felébred a becsvágy is bennem! Ilyenkor a tündöklést tartom a legvonzóbb napnak! Utóbbi azonban csak olyankor fog el, ha munkálkodásom nem elégít ki. Ez pedig elég gyakran megesik, amint nem a tőlem legtelhetőbbet cselekszem. Oh, mennyire tudok pedig boldog és megelégedett lenni! De egyszer tanulni szeretnék, másszor pedig produkciómmal gyönyörűséget nyújtani. Ez azonban nehéz feladat…” Lisztet többé nem hallotta már, s a tündöklés helyett 1845-ben a Pulszky Ferenccel kötött házassággal elkezdődött az a már nem mesés történet, amelynek vége felé közeledve elhangzott a meghökkentést keltő mondat. A mondat, mely ugyanúgy teljes sorsvállalást tanúsít, mint e könyv, s mindkettő megfejtésre váró titkot rejt: hogyan, miért vált a gazdag bécsi kisasszony a magyar szabadságharcért indulattal kiálló asszonnyá. (Folytatom)
Következőkben Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai című kötetének végén található Utószót másolom át ide a netről. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Utószó Szolgáló szerelem Pulszky Terézia 1859-ben egy vacsora alkalmával, politikáról beszélgetve Holyoake úr legnagyobb megdöbbenésére a következőt mondta: „Mr. Holyoake, ha mi ismét hatalomra kerülünk, átvágunk minden torkot, amit korábban megkíméltünk!” Mondta ezt akkor, amikor épp a francia nemesség 1848-as forradalomban tanúsított mértékletes magatartásáról, megbocsátani tudásáról esett szó. Nem, ezt nem Pulszky Ferenc politikus, 1848-an pénzügyi, majd külügyi államtitkár, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc angliai diplomáciai képviselője, az osztrák haditörvényszék által halálra ítélt menekült közölte az egybegyűlt társasággal, hanem bécsi születésű és neveltetésű felesége, ki mindössze két évet töltött Magyarországon. Bár azok után, hogy csak két esztendeig tartózkodott ott, bátran leírja, könyve címéül adja: Egy magyar hölgy…, nem is oly meglepő. A hölggyel elsősorban Pulszky Ferenc Életem és korom című munkájában találkozhatunk. Az ifjú Pulszky, házasságra gondolva, úgy vélte, igényei feltétlenül meghaladják azokéit, akik csupán gazdasszonyt vagy nagyúri feleséget keresnek. Ő szellemi társra vágyott, olyan asszonyra, ki megérti és támogatja valamennyi törekvését. Erőt adót kívánt, s minden tettében vele azonosulót, vagyis olyan feleséget, aki „a férjnek minden tekintetben fele”. A történet ezután úgy folytatódik, mint a mesében. 1845-ben Pulszky, szűknek érezve a vidéki életet, Bécsben töltötte idejét, s egy barátja elvitte a gazdag bécsi bankár, Walter házába, hogy megismertesse fontos, befolyásos emberekkel. A második estélyen, melyen részt vett, a házigazda huszonhat éves lánya már oly hatást tett rá, hogy aznap este döntött: Walter Terézt feleségül kell vennie. Mit tudhatott kétszeri találkozás után választottjáról, kivel szemben igazán nem csekély igényekkel élt?! Tudta, hogy a bécsi lányok közül kiemelkedik műveltségével, „anélkül hogy kékharisnyás legyen” tudta, hogy Teréz olvasta Guizot Histoire de la civilisation című művét; tudta, hogy az Allgemeine Zeitungot is rendszeresen forgatta, s ismerte Pulszky ott megjelent cikkeit; tudta, hogy kitűnően zongorázott, remekül festett, s ezért nagyon kedvelt volt a zenészek és festők körében is. Beszélt angolul, franciául, olaszul, s gazdag, neves kérők ostromolták. Tudhatta még, hogy a szerencse is kegyeibe fogadta Terézt: egy születésnapi sorsjeggyel 200 000 pengőforintot nyert. Látta azt is, hogy csinos, fekete hajú, sötét szemű, de valószínű, hogy Guizot és az Allgemeine Zeitung döntött. A magyarokat nem kedvelő atya lánya kedvéért, ki szerelmet érzett az ifjú Pulszky iránt, igent mondott, s 1845 augusztusában megtartották az esküvőt. Walter bankár ellenállását gyengíthette az a tény is, hogy jogosan vélhette: lánya házassága egy magyar nemessel felekezeti-politikai emancipációt, biztonságot jelent a család számára is. Hogy Terézben mi ébresztette fel a szenvedélyt, arról 1837-től 1846-ig vezetett, mindeddig feldolgozatlan kéziratos német nyelvű 19 kötetes naplójából talán többet tudhatnánk, így azonban be kell érnünk azzal, amit e könyvében szűkszavúan bár, de sok mindenről árulkodva ír. 1845-ben a bécsi szalonokban egyre többször beszéltek Magyarországról, s a hallottak fölkeltették érdeklődését. Az augsburgi Allgemeine Zeitung Védegylettel foglalkozó írásairól különösen sok szó esett az általa is látogatott vagy fogadott társaságokban, s maga is elolvasta a cikkeket. „Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember anyám engedélyét kérve az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette. »Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el« – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik. A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.” Kétségtelen: Pulszkynak megragadó egyéniségnek kellett lennie, mert egy olyan ifjú hölgy, ki korábban – Európa számos asszonyához hasonlóan – Liszt Ferencért rajongott, s talán magának sem bevallott szerelmet érzett iránta, nem adhatta kezét unalmas embernek. A Liszt iránti különös érzésről, melyet Teréz naplójának mondott el, magyar nyelven a Liszt Ferenc Társaságnak köszönhetően olvashatunk. 1941-ben részleteket jelentettek meg Walter Teréz naplójából Liszt árvízi hangversenyei 1838/39-ben címmel. Liszt Bécsben adott koncertjeivel járult hozzá az 1838-as magyarországi árvíz okozta károk helyreállításához. A hangversenyeken Teréznek feltétlenül meg kellett jelennie, muzsikálgató, zenéért rajongóként, de társadalmi státusa miatt is. Ez utóbbi hozzásegítette ahhoz, hogy személyesen is megismerkedhessen Liszttel. A muzsikus géniusza lenyűgözte. Társaságban bátortalanság kerítette hatalmába mellette, s inkább csodálta, mintsem közeledni próbált volna hozzá, bár kölcsönösen kellemesnek találták egymást. Érzéseinek mélységét a játékáról írottak jelzik inkább, de az elnyomott vágyak is árulkodnak naplójában. Liszt Bécsből történt távozásakor úgy hiszi, visszanyerte megzavart nyugalmát, s menekülve a szenvedély megélésétől, azzal áltatja magát, hogy életének töretlen harmóniáját nem fenyegeti veszély. S valóban nem, mert tudatosan távolítja magától a szerelem érzését. Pedig vágyai nem haltak el, csak hangtalanok, s nyomban élednek, mikor 1839-ben Liszt ismét Bécsben jár: „– Szegény Liszt – mily gyakran kiáltok fel így önkénytelenül a bensőmben!, midőn egyrészt emberfölötti, másrészt embertelen teljesítményének hatását látom rajta! Oh igen!, a tűzijáték mindenesetre kápráztató a tömeg számára, s mámorító a lelkesedés tapsa is. De vajon elégséges-e az elragadtatás a boldogsághoz? az elragadtatásról nem szeretnék lemondani, bár gyakran úgy érzem, az efféle könnyen megzavarhatná fejemet! De hogy az ilyesmi nem töltheti be kielégítően az életünket, azt már többször tapasztaltam, mintsem élet-törekvésem legfőbb ösztönzőjének tudnám tartani. És mégis, mégis mily gyakran estem kísértésbe magam is! Ahányszor csak Lisztet hallom, különösen Lisztet! – mindannyiszor megújul rajongásom elannyira, hogy könnyen tudnám magamat teljesen őhozzá kapcsolni, s gyakran felébred a becsvágy is bennem! Ilyenkor a tündöklést tartom a legvonzóbb napnak! Utóbbi azonban csak olyankor fog el, ha munkálkodásom nem elégít ki. Ez pedig elég gyakran megesik, amint nem a tőlem legtelhetőbbet cselekszem. Oh, mennyire tudok pedig boldog és megelégedett lenni! De egyszer tanulni szeretnék, másszor pedig produkciómmal gyönyörűséget nyújtani. Ez azonban nehéz feladat…” Lisztet többé nem hallotta már, s a tündöklés helyett 1845-ben a Pulszky Ferenccel kötött házassággal elkezdődött az a már nem mesés történet, amelynek vége felé közeledve elhangzott a meghökkentést keltő mondat. A mondat, mely ugyanúgy teljes sorsvállalást tanúsít, mint e könyv, s mindkettő megfejtésre váró titkot rejt: hogyan, miért vált a gazdag bécsi kisasszony a magyar szabadságharcért indulattal kiálló asszonnyá. (Folytatom)
573 Búbánat 2015-12-28 20:08:37 [Válasz erre: 572 Búbánat 2015-12-27 21:49:02]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatom és befejezem az Előszó közlését.) Előadása és annak sikere méltó volt a nagylelkűséghez, mely e hangversenyeket létrehozta. Bécsi tartózkodása az ünneplések szakadatlan láncolata, s a jó muzsikához, kiváló zongoraművészekhez szokott Bécs ájult extázisban állapítja meg Liszt géniuszának egyedülvalóságát. Annál érdekesebb, hogy közepette ennek a mindent eltöltő hódolatnak, mely csak szuperlatívuszokban tud megnyilatkozni, ott ül minden hangversenyén egy fiatal leány: Walter Teréz, aki egy felvilágosult mai férfit megszégyenítő öntudattal és lélektani fegyelemmel boncolja a Liszttől nyert impressziókat, s bámulatos tárgyilagossággal igyekszik élményeinek mindvégig ura maradni. Liszt egyéniségének lenyűgöző hatása alól természetesen ő sem vonhatja ki magát, de ezzel a szuggesztív hatalommal szemben mindvégig megőrzi kritikai szellemét is, s ez sok érdekes megállapítás feljegyzésére készteti. A biedermeier-kor romantikus levegőjében mindenesetre feltűnő az a felelősségteljes komolyság, mellyel e fiatal nő naplójában megnyilatkozik. Jövendő férje, Pulszky is így jellemzi őt megismerkedésük idejére emlékezvén vissza: „Meg voltam lepve, s kerestem alkalmat, hogy hosszabb beszélgetésbe ereszkedhessek az igen csinos, feketefürtű kisasszonnyal, kiben a műveltség oly magas fokát fedeztem fel, aminővel eddig alig találkoztam. Walterék több év óta a nyarat fürdőkben töltötték, télen minden kitűnő idegen, ki Bécsbe jött, estélyeiken megjelent; a család ismert tehát mindenkit, külföldi írókat, művészeket, államférfiakat…” [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 197-198. oldal)] Hetenként kétszer volt estély a Walter-házban; hétfőn az irodalomnak, csütörtökön pedig a zenének áldozott az illusztris társaság, melyben többek közt az akkor már nagyon öreg Hammer-Purgstall báró, a kiváló orientalista és a bécsi Tudományos Akadémia egyik alapítója, Zedlitz Nimmersatt József báró, a költő, Nicolai, a zeneszerző, Van Hanen, a híres hollandi festő, Unger Karolin (Mme Sabatier), az énekesnő és a Rettich-házaspár, a Burgszínház művészei is megjelentek. Valamennyien nagy tisztelői a házikisasszonynak, Teréznek, nemcsak kedves modoráért és kivételes műveltségéért, hanem a művészetekben való jártasságáért is, „mert nemcsak kitűnően zongorázott, hanem igen csinos tájképeket is festett [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 194. oldal)], s a zene elméleti részében Nicolai-nak, a Windsori víg nők korán elhunyt szerzőjének volt a tanítványa. A Rasumowsky-hercegi telken épült biedermeier Walter palota [Csuka Béla megjegyzése: Teréz atyja, Joh. Aug. Walter bankár építtette 1826-ban. Ma is eredeti állapotában látható a régi Gemeindegasse-ban (ma: Salmgasse 2.) a Landstrasse-kerületben.] tehát ez időben az irodalmi és művészeti kultúra előkelő otthona volt, hol a finom társadalmi érintkezéseken kívül a kor nagy szellemi kérdéseit vitatták meg. E társaságnak lelke a ház úrnőjén kívül elsősorban Teréz volt, s így nem csodálkozhatunk, ha e fiatal leány a tudósoknak és művészeknek ebben a nagy műveltségű körében mindent megtalált, amire művelődésének szüksége volt. Liszt, bécsi tartózkodása alatt, szintén több ízben megjelent Walterék összejövetelein, amiről a napló érdekesen emlékezik meg, Walter Teréz naplójának olvasásakor az abban megnyilvánuló szellemi műveltségen felül leginkább az tűnik fel nekünk, mennyire nem a mindennapi élet, hanem egy magasabb, felemelkedettebb szemlélet nézőpontjából vizsgálja e fiatal leány a jelenségeket, az emberek lelki világát, Liszt egyéniségét, s érte való lelki rajongásában Liszt jövőjéért, géniuszának igaz érvényesüléséért is mennyire aggódik!” VÉGE az Előszónak. A Napló és a fordító, Csuka Béla Utószavának és Előszavának, valamint a jegyzeteinek minden szavát közreadtam, amit ez a páratlanul érdekes antikvár-kiadvány magába foglal. Talán érdeklődésre tarthat számot Walter Teréz, a későbbi Pulszky Ferencné egész életútja, további sorsának alakulása, ezért az internetről leszedtem a róla szóló fontosabb életrajzi adatokat, emléksorokat, melyekkel folytatom még, s egyszersmind befejezem a Napló szerzője életének krónikáját – aki fiatal lány korában rövid ideig az ifjú titán, Liszt Ferenc társaságát is a magáénak mondhatta, akinek 1838/39. évi bécsi hangversenyeiről, művészetéről rajongással vegyes tisztelettel, végig nemes egyszerűséggel adott hangot naplójában, magánérzéseit sem titkolva iránta, őszintén papírra vetve azokat.
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatom és befejezem az Előszó közlését.) Előadása és annak sikere méltó volt a nagylelkűséghez, mely e hangversenyeket létrehozta. Bécsi tartózkodása az ünneplések szakadatlan láncolata, s a jó muzsikához, kiváló zongoraművészekhez szokott Bécs ájult extázisban állapítja meg Liszt géniuszának egyedülvalóságát. Annál érdekesebb, hogy közepette ennek a mindent eltöltő hódolatnak, mely csak szuperlatívuszokban tud megnyilatkozni, ott ül minden hangversenyén egy fiatal leány: Walter Teréz, aki egy felvilágosult mai férfit megszégyenítő öntudattal és lélektani fegyelemmel boncolja a Liszttől nyert impressziókat, s bámulatos tárgyilagossággal igyekszik élményeinek mindvégig ura maradni. Liszt egyéniségének lenyűgöző hatása alól természetesen ő sem vonhatja ki magát, de ezzel a szuggesztív hatalommal szemben mindvégig megőrzi kritikai szellemét is, s ez sok érdekes megállapítás feljegyzésére készteti. A biedermeier-kor romantikus levegőjében mindenesetre feltűnő az a felelősségteljes komolyság, mellyel e fiatal nő naplójában megnyilatkozik. Jövendő férje, Pulszky is így jellemzi őt megismerkedésük idejére emlékezvén vissza: „Meg voltam lepve, s kerestem alkalmat, hogy hosszabb beszélgetésbe ereszkedhessek az igen csinos, feketefürtű kisasszonnyal, kiben a műveltség oly magas fokát fedeztem fel, aminővel eddig alig találkoztam. Walterék több év óta a nyarat fürdőkben töltötték, télen minden kitűnő idegen, ki Bécsbe jött, estélyeiken megjelent; a család ismert tehát mindenkit, külföldi írókat, művészeket, államférfiakat…” [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 197-198. oldal)] Hetenként kétszer volt estély a Walter-házban; hétfőn az irodalomnak, csütörtökön pedig a zenének áldozott az illusztris társaság, melyben többek közt az akkor már nagyon öreg Hammer-Purgstall báró, a kiváló orientalista és a bécsi Tudományos Akadémia egyik alapítója, Zedlitz Nimmersatt József báró, a költő, Nicolai, a zeneszerző, Van Hanen, a híres hollandi festő, Unger Karolin (Mme Sabatier), az énekesnő és a Rettich-házaspár, a Burgszínház művészei is megjelentek. Valamennyien nagy tisztelői a házikisasszonynak, Teréznek, nemcsak kedves modoráért és kivételes műveltségéért, hanem a művészetekben való jártasságáért is, „mert nemcsak kitűnően zongorázott, hanem igen csinos tájképeket is festett [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 194. oldal)], s a zene elméleti részében Nicolai-nak, a Windsori víg nők korán elhunyt szerzőjének volt a tanítványa. A Rasumowsky-hercegi telken épült biedermeier Walter palota [Csuka Béla megjegyzése: Teréz atyja, Joh. Aug. Walter bankár építtette 1826-ban. Ma is eredeti állapotában látható a régi Gemeindegasse-ban (ma: Salmgasse 2.) a Landstrasse-kerületben.] tehát ez időben az irodalmi és művészeti kultúra előkelő otthona volt, hol a finom társadalmi érintkezéseken kívül a kor nagy szellemi kérdéseit vitatták meg. E társaságnak lelke a ház úrnőjén kívül elsősorban Teréz volt, s így nem csodálkozhatunk, ha e fiatal leány a tudósoknak és művészeknek ebben a nagy műveltségű körében mindent megtalált, amire művelődésének szüksége volt. Liszt, bécsi tartózkodása alatt, szintén több ízben megjelent Walterék összejövetelein, amiről a napló érdekesen emlékezik meg, Walter Teréz naplójának olvasásakor az abban megnyilvánuló szellemi műveltségen felül leginkább az tűnik fel nekünk, mennyire nem a mindennapi élet, hanem egy magasabb, felemelkedettebb szemlélet nézőpontjából vizsgálja e fiatal leány a jelenségeket, az emberek lelki világát, Liszt egyéniségét, s érte való lelki rajongásában Liszt jövőjéért, géniuszának igaz érvényesüléséért is mennyire aggódik!” VÉGE az Előszónak. A Napló és a fordító, Csuka Béla Utószavának és Előszavának, valamint a jegyzeteinek minden szavát közreadtam, amit ez a páratlanul érdekes antikvár-kiadvány magába foglal. Talán érdeklődésre tarthat számot Walter Teréz, a későbbi Pulszky Ferencné egész életútja, további sorsának alakulása, ezért az internetről leszedtem a róla szóló fontosabb életrajzi adatokat, emléksorokat, melyekkel folytatom még, s egyszersmind befejezem a Napló szerzője életének krónikáját – aki fiatal lány korában rövid ideig az ifjú titán, Liszt Ferenc társaságát is a magáénak mondhatta, akinek 1838/39. évi bécsi hangversenyeiről, művészetéről rajongással vegyes tisztelettel, végig nemes egyszerűséggel adott hangot naplójában, magánérzéseit sem titkolva iránta, őszintén papírra vetve azokat.
572 Búbánat 2015-12-27 21:49:02 [Válasz erre: 571 Búbánat 2015-12-25 16:41:14]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) [Csuka Béla megjegyzése ehhez a számszaki adathoz: „Kapp Julius Liszt életrajza (Berlin, 1909., 103. old.) 10 hangversenyt említ. Ennyit hirdettek eredetileg, de nem tartották meg valamennyit, mert Lisztnek d’Agoult asszony betegsége miatt előbb el kellett hagynia Bécset. Raabe Peter Liszt életrajzában (Stuttgart – Berlin, 1931, I. kötet, 39. old.) csak hat-ról tud, viszont jelen napló határozottan nyolc hangversenyről számol be, s közli valamennyinek a teljes műsorát is annak a tanúsága szerint, aki hallgatóként valóságban részt vett mind a nyolc hangversenyen.”] (Folytatom az Előszó közlését.)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) [Csuka Béla megjegyzése ehhez a számszaki adathoz: „Kapp Julius Liszt életrajza (Berlin, 1909., 103. old.) 10 hangversenyt említ. Ennyit hirdettek eredetileg, de nem tartották meg valamennyit, mert Lisztnek d’Agoult asszony betegsége miatt előbb el kellett hagynia Bécset. Raabe Peter Liszt életrajzában (Stuttgart – Berlin, 1931, I. kötet, 39. old.) csak hat-ról tud, viszont jelen napló határozottan nyolc hangversenyről számol be, s közli valamennyinek a teljes műsorát is annak a tanúsága szerint, aki hallgatóként valóságban részt vett mind a nyolc hangversenyen.”] (Folytatom az Előszó közlését.)
571 Búbánat 2015-12-25 16:41:14 [Válasz erre: 568 Búbánat 2015-12-23 19:31:15]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) Ha ezt a Lisztet szeretnők közelebbről megismerni, s száz évvel ezelőtti diadalútját követni, hiteles adatokat és élethű jellemzést csupán egykorú feljegyzésekből, kortársak emlékezéseiből meríthetünk. Liszttel kapcsolatban a memoároknak egész sorát hozták már nyilvánosságra, s dolgozták fel a mester életrajzírói, így tehát szinte hihetetlennek látszik, hogy ma, kerek száz év műltán, még mindig vannak kiadatlan naplójegyzetek, melyek Liszt játékának élményeit érdekesen örökítik meg. E kiadatlan és a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen naplók egyike – melynek Lisztre vonatkozó részleteit németből fordítva alábbiakban első ízben adjuk – Pulszky Ferencné szül. Walter Teréz kezétől származik. [Csuka Béla megjegyzése: Eredeti kézirata a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában. Ezúton is köszönetet mondunk dr. Fitz József főigazgató úrnak a kéziratnak használatra való szíves átengedéséért. Nagy köszönettel tartozunk ezenkívül özv. Szirmay Tamásné szül. Pulszky Henriette őnagyságának – Walter Teréz unokájának -, aki az eredeti szöveg megállapításában, a családi hagyományok közlésében, valamint nagyanyja leánykori képének átengedésével volt szíves segítségünkre lenni.] A későbbi Kossuth-államtitkár felesége leányéveiben, 19 éves korában hallgatta Liszt hangversenyeit Bécsben, s élményeit közvetlenül örökítette meg naplójában. Liszt magyarságán és azon a körülményen kívül, hogy Walter Terézt, a bécsi bankár leányát később magyar nemes vette feleségül, még egy magyar vonatkozása e hangversenyeknek és a róluk írott naplónak, hogy Lisztnek éppen a pesti árvízkárosultak javára adott hangversenyeiről van itt szó. Általánosan ismeretes Liszt magyar hazafiságának fellobbanása, midőn 1838 márciusában, Velencében tartózkodásakor a pesti árvíz pusztításairól értesült. [Csuka Béla megjegyzése: Lambert Massart-nak, a belga származású hegedűművésznek ez időben a következőket írja: „Ez a szerencsétlenség egészen megrendített. És érzelmeim hullámzása nyilatkoztatta ki nekem a ’haza’ fogalmát. Éreztem a múltat, és szívemben gyermekemlékeim kincseit érintetlenül találtam. Egy nagyszerű tájkép tűnt fel szemeim előtt, a szirteken hömpölygő Duna. Láttam a tágas rónát, amelyen békés csordák szabadon legelnek. Ez Magyarország volt, az az erős, termékeny föld, amely annyi nemes honfinak adott életet. Ez az én hazám. És hazafias felbuzdulásban kiáltottam fel, hogy én is ehhez az erős fajhoz tartozom. Én is egyik fia vagyok ennek az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, melyre még biztosan jobb napok fognak virradni. Óh, kedves távoli nemzetem, nagy családom. Fájdalmas kiáltásod hozzád visszatérít és belsőmig megindulva, szégyenteljesen hajtom le fejemet, hogy téged ennyi ideig el tudtalak feledni.” – (Ifj. Somssich Andor: Liszt Ferenc magyarsága c. cikkéből. A „Zeneközlöny” IX. évf. 18. számában.)] Félreérthetetlen, nagyszerű és mindenekfelett őszinte vallomás ez magyarsága mellett, éppúgy, mint lelke nagyságára vall a sietség is, mellyel nagy családja bajbajutottjain segíteni kíván. Rövidesen Bécsbe utazik, ahol április 18. és május 25-e között nem kevesebb, mint nyolc hangversenyt ad és 25.000 forintot muzsikál össze árvízkárosult honfitársai számára. (Folytatom)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) Ha ezt a Lisztet szeretnők közelebbről megismerni, s száz évvel ezelőtti diadalútját követni, hiteles adatokat és élethű jellemzést csupán egykorú feljegyzésekből, kortársak emlékezéseiből meríthetünk. Liszttel kapcsolatban a memoároknak egész sorát hozták már nyilvánosságra, s dolgozták fel a mester életrajzírói, így tehát szinte hihetetlennek látszik, hogy ma, kerek száz év műltán, még mindig vannak kiadatlan naplójegyzetek, melyek Liszt játékának élményeit érdekesen örökítik meg. E kiadatlan és a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen naplók egyike – melynek Lisztre vonatkozó részleteit németből fordítva alábbiakban első ízben adjuk – Pulszky Ferencné szül. Walter Teréz kezétől származik. [Csuka Béla megjegyzése: Eredeti kézirata a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában. Ezúton is köszönetet mondunk dr. Fitz József főigazgató úrnak a kéziratnak használatra való szíves átengedéséért. Nagy köszönettel tartozunk ezenkívül özv. Szirmay Tamásné szül. Pulszky Henriette őnagyságának – Walter Teréz unokájának -, aki az eredeti szöveg megállapításában, a családi hagyományok közlésében, valamint nagyanyja leánykori képének átengedésével volt szíves segítségünkre lenni.] A későbbi Kossuth-államtitkár felesége leányéveiben, 19 éves korában hallgatta Liszt hangversenyeit Bécsben, s élményeit közvetlenül örökítette meg naplójában. Liszt magyarságán és azon a körülményen kívül, hogy Walter Terézt, a bécsi bankár leányát később magyar nemes vette feleségül, még egy magyar vonatkozása e hangversenyeknek és a róluk írott naplónak, hogy Lisztnek éppen a pesti árvízkárosultak javára adott hangversenyeiről van itt szó. Általánosan ismeretes Liszt magyar hazafiságának fellobbanása, midőn 1838 márciusában, Velencében tartózkodásakor a pesti árvíz pusztításairól értesült. [Csuka Béla megjegyzése: Lambert Massart-nak, a belga származású hegedűművésznek ez időben a következőket írja: „Ez a szerencsétlenség egészen megrendített. És érzelmeim hullámzása nyilatkoztatta ki nekem a ’haza’ fogalmát. Éreztem a múltat, és szívemben gyermekemlékeim kincseit érintetlenül találtam. Egy nagyszerű tájkép tűnt fel szemeim előtt, a szirteken hömpölygő Duna. Láttam a tágas rónát, amelyen békés csordák szabadon legelnek. Ez Magyarország volt, az az erős, termékeny föld, amely annyi nemes honfinak adott életet. Ez az én hazám. És hazafias felbuzdulásban kiáltottam fel, hogy én is ehhez az erős fajhoz tartozom. Én is egyik fia vagyok ennek az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, melyre még biztosan jobb napok fognak virradni. Óh, kedves távoli nemzetem, nagy családom. Fájdalmas kiáltásod hozzád visszatérít és belsőmig megindulva, szégyenteljesen hajtom le fejemet, hogy téged ennyi ideig el tudtalak feledni.” – (Ifj. Somssich Andor: Liszt Ferenc magyarsága c. cikkéből. A „Zeneközlöny” IX. évf. 18. számában.)] Félreérthetetlen, nagyszerű és mindenekfelett őszinte vallomás ez magyarsága mellett, éppúgy, mint lelke nagyságára vall a sietség is, mellyel nagy családja bajbajutottjain segíteni kíván. Rövidesen Bécsbe utazik, ahol április 18. és május 25-e között nem kevesebb, mint nyolc hangversenyt ad és 25.000 forintot muzsikál össze árvízkárosult honfitársai számára. (Folytatom)
570 Búbánat 2015-12-23 19:39:48 [Válasz erre: 568 Búbánat 2015-12-23 19:31:15]
"pontot tesz működése végére"
"pontot tesz működése végére"
568 Búbánat 2015-12-23 19:31:15 [Válasz erre: 566 Búbánat 2015-12-22 12:00:11]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla Az előadóművész életével művészete is természetszerűleg véget ér. Az alkotóművészettel szemben tehát – úgy látszik – az előadóművészet számára nincs halhatatlanság, nincs örökkévalóság. Lehetséges volna-e hát, hogy a nagy előadóművészek, kik akár maguk szólaltatták meg orfeuszi latjukat az emberiség boldogítására, akár pedig vezérként játszottak hangszeres- vagy énekes-karok pompás hangszerén, földi elmúlásukkal együtt sírjukba vinnék mindazt a tudást és szépséget, ami földi életükben halmozódott fel bennük? – gyakran pótolhatatlan űrt hagyva maguk után! Ha így volna, nagy hiánya, tökéletlensége lenne ez az előadóknak az alkotókkal szemben, s pusztán történelmi emlékekben élve a korán lehullott pompázó virághoz hasonlítanának, melynek hervadása alig emlékeztet többé az elmúlt élet szépségére. Mennyivel maradandóbb jellegű az alkotók hagyatéka, azoké, akik gyakran a legnagyobb életnehézségekkel, betegségekkel, nélkülözésekkel, elhagyottsággal s egyéb szenvedésekkel terhelve és akadályozva hozták létre halhatatlan műveiket, s e művek fennmaradásának idejét immár alig határozza meg más, mint saját értékük, illetve az, hogy milyen mértékben sikerült bennük az örök igazságot és tökéletességet az emberi lélek nyelvén kifejezniük. Az emberiség legnagyobb része ezért becsüli többre a teremtőművészeket, s gyönyörködik azokban az alkotásokban, melyek függetlenek a művész életétől és beláthatatlan időkre közkincsei az emberiségnek. Ünnepeljük tehát a halhatatlan alkotót, aki talán padlásszobában, éhhalállal küszködve írta meg örökéletű dalait, s elmegyünk hangversenyére annak a nagyszerű előadóművésznek, akinek kezéből néhány év múlva kiesik majd bűvös hangszere, hogy soha meg ne szólaljon többé! Mily ellentmondásnak tűnik fel mindez! Az előadó világot felgyújtó, melegítő, boldogító lángja életével együtt kialszik, s az alkotó lelkének szunnyadó parazsa legtöbbször éppen földi élete elmúltával árasztja el vulkáni tüzével az emberiség lelkét! Ha a küzdelmes, áldozatos alkotó életnek halhatatlanság a koronája, vajon mi a jutalma az előadóművésznek, ki életével pontos tesz működése végére is?... A küzdelmes, áldozatos, önmagát adó lelkület tekintetében nincs különbség alkotó és előadó között. A legtöbbnyire világtól elvonult összeszedettséget kívánó, aszketikus alkotói lendülettel szemben az ünnepeltetés vakító reflektorfényében fürdő előadó mégis, mintha az önfeláldozásnak – bár más alakban, de – talán még nagyobb mértékét nyújtaná! Nap-nap után nyilatkozván meg, újból és újból éli át az alkotásokat. Előadásával életre kelti a műveket, mintegy újjáalkotja, lelki átélésével pedig eleven valósággá varázsolja azokat, s magából szétárasztva megosztja minden hallgatójával. Az önmagát-adásnak ez az örökösen megújuló áldozatos lobogás az előadóművészet igazi lényege. S ha ismerjük az előadás lelkeket gyújtó hatását, akkor eljutunk annak felismerésére, hogy az előadóművészet is halhatatlan, mert időben bár elmúlik, s meg sem fogható, mint a lelki élet többi jelenségei, s a világot mozgató erők valamennyije, de hatásában éppúgy örökké fennmaradó, mint azok, s a folyton megújuló élethez hasonlóan gondoskodik – bár mindig személytelenebbül – a lelki élet örök folytonosságáról. Ha egy oly lánglelkű művész előadását, mint aminő Liszt Ferencé, hatásában ma is elevenen élő valóságnak ismerjük, melynek értéke – alkotói működésétől eltekintve is – felbecsülhetetlen, mégis szeretnők közelebbről megismerni, amit a ma élők közül csak kevesen tudnak, milyen lehetett az ő előadása a maga közvetlenségében? Milyen volt megjelenése, modora, megnyilatkozása a társadalmi érintkezésben, s a pódiumon, a művészi előadás önfeledtségében? Tanítványai és mindazok, akik hallották s ma még élnek, csak az öreg Lisztet ismerték, a nagy tanítómestert és zeneköltőt, de nem lehettek tanúi az ifjú Liszt megnyilatkozásainak, a szárnyát bontogató zongoratitánnak, aki 26-36 éves korában éppúgy lázba hozta egész Európát zongorajátékának hatalmával, mint ahogy későbbi életében alkotásaival nyomta rá egyéniségének bélyegét a 19. század minden zenei törekvésére. (Folytatom)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla Az előadóművész életével művészete is természetszerűleg véget ér. Az alkotóművészettel szemben tehát – úgy látszik – az előadóművészet számára nincs halhatatlanság, nincs örökkévalóság. Lehetséges volna-e hát, hogy a nagy előadóművészek, kik akár maguk szólaltatták meg orfeuszi latjukat az emberiség boldogítására, akár pedig vezérként játszottak hangszeres- vagy énekes-karok pompás hangszerén, földi elmúlásukkal együtt sírjukba vinnék mindazt a tudást és szépséget, ami földi életükben halmozódott fel bennük? – gyakran pótolhatatlan űrt hagyva maguk után! Ha így volna, nagy hiánya, tökéletlensége lenne ez az előadóknak az alkotókkal szemben, s pusztán történelmi emlékekben élve a korán lehullott pompázó virághoz hasonlítanának, melynek hervadása alig emlékeztet többé az elmúlt élet szépségére. Mennyivel maradandóbb jellegű az alkotók hagyatéka, azoké, akik gyakran a legnagyobb életnehézségekkel, betegségekkel, nélkülözésekkel, elhagyottsággal s egyéb szenvedésekkel terhelve és akadályozva hozták létre halhatatlan műveiket, s e művek fennmaradásának idejét immár alig határozza meg más, mint saját értékük, illetve az, hogy milyen mértékben sikerült bennük az örök igazságot és tökéletességet az emberi lélek nyelvén kifejezniük. Az emberiség legnagyobb része ezért becsüli többre a teremtőművészeket, s gyönyörködik azokban az alkotásokban, melyek függetlenek a művész életétől és beláthatatlan időkre közkincsei az emberiségnek. Ünnepeljük tehát a halhatatlan alkotót, aki talán padlásszobában, éhhalállal küszködve írta meg örökéletű dalait, s elmegyünk hangversenyére annak a nagyszerű előadóművésznek, akinek kezéből néhány év múlva kiesik majd bűvös hangszere, hogy soha meg ne szólaljon többé! Mily ellentmondásnak tűnik fel mindez! Az előadó világot felgyújtó, melegítő, boldogító lángja életével együtt kialszik, s az alkotó lelkének szunnyadó parazsa legtöbbször éppen földi élete elmúltával árasztja el vulkáni tüzével az emberiség lelkét! Ha a küzdelmes, áldozatos alkotó életnek halhatatlanság a koronája, vajon mi a jutalma az előadóművésznek, ki életével pontos tesz működése végére is?... A küzdelmes, áldozatos, önmagát adó lelkület tekintetében nincs különbség alkotó és előadó között. A legtöbbnyire világtól elvonult összeszedettséget kívánó, aszketikus alkotói lendülettel szemben az ünnepeltetés vakító reflektorfényében fürdő előadó mégis, mintha az önfeláldozásnak – bár más alakban, de – talán még nagyobb mértékét nyújtaná! Nap-nap után nyilatkozván meg, újból és újból éli át az alkotásokat. Előadásával életre kelti a műveket, mintegy újjáalkotja, lelki átélésével pedig eleven valósággá varázsolja azokat, s magából szétárasztva megosztja minden hallgatójával. Az önmagát-adásnak ez az örökösen megújuló áldozatos lobogás az előadóművészet igazi lényege. S ha ismerjük az előadás lelkeket gyújtó hatását, akkor eljutunk annak felismerésére, hogy az előadóművészet is halhatatlan, mert időben bár elmúlik, s meg sem fogható, mint a lelki élet többi jelenségei, s a világot mozgató erők valamennyije, de hatásában éppúgy örökké fennmaradó, mint azok, s a folyton megújuló élethez hasonlóan gondoskodik – bár mindig személytelenebbül – a lelki élet örök folytonosságáról. Ha egy oly lánglelkű művész előadását, mint aminő Liszt Ferencé, hatásában ma is elevenen élő valóságnak ismerjük, melynek értéke – alkotói működésétől eltekintve is – felbecsülhetetlen, mégis szeretnők közelebbről megismerni, amit a ma élők közül csak kevesen tudnak, milyen lehetett az ő előadása a maga közvetlenségében? Milyen volt megjelenése, modora, megnyilatkozása a társadalmi érintkezésben, s a pódiumon, a művészi előadás önfeledtségében? Tanítványai és mindazok, akik hallották s ma még élnek, csak az öreg Lisztet ismerték, a nagy tanítómestert és zeneköltőt, de nem lehettek tanúi az ifjú Liszt megnyilatkozásainak, a szárnyát bontogató zongoratitánnak, aki 26-36 éves korában éppúgy lázba hozta egész Európát zongorajátékának hatalmával, mint ahogy későbbi életében alkotásaival nyomta rá egyéniségének bélyegét a 19. század minden zenei törekvésére. (Folytatom)
567 macskás 2015-12-22 19:08:48
567
567
566 Búbánat 2015-12-22 12:00:11 [Válasz erre: 564 Búbánat 2015-12-20 11:51:18]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatás) Liszt ekkor már a lelki fejlődésnek és géniusza kiteljesedésének pompás magasán sugározta hatalmas egyéniségének mindenre kiáradó ösztönző erejét, s az értékes alkotások egész sorával bizonyította be, hogy ifjúkorának perzselő lángjából a zeneművészet messzire világító fáklyája lett, mely talán évszázadokra mutatja meg a fejlődés útját nemcsak a magyar, hanem az egyetemes zenei megnyilatkozások számára is. Mily boldog elégtétellel fogadta volna mindezt naplónk Teréze, álmai megvalósulását, vágyai beteljesedését látván! A gyermek, kit Beethoven homlokán csókolt, immár a legnagyobbak sorába lépett nemcsak alkotásainak gazdag szépségeinél fogva, hanem mindenekelőtt emberi nagysága, lelki megtisztultsága révén, mely a művészi megnyilatkozásoknak is egyedüli örök értéke. (VÉGE) A Walter Teréz Naplójához írt Előszó-t – melyből korábban idéztem – ugyancsak érdemesnek találom ide kiírni, a következőkben ezzel folytatom.
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatás) Liszt ekkor már a lelki fejlődésnek és géniusza kiteljesedésének pompás magasán sugározta hatalmas egyéniségének mindenre kiáradó ösztönző erejét, s az értékes alkotások egész sorával bizonyította be, hogy ifjúkorának perzselő lángjából a zeneművészet messzire világító fáklyája lett, mely talán évszázadokra mutatja meg a fejlődés útját nemcsak a magyar, hanem az egyetemes zenei megnyilatkozások számára is. Mily boldog elégtétellel fogadta volna mindezt naplónk Teréze, álmai megvalósulását, vágyai beteljesedését látván! A gyermek, kit Beethoven homlokán csókolt, immár a legnagyobbak sorába lépett nemcsak alkotásainak gazdag szépségeinél fogva, hanem mindenekelőtt emberi nagysága, lelki megtisztultsága révén, mely a művészi megnyilatkozásoknak is egyedüli örök értéke. (VÉGE) A Walter Teréz Naplójához írt Előszó-t – melyből korábban idéztem – ugyancsak érdemesnek találom ide kiírni, a következőkben ezzel folytatom.
565 Búbánat 2015-12-20 21:21:46 [Válasz erre: 564 Búbánat 2015-12-20 11:51:18]
Közbevetőleg: Csuka Béla megjegyzése az említett Liszt-levelekhez - amiknek címzettje Pulszkyék kisebbik leánya, Polyxena: "Ezek eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának kézirattárában. Négy darabot ezek közül eredeti szövegükben itt közlünk: I. Chère Mademoiselle, Vou êtes née invitée et priée. Donc je vous prie et vous invite pour demain soir (vendredi). Madame de Végh vondra bien faire la combinaison de la carrosse obligatoire selon votre agrément. Mille sincéres et respectueeux hommages Jeudi. F. Liszt II. Chère bienveillante, Malgré un engagement précédentm á je ne sais quel concert (fort divertissant, sans doute) j’aurai le plaisir de suivre votre aimable invitation, demain soir de „bonne heure” et vous prie de me croire Votre très affectionné serviteur Mercredi matin F. Liszt Eddig a megjegyzés. III. Chère et très gracieuse Lady patrobessem Après sa conférance de demain sur les Poètes russes, Bodenstedt ,’a promis de venir chez moi. J’ose vous attendre, avec Papa, Très affectueusement Mercredi. F. Liszt IV. Hochverehrtes Fräulein, Ihre liebenswürdige Gegenwart be der Matinle des „Liszt-Egylet” zu Ehren S. E, Haynald hoffend und wünschend, Sonntag morgens 11 Uhr, wird das Vergnügen haben Ihrer Einladung für die Bodenstedt-Soirée zu folgen. 17-ten Januar. Gehorsamst, ergebenst F. Liszt
Közbevetőleg: Csuka Béla megjegyzése az említett Liszt-levelekhez - amiknek címzettje Pulszkyék kisebbik leánya, Polyxena: "Ezek eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának kézirattárában. Négy darabot ezek közül eredeti szövegükben itt közlünk: I. Chère Mademoiselle, Vou êtes née invitée et priée. Donc je vous prie et vous invite pour demain soir (vendredi). Madame de Végh vondra bien faire la combinaison de la carrosse obligatoire selon votre agrément. Mille sincéres et respectueeux hommages Jeudi. F. Liszt II. Chère bienveillante, Malgré un engagement précédentm á je ne sais quel concert (fort divertissant, sans doute) j’aurai le plaisir de suivre votre aimable invitation, demain soir de „bonne heure” et vous prie de me croire Votre très affectionné serviteur Mercredi matin F. Liszt Eddig a megjegyzés. III. Chère et très gracieuse Lady patrobessem Après sa conférance de demain sur les Poètes russes, Bodenstedt ,’a promis de venir chez moi. J’ose vous attendre, avec Papa, Très affectueusement Mercredi. F. Liszt IV. Hochverehrtes Fräulein, Ihre liebenswürdige Gegenwart be der Matinle des „Liszt-Egylet” zu Ehren S. E, Haynald hoffend und wünschend, Sonntag morgens 11 Uhr, wird das Vergnügen haben Ihrer Einladung für die Bodenstedt-Soirée zu folgen. 17-ten Januar. Gehorsamst, ergebenst F. Liszt
564 Búbánat 2015-12-20 11:51:18 [Válasz erre: 562 Búbánat 2015-12-18 14:49:14]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Idéztem Malvida von Meysenbug visszaemlékezését Pulszky Terézről; a fordító utószavát innen folytatom:) E jellemzés életének további eseményeit is felsorolja, ami bizonyára érdekli is e naplójegyzetek olvasóját. Pulszky Ferenccel 1845-ben kötött boldog házasságából hét gyermeke született, kiket odaadó gonddal nevelt a bujdosás 17 súlyos éve alatt. Midőn 1866-ban férjét és kisebb gyermekeit Flórenzben hagyja, hogy legégetőbb anyagi ügyek rendezésére ideiglenesen Magyarországra utazzék, három gyermekét viszi magával, nem sejtve, hogy családjához sem ő, sem 16 éves leánya nem tér vissza többé. Kolerában haltak meg mindketten, ugyanabban az órában, először leánya, kit teljes odaadással maga ápolt, azután ő – 47 éves korában. Eötvös József és Deák Ferenc ekkor amnesztiát kért Pulszky számára, hogy felesége és leánya temetésére hazatérhessen. Az amnesztia teljes, így Pulszky Pesten marad, s a Nemzeti Múzeum igazgatását bízzák rá. Múzeumbeli otthona a főváros szellemi életének egyik központjává lesz, ahol 1861-től kezdve évenként Pestre járó Liszt is gyakran megfordul. Lisztnek a Pulszky-családdal való barátságos kapcsolatára mutatnak azok a levelek, melyeket Liszt a 70-es-80-as évi látogatásaival kapcsolatban írt Teréz kisebbik leányának, Polyxenának, (a későbbi Hampel Józsefné), ki felserdülése óta atyja házában a háziasszonyi tisztséget viselte. Így Polyxenának jutott az az öröm, hogy Lisztet gyakran hallotta játszani, és sokat beszélhetett vele, ami után anyja annyira vágyódott. (Folytatni és befejezni fogom az Utószót.)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Idéztem Malvida von Meysenbug visszaemlékezését Pulszky Terézről; a fordító utószavát innen folytatom:) E jellemzés életének további eseményeit is felsorolja, ami bizonyára érdekli is e naplójegyzetek olvasóját. Pulszky Ferenccel 1845-ben kötött boldog házasságából hét gyermeke született, kiket odaadó gonddal nevelt a bujdosás 17 súlyos éve alatt. Midőn 1866-ban férjét és kisebb gyermekeit Flórenzben hagyja, hogy legégetőbb anyagi ügyek rendezésére ideiglenesen Magyarországra utazzék, három gyermekét viszi magával, nem sejtve, hogy családjához sem ő, sem 16 éves leánya nem tér vissza többé. Kolerában haltak meg mindketten, ugyanabban az órában, először leánya, kit teljes odaadással maga ápolt, azután ő – 47 éves korában. Eötvös József és Deák Ferenc ekkor amnesztiát kért Pulszky számára, hogy felesége és leánya temetésére hazatérhessen. Az amnesztia teljes, így Pulszky Pesten marad, s a Nemzeti Múzeum igazgatását bízzák rá. Múzeumbeli otthona a főváros szellemi életének egyik központjává lesz, ahol 1861-től kezdve évenként Pestre járó Liszt is gyakran megfordul. Lisztnek a Pulszky-családdal való barátságos kapcsolatára mutatnak azok a levelek, melyeket Liszt a 70-es-80-as évi látogatásaival kapcsolatban írt Teréz kisebbik leányának, Polyxenának, (a későbbi Hampel Józsefné), ki felserdülése óta atyja házában a háziasszonyi tisztséget viselte. Így Polyxenának jutott az az öröm, hogy Lisztet gyakran hallotta játszani, és sokat beszélhetett vele, ami után anyja annyira vágyódott. (Folytatni és befejezni fogom az Utószót.)
562 Búbánat 2015-12-18 14:49:14 [Válasz erre: 561 Búbánat 2015-12-17 15:29:39]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatom Malvida von Meysenbug német írónő visszaemlékezésével Terézre) „Pulszky Teréz kedves lényében a zavartalan örömben átélt ifjúság a komolyságának és vidámságának, a szilárdságnak és nyájasságnak, s a rendkívüli értelmi és művészi műveltségnek olyan összhangját teremtette meg, hogy e finoman ékes jelenséget nemének legritkábbjai közé számíthatjuk. Gazdag bécsi bankárnak volt egyetlen leánya, ki szellemes anyja vezetése alatt végtelenül gondos nevelésben részesülvén, ifjúságát ama legszebb esztétikai örömökben élte át, melyeket csak a műveltség és gazdagság együttese adhat meg. Kívánsága szerint házasodván, meleg szívet vitt új hazájába, s amint azt politikai viharok ostromolták, bátran állott a magyar hazafiak oldalára, majd a szabadságharc leveretése után férjét Angliába követte. Az osztrák kormány nemcsak Pulszkynak a vagyonát kobozta el, hanem feleségéjét is, amihez a jognak még csak a látszata sem forgott fenn; s őket, akik fényűzéshez és bőséghez szoktak, bujdosásukban nagyon is korlátozott anyagi eszközök mellett apró családjuk gondja és az irányukban minden oldalról támasztott vég nélküli igények várták. Bátran és erélyesen rendezte el Teréz az életüket, irodalmi munkákba fogott [Csuka Béla megjegyzése: a) ’Memoirs of a hungarian lady.’ With a historical introduction by Francis Pulszky. London, 1850., 2 kötet (németül: Lipcse, 1850) b) ’Tales and traditions of Hungary’: London, 1851., 3. kötet (férjével együtt. Németül: Berlin, 1851., 2 kötet) c) ’White, red. Black.’ London, 1853., 3. kötet (Férjével együtt írta. Németül: Kassel, 1853., 5. kötet) d) ’Three christmas plays for children’ London, 1859. e) Már pesti tartózkodása alatt jelent meg: ’Regék olasz földről’, Pest, 1866. (Férjével és fiával, Ágosttal együtt.)], gyermekei tanítását majdnem egyedül vállalta, hazája érdekében ápolta a magasabb angol körökkel való érintkezést, állandóan részt vett az emigráció első éveiben még buzgón űzött politikai mozgalmakban, tanácsadója és segítője volt a számkivetett magyaroknak, s emellett otthonában gyakran gyűjtötte össze sok érdekszállal összefűződő körét.” (Eddig tartott Malvida von Meysenbug idézett visszaemlékezése Pulszky Terézre; a naplót fordító Csuka Béla Utószavát innen folytatom.)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatom Malvida von Meysenbug német írónő visszaemlékezésével Terézre) „Pulszky Teréz kedves lényében a zavartalan örömben átélt ifjúság a komolyságának és vidámságának, a szilárdságnak és nyájasságnak, s a rendkívüli értelmi és művészi műveltségnek olyan összhangját teremtette meg, hogy e finoman ékes jelenséget nemének legritkábbjai közé számíthatjuk. Gazdag bécsi bankárnak volt egyetlen leánya, ki szellemes anyja vezetése alatt végtelenül gondos nevelésben részesülvén, ifjúságát ama legszebb esztétikai örömökben élte át, melyeket csak a műveltség és gazdagság együttese adhat meg. Kívánsága szerint házasodván, meleg szívet vitt új hazájába, s amint azt politikai viharok ostromolták, bátran állott a magyar hazafiak oldalára, majd a szabadságharc leveretése után férjét Angliába követte. Az osztrák kormány nemcsak Pulszkynak a vagyonát kobozta el, hanem feleségéjét is, amihez a jognak még csak a látszata sem forgott fenn; s őket, akik fényűzéshez és bőséghez szoktak, bujdosásukban nagyon is korlátozott anyagi eszközök mellett apró családjuk gondja és az irányukban minden oldalról támasztott vég nélküli igények várták. Bátran és erélyesen rendezte el Teréz az életüket, irodalmi munkákba fogott [Csuka Béla megjegyzése: a) ’Memoirs of a hungarian lady.’ With a historical introduction by Francis Pulszky. London, 1850., 2 kötet (németül: Lipcse, 1850) b) ’Tales and traditions of Hungary’: London, 1851., 3. kötet (férjével együtt. Németül: Berlin, 1851., 2 kötet) c) ’White, red. Black.’ London, 1853., 3. kötet (Férjével együtt írta. Németül: Kassel, 1853., 5. kötet) d) ’Three christmas plays for children’ London, 1859. e) Már pesti tartózkodása alatt jelent meg: ’Regék olasz földről’, Pest, 1866. (Férjével és fiával, Ágosttal együtt.)], gyermekei tanítását majdnem egyedül vállalta, hazája érdekében ápolta a magasabb angol körökkel való érintkezést, állandóan részt vett az emigráció első éveiben még buzgón űzött politikai mozgalmakban, tanácsadója és segítője volt a számkivetett magyaroknak, s emellett otthonában gyakran gyűjtötte össze sok érdekszállal összefűződő körét.” (Eddig tartott Malvida von Meysenbug idézett visszaemlékezése Pulszky Terézre; a naplót fordító Csuka Béla Utószavát innen folytatom.)
561 Búbánat 2015-12-17 15:29:39 [Válasz erre: 559 Búbánat 2015-12-15 09:51:03]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatom.) Utólag láthatjuk, hogy minderre Lisztnek nemcsak szüksége volt, hanem Teréz kívánságai e tekintetben Liszt életében szóról-szóra be is teljesedtek. Az örökéletű alkotáshoz múlhatatlanul szükséges mélyen vallásos lelkület, melynek csírái már gyermek- és azután ifjú virtuóz-korában jelentkeztek, későbbi elmélyülésében Liszt örökbecsű pompás műveit hozza létre, s a ’német iskola’, a weimari idő is eljön, hogy sokat hányatott élete után az alkotás rendezettségét biztosítsa. Hogy Teréz mindezt kortársainál jobban látta és biztosabban állapította meg, az valóban bámulatra méltó. További életében is bizonyságot tesz kivételes képességeiről, melyről egy kortársa és barátnője, Malvida von Meysenbug német írónő [Memorien einer Idealistin Berlin (1875), 3. Aufl. 1882. 2. kötet, 110. oldal – A szerző érdekes és értékes alakja a német kultúrtörténetnek. A negyvennyolcas mozgalmak után Londonba ment, s ott élte száműzetésének első idejét, élénk érintkezésben az ott levő nagy szabadsághősökkel: Mazzinivel és Garibaldival. Ebben a társaságban találkozott Pulszkyékkal és itt ismerte meg a nála három évvel idősebb Terézt, aki iránt meleg barátságot érzett haláláig – ami Rómában nyolcvanhat éves korában érte utol.], következőképpen emlékezik meg: (folytatás következik.)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatom.) Utólag láthatjuk, hogy minderre Lisztnek nemcsak szüksége volt, hanem Teréz kívánságai e tekintetben Liszt életében szóról-szóra be is teljesedtek. Az örökéletű alkotáshoz múlhatatlanul szükséges mélyen vallásos lelkület, melynek csírái már gyermek- és azután ifjú virtuóz-korában jelentkeztek, későbbi elmélyülésében Liszt örökbecsű pompás műveit hozza létre, s a ’német iskola’, a weimari idő is eljön, hogy sokat hányatott élete után az alkotás rendezettségét biztosítsa. Hogy Teréz mindezt kortársainál jobban látta és biztosabban állapította meg, az valóban bámulatra méltó. További életében is bizonyságot tesz kivételes képességeiről, melyről egy kortársa és barátnője, Malvida von Meysenbug német írónő [Memorien einer Idealistin Berlin (1875), 3. Aufl. 1882. 2. kötet, 110. oldal – A szerző érdekes és értékes alakja a német kultúrtörténetnek. A negyvennyolcas mozgalmak után Londonba ment, s ott élte száműzetésének első idejét, élénk érintkezésben az ott levő nagy szabadsághősökkel: Mazzinivel és Garibaldival. Ebben a társaságban találkozott Pulszkyékkal és itt ismerte meg a nála három évvel idősebb Terézt, aki iránt meleg barátságot érzett haláláig – ami Rómában nyolcvanhat éves korában érte utol.], következőképpen emlékezik meg: (folytatás következik.)
560 Búbánat 2015-12-15 10:37:56 [Válasz erre: 559 Búbánat 2015-12-15 09:51:03]
Az utószóból és az előszóból is idéztem már, de érdemesnek tartom ezek teljes fordításával megismertetni az érdeklődő olvasót, így ide kimásolom majd teljes terjedelmükben.
Az utószóból és az előszóból is idéztem már, de érdemesnek tartom ezek teljes fordításával megismertetni az érdeklődő olvasót, így ide kimásolom majd teljes terjedelmükben.
559 Búbánat 2015-12-15 09:51:03 [Válasz erre: 558 Búbánat 2015-12-13 13:45:47]
Folytatom és befejezem Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. december 10. - Szegény Liszt! -, mily gyakran kiáltok fel így önkénytelenül a bensőmben!- midőn egyrészt emberfeletti, másrészt embertelen teljesítményének hatását látom rajta! Óh igen!, a tűzijáték mindenesetre kápráztató a tömeg számára, s mámorító a lelkesedés tapsa is. De vajon elégséges-e az elragadtatás a boldogsághoz? Az elragadtatásról nem szeretnék lemondani, bár gyakran úgy érzem, az efféle könnyen megzavarhatná fejemet! De hogy az ilyesmi nem töltheti be kielégítően az életünket, azt már többször tapasztaltam, mintsem élet-törekvésem legfőbb ösztönzőjének tudnám tartani. És mégis, mégis mily gyakran estem kísértésbe magam is! Ahányszor csak Lisztet hallom, különösen Lisztet! – mindannyiszor megújul rajongásom, elannyira, hogy könnyen tudnám magamat teljesen őhozzá kapcsolni, s gyakran felébred a becsvágy is bennem! Ilyenkor a tündöklést tartom a legvonzóbb napnak! Utóbbi azonban csak olyankor fog el, ha munkálkodásom nem elégít ki. Ez pedig elég gyakran megesik, amint nem a tőlem legtelhetőbbet cselekszem. Óh, mennyire tudok pedig boldog és megelégedett lenni! De egyszer tanulni szeretnék, másszor pedig produkciómmal gyönyörűséget nyújtani. Ez azonban nehéz feladat… VÉGE (Következik: a fordító utószava.)
Folytatom és befejezem Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. december 10. - Szegény Liszt! -, mily gyakran kiáltok fel így önkénytelenül a bensőmben!- midőn egyrészt emberfeletti, másrészt embertelen teljesítményének hatását látom rajta! Óh igen!, a tűzijáték mindenesetre kápráztató a tömeg számára, s mámorító a lelkesedés tapsa is. De vajon elégséges-e az elragadtatás a boldogsághoz? Az elragadtatásról nem szeretnék lemondani, bár gyakran úgy érzem, az efféle könnyen megzavarhatná fejemet! De hogy az ilyesmi nem töltheti be kielégítően az életünket, azt már többször tapasztaltam, mintsem élet-törekvésem legfőbb ösztönzőjének tudnám tartani. És mégis, mégis mily gyakran estem kísértésbe magam is! Ahányszor csak Lisztet hallom, különösen Lisztet! – mindannyiszor megújul rajongásom, elannyira, hogy könnyen tudnám magamat teljesen őhozzá kapcsolni, s gyakran felébred a becsvágy is bennem! Ilyenkor a tündöklést tartom a legvonzóbb napnak! Utóbbi azonban csak olyankor fog el, ha munkálkodásom nem elégít ki. Ez pedig elég gyakran megesik, amint nem a tőlem legtelhetőbbet cselekszem. Óh, mennyire tudok pedig boldog és megelégedett lenni! De egyszer tanulni szeretnék, másszor pedig produkciómmal gyönyörűséget nyújtani. Ez azonban nehéz feladat… VÉGE (Következik: a fordító utószava.)
558 Búbánat 2015-12-13 13:45:47 [Válasz erre: 556 Búbánat 2015-12-12 15:20:16]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. november 27. Trost Máriával Liszt hangversenyére mentem. Amit Liszt ma nyújtott, megfoghatatlan, rendkívüli, geniális volt! Játéka egy fantáziában (a „Puritánok” témáira) annyira meghatott, hogy majdnem túlfeszítette bennem a húrt. Billentése ’thrilled through my heart’. Nehéz futamok – nem díszítményként, hanem a lényeg igényével egy másik fantázia első részében – viszont lehűtöttek kissé. Végtelenül tetszettek nekem a Schubert-dalok, melyeket olyan felfogásban adott elő, aminél tökéletesebbet el sem tudok képzelni. December 6. Hétfőn ebéd előtt Liszt hangversenye, mely teljesen elragadott. Geniális játéka az előadott gyönyörű művekben, mint Beethoven f-moll szonátája, Schubert-dalok, majd Lisztnek egy nagyon szép fantáziája a „Lucia” témáira (melyeket ő mintegy újjá alkotott és azokat géniusza fényével ragyogta be) – fellelkesített, magával ragadott és igazán felemelt. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. november 27. Trost Máriával Liszt hangversenyére mentem. Amit Liszt ma nyújtott, megfoghatatlan, rendkívüli, geniális volt! Játéka egy fantáziában (a „Puritánok” témáira) annyira meghatott, hogy majdnem túlfeszítette bennem a húrt. Billentése ’thrilled through my heart’. Nehéz futamok – nem díszítményként, hanem a lényeg igényével egy másik fantázia első részében – viszont lehűtöttek kissé. Végtelenül tetszettek nekem a Schubert-dalok, melyeket olyan felfogásban adott elő, aminél tökéletesebbet el sem tudok képzelni. December 6. Hétfőn ebéd előtt Liszt hangversenye, mely teljesen elragadott. Geniális játéka az előadott gyönyörű művekben, mint Beethoven f-moll szonátája, Schubert-dalok, majd Lisztnek egy nagyon szép fantáziája a „Lucia” témáira (melyeket ő mintegy újjá alkotott és azokat géniusza fényével ragyogta be) – fellelkesített, magával ragadott és igazán felemelt. (Folytatom)
556 Búbánat 2015-12-12 15:20:16 [Válasz erre: 555 Búbánat 2015-12-11 20:59:10]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. november 21. Kedden Liszt hangversenyére mentünk. Megjelenése számomra mindenkor vonzó. A „pastoral-szimfónia” zongorán nem elégített ki engem. Nagyon elhibázottnak tartom, ily művet választani egyetlen hangszer erejének és készségének bemutatására. Méltatlannak érzem ezt egy oly géniuszhoz, aminő Liszt, ki kedvezően munkálkodhatnék az igazi művészet érdekében. Egyáltalában semmiben sem találtam fel oly bensőségesen Liszt kimondhatatlan géniuszát, mely zongorázásába megnyilvánul, mint Schubert „Ständchen”-ében. Oly természetesen és szellemesen adta elő, mintha mindenkinek így kellene tudnia, - kifejezni ellenben EGYEDÜL Ő tudná! Egyszerű volt és bájos, mint a szelíd madárkák dala és mégis eredet! A hangverseny egyébként nagyon megindult lelkiállapotot idézett elő bennem, ámbár a jó F. és a kedves Rettich-ék közelsége igen jó hatással volt rám. Egészen elkábított a tombolás és az üvegházi légkör fülledtsége úgy fizikai, mint szellemi tekintetben. Igazán mélyen átéreztem, ami fenséges a művészetben, s a géniusz irigylésre méltó voltát, nemkevésbé azonban azt is, mennyire röpkén és elszomorítóan hat a pompás fény, ha nem más, mint csillogó tűzijáték. Ez tehát nem volt kellemes hatással rám; sajnáltam, hogy Liszt ilyen irányban halad. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. november 21. Kedden Liszt hangversenyére mentünk. Megjelenése számomra mindenkor vonzó. A „pastoral-szimfónia” zongorán nem elégített ki engem. Nagyon elhibázottnak tartom, ily művet választani egyetlen hangszer erejének és készségének bemutatására. Méltatlannak érzem ezt egy oly géniuszhoz, aminő Liszt, ki kedvezően munkálkodhatnék az igazi művészet érdekében. Egyáltalában semmiben sem találtam fel oly bensőségesen Liszt kimondhatatlan géniuszát, mely zongorázásába megnyilvánul, mint Schubert „Ständchen”-ében. Oly természetesen és szellemesen adta elő, mintha mindenkinek így kellene tudnia, - kifejezni ellenben EGYEDÜL Ő tudná! Egyszerű volt és bájos, mint a szelíd madárkák dala és mégis eredet! A hangverseny egyébként nagyon megindult lelkiállapotot idézett elő bennem, ámbár a jó F. és a kedves Rettich-ék közelsége igen jó hatással volt rám. Egészen elkábított a tombolás és az üvegházi légkör fülledtsége úgy fizikai, mint szellemi tekintetben. Igazán mélyen átéreztem, ami fenséges a művészetben, s a géniusz irigylésre méltó voltát, nemkevésbé azonban azt is, mennyire röpkén és elszomorítóan hat a pompás fény, ha nem más, mint csillogó tűzijáték. Ez tehát nem volt kellemes hatással rám; sajnáltam, hogy Liszt ilyen irányban halad. (Folytatom)
555 Búbánat 2015-12-11 20:59:10 [Válasz erre: 554 Búbánat 2015-12-11 20:54:37]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. november 20. Vasárnap reggel órám Bat.-nál. Lickl félbeszakított bennünket Lisztért való igazán nyugtalan rajongásával... (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 1839. november 20. Vasárnap reggel órám Bat.-nál. Lickl félbeszakított bennünket Lisztért való igazán nyugtalan rajongásával... (Folytatom)
554 Búbánat 2015-12-11 20:54:37 [Válasz erre: 553 Búbánat 2015-12-11 00:52:49]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 28. K…, Türk, Lagusins, Mocenigo jött hozzánk. Később Graffen, Hayek és Koch. Nagyon jól szórakoztam,… egyik témánk: Liszt. Mindenki elégedetlen az utolsó hangversennyel. Sajnálom Lisztet; az emberek igazán mindent megtettek, hogy őt a magasságból lerántsák!... ½11-kor mindenki eltávozott tőlünk. Anyám beszélt még Lisztről és arról, amit Mademe D.-val [d’Agoult] való viszonyáról hallott. Óh, a világnak ezek a viszonyai!, szörnyűeknek tartanám őket, ha nem gondolnám: „Nem láthatsz a kulisszák mögé, ahol éghet néha valami szép fényecske is, mely a játékszínen nem látható.” … Sokat gondolkoztam, s így megelégedett voltam. A vágyak, melyek bennem élnek, nem zavarják nyugalmamat. Örömömet lelem a törekvésben, s bizalommal nézek a jövőbe. Törekedni akarok fáradhatatlanul, magamat a Magasságbeli akaratának ajánlva! Vannak ugyan szenvedélyek, de eddig még olyanokkal nem találkoztam, melyek létem harmóniáját szétrombolhatták volna, - így hát bátor igyekezettel vidáman vándorlok tovább… A fordító megjegyzése: Liszt csak másfél évvel később, 1839 novemberében kereste fel újra Bécset, hogy előbbi nagy sikerei színhelyén hat matinét adjon. A naplót tehát ott folytatjuk, ahol ismét Lisztről van benne szó. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 28. K…, Türk, Lagusins, Mocenigo jött hozzánk. Később Graffen, Hayek és Koch. Nagyon jól szórakoztam,… egyik témánk: Liszt. Mindenki elégedetlen az utolsó hangversennyel. Sajnálom Lisztet; az emberek igazán mindent megtettek, hogy őt a magasságból lerántsák!... ½11-kor mindenki eltávozott tőlünk. Anyám beszélt még Lisztről és arról, amit Mademe D.-val [d’Agoult] való viszonyáról hallott. Óh, a világnak ezek a viszonyai!, szörnyűeknek tartanám őket, ha nem gondolnám: „Nem láthatsz a kulisszák mögé, ahol éghet néha valami szép fényecske is, mely a játékszínen nem látható.” … Sokat gondolkoztam, s így megelégedett voltam. A vágyak, melyek bennem élnek, nem zavarják nyugalmamat. Örömömet lelem a törekvésben, s bizalommal nézek a jövőbe. Törekedni akarok fáradhatatlanul, magamat a Magasságbeli akaratának ajánlva! Vannak ugyan szenvedélyek, de eddig még olyanokkal nem találkoztam, melyek létem harmóniáját szétrombolhatták volna, - így hát bátor igyekezettel vidáman vándorlok tovább… A fordító megjegyzése: Liszt csak másfél évvel később, 1839 novemberében kereste fel újra Bécset, hogy előbbi nagy sikerei színhelyén hat matinét adjon. A naplót tehát ott folytatjuk, ahol ismét Lisztről van benne szó. (Folytatom)
553 Búbánat 2015-12-11 00:52:49 [Válasz erre: 552 Búbánat 2015-12-09 12:01:00]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 26. Ebéden E. asszony Mad. Moreau-val, Graffen, Benoit. (A fordító megjegyzése: Graffen, hamburgi követ – ministerrezidens – Bécsben. Pulszky Ferenc id. művében is említi.) Főtémák ismét Liszt és Thalberg. 10 órakor a Musikvereinbe hajtattunk, Liszt hangversenyére. Nagy tolongás, borzasztó hőség, Nyitány a Tell-ből. Egészen megfelelő hatást tett rám, a zenekar nem hiányzott nekem, ámbár – bevallom – zenekari előadásban sokkal magasabbra becsültem ezt a nyitányt, mint tegnap. (A fordító megjegyzése: A hangverseny tehát mindenesetre 25.én volt d.e. 10 órakor. Ezzel ellenkezni látszik az a körülmény, hogy az ebéd vendégeinek felsorolásával kezdődik a mai napló. Nyilván egyszerű felcserélése ez az időbeli sorrendnek, a fontosabbat későbbre hagyván.) Az biztos, hogy Liszt vihart és kellemet jól ki tudott emelni a játékában. Titze énekelt ezután két dalt, melyek közül az egyiknek [Das Ständchen, Uhland költeménye Vesque muzsikájával] különösen a szövege nagyon tetszett nekem. (A fordító megjegyzése: Vesque von Püttlingen Johannes báróm 1803 -1883. Lengyel származású diplomata, zongoraművész és zeneszerző. Ismertebb álnevén: Hoven. A bécsi udvari kancelláriának volt tisztviselője.) Liszt: Rondeau fantastique-ja „Yo que soy el contrabadista”; világos mozzanatok mellett nagyrészt annyira zűrzavaros mű, hogy alig hat muzsikaként rám. Töredékek Berlioz Symohonie Fantastique-jából; ez is fantázia ugyan, számomra azonban szintén nem igen érthető, s úgy látom, inkább torzképe a fantáziának „de l’école romantique”. Az Erlkönig és Die Post Schuberttől, kedvenceim. Schubert Sei mir gegrüsst c. dala kevésbé tetszett nekem. A végén ismét egy fantázia következett, melyben egy keringő és Rossini-témák váltakoztak. Ez tetszett ugyan, bár tegnap semmi sem ragadott magával, semmi sem lelkesített fel… Május 27. … végül valóságos tapsorkán tört ki. A hőség annyira nyomasztó volt, hogy nagyon kívántam, bárha mielőbb vége lenne. Annyira fáradtnak, s nem eleven lelket lehelőnek tűnt fel nékem minden. Eltávoztunkban Liszt egészen közel állott hozzánk, s úgy látszik, nem ismert rám; nagyon rosszul esett, hogy nem szólt még egy barátságos szót hozzánk; - nem hiúságból, igazán nem, de a barátság kedvéért. Oly jól esik a figyelmesség, különösen annak a részéről, aki minket annyira érdekel, mint engem Liszt. A szalonban ő, mint körülrajongott fiatalember, talán egészen közömbös volna számomra, ellenben, amint arra a géniuszra gondolok, melyet arcvonásai a zongoránál kifejeznek, úgy akaratlanul is nagyon érdekel. Mialatt hazahajtattunk, minden, ami történt, úgy vonult el előttem, mint egy álom. Fájdalmas hangulat fogott el, sebeket éreztem a lelkemben, de ziláltságot nem. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 26. Ebéden E. asszony Mad. Moreau-val, Graffen, Benoit. (A fordító megjegyzése: Graffen, hamburgi követ – ministerrezidens – Bécsben. Pulszky Ferenc id. művében is említi.) Főtémák ismét Liszt és Thalberg. 10 órakor a Musikvereinbe hajtattunk, Liszt hangversenyére. Nagy tolongás, borzasztó hőség, Nyitány a Tell-ből. Egészen megfelelő hatást tett rám, a zenekar nem hiányzott nekem, ámbár – bevallom – zenekari előadásban sokkal magasabbra becsültem ezt a nyitányt, mint tegnap. (A fordító megjegyzése: A hangverseny tehát mindenesetre 25.én volt d.e. 10 órakor. Ezzel ellenkezni látszik az a körülmény, hogy az ebéd vendégeinek felsorolásával kezdődik a mai napló. Nyilván egyszerű felcserélése ez az időbeli sorrendnek, a fontosabbat későbbre hagyván.) Az biztos, hogy Liszt vihart és kellemet jól ki tudott emelni a játékában. Titze énekelt ezután két dalt, melyek közül az egyiknek [Das Ständchen, Uhland költeménye Vesque muzsikájával] különösen a szövege nagyon tetszett nekem. (A fordító megjegyzése: Vesque von Püttlingen Johannes báróm 1803 -1883. Lengyel származású diplomata, zongoraművész és zeneszerző. Ismertebb álnevén: Hoven. A bécsi udvari kancelláriának volt tisztviselője.) Liszt: Rondeau fantastique-ja „Yo que soy el contrabadista”; világos mozzanatok mellett nagyrészt annyira zűrzavaros mű, hogy alig hat muzsikaként rám. Töredékek Berlioz Symohonie Fantastique-jából; ez is fantázia ugyan, számomra azonban szintén nem igen érthető, s úgy látom, inkább torzképe a fantáziának „de l’école romantique”. Az Erlkönig és Die Post Schuberttől, kedvenceim. Schubert Sei mir gegrüsst c. dala kevésbé tetszett nekem. A végén ismét egy fantázia következett, melyben egy keringő és Rossini-témák váltakoztak. Ez tetszett ugyan, bár tegnap semmi sem ragadott magával, semmi sem lelkesített fel… Május 27. … végül valóságos tapsorkán tört ki. A hőség annyira nyomasztó volt, hogy nagyon kívántam, bárha mielőbb vége lenne. Annyira fáradtnak, s nem eleven lelket lehelőnek tűnt fel nékem minden. Eltávoztunkban Liszt egészen közel állott hozzánk, s úgy látszik, nem ismert rám; nagyon rosszul esett, hogy nem szólt még egy barátságos szót hozzánk; - nem hiúságból, igazán nem, de a barátság kedvéért. Oly jól esik a figyelmesség, különösen annak a részéről, aki minket annyira érdekel, mint engem Liszt. A szalonban ő, mint körülrajongott fiatalember, talán egészen közömbös volna számomra, ellenben, amint arra a géniuszra gondolok, melyet arcvonásai a zongoránál kifejeznek, úgy akaratlanul is nagyon érdekel. Mialatt hazahajtattunk, minden, ami történt, úgy vonult el előttem, mint egy álom. Fájdalmas hangulat fogott el, sebeket éreztem a lelkemben, de ziláltságot nem. (Folytatom)
552 Búbánat 2015-12-09 12:01:00 [Válasz erre: 551 Búbánat 2015-12-06 10:21:46]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 23. Azt mondják, hogy Liszt szombaton elutazik; egyrészt örültem ennek, másrészt sajnáltam is… Örömömet – bevallom – részben az okozta, hogy a sok kis emócióból, melyeket ő keltett bennem, vagy inkább saját gondolataim és érzéseim, melyek őhozzá kapcsolódtak -, kijutok; de másrészt azért is, mert így legalább felhagynak végre a róla való örökös beszéddel; fájlalom viszont, miután így nem hallom őt játszani többé. - Igazán bolondos vagy – szóltam magamhoz -, hogy mindez annyira hatott rád. – Akaratlanul is élénken veszek részt mindenben, ami csak részben is vonz, vagy visszhangot kelt bennem. Május 25. Bolza G. és Wendland jött hozzánk. (A fordító megjegyzése: Ez a Bolza gróf valószínűleg Antal, József gróf és gr. Batthányi Anna fia, 1810-1886, ami a Nemzetségi Zsebkönyv szerint Bécsben élt. Hogy ki volt a vele jött Wendland – több adat hiányában – nem tudtuk megállapítani.) Többek közt egy versről beszélgettünk, melyet Zedlitz írt Lisztről és Thalbergről, Lisztet Byronnal, utóbbit pedig Goethével és a dicső természettel hasonlítván össze. Érzésem szerint a Liszt – Byron hasonlat érthető is, ellenben Thalberg és Goethe! Hiszen Thalberg csupán kiváló tehetség, ki rendkívül szépen játszik, de – úgy hiszem – nem igazi előadó. Goethe pedig géniusz, akinek előadása maga a bámulatra méltó tárgyilagosság. Nem!, az igazságnak ekkora hiányát még a költészetnek sem tudom megbocsátani, ami pedig – s ez érthető is – könnyen burkol valakit égi fénybe. Wendland is mondta, hogy ő Lisztet egy viharra bízott alkotmánnyal hasonlítaná össze. „A vihar gyakran arra a partra hajtja, hol az isteni és mennyei kínálkozik neki, s ahonnan más, magasabb szférák mutatkoznak előtte.” (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 23. Azt mondják, hogy Liszt szombaton elutazik; egyrészt örültem ennek, másrészt sajnáltam is… Örömömet – bevallom – részben az okozta, hogy a sok kis emócióból, melyeket ő keltett bennem, vagy inkább saját gondolataim és érzéseim, melyek őhozzá kapcsolódtak -, kijutok; de másrészt azért is, mert így legalább felhagynak végre a róla való örökös beszéddel; fájlalom viszont, miután így nem hallom őt játszani többé. - Igazán bolondos vagy – szóltam magamhoz -, hogy mindez annyira hatott rád. – Akaratlanul is élénken veszek részt mindenben, ami csak részben is vonz, vagy visszhangot kelt bennem. Május 25. Bolza G. és Wendland jött hozzánk. (A fordító megjegyzése: Ez a Bolza gróf valószínűleg Antal, József gróf és gr. Batthányi Anna fia, 1810-1886, ami a Nemzetségi Zsebkönyv szerint Bécsben élt. Hogy ki volt a vele jött Wendland – több adat hiányában – nem tudtuk megállapítani.) Többek közt egy versről beszélgettünk, melyet Zedlitz írt Lisztről és Thalbergről, Lisztet Byronnal, utóbbit pedig Goethével és a dicső természettel hasonlítván össze. Érzésem szerint a Liszt – Byron hasonlat érthető is, ellenben Thalberg és Goethe! Hiszen Thalberg csupán kiváló tehetség, ki rendkívül szépen játszik, de – úgy hiszem – nem igazi előadó. Goethe pedig géniusz, akinek előadása maga a bámulatra méltó tárgyilagosság. Nem!, az igazságnak ekkora hiányát még a költészetnek sem tudom megbocsátani, ami pedig – s ez érthető is – könnyen burkol valakit égi fénybe. Wendland is mondta, hogy ő Lisztet egy viharra bízott alkotmánnyal hasonlítaná össze. „A vihar gyakran arra a partra hajtja, hol az isteni és mennyei kínálkozik neki, s ahonnan más, magasabb szférák mutatkoznak előtte.” (Folytatom)
551 Búbánat 2015-12-06 10:21:46 [Válasz erre: 549 Búbánat 2015-12-04 20:44:06]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 20. Thalberg külsejében valami olyan jóság nyilvánul meg, hogy valahányszor rátekintek, mindig szeretetreméltóbbnak találom őt. Úgy gondolom, hogy nem kiváló szellem, de egészséges értelmű, természetes vidámsággal megáldott, jólelkű ember, s így kellemes és szeretetreméltó lehetne, ha nem oly társasági tónus venné körül, amelyből mindenben a közönségesség árad. Egészséges elméje vidámságával párosulva növeli az utánzóképességet, ami szórakozásra ugyan jó, de értéktelenségre is vezethet. … Színházba mentünk. Schröder darabját: Die unglückliche Ehe aus Delicatesse adták. Nagyon jó vígjáték! Hazatértemben elgondolkodtam, milyen jó vígjátékot lehetne írni erről a tárgyról: Liszt és Thalberg Bécsben. Május 21. Anyám E.-től jött haza; elmondta, hogy ismét Liszt volt az egyetlen téma! – Amily kevéssé vonzott volna Liszt lénye a szalonban engem, s nem éreztem volna rokonnak őt abban a környezetben, annyira érdekel ő engem mégis, s így nagyon fájnak nékem az ily nem éppen tiszteletreméltó üzelmek, aminek én minden szava és minden mozdulata istenítését nevezem, mert úgy érzem, mintha a magasabbrendű ember lényege – legalább is részben – az úgynevezett ’grand monde’ emberében olvadna fel, mintha a magasabb költészet az előadás hideg atmoszférájában elpárologna. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 20. Thalberg külsejében valami olyan jóság nyilvánul meg, hogy valahányszor rátekintek, mindig szeretetreméltóbbnak találom őt. Úgy gondolom, hogy nem kiváló szellem, de egészséges értelmű, természetes vidámsággal megáldott, jólelkű ember, s így kellemes és szeretetreméltó lehetne, ha nem oly társasági tónus venné körül, amelyből mindenben a közönségesség árad. Egészséges elméje vidámságával párosulva növeli az utánzóképességet, ami szórakozásra ugyan jó, de értéktelenségre is vezethet. … Színházba mentünk. Schröder darabját: Die unglückliche Ehe aus Delicatesse adták. Nagyon jó vígjáték! Hazatértemben elgondolkodtam, milyen jó vígjátékot lehetne írni erről a tárgyról: Liszt és Thalberg Bécsben. Május 21. Anyám E.-től jött haza; elmondta, hogy ismét Liszt volt az egyetlen téma! – Amily kevéssé vonzott volna Liszt lénye a szalonban engem, s nem éreztem volna rokonnak őt abban a környezetben, annyira érdekel ő engem mégis, s így nagyon fájnak nékem az ily nem éppen tiszteletreméltó üzelmek, aminek én minden szava és minden mozdulata istenítését nevezem, mert úgy érzem, mintha a magasabbrendű ember lényege – legalább is részben – az úgynevezett ’grand monde’ emberében olvadna fel, mintha a magasabb költészet az előadás hideg atmoszférájában elpárologna. (Folytatom)
550 Búbánat 2015-12-04 20:46:34 [Válasz erre: 549 Búbánat 2015-12-04 20:44:06]
Helyesen: "Melódiában gazdagnak"
Helyesen: "Melódiában gazdagnak"
549 Búbánat 2015-12-04 20:44:06 [Válasz erre: 546 Búbánat 2015-12-01 12:08:19]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 19. 12 órakor a Musikvereinbe hajtattunk, Liszt hangversenyére. Az ő „Fantaise romantique”-ja nem igen elégített ki; az egész darab számomra nem igen érthető ködkép, melyből csak hellyel-közzel csillan fel egy kis napsugár. „Neue Liebe, neues Leben” Beethoventől, melyet Lutz énekelt, meglehetősen kevéssé érintett. Webertől „Invitation à la valse” Liszt előadásában; többször szeretném hallani ezt a művet, hogy megítélhessem. Melódiának gazdagnak tűnt fel nékem, s Liszt előadásában óriási volt. Viharosan megtapsolták, s ezután az „Invitation” egyik témáját ismételve elragadóan fantáziált tovább; nem a földre varázsolt muzsikát, hanem a zene világába vezetett el, s mint fejedelme a hangok birodalmának, hallgatóit is oda emelte fel. Heves taps szakította félbe játékát; eszményi világából kénytelen volt hangversenybe, közénk visszatérni, s rögtönzését befejezetlenül abbahagyni. Mikor muzsikál, néha valami gyermeki van kifejezésében, ami végtelenül vonz engem! Schubert „Auf dem Strom” és „Die Post” dalait kísérte ezután Liszt. Rossini „I marinari” és „La Tarantelle” nem hagyott mély nyomokat bennem. Többszöri kihívás után még az „Erlkönig”-et játszotta, vagy inkább adományozta nékünk, annyira befejezetten és tökéletesen, amilyen előadást még Schubert maga is bizonyára csak a legdicsőbb elképzelésében, az érzelmek legmagasabb fokán álmodhatott meg. Óh, ez a Liszt!, ha őrá a muzsikával kapcsolatban gondolok! – számomra áldó napsugár, melynek fényében üdvözülten örvendezek!... A szalon-élet a hangversenyteremben tegnapi hangulatomra különösen rosszul hatott. A zenét valóban kedvelő és átérző közönség természetesen tetszését nyilvánítja, ha valami rendkívülit hall; azonban csak a lelkesedésig fokozódó túláradó érzés és elragadó bámulat késztetheti viharos tetszésnyilvánításra, nem pedig akármi más, így pl. a kellemes vagy a megnyugtató, s különösen nem előadás közben; a viharos tetszésnyilvánítás mindig zavarja a magasabb élvezetet. Azt hiszem, a művészt ez nem emeli fel, csak fárasztja, untatja. Lisztet is szétszaggatják, sőt minden leheletét is elkapkodnák. Megértem ezt, mégis fájlalom őmiatta és magasabbrendű okból. Azt szeretném, ha benne a géniuszt jobban méltányolnák, de kevesebb tapssal halmoznák el; ha őt, az embert, többre becsülnék, és kevésbé udvarolnának néki. Nem volna ember, ha az istenítésnek éppen ez a módja nem vonná őt az élet ama forgatagába, mely az érzései belső tüzének mélységét és tisztaságát – amint azok a muzsikában megnyilatkoznak – előle el nem takarná! Végtelenül örültem volna, ha Liszt többször felkeres bennünket, most azonban már egyáltalán nem kívánom ezt, miután hiúság és szerénytelenség volna az ily módon istenítettet magához hívni, ha az ember néki semmi különöset nyújtani nem tud… Ebéden Lisztről folyik a szó, stb. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 19. 12 órakor a Musikvereinbe hajtattunk, Liszt hangversenyére. Az ő „Fantaise romantique”-ja nem igen elégített ki; az egész darab számomra nem igen érthető ködkép, melyből csak hellyel-közzel csillan fel egy kis napsugár. „Neue Liebe, neues Leben” Beethoventől, melyet Lutz énekelt, meglehetősen kevéssé érintett. Webertől „Invitation à la valse” Liszt előadásában; többször szeretném hallani ezt a művet, hogy megítélhessem. Melódiának gazdagnak tűnt fel nékem, s Liszt előadásában óriási volt. Viharosan megtapsolták, s ezután az „Invitation” egyik témáját ismételve elragadóan fantáziált tovább; nem a földre varázsolt muzsikát, hanem a zene világába vezetett el, s mint fejedelme a hangok birodalmának, hallgatóit is oda emelte fel. Heves taps szakította félbe játékát; eszményi világából kénytelen volt hangversenybe, közénk visszatérni, s rögtönzését befejezetlenül abbahagyni. Mikor muzsikál, néha valami gyermeki van kifejezésében, ami végtelenül vonz engem! Schubert „Auf dem Strom” és „Die Post” dalait kísérte ezután Liszt. Rossini „I marinari” és „La Tarantelle” nem hagyott mély nyomokat bennem. Többszöri kihívás után még az „Erlkönig”-et játszotta, vagy inkább adományozta nékünk, annyira befejezetten és tökéletesen, amilyen előadást még Schubert maga is bizonyára csak a legdicsőbb elképzelésében, az érzelmek legmagasabb fokán álmodhatott meg. Óh, ez a Liszt!, ha őrá a muzsikával kapcsolatban gondolok! – számomra áldó napsugár, melynek fényében üdvözülten örvendezek!... A szalon-élet a hangversenyteremben tegnapi hangulatomra különösen rosszul hatott. A zenét valóban kedvelő és átérző közönség természetesen tetszését nyilvánítja, ha valami rendkívülit hall; azonban csak a lelkesedésig fokozódó túláradó érzés és elragadó bámulat késztetheti viharos tetszésnyilvánításra, nem pedig akármi más, így pl. a kellemes vagy a megnyugtató, s különösen nem előadás közben; a viharos tetszésnyilvánítás mindig zavarja a magasabb élvezetet. Azt hiszem, a művészt ez nem emeli fel, csak fárasztja, untatja. Lisztet is szétszaggatják, sőt minden leheletét is elkapkodnák. Megértem ezt, mégis fájlalom őmiatta és magasabbrendű okból. Azt szeretném, ha benne a géniuszt jobban méltányolnák, de kevesebb tapssal halmoznák el; ha őt, az embert, többre becsülnék, és kevésbé udvarolnának néki. Nem volna ember, ha az istenítésnek éppen ez a módja nem vonná őt az élet ama forgatagába, mely az érzései belső tüzének mélységét és tisztaságát – amint azok a muzsikában megnyilatkoznak – előle el nem takarná! Végtelenül örültem volna, ha Liszt többször felkeres bennünket, most azonban már egyáltalán nem kívánom ezt, miután hiúság és szerénytelenség volna az ily módon istenítettet magához hívni, ha az ember néki semmi különöset nyújtani nem tud… Ebéden Lisztről folyik a szó, stb. (Folytatom)
548 Búbánat 2015-12-02 11:55:21
Közbevetőleg [url] http://hnm.hu/hu/muzeum/muzeumtortenet/igazgatoink/pulszky-ferenc; Pulszky Ferenc [/url] - (Eperjes, 1814. szeptember 17. – Budapest, 1897. szeptember 9.) 1845-ben feleségül vette egy bécsi bankár nagyműveltségű lányát, Walter Teréziát (*1819–†1866), akitől több gyermeke is született (így Ágost, Károly, Polixénia (1857–1921) és Garibaldi (1861–1926) ). Walter Teréz később szép könyveket és újságcikkeket írt Magyarországról, mindenben támogatta és követte férjét. Berendezkedtek egy kastélyban, és Pulszkyt a szórakoztató, könnyű életből csak az 1848-as események rántották ki. [url] http://cultura.hu/kultura/pulszky-ferenc-elete-es-kora/; Cultura Magazin cikkéből: [/url] A Szalon „[…] A szalon leggyakoribb vendégei voltak a politikusok közül Trefort Ágoston, Szilágyi Dezső, Apponyi Albert; a tudósokat Hunfalvy Pál, Herman Ottó, Fraknói Vilmos, képviselte; az írók közül Gyulai Pál és Toldy Ferenc volt rendszeres látogató, a művészi körökből gyakran eljött Liszt Ferenc, ha éppen Magyarországon tartózkodott, valamint Székely Bertalan és Than Mór.” „Az 1880-as évek elejére azonban sok minden megváltozott: Pulszky maga megöregedett, közel állt a hetvenhez, fárasztotta már a nagyobb társaság; gyermekei a maguk útját járták már, több vagy kevesebb sikerrel, de jórészt önállóan; az apa háttérbe húzódott a politikában is, hogy nagyobbik fiának helyet csináljon; Polyxena férjhez ment, azontúl a saját családja foglalta le – az öreg Pulszkynak egyre inkább terhére volt a szalon, megszüntette hát. Pedig valószínűleg továbbra is voltak szép számmal idősebb és ifjabb tudósok, művészek, akiknek Pulszky szalonjába járni a magas színvonalú társalgás mellett presztízst is jelentett. Maga Pulszky azonban mindinkább visszahúzódott a társaságtól: 1884-ben újra megnősült, és második feleségével, Geszner Rózával visszavonultan éltek.”
Közbevetőleg [url] http://hnm.hu/hu/muzeum/muzeumtortenet/igazgatoink/pulszky-ferenc; Pulszky Ferenc [/url] - (Eperjes, 1814. szeptember 17. – Budapest, 1897. szeptember 9.) 1845-ben feleségül vette egy bécsi bankár nagyműveltségű lányát, Walter Teréziát (*1819–†1866), akitől több gyermeke is született (így Ágost, Károly, Polixénia (1857–1921) és Garibaldi (1861–1926) ). Walter Teréz később szép könyveket és újságcikkeket írt Magyarországról, mindenben támogatta és követte férjét. Berendezkedtek egy kastélyban, és Pulszkyt a szórakoztató, könnyű életből csak az 1848-as események rántották ki. [url] http://cultura.hu/kultura/pulszky-ferenc-elete-es-kora/; Cultura Magazin cikkéből: [/url] A Szalon „[…] A szalon leggyakoribb vendégei voltak a politikusok közül Trefort Ágoston, Szilágyi Dezső, Apponyi Albert; a tudósokat Hunfalvy Pál, Herman Ottó, Fraknói Vilmos, képviselte; az írók közül Gyulai Pál és Toldy Ferenc volt rendszeres látogató, a művészi körökből gyakran eljött Liszt Ferenc, ha éppen Magyarországon tartózkodott, valamint Székely Bertalan és Than Mór.” „Az 1880-as évek elejére azonban sok minden megváltozott: Pulszky maga megöregedett, közel állt a hetvenhez, fárasztotta már a nagyobb társaság; gyermekei a maguk útját járták már, több vagy kevesebb sikerrel, de jórészt önállóan; az apa háttérbe húzódott a politikában is, hogy nagyobbik fiának helyet csináljon; Polyxena férjhez ment, azontúl a saját családja foglalta le – az öreg Pulszkynak egyre inkább terhére volt a szalon, megszüntette hát. Pedig valószínűleg továbbra is voltak szép számmal idősebb és ifjabb tudósok, művészek, akiknek Pulszky szalonjába járni a magas színvonalú társalgás mellett presztízst is jelentett. Maga Pulszky azonban mindinkább visszahúzódott a társaságtól: 1884-ben újra megnősült, és második feleségével, Geszner Rózával visszavonultan éltek.”
547 Búbánat 2015-12-02 02:29:51
Közbevetőleg Ma este: 18:00: Budapest Magyar Rádió Márványterme Fülei Balázs (zongora) jótékonysági zongoraest Csorba Dávid javára BACH: Olasz koncert, BWV 971 SCHUBERT: 4 impromptu, D 899 LISZT: h-moll szonáta
Közbevetőleg Ma este: 18:00: Budapest Magyar Rádió Márványterme Fülei Balázs (zongora) jótékonysági zongoraest Csorba Dávid javára BACH: Olasz koncert, BWV 971 SCHUBERT: 4 impromptu, D 899 LISZT: h-moll szonáta
546 Búbánat 2015-12-01 12:08:19 [Válasz erre: 545 Búbánat 2015-11-29 14:07:12]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 15. Liszt hangversenyére, a Musikvereinbe igyekeztünk. Sok ember, sok nézelődés, mint mindig. Beethoven cisz-moll szonátáját játszotta. Mily édes melódia (emléke a Normá-ban is előfordul) és szelíd fátyolszerű harmónia szólal meg benne, hogy minden szenvedéllyel, a művészet egész erejével keljen aztán új életre. Az előadás olyan volt, hogy teljesen meg is feledkeztem róla, csak a tökéletességet éreztem. A szonáta egészen elragadott; ez a muzsika felemeli és magasabb világba vezeti az embert, míg a fantáziáknak legtöbbje csillogó pezsgésével és gyakran csodálatos tobzódásával csak a világi tolongás zűrzavarát juttatja eszünkbe. Schubert dalai következtek Randhartinger előadásában (A fordító megjegyzése: Randhartinger Benedict, 1802-1893, termékeny zeneszerző, sokáig magántitkára volt gr. Széchenyi Ferenc főudvarmesternek. A bécsi udvari zenekar igazgatója. Kiváló tenorista is volt.). A Forelle-t gyönyörűen kísérte Liszt, az utánzás élethű volt. Kessler (Kessler Jos Kristian, 1800-1872, bajor származású zeneszerző és zongoraművész) asz-dúr etűdje igen szép. Händel e-moll fúgája a haragos számolómesterre emlékeztet. Kessler oktáv-etűdje oly szörnyű nehéz, hogy imitt-amott még Liszt játékában is érezni lehetett a nehézségeket. Scarlatti „macska-fúgája” inkább a gondolkodás, mint a számítás érzetét keltette bennem. Randhartinger saját két dalát énekelte; az egyiknek a végén egy kis vihar fordul elő; az ilyesminek előidézése a hangok birodalmában Lisztnek éppoly könnyű, mint Jupiter jogarának a természetben. Végezetül ismét a „Hexameron”-t játszotta Liszt; ezúttal sem volt rám nagyobb hatással, mint első ízben. Liszt igazi rögtönző…. Felfogásában több mint geniális, alkotó is egyben, aki nemcsak magát az eszmét adja vissza, ahogy azt a szerző elgondolta, hanem olyasmit is előhív belőle, ami talán a szerző elő is rejtve, néki is csupán homályosan jelent meg legszebb álmaiban. Ha Lisztet egy ideig nem hallom, gyakran azt hiszem, a rajongást túlzásba viszem, amint azonban hallom őt, a lelkesedésem ismét megújul. Ellenállhatatlanul vonz engem, mintha létem alapeszméjének rokona volna, s ha játszik és az érzést arcáról leolvashatom, így kell szólnom: - Minden szépség megtalálható benne! Mindannak, amit eddig játszott, koronája volt Beethoven cisz-moll szonátája, mely egészen elbűvölt; ezt hallván, utána szívesen eltávoztam volna a hangversenyről. Ily mű létrehozása már nem is komponálás, hanem valóságos teremtés. Ez a hangverseny egészen elkábított…………… Ebéden Breda és Nicolai. Ismét sok szó esett Lisztről. Nicolai úr anyámmal szemben úgy nyilatkozott, hogy Liszt bizonyára le tudna kötni engem; Anyám azt állította: Óh nem!; mire engem is megkérdeztek, s én őszintén csak azt válaszolhattam, hogy igazán nem tudom. Nicolai úr nagyon okos ember, mindig szívesen hallgatok rá,…………… mindenesetre nehéz lehetne vele együtt élni! (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 15. Liszt hangversenyére, a Musikvereinbe igyekeztünk. Sok ember, sok nézelődés, mint mindig. Beethoven cisz-moll szonátáját játszotta. Mily édes melódia (emléke a Normá-ban is előfordul) és szelíd fátyolszerű harmónia szólal meg benne, hogy minden szenvedéllyel, a művészet egész erejével keljen aztán új életre. Az előadás olyan volt, hogy teljesen meg is feledkeztem róla, csak a tökéletességet éreztem. A szonáta egészen elragadott; ez a muzsika felemeli és magasabb világba vezeti az embert, míg a fantáziáknak legtöbbje csillogó pezsgésével és gyakran csodálatos tobzódásával csak a világi tolongás zűrzavarát juttatja eszünkbe. Schubert dalai következtek Randhartinger előadásában (A fordító megjegyzése: Randhartinger Benedict, 1802-1893, termékeny zeneszerző, sokáig magántitkára volt gr. Széchenyi Ferenc főudvarmesternek. A bécsi udvari zenekar igazgatója. Kiváló tenorista is volt.). A Forelle-t gyönyörűen kísérte Liszt, az utánzás élethű volt. Kessler (Kessler Jos Kristian, 1800-1872, bajor származású zeneszerző és zongoraművész) asz-dúr etűdje igen szép. Händel e-moll fúgája a haragos számolómesterre emlékeztet. Kessler oktáv-etűdje oly szörnyű nehéz, hogy imitt-amott még Liszt játékában is érezni lehetett a nehézségeket. Scarlatti „macska-fúgája” inkább a gondolkodás, mint a számítás érzetét keltette bennem. Randhartinger saját két dalát énekelte; az egyiknek a végén egy kis vihar fordul elő; az ilyesminek előidézése a hangok birodalmában Lisztnek éppoly könnyű, mint Jupiter jogarának a természetben. Végezetül ismét a „Hexameron”-t játszotta Liszt; ezúttal sem volt rám nagyobb hatással, mint első ízben. Liszt igazi rögtönző…. Felfogásában több mint geniális, alkotó is egyben, aki nemcsak magát az eszmét adja vissza, ahogy azt a szerző elgondolta, hanem olyasmit is előhív belőle, ami talán a szerző elő is rejtve, néki is csupán homályosan jelent meg legszebb álmaiban. Ha Lisztet egy ideig nem hallom, gyakran azt hiszem, a rajongást túlzásba viszem, amint azonban hallom őt, a lelkesedésem ismét megújul. Ellenállhatatlanul vonz engem, mintha létem alapeszméjének rokona volna, s ha játszik és az érzést arcáról leolvashatom, így kell szólnom: - Minden szépség megtalálható benne! Mindannak, amit eddig játszott, koronája volt Beethoven cisz-moll szonátája, mely egészen elbűvölt; ezt hallván, utána szívesen eltávoztam volna a hangversenyről. Ily mű létrehozása már nem is komponálás, hanem valóságos teremtés. Ez a hangverseny egészen elkábított…………… Ebéden Breda és Nicolai. Ismét sok szó esett Lisztről. Nicolai úr anyámmal szemben úgy nyilatkozott, hogy Liszt bizonyára le tudna kötni engem; Anyám azt állította: Óh nem!; mire engem is megkérdeztek, s én őszintén csak azt válaszolhattam, hogy igazán nem tudom. Nicolai úr nagyon okos ember, mindig szívesen hallgatok rá,…………… mindenesetre nehéz lehetne vele együtt élni! (Folytatom)
545 Búbánat 2015-11-29 14:07:12 [Válasz erre: 544 Búbánat 2015-11-27 20:23:35]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 9. Éppen a naplómat akartam folytatni, mikor jelzik, hogy már ¾12-re jár az idő, s a hangversenyre kell mennünk… Liszt-hangverseny: telve a terem, mint mindig, ő érdekes, mint mindig, az én hangulatom nem jó, mint mindig. Kedélyem kissé nyomott volt, nem oly fogékony, mint máskor. Liszt a maga fantáziáját játszotta a Zsidónő témáira. Némely szép részletére emlékszem ugyan, de az egészből semmi mély hatás nem maradt meg bennem. Moscheles (A fordító megjegyzése: Moscheles Ignác, 1794-1870. Cseh származású mesteri zongoraművész és zeneszerző. A Mendelssohn alapította lipcsei Konzervatórium első zongoratanára) és Chopin több etűdjét játszotta ezután; előbbinek gyöngyöző futamai, Chopinnel pedig erőteljesen kidolgozott tanulmánya különösen tetszett nekem. Miféle alkotmány is tulajdonképpen az etűd, gondoltam magamban; a hangszeres muzsikálás számára ugyanaz, mint a solfeggiók az éneklésben… Végül Hexameron címen variációkat játszott a Puritánok legismertebb duettjére saját magától és különböző újabb szerzőktől, Thalbergtől, Chopintől, Herztől stb. (A fordító megjegyzése: Herz Henri, 1803-1888. Egy időben, az 1820/30-as éveinek derekán a világ legünnepeltebb zongoraművésze volt.); e kompozíciókat inkább mesterkéltnek mint összhangzatosaknak találtam. Játéka most is, mint mindig, tűz és árnyék, nagyszerű; kecses és pezsgő, sőt több a nagyszerűnél, tökéletesen nagy. Jó helyen ültünk, s így láthattam néha Liszt ujjait is; teljesen hatalmában lévő eszközök ezek, tökéletes engedelmességgel teljesítik Liszt akaratát, anélkül, hogy ő a legcsekélyebb figyelembe is venné azokat. Ámbár tegnap egészben véve nem ragadott el annyira, mint máskor, mégis sajátos varázzsal hatott rám Liszt, ami a legteljesebb érdeklődéssel láncolt hozzá. Óh, mint kívántam volna egy tekintetét vagy szavát elnyerni!.... Bat. jött el (A fordító megjegyzése: ez a Bat. Teréz egyik mestere nevének lerövidítése. – Az 1839. november 20-i feljegyzésében ugyanis említi, hogy ’órája volt Bat-nál’.); főtémánk: Liszt. Ő is ugyanúgy lelkesedik érte, mint mi, s így magáévá tette mindazt, amit Liszttel kapcsolatban gondoltam és éreztem. Óh, bárcsak sokkal jobban megismerhetném őt, meghitten bizonyára egészen más, különböző emberekhez különböző, s fogékony minden iránt. Nem a nő érdeklődése ez a férfi iránt, hanem az érző emberé a géniusszal szemben, ami Lisztért olyannyira rajongani késztet engem. Nagyon szeretném látni lángelméjének minél szebb kibontakozását. Ebédnél……. Lisztről és Thalbergről volt szó; Anyám úgy vélte, hogy Liszt nagy „succès-je” Thalbergre bizonyára leverően hat. Az ’emberre’, óh ige, ezt megérteném, - muzsikusra azonban alig hiszem. Úgy gondolom, csak a lángész nem irigykedhetik a lángészre……., hiszen benne is lobog az isteni láng, ő is magasra törhet……………. Moreau Georges jött ekkor, s az illendőség kívánta, hogy vele menjek. Útiterveit közölte velem. Kár, hogy annyi ’moyens’-nel megáldott ember, mint M.G., olyan kicsinyes tud lenni. A minap például Liszttel együtt kocsizott ki, s Liszt a hagyomány szerint így szólt hozzá: „Vou pouvez laisser aller les cheveaux.”; ezt a bizalmasságot M. G. oly rossz néven vette, hogy szóvá is tette. „Quelle petite petitesse!”, mennyire kiütközik gyöngesége az efféle gőgnek! Egyáltalában, azt hiszem, igazságtalan volna Lisztet közönséges mértékkel mérni; Lisztben, az emberben, a szerénység hiányát – ha ez néha észrevehető – könnyen megbocsáthatjuk. De hát ki ismeri közülünk őt otthonában? Egyébként elhiszem, hogy az az irány, melyen ő halad, nem a legmagasztosabb… (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 9. Éppen a naplómat akartam folytatni, mikor jelzik, hogy már ¾12-re jár az idő, s a hangversenyre kell mennünk… Liszt-hangverseny: telve a terem, mint mindig, ő érdekes, mint mindig, az én hangulatom nem jó, mint mindig. Kedélyem kissé nyomott volt, nem oly fogékony, mint máskor. Liszt a maga fantáziáját játszotta a Zsidónő témáira. Némely szép részletére emlékszem ugyan, de az egészből semmi mély hatás nem maradt meg bennem. Moscheles (A fordító megjegyzése: Moscheles Ignác, 1794-1870. Cseh származású mesteri zongoraművész és zeneszerző. A Mendelssohn alapította lipcsei Konzervatórium első zongoratanára) és Chopin több etűdjét játszotta ezután; előbbinek gyöngyöző futamai, Chopinnel pedig erőteljesen kidolgozott tanulmánya különösen tetszett nekem. Miféle alkotmány is tulajdonképpen az etűd, gondoltam magamban; a hangszeres muzsikálás számára ugyanaz, mint a solfeggiók az éneklésben… Végül Hexameron címen variációkat játszott a Puritánok legismertebb duettjére saját magától és különböző újabb szerzőktől, Thalbergtől, Chopintől, Herztől stb. (A fordító megjegyzése: Herz Henri, 1803-1888. Egy időben, az 1820/30-as éveinek derekán a világ legünnepeltebb zongoraművésze volt.); e kompozíciókat inkább mesterkéltnek mint összhangzatosaknak találtam. Játéka most is, mint mindig, tűz és árnyék, nagyszerű; kecses és pezsgő, sőt több a nagyszerűnél, tökéletesen nagy. Jó helyen ültünk, s így láthattam néha Liszt ujjait is; teljesen hatalmában lévő eszközök ezek, tökéletes engedelmességgel teljesítik Liszt akaratát, anélkül, hogy ő a legcsekélyebb figyelembe is venné azokat. Ámbár tegnap egészben véve nem ragadott el annyira, mint máskor, mégis sajátos varázzsal hatott rám Liszt, ami a legteljesebb érdeklődéssel láncolt hozzá. Óh, mint kívántam volna egy tekintetét vagy szavát elnyerni!.... Bat. jött el (A fordító megjegyzése: ez a Bat. Teréz egyik mestere nevének lerövidítése. – Az 1839. november 20-i feljegyzésében ugyanis említi, hogy ’órája volt Bat-nál’.); főtémánk: Liszt. Ő is ugyanúgy lelkesedik érte, mint mi, s így magáévá tette mindazt, amit Liszttel kapcsolatban gondoltam és éreztem. Óh, bárcsak sokkal jobban megismerhetném őt, meghitten bizonyára egészen más, különböző emberekhez különböző, s fogékony minden iránt. Nem a nő érdeklődése ez a férfi iránt, hanem az érző emberé a géniusszal szemben, ami Lisztért olyannyira rajongani késztet engem. Nagyon szeretném látni lángelméjének minél szebb kibontakozását. Ebédnél……. Lisztről és Thalbergről volt szó; Anyám úgy vélte, hogy Liszt nagy „succès-je” Thalbergre bizonyára leverően hat. Az ’emberre’, óh ige, ezt megérteném, - muzsikusra azonban alig hiszem. Úgy gondolom, csak a lángész nem irigykedhetik a lángészre……., hiszen benne is lobog az isteni láng, ő is magasra törhet……………. Moreau Georges jött ekkor, s az illendőség kívánta, hogy vele menjek. Útiterveit közölte velem. Kár, hogy annyi ’moyens’-nel megáldott ember, mint M.G., olyan kicsinyes tud lenni. A minap például Liszttel együtt kocsizott ki, s Liszt a hagyomány szerint így szólt hozzá: „Vou pouvez laisser aller les cheveaux.”; ezt a bizalmasságot M. G. oly rossz néven vette, hogy szóvá is tette. „Quelle petite petitesse!”, mennyire kiütközik gyöngesége az efféle gőgnek! Egyáltalában, azt hiszem, igazságtalan volna Lisztet közönséges mértékkel mérni; Lisztben, az emberben, a szerénység hiányát – ha ez néha észrevehető – könnyen megbocsáthatjuk. De hát ki ismeri közülünk őt otthonában? Egyébként elhiszem, hogy az az irány, melyen ő halad, nem a legmagasztosabb… (Folytatom)
544 Búbánat 2015-11-27 20:23:35 [Válasz erre: 542 Búbánat 2015-11-26 11:19:30]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 7. …... Lisztnek – úgy vélem – annyiban igaza van, hogy a festő a legfüggetlenebb alkotó. Mégis a zenének is vannak előnyei és hatása is általánosabb…. A Liszttel folytatott beszélgetések kellemesek voltak; amiatt is panaszkodott, hogy a művészt gyakran csak a játékáért hívják meg; igaza van – gondoltam -, s így kétszeresen örültem, hogy nálunk nem került sor játékra. Különösen azért lennék boldog, ha Liszttel játszhatnék, mert ezáltal sajátos varázsa volna rám nézve annak, amit vele játszottam, hozzá még emlék is számomra, mely az én kisded tehetségemet kissé felmagasztosítaná, s ha jól sikerül az együttesünk, némi buzdításul is szolgálna. A tetszeni vágyó hiúságnak is van némi része ebben; azonban mindezt elnyomja a bennem a gondolta, hogy untatnék, ami – minden szerénység nélkül mondva – jelentéktelen erőimre való tekintettel hihető is; így tehát nagyon örülök, hogy nem játszom vele. Sajnáltam, hogy Liszttel többé már nem beszélhettem; egyrészt azonban féltem is, nem is mertem beszélgetést kezdeményezni, másrészt a kötelesség sem volt egészen „á mon aise”, hogy Milaschefszky úrral beszélgessek, amire pedig anyám pillantásai is emlékeztettek. Ebéden Moreau P. és M., Wendland és Benoit. Többek közt Lisztről beszélgettünk; úgy találták (Moreau-ék és Benoit), „qu’il était fat”; kérdésemre, hogy mit értenek ez alatt, azt válaszolták: „qu’il avait une certaine prétention”, valami kelletlen keresettség van a lényében. Én e vélemény ellen nyilatkoztam. Hogy bizonyos öntudat, talán némi anyagi vonatkozással párosulva megtalálható benne, azt gondolom; azonban nem tűrhetem, hogy a géniuszt ily módon tépázzák; ez igazán levon az ember értékéből; lelkünkből ilyenkor az irigység ördögöcskéi ugrándoznak elő, hogy velünk együtt csipkedjenek. Az emberek szeretnek árnyékokat festeni felebarátjaikra, hogy ha ezekből csak egy leheletnyi igaznak bizonyul, mindenfelé elterjeszthessék azt róluk. Már ahhoz is felemelkedettség szükséges, hogy a fényt elviselhessük….. Nékem mindenesetre tetszik, hogy Halm és Lickl, két oly különböző, a ’grand monde’-tól annyira távolálló ember és annyira könnyen sebezhető jellem, mindkettő annyira dicsőíti Lisztet; ez Liszt jólelkűségét és okosságát bizonyítja. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 7. …... Lisztnek – úgy vélem – annyiban igaza van, hogy a festő a legfüggetlenebb alkotó. Mégis a zenének is vannak előnyei és hatása is általánosabb…. A Liszttel folytatott beszélgetések kellemesek voltak; amiatt is panaszkodott, hogy a művészt gyakran csak a játékáért hívják meg; igaza van – gondoltam -, s így kétszeresen örültem, hogy nálunk nem került sor játékra. Különösen azért lennék boldog, ha Liszttel játszhatnék, mert ezáltal sajátos varázsa volna rám nézve annak, amit vele játszottam, hozzá még emlék is számomra, mely az én kisded tehetségemet kissé felmagasztosítaná, s ha jól sikerül az együttesünk, némi buzdításul is szolgálna. A tetszeni vágyó hiúságnak is van némi része ebben; azonban mindezt elnyomja a bennem a gondolta, hogy untatnék, ami – minden szerénység nélkül mondva – jelentéktelen erőimre való tekintettel hihető is; így tehát nagyon örülök, hogy nem játszom vele. Sajnáltam, hogy Liszttel többé már nem beszélhettem; egyrészt azonban féltem is, nem is mertem beszélgetést kezdeményezni, másrészt a kötelesség sem volt egészen „á mon aise”, hogy Milaschefszky úrral beszélgessek, amire pedig anyám pillantásai is emlékeztettek. Ebéden Moreau P. és M., Wendland és Benoit. Többek közt Lisztről beszélgettünk; úgy találták (Moreau-ék és Benoit), „qu’il était fat”; kérdésemre, hogy mit értenek ez alatt, azt válaszolták: „qu’il avait une certaine prétention”, valami kelletlen keresettség van a lényében. Én e vélemény ellen nyilatkoztam. Hogy bizonyos öntudat, talán némi anyagi vonatkozással párosulva megtalálható benne, azt gondolom; azonban nem tűrhetem, hogy a géniuszt ily módon tépázzák; ez igazán levon az ember értékéből; lelkünkből ilyenkor az irigység ördögöcskéi ugrándoznak elő, hogy velünk együtt csipkedjenek. Az emberek szeretnek árnyékokat festeni felebarátjaikra, hogy ha ezekből csak egy leheletnyi igaznak bizonyul, mindenfelé elterjeszthessék azt róluk. Már ahhoz is felemelkedettség szükséges, hogy a fényt elviselhessük….. Nékem mindenesetre tetszik, hogy Halm és Lickl, két oly különböző, a ’grand monde’-tól annyira távolálló ember és annyira könnyen sebezhető jellem, mindkettő annyira dicsőíti Lisztet; ez Liszt jólelkűségét és okosságát bizonyítja. (Folytatom)
543 Haandel 2015-11-27 19:02:38
Composer [url]http://spectator.sme.sk/c/20063558/composer-franz-liszt-had-roots-going-back-to-rusovce.html;Franz[/url] Liszt had roots going back to Rusovce
Composer [url]http://spectator.sme.sk/c/20063558/composer-franz-liszt-had-roots-going-back-to-rusovce.html;Franz[/url] Liszt had roots going back to Rusovce
542 Búbánat 2015-11-26 11:19:30 [Válasz erre: 532 Búbánat 2015-11-23 11:23:00]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 4. Mainberg báró, Ott, Benoit, Mocenigo G., Liszt és Lickl jött el hozzánk. Liszt vezetett engem az asztalhoz. Beszélgettem vele Svájcról, képekről, a francia és német nyelvről; huzamosabb beszélgetést nem folytattunk; nem mertem, félve, hogy untatom vagy fárasztom. Sokat köhög. Olyan ember ő, akiben érezhető a felsőbbrendűségi öntudata, a nyelv teljesen hatalmában van, könnyedséggel ítél és nyilatkozik, barátságos és illedelmes, úgy hogy közelében fesztelenül érzi magát az ember. Ő, aki a nagyvilágban él, és – ahogy én azt látom – sokban annak a nézőpontjából is ítél, ezt a világot („le grande monde”) nagyrészben magába fogadta. Zenei megnyilatkozásai nélkül sohasem ragadott volna el engem senki úgy, mint ő, akiért most annyira rajongok, ha muzsikával kapcsolatban gondolok rá és az ő szemeire. Tetszeni vágytam? Óh nem, egyáltalán nem! – örömmel mondhatom, hogy igazán csak a kívánságban tudnék erre törekedni, tettben sohasem. Ezután Ottilie-vel és másokkal jöttem-mentem. Hayek úr és Arnstein báró is eljött. (A fordító megjegyzése: Arnstein bárót sem találunk az almanachokban.) Liszt hamarosan elhagyott bennünket. Ezután az itteni társaság a szóbeszéd tárgya lett. Ami kevéssé hízelgőt csak elmondanak róla, mindaz igaz is. Részint a szív őszinteségében érezhető hiány, másrészt alakiságokkal sem tudják pótolni a lelket; amolyan „laisser aller”, mely a szív ürességét még inkább érezteti. Lickl mesélte tegnapelőtt, hogy Liszt hangversenyén, játékának hatása alatt valaki megjegyezte: „Most már hiszek a halhatatlanságban!” Mégis szép dolog, ha valaki képes ily érzelmeket kelteni! Lickl megjegyezte, hogy Liszt teljesen átszellemül játék közben, mintha alvajáró állapotban volna. Ebben csakugyan van valami… Május 6. Moreau Georges a minap elmondta Lisztnek azt a nyilatkozatomat, hogy boldog lennék, ha ő engem kísérne, s közölte is velem, hogy Liszt szívesen vállalkozik erre. Miután Liszt tegnap estére jelezte jövetelét, anyám azt hitte, hogy játszani fog velem. Leültem tehát a harmonikához és ERRŐL ábrándozva játszottam, s nagyon boldog voltam. L. asszony jött látogatóba, Benoit úr szintén. A holdat még erkélyünkről üdvözölhettük. Liszt és Lickl csak ½9-kor érkezett. Milaschefszky úr és Arnstein báró is eljött hozzánk. Különböző dolgokról beszélgettünk. Liszt úgy nyilatkozott, hogy a festő helyzete sok tekintetben előnyösebb a muzsikusénál. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 4. Mainberg báró, Ott, Benoit, Mocenigo G., Liszt és Lickl jött el hozzánk. Liszt vezetett engem az asztalhoz. Beszélgettem vele Svájcról, képekről, a francia és német nyelvről; huzamosabb beszélgetést nem folytattunk; nem mertem, félve, hogy untatom vagy fárasztom. Sokat köhög. Olyan ember ő, akiben érezhető a felsőbbrendűségi öntudata, a nyelv teljesen hatalmában van, könnyedséggel ítél és nyilatkozik, barátságos és illedelmes, úgy hogy közelében fesztelenül érzi magát az ember. Ő, aki a nagyvilágban él, és – ahogy én azt látom – sokban annak a nézőpontjából is ítél, ezt a világot („le grande monde”) nagyrészben magába fogadta. Zenei megnyilatkozásai nélkül sohasem ragadott volna el engem senki úgy, mint ő, akiért most annyira rajongok, ha muzsikával kapcsolatban gondolok rá és az ő szemeire. Tetszeni vágytam? Óh nem, egyáltalán nem! – örömmel mondhatom, hogy igazán csak a kívánságban tudnék erre törekedni, tettben sohasem. Ezután Ottilie-vel és másokkal jöttem-mentem. Hayek úr és Arnstein báró is eljött. (A fordító megjegyzése: Arnstein bárót sem találunk az almanachokban.) Liszt hamarosan elhagyott bennünket. Ezután az itteni társaság a szóbeszéd tárgya lett. Ami kevéssé hízelgőt csak elmondanak róla, mindaz igaz is. Részint a szív őszinteségében érezhető hiány, másrészt alakiságokkal sem tudják pótolni a lelket; amolyan „laisser aller”, mely a szív ürességét még inkább érezteti. Lickl mesélte tegnapelőtt, hogy Liszt hangversenyén, játékának hatása alatt valaki megjegyezte: „Most már hiszek a halhatatlanságban!” Mégis szép dolog, ha valaki képes ily érzelmeket kelteni! Lickl megjegyezte, hogy Liszt teljesen átszellemül játék közben, mintha alvajáró állapotban volna. Ebben csakugyan van valami… Május 6. Moreau Georges a minap elmondta Lisztnek azt a nyilatkozatomat, hogy boldog lennék, ha ő engem kísérne, s közölte is velem, hogy Liszt szívesen vállalkozik erre. Miután Liszt tegnap estére jelezte jövetelét, anyám azt hitte, hogy játszani fog velem. Leültem tehát a harmonikához és ERRŐL ábrándozva játszottam, s nagyon boldog voltam. L. asszony jött látogatóba, Benoit úr szintén. A holdat még erkélyünkről üdvözölhettük. Liszt és Lickl csak ½9-kor érkezett. Milaschefszky úr és Arnstein báró is eljött hozzánk. Különböző dolgokról beszélgettünk. Liszt úgy nyilatkozott, hogy a festő helyzete sok tekintetben előnyösebb a muzsikusénál. (Folytatom)
541 Búbánat 2015-11-24 11:55:02 [Válasz erre: 473 Búbánat 2015-08-16 18:22:30]
SZENT ERZSÉBET LEGENDÁJA Az 1865-ös ősbemutató után napra pontosan százötven évvel, augusztus 15-én újra felcsendült a Pesti Vigadóban Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című műve. A közmédia által készített felvétel most DVD-n vált hozzáférhetővé. Rekonstruálták az Ábrányi Kornél-féle librettót; a Marton Éva és Kocsár Balázs elképzelései alapján megvalósult előadáson a szólisták és a szimfonikus zenekar mellett pedig százfős kórus és gyerekkar is részt vett – emlékeztetett Zsoldos Dávid, a Szent Erzsébet 150 projekt koordinátora. Forrás: [url] http://www.mma-tv.hu/documents/10180/6834027/201511117_meghivo_v3.pdf/c0b56058-1dd3-4503-b59e-c643c0cf4dfe; A Magyar Művészeti Akadémia tisztelettel meghívja Önt új kiadványainak bemutatójára. [/url] Időpont: 2015. november 19. (csütörtök) 13 óra Helyszín: az MMA Könyvtára (Pesti Vigadó, 1051 Budapest, Vigadó tér 2. fsz.)
SZENT ERZSÉBET LEGENDÁJA Az 1865-ös ősbemutató után napra pontosan százötven évvel, augusztus 15-én újra felcsendült a Pesti Vigadóban Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című műve. A közmédia által készített felvétel most DVD-n vált hozzáférhetővé. Rekonstruálták az Ábrányi Kornél-féle librettót; a Marton Éva és Kocsár Balázs elképzelései alapján megvalósult előadáson a szólisták és a szimfonikus zenekar mellett pedig százfős kórus és gyerekkar is részt vett – emlékeztetett Zsoldos Dávid, a Szent Erzsébet 150 projekt koordinátora. Forrás: [url] http://www.mma-tv.hu/documents/10180/6834027/201511117_meghivo_v3.pdf/c0b56058-1dd3-4503-b59e-c643c0cf4dfe; A Magyar Művészeti Akadémia tisztelettel meghívja Önt új kiadványainak bemutatójára. [/url] Időpont: 2015. november 19. (csütörtök) 13 óra Helyszín: az MMA Könyvtára (Pesti Vigadó, 1051 Budapest, Vigadó tér 2. fsz.)
540 Ardelao 2015-11-24 11:21:57 [Válasz erre: 539 Búbánat 2015-11-24 11:10:16]
Nagyszerű, hogy miket "találtál!"
Nagyszerű, hogy miket "találtál!"
539 Búbánat 2015-11-24 11:10:16 [Válasz erre: 533 Radegundis 2015-11-23 21:57:52]
Radegundis fórumtársunk írásában nagy tisztelettel és szeretettel szólott „Liszt-művek egy másik rendkívüli mesteréről, Kertész Lajosról”. Rákerestem a neten és találtam ezeket: [url] https://www.youtube.com/watch?v=tEHPyIIrsV4; Zenetörténetileg is fontos esemény volt Kertész Lajos gyulai estje [/url] Felvétel: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba - 2013 [url] https://www.youtube.com/watch?v=n2shC6VBqbA; Liszt Ferenc: Magyar arcképek – Kertész Lajos zongora [/url] Historische ungarische Bildnisse (Magyar arcképek), S.205 (1885). (31:26 perc) 00:00 Széchenyi István 03:03 Eötvös József 05:49 Vörösmarty Mihály 10:55 Teleki László 15:32 Deák Ferenc 18:36 Petõfi Sándor 24:12 Mosonyi Mihály Lajos Kertész, piano Hungaroton, 2000. Recording 1999.
Radegundis fórumtársunk írásában nagy tisztelettel és szeretettel szólott „Liszt-művek egy másik rendkívüli mesteréről, Kertész Lajosról”. Rákerestem a neten és találtam ezeket: [url] https://www.youtube.com/watch?v=tEHPyIIrsV4; Zenetörténetileg is fontos esemény volt Kertész Lajos gyulai estje [/url] Felvétel: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba - 2013 [url] https://www.youtube.com/watch?v=n2shC6VBqbA; Liszt Ferenc: Magyar arcképek – Kertész Lajos zongora [/url] Historische ungarische Bildnisse (Magyar arcképek), S.205 (1885). (31:26 perc) 00:00 Széchenyi István 03:03 Eötvös József 05:49 Vörösmarty Mihály 10:55 Teleki László 15:32 Deák Ferenc 18:36 Petõfi Sándor 24:12 Mosonyi Mihály Lajos Kertész, piano Hungaroton, 2000. Recording 1999.
538 Búbánat 2015-11-24 11:06:29 [Válasz erre: 537 Búbánat 2015-11-24 11:04:46]
Antal István Budapest, 1909. január 27. – Budapest, 1978. november 25. "Nemzetközi versenyek zsűritagjaként szerepelt. Egyik ilyen alkalomból, a zwickaui Schuman-zongoraversenyen, ahol magyar zongoristák, a Zeneakadémia növendékei értek el helyezést, így nyilatkozott: „Annyit érek, amennyit a növendékeimnek meg tudok tanítani.[…] Matematikus édesapámtól a matematikai tehetséget nem örököltem ugyan, de a matematikus jellegzetes magatartását talán valamelyest. Törekszem a tiszta és világos megfogalmazásra, a szabályok definíciójára, az összefüggések felismerésére. Ezért találom annyira izgalmas területnek a pedagógiai munkát. Szívesen beszélek kételyeimről és következtetéseimről, szívesen vitatkozom is róluk […] Ennek köszönhetően ma már egyre világosabban látom, hol van a határ, amin túl már nem lehet és nem is szabad szavakkal magyarázni, mert a művészet maga immanens, nem oldódik a beszélt nyelvben." Forrás: http://lfze.hu/hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/antal-istvan/10192;jsessionid=FA12D501BA7BCCB8D1043C151AEEBB20
Antal István Budapest, 1909. január 27. – Budapest, 1978. november 25. "Nemzetközi versenyek zsűritagjaként szerepelt. Egyik ilyen alkalomból, a zwickaui Schuman-zongoraversenyen, ahol magyar zongoristák, a Zeneakadémia növendékei értek el helyezést, így nyilatkozott: „Annyit érek, amennyit a növendékeimnek meg tudok tanítani.[…] Matematikus édesapámtól a matematikai tehetséget nem örököltem ugyan, de a matematikus jellegzetes magatartását talán valamelyest. Törekszem a tiszta és világos megfogalmazásra, a szabályok definíciójára, az összefüggések felismerésére. Ezért találom annyira izgalmas területnek a pedagógiai munkát. Szívesen beszélek kételyeimről és következtetéseimről, szívesen vitatkozom is róluk […] Ennek köszönhetően ma már egyre világosabban látom, hol van a határ, amin túl már nem lehet és nem is szabad szavakkal magyarázni, mert a művészet maga immanens, nem oldódik a beszélt nyelvben." Forrás: http://lfze.hu/hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/antal-istvan/10192;jsessionid=FA12D501BA7BCCB8D1043C151AEEBB20
537 Búbánat 2015-11-24 11:04:46 [Válasz erre: 533 Radegundis 2015-11-23 21:57:52]
[url] http://www.momus.hu/article.php?artid=5142; Csendes pillanatok a zongorairodalom viharos korszakából (Antal István Lisztet játszik) [/url] Café Momus - BaCi, 2009-04-24 [ Hangszeres művek ] La leggierezza Antal István – zongora LISZT: Három koncertetűd – 2., f-moll („La leggierezza”) Transzcendens etűdök Paganini nyomán – 5., E-dúr („A vadászat”) Négy elfelejtett keringő – No. 2, 3 4., 6., 7., 10. magyar rapszódia Fantázia W. A. Mozart Figaro lakodalma című operájának két témájára Nagy fantázia Mozart Don Juanja nyomán Hungaroton 32610
[url] http://www.momus.hu/article.php?artid=5142; Csendes pillanatok a zongorairodalom viharos korszakából (Antal István Lisztet játszik) [/url] Café Momus - BaCi, 2009-04-24 [ Hangszeres művek ] La leggierezza Antal István – zongora LISZT: Három koncertetűd – 2., f-moll („La leggierezza”) Transzcendens etűdök Paganini nyomán – 5., E-dúr („A vadászat”) Négy elfelejtett keringő – No. 2, 3 4., 6., 7., 10. magyar rapszódia Fantázia W. A. Mozart Figaro lakodalma című operájának két témájára Nagy fantázia Mozart Don Juanja nyomán Hungaroton 32610
536 smaragd 2015-11-24 07:16:49 [Válasz erre: 533 Radegundis 2015-11-23 21:57:52]
Csodálatos emberekről, csodálatos dolgokról írtál csodálatosan...csodállak!
Csodálatos emberekről, csodálatos dolgokról írtál csodálatosan...csodállak!
535 Búbánat 2015-11-23 22:40:29 [Válasz erre: 533 Radegundis 2015-11-23 21:57:52]
Kedves Radegundis! Alig találok szavakat a meghatódástól, amit e csodálatos, emlékező-visszatekintő írásoddal érzelmileg kiváltottál bennem; tisztelgésed Antal István, Kertész Lajos és persze Liszt géniusza előtt, igazán felemelő érzést tett rám. Beszámolód minden sorából sugárzik valami magasztosság, fennköltség, tiszteletreméltóság, a szeretet! Még többször átfogom olvasni ezt a szépségeket ontó, tartalmas leveledet, hogy magamba szívjam azt a sok nemes gondolatot, érzületet, melyet írásod minden szava magában hordoz, és hogy belőlük töltekezzem! Sok-sok köszönet érte!!!
Kedves Radegundis! Alig találok szavakat a meghatódástól, amit e csodálatos, emlékező-visszatekintő írásoddal érzelmileg kiváltottál bennem; tisztelgésed Antal István, Kertész Lajos és persze Liszt géniusza előtt, igazán felemelő érzést tett rám. Beszámolód minden sorából sugárzik valami magasztosság, fennköltség, tiszteletreméltóság, a szeretet! Még többször átfogom olvasni ezt a szépségeket ontó, tartalmas leveledet, hogy magamba szívjam azt a sok nemes gondolatot, érzületet, melyet írásod minden szava magában hordoz, és hogy belőlük töltekezzem! Sok-sok köszönet érte!!!
534 Ardelao 2015-11-23 22:28:01 [Válasz erre: 533 Radegundis 2015-11-23 21:57:52]
Hadd köszönjem meg én is Neked ezt a nagyon szép és tartalmas beszámolódat. Élmény volt végigolvasni!
Hadd köszönjem meg én is Neked ezt a nagyon szép és tartalmas beszámolódat. Élmény volt végigolvasni!
533 Radegundis 2015-11-23 21:57:52
Kedves Búbánat, elnézést kérek a Schmidt fórumon feltett kérdésedre a késedelmes válaszért, de reméltem, hogy "élménytáram" kupacaiban ennek a koncertnek az emlékezetes kék müsorfüzetét is fellelem, de legalább a jegyet a pontos dátum miatt - ahogy más kék szalaggal átkötve szerelmének elrebegett gondolatait örzi, úgy vigyázok én itt régi Richter-Gilelsz-Cziffra-Casadesus-Rubinstein-Celibidache-... estek artefaktumaira. Mivel nem leltem, most csak emlékezetböl idézem fel, javaslatodra itt ezen a fórumon, kivételes betolakodásomért a törzstagok elnézését kérve. Antal István idézett 1959/60-as Liszt-estjét az Années de Pélerinage elsö évével kezdte: amint az nem ritka kiváló elöadóknál, már a az elsö, a kápolna visszhangját is idézö e-moll hangzatával a ciklus nyitányaként a Tell-legenda képeivel, a Vierwaldstätter See-én kitört vihart idézö középrésszel, Gessler halálba taszított csónakjából való megmenekülésével, a szabadság-álom fanfárjának megcsendítésével elvarázsolt bennünket Liszt igaz ifjúságának, szellemi kibontakozásának szinpadára, Svájcba. Számomra örökre felejthetetlenek Antal István Plein-air képei - nehéz megfogalmazni - ma, a zongoravirtuózok korában már kitöl is várhatom el ezt az intelligens megszólaltatást: ez nem német hang, de nem is igazán francia, olasz sem - a magam primitív módján meg kell ma is állapítanom: igen, ez számomra valóban SVÁJC... A genfi harangok tónusa nem a Speyer katedrálisát idézte, bár egyszerre érces és mégis olyan volt, mint egy finom svájci óramü. Az "Au bord d'une source" forrásának csörgedezése nem az Erzgebirge közeli vegyigyára miatt habosan tajtékzó patakot festette elénk, ahogy néha hallani, hanem ahogy ezt "harmadik pátriám", a Grác melletti Schöcklland családtagjaimról és pl. a Bartók családot is patronáló, Liszt által is megcsodált zongorajátékú grófnö, Nákó-Gyertyánffy Bertáról elnevezett ottani források diszkrét, csilingelö bugyogásából én is ismerem (talán nem véletlen, hogy itt született a 6 éves Bartók egyik elsö zongoramüve). Az "Orage" nem csak a fákat kicsavaró elemi vihar volt Antal István keze alatt, hanem egyben bevezetö tónus a ciklus magját képezö "Valleé d'Obermann" drámai útkeresése és önvádja elé. Feltehetöen Liszt önmagával való viaskodásása, amelyet már semmi sem old fel, a lélek vágya a belsö nyugalomra és magányra, amely soha sem érhetö el, ha valakit feszít a tettvágy, a megismerés, az alkotás indíttatása. Az egyetlen megoldás - mint Senancournál is - a tó vizén a hullámok játékos dallamát, a csengö-csörgedezö patakot már meghallgatva a természet újabb csodájában, az alpesi tájban, egyszerü tehénkolompjaiban elmerülni, tovább mártózni a természet adta feloldásban, ha azért a lélek igazi otthonának keresése - "Le Mal du Pay" - reménytelen diszharmóniáival ezt meg is zavarja. Itt még Genf kissé messzinek tünö harangjai inkább a természet fontos részét képezik, számomra azonban már "beharangozza" a Liszt számára a végleges(?) feloldódást jelentö Istenhitet. Nem véletlen, hogy a "Benediction" elsö változata is - talán párhuzamosan - ekkor (1835-38) születik a Lamartin-ciklus tervével, igaz, hogy az érett mü Liszt kibontakozásával 10-15 évvel késöbbi keltezésü, itt már az ima jelenti a feloldozást... Antal István festöi elöadása egy négy zongoraestböl álló sorozat koncertje volt. Emlékezetem szerint a számomra is felejthetetlen tudású Marija Grinberg - Blumenfeld és Igumnov tanítványának lenni rangot jelentett - Beethoven szonáta-estje és egy Hernádi Lajos est - erröl nekem csak a ráadásként hallott Weber Rondó maradt emlékezetemben (Op. 24 IV. tétel - a Liszt által is sokat játszott Perpetuum mobile, a szonátának van Liszt-féle kiadása is...) voltak még a bérletben, a nagyedik esetleg Ungár Imre vagy Wehner Tibor koncertje lehetett. Bár akkor már - 14 évesen - némiképpen gyakorlott koncertlátogató voltam, söt a jegyiroda egyik kedvence 8-10 éves koromtól, akinek szívesen félre is tették az orgonaülés 58-60-as üléseinek egyikét (miért? - mert onnan tökéletesen rá lehetett látni a klaviatúrára), de ezen a koncerten hallottam igazán elöször, hogy önálló darabokból álló ciklus egyedei -amelyek itt hangnemileg talán nem is kapcsolódnak - programmatikailag összefügghetnek és... hogy ezt egy igazi müvész érzékeltetni tudja. Nem a különbözöség a domináns - mint pl. a Kiállítás képeiben - hanem a közös szál, amire rávezeti a közönséget, ami további mondanivalót közöl a megérteni vágyóval. Ezért is volt számomra ez az est maradandó, mert erre itt vezetett rá Antal játéka, itt tanultam meg - általánosabban -, hogy zenedarabok nagyon ritkán valók elözmény(ek) nélkül és az igazi mestermüveknek - akár egy másik zeneszerzönél - következményei vannak. Ez a zeneszeretö számára egy újabb izgalmas és szép "rejtvény", az összefüggések felfedezése. Számomra pl. Raff Lenore-ja a Les Preludes-töl nem független, Suk Azrael-je szomorú édestestvére Schmidt IV. Szimfóniájának, s. i. t. Antal estjének második része ilyen szempontból már nem volt ilyen homogén. Itt a két középsö elfelejtett keringöt és az akkor "felfedezett" Csárdás macabre-t és a "Csárdás obstine"-t játszotta. Annak idején Liszt-esteken inkább Rapszódiák, Velence és Nápoly, Valse Impromptu és hasonlóak szerepeltek. Szegedi Ernö estjei a késöi Liszt müvekkel egy külön - mondhatnám "zenei különcök" számára fenntartott kategória volt. Egy tizenéves számára az öregség kesernyésségével füszerezett, egyszerübb, de mégis izgalmas müvek akkor még örök rejtélyt jelentettek. Emlékszem, hogy a koncert után a családi kottatárban nem talált 2. Valse oublieé-t beszerezve vagy százszor eljátszottam, késöbb a lemezfelvételt recsegösre játszottam, hogy ez az egyszerü "zeneietlenség", "Unmusik" miért is tetszhet nekem? Antal István sem adta meg hozzá ugyan a kulcsot, "csak" eljátszotta, hogy ez milyen csodás, magától értetödö zene, amely csak nem olyan, mint a korábbi Liszt müvek. Jellemzö, hogy amikor az Années 3. évének kottáját kerestem a Zenei Antikvárban, akkor a bolt kiváló szakembere azt kérdezte, miért nem elég nekem a Peters kiadásban található Jeux d'eaux de la Villa d'Este, a többi darab ugyis érdektelen, senki sem játssza öket. Persze azért a. D. ismertem Richter, Starkman, Bächer egyedi felvételeit, ezért kerestem a kottát... A második részben Antal István egy harmadik müfajt is bemutatott, fantasztikusan: akkor kevesen vállalkoztak még a "Réminiscences de Don Juan" elöadására. H. Neuhaus írja egy darabbal kapcsolatban, hogy azt csak a gépzongora, a pianola és Grigorij Ginzburg tudja igazán lejátszani. Nos a Goldenweiser tanítvány-csodagyerek Ginzburgnak (aki nála is lakott) egy felvételét jól ismertem, Antal István technikailag nem (vagy alig) maradt el ettöl, de a mü zenei tartalmának kibontakoztatása jobban illett az operához, amint az a kettöjük újra hozzáférhetö felvételei alapján is igazolható. Ezután mesés ráadást kapott a közönség: a köznyelven "Figaró ábránd"-nak titulált több mint negyedórás nehéz, de ugyanakkor nagyon hálás mü - amelyre szintén érvényesek az elöbb elmondottak - után a két kéz párhuzamos mozgásával nehezített Ricordi-kiadású E-Dur Paganini etüdöt játszotta el Antal István. Sajnos egy ponton bizonytalan vagyok - emlékszem egy nem túl démoni Mefisztó-keringöre is, amelyben inkább a csábítás trükkjei és az elfojtott "hátsó gondolatok" domináltak, de nem vagyok biztos, hogy ez is ezen az estén került müsorra. Talán megbocsátható 55 év távlatában... Mivel mi, a közönség ilyen "örök" élmény ellenére is sokszor hálátlanok vagyunk, hadd emlékezzem meg itt a Liszt-müvek egy másik rendkívüli mesteréröl, Kertész Lajosról. Egyik nagybátyám Keéri-Szántó növendéke (is) volt, aki azután itt nem részletezhetö okokból egy kutatóintézet föosztályvezetöje lett, de rajongása Liszt felé egész életében tovább kísérte. Egyszer kottáimmal meglátogattam - csodás Förster hangversenyzongorája is csábított - ö izgatottan kézenfogott és néhány házzal arrébb kísért, ahonnan Liszt Vogelpredigt-jének hangjai hallatszottak. Nem a Jeanne-Marie Darre féle "csodatrillák", hanem Assisi Szent Ferenc párbeszéde a madarakkal, akik intonált hangon valóban "beszélgettek" itt vele. Megdöbbenve álltunk ott és még a késöbbiekben is le-leszaladtunk a Bakalépcsötöl, hogy hosszasan hallgatózzunk az ismeretlen ház elött, emberi hangú, de "zamatos" Bartókot, authentikus, nem túlromantizált, de férfiasan izzó Chopint és a jövö bölcs abbéjaként ható értelmes-érzelmes Liszteket hallhattunk. Kiderült, hogy Kertész Lajos lakik a házban, ezek után évekig hüségesen jártunk a koncertjeire, szinte kizárólag kisebb termekbe (Bartók - a mai Pesti Szinház, Semmelweiss utca), mert a rendszer így dotálta 1956-os szerepét. Kertész Lajosról azt mondta értö nagybátyám, hogy Ö nem zongorázik, hanem a hangszeren prédikál... Csak jóval késöbb tudtuk meg, hogy Debrecenben valóban teológiát végzett és felszentelt református lelkész - de emberségét, hittel, szeretettel áthatott müvészetét a közönség soraiból is éreztük. Több konzit, föiskolát végzett zenész barátom hálás neki ritka emberi és zenei hozzáállásáért. Bár én a most novemberben betöltött 90 éves születésnapja alkalmából már megköszöntem Neki mindazt, amit elsösorban Liszt müvészetéböl Neki köszönhetek, hogy megismerhettem az igazi Történelmi arcképeket, amely nem panoptikum, hanem élö, áldozatkész magyarok hanglenyomata, nem csak Assisi, hanem Paolai Szent Ferenc tanúbizonyságát is a hit mellett, ahol a hullámok - nem a hollywoodi studiók plasztikdiszletét idézik - mint oly' sok elöadásban, a Himnusz és a Szózat egységét, összecsengését vagy a családunk életében szerepet játszó Szent Radegundis himnuszát, amellyel a pápai menetet fogadják, hogy a rászorultak önzetlen megsegítéséhez Krisztus keresztjének egy gyógyító szilánkját átvegyék. Kertész Lajos most nemrég vett fel a Naxos számára négy új anyagú CD-t, hogy a jövö generációinak átadja az Ö Bartók-képét - nem gyözöm hallgatni és nem szégyellem, néha azt veszem észre, hogy megjelenik egy könnycsepp... Kedves Tanár úr, tisztelt Kertész Lajos müvész úr, kerek születésnapod alkalmából innen is hadd kívánjunk Neked jó egészséget és sok örömöt és ... köszönjük tiszta szívböl!
Kedves Búbánat, elnézést kérek a Schmidt fórumon feltett kérdésedre a késedelmes válaszért, de reméltem, hogy "élménytáram" kupacaiban ennek a koncertnek az emlékezetes kék müsorfüzetét is fellelem, de legalább a jegyet a pontos dátum miatt - ahogy más kék szalaggal átkötve szerelmének elrebegett gondolatait örzi, úgy vigyázok én itt régi Richter-Gilelsz-Cziffra-Casadesus-Rubinstein-Celibidache-... estek artefaktumaira. Mivel nem leltem, most csak emlékezetböl idézem fel, javaslatodra itt ezen a fórumon, kivételes betolakodásomért a törzstagok elnézését kérve. Antal István idézett 1959/60-as Liszt-estjét az Années de Pélerinage elsö évével kezdte: amint az nem ritka kiváló elöadóknál, már a az elsö, a kápolna visszhangját is idézö e-moll hangzatával a ciklus nyitányaként a Tell-legenda képeivel, a Vierwaldstätter See-én kitört vihart idézö középrésszel, Gessler halálba taszított csónakjából való megmenekülésével, a szabadság-álom fanfárjának megcsendítésével elvarázsolt bennünket Liszt igaz ifjúságának, szellemi kibontakozásának szinpadára, Svájcba. Számomra örökre felejthetetlenek Antal István Plein-air képei - nehéz megfogalmazni - ma, a zongoravirtuózok korában már kitöl is várhatom el ezt az intelligens megszólaltatást: ez nem német hang, de nem is igazán francia, olasz sem - a magam primitív módján meg kell ma is állapítanom: igen, ez számomra valóban SVÁJC... A genfi harangok tónusa nem a Speyer katedrálisát idézte, bár egyszerre érces és mégis olyan volt, mint egy finom svájci óramü. Az "Au bord d'une source" forrásának csörgedezése nem az Erzgebirge közeli vegyigyára miatt habosan tajtékzó patakot festette elénk, ahogy néha hallani, hanem ahogy ezt "harmadik pátriám", a Grác melletti Schöcklland családtagjaimról és pl. a Bartók családot is patronáló, Liszt által is megcsodált zongorajátékú grófnö, Nákó-Gyertyánffy Bertáról elnevezett ottani források diszkrét, csilingelö bugyogásából én is ismerem (talán nem véletlen, hogy itt született a 6 éves Bartók egyik elsö zongoramüve). Az "Orage" nem csak a fákat kicsavaró elemi vihar volt Antal István keze alatt, hanem egyben bevezetö tónus a ciklus magját képezö "Valleé d'Obermann" drámai útkeresése és önvádja elé. Feltehetöen Liszt önmagával való viaskodásása, amelyet már semmi sem old fel, a lélek vágya a belsö nyugalomra és magányra, amely soha sem érhetö el, ha valakit feszít a tettvágy, a megismerés, az alkotás indíttatása. Az egyetlen megoldás - mint Senancournál is - a tó vizén a hullámok játékos dallamát, a csengö-csörgedezö patakot már meghallgatva a természet újabb csodájában, az alpesi tájban, egyszerü tehénkolompjaiban elmerülni, tovább mártózni a természet adta feloldásban, ha azért a lélek igazi otthonának keresése - "Le Mal du Pay" - reménytelen diszharmóniáival ezt meg is zavarja. Itt még Genf kissé messzinek tünö harangjai inkább a természet fontos részét képezik, számomra azonban már "beharangozza" a Liszt számára a végleges(?) feloldódást jelentö Istenhitet. Nem véletlen, hogy a "Benediction" elsö változata is - talán párhuzamosan - ekkor (1835-38) születik a Lamartin-ciklus tervével, igaz, hogy az érett mü Liszt kibontakozásával 10-15 évvel késöbbi keltezésü, itt már az ima jelenti a feloldozást... Antal István festöi elöadása egy négy zongoraestböl álló sorozat koncertje volt. Emlékezetem szerint a számomra is felejthetetlen tudású Marija Grinberg - Blumenfeld és Igumnov tanítványának lenni rangot jelentett - Beethoven szonáta-estje és egy Hernádi Lajos est - erröl nekem csak a ráadásként hallott Weber Rondó maradt emlékezetemben (Op. 24 IV. tétel - a Liszt által is sokat játszott Perpetuum mobile, a szonátának van Liszt-féle kiadása is...) voltak még a bérletben, a nagyedik esetleg Ungár Imre vagy Wehner Tibor koncertje lehetett. Bár akkor már - 14 évesen - némiképpen gyakorlott koncertlátogató voltam, söt a jegyiroda egyik kedvence 8-10 éves koromtól, akinek szívesen félre is tették az orgonaülés 58-60-as üléseinek egyikét (miért? - mert onnan tökéletesen rá lehetett látni a klaviatúrára), de ezen a koncerten hallottam igazán elöször, hogy önálló darabokból álló ciklus egyedei -amelyek itt hangnemileg talán nem is kapcsolódnak - programmatikailag összefügghetnek és... hogy ezt egy igazi müvész érzékeltetni tudja. Nem a különbözöség a domináns - mint pl. a Kiállítás képeiben - hanem a közös szál, amire rávezeti a közönséget, ami további mondanivalót közöl a megérteni vágyóval. Ezért is volt számomra ez az est maradandó, mert erre itt vezetett rá Antal játéka, itt tanultam meg - általánosabban -, hogy zenedarabok nagyon ritkán valók elözmény(ek) nélkül és az igazi mestermüveknek - akár egy másik zeneszerzönél - következményei vannak. Ez a zeneszeretö számára egy újabb izgalmas és szép "rejtvény", az összefüggések felfedezése. Számomra pl. Raff Lenore-ja a Les Preludes-töl nem független, Suk Azrael-je szomorú édestestvére Schmidt IV. Szimfóniájának, s. i. t. Antal estjének második része ilyen szempontból már nem volt ilyen homogén. Itt a két középsö elfelejtett keringöt és az akkor "felfedezett" Csárdás macabre-t és a "Csárdás obstine"-t játszotta. Annak idején Liszt-esteken inkább Rapszódiák, Velence és Nápoly, Valse Impromptu és hasonlóak szerepeltek. Szegedi Ernö estjei a késöi Liszt müvekkel egy külön - mondhatnám "zenei különcök" számára fenntartott kategória volt. Egy tizenéves számára az öregség kesernyésségével füszerezett, egyszerübb, de mégis izgalmas müvek akkor még örök rejtélyt jelentettek. Emlékszem, hogy a koncert után a családi kottatárban nem talált 2. Valse oublieé-t beszerezve vagy százszor eljátszottam, késöbb a lemezfelvételt recsegösre játszottam, hogy ez az egyszerü "zeneietlenség", "Unmusik" miért is tetszhet nekem? Antal István sem adta meg hozzá ugyan a kulcsot, "csak" eljátszotta, hogy ez milyen csodás, magától értetödö zene, amely csak nem olyan, mint a korábbi Liszt müvek. Jellemzö, hogy amikor az Années 3. évének kottáját kerestem a Zenei Antikvárban, akkor a bolt kiváló szakembere azt kérdezte, miért nem elég nekem a Peters kiadásban található Jeux d'eaux de la Villa d'Este, a többi darab ugyis érdektelen, senki sem játssza öket. Persze azért a. D. ismertem Richter, Starkman, Bächer egyedi felvételeit, ezért kerestem a kottát... A második részben Antal István egy harmadik müfajt is bemutatott, fantasztikusan: akkor kevesen vállalkoztak még a "Réminiscences de Don Juan" elöadására. H. Neuhaus írja egy darabbal kapcsolatban, hogy azt csak a gépzongora, a pianola és Grigorij Ginzburg tudja igazán lejátszani. Nos a Goldenweiser tanítvány-csodagyerek Ginzburgnak (aki nála is lakott) egy felvételét jól ismertem, Antal István technikailag nem (vagy alig) maradt el ettöl, de a mü zenei tartalmának kibontakoztatása jobban illett az operához, amint az a kettöjük újra hozzáférhetö felvételei alapján is igazolható. Ezután mesés ráadást kapott a közönség: a köznyelven "Figaró ábránd"-nak titulált több mint negyedórás nehéz, de ugyanakkor nagyon hálás mü - amelyre szintén érvényesek az elöbb elmondottak - után a két kéz párhuzamos mozgásával nehezített Ricordi-kiadású E-Dur Paganini etüdöt játszotta el Antal István. Sajnos egy ponton bizonytalan vagyok - emlékszem egy nem túl démoni Mefisztó-keringöre is, amelyben inkább a csábítás trükkjei és az elfojtott "hátsó gondolatok" domináltak, de nem vagyok biztos, hogy ez is ezen az estén került müsorra. Talán megbocsátható 55 év távlatában... Mivel mi, a közönség ilyen "örök" élmény ellenére is sokszor hálátlanok vagyunk, hadd emlékezzem meg itt a Liszt-müvek egy másik rendkívüli mesteréröl, Kertész Lajosról. Egyik nagybátyám Keéri-Szántó növendéke (is) volt, aki azután itt nem részletezhetö okokból egy kutatóintézet föosztályvezetöje lett, de rajongása Liszt felé egész életében tovább kísérte. Egyszer kottáimmal meglátogattam - csodás Förster hangversenyzongorája is csábított - ö izgatottan kézenfogott és néhány házzal arrébb kísért, ahonnan Liszt Vogelpredigt-jének hangjai hallatszottak. Nem a Jeanne-Marie Darre féle "csodatrillák", hanem Assisi Szent Ferenc párbeszéde a madarakkal, akik intonált hangon valóban "beszélgettek" itt vele. Megdöbbenve álltunk ott és még a késöbbiekben is le-leszaladtunk a Bakalépcsötöl, hogy hosszasan hallgatózzunk az ismeretlen ház elött, emberi hangú, de "zamatos" Bartókot, authentikus, nem túlromantizált, de férfiasan izzó Chopint és a jövö bölcs abbéjaként ható értelmes-érzelmes Liszteket hallhattunk. Kiderült, hogy Kertész Lajos lakik a házban, ezek után évekig hüségesen jártunk a koncertjeire, szinte kizárólag kisebb termekbe (Bartók - a mai Pesti Szinház, Semmelweiss utca), mert a rendszer így dotálta 1956-os szerepét. Kertész Lajosról azt mondta értö nagybátyám, hogy Ö nem zongorázik, hanem a hangszeren prédikál... Csak jóval késöbb tudtuk meg, hogy Debrecenben valóban teológiát végzett és felszentelt református lelkész - de emberségét, hittel, szeretettel áthatott müvészetét a közönség soraiból is éreztük. Több konzit, föiskolát végzett zenész barátom hálás neki ritka emberi és zenei hozzáállásáért. Bár én a most novemberben betöltött 90 éves születésnapja alkalmából már megköszöntem Neki mindazt, amit elsösorban Liszt müvészetéböl Neki köszönhetek, hogy megismerhettem az igazi Történelmi arcképeket, amely nem panoptikum, hanem élö, áldozatkész magyarok hanglenyomata, nem csak Assisi, hanem Paolai Szent Ferenc tanúbizonyságát is a hit mellett, ahol a hullámok - nem a hollywoodi studiók plasztikdiszletét idézik - mint oly' sok elöadásban, a Himnusz és a Szózat egységét, összecsengését vagy a családunk életében szerepet játszó Szent Radegundis himnuszát, amellyel a pápai menetet fogadják, hogy a rászorultak önzetlen megsegítéséhez Krisztus keresztjének egy gyógyító szilánkját átvegyék. Kertész Lajos most nemrég vett fel a Naxos számára négy új anyagú CD-t, hogy a jövö generációinak átadja az Ö Bartók-képét - nem gyözöm hallgatni és nem szégyellem, néha azt veszem észre, hogy megjelenik egy könnycsepp... Kedves Tanár úr, tisztelt Kertész Lajos müvész úr, kerek születésnapod alkalmából innen is hadd kívánjunk Neked jó egészséget és sok örömöt és ... köszönjük tiszta szívböl!
532 Búbánat 2015-11-23 11:23:00 [Válasz erre: 531 Búbánat 2015-11-19 23:37:21]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 3. ¾12-kor a hangversenyre mentünk. Miközben odaérkeztünk, elgondoltam: az a kívánságom, hogy kiváló emberekkel En RAPPORT lehessek; igazán legkevésbé sem hiúságból, egyes egyedül a magasabb okok kedvéért. Liszt-hangverseny. Beethoven Asz-dúr szonátája… Liszt előadása klasszikusnak tűnt fel nekem, a mű szellemének megfelelően. Néhány Schubert-dal következett. (Schubert az egész emberiségnek dalolt.) E nem éppen rosszul énekelt dalokat dalolva kísérte. Liszt fantáziája a „Hugenották” témáira részleteiben szép, némely helyen egészen olvadékony, ájtatos hangulatú darab, más részeiben azonban – emlékezetem szerint első ízben – nehézségeket nyújtott Liszt, zenei nehézségeket; mintha eszmék helyett futamokon gondolkozott volna annak megalkotásakor. Egyébként, talán jobban megértettem volna e fantáziát, ha az alapjául szolgáló témákat jobban ismerném. Saját etűdje következett; édes dallam siklik itt gyöngycsepp folyamon át, veszélyre, rémületre emlékezve, azokat közölve, s a végén lágyan aláomolva, s miközben utolsó sóhaját lehelvén elhangzik, soha el nem enyésző echót hagy vissza a lélekben. Ezután egy galopp következett ugyancsak tőle. Ennél tipegő tündérkék jutottak eszembe és „the ouragan whirling around” (az orkán örvénylése) is. Úgy gondoltam, erre nem táncolnék, mert némely részén dühödten kellene táncolnom. – Hogy Liszt némelykor nehézségekben tévelyeg, s őt – mint Steuber báró (A fordító megjegyzése: Erről a bárói családról is hallgat a Gothai Almanach.) mondta – , mintha föld alatti szellemek ragadnák tova, ez nagyrészt a közönség bűne, mely általában inkább megindul a bámulattól, mint az igazi gyönyörűségtől. Bár vannak itt – azt hiszem – sokan, akik, ha Lisztet nem is értik meg, mégis megérzik, hogy nem a mechanika, hanem a szellem az, ami őket bámulatra ragadja; azonban, mielőtt Liszt ideért volna, mindig csak azt a képességét dicsérték, hogy a nehézségeket legyőzi, egyébként pedig különc képzelgőnek jellemezték; ezen a véleményen azonban csak az lehet, aki őt egyáltalán nem érti meg. – Mondják: „szükség a vasat is széttöri”. Liszttel kapcsolatban azonban az jutott az eszembe, hogy a rendkívüli szellem áttöri a közönséges fizikai korlátokat éppúgy, mint ahogyan össze is tartja azt, ami az ő uralkodói hatalma nélkül széthullana! M.-mel gyalog tértünk haza, Lisztről beszélgettünk. Harmonikán játszottam…; arra a párhuzamra gondoltam, melyet Halm vont egyrészt Henselt kompozíciói (en miniature, persze) és Mozartéi között, másrészt Liszt és Beethoven alkotásait hasonlította össze egymással, vagy még inkább Henseltet és Lisztet állította szembe Mozarttal és Beethovennel. Ez valamennyire helyesnek is tűnt fel nékem; azon tűnődtem ugyanis: vajon miért kisebbek a mi mostani géniuszaink a korábban születetteknél?, s úgy találtam, a helyes válasz az volna: mert kevesebb bennük az egyszerűség. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 3. ¾12-kor a hangversenyre mentünk. Miközben odaérkeztünk, elgondoltam: az a kívánságom, hogy kiváló emberekkel En RAPPORT lehessek; igazán legkevésbé sem hiúságból, egyes egyedül a magasabb okok kedvéért. Liszt-hangverseny. Beethoven Asz-dúr szonátája… Liszt előadása klasszikusnak tűnt fel nekem, a mű szellemének megfelelően. Néhány Schubert-dal következett. (Schubert az egész emberiségnek dalolt.) E nem éppen rosszul énekelt dalokat dalolva kísérte. Liszt fantáziája a „Hugenották” témáira részleteiben szép, némely helyen egészen olvadékony, ájtatos hangulatú darab, más részeiben azonban – emlékezetem szerint első ízben – nehézségeket nyújtott Liszt, zenei nehézségeket; mintha eszmék helyett futamokon gondolkozott volna annak megalkotásakor. Egyébként, talán jobban megértettem volna e fantáziát, ha az alapjául szolgáló témákat jobban ismerném. Saját etűdje következett; édes dallam siklik itt gyöngycsepp folyamon át, veszélyre, rémületre emlékezve, azokat közölve, s a végén lágyan aláomolva, s miközben utolsó sóhaját lehelvén elhangzik, soha el nem enyésző echót hagy vissza a lélekben. Ezután egy galopp következett ugyancsak tőle. Ennél tipegő tündérkék jutottak eszembe és „the ouragan whirling around” (az orkán örvénylése) is. Úgy gondoltam, erre nem táncolnék, mert némely részén dühödten kellene táncolnom. – Hogy Liszt némelykor nehézségekben tévelyeg, s őt – mint Steuber báró (A fordító megjegyzése: Erről a bárói családról is hallgat a Gothai Almanach.) mondta – , mintha föld alatti szellemek ragadnák tova, ez nagyrészt a közönség bűne, mely általában inkább megindul a bámulattól, mint az igazi gyönyörűségtől. Bár vannak itt – azt hiszem – sokan, akik, ha Lisztet nem is értik meg, mégis megérzik, hogy nem a mechanika, hanem a szellem az, ami őket bámulatra ragadja; azonban, mielőtt Liszt ideért volna, mindig csak azt a képességét dicsérték, hogy a nehézségeket legyőzi, egyébként pedig különc képzelgőnek jellemezték; ezen a véleményen azonban csak az lehet, aki őt egyáltalán nem érti meg. – Mondják: „szükség a vasat is széttöri”. Liszttel kapcsolatban azonban az jutott az eszembe, hogy a rendkívüli szellem áttöri a közönséges fizikai korlátokat éppúgy, mint ahogyan össze is tartja azt, ami az ő uralkodói hatalma nélkül széthullana! M.-mel gyalog tértünk haza, Lisztről beszélgettünk. Harmonikán játszottam…; arra a párhuzamra gondoltam, melyet Halm vont egyrészt Henselt kompozíciói (en miniature, persze) és Mozartéi között, másrészt Liszt és Beethoven alkotásait hasonlította össze egymással, vagy még inkább Henseltet és Lisztet állította szembe Mozarttal és Beethovennel. Ez valamennyire helyesnek is tűnt fel nékem; azon tűnődtem ugyanis: vajon miért kisebbek a mi mostani géniuszaink a korábban születetteknél?, s úgy találtam, a helyes válasz az volna: mert kevesebb bennük az egyszerűség. (Folytatom)
531 Búbánat 2015-11-19 23:37:21 [Válasz erre: 530 Búbánat 2015-11-19 00:54:05]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 2. M.- mel mentem sétálni. Lisztről beszélgettünk. Szeretné – úgymond -, ha érdekesebb beszélgetést folytatnék Liszttel. Azt hiszi, hogy – amilyennek ő Lisztet képzeli – a köztünk való eszmecsere kedvezően hatna rá. Erre – hiúság nélkül – már magam is gondoltam. De, mint M.- nek tegnap is mondtam, bármennyire is érdekelne a vele való beszélgetés, soha a legártatlanabb hadi fogásba (manoeuvreing) se mennék bele; ez annyira ellenkezik a természetemmel, hogy még ha akarnám, sem tudnám. A minap azt gondoltam magamban: szeretném megkérdezni őt, hogy ha valami szépet lát, az eszme, melyet felfogott, nem nyilatkozik-e meg néki akaratlanul hangokban is? De hát igazán gyerekes vagyok! Ez csak álmaim világába tartozik. Mert ha így gondolok rá, úgy vagyok vele, mintha rokona lennék, amint azonban a szalonba képzelem őt, úgy természetesen mindjárt idegent jelent számomra. M.- mel a Práteren sétáltunk át…. Otthon órám Nicolainál; ismét Lisztről volt szó. Úgy vélem, közte és Thalberg között az a különbség, hogy míg Liszt a zongorát eszköznek, addig azt Thalberg célnak tekinti. Mily sokat is foglalkoztatott már engem Liszt! Minél többet beszélek és hallok róla, annál jobban gazdagít a géniusza, annál inkább érdekel engem…… G. úr jött hozzánk, s Liszt képét hozta nekem Kriehubertől. Ennek a képnek igen örültem – nagyon geniálisan ábrázolja Lisztet. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 2. M.- mel mentem sétálni. Lisztről beszélgettünk. Szeretné – úgymond -, ha érdekesebb beszélgetést folytatnék Liszttel. Azt hiszi, hogy – amilyennek ő Lisztet képzeli – a köztünk való eszmecsere kedvezően hatna rá. Erre – hiúság nélkül – már magam is gondoltam. De, mint M.- nek tegnap is mondtam, bármennyire is érdekelne a vele való beszélgetés, soha a legártatlanabb hadi fogásba (manoeuvreing) se mennék bele; ez annyira ellenkezik a természetemmel, hogy még ha akarnám, sem tudnám. A minap azt gondoltam magamban: szeretném megkérdezni őt, hogy ha valami szépet lát, az eszme, melyet felfogott, nem nyilatkozik-e meg néki akaratlanul hangokban is? De hát igazán gyerekes vagyok! Ez csak álmaim világába tartozik. Mert ha így gondolok rá, úgy vagyok vele, mintha rokona lennék, amint azonban a szalonba képzelem őt, úgy természetesen mindjárt idegent jelent számomra. M.- mel a Práteren sétáltunk át…. Otthon órám Nicolainál; ismét Lisztről volt szó. Úgy vélem, közte és Thalberg között az a különbség, hogy míg Liszt a zongorát eszköznek, addig azt Thalberg célnak tekinti. Mily sokat is foglalkoztatott már engem Liszt! Minél többet beszélek és hallok róla, annál jobban gazdagít a géniusza, annál inkább érdekel engem…… G. úr jött hozzánk, s Liszt képét hozta nekem Kriehubertől. Ennek a képnek igen örültem – nagyon geniálisan ábrázolja Lisztet. (Folytatom)
530 Búbánat 2015-11-19 00:54:05 [Válasz erre: 529 Búbánat 2015-11-18 00:59:44]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 1. Liszt arckifejezése mindig érdekesebbé és vonzóbbá válik előttem, minél többet látom. Valami végtelenül szellemi, az önérzet kifejezése és az érzések gazdagsága ömlik el nemes arcán egészen a száj vonulatáig. Rendkívüli volt a lelkesedés a zsúfolásig megtelt teremben. Inkább szalonhoz hasonlított, melyben egy Meteornak hódoltak, mint hangversenyteremhez. G.-vel beszélgettem Lisztről; csaknem félek – mondám – őt közelebbről megismerni; MOST mintegy rokonnak érzem magammal, s ez AKKOR talán megszűnnék. Ebéd után generalbasszus-lecke. Mainberg báró (A fordító megjegyzése: A Gothai Almanachok erről a bárói családról nem szólnak.), majd utána Lickl jött el. Folyton csak Liszt a beszéd tárgya. Lickl egész valójával rajong érte, én is hasonlóképp, azonban ma már nem annyira, mint Lickl. Tegnap még egészen Lickl-lel tartottam, s egészen elbódultam tőle. Lickl egyedülállónak tartja Lisztet; ez ő az én véleményem szerint is, egyedüli a maga nemében, meteor, azonban nem minden mást megsemmisítő, és még nem (talán ilyen lesz még belőle, ezt megítélni nem tudom) – most még ben szilárdan álló nap, mely új rendszert alapítana és szilárdítana meg. Vallom, hogy nemcsak geniális, hanem valóságos géniusz, aki világokat hordoz magában, melyeket külön fény világít meg, s ettől magukban fénylőnek és világítónak látszanak; mégis eddig csupán rendkívül szellemes átérzéseket nyújtott, nem pedig nagyszerű, egyedülálló eszméket; sok tüzes, csillogó szikrát, de nem tisztult önálló fényt; legalábbis így tűnt fel nekem az után, hogy a tőle hallottakat magamba szívtam. Ezúttal nem az ő előadásáról beszélek, hanem szerzeményeiről; nem a felfogásáról, mely – mondhatnám – teremtő, hanem teljesen egyéni alkotásairól. Lickl azt állította tegnap, hogy Liszt a műveket soha sem ismétli teljesen ugyanazon a módon, hanem mindig valami új árnyalással. Helyes ez, ha előadásról, nem pedig rögtönzésről van szó? A muzsikában bizonyára helyes! - miután a zene az érzelmek nyelve, s ez végtelenül sokféleképpen és emellett mindig helyesen fogható fel. Az érzésben az élmények végtelen sokasága nyugszik. Ha a gondolat egy világot zár magába, az érzés a gondolatoknak és élményeknek egész ősvilága. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Május 1. Liszt arckifejezése mindig érdekesebbé és vonzóbbá válik előttem, minél többet látom. Valami végtelenül szellemi, az önérzet kifejezése és az érzések gazdagsága ömlik el nemes arcán egészen a száj vonulatáig. Rendkívüli volt a lelkesedés a zsúfolásig megtelt teremben. Inkább szalonhoz hasonlított, melyben egy Meteornak hódoltak, mint hangversenyteremhez. G.-vel beszélgettem Lisztről; csaknem félek – mondám – őt közelebbről megismerni; MOST mintegy rokonnak érzem magammal, s ez AKKOR talán megszűnnék. Ebéd után generalbasszus-lecke. Mainberg báró (A fordító megjegyzése: A Gothai Almanachok erről a bárói családról nem szólnak.), majd utána Lickl jött el. Folyton csak Liszt a beszéd tárgya. Lickl egész valójával rajong érte, én is hasonlóképp, azonban ma már nem annyira, mint Lickl. Tegnap még egészen Lickl-lel tartottam, s egészen elbódultam tőle. Lickl egyedülállónak tartja Lisztet; ez ő az én véleményem szerint is, egyedüli a maga nemében, meteor, azonban nem minden mást megsemmisítő, és még nem (talán ilyen lesz még belőle, ezt megítélni nem tudom) – most még ben szilárdan álló nap, mely új rendszert alapítana és szilárdítana meg. Vallom, hogy nemcsak geniális, hanem valóságos géniusz, aki világokat hordoz magában, melyeket külön fény világít meg, s ettől magukban fénylőnek és világítónak látszanak; mégis eddig csupán rendkívül szellemes átérzéseket nyújtott, nem pedig nagyszerű, egyedülálló eszméket; sok tüzes, csillogó szikrát, de nem tisztult önálló fényt; legalábbis így tűnt fel nekem az után, hogy a tőle hallottakat magamba szívtam. Ezúttal nem az ő előadásáról beszélek, hanem szerzeményeiről; nem a felfogásáról, mely – mondhatnám – teremtő, hanem teljesen egyéni alkotásairól. Lickl azt állította tegnap, hogy Liszt a műveket soha sem ismétli teljesen ugyanazon a módon, hanem mindig valami új árnyalással. Helyes ez, ha előadásról, nem pedig rögtönzésről van szó? A muzsikában bizonyára helyes! - miután a zene az érzelmek nyelve, s ez végtelenül sokféleképpen és emellett mindig helyesen fogható fel. Az érzésben az élmények végtelen sokasága nyugszik. Ha a gondolat egy világot zár magába, az érzés a gondolatoknak és élményeknek egész ősvilága. (Folytatom)
529 Búbánat 2015-11-18 00:59:44 [Válasz erre: 528 Búbánat 2015-11-17 01:12:32]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Április 28. Tegnap órám volt Nicolainál. Ismét Lisztre terelődött a szó. Nicolai úgy vélte, hogy Liszt zongoratudását el lehet sajátítani. Óh igen, ha valaki az ő tehetségével és szellemi képességeivel rendelkeznék! Hinni szeretném, hogy amit ő tesz, tudatosan teszi, s ha nem is egyedül ihletből áll a játéka, hanem részben kiszámított, mégis a szépség iránti érzéknek mindig jelen kell lennie, hogy az ilyen felfogás és készség megérlelődhessék. Április 30. … Liszt hangversenyére mentünk. Műsorát ehógy Czerny-szerzeménnyel kezdte, mely egyáltalán nem tetszett nekem. (A fordító megjegyzése: Czerny Karl, 1791-1857, világhírű bécsi zongoratanár és zeneszerző. Egy ideig Beethoven tanítványa is volt. Pedagógiai kiválóságát híres tanítványainak egész sora bizonyítja, akik közül az ifjú Liszt sem hiányzott.) Liszt persze Liszt-szerűen játszotta, értelmesen fogván fel még az értelmetlent is, s kiegyenlítő simítással annak bizonyos jellegzetességet tudott adni. Következett Lenker kisasszony rossz szavalata, melyet nagyon ’mauvais genre’-nek találtam. Két etűdöt játszott ezután Liszt, az egyiket Chopintől – ezt gyakran hallottam már Henselt és Wieck [Clara] előadásában. (A fordító megjegyzése: Henselt Adolf, 1814-1889, az újkor egyik legfinomabb érzékű zongoraművésze volt.) Liszt előadása ezekétől teljesen eltért, nagy nyugalommal deklamált, gyöngéden és eredetiséggel. Nem mondhatom, hogy előadásánál kielégítőbbet el sem tudnék képzelni, de – úgy gondolom – több művészettel, mint érzéssel játszott, majdnem azt mondhatnám: több eredetiséggel mint igazsággal, azonban szellemes és átérzett deklamációjában feltűnt a művészet fölötti tökéletes uralma. Néhány Schubert-dalt kísért, csak a kíséretről szólok; Tietze éneke kevéssé vonzott. (A fordító megjegyzése: Tietze Ludwig, 1798-1850, jeles bécsi udvari tenorista.) Az ’Erlkönig’-et nagyszerűen kísérte. Néhány percig fantáziált, bevallom – számomra nem nagyon világosan; úgy tűnt fel nekem, mintha eszméi kissé futamokban tévelyegtek volna. Bár az ilyesmi nem zavar nála, emberi mivoltához tartozik, mely nélkül ez oly lélek előadása lenne, aki csupán világos képeket szeretne mindig, homályos álmokat soha. Fantáziája Rossini egyik témájára rendkívül szellemes; egy keringőt szőtt bele, s oly eszmékre tért át, melyek mintegy szellemek és boszorkányok táncát ábrázolták. Úgy tetszett nekem, mintha tündérek és mulatozó boszorkányok vonultak volna el előttünk. A téma részben feldolgozva annyira burkoltan vonult végig az egészen, hogy midőn egyszer felismertem, rájöttem, hogy nem most tűnt újból fel, hanem ha burkoltan is, de a beavatottak számára felismerhetően, mindig jelen volt. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Április 28. Tegnap órám volt Nicolainál. Ismét Lisztre terelődött a szó. Nicolai úgy vélte, hogy Liszt zongoratudását el lehet sajátítani. Óh igen, ha valaki az ő tehetségével és szellemi képességeivel rendelkeznék! Hinni szeretném, hogy amit ő tesz, tudatosan teszi, s ha nem is egyedül ihletből áll a játéka, hanem részben kiszámított, mégis a szépség iránti érzéknek mindig jelen kell lennie, hogy az ilyen felfogás és készség megérlelődhessék. Április 30. … Liszt hangversenyére mentünk. Műsorát ehógy Czerny-szerzeménnyel kezdte, mely egyáltalán nem tetszett nekem. (A fordító megjegyzése: Czerny Karl, 1791-1857, világhírű bécsi zongoratanár és zeneszerző. Egy ideig Beethoven tanítványa is volt. Pedagógiai kiválóságát híres tanítványainak egész sora bizonyítja, akik közül az ifjú Liszt sem hiányzott.) Liszt persze Liszt-szerűen játszotta, értelmesen fogván fel még az értelmetlent is, s kiegyenlítő simítással annak bizonyos jellegzetességet tudott adni. Következett Lenker kisasszony rossz szavalata, melyet nagyon ’mauvais genre’-nek találtam. Két etűdöt játszott ezután Liszt, az egyiket Chopintől – ezt gyakran hallottam már Henselt és Wieck [Clara] előadásában. (A fordító megjegyzése: Henselt Adolf, 1814-1889, az újkor egyik legfinomabb érzékű zongoraművésze volt.) Liszt előadása ezekétől teljesen eltért, nagy nyugalommal deklamált, gyöngéden és eredetiséggel. Nem mondhatom, hogy előadásánál kielégítőbbet el sem tudnék képzelni, de – úgy gondolom – több művészettel, mint érzéssel játszott, majdnem azt mondhatnám: több eredetiséggel mint igazsággal, azonban szellemes és átérzett deklamációjában feltűnt a művészet fölötti tökéletes uralma. Néhány Schubert-dalt kísért, csak a kíséretről szólok; Tietze éneke kevéssé vonzott. (A fordító megjegyzése: Tietze Ludwig, 1798-1850, jeles bécsi udvari tenorista.) Az ’Erlkönig’-et nagyszerűen kísérte. Néhány percig fantáziált, bevallom – számomra nem nagyon világosan; úgy tűnt fel nekem, mintha eszméi kissé futamokban tévelyegtek volna. Bár az ilyesmi nem zavar nála, emberi mivoltához tartozik, mely nélkül ez oly lélek előadása lenne, aki csupán világos képeket szeretne mindig, homályos álmokat soha. Fantáziája Rossini egyik témájára rendkívül szellemes; egy keringőt szőtt bele, s oly eszmékre tért át, melyek mintegy szellemek és boszorkányok táncát ábrázolták. Úgy tetszett nekem, mintha tündérek és mulatozó boszorkányok vonultak volna el előttünk. A téma részben feldolgozva annyira burkoltan vonult végig az egészen, hogy midőn egyszer felismertem, rájöttem, hogy nem most tűnt újból fel, hanem ha burkoltan is, de a beavatottak számára felismerhetően, mindig jelen volt. (Folytatom)
528 Búbánat 2015-11-17 01:12:32 [Válasz erre: 527 Búbánat 2015-11-16 00:40:49]
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Április 24. Hat órakor Liszt hangversenyére, a Musikvereinbe hajtattunk. Bár korán volt, belépőjegyet már nem lehetett kapni, a zártszékek jegyei már napokkal ezelőtt elkeltek. Ennyire telt termet még sohasem láttam, minden talpalatnyi helyet, még a zenekar helyét is hallgatóság foglalta el. Rémítő meleg volt, s oly lárma körülöttem, mely kívánatossá tette számomra, hogy ne beszélgessek. Liszt megjelent. Hummel szeptettjét játszotta, egy nagyszerű lélek elbeszélését. (A fordító megjegyzése: Hummel N. János, 1778-1837, pozsonyi születésű, a maga idejében világhírű zongoraművész és zeneszerző. Mozart tanítványa.) S mily megértéssel, érzéssel és költőiséggel adta elő: festő, költő, énekes és rögtönző volt egy személyben! Plasztikusan játszotta, meghatóan, elragadóan. Tökéletesen, mint ihletett költő, klasszikus mester, ki a természetet objektíve fogja fel, s azt a saját fennkölt szubjektivitásával egyesítve ábrázolja! (A fúgáknál az ötlött eszembe, hogy a fúgákat általában a komoly szellemek játszadozásainak lehetne elnevezni.) Lutzer kisasszony egy német dalt énekelt – nem valami elragadóan. (A fordító megjegyzése: Lutzer Jenni a bécsiek kedvelt koloratúr énekesnője. 16 éves korában – 1832-ben – lépett színpadra, ahonnan 1842-ben történt férjhezmenetelekor visszavonult.) Liszt két Schubert-dalt adott elő. Csak ily kezek, a géniusz eszközei, képesek számunkra igazán csodálatosnak és megfoghatatlannak látszó dolgok közlésére; gondoljunk csak a tehetségre…; Liszt játékában az ének jól elkülönült a kísérettől. Szavalat következett, melyből egyáltalán semmit sem értettem és jegyeztem meg; nem is igen figyeltem rá; még mindig Lisztet hallottam. Azt hiszem egyébként, nem sokat ért. Lutzer kisasszony Paccini „Tanti palpiti” áriáját énekelte, egy fülemüle-áriát; bámulom Lutzer kisasszony érces jó hangját, mely ugyan nem mindig egyformán kellemes, s nem is csalogányszerű. (A fordító megjegyzése: Paccini/Pacini Giovanni, 1796-1867, termékeny operaszerző és zenetanár. Viareggioban, majd később Luccában saját zeneiskolát és operát is alapított.) Liszt ezután Paccininek éppen az imént énekelt áriájára játszotta saját fantáziáját. A billentyűk éppúgy engedelmeskednek az harmonikus ujjainak, mint a hangok az ő géniuszának! Van valami sajátszerű a muzsikában, mely voltaképpen az érzelmek tolmácsolója; sok gondolatot és eszmét tud kifejezni és gerjeszteni, mégis, amit a bennünk rejlő isteni szikre rokonnak ismer meg benne, az szinte annyira nem földi már, hogy nem is gondoljuk át, csupán átálmodjuk. Ezt éreztem tegnap Liszt fantáziája alatt. Kívánságokról beszéltek. Némelyek Liszt helyébe kívánták volna magukat. Én csak azt kívántam, bár egész életemben minden héten egyszer hallhatnám őt, és nagyon sokszor jól kibeszélgethetném magam vele. Lelkem mélyén azonban ez a kívánság rejtőzött: bár az a lény lehetnék, aki egy ily nagy szellemben a fennköltet, a dicsőt tudná felébreszteni! Nagyon tudnék rajongani Lisztért, a géniuszért, mely benne testet öltött. Kívánságom Liszttel szemben nem a nőé, aki teljes odaadást csak ott kívánhatna – mint már többször hangsúlyoztam -, ahol viszonti érzéseket is talál. Rajongásom Liszt iránt, mely oly végtelenül feléje vonz, egyedül a szellemé, mely muzsikával oly híven kifejezi mindazt, ami szépet és nagyot annyira éreztem és elképzeltem. Tehetségével tökéletesen életre kelti, amit – még mielőtt hallottam volna őt – gyakran megálmodtam, azt érezvén, hogy így ’kellene’ lenni!...... Meggyőződésem azok után, amiket Lisztről hallottam, hogy ő, az ember, nem ideálom; mégis boldogság lehet az oly szellemmel való kapcsolat, aminő a Liszté; mert – mint mondám – bizonyára Isteni szunnyad benne, mely minden magasrendű megértésére készteti; ha emellett nem is magasrendű fennkölt ’ember’, erről nem benső képességei tehetnek, hanem az iránya, melyen halad. Nagyon izgatott voltam a hangverseny után. Valamennyien eljöttek még a színházi próbára. – Nicolai úr is eljött. Lisztről beszélgettünk. Arra gondolva, mi mindent jegyeztem fel róla, kissé fellengzőnek tűntem fel magam előtt, bár tegnapelőtti érzéseimbe jól bele tudtam élni magam; de amint ő rá gondoltam és beszélni kezdtem róla, hogy érzelmeimet kifejezzem, rajongásom akaratlanul is megújult. Mások elragadtatása is bizonyára éppoly nagy, mégis úgy vagyok vele, mintha senki nem tudná őt oly mélyen átérezni, mint én, miután ő éppen azt fejezi ki teljesen, amit én oly mélyen átérezni és érteni tudok. Ebéden Breda és Nicolai volt nálunk. Lisztről, Lisztről és megint csak Lisztről folyt a szó. Akárhányszor így szólok magamhoz: ’miért ne beszélgethetnél vele magasrendű dolgokról, jóságról, szépségről – mily pompás is volna ez!’ Azonban rögtön arra gondolok, hogy ha ez jó volna, Isten bizonyára meg is engedné, ha pedig nem az, csak hiúságból történnék, így hát nem is kívánom többé……………. (Folytatom)
Folytatom Walter Teréz ( Pulszky Ferencné) naplójának közlését: „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Április 24. Hat órakor Liszt hangversenyére, a Musikvereinbe hajtattunk. Bár korán volt, belépőjegyet már nem lehetett kapni, a zártszékek jegyei már napokkal ezelőtt elkeltek. Ennyire telt termet még sohasem láttam, minden talpalatnyi helyet, még a zenekar helyét is hallgatóság foglalta el. Rémítő meleg volt, s oly lárma körülöttem, mely kívánatossá tette számomra, hogy ne beszélgessek. Liszt megjelent. Hummel szeptettjét játszotta, egy nagyszerű lélek elbeszélését. (A fordító megjegyzése: Hummel N. János, 1778-1837, pozsonyi születésű, a maga idejében világhírű zongoraművész és zeneszerző. Mozart tanítványa.) S mily megértéssel, érzéssel és költőiséggel adta elő: festő, költő, énekes és rögtönző volt egy személyben! Plasztikusan játszotta, meghatóan, elragadóan. Tökéletesen, mint ihletett költő, klasszikus mester, ki a természetet objektíve fogja fel, s azt a saját fennkölt szubjektivitásával egyesítve ábrázolja! (A fúgáknál az ötlött eszembe, hogy a fúgákat általában a komoly szellemek játszadozásainak lehetne elnevezni.) Lutzer kisasszony egy német dalt énekelt – nem valami elragadóan. (A fordító megjegyzése: Lutzer Jenni a bécsiek kedvelt koloratúr énekesnője. 16 éves korában – 1832-ben – lépett színpadra, ahonnan 1842-ben történt férjhezmenetelekor visszavonult.) Liszt két Schubert-dalt adott elő. Csak ily kezek, a géniusz eszközei, képesek számunkra igazán csodálatosnak és megfoghatatlannak látszó dolgok közlésére; gondoljunk csak a tehetségre…; Liszt játékában az ének jól elkülönült a kísérettől. Szavalat következett, melyből egyáltalán semmit sem értettem és jegyeztem meg; nem is igen figyeltem rá; még mindig Lisztet hallottam. Azt hiszem egyébként, nem sokat ért. Lutzer kisasszony Paccini „Tanti palpiti” áriáját énekelte, egy fülemüle-áriát; bámulom Lutzer kisasszony érces jó hangját, mely ugyan nem mindig egyformán kellemes, s nem is csalogányszerű. (A fordító megjegyzése: Paccini/Pacini Giovanni, 1796-1867, termékeny operaszerző és zenetanár. Viareggioban, majd később Luccában saját zeneiskolát és operát is alapított.) Liszt ezután Paccininek éppen az imént énekelt áriájára játszotta saját fantáziáját. A billentyűk éppúgy engedelmeskednek az harmonikus ujjainak, mint a hangok az ő géniuszának! Van valami sajátszerű a muzsikában, mely voltaképpen az érzelmek tolmácsolója; sok gondolatot és eszmét tud kifejezni és gerjeszteni, mégis, amit a bennünk rejlő isteni szikre rokonnak ismer meg benne, az szinte annyira nem földi már, hogy nem is gondoljuk át, csupán átálmodjuk. Ezt éreztem tegnap Liszt fantáziája alatt. Kívánságokról beszéltek. Némelyek Liszt helyébe kívánták volna magukat. Én csak azt kívántam, bár egész életemben minden héten egyszer hallhatnám őt, és nagyon sokszor jól kibeszélgethetném magam vele. Lelkem mélyén azonban ez a kívánság rejtőzött: bár az a lény lehetnék, aki egy ily nagy szellemben a fennköltet, a dicsőt tudná felébreszteni! Nagyon tudnék rajongani Lisztért, a géniuszért, mely benne testet öltött. Kívánságom Liszttel szemben nem a nőé, aki teljes odaadást csak ott kívánhatna – mint már többször hangsúlyoztam -, ahol viszonti érzéseket is talál. Rajongásom Liszt iránt, mely oly végtelenül feléje vonz, egyedül a szellemé, mely muzsikával oly híven kifejezi mindazt, ami szépet és nagyot annyira éreztem és elképzeltem. Tehetségével tökéletesen életre kelti, amit – még mielőtt hallottam volna őt – gyakran megálmodtam, azt érezvén, hogy így ’kellene’ lenni!...... Meggyőződésem azok után, amiket Lisztről hallottam, hogy ő, az ember, nem ideálom; mégis boldogság lehet az oly szellemmel való kapcsolat, aminő a Liszté; mert – mint mondám – bizonyára Isteni szunnyad benne, mely minden magasrendű megértésére készteti; ha emellett nem is magasrendű fennkölt ’ember’, erről nem benső képességei tehetnek, hanem az iránya, melyen halad. Nagyon izgatott voltam a hangverseny után. Valamennyien eljöttek még a színházi próbára. – Nicolai úr is eljött. Lisztről beszélgettünk. Arra gondolva, mi mindent jegyeztem fel róla, kissé fellengzőnek tűntem fel magam előtt, bár tegnapelőtti érzéseimbe jól bele tudtam élni magam; de amint ő rá gondoltam és beszélni kezdtem róla, hogy érzelmeimet kifejezzem, rajongásom akaratlanul is megújult. Mások elragadtatása is bizonyára éppoly nagy, mégis úgy vagyok vele, mintha senki nem tudná őt oly mélyen átérezni, mint én, miután ő éppen azt fejezi ki teljesen, amit én oly mélyen átérezni és érteni tudok. Ebéden Breda és Nicolai volt nálunk. Lisztről, Lisztről és megint csak Lisztről folyt a szó. Akárhányszor így szólok magamhoz: ’miért ne beszélgethetnél vele magasrendű dolgokról, jóságról, szépségről – mily pompás is volna ez!’ Azonban rögtön arra gondolok, hogy ha ez jó volna, Isten bizonyára meg is engedné, ha pedig nem az, csak hiúságból történnék, így hát nem is kívánom többé……………. (Folytatom)
