611 Búbánat 2016-03-01 20:33:57 [Válasz erre: 503 Búbánat 2015-10-20 10:07:53]
A műsorújság szerint ma éjjel ismét leadja a Duna Tv az alábbi koncert felvételét: Müpart Classic „Határtalan Liszt” – Bogányi Gergely zongoraestje színes, magyar koncertfilm, 109 perc, 2015 Duna Televízió, 23.50 – 1.45 Liszt: 12 transzcendens etűd Liszt Ferenc születésnapjára emlékezve ünnepi főhajtásként szólaltatja meg Bogányi Gergely a XIX. század zongoravirtuózának a hangszer határait feszegető sorozatát, a Transzcendens etűdöket. A Liszt életművel elmélyülten foglalkozó művész nem csak a darabok magas technikai igényét tartja rendkívüli feladatnak, hanem a tételek többségében különböző programot megjelenítő karaktereinek hiteles tolmácsolását is, mely a zongorairodalom legnagyobb mérföldkövének számít. Műsorvezető: Bősze Ádám Szerkesztő: Várbiró Judit
A műsorújság szerint ma éjjel ismét leadja a Duna Tv az alábbi koncert felvételét: Müpart Classic „Határtalan Liszt” – Bogányi Gergely zongoraestje színes, magyar koncertfilm, 109 perc, 2015 Duna Televízió, 23.50 – 1.45 Liszt: 12 transzcendens etűd Liszt Ferenc születésnapjára emlékezve ünnepi főhajtásként szólaltatja meg Bogányi Gergely a XIX. század zongoravirtuózának a hangszer határait feszegető sorozatát, a Transzcendens etűdöket. A Liszt életművel elmélyülten foglalkozó művész nem csak a darabok magas technikai igényét tartja rendkívüli feladatnak, hanem a tételek többségében különböző programot megjelenítő karaktereinek hiteles tolmácsolását is, mely a zongorairodalom legnagyobb mérföldkövének számít. Műsorvezető: Bősze Ádám Szerkesztő: Várbiró Judit
610 Búbánat 2016-03-01 10:56:48 [Válasz erre: 609 Búbánat 2016-02-28 17:03:41]
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését; Liszt itthoni műveinek hazai fogadtatását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. „Az év végén a filharmonikusok bemutatják az „Ünnepi hangokat”; ezen az előadáson Liszt betegsége miatt nem vehet részt. 1878 elején Delibes tiszteleg a mesternél budapesti vendégszereplése alkalmából. Liszt estélyt ad és a „Mondschein-szonátát” zongorázza vendégeinek. A szívélyes francia kapcsolatok az év folyamán más formában is megnyilatkoznak: Saint-Saëns Párizsban hangversenyt rendez Liszt műveiből, amelynek a műsorán a Dante-szimfónia, a Faust-szimfónia és a Krisztus-oratórium részletei szerepelnek. A Dante-szimfónia egyébként Pesten is elhangzik, a filharmonikusok hangversenyén. 1879 francia vendégei, Massenet és Saint-Saëns is tisztelegnek Liszt előtt. Ez az év újabb nevezetes Liszt-hangversenyekkel ékes: a szegedi árvíz károsultjaiért zongorázik több alkalommal. E hangversenyek (az egyiknek gróf Andrássy bécsi estélye adott otthont) műsorán többször szerepelt Schubert Gyászindulója és Liszt Petőfi-elégiája. A bécsi estélyen – mint írják – a király is részt vett. Egy tanítványa beszámol Liszt nemzetközi tanítványgárda előtt zajló weimari zongoraóráiról: ’Ő határozza meg a játszók sorrendjét. Néha maga is a zongorához ül, a játszót hangos bravo-val tünteti ki, vagy maga is eljátszik egyes helyeket. Máskor látszólag közönyösen sétál fel és alá, a nélkül, hogy egy hang, vagy árnyalat elkerülné a figyelmét. A zongoraművészek sehol sem tanulhatnak nagyobb sikerrel, mint itt...’ Forrás: PESTI NAPLÓ, 1879., 196. sz.”
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését; Liszt itthoni műveinek hazai fogadtatását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. „Az év végén a filharmonikusok bemutatják az „Ünnepi hangokat”; ezen az előadáson Liszt betegsége miatt nem vehet részt. 1878 elején Delibes tiszteleg a mesternél budapesti vendégszereplése alkalmából. Liszt estélyt ad és a „Mondschein-szonátát” zongorázza vendégeinek. A szívélyes francia kapcsolatok az év folyamán más formában is megnyilatkoznak: Saint-Saëns Párizsban hangversenyt rendez Liszt műveiből, amelynek a műsorán a Dante-szimfónia, a Faust-szimfónia és a Krisztus-oratórium részletei szerepelnek. A Dante-szimfónia egyébként Pesten is elhangzik, a filharmonikusok hangversenyén. 1879 francia vendégei, Massenet és Saint-Saëns is tisztelegnek Liszt előtt. Ez az év újabb nevezetes Liszt-hangversenyekkel ékes: a szegedi árvíz károsultjaiért zongorázik több alkalommal. E hangversenyek (az egyiknek gróf Andrássy bécsi estélye adott otthont) műsorán többször szerepelt Schubert Gyászindulója és Liszt Petőfi-elégiája. A bécsi estélyen – mint írják – a király is részt vett. Egy tanítványa beszámol Liszt nemzetközi tanítványgárda előtt zajló weimari zongoraóráiról: ’Ő határozza meg a játszók sorrendjét. Néha maga is a zongorához ül, a játszót hangos bravo-val tünteti ki, vagy maga is eljátszik egyes helyeket. Máskor látszólag közönyösen sétál fel és alá, a nélkül, hogy egy hang, vagy árnyalat elkerülné a figyelmét. A zongoraművészek sehol sem tanulhatnak nagyobb sikerrel, mint itt...’ Forrás: PESTI NAPLÓ, 1879., 196. sz.”
609 Búbánat 2016-02-28 17:03:41 [Válasz erre: 608 Búbánat 2016-02-26 21:51:51]
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését; Liszt itthoni műveinek hazai fogadtatását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. „Az eddiginél szorosabban kapcsolódik a magyar zene történetéhez ezekben az években Liszt Ferenc működése. Ő, aki gyermekkorától kezdve az egész világé volt, öreg napjaira egyre inkább a miénk; életrendje, tevékenysége és művészi munkássága Magyarországhoz fűzi. Szabályos, meghatározott időközökben nálunk tartózkodik; tanít a Zeneakadémián, rész vesz zenei életünkben, és kései kompozícióival kijelöli a jövő magyar zenéjének útját. Mindezt a hatvanas évek magyar közvéleménye nem méltányolja valódi jelentősége szerint. Húsz évvel korábban azért haragudtak Lisztre, mert külföldön élt és nem hozta meg az elvárt-megkövetelt áldozatokat hazájáért. Most, hogy itt van, részt vállal kultúránk felvirágoztatásából, kicsinyes rosszindulattal keresik az okot a támadásra, holott a legtöbbször ő az, akinek oka volna megbántódni. Az elmúlt évtizedben országos botrányt kavartak a cigányzenéről írt könyve tévedései miatt, de sem Esztergomi, sem Koronázási miséje nem szolgált rá azokra a – felsőbb körökből mozgatott – akadályokra, amelyeket bemutatása elé gördítettek. Egyházi rendbe lépését a sajtó sistergő pletykaáradata kommentálja. „Király- himnuszát’ betiltja a megrettent operai intendáns! A filharmonikusok valósággal bojkottálják műveit azokban az esztendőkben, amikor Európa nagyvárosai és királyi udvarai versengve halmozzák el kitüntetéseikkel. Ezeknek az utolsó évtizedeknek vázlatos sajtókrónikáját tekintjük most át. 1868-ban, miközben a sajtó Liszt pappá szentelése körül intrikál, jelenik meg a mester új zongoraműve: ’Ábránd Mosonyi Szép Ilonkájának motívumaira’. A következő évben a ’Koronázási mise’ beható elemzését közli a ZENÉSZETI LAPOK, Liszt újító érdemének ismerve el a miseszöveg dramatizálását. Az 1870-es Batthyány-gyászünnepségen hangzik el Héroîde funèbre című szimfonikus költeménye. Ebben az évben több alkalommal zongorázik magánkörben: a kalocsai érsek palotájában Reményi Edével a ’Kreutzer-szonátát’ adják elő, majd a szekszárdi nőegylet javára rendezett jótékony célú hangversenyen működik közre Menter Zsófia, Reményi, Mihalovicz, Servais társaságában. Mosonyi halála alkalmával írja Mosonyi gyászmenete című művét, amelynek kiadói bevételét a Mosonyi-társulatnak ajánlja fel. Ezekben a hónapokban egyre erőteljesebben hallatszanak a sajtóban azok a hangok, amelyek Liszt itteni letelepedését javasolják, kérik, sürgetik. Körülötte eleven, mozgalmas zenei élet zajlik, mindenütt jelen van és nála mindenki megfordul (egy ízben olvassuk, hogy a rengeteg vendég miatt kénytelen megszüntetni ’zenészeti reggélyeit”). 1871 első napjaiban rendezett matinéján bemutatja Mihalovich Ödön legújabb zongora-ábrándját, Reményivel játszik Gobbi Henrik (1842-1920) darabjaiból, majd Janina Olgával négykezest ad elő. Közreműködik Ludwig Nohl német zenetudós budapesti Beethoven-előadásá; bemutatja a publikumnak Plotényi Nándort, a reményteljes fiatal hegedűművészt, akit ő kísér zongorán; Bartay Ede házi hangversenyén Bach ’cisz moll preludium és fúgáját’ adja elő; vezényel a filharmonikusok hangversenyén, és még számos egyéb alkalommal olvasunk róla: puszta jelenlétével élteti, ösztönzi, emeli zenei életünket. 1871-ben Richter János a filharmonikusokkal előadja a Hunok harca című szimfonikus költeményt. Bécsben Rubinstein vezényli a ’Krisztus-oratóriumot’. A következő évben a királyi udvar jelenlétében nyilvános hangversenyen zongorázik, 24 év óta másodízben: „Ő lelket önt minden hangjegybe, s bámulatot keltő alakzatokat tud előidézni még akkor is, ha a hagyományos kifejezési módoktól vagy pláne az illető szerzők eredeti intentioitol el is tér…” (ZENÉSZETI LAPOK, 1872. 26. sz.) A vár plébániatemplomában a dán Eduard Lassen miséjét, majd a belvárosi templomban saját ’Missa Choralisát’ vezényli. Richter bemutatja a ’Mefisztó-keringőt’. 1873 elején egyházi hangversenyen Mihalovich és Dunkl társaságában előadja Bach egyik háromzongorás versenyét, majd Alfred Jaell és felesége két zongorán a ’Patetikus koncertet’ szólaltatja meg. A következő zeneestélyen ő maga zongorázik. Műsora a következő: Beethoven: Asz-dur szonáta, op. 26. Liszt: Soirée de Vienne Schumann: Davidsbündlertänze Egy másik alkalommal: Beethoven: cisz-moll szonáta Chopin: Desz-dur perlüd b-moll mazurka Mihalovich: Nocturne Ábrányi: Romance Liszt: Átirat a Szózat és Himnuszra Ebben az időben nyilatkozik, hogy elvállalja a Zeneakadémia zongoratanszakának ’legfelsőbb kiművelési’ osztályán a tanári állást. Az év derekán bizottság alakul, hogy megünnepeljék Liszt művészi pályájának ötvenéves jubileumát. A ’Krisztus’ oratóriumot választják erre az alkalomra. (Folytatni fogom.)
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését; Liszt itthoni műveinek hazai fogadtatását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. „Az eddiginél szorosabban kapcsolódik a magyar zene történetéhez ezekben az években Liszt Ferenc működése. Ő, aki gyermekkorától kezdve az egész világé volt, öreg napjaira egyre inkább a miénk; életrendje, tevékenysége és művészi munkássága Magyarországhoz fűzi. Szabályos, meghatározott időközökben nálunk tartózkodik; tanít a Zeneakadémián, rész vesz zenei életünkben, és kései kompozícióival kijelöli a jövő magyar zenéjének útját. Mindezt a hatvanas évek magyar közvéleménye nem méltányolja valódi jelentősége szerint. Húsz évvel korábban azért haragudtak Lisztre, mert külföldön élt és nem hozta meg az elvárt-megkövetelt áldozatokat hazájáért. Most, hogy itt van, részt vállal kultúránk felvirágoztatásából, kicsinyes rosszindulattal keresik az okot a támadásra, holott a legtöbbször ő az, akinek oka volna megbántódni. Az elmúlt évtizedben országos botrányt kavartak a cigányzenéről írt könyve tévedései miatt, de sem Esztergomi, sem Koronázási miséje nem szolgált rá azokra a – felsőbb körökből mozgatott – akadályokra, amelyeket bemutatása elé gördítettek. Egyházi rendbe lépését a sajtó sistergő pletykaáradata kommentálja. „Király- himnuszát’ betiltja a megrettent operai intendáns! A filharmonikusok valósággal bojkottálják műveit azokban az esztendőkben, amikor Európa nagyvárosai és királyi udvarai versengve halmozzák el kitüntetéseikkel. Ezeknek az utolsó évtizedeknek vázlatos sajtókrónikáját tekintjük most át. 1868-ban, miközben a sajtó Liszt pappá szentelése körül intrikál, jelenik meg a mester új zongoraműve: ’Ábránd Mosonyi Szép Ilonkájának motívumaira’. A következő évben a ’Koronázási mise’ beható elemzését közli a ZENÉSZETI LAPOK, Liszt újító érdemének ismerve el a miseszöveg dramatizálását. Az 1870-es Batthyány-gyászünnepségen hangzik el Héroîde funèbre című szimfonikus költeménye. Ebben az évben több alkalommal zongorázik magánkörben: a kalocsai érsek palotájában Reményi Edével a ’Kreutzer-szonátát’ adják elő, majd a szekszárdi nőegylet javára rendezett jótékony célú hangversenyen működik közre Menter Zsófia, Reményi, Mihalovicz, Servais társaságában. Mosonyi halála alkalmával írja Mosonyi gyászmenete című művét, amelynek kiadói bevételét a Mosonyi-társulatnak ajánlja fel. Ezekben a hónapokban egyre erőteljesebben hallatszanak a sajtóban azok a hangok, amelyek Liszt itteni letelepedését javasolják, kérik, sürgetik. Körülötte eleven, mozgalmas zenei élet zajlik, mindenütt jelen van és nála mindenki megfordul (egy ízben olvassuk, hogy a rengeteg vendég miatt kénytelen megszüntetni ’zenészeti reggélyeit”). 1871 első napjaiban rendezett matinéján bemutatja Mihalovich Ödön legújabb zongora-ábrándját, Reményivel játszik Gobbi Henrik (1842-1920) darabjaiból, majd Janina Olgával négykezest ad elő. Közreműködik Ludwig Nohl német zenetudós budapesti Beethoven-előadásá; bemutatja a publikumnak Plotényi Nándort, a reményteljes fiatal hegedűművészt, akit ő kísér zongorán; Bartay Ede házi hangversenyén Bach ’cisz moll preludium és fúgáját’ adja elő; vezényel a filharmonikusok hangversenyén, és még számos egyéb alkalommal olvasunk róla: puszta jelenlétével élteti, ösztönzi, emeli zenei életünket. 1871-ben Richter János a filharmonikusokkal előadja a Hunok harca című szimfonikus költeményt. Bécsben Rubinstein vezényli a ’Krisztus-oratóriumot’. A következő évben a királyi udvar jelenlétében nyilvános hangversenyen zongorázik, 24 év óta másodízben: „Ő lelket önt minden hangjegybe, s bámulatot keltő alakzatokat tud előidézni még akkor is, ha a hagyományos kifejezési módoktól vagy pláne az illető szerzők eredeti intentioitol el is tér…” (ZENÉSZETI LAPOK, 1872. 26. sz.) A vár plébániatemplomában a dán Eduard Lassen miséjét, majd a belvárosi templomban saját ’Missa Choralisát’ vezényli. Richter bemutatja a ’Mefisztó-keringőt’. 1873 elején egyházi hangversenyen Mihalovich és Dunkl társaságában előadja Bach egyik háromzongorás versenyét, majd Alfred Jaell és felesége két zongorán a ’Patetikus koncertet’ szólaltatja meg. A következő zeneestélyen ő maga zongorázik. Műsora a következő: Beethoven: Asz-dur szonáta, op. 26. Liszt: Soirée de Vienne Schumann: Davidsbündlertänze Egy másik alkalommal: Beethoven: cisz-moll szonáta Chopin: Desz-dur perlüd b-moll mazurka Mihalovich: Nocturne Ábrányi: Romance Liszt: Átirat a Szózat és Himnuszra Ebben az időben nyilatkozik, hogy elvállalja a Zeneakadémia zongoratanszakának ’legfelsőbb kiművelési’ osztályán a tanári állást. Az év derekán bizottság alakul, hogy megünnepeljék Liszt művészi pályájának ötvenéves jubileumát. A ’Krisztus’ oratóriumot választják erre az alkalomra. (Folytatni fogom.)
608 Búbánat 2016-02-26 21:51:51 [Válasz erre: 606 Búbánat 2016-02-24 16:29:27]
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. 1865-ben a fővárosban előadják a „Szent Erzsébet legendá”-ját és a Dante-szimfóniát. Nem sokkal ezután nyomtatásban megjelenik Rózsavölgyinél „Legendá”-inak sorozata: „Liszt Ferenc legendái zongorára (Assisi Szt. Ferenc beszéde a kis madarakhoz, Paolai Szt. Ferenc a hullámokon járva)” „A fentebbi két zenemű eltekintve geniális fogalmazásuktól – csak azért is felette érdekes ránk nézve, mert azokat Liszt nálunk mutatta be először, meghozván nekünk nyilvános fellépésével azt az áldozatot, melyre 18 év óta a világ egy népe sem tudá rávenni és fellelkesíteni. Már csak e tekintetből is megérdemelnék azok, hogy minden hazai zongorász és műkedvelő könyvtárában helyet foglaljanak… … Liszt F. szóbanforgó legendái megfelelnek az eszmének, melyet szerző eszményíteni akart. Bár túlságos nehézségekkel nincsenek elhalmozva, de mégis felette finom előadást s költői reproductiot igényelnek, hogy a kellő hatást előidézzék, ami ugyan általában nemcsak Liszt szerzeményeinél, de még egy jobbra való salondarabnál is lényeges megkívántatóság. Komoly tanulmányozást érdemelnek e legendák mind tartalmuk, mind műformai szerkezetüknél fogva. Mindenütt új eszme, művészi alakítás, emelkedett irány s zenészeti gyöngyökkel találkozunk, melyek ez alakban is egy nagy szellem nyilatkozatának bélyegét viselik magukon. Forrás: RADAMANTHOS (VI. 16. sz.,1866. január 21., 124. l. ) Ezután a „Koronázás mise” kerül zenei életünk napirendjére, a bonyodalmak, politikai és művészeti intrikák pergőtüzébe. (Folytatni fogom.)
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. 1865-ben a fővárosban előadják a „Szent Erzsébet legendá”-ját és a Dante-szimfóniát. Nem sokkal ezután nyomtatásban megjelenik Rózsavölgyinél „Legendá”-inak sorozata: „Liszt Ferenc legendái zongorára (Assisi Szt. Ferenc beszéde a kis madarakhoz, Paolai Szt. Ferenc a hullámokon járva)” „A fentebbi két zenemű eltekintve geniális fogalmazásuktól – csak azért is felette érdekes ránk nézve, mert azokat Liszt nálunk mutatta be először, meghozván nekünk nyilvános fellépésével azt az áldozatot, melyre 18 év óta a világ egy népe sem tudá rávenni és fellelkesíteni. Már csak e tekintetből is megérdemelnék azok, hogy minden hazai zongorász és műkedvelő könyvtárában helyet foglaljanak… … Liszt F. szóbanforgó legendái megfelelnek az eszmének, melyet szerző eszményíteni akart. Bár túlságos nehézségekkel nincsenek elhalmozva, de mégis felette finom előadást s költői reproductiot igényelnek, hogy a kellő hatást előidézzék, ami ugyan általában nemcsak Liszt szerzeményeinél, de még egy jobbra való salondarabnál is lényeges megkívántatóság. Komoly tanulmányozást érdemelnek e legendák mind tartalmuk, mind műformai szerkezetüknél fogva. Mindenütt új eszme, művészi alakítás, emelkedett irány s zenészeti gyöngyökkel találkozunk, melyek ez alakban is egy nagy szellem nyilatkozatának bélyegét viselik magukon. Forrás: RADAMANTHOS (VI. 16. sz.,1866. január 21., 124. l. ) Ezután a „Koronázás mise” kerül zenei életünk napirendjére, a bonyodalmak, politikai és művészeti intrikák pergőtüzébe. (Folytatni fogom.)
607 Búbánat 2016-02-24 16:30:57 [Válasz erre: 606 Búbánat 2016-02-24 16:29:27]
Helyesen: "soha nem valósult meg"
Helyesen: "soha nem valósult meg"
606 Búbánat 2016-02-24 16:29:27 [Válasz erre: 605 Búbánat 2016-02-22 21:50:34]
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. Mit ír Lisztről a korabeli hazai sajtó az 1856 utáni években? 1857-ben az „Ideálok”, a „Hunok harca” és a „Faust-szimfónia” elkészültéről tudósít a HÖLGYFUTÁR, a Filharmonikusok pedig bemutatják az Orfeusz című szimfonikus költeményt, a „jövő zenéjének e geniális, de bizarr szüleményét” (1857., 288. sz.), amelynek kritikai visszhangja vegyes. 1858-ban újabb operatervről olvasunk, amely éppúgy, mint a többi állítólagos vagy valóságos operai terv, doha nem valósult meg: Eötvös „Garaboncás”-ának megzenésítéséről. Szerencsére nemcsak álhírek jelennek meg, hiszen a „Szent Erzsébet-oratórium” terve is szóba kerül. A következő évben híre jár, hogy Weimarban kifütyülték az általa színre hozott „Bagdadi borbély”-t, Peter Cornelius operáját, s ezért Liszt annyira megbántódott, hogy elhagyja eddigi lakóhelyét. A HÖLGYFUTÁR felveti, hogy most kellene Lisztet meghívni karnagynak a Nemzeti Színházhoz. Majd rezignáltan teszi hozzá, hogy sajnos, nem tudnánk őt megfizetni. Röviddel ezután egy másik kínos eseményről olvasunk: egy berlini Bülow-hangversenyen történt demonstrációról: „… mert apósának Lisztnek egy általa játszott zavaros szerzeményét a közönség nem akará remekműnek ismerni el…” (HÖLGYFUTÁR, 1859., 17. sz.) A berlini botrányt hamarosan pesti botrány is követi. Megjelenik a cigányzenéről írt könyv, amely a magyar nép büszkén dédelgetett zenekincsét mindenestől a cigányoknak tulajdonítja: „Hát Lavota, Ruzicska, Csermák? Cigányzenészeink nem teremtik, hanem csak szépen játsszák magyar dalainkat! (HÖLGYFUTÁR, 1959., 95. sz.) A felháborodás egyre szélesebb körben lángol fel. Mindenki, aki tart magáról valamit, hozzászól a cigányzene kérdéshez. A HÖLGYFUTÁR váratlanul kiás valahonnan egy „erdélyi levelet”, amely Liszt 1846-os nagyszebeni bukását kolportálja, s amely szerint „Liszt hat seinen Tod in Hermannstadt gefunden” (1859., 96. sz.) A „Tündérlak Magyarhonban” című színdarabban közreműködő Bunkó-féle népzenetársaság szerepléséről szólva ezt olvashatjuk: „Ha Liszt jelen van, ezuttal megtudhatta volna, hogy mi a magyar és mi a cigány zene? Megtudhatta volna, hogy mikor egy ily népzenész szerezni kezd, műve semmi nem egyéb, mint az eredeti magyar dalok és palotások többnyire halvány másolata…” (HÖLGYFUTÁR, 1959. 100. sz.) Felvonultatják Liszt ellen Scudót is, a Revue des Deux Mondes zenekritikusát, aki állásfoglalását ezzel zárja: inkább írt volna Liszt zongoraiskolát!”(HÖLGYFUTÁR, 1859. 101.sz.) Beleszól a vitába Simonffy Kálmán, gróf Festetics Leo, lovag Adelburg Ágoston, Reményi Ede, Brassai Sámuel és még sokan mások. 1862-ben a ZENÉSZETI LAPOK-ból értesülünk, hogy Liszt egy Krisztus című oratóriumon dolgozik, miután a „Szent Erzsébet”-et már befejezte. Egyéb újonnan elkészült művei: a „Weinen. Klagen” változatok. Mozart „Ave verum”-jának átirata, egy másik átirat a „Tannhäuser” zarándokkarából stb. 1864-ben Bertha Sándor tudósít a karlsruhei zeneünnepélyről: Forrás: ZENÉSZETI LAPOK, 1864., 51. sz.) „Liszt Ferenc tehát második korszakában sajátképen tartalomra nézve egy lépést visszafelé tett; de nem hogy kissebbedjék, de hogy annál közvetlenebb hathasson az emberiségre. Ezen törekvése egy felől Beethovenhez hozta közel, kinek fő sajátsága szintén ezen emberi gondolkozásban rejlik; másfelől előkészíté harmadik korszakára, melyben az egész emberiség nevében szól az Úrhoz.” (Folytatni fogom.)
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. Mit ír Lisztről a korabeli hazai sajtó az 1856 utáni években? 1857-ben az „Ideálok”, a „Hunok harca” és a „Faust-szimfónia” elkészültéről tudósít a HÖLGYFUTÁR, a Filharmonikusok pedig bemutatják az Orfeusz című szimfonikus költeményt, a „jövő zenéjének e geniális, de bizarr szüleményét” (1857., 288. sz.), amelynek kritikai visszhangja vegyes. 1858-ban újabb operatervről olvasunk, amely éppúgy, mint a többi állítólagos vagy valóságos operai terv, doha nem valósult meg: Eötvös „Garaboncás”-ának megzenésítéséről. Szerencsére nemcsak álhírek jelennek meg, hiszen a „Szent Erzsébet-oratórium” terve is szóba kerül. A következő évben híre jár, hogy Weimarban kifütyülték az általa színre hozott „Bagdadi borbély”-t, Peter Cornelius operáját, s ezért Liszt annyira megbántódott, hogy elhagyja eddigi lakóhelyét. A HÖLGYFUTÁR felveti, hogy most kellene Lisztet meghívni karnagynak a Nemzeti Színházhoz. Majd rezignáltan teszi hozzá, hogy sajnos, nem tudnánk őt megfizetni. Röviddel ezután egy másik kínos eseményről olvasunk: egy berlini Bülow-hangversenyen történt demonstrációról: „… mert apósának Lisztnek egy általa játszott zavaros szerzeményét a közönség nem akará remekműnek ismerni el…” (HÖLGYFUTÁR, 1859., 17. sz.) A berlini botrányt hamarosan pesti botrány is követi. Megjelenik a cigányzenéről írt könyv, amely a magyar nép büszkén dédelgetett zenekincsét mindenestől a cigányoknak tulajdonítja: „Hát Lavota, Ruzicska, Csermák? Cigányzenészeink nem teremtik, hanem csak szépen játsszák magyar dalainkat! (HÖLGYFUTÁR, 1959., 95. sz.) A felháborodás egyre szélesebb körben lángol fel. Mindenki, aki tart magáról valamit, hozzászól a cigányzene kérdéshez. A HÖLGYFUTÁR váratlanul kiás valahonnan egy „erdélyi levelet”, amely Liszt 1846-os nagyszebeni bukását kolportálja, s amely szerint „Liszt hat seinen Tod in Hermannstadt gefunden” (1859., 96. sz.) A „Tündérlak Magyarhonban” című színdarabban közreműködő Bunkó-féle népzenetársaság szerepléséről szólva ezt olvashatjuk: „Ha Liszt jelen van, ezuttal megtudhatta volna, hogy mi a magyar és mi a cigány zene? Megtudhatta volna, hogy mikor egy ily népzenész szerezni kezd, műve semmi nem egyéb, mint az eredeti magyar dalok és palotások többnyire halvány másolata…” (HÖLGYFUTÁR, 1959. 100. sz.) Felvonultatják Liszt ellen Scudót is, a Revue des Deux Mondes zenekritikusát, aki állásfoglalását ezzel zárja: inkább írt volna Liszt zongoraiskolát!”(HÖLGYFUTÁR, 1859. 101.sz.) Beleszól a vitába Simonffy Kálmán, gróf Festetics Leo, lovag Adelburg Ágoston, Reményi Ede, Brassai Sámuel és még sokan mások. 1862-ben a ZENÉSZETI LAPOK-ból értesülünk, hogy Liszt egy Krisztus című oratóriumon dolgozik, miután a „Szent Erzsébet”-et már befejezte. Egyéb újonnan elkészült művei: a „Weinen. Klagen” változatok. Mozart „Ave verum”-jának átirata, egy másik átirat a „Tannhäuser” zarándokkarából stb. 1864-ben Bertha Sándor tudósít a karlsruhei zeneünnepélyről: Forrás: ZENÉSZETI LAPOK, 1864., 51. sz.) „Liszt Ferenc tehát második korszakában sajátképen tartalomra nézve egy lépést visszafelé tett; de nem hogy kissebbedjék, de hogy annál közvetlenebb hathasson az emberiségre. Ezen törekvése egy felől Beethovenhez hozta közel, kinek fő sajátsága szintén ezen emberi gondolkozásban rejlik; másfelől előkészíté harmadik korszakára, melyben az egész emberiség nevében szól az Úrhoz.” (Folytatni fogom.)
605 Búbánat 2016-02-22 21:50:34 [Válasz erre: 604 Búbánat 2016-02-21 13:28:32]
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. Berlini levél Lisztről „Liszt Ferencet Berlinben igen nagy kitüntetésekkel fogadták, s a zenevilági körökben megjelenése általában lelkesedést szült. Egy berlini levél a következőket írja: (Forrás: HÖLGYFUTÁR - VII. 13. sz. 1856. január 16., 52- l.) Fontos eseménynek lehet mondani, hogy Liszt Ferenc hozzánk megérkezett. Számos tisztelői és barátai fogadták őt a pályaudvarnál, az énekakadémiában tiszteletére zenészeti reggély tartatott, mely ünnepélyes lakomával végződőtt. A reggélyen számos notabilitás volt jelen. Zeneigazgató Grell köszöntötte az ünnepelt Vendéget, beszédében felemlítette azon ragyogó eredményeket, melyeket Liszt 14 évvel ezelőtt, első fellépésével itt aratott. Akkor, mint fiatal ember jelent meg, ki a berlinieket és még inkább a berlini nőket, a szó igaz értelmében elbájolta, és a legremekebb zongorajáték által hallatlan tetszést nyert. A legtökéletesebb technika, a legmeglepőbb eredetiség felfogás és kifejezésben, járatosság és gyakorlat a hangászat egész országában, e mellett sokoldalú műveltség, igazán művészi lelkesedés a nemes és szépért, dämoni, elbűvölő és szeretetreméltó személyiség voltak a tulajdonok, melyek által a zongorázók Caesárja rohamléptekben diadalt, becsülést és hírt aratott. Rég volt ez, de Lisztet azóta sem érte utol senki. Most egészen másként tűnik fel lénye és céljaiban. Az életláng, mely oly nyugtalan és emésztőleg lobogott, hogy csak rövid időt jósoltak még neki, nem aludt ki, de nyugodtabbá lett. A mester homloka komolyabb, tekintete méltóságosabb és hatalmasb mint valaha. Művészvándorlásával felhagyott és a thüringi székesvárosban települt le, hol egykor a németek legnagyszerűbb szellemei koruk és a hosszú jövendőért munkáltak. Weimarban csaknem lemondott Liszt a zongorajátékról, csak bizalmas körben játszott az általa feltalált óriásszárnyú hangszeren, hasonlóan azon régi viadorhoz, ki saját kardját maga kovácsolta, mivel minden más kard könnyű volt neki. Idejét nagyobbrészt zenekara kiképzésére fordította, igyekezett utat törni a Schumann Robert, Wagner Richard, Franz Robert-féle ’új zenének’ és saját termékenységét zenekarszerzeményekre fordította. Hogy ez utósót érvényre emelje, azért jelent meg nálunk. Ő a classicusok lángelméjű bajnoka és egyszersmind a zene országában a legmerészebb romanticusok demagógja, igen jól tudja, mit várhat a polemia és ítészet részéről. A ’generallbass’ lovagjai előtt Euphorionnak fog látszani, csodás, szellős, vakmerő és megfoghatatlannak, műveiben nélkülözni fogja az ember a szabatos rajzot, a szabályszerű jellemzés szerinti színezést, ki nem simított színfoltokat, fel nem oldott hangokat észrevenni, fogja csodálni és becsmérelni, bámulni és rosszallni és mélyen lerántani. A legcsodásb művészet, mely a valaha legellentétesb irányok elé egy célt tűzött, heves forrongást fog előidézni, a classicai énekakadémiák csarnokai az új zeneforradalom báltermeivé fognak válni. És a régi jó időkre kell gondolnunk; a Gluck és Piccinisták harcára s azon reménnyel vigasztalni magunkat, hogy végre is, mint akkor ’a jelentékeny nyerendi a pálmát a tetszetős előtt.’” (Folytatni fogom.)
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. Berlini levél Lisztről „Liszt Ferencet Berlinben igen nagy kitüntetésekkel fogadták, s a zenevilági körökben megjelenése általában lelkesedést szült. Egy berlini levél a következőket írja: (Forrás: HÖLGYFUTÁR - VII. 13. sz. 1856. január 16., 52- l.) Fontos eseménynek lehet mondani, hogy Liszt Ferenc hozzánk megérkezett. Számos tisztelői és barátai fogadták őt a pályaudvarnál, az énekakadémiában tiszteletére zenészeti reggély tartatott, mely ünnepélyes lakomával végződőtt. A reggélyen számos notabilitás volt jelen. Zeneigazgató Grell köszöntötte az ünnepelt Vendéget, beszédében felemlítette azon ragyogó eredményeket, melyeket Liszt 14 évvel ezelőtt, első fellépésével itt aratott. Akkor, mint fiatal ember jelent meg, ki a berlinieket és még inkább a berlini nőket, a szó igaz értelmében elbájolta, és a legremekebb zongorajáték által hallatlan tetszést nyert. A legtökéletesebb technika, a legmeglepőbb eredetiség felfogás és kifejezésben, járatosság és gyakorlat a hangászat egész országában, e mellett sokoldalú műveltség, igazán művészi lelkesedés a nemes és szépért, dämoni, elbűvölő és szeretetreméltó személyiség voltak a tulajdonok, melyek által a zongorázók Caesárja rohamléptekben diadalt, becsülést és hírt aratott. Rég volt ez, de Lisztet azóta sem érte utol senki. Most egészen másként tűnik fel lénye és céljaiban. Az életláng, mely oly nyugtalan és emésztőleg lobogott, hogy csak rövid időt jósoltak még neki, nem aludt ki, de nyugodtabbá lett. A mester homloka komolyabb, tekintete méltóságosabb és hatalmasb mint valaha. Művészvándorlásával felhagyott és a thüringi székesvárosban települt le, hol egykor a németek legnagyszerűbb szellemei koruk és a hosszú jövendőért munkáltak. Weimarban csaknem lemondott Liszt a zongorajátékról, csak bizalmas körben játszott az általa feltalált óriásszárnyú hangszeren, hasonlóan azon régi viadorhoz, ki saját kardját maga kovácsolta, mivel minden más kard könnyű volt neki. Idejét nagyobbrészt zenekara kiképzésére fordította, igyekezett utat törni a Schumann Robert, Wagner Richard, Franz Robert-féle ’új zenének’ és saját termékenységét zenekarszerzeményekre fordította. Hogy ez utósót érvényre emelje, azért jelent meg nálunk. Ő a classicusok lángelméjű bajnoka és egyszersmind a zene országában a legmerészebb romanticusok demagógja, igen jól tudja, mit várhat a polemia és ítészet részéről. A ’generallbass’ lovagjai előtt Euphorionnak fog látszani, csodás, szellős, vakmerő és megfoghatatlannak, műveiben nélkülözni fogja az ember a szabatos rajzot, a szabályszerű jellemzés szerinti színezést, ki nem simított színfoltokat, fel nem oldott hangokat észrevenni, fogja csodálni és becsmérelni, bámulni és rosszallni és mélyen lerántani. A legcsodásb művészet, mely a valaha legellentétesb irányok elé egy célt tűzött, heves forrongást fog előidézni, a classicai énekakadémiák csarnokai az új zeneforradalom báltermeivé fognak válni. És a régi jó időkre kell gondolnunk; a Gluck és Piccinisták harcára s azon reménnyel vigasztalni magunkat, hogy végre is, mint akkor ’a jelentékeny nyerendi a pálmát a tetszetős előtt.’” (Folytatni fogom.)
604 Búbánat 2016-02-21 13:28:32 [Válasz erre: 602 Búbánat 2016-02-19 19:54:36]
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc időszakában – a legnehezebb időkben – Liszt távol él, és csak híre jut el hozzánk. Ezek a hírek 1848 után rosszkedvűek, mint minden, ami a sajtóban napvilágot lát: Forrás: HÖLGYFUTÁR (1848., 26. sz.) „Liszt Ferenc hazánkfia fölhagyott a hangversenyezéssel, miután meggyőződék, hogy az ágyúk moraja túltesz a zongorán. Egyébiránt most könnyen összezongorázhatna néhány ezer forintot rokkantaink számára” – írja a Hölgyfutár. Máskor: „Liszt Ferenc hazánkfia szentül ígérte, hogy bármelly részében tartózkodjék is a világnak, minden évben egy hangversenyt fog adni a nemzeti conservatorium alaptőkéjének gyarapítására. Azóta több év telt el, és az adott szó csak – szó maradt. Talán akadályai vannak a nagy művésznek? Ám vágja ketté azokat jó kardjával, mellyel fővárosunkban megtiszteltetett. (HÖLGYFUTÁR, 1850., 70. sz.) „Liszt francia zeneújságot ad ki Weimarban. Szép tőle, hanem azért zenedénknek tett ígéretét is beválthatná…” (HÖLGYFUTÁR, 1851., 228. sz.) Ez a zsörtölődő, keserű hang érthető, ha az itthoni általános helyzetre gondolunk, de nagyon igaztalan éppen Liszt Ferenccel szemben, akinek nagylelkű jótékony célú zongorázásai mindig és mindenhol segítettek az ínségen, ám ezt eleve kötelességének tekinteni jogtalan és udvariatlan álláspont volt még e nehéz időkben is. E személyeskedő támadások mellett vajmi kevés hely jut sajtónkban Liszt alkotói munkássága méltatásának. 1851-ben hírt kapunk SARDANAPAL című operája állítólagos befejezéséről, ez azonban épp oly kevéssé igaz, mint az, hogy már a közeli napokban Londonban bemutatják a darabot (HÖLGYFUTÁR, 1851., 252. sz.) 1853-ban Hans von Bülow vendégszerepel nálunk, s az ő műsorán hangzik fel egy még kéziratban levő Liszt-darab, az „Athén romjai” (Beethoven) dallamaira, 1854-ben olvassuk, hogy Liszt egy FAUST című opera írásával foglalkozik, melynek szövegét „egy titokban maradni kívánó előkelő személy írta” (HÖLGYFUTÁR, 1854., 27. sz.) Ugyanebben az évben ír a lap a zeneszerző készülő könyvéről is, amely a cigányok zenéjéről szól és francia, magyar és német kiadásban jelenik majd meg. 1856-ban újabb Liszt-dalmű híre járja, amelyet a Nemzeti Színház számára ír a mester. Majd MOHAMED című keleti dalművének állítólagos weimari bemutatásáról szól a krónika. A valóságban Liszt ez idő tájt az ESZTERGOMI MISE magyarországi bemutatójának problémáival foglalkozik; a mű bonyolult egyházi és közéleti intrikák fáradságos leküzdése után végre ünnepélyes keretek között hangzik fel. Ittlétét Liszt zenei életünk széleskörű tanulmányozására is felhasználja: mindenütt jelen van, ahol zenét hallani, operát látni, még népi zenekaraink játékát is meghallgatja. A Belvárosi plébániatemplomban ő vezényli Brand (később: Mosony) Mihály miséjét, és tanítványul fogadja Svastits Jánost, aki utána utazik Weimarba. Bemutatja a magyar közönségnek Les préludes és Hungária című szimfonikus költeményeit, és ígéretet tesz Erkelnek a Hunyadi László weimari színrehozatalára.” (Legközelebb folytatom egy „Berlini levél Lisztről” írás eredeti magyar fordításban való közreadásával – 1856-ból.)
Folytatom és átmásolom ide Liszt Ferencről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc időszakában – a legnehezebb időkben – Liszt távol él, és csak híre jut el hozzánk. Ezek a hírek 1848 után rosszkedvűek, mint minden, ami a sajtóban napvilágot lát: Forrás: HÖLGYFUTÁR (1848., 26. sz.) „Liszt Ferenc hazánkfia fölhagyott a hangversenyezéssel, miután meggyőződék, hogy az ágyúk moraja túltesz a zongorán. Egyébiránt most könnyen összezongorázhatna néhány ezer forintot rokkantaink számára” – írja a Hölgyfutár. Máskor: „Liszt Ferenc hazánkfia szentül ígérte, hogy bármelly részében tartózkodjék is a világnak, minden évben egy hangversenyt fog adni a nemzeti conservatorium alaptőkéjének gyarapítására. Azóta több év telt el, és az adott szó csak – szó maradt. Talán akadályai vannak a nagy művésznek? Ám vágja ketté azokat jó kardjával, mellyel fővárosunkban megtiszteltetett. (HÖLGYFUTÁR, 1850., 70. sz.) „Liszt francia zeneújságot ad ki Weimarban. Szép tőle, hanem azért zenedénknek tett ígéretét is beválthatná…” (HÖLGYFUTÁR, 1851., 228. sz.) Ez a zsörtölődő, keserű hang érthető, ha az itthoni általános helyzetre gondolunk, de nagyon igaztalan éppen Liszt Ferenccel szemben, akinek nagylelkű jótékony célú zongorázásai mindig és mindenhol segítettek az ínségen, ám ezt eleve kötelességének tekinteni jogtalan és udvariatlan álláspont volt még e nehéz időkben is. E személyeskedő támadások mellett vajmi kevés hely jut sajtónkban Liszt alkotói munkássága méltatásának. 1851-ben hírt kapunk SARDANAPAL című operája állítólagos befejezéséről, ez azonban épp oly kevéssé igaz, mint az, hogy már a közeli napokban Londonban bemutatják a darabot (HÖLGYFUTÁR, 1851., 252. sz.) 1853-ban Hans von Bülow vendégszerepel nálunk, s az ő műsorán hangzik fel egy még kéziratban levő Liszt-darab, az „Athén romjai” (Beethoven) dallamaira, 1854-ben olvassuk, hogy Liszt egy FAUST című opera írásával foglalkozik, melynek szövegét „egy titokban maradni kívánó előkelő személy írta” (HÖLGYFUTÁR, 1854., 27. sz.) Ugyanebben az évben ír a lap a zeneszerző készülő könyvéről is, amely a cigányok zenéjéről szól és francia, magyar és német kiadásban jelenik majd meg. 1856-ban újabb Liszt-dalmű híre járja, amelyet a Nemzeti Színház számára ír a mester. Majd MOHAMED című keleti dalművének állítólagos weimari bemutatásáról szól a krónika. A valóságban Liszt ez idő tájt az ESZTERGOMI MISE magyarországi bemutatójának problémáival foglalkozik; a mű bonyolult egyházi és közéleti intrikák fáradságos leküzdése után végre ünnepélyes keretek között hangzik fel. Ittlétét Liszt zenei életünk széleskörű tanulmányozására is felhasználja: mindenütt jelen van, ahol zenét hallani, operát látni, még népi zenekaraink játékát is meghallgatja. A Belvárosi plébániatemplomban ő vezényli Brand (később: Mosony) Mihály miséjét, és tanítványul fogadja Svastits Jánost, aki utána utazik Weimarba. Bemutatja a magyar közönségnek Les préludes és Hungária című szimfonikus költeményeit, és ígéretet tesz Erkelnek a Hunyadi László weimari színrehozatalára.” (Legközelebb folytatom egy „Berlini levél Lisztről” írás eredeti magyar fordításban való közreadásával – 1856-ból.)
603 Búbánat 2016-02-19 19:59:01 [Válasz erre: 602 Búbánat 2016-02-19 19:54:36]
"Pulszkyné Walter Teréz"
"Pulszkyné Walter Teréz"
602 Búbánat 2016-02-19 19:54:36 [Válasz erre: 599 Búbánat 2016-02-17 18:47:26]
Folytatom és átmásolom ide az ifjú Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. A korai Liszt-életrajzok sorát gyarapítja az 1839. év 28. és 29. számában közölt cikk, amelynek alaphangja keserű, nem látszik tudomást venni az 1838-as bécsi hangversenyekről, amelyeket a magyar árvízkárosultak javára adott (ezekről a koncertekről olvasni lehet Polszkyné Walter Teréz naplójában, melynek magyarra fordítását nemrégiben itt folytatásokban közreadtam.): „Jelenleg Róma lakóit csalja körébe varázs hangjaival. Innen orosz Pétervárra és Konstantinápolyba szándékozik. Minden földet bejár, minden égöv lakóit szerencsésíti megjelenésével; csak hazájának fordít hátat…” /HONMŰVÉSZ/ A hőn áhított kívánság az 1839-es év végére megvalósul: Liszt végre ellátogat szülőföldjére. A HONMŰVÉSZ 1840-es évfolyama az ünneplés jegyében indul. Az első szám szonettet közöl a zeneköltő tiszteletére, előzetes jelentést ad a január 4-i hangversenyről, és visszamenőleg méltatja a december 27-diki és 29-diki koncerteket. Ezeknek teljes műsorát is ismerjük: Dec. 27-én: Liszt: Fantázia a Puritánok c. operából Rossini: La Serenata e l’Orgia Schubert: Éji dal és Ave Maria Dec. 29-én: Liszt: Fantázia a Lammermoori Lucia c. operából Beethoven: Adelaide – énekli Schodelné, kíséri Liszt Liszt: Fantázia magyar szellemben Schubert: Eger király és Margit a rokkánál Hexameron – bravur változatok Thalberg, Herz, Pixis műveire Rákóczi-induló (ráadás) (Eger király = Schubert – Goethe: Erlkönig, magyar címe legtöbbször: A rémkirály) Kiemeli a közlemény azt a fontos újítást, hogy Liszt a hangverseny belépőjegyeit magyar nyelven nyomatta, ami zenei életünkben jelentős tett és egyben harcos állásfoglalás is volt. Dicső sora következik ezután a budapesti és vidéki hangversenyeknek. Liszt a magyar díszruhától a különféle jótékony alapítványokig minden módon igyekszik hazafiságának kifejezést adni, és ezt az őszinte jóindulatot a fogadtatás viharos lelkesedése, a magyarok szeretetének ezernyi megnyilvánulása viszonozza. Hangversenyeinek legnépszerűbb műsorszámai ez idő tájt a „Puritánok-fantázia”, a divatos zeneszerzők által közösen összeállított „Hexameron” és a „Rákóczi-induló”, amelyet Liszt látogatásának tiszteletére Erkel Ferenc is feldolgozott. A nagyjelentőségű vendégszereplés alkalmából teszi közzé a HONMŰVÉSZ azt a cikket, amelyet Jules Janin írt a párizsi L’Artiste című lapba. A szerző érdekesen jellemzi az utazásai óta megváltozott, elmélyült művészt, és kitér Paganini és Liszt kapcsolatára is. Egy másik nagy jelentőségű adalék: a művészetpártoló angol hölgy, Miss Pardoe levele a PESTI HÍRLAP 1841. szeptember 15-i számában jelent meg. Ő, mint írásából kiderül, ebben az időben már könyvet is írt Lisztről: „Liszt Hannoverába mene tőlünk, honnan Párisba, onnan meg sz. Pétervárra szándékozik; kikelettel pedig ismét hozzánk tér búcsúvételre, mert jövő esztendő eltölte után közönség előtt játszani többé nem akar. A művésznagyúr Nápolyba kíván telepedni. – Gyakran szólék vele, s igen nyájasnak, lekötelezőnek találám. Nagyon meg volt elégedve azzal, amit felőle könyvemben mondottam. Jól és folyvást beszél angolul s igen jó ember.” Miss Pardoe leveléből kitűnik, hogy Liszt már a negyvenes évek elején foglalkozott a pódiumról való visszavonulás gondolatával, amit teljesen soha nem sikerült megvalósítania. Érdekes a nápolyi letelepedés terve, amiről tudtunkkal többé nem esett szó. (Folytatom.)
Folytatom és átmásolom ide az ifjú Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel. A korai Liszt-életrajzok sorát gyarapítja az 1839. év 28. és 29. számában közölt cikk, amelynek alaphangja keserű, nem látszik tudomást venni az 1838-as bécsi hangversenyekről, amelyeket a magyar árvízkárosultak javára adott (ezekről a koncertekről olvasni lehet Polszkyné Walter Teréz naplójában, melynek magyarra fordítását nemrégiben itt folytatásokban közreadtam.): „Jelenleg Róma lakóit csalja körébe varázs hangjaival. Innen orosz Pétervárra és Konstantinápolyba szándékozik. Minden földet bejár, minden égöv lakóit szerencsésíti megjelenésével; csak hazájának fordít hátat…” /HONMŰVÉSZ/ A hőn áhított kívánság az 1839-es év végére megvalósul: Liszt végre ellátogat szülőföldjére. A HONMŰVÉSZ 1840-es évfolyama az ünneplés jegyében indul. Az első szám szonettet közöl a zeneköltő tiszteletére, előzetes jelentést ad a január 4-i hangversenyről, és visszamenőleg méltatja a december 27-diki és 29-diki koncerteket. Ezeknek teljes műsorát is ismerjük: Dec. 27-én: Liszt: Fantázia a Puritánok c. operából Rossini: La Serenata e l’Orgia Schubert: Éji dal és Ave Maria Dec. 29-én: Liszt: Fantázia a Lammermoori Lucia c. operából Beethoven: Adelaide – énekli Schodelné, kíséri Liszt Liszt: Fantázia magyar szellemben Schubert: Eger király és Margit a rokkánál Hexameron – bravur változatok Thalberg, Herz, Pixis műveire Rákóczi-induló (ráadás) (Eger király = Schubert – Goethe: Erlkönig, magyar címe legtöbbször: A rémkirály) Kiemeli a közlemény azt a fontos újítást, hogy Liszt a hangverseny belépőjegyeit magyar nyelven nyomatta, ami zenei életünkben jelentős tett és egyben harcos állásfoglalás is volt. Dicső sora következik ezután a budapesti és vidéki hangversenyeknek. Liszt a magyar díszruhától a különféle jótékony alapítványokig minden módon igyekszik hazafiságának kifejezést adni, és ezt az őszinte jóindulatot a fogadtatás viharos lelkesedése, a magyarok szeretetének ezernyi megnyilvánulása viszonozza. Hangversenyeinek legnépszerűbb műsorszámai ez idő tájt a „Puritánok-fantázia”, a divatos zeneszerzők által közösen összeállított „Hexameron” és a „Rákóczi-induló”, amelyet Liszt látogatásának tiszteletére Erkel Ferenc is feldolgozott. A nagyjelentőségű vendégszereplés alkalmából teszi közzé a HONMŰVÉSZ azt a cikket, amelyet Jules Janin írt a párizsi L’Artiste című lapba. A szerző érdekesen jellemzi az utazásai óta megváltozott, elmélyült művészt, és kitér Paganini és Liszt kapcsolatára is. Egy másik nagy jelentőségű adalék: a művészetpártoló angol hölgy, Miss Pardoe levele a PESTI HÍRLAP 1841. szeptember 15-i számában jelent meg. Ő, mint írásából kiderül, ebben az időben már könyvet is írt Lisztről: „Liszt Hannoverába mene tőlünk, honnan Párisba, onnan meg sz. Pétervárra szándékozik; kikelettel pedig ismét hozzánk tér búcsúvételre, mert jövő esztendő eltölte után közönség előtt játszani többé nem akar. A művésznagyúr Nápolyba kíván telepedni. – Gyakran szólék vele, s igen nyájasnak, lekötelezőnek találám. Nagyon meg volt elégedve azzal, amit felőle könyvemben mondottam. Jól és folyvást beszél angolul s igen jó ember.” Miss Pardoe leveléből kitűnik, hogy Liszt már a negyvenes évek elején foglalkozott a pódiumról való visszavonulás gondolatával, amit teljesen soha nem sikerült megvalósítania. Érdekes a nápolyi letelepedés terve, amiről tudtunkkal többé nem esett szó. (Folytatom.)
601 Búbánat 2016-02-17 20:06:46 [Válasz erre: 600 Búbánat 2016-02-17 20:00:36]
Nyilvánvalóan elírás a szövegben a "10 év", helyesen: "Az 1865-ös ősbemutató után napra pontosan 150 évvel..."
Nyilvánvalóan elírás a szövegben a "10 év", helyesen: "Az 1865-ös ősbemutató után napra pontosan 150 évvel..."
600 Búbánat 2016-02-17 20:00:36 [Válasz erre: 473 Búbánat 2015-08-16 18:22:30]
[url] http://fidelio.hu/klasszikus/2015/11/25/megjelent_a_szent_erzsebet_legendaja_dvd-n/; Megjelent a Szent Erzsébet legendája DVD-n [/url] FIDELIO/MTI, 2015.11.25. 11:18 Az új kiadványt Eősze László zenetörténész memoárkötetével, valamint az 53 magyar film című könyvvel együtt mutatták be a Pesti Vigadóban. Az 1865-ös ősbemutató után napra pontosan 10 évvel, 2015. augusztus 15-én újra felcsendült Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című műve a Pesti Vigadóban. A most bemutatott DVD ennek az előadásnak a közmédia által készített felvétele.
[url] http://fidelio.hu/klasszikus/2015/11/25/megjelent_a_szent_erzsebet_legendaja_dvd-n/; Megjelent a Szent Erzsébet legendája DVD-n [/url] FIDELIO/MTI, 2015.11.25. 11:18 Az új kiadványt Eősze László zenetörténész memoárkötetével, valamint az 53 magyar film című könyvvel együtt mutatták be a Pesti Vigadóban. Az 1865-ös ősbemutató után napra pontosan 10 évvel, 2015. augusztus 15-én újra felcsendült Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című műve a Pesti Vigadóban. A most bemutatott DVD ennek az előadásnak a közmédia által készített felvétele.
599 Búbánat 2016-02-17 18:47:26 [Válasz erre: 598 Búbánat 2016-02-16 22:40:08]
Folytatom és átmásolom ide az ifjú Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – nem változtatok az eredeti nyelvezeten és helyesíráson. Egy párizsi tudósítás nyomán közölt méltatás a HONMŰVÉSZ („A Regélő folyóírásnak Társa”) lapban, 1834. aug.3., II. 62.sz., 495. I. „Liszt hazánkfia Párisban Ama jeles fiatal fortepianista Liszt Ferencz, kiről a[mint] tudom, gyűjteményben megjelent magyar muzsika története és toldalékjai említést tevének, 1811-ben született Rajdingon Sopron vgyben [vármegyében], hol apja Esterházy herczegnek uradalmi tisztje, nagyatyja ugyan azon megyében sz. [Szent] Györgyön iskolamester, azután herczegi uradalmi tiszt s magyar származású volt; miután több magyar főúrak némileges adakozásából magát Bécsben valamennyire tökéletesíté, Pesten, Pozsonban, Bécsben (1823) concerteket játszott, s az innen vett jövedelem és az említett urak némi segedelmével külföldre utazék, s Londonban és franczia ország több városaiban megfordulván, miután vele utazott atyja 1827-ki aug. utóján meghalt mintegy 50-dik esztendejében a tenger melléki Boulogne francia városban, ő maga Párisban telepedék meg, hol 1825-ki octob. 17.-án adatott első operája e czím alatt: ’Don Sancho ou le château d’ amour’. Felőle legközelebb a külföldről ill tudósítás közöltetik: ’Liszt most már inkább francia mint nem. Ő a párisi közönség kedvenczeinek egyike. Naponként nagy társaságokban honos. Ha jelentetik, hogy valamely concertben játszani fog, tömve a ház. Azonban igen ritkán hallatja magát. A fortepiano-tanításban órákat ad, s néha egy órára 20 frankot is fizetnek neki. Kik őt ismerik, mondják, hogy 20.000 frankot könnyen félre tehet minden esztendőben. Én őt vagy négy ízben láttam, de megvallom, nem volt kedvem vele beszédbe eredni; mert valami különös elcsavartság, természetellenesség van benne: pedig éppen ez taszít vissza. Játszani is hallottam s láttam egyszer. Bárcsak hallottam, s ne láttam volna! Tudom százszorta nagyobb hatást tesz vala rám; mert ügyessége leírhatatlan, s kifejezése hódító. Minden hangművészek közül, kiket eddig hallottam, mellé csak Moschelest állíthatom, fölébe senkit. (Moschelest 1832-ki oct. 20-án hallottam Berlinben az operaházban.) De pótolhatatlan kár, hogy játszását (mint már e felől többek is említést tettek) ínrángatással, és pedig szertelennel kapcsolja össze. Ez az, miért jobban szeretném, ha nem-látva hallottam volna játszani; mert én a természetet, s egyszerűséget kedvelem: benne pedig éppen ellenkezőt találék. Játszása előtt és után a tőszomszéd páholyban hallám őt Rosan herczegnével és egy marquisesel, kinek nevét elfelejtém, mulatkozni. Utóbb Eugène Sue a Francziáknak egyik ismeretesb roman-szerzője is megjelent ott. Ifjú honfitársunk e helyzetben igen csinosan beszélt, s valóban szép észt és míveltséget mutatott: de ama szerencsétlen affectatio itt is csak megvolt benne. Mondják egy két évvel ez előtt egészen másképp viselé magát. Változását abbé Lamennais-vel, Hugo Victorra, Suevel s egyéb romantikusokkal volt szorosabb öszveköttetésének tulajdonítják. Vajha átlátná hibáját s honjáról se feledkeznék! De ez utóbbi, úgy látszik, őt legkevésbé sem érdekli. Azonban józanul véve a dolgot, nem is lehet ezt neki vétkül tulajdonítani. Mutatott-e iránta valemelly tetemes részvételt hazája? Midőn még csak a csira látszott benne, pártolta-e őt valaki honfijai közül illendően, s úgy hogy a segedelemből élhetett s magát igazán mind bel- mind külföldön tökéletesíthette volna? – Mi magyarok segíteni nem szeretjük feselő lelki nagyinkat, s azután még is bosszankodunk ha ők anyaföldjekről feledkeznek. A gyermek, kit nemzőji kitesznek, s egy könyörületes idegen fogad be, ápol, nevel, oktat, s emberré farag, nem veszti-e el minden fiúi érzését kegyetlen szülőji iránt, s nem gyámatyját öleli-e inkább tökéletes szeretettel?! – A mi egyes családokban a szülők és gyermekek, ugyan az a nagy társaságban a haza és fijai, Liszt már többé nem is Liszt, hanem Lists, mit a Francziák Liccznek mondanak ki.” (Folytatni fogom a fiatal, majd már idős Liszt Ferenc előadó- és alkotóművészetéről, pályának alakulásáról beszámoló korabeli hírlapok tudósításainak, recenzióinak idemásolását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel.)
Folytatom és átmásolom ide az ifjú Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – nem változtatok az eredeti nyelvezeten és helyesíráson. Egy párizsi tudósítás nyomán közölt méltatás a HONMŰVÉSZ („A Regélő folyóírásnak Társa”) lapban, 1834. aug.3., II. 62.sz., 495. I. „Liszt hazánkfia Párisban Ama jeles fiatal fortepianista Liszt Ferencz, kiről a[mint] tudom, gyűjteményben megjelent magyar muzsika története és toldalékjai említést tevének, 1811-ben született Rajdingon Sopron vgyben [vármegyében], hol apja Esterházy herczegnek uradalmi tisztje, nagyatyja ugyan azon megyében sz. [Szent] Györgyön iskolamester, azután herczegi uradalmi tiszt s magyar származású volt; miután több magyar főúrak némileges adakozásából magát Bécsben valamennyire tökéletesíté, Pesten, Pozsonban, Bécsben (1823) concerteket játszott, s az innen vett jövedelem és az említett urak némi segedelmével külföldre utazék, s Londonban és franczia ország több városaiban megfordulván, miután vele utazott atyja 1827-ki aug. utóján meghalt mintegy 50-dik esztendejében a tenger melléki Boulogne francia városban, ő maga Párisban telepedék meg, hol 1825-ki octob. 17.-án adatott első operája e czím alatt: ’Don Sancho ou le château d’ amour’. Felőle legközelebb a külföldről ill tudósítás közöltetik: ’Liszt most már inkább francia mint nem. Ő a párisi közönség kedvenczeinek egyike. Naponként nagy társaságokban honos. Ha jelentetik, hogy valamely concertben játszani fog, tömve a ház. Azonban igen ritkán hallatja magát. A fortepiano-tanításban órákat ad, s néha egy órára 20 frankot is fizetnek neki. Kik őt ismerik, mondják, hogy 20.000 frankot könnyen félre tehet minden esztendőben. Én őt vagy négy ízben láttam, de megvallom, nem volt kedvem vele beszédbe eredni; mert valami különös elcsavartság, természetellenesség van benne: pedig éppen ez taszít vissza. Játszani is hallottam s láttam egyszer. Bárcsak hallottam, s ne láttam volna! Tudom százszorta nagyobb hatást tesz vala rám; mert ügyessége leírhatatlan, s kifejezése hódító. Minden hangművészek közül, kiket eddig hallottam, mellé csak Moschelest állíthatom, fölébe senkit. (Moschelest 1832-ki oct. 20-án hallottam Berlinben az operaházban.) De pótolhatatlan kár, hogy játszását (mint már e felől többek is említést tettek) ínrángatással, és pedig szertelennel kapcsolja össze. Ez az, miért jobban szeretném, ha nem-látva hallottam volna játszani; mert én a természetet, s egyszerűséget kedvelem: benne pedig éppen ellenkezőt találék. Játszása előtt és után a tőszomszéd páholyban hallám őt Rosan herczegnével és egy marquisesel, kinek nevét elfelejtém, mulatkozni. Utóbb Eugène Sue a Francziáknak egyik ismeretesb roman-szerzője is megjelent ott. Ifjú honfitársunk e helyzetben igen csinosan beszélt, s valóban szép észt és míveltséget mutatott: de ama szerencsétlen affectatio itt is csak megvolt benne. Mondják egy két évvel ez előtt egészen másképp viselé magát. Változását abbé Lamennais-vel, Hugo Victorra, Suevel s egyéb romantikusokkal volt szorosabb öszveköttetésének tulajdonítják. Vajha átlátná hibáját s honjáról se feledkeznék! De ez utóbbi, úgy látszik, őt legkevésbé sem érdekli. Azonban józanul véve a dolgot, nem is lehet ezt neki vétkül tulajdonítani. Mutatott-e iránta valemelly tetemes részvételt hazája? Midőn még csak a csira látszott benne, pártolta-e őt valaki honfijai közül illendően, s úgy hogy a segedelemből élhetett s magát igazán mind bel- mind külföldön tökéletesíthette volna? – Mi magyarok segíteni nem szeretjük feselő lelki nagyinkat, s azután még is bosszankodunk ha ők anyaföldjekről feledkeznek. A gyermek, kit nemzőji kitesznek, s egy könyörületes idegen fogad be, ápol, nevel, oktat, s emberré farag, nem veszti-e el minden fiúi érzését kegyetlen szülőji iránt, s nem gyámatyját öleli-e inkább tökéletes szeretettel?! – A mi egyes családokban a szülők és gyermekek, ugyan az a nagy társaságban a haza és fijai, Liszt már többé nem is Liszt, hanem Lists, mit a Francziák Liccznek mondanak ki.” (Folytatni fogom a fiatal, majd már idős Liszt Ferenc előadó- és alkotóművészetéről, pályának alakulásáról beszámoló korabeli hírlapok tudósításainak, recenzióinak idemásolását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel.)
598 Búbánat 2016-02-16 22:40:08 [Válasz erre: 596 Búbánat 2016-02-15 10:12:35]
Folytatom és átmásolom ide a gyermek Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – nem változtatok az eredeti nyelvezeten és helyesíráson. 1825-ben Liszt már mint zeneszerző is foglalkoztatja a közvéleményt, ha első és egyetlen operája nem is több dicséretnél: Forrás: HASZNOS MULATSÁGOK, 1825. II. 38. sz. „Ifjú hazánkfia Liszt az isméretes hangművész egy illyen nevű Operára készített muzsikát Párisban: Don Sancho ou le chateau d’ amour… s ezt ugyan ott October 17-dikén adták elő a játékszínen először. Az Újságoknak ítéletei különbböznek eránta; de abban közönségesen megegyeznek, hogy még ha nem remek-műv is ezen munka, de mégis egy 13 esztendős Művészre nézve igen nagy reménységet nyújt jövendőre…” (Folytatni fogom a fiatal, majd már idős Liszt Ferenc előadó- és alkotóművészetéről, pályának alakulásáról beszámoló korabeli hírlapok tudósításainak, recenzióinak idemásolását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel.)
Folytatom és átmásolom ide a gyermek Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – nem változtatok az eredeti nyelvezeten és helyesíráson. 1825-ben Liszt már mint zeneszerző is foglalkoztatja a közvéleményt, ha első és egyetlen operája nem is több dicséretnél: Forrás: HASZNOS MULATSÁGOK, 1825. II. 38. sz. „Ifjú hazánkfia Liszt az isméretes hangművész egy illyen nevű Operára készített muzsikát Párisban: Don Sancho ou le chateau d’ amour… s ezt ugyan ott October 17-dikén adták elő a játékszínen először. Az Újságoknak ítéletei különbböznek eránta; de abban közönségesen megegyeznek, hogy még ha nem remek-műv is ezen munka, de mégis egy 13 esztendős Művészre nézve igen nagy reménységet nyújt jövendőre…” (Folytatni fogom a fiatal, majd már idős Liszt Ferenc előadó- és alkotóművészetéről, pályának alakulásáról beszámoló korabeli hírlapok tudósításainak, recenzióinak idemásolását – Pándi Mariann Hangászati mulatságok című könyvének vonatkozó részeivel.)
597 Búbánat 2016-02-15 10:14:05
Közbevetőleg A Bartók Rádió sugározza délután 13.20 – 14.30 LISZTre hangolva (Pécsi Palatinus Szálló Bartók-terme, 2011. október 21.) Zongorapárbaj - Balog József és Borbély László hangversenye 1. Liszt: a) II. magyar rapszódia - négykezes változat (Balog, Borbély), b) A Villa d´ Este szökőkútjai (Borbély) 2. Chopin - Liszt: Kedvesem - lengyel dal (Balog) 3. Liszt: Erdőzsongás - hangversenyetűd (Borbély) 4. Wagner - Liszt: Rienzi - fantázia az opera témáira (Balog) 5. Liszt: a) Csárdás obstiné (Borbély), b) Hangnem nélküli bagatell (Borbély), c) XIII. magyar rapszódia (Balog) 6. Liszt - Donizetti: Lammermoori Lucia - Gyászinduló és kavatina (Balog, Borbély)
Közbevetőleg A Bartók Rádió sugározza délután 13.20 – 14.30 LISZTre hangolva (Pécsi Palatinus Szálló Bartók-terme, 2011. október 21.) Zongorapárbaj - Balog József és Borbély László hangversenye 1. Liszt: a) II. magyar rapszódia - négykezes változat (Balog, Borbély), b) A Villa d´ Este szökőkútjai (Borbély) 2. Chopin - Liszt: Kedvesem - lengyel dal (Balog) 3. Liszt: Erdőzsongás - hangversenyetűd (Borbély) 4. Wagner - Liszt: Rienzi - fantázia az opera témáira (Balog) 5. Liszt: a) Csárdás obstiné (Borbély), b) Hangnem nélküli bagatell (Borbély), c) XIII. magyar rapszódia (Balog) 6. Liszt - Donizetti: Lammermoori Lucia - Gyászinduló és kavatina (Balog, Borbély)
596 Búbánat 2016-02-15 10:12:35 [Válasz erre: 595 Búbánat 2016-02-14 16:30:34]
Folytatom és átmásolom ide a gyermek Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – nem változtatok az eredeti nyelvezeten és helyesíráson. Forrás: HASZNOS MULATSÁGOK (1824. I. 3. sz. 20 l.) „A muzsikának bötse” „… Ezen magas tulajdonságokra nézve a nagy Muzsikus minden kiművelt elméjű Nemzeteknél nagy bötsben tartatik, s a ki egyik vagy másik hang eszközön magát jelesen tökéletesítette, Virtuosusnak neveztetik… Illy utazásában jutott most Párisba a mi ifjú Hazánkfia Liszt, kiről annak idejében mi is telljes ditsérettel szóllottunk, és a Párisi Publicumnak a Fortepianon való játszásával megelégedését olly közönségesen megnyerte, hogy Etoile róla e képpen szóll: ’Az ő játéka nem tsak ujjainak sebességével, mint több más Virtuosusok, hanem kiváltképpen, mivel a legnagyobb könnyűséggel, s a legbizonyosabb tapintással olly hathatóságot foglal egybe, melly gyakran a leghíresebb muzsika mesterekben sem találtatik. De még ennél is inkább meglepi az embert ezen ritka tulajdonságu és rendkivül való tehetségű ifjú az által, hogy már a legnagyobb mestereknek módjával componáll és improviziroz minden feladott themáról, és pedig a mi legtsudálatosabb, a legnagyobb könnyűséggel, erővel és kellemetességgel, úgy hogy Mozarttól fogva, a ki 8 esztendős korában az Európai Udvarokat bámulásra hozta, a Világ illy tüneményt nem látott, mint ezen ifjú Liszt. Végre még az őtet valóságos tsudává teszi, hogy az idegen nyelvek megtanulásában is hasonló nagy tehetséget mutat; mert tsak rövid idő óta vagyon Franczia Országban, és már olly tisztán, világosan és finoman beszéll Francziául, hogy az 18 esztendős ifjúnak is nagy bötsületére válnék.’ (Ezek a Franczia Újság szavai)” (Folytatni fogom.)
Folytatom és átmásolom ide a gyermek Lisztről, művészetéről a korabeli magyar hírlapokban fellelhető tudósítások ismertetését – nem változtatok az eredeti nyelvezeten és helyesíráson. Forrás: HASZNOS MULATSÁGOK (1824. I. 3. sz. 20 l.) „A muzsikának bötse” „… Ezen magas tulajdonságokra nézve a nagy Muzsikus minden kiművelt elméjű Nemzeteknél nagy bötsben tartatik, s a ki egyik vagy másik hang eszközön magát jelesen tökéletesítette, Virtuosusnak neveztetik… Illy utazásában jutott most Párisba a mi ifjú Hazánkfia Liszt, kiről annak idejében mi is telljes ditsérettel szóllottunk, és a Párisi Publicumnak a Fortepianon való játszásával megelégedését olly közönségesen megnyerte, hogy Etoile róla e képpen szóll: ’Az ő játéka nem tsak ujjainak sebességével, mint több más Virtuosusok, hanem kiváltképpen, mivel a legnagyobb könnyűséggel, s a legbizonyosabb tapintással olly hathatóságot foglal egybe, melly gyakran a leghíresebb muzsika mesterekben sem találtatik. De még ennél is inkább meglepi az embert ezen ritka tulajdonságu és rendkivül való tehetségű ifjú az által, hogy már a legnagyobb mestereknek módjával componáll és improviziroz minden feladott themáról, és pedig a mi legtsudálatosabb, a legnagyobb könnyűséggel, erővel és kellemetességgel, úgy hogy Mozarttól fogva, a ki 8 esztendős korában az Európai Udvarokat bámulásra hozta, a Világ illy tüneményt nem látott, mint ezen ifjú Liszt. Végre még az őtet valóságos tsudává teszi, hogy az idegen nyelvek megtanulásában is hasonló nagy tehetséget mutat; mert tsak rövid idő óta vagyon Franczia Országban, és már olly tisztán, világosan és finoman beszéll Francziául, hogy az 18 esztendős ifjúnak is nagy bötsületére válnék.’ (Ezek a Franczia Újság szavai)” (Folytatni fogom.)
595 Búbánat 2016-02-14 16:30:34
Korabeli magyar hírlapok zenei rovataiból következzenek itt Lisztre vonatkozó (zongorajátéka, majd kompozíciói) koncertkritikák, beszámolók, tudósítások – eredeti nyelvezetében és helyesírásban írom le (Pándi Marianne Hangászati mulatságok című, a Mágus kiadónál 2001-ben megjelent könyvéből idézek.): Liszt Ferencről a 19. század húszas éveitől kezdve olvashatunk a bel- és külföldi sajtóban. A csodagyermek kápráztató zongorajátéka 1823-ban itthon, egy évvel később a francia fővárosban kelt elragadtatott visszhangot: Forrás: HASZNOS MULATSÁGOK (1823. május 3., 36. szám) „Mennél nagyobb elme tehetséget kíván a mesterséges hangoknak megfogása, s mennél különösebb ügyességet mutat azoknak helyes gyakorlása, annál nagyobb figyelemre és álmélkodásra méltó az, a ki elme tehetségének nagy megfoghatóságát gyakorlásának jeles tökéletességével egybe kaptsolja. Ily ritka tünenény ragadott el bennünket a múlt Tsütörtökön, midőn a ’Hét Választó Fejedelmek’ nevezetű Vendégfogadónak palotájában Liszt Ferencz Soprony Vármegyei Tizenegy esztendős Ifjatska Hangmesteri tehetségét a Klaviron köz bámulásunkra kifejtette. – Hazánknak naggyai, kik minden Hazafi igyekezeteket gyámolítani ditsősségöknek tartják, mind Pestről, mind Budáról igen számosan megtisztelték, valamint a két városnak tsinosabb része is nagy részvéttel jelen volt. Játszott az Ifjú Mester Schneider Fridriktől lévén Ouvertura után egy nagy Concertetm és nagy Variatiokat Moschelestől; közben ’Elisaveth’ Duettót [Rossini] és egy áriát ’Libussa’ operából [Conradin Kreutzer] Twyber kisasszony és Babnigg énekeltek; végre ő az akkor feladott thema szerint szabad Fantáziájából gyönyörű Variatiókat jádzott, Mindenben a szép szőke Ifjatska oly ügyességet, könnyűséget, pontosságot, érzést, kellemes erőt és mesteri fogásokat mutatott, hogy az egész Nemes gyülekezetet gyönyörűséggel eltöltené és bámulásra ragadná. Az ő remek jádzásából már ki-ki azon kellemetes reménységre fakadott, hogy ő a szép Mesterségek pállyájám Hazánknak nagy ditsőségére lészen. – Mi ezen Szép Léleknek tsak azért is egészséget és hosszú életet kivánunk, mivel Hazájának kívánta előbb tisztelete díjját lefizetni, minekelőtte Frantzia és Anglia Országokba mene, A hol bizonyára a Magyar Talentumoknak betsületet fog szerezni.” (Folytatni fogom a "lapszemlézést".)
Korabeli magyar hírlapok zenei rovataiból következzenek itt Lisztre vonatkozó (zongorajátéka, majd kompozíciói) koncertkritikák, beszámolók, tudósítások – eredeti nyelvezetében és helyesírásban írom le (Pándi Marianne Hangászati mulatságok című, a Mágus kiadónál 2001-ben megjelent könyvéből idézek.): Liszt Ferencről a 19. század húszas éveitől kezdve olvashatunk a bel- és külföldi sajtóban. A csodagyermek kápráztató zongorajátéka 1823-ban itthon, egy évvel később a francia fővárosban kelt elragadtatott visszhangot: Forrás: HASZNOS MULATSÁGOK (1823. május 3., 36. szám) „Mennél nagyobb elme tehetséget kíván a mesterséges hangoknak megfogása, s mennél különösebb ügyességet mutat azoknak helyes gyakorlása, annál nagyobb figyelemre és álmélkodásra méltó az, a ki elme tehetségének nagy megfoghatóságát gyakorlásának jeles tökéletességével egybe kaptsolja. Ily ritka tünenény ragadott el bennünket a múlt Tsütörtökön, midőn a ’Hét Választó Fejedelmek’ nevezetű Vendégfogadónak palotájában Liszt Ferencz Soprony Vármegyei Tizenegy esztendős Ifjatska Hangmesteri tehetségét a Klaviron köz bámulásunkra kifejtette. – Hazánknak naggyai, kik minden Hazafi igyekezeteket gyámolítani ditsősségöknek tartják, mind Pestről, mind Budáról igen számosan megtisztelték, valamint a két városnak tsinosabb része is nagy részvéttel jelen volt. Játszott az Ifjú Mester Schneider Fridriktől lévén Ouvertura után egy nagy Concertetm és nagy Variatiokat Moschelestől; közben ’Elisaveth’ Duettót [Rossini] és egy áriát ’Libussa’ operából [Conradin Kreutzer] Twyber kisasszony és Babnigg énekeltek; végre ő az akkor feladott thema szerint szabad Fantáziájából gyönyörű Variatiókat jádzott, Mindenben a szép szőke Ifjatska oly ügyességet, könnyűséget, pontosságot, érzést, kellemes erőt és mesteri fogásokat mutatott, hogy az egész Nemes gyülekezetet gyönyörűséggel eltöltené és bámulásra ragadná. Az ő remek jádzásából már ki-ki azon kellemetes reménységre fakadott, hogy ő a szép Mesterségek pállyájám Hazánknak nagy ditsőségére lészen. – Mi ezen Szép Léleknek tsak azért is egészséget és hosszú életet kivánunk, mivel Hazájának kívánta előbb tisztelete díjját lefizetni, minekelőtte Frantzia és Anglia Országokba mene, A hol bizonyára a Magyar Talentumoknak betsületet fog szerezni.” (Folytatni fogom a "lapszemlézést".)
594 Ardelao 2016-02-13 17:04:46
ZENEI HÉT, I.évf., 1.szám, 13.-14. oldal – 1920.09.19. „ Liszt reminiszcenciák. * *) E kis történeteket Liszt Ferenc egyik legkiválóbb tanítványa mesélte el lapunk számára, így tehát hitességük kétségtelen. Amikor Liszt Ferenc kiválóságát már az egész világ megismerte, híre az orosz udvarba is eljutott. És habár II. Sándor cárnak – dinasztikus tradícióihoz híven – a zenéhez semmi érzéke sem volt, fejedelmi szokás szerint magához hívatta a kiváló muzsikust. Liszt sokkal nagyobb szellem volt, semhogy erre a meghívásra túlságosan büszke lett volna. És barátai nem is nagyon könnyen tudták rávenni, hogy a meghívást elfogadja. De elfogadta. Pazar pompával rendezték az estélyt. Az udvarbeliek ragyogó díszruhában jelentek meg, a hölgyek csodaszépek voltak – és nagyképűek. Az urak értéküket ruháikon viselték. Liszt minden meghatódás nélkül egyszerűen a zongorához ment és játszani kezdett. Egy kis idő múlva észrevette, hogy a Mindenható Cár egyik udvari emberével beszélget és ezért elhallgatott. A hirtelen beállott csöndre a cár is figyelmessé lett és a mesterhez küldte egyik szárnysegédjét, hogy elhallgatásának okát megtudakolja. Liszt erre finom iróniával szólt: - Ha a cár beszélget, mindenkinek hallgatnia kell. De a cár csak bíztatta, hogy ne zavartassa magát. * Ugyancsak ez alkalommal egy orosz tábornok, a mester többrendbeli kitüntetéseit látva, csodálkozva kérdezte: -Ugyan, kedves Mester, honnan van ez a sok kitüntetés, hiszen ön sohasem volt háborúban? -Óh, én sokkal inkább csodálkozhatnék az ön kitüntetésein, szólt meggyőződéssel a Mester – hiszen ön sohasem zongorázott! * Amikor Bécsben lakott Liszt, tömegesen zarándokoltak el hozzá kisebb-nagyobb zenei kitűnőségek, úgy, hogy később külön protekció kellett ahhoz, hogy valaki hozzá bejusson. Egyszer egy nagyon szép asszony könyörgött meghallgatásért, akit az előkelő világban kiváló tehetségnek tartottak, és aki Lisztet is csak azért kereste fel, hogy a legilletékesebb művész dicséretével még ragyogóbbá tegye művészi nimbuszát. A mester kitüntető érdeklődéssel fogadta a szép asszonyt, és megkérdezte tőle, mit akar előadni? -Talán Chopon B-moll Scherzóját – szólt a nagytehetségű előkelőség az önmegbecsülés határozott hangján. -Ah, das Gouvernanten Scherzo – sehr schön, szólt a mester finom gúnnyal. És az asszony eljátszotta. Liszt ekkor odalépett hozzá, és áradozni kezdett: -Nagyszerű, remek, igazán örülök, hogy ezt most eljátszotta nekem, de örömöm teljessége öntől függ, Asszonyom, ugye megígér valamit? - Mindent – mester … -Ugyebár megígéri, hogy ezt most utoljára játszotta életében? Így nagyon jó barátok maradhatunk.”
ZENEI HÉT, I.évf., 1.szám, 13.-14. oldal – 1920.09.19. „ Liszt reminiszcenciák. * *) E kis történeteket Liszt Ferenc egyik legkiválóbb tanítványa mesélte el lapunk számára, így tehát hitességük kétségtelen. Amikor Liszt Ferenc kiválóságát már az egész világ megismerte, híre az orosz udvarba is eljutott. És habár II. Sándor cárnak – dinasztikus tradícióihoz híven – a zenéhez semmi érzéke sem volt, fejedelmi szokás szerint magához hívatta a kiváló muzsikust. Liszt sokkal nagyobb szellem volt, semhogy erre a meghívásra túlságosan büszke lett volna. És barátai nem is nagyon könnyen tudták rávenni, hogy a meghívást elfogadja. De elfogadta. Pazar pompával rendezték az estélyt. Az udvarbeliek ragyogó díszruhában jelentek meg, a hölgyek csodaszépek voltak – és nagyképűek. Az urak értéküket ruháikon viselték. Liszt minden meghatódás nélkül egyszerűen a zongorához ment és játszani kezdett. Egy kis idő múlva észrevette, hogy a Mindenható Cár egyik udvari emberével beszélget és ezért elhallgatott. A hirtelen beállott csöndre a cár is figyelmessé lett és a mesterhez küldte egyik szárnysegédjét, hogy elhallgatásának okát megtudakolja. Liszt erre finom iróniával szólt: - Ha a cár beszélget, mindenkinek hallgatnia kell. De a cár csak bíztatta, hogy ne zavartassa magát. * Ugyancsak ez alkalommal egy orosz tábornok, a mester többrendbeli kitüntetéseit látva, csodálkozva kérdezte: -Ugyan, kedves Mester, honnan van ez a sok kitüntetés, hiszen ön sohasem volt háborúban? -Óh, én sokkal inkább csodálkozhatnék az ön kitüntetésein, szólt meggyőződéssel a Mester – hiszen ön sohasem zongorázott! * Amikor Bécsben lakott Liszt, tömegesen zarándokoltak el hozzá kisebb-nagyobb zenei kitűnőségek, úgy, hogy később külön protekció kellett ahhoz, hogy valaki hozzá bejusson. Egyszer egy nagyon szép asszony könyörgött meghallgatásért, akit az előkelő világban kiváló tehetségnek tartottak, és aki Lisztet is csak azért kereste fel, hogy a legilletékesebb művész dicséretével még ragyogóbbá tegye művészi nimbuszát. A mester kitüntető érdeklődéssel fogadta a szép asszonyt, és megkérdezte tőle, mit akar előadni? -Talán Chopon B-moll Scherzóját – szólt a nagytehetségű előkelőség az önmegbecsülés határozott hangján. -Ah, das Gouvernanten Scherzo – sehr schön, szólt a mester finom gúnnyal. És az asszony eljátszotta. Liszt ekkor odalépett hozzá, és áradozni kezdett: -Nagyszerű, remek, igazán örülök, hogy ezt most eljátszotta nekem, de örömöm teljessége öntől függ, Asszonyom, ugye megígér valamit? - Mindent – mester … -Ugyebár megígéri, hogy ezt most utoljára játszotta életében? Így nagyon jó barátok maradhatunk.”
593 Búbánat 2016-02-11 10:55:42
Ma esti koncert-ajánló: 19:00 : Budapest Tolnay Klári Terem Váradi László (zongora) LISZT: Tell Vilmos kápolnája (Zarándokévek I. kötet) A Villa d'este szökőkútjai (Zarándokévek III. kötet) Esti harmóniák transzcendens etűd f-moll (Appassionata) transzcendens etűd Liszt-Schubert: Margit a rokkánál Liszt-Schubert: Molnár és a patak Liszt-Schubert: Rémkirály Funerailles 15. magyar rapszódia
Ma esti koncert-ajánló: 19:00 : Budapest Tolnay Klári Terem Váradi László (zongora) LISZT: Tell Vilmos kápolnája (Zarándokévek I. kötet) A Villa d'este szökőkútjai (Zarándokévek III. kötet) Esti harmóniák transzcendens etűd f-moll (Appassionata) transzcendens etűd Liszt-Schubert: Margit a rokkánál Liszt-Schubert: Molnár és a patak Liszt-Schubert: Rémkirály Funerailles 15. magyar rapszódia
592 Búbánat 2016-02-06 10:18:16
Ma délután a Bartók Rádió műsorán szerepel 13.30 MVM koncertek - A Zongora Farkas Gábor hangversenye 1. Chopin: Három ballada - a) g-moll Op. 23., b) F-dúr Op. 38., c) Asz-dúr Op. 47. 2. Verdi - Liszt: A trubadúr – parafrázis 3. Gounod - Liszt: Faust keringő – koncertparafrázis 4. Saint-Saëns - Liszt - Horowitz - Farkas: Haláltánc Ráadás: Schumann - Liszt: Ajánlás (Zeneakadémia Nagyterem, 2015. december 10.)
Ma délután a Bartók Rádió műsorán szerepel 13.30 MVM koncertek - A Zongora Farkas Gábor hangversenye 1. Chopin: Három ballada - a) g-moll Op. 23., b) F-dúr Op. 38., c) Asz-dúr Op. 47. 2. Verdi - Liszt: A trubadúr – parafrázis 3. Gounod - Liszt: Faust keringő – koncertparafrázis 4. Saint-Saëns - Liszt - Horowitz - Farkas: Haláltánc Ráadás: Schumann - Liszt: Ajánlás (Zeneakadémia Nagyterem, 2015. december 10.)
591 Búbánat 2016-02-06 10:10:04
A Classica csatorna mai műsorán szerepel (12.00 – 13.35): LISZT-GALA MIT DANIEL BARENBOIM UND PIERRE BOULEZ Vom Klavier-Festival Ruhr 06.02.2016 12:00 LÄNGE DES PROGRAMMS:01:30:35 DIRIGENT: Pierre Boulez SOLIST INSTR.: Daniel Barenboim (Klavier) ORCHESTER: Staatskapelle Berlin D, 2011 NÄCHSTE AUSSTRAHLUNGEN: 06.02., 20:00 07.02., 03:00 Beim Klavier-Festival Ruhr gaben Daniel Barenboim, Pierre Boulez und die Staatskapelle Berlin in der Philharmonie Essen ein Konzert mit den beiden Klavierkonzerten von Franz Liszt und zwei Orchesterstücken von Liszts Schwiegersohn Richard Wagner: Eine Faust-Ouvertüre Liszt: Klavierkonzert Nr. 2 A-Dur - Siegfried-Idyll - Klavierkonzert Nr. 1 Es-Dur. "Die Musik - ein Fest!" (Westfälischer Anzeiger). "Große Freude an der Musik. Die hat sich auf das Publikum übertragen, wie der lang anhaltende Applaus und die vielen Bravo-Rufe verraten" (klassik.com)klassik.com
A Classica csatorna mai műsorán szerepel (12.00 – 13.35): LISZT-GALA MIT DANIEL BARENBOIM UND PIERRE BOULEZ Vom Klavier-Festival Ruhr 06.02.2016 12:00 LÄNGE DES PROGRAMMS:01:30:35 DIRIGENT: Pierre Boulez SOLIST INSTR.: Daniel Barenboim (Klavier) ORCHESTER: Staatskapelle Berlin D, 2011 NÄCHSTE AUSSTRAHLUNGEN: 06.02., 20:00 07.02., 03:00 Beim Klavier-Festival Ruhr gaben Daniel Barenboim, Pierre Boulez und die Staatskapelle Berlin in der Philharmonie Essen ein Konzert mit den beiden Klavierkonzerten von Franz Liszt und zwei Orchesterstücken von Liszts Schwiegersohn Richard Wagner: Eine Faust-Ouvertüre Liszt: Klavierkonzert Nr. 2 A-Dur - Siegfried-Idyll - Klavierkonzert Nr. 1 Es-Dur. "Die Musik - ein Fest!" (Westfälischer Anzeiger). "Große Freude an der Musik. Die hat sich auf das Publikum übertragen, wie der lang anhaltende Applaus und die vielen Bravo-Rufe verraten" (klassik.com)klassik.com
590 Búbánat 2016-01-26 19:36:52 [Válasz erre: 589 Búbánat 2016-01-26 19:34:52]
A Liszt Ferenc képavató ünnepség műsorán az alábbi zongoraművek hangzottak el: 1. Liszt Ferenc: Années de pèlerinage, II. Italie: 2. Il Penseroso (Michelangelo: „A gondolkodó" c. verse és szobra nyomán.) Előadta: Lantos István 2. Liszt Ferenc: Impromptu, Fisz-dúr Előadta: Ránki Fülöp 3. Liszt Ferenc: Fest-Polonaise – négy kézre Előadta: Lantos István és Ránki Fülöp Vigadó, Északi terem, 2016. január 25. (hétfő) 10.30
A Liszt Ferenc képavató ünnepség műsorán az alábbi zongoraművek hangzottak el: 1. Liszt Ferenc: Années de pèlerinage, II. Italie: 2. Il Penseroso (Michelangelo: „A gondolkodó" c. verse és szobra nyomán.) Előadta: Lantos István 2. Liszt Ferenc: Impromptu, Fisz-dúr Előadta: Ránki Fülöp 3. Liszt Ferenc: Fest-Polonaise – négy kézre Előadta: Lantos István és Ránki Fülöp Vigadó, Északi terem, 2016. január 25. (hétfő) 10.30
589 Búbánat 2016-01-26 19:34:52
[url] http://mno.hu/zene/liszt-ferenc-dedikalt-portrekepe-a-pesti-vigadoban-1325465; Liszt Ferenc dedikált portréképe a Pesti Vigadóban [/url] MNO.hu - MTI, 2016. január 25., hétfő 20:37, frissítve: kedd 07:23 Liszt Ferenc saját kézjegyével ellátott portréfotóját mutatták be hétfőn a Pesti Vigadóban a 150 éves a Vigadó című programsorozat zárásaként; a fényképet a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nemzetközi aukción vásárolta meg. Az MMA titkársága nemzetközi aukción vásárolta meg 3800 euróért (1,2 millió forintért) a felvételt, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárában helyeznek letétbe. A Liszt Ferencről 1873 tavaszán Bécsben készített portré nagyított másolata a Vigadóban látható majd – mondta Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára a hétfői sajtóeseményen Budapesten. A főtitkár kiemelte: a Pesti Vigadó története elválaszthatatlan Liszt Ferenctől, mivel a zeneszerző számos alkalommal adott koncertet az épületben. Szőnyiné Szerző Katalin zenetörténész hangsúlyozta: a Pesti Vigadó Liszt-emlékhely, mivel a zeneszerző 1865 és 1885 között több mint 30 alkalommal lépett fel itt dirigensként és zongoraművészként, emellett több mint 100 alkalommal volt jelen egy-egy barátja, növendéke, nagy zenei kortársa koncertjén. A 150 éves a Vigadó programsorozatról szólva Molnárné Szunyi Barbara, a Pesti Vigadó Nonprofit Kft. ügyvezetője elmondta: a rendezvénysorozat ideje alatt és az ahhoz szorosan kapcsolódó eseményekre több mint hétezren látogattak el, a 2015. január 22-i nyílt napon kétezren tekintették meg az épületet. Az ügyvezető hozzáfűzte: az idén is tartanak majd nyílt napokat, egyet tavasszal, egyet pedig az őszi időszakban. A Vigadóban rendezett tavalyi programok közül kiemelte Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriuma ősbemutatójának 150. évfordulóját, amely során az eredeti mű rekonstruálására tettek kísérletet.
[url] http://mno.hu/zene/liszt-ferenc-dedikalt-portrekepe-a-pesti-vigadoban-1325465; Liszt Ferenc dedikált portréképe a Pesti Vigadóban [/url] MNO.hu - MTI, 2016. január 25., hétfő 20:37, frissítve: kedd 07:23 Liszt Ferenc saját kézjegyével ellátott portréfotóját mutatták be hétfőn a Pesti Vigadóban a 150 éves a Vigadó című programsorozat zárásaként; a fényképet a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nemzetközi aukción vásárolta meg. Az MMA titkársága nemzetközi aukción vásárolta meg 3800 euróért (1,2 millió forintért) a felvételt, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárában helyeznek letétbe. A Liszt Ferencről 1873 tavaszán Bécsben készített portré nagyított másolata a Vigadóban látható majd – mondta Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára a hétfői sajtóeseményen Budapesten. A főtitkár kiemelte: a Pesti Vigadó története elválaszthatatlan Liszt Ferenctől, mivel a zeneszerző számos alkalommal adott koncertet az épületben. Szőnyiné Szerző Katalin zenetörténész hangsúlyozta: a Pesti Vigadó Liszt-emlékhely, mivel a zeneszerző 1865 és 1885 között több mint 30 alkalommal lépett fel itt dirigensként és zongoraművészként, emellett több mint 100 alkalommal volt jelen egy-egy barátja, növendéke, nagy zenei kortársa koncertjén. A 150 éves a Vigadó programsorozatról szólva Molnárné Szunyi Barbara, a Pesti Vigadó Nonprofit Kft. ügyvezetője elmondta: a rendezvénysorozat ideje alatt és az ahhoz szorosan kapcsolódó eseményekre több mint hétezren látogattak el, a 2015. január 22-i nyílt napon kétezren tekintették meg az épületet. Az ügyvezető hozzáfűzte: az idén is tartanak majd nyílt napokat, egyet tavasszal, egyet pedig az őszi időszakban. A Vigadóban rendezett tavalyi programok közül kiemelte Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriuma ősbemutatójának 150. évfordulóját, amely során az eredeti mű rekonstruálására tettek kísérletet.
588 Búbánat 2016-01-18 12:01:38
[url] http://mek.oszk.hu/00800/00844/html/jokai28.htm; Jókai Mór: Életemből – Liszt hangversenye [/url] „Általában, korrajzi tekintetből, megjegyzem, hogy a zene nálunk nem liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a színészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna: „Dejszen fűrészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett!”, mondá Szabó karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra – nem megy abba egy hang se bele – Bajza népszerűségének egyik alapja az volt, hogy az operát nélkülözni tudta – Gál József elbeszélése, a „Zeneember”, a zenekedvelők karikírozásával kapott országos hírre. Deák Ferencet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, ahányszor üstökös csillagot az égen, s aki nem hallotta még Kerkápoly minisztert énekelni, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. Aki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri magát, hogy lutheránus; a puritán kálvinizmus még az orgonának is útját állta, ez emlékezetes mondattal: „Minek a templomba a duda?” S Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel: „Utolsók a komédiások.” Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá. Pedig hát a zene a „világnyelv”. Magyar írónak, magyar színésznek keskeny birodalma van; de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a művelt világ Liszt Ferencet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonómiáját bizonyítja. Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczi Bódogtól, melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai ügyben kíván velem értekezni. Mi lehet az? (Vasútügy. – Nemzeti bank.) Nem az volt. Dunkl úr vasútjai a legvékonyabb síneket használják a világon, amiket zongorahúroknak neveznek, azokon szállítja ő szét a világba (a Rózsavölgyi és Társa zenebankár konzorcium cége alatt) a hazai zeneművészet terményeit, s importálja a külföldét. Ez a tisztelt nagycégbirtokos azzal a propozícióval lépett elém, hogy minekutána Lisztnek van egy nagyszerű zenekísérete Bürger Leonorájához, azt pedig Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a balladát Liszt kísérete mellett elszavalni? Elbámultam! Jókainé éppen a konyhára adott ki. – „Hát értesz te még ehhez?” – kérdezém tőle. – „Megpróbálom” – felelt rá az asszony. Az ígéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekíséretet össze kellene tanulni a két együtt előadónak. Evégett Liszt meglátogatott bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz hajával, egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta: „Csak jöjjön, bácsi – majd én bevezetem.” Azután bevezette hozzám – én pedig Jókainéhoz. Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon találkoztak. A viszontlátás igen szívélyes volt. Liszt mentette magát, hogy még mindig nem tud magyarul. Jókainé megfeddte, hogy hát miért nem tanult meg? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzáfog, és nyelvmestert fogad. Ez ígérete egy tanú által hitelesíttetve bekönyveztetett. Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonorából? Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani; hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót beszélni? S aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hogy emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kísértetes elbeszélésnél a zongora húrjait? (Valaki azt ne higgye, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam tudok zongorázni: a kisleányom tanul rajta.) Maig sem értem én, hogyan volt? De kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak: „Most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a menyasszony kétségbeesik – itt dobog a halálparipa – itt a rémek táncolnak, itt ropogva süllyed el a halott lovag; itt a szellemek danája!”, majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? hogy a második próba után azt mondám nekik: „No lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul, s Jókainé megtanult zongorázni!” Semmi sem könnyebb ennél. Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket, s azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: „Bécsben.” A nagy terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes hölgykoszorú, urak, bálnak öltözve, főtisztek és nagyszámú főurak (azok miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). – Úgy, hogy mikor gróf Festetics Leó és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a sokaságból kiválni láttam, örült a szívem igazán. A zenekedvelők egylete egy más régió lakossága, akik közé én, mint Klimius Miklós estem „fel” valahonnan. A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le; csak annyit, amennyit értek belőle: a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek, Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép érzéssel és csinos dalokat énekelt. Hanem azt azután, ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörg reánk; azután meghunyászodik a rém, s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem, most mindjárt felrepül (hisz azért Flügelpiano), hanem aztán mikor rágyújt megint a harci indulóra, s elkezdi magyarázni Széchenyi Imre riadóját: akkor meg azt hisszük, hogy a kerekes gép most mindjárt nekigördül, s odakartácsol a… majd kifecsegtem, hogy hová? Liszt zenéje nemcsak gyújt – de melegen hagy… Most azután csak a közönségről akarok még szólni. Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arcot nem láttam, minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket. – Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy átalakította az egész arculatát magyarrá. A hangverseny után a terem újra tömött lett a lakomára ottmaradtakkal, s az áldomások magyar szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették magyar szavaikat, azokban tolmácslák érzelmeiket, az egész zenekedvelők ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem hiszem, hogy – Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket!”
[url] http://mek.oszk.hu/00800/00844/html/jokai28.htm; Jókai Mór: Életemből – Liszt hangversenye [/url] „Általában, korrajzi tekintetből, megjegyzem, hogy a zene nálunk nem liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a színészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna: „Dejszen fűrészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett!”, mondá Szabó karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra – nem megy abba egy hang se bele – Bajza népszerűségének egyik alapja az volt, hogy az operát nélkülözni tudta – Gál József elbeszélése, a „Zeneember”, a zenekedvelők karikírozásával kapott országos hírre. Deák Ferencet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, ahányszor üstökös csillagot az égen, s aki nem hallotta még Kerkápoly minisztert énekelni, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. Aki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri magát, hogy lutheránus; a puritán kálvinizmus még az orgonának is útját állta, ez emlékezetes mondattal: „Minek a templomba a duda?” S Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel: „Utolsók a komédiások.” Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá. Pedig hát a zene a „világnyelv”. Magyar írónak, magyar színésznek keskeny birodalma van; de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a művelt világ Liszt Ferencet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonómiáját bizonyítja. Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczi Bódogtól, melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai ügyben kíván velem értekezni. Mi lehet az? (Vasútügy. – Nemzeti bank.) Nem az volt. Dunkl úr vasútjai a legvékonyabb síneket használják a világon, amiket zongorahúroknak neveznek, azokon szállítja ő szét a világba (a Rózsavölgyi és Társa zenebankár konzorcium cége alatt) a hazai zeneművészet terményeit, s importálja a külföldét. Ez a tisztelt nagycégbirtokos azzal a propozícióval lépett elém, hogy minekutána Lisztnek van egy nagyszerű zenekísérete Bürger Leonorájához, azt pedig Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a balladát Liszt kísérete mellett elszavalni? Elbámultam! Jókainé éppen a konyhára adott ki. – „Hát értesz te még ehhez?” – kérdezém tőle. – „Megpróbálom” – felelt rá az asszony. Az ígéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekíséretet össze kellene tanulni a két együtt előadónak. Evégett Liszt meglátogatott bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz hajával, egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta: „Csak jöjjön, bácsi – majd én bevezetem.” Azután bevezette hozzám – én pedig Jókainéhoz. Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon találkoztak. A viszontlátás igen szívélyes volt. Liszt mentette magát, hogy még mindig nem tud magyarul. Jókainé megfeddte, hogy hát miért nem tanult meg? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzáfog, és nyelvmestert fogad. Ez ígérete egy tanú által hitelesíttetve bekönyveztetett. Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonorából? Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani; hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót beszélni? S aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hogy emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kísértetes elbeszélésnél a zongora húrjait? (Valaki azt ne higgye, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam tudok zongorázni: a kisleányom tanul rajta.) Maig sem értem én, hogyan volt? De kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak: „Most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a menyasszony kétségbeesik – itt dobog a halálparipa – itt a rémek táncolnak, itt ropogva süllyed el a halott lovag; itt a szellemek danája!”, majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? hogy a második próba után azt mondám nekik: „No lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul, s Jókainé megtanult zongorázni!” Semmi sem könnyebb ennél. Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket, s azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: „Bécsben.” A nagy terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes hölgykoszorú, urak, bálnak öltözve, főtisztek és nagyszámú főurak (azok miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). – Úgy, hogy mikor gróf Festetics Leó és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a sokaságból kiválni láttam, örült a szívem igazán. A zenekedvelők egylete egy más régió lakossága, akik közé én, mint Klimius Miklós estem „fel” valahonnan. A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le; csak annyit, amennyit értek belőle: a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek, Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép érzéssel és csinos dalokat énekelt. Hanem azt azután, ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörg reánk; azután meghunyászodik a rém, s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem, most mindjárt felrepül (hisz azért Flügelpiano), hanem aztán mikor rágyújt megint a harci indulóra, s elkezdi magyarázni Széchenyi Imre riadóját: akkor meg azt hisszük, hogy a kerekes gép most mindjárt nekigördül, s odakartácsol a… majd kifecsegtem, hogy hová? Liszt zenéje nemcsak gyújt – de melegen hagy… Most azután csak a közönségről akarok még szólni. Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arcot nem láttam, minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket. – Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy átalakította az egész arculatát magyarrá. A hangverseny után a terem újra tömött lett a lakomára ottmaradtakkal, s az áldomások magyar szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették magyar szavaikat, azokban tolmácslák érzelmeiket, az egész zenekedvelők ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem hiszem, hogy – Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket!”
587 Búbánat 2016-01-18 12:00:48 [Válasz erre: 586 Ardelao 2016-01-17 18:09:29]
Köszönöm, ez igen érdekes írás volt a nevezett cikkből!
Köszönöm, ez igen érdekes írás volt a nevezett cikkből!
586 Ardelao 2016-01-17 18:09:29
Liszt Ferenc itt közölt írása, az 1838. évi Pesti árvíz (III.13-18) hírének hallatára készült. A fordítást Hankiss János végezte. Liszt Ferenc/Az író c. könyvből került beírásra. Liszt Ferenc: Hazám — Különös végzet! Idestova tizenöt éve hagyta el apám békés hajlékát, hogy velem a nagyvilág forgatagába vesse magát, s fölcserélve a falusi élet névtelen szabadságát a művészélet dicső szolgaságával, letelepedett Franciaországban, mint a legalkalmasabb központban, ahol fejlesztheti zenei ösztönömet, amit az ő naiv büszkesége „zseninek” nevezett. Azóta megszoktam , hogy Franciaországot tekintsem hazámnak s nem gondoltam arra, hogy másik hazám is van. — Tudod, milyenek a kora ifjúság napjai, az ember életének az a korszaka, amely tizenötödik és huszonötödik éve közt folyik le: akkor él leginkább önmagán kívül, akkor tesznek rá legerősebb benyomást az emberek, a dolgok, a helyek. Annyi sugár ered a szívéből, olyan végzetszerű szükség kényszeríti szeretetre, hogy mindenkinek, aki csak közeledik hozzá, odaad magából egy-egy részecskét. Ebben a korban a fiatal ember saját gondolatainak viharzásától bódultan, nem is él: csak vágyik élni. Minden kíváncsiság , vágy, nyugtalan ihlet, ellentétes akarások árapálya benne. Kimerül a féktelen szenvedélyek labirintusában, amelyekből nincs kivezető út. Mindent ami egyszerű, könnyű, természetes, szánakozó mosollyal fogad. Minden célon túllő, minden akadály ingerli: lenézi a jót is, amit tehetne, az érzéseket is, amelyek boldoggá tehetnék. Kérlelhetetlenül kínozza az ifjúság ösztökéje. Az égő láznak, hasztalan pazarolt erőnek, hatalmas és bolondos élni akarásnak ezt a korszakát francia földön töltöttem. Franciaország földje fogadta be apám hamvait is, az hordozza sírját, első bánatom szent menedékhelyét! Hogy is ne hittem volna magamat e föld gyermekének, ahol annyit szenvedtem s annyit szerettem?! Hogy is juthatott volna eszembe, hogy van egy másik föld is, - az, amelyen születtem, s hogy a vér, amely ereimben folyt, más emberfaj vére, s hogy az enyéimek máshol vannak?! — Véletlen körülmény ébresztette föl bennem hirtelen ezt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti szerencsétlenség részletes elbeszélését. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetek értük? — kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik? Hiszen nincs semmim, ami az embert hatalmassá teszi az emberek között. Nincs meg a befolyásom, amit a gazdagság ad. Mindegy: azért csak előre, mert érzem, hogy szívemnek nem lesz addig nyugta, nem száll addig álom a szememre, míg nem vittem el a magam fillérét annak a végtelen nyomorúságnak. Különben ki tudja, nem áldja-e meg az ég szegényes adományomat? Az a kéz, amely megsokszorozta a kenyereket a sivatagban, máig sem fáradt el. Isten talán több örömet zárt a művész fillérébe, mint a milliomos minden aranyában. — Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások fedezték fel számomra a „haza” szó jelentését. Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt; a jól ismert erdő volt ez, amely a vadászok kurjongásától visszhangzik; a Duna volt, mely sziklákon rohan keresztül; a hatalmas rétek, ahol békés nyájak legelnek szabadon; Magyarország volt, az erős és bőkezű föld, amely olyan nemes gyermekeket hordoz hátán, egyszóval: az én hazám volt. Mert — így kiáltottam fel hazafiassági rohamomban, amelyen bizonyosan mosolyogsz, — én is ehhez az ősi és erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredeti megszelídítetlen nemzetnek vagyok fia, amelyet úgy látszik , még jobb napokra tartogat a Gondviselés! — Mindig hősi és büszke volt ez a faj. A nagy érzések mindig helyükön voltak ezekben a széles mellekben. Ezek a büszke homlokok nem tudatlanságra vagy rabszolgaságra születtek. Boldogabbak, mint mások, mert eszüket nem vakították el csalóka fények; lábuk nem tévedt hamis ösvényekre, fülük nem hallgatott hamis prófétákra. Nem mondották nekik: „Krisztus itt van, amott van…..” Szunnyadnak ….. de ha egy hatalmas hang egyszer majd felébreszti őket, ó milyen erővel keríti majd hatalmába értelmük az igazságot! milyen félelmetes menedéket nyújt neki a mellük! izmos karjuk hogy fogja megvédeni! Dicsőséges jövő vár rájuk, mert jók és erősek s mert semmi sem koptatta még el akaratukat, nem fárasztotta ki hiába reménységüket. Ó, én vad és távoli hazám! ismeretlen barátaim!óriás családom! fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád; egész bensőmet felkavarta a részvét, s én lehajtottam a fejemet — szégyenemben, hogy ily sokáig megfeledkeztem rólad…. De miért is állit meg a szigorú végzet? Másik fájdalomkiáltás — elhalkult, de nekem mindig hatalmas szózat remegtet meg. Az a hang, amely nekem kedves, az egyetlen, amely sohasem hívott hiába….. Megint eltávolodom hát tőled, szegény hazám, de most már nem a gyermek gondtalan örömével, aki az újdonság, a csábító és csalfa tündér elé siet, hanem dúlt szívvel , elhomályosult szemekkel, mert most már tudom, mennyi jámbor szándék, nemes elhatározás tompult el az önző és léha társadalommal való surlódásban, mennyi szent eszmét söpört el messzire a szétszóródás szele. Most már csak arra vágyom, hogy életemet a te szűzi magányodban tölthessem, felfrissítsem és megedzem a falusi erkölcsök egyszerűségében, megtisztítsam a tömeg feledésében, hogy valamivel kevesebb bűnös bánattal szálljak sírba, mint amit a tapasztalás gyűjt az ember fejére. — 7-én indultam Bécsbe. Az volt a szándékom, hogy két hangversenyt adok ott: az elsőt honfitársaim javára, a másikat, hogy útiköltségeimet kifizessem; aztán egyedül, gyalogszerrel, zsákkal a hátamon hatolok be Magyarország legelhagyottabb vidékeire. Liszt Ferenc az árvízkárosultak javára több koncertet is adott Bécsben. De erről korábban már olvashattunk Búbánat bejegyzéseiben.
Liszt Ferenc itt közölt írása, az 1838. évi Pesti árvíz (III.13-18) hírének hallatára készült. A fordítást Hankiss János végezte. Liszt Ferenc/Az író c. könyvből került beírásra. Liszt Ferenc: Hazám — Különös végzet! Idestova tizenöt éve hagyta el apám békés hajlékát, hogy velem a nagyvilág forgatagába vesse magát, s fölcserélve a falusi élet névtelen szabadságát a művészélet dicső szolgaságával, letelepedett Franciaországban, mint a legalkalmasabb központban, ahol fejlesztheti zenei ösztönömet, amit az ő naiv büszkesége „zseninek” nevezett. Azóta megszoktam , hogy Franciaországot tekintsem hazámnak s nem gondoltam arra, hogy másik hazám is van. — Tudod, milyenek a kora ifjúság napjai, az ember életének az a korszaka, amely tizenötödik és huszonötödik éve közt folyik le: akkor él leginkább önmagán kívül, akkor tesznek rá legerősebb benyomást az emberek, a dolgok, a helyek. Annyi sugár ered a szívéből, olyan végzetszerű szükség kényszeríti szeretetre, hogy mindenkinek, aki csak közeledik hozzá, odaad magából egy-egy részecskét. Ebben a korban a fiatal ember saját gondolatainak viharzásától bódultan, nem is él: csak vágyik élni. Minden kíváncsiság , vágy, nyugtalan ihlet, ellentétes akarások árapálya benne. Kimerül a féktelen szenvedélyek labirintusában, amelyekből nincs kivezető út. Mindent ami egyszerű, könnyű, természetes, szánakozó mosollyal fogad. Minden célon túllő, minden akadály ingerli: lenézi a jót is, amit tehetne, az érzéseket is, amelyek boldoggá tehetnék. Kérlelhetetlenül kínozza az ifjúság ösztökéje. Az égő láznak, hasztalan pazarolt erőnek, hatalmas és bolondos élni akarásnak ezt a korszakát francia földön töltöttem. Franciaország földje fogadta be apám hamvait is, az hordozza sírját, első bánatom szent menedékhelyét! Hogy is ne hittem volna magamat e föld gyermekének, ahol annyit szenvedtem s annyit szerettem?! Hogy is juthatott volna eszembe, hogy van egy másik föld is, - az, amelyen születtem, s hogy a vér, amely ereimben folyt, más emberfaj vére, s hogy az enyéimek máshol vannak?! — Véletlen körülmény ébresztette föl bennem hirtelen ezt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti szerencsétlenség részletes elbeszélését. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetek értük? — kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik? Hiszen nincs semmim, ami az embert hatalmassá teszi az emberek között. Nincs meg a befolyásom, amit a gazdagság ad. Mindegy: azért csak előre, mert érzem, hogy szívemnek nem lesz addig nyugta, nem száll addig álom a szememre, míg nem vittem el a magam fillérét annak a végtelen nyomorúságnak. Különben ki tudja, nem áldja-e meg az ég szegényes adományomat? Az a kéz, amely megsokszorozta a kenyereket a sivatagban, máig sem fáradt el. Isten talán több örömet zárt a művész fillérébe, mint a milliomos minden aranyában. — Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások fedezték fel számomra a „haza” szó jelentését. Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt; a jól ismert erdő volt ez, amely a vadászok kurjongásától visszhangzik; a Duna volt, mely sziklákon rohan keresztül; a hatalmas rétek, ahol békés nyájak legelnek szabadon; Magyarország volt, az erős és bőkezű föld, amely olyan nemes gyermekeket hordoz hátán, egyszóval: az én hazám volt. Mert — így kiáltottam fel hazafiassági rohamomban, amelyen bizonyosan mosolyogsz, — én is ehhez az ősi és erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredeti megszelídítetlen nemzetnek vagyok fia, amelyet úgy látszik , még jobb napokra tartogat a Gondviselés! — Mindig hősi és büszke volt ez a faj. A nagy érzések mindig helyükön voltak ezekben a széles mellekben. Ezek a büszke homlokok nem tudatlanságra vagy rabszolgaságra születtek. Boldogabbak, mint mások, mert eszüket nem vakították el csalóka fények; lábuk nem tévedt hamis ösvényekre, fülük nem hallgatott hamis prófétákra. Nem mondották nekik: „Krisztus itt van, amott van…..” Szunnyadnak ….. de ha egy hatalmas hang egyszer majd felébreszti őket, ó milyen erővel keríti majd hatalmába értelmük az igazságot! milyen félelmetes menedéket nyújt neki a mellük! izmos karjuk hogy fogja megvédeni! Dicsőséges jövő vár rájuk, mert jók és erősek s mert semmi sem koptatta még el akaratukat, nem fárasztotta ki hiába reménységüket. Ó, én vad és távoli hazám! ismeretlen barátaim!óriás családom! fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád; egész bensőmet felkavarta a részvét, s én lehajtottam a fejemet — szégyenemben, hogy ily sokáig megfeledkeztem rólad…. De miért is állit meg a szigorú végzet? Másik fájdalomkiáltás — elhalkult, de nekem mindig hatalmas szózat remegtet meg. Az a hang, amely nekem kedves, az egyetlen, amely sohasem hívott hiába….. Megint eltávolodom hát tőled, szegény hazám, de most már nem a gyermek gondtalan örömével, aki az újdonság, a csábító és csalfa tündér elé siet, hanem dúlt szívvel , elhomályosult szemekkel, mert most már tudom, mennyi jámbor szándék, nemes elhatározás tompult el az önző és léha társadalommal való surlódásban, mennyi szent eszmét söpört el messzire a szétszóródás szele. Most már csak arra vágyom, hogy életemet a te szűzi magányodban tölthessem, felfrissítsem és megedzem a falusi erkölcsök egyszerűségében, megtisztítsam a tömeg feledésében, hogy valamivel kevesebb bűnös bánattal szálljak sírba, mint amit a tapasztalás gyűjt az ember fejére. — 7-én indultam Bécsbe. Az volt a szándékom, hogy két hangversenyt adok ott: az elsőt honfitársaim javára, a másikat, hogy útiköltségeimet kifizessem; aztán egyedül, gyalogszerrel, zsákkal a hátamon hatolok be Magyarország legelhagyottabb vidékeire. Liszt Ferenc az árvízkárosultak javára több koncertet is adott Bécsben. De erről korábban már olvashattunk Búbánat bejegyzéseiben.
585 Búbánat 2016-01-16 11:59:03
A Bartók Rádió ma esti műsorán szerepel: 18.10 – 19.00 Baranyay László zongoraestje 1. Bach: Olasz koncert 2. Liszt: a) Funerailles b) Erdőzsongás - hangversenyetűd c)Manók tánca - hangversenyetűd d) Mefisztó-keringő (Magyar Rádió 6-os stúdió, 1996. november 24.)
A Bartók Rádió ma esti műsorán szerepel: 18.10 – 19.00 Baranyay László zongoraestje 1. Bach: Olasz koncert 2. Liszt: a) Funerailles b) Erdőzsongás - hangversenyetűd c)Manók tánca - hangversenyetűd d) Mefisztó-keringő (Magyar Rádió 6-os stúdió, 1996. november 24.)
584 Búbánat 2016-01-15 22:32:21
A Liszt Ferenc Társaság körlevelében közzétette a 2016. I. félévi hangversenyeinek programját: A mottó: „Találkozások Liszt Ferenccel” 2016. január 27., szerda 18 óra ’A sír az eljövendő élet bölcsője – az idős Liszt transzcendes zongoramuzsikája’ Esztó Zsuzsanna és Konyicska Renáta előadása 2016. február 24., szerda 18 óra ’Liszt és az opera’ Meláth Andrea, Alter Katalin, Szabó Ferenc János és a Zeneakadémia ének-zongoraszakos növendékeinek előadása 2016. március 23., szerda 18 óra ’Irodalmi inspirációk Liszt zongoramuzsikájában’ Bánky József előadása és hangversenye 2016. április 20., szerda 18 óra Dr. Kerek Ferenc és Kerekné Fekete Éva, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának művésztanárai, a szegedi tagozat vezetőinek négykezes zongorahangversenye A hangversenyek helyszíne a Régi Zeneakadémia Kamaraterme (Bp., VI. ker. Vörösmarty u. 35.) A januári-februári alkalmakra elő, előzetes regisztráció szükséges, míg a március-áprilisi hangversenyekre – lévén saját rendezésűek – a Liszt-tagság részére regisztráció nélkül is ingyenes a belépés.
A Liszt Ferenc Társaság körlevelében közzétette a 2016. I. félévi hangversenyeinek programját: A mottó: „Találkozások Liszt Ferenccel” 2016. január 27., szerda 18 óra ’A sír az eljövendő élet bölcsője – az idős Liszt transzcendes zongoramuzsikája’ Esztó Zsuzsanna és Konyicska Renáta előadása 2016. február 24., szerda 18 óra ’Liszt és az opera’ Meláth Andrea, Alter Katalin, Szabó Ferenc János és a Zeneakadémia ének-zongoraszakos növendékeinek előadása 2016. március 23., szerda 18 óra ’Irodalmi inspirációk Liszt zongoramuzsikájában’ Bánky József előadása és hangversenye 2016. április 20., szerda 18 óra Dr. Kerek Ferenc és Kerekné Fekete Éva, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának művésztanárai, a szegedi tagozat vezetőinek négykezes zongorahangversenye A hangversenyek helyszíne a Régi Zeneakadémia Kamaraterme (Bp., VI. ker. Vörösmarty u. 35.) A januári-februári alkalmakra elő, előzetes regisztráció szükséges, míg a március-áprilisi hangversenyekre – lévén saját rendezésűek – a Liszt-tagság részére regisztráció nélkül is ingyenes a belépés.
583 Ardelao 2016-01-08 19:27:53
Nagyon érdekes és értékes beírásokkal gazdagodott ez a Liszt Ferenc fórum!
Nagyon érdekes és értékes beírásokkal gazdagodott ez a Liszt Ferenc fórum!
582 Búbánat 2016-01-07 23:19:05
[url] http://www.lisztmuseum.hu/hu/kiallitasok/idoszakos/12/; A Don Sanche-tól a Via Crucisig - Liszt Ferenc európai útja Párizstól Budapestig [/url] http://www.lisztmuseum.hu/hu/kiallitasok/idoszakos/12/ Időszakos tematikus kiállítás a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpontban (Régi Zeneakadémia épülete, 1064 Budapest, Vörösmarty utca 35.) A kiállítás 2015.05.22-én nyílt meg és 2016.05.14-én zárul. A kiállítást a budapesti Francia Intézet és a Nemzetközi Lisztománia Egyesület támogatta. „A kiállítás anyaga három ország archívumainak, múzeumainak gyűjteményéből tevődik össze: Párizsból a Bibliothèque Nationale de France és az Archives Nationales dokumentumait kölcsönöztük, Liszt portréja Châteauroux-ból, a Musée Bertrandból érkezett, Weimarból a Goethe-Schiller Archiv és a Herzogin Anna Amalia Bibliothek anyagait kaptuk meg digitális másolatok formájában. Itthon Liszt saját gyűjteménye mellett a Zeneakadémia Kutatókönyvtára, a Magyar Állami Operaház Archívuma, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti tára és Zeneműtára, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA BTK Zenetudományi Intézet Múzeuma anyagai tekinthetőek meg eredeti formában vagy digitális változatban.” „A kiállítás két kurátora Domokos Zsuzsanna és Nicolas Dufetel, a kiállítást magyar részről a Liszt Múzeum teljes kollektívája hozta létre. Az installációt Farkas Csilla készítette Bősze Tímea segítségével. Peternák Anna, Török Márton, Török Miklós, Avar Katalin, Békéssy Lili, Mona Dániel a háló-dolgozószobában található érintőképernyős asztalra a kiállítás tematikájára épülő élvezetes interaktív műveltségi játékot is tervezett, amely honlapunkon is hamarosan elérhetővé válik. A játékosok varázskastélyban segíthetnek eligazodni egy ifjú lovagnak, akinek célja megtalálni a szép királylányt. Ehhez azonban minden teremben kérdésekre kell válaszolni, melyek Liszt Ferenchez, a múzeum gyűjteményéhez és főleg az újonnan nyílt időszaki kiállítás tematikájához kapcsolódnak. Az érintőképernyő felületén bizonyos pontokat megérintve egyes tárgyak, élőlények mozogni kezdenek. Az éles szemű játékosok több helyszínen is rejtett utalásokat fedezhetnek fel Liszt Ferencre és műveire, elsősorban a kincstárban és a kápolnában, de az előcsarnokban, a könyvtárban, a börtönben és a trónteremben is. A végső állomás a trónterem, ahol a lovag megtalálja a királylányt, ez a helyszín már egyértelműen utal a szerelem kastélyára, felidézve Liszt Ferenc egyetlen befejezett operájának címét és témáját (Don Sanche avagy a szerelem kastélya).”
[url] http://www.lisztmuseum.hu/hu/kiallitasok/idoszakos/12/; A Don Sanche-tól a Via Crucisig - Liszt Ferenc európai útja Párizstól Budapestig [/url] http://www.lisztmuseum.hu/hu/kiallitasok/idoszakos/12/ Időszakos tematikus kiállítás a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpontban (Régi Zeneakadémia épülete, 1064 Budapest, Vörösmarty utca 35.) A kiállítás 2015.05.22-én nyílt meg és 2016.05.14-én zárul. A kiállítást a budapesti Francia Intézet és a Nemzetközi Lisztománia Egyesület támogatta. „A kiállítás anyaga három ország archívumainak, múzeumainak gyűjteményéből tevődik össze: Párizsból a Bibliothèque Nationale de France és az Archives Nationales dokumentumait kölcsönöztük, Liszt portréja Châteauroux-ból, a Musée Bertrandból érkezett, Weimarból a Goethe-Schiller Archiv és a Herzogin Anna Amalia Bibliothek anyagait kaptuk meg digitális másolatok formájában. Itthon Liszt saját gyűjteménye mellett a Zeneakadémia Kutatókönyvtára, a Magyar Állami Operaház Archívuma, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti tára és Zeneműtára, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA BTK Zenetudományi Intézet Múzeuma anyagai tekinthetőek meg eredeti formában vagy digitális változatban.” „A kiállítás két kurátora Domokos Zsuzsanna és Nicolas Dufetel, a kiállítást magyar részről a Liszt Múzeum teljes kollektívája hozta létre. Az installációt Farkas Csilla készítette Bősze Tímea segítségével. Peternák Anna, Török Márton, Török Miklós, Avar Katalin, Békéssy Lili, Mona Dániel a háló-dolgozószobában található érintőképernyős asztalra a kiállítás tematikájára épülő élvezetes interaktív műveltségi játékot is tervezett, amely honlapunkon is hamarosan elérhetővé válik. A játékosok varázskastélyban segíthetnek eligazodni egy ifjú lovagnak, akinek célja megtalálni a szép királylányt. Ehhez azonban minden teremben kérdésekre kell válaszolni, melyek Liszt Ferenchez, a múzeum gyűjteményéhez és főleg az újonnan nyílt időszaki kiállítás tematikájához kapcsolódnak. Az érintőképernyő felületén bizonyos pontokat megérintve egyes tárgyak, élőlények mozogni kezdenek. Az éles szemű játékosok több helyszínen is rejtett utalásokat fedezhetnek fel Liszt Ferencre és műveire, elsősorban a kincstárban és a kápolnában, de az előcsarnokban, a könyvtárban, a börtönben és a trónteremben is. A végső állomás a trónterem, ahol a lovag megtalálja a királylányt, ez a helyszín már egyértelműen utal a szerelem kastélyára, felidézve Liszt Ferenc egyetlen befejezett operájának címét és témáját (Don Sanche avagy a szerelem kastélya).”
581 Búbánat 2016-01-07 02:40:02 [Válasz erre: 580 Búbánat 2016-01-05 21:50:02]
[url] file:///C:/Users/margitay/Documents/2016_01_08_mta_szechenyi_imre_musor.pdf; A SZÉCHENYI EMLÉKÉV NYITÓKONCERTJE a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében [/url] (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9.) 2016. január 8-án pénteken 19 órakor Km. a MÁV Szimfonikus Zenekar Vezényel: Csányi Valéria Széchényi Imre ( „A magyar Johann Strauss” ) zenekari műveiből Bevezeti és a műveket ismerteti: Kassai István Műsoron: polkák, mazurkák, bécsi táncok Széchényi Imre (1825-1898), Széchenyi István unokaöccse, zeneszerző és kiváló diplomata volt. Szolgálatai során bejárta Európát. A koncerten elhangzó valamennyi műve szentpétervári tartózkodása alatt keletkezett, közülük tizenötöt a hírneves Schott cég nyomtatásban is megjelentetett. Táncdarabjai a bécsi Johann Strauss zenekar műsorán is szerepeltek. Széchényi Imre egyébként a kor legnevesebb zeneművészeinek volt barátja és támogatója, köztük volt Liszt is, aki Széchényi egyik művét (Bevezetés és Magyar induló) átdolgozta zongorára, két és négy kézre is. (A 580. sz. bejegyzésembe linkelt fotón Széchényi Imre is ott látható a csoportképen, Liszt mellett.)
[url] file:///C:/Users/margitay/Documents/2016_01_08_mta_szechenyi_imre_musor.pdf; A SZÉCHENYI EMLÉKÉV NYITÓKONCERTJE a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében [/url] (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9.) 2016. január 8-án pénteken 19 órakor Km. a MÁV Szimfonikus Zenekar Vezényel: Csányi Valéria Széchényi Imre ( „A magyar Johann Strauss” ) zenekari műveiből Bevezeti és a műveket ismerteti: Kassai István Műsoron: polkák, mazurkák, bécsi táncok Széchényi Imre (1825-1898), Széchenyi István unokaöccse, zeneszerző és kiváló diplomata volt. Szolgálatai során bejárta Európát. A koncerten elhangzó valamennyi műve szentpétervári tartózkodása alatt keletkezett, közülük tizenötöt a hírneves Schott cég nyomtatásban is megjelentetett. Táncdarabjai a bécsi Johann Strauss zenekar műsorán is szerepeltek. Széchényi Imre egyébként a kor legnevesebb zeneművészeinek volt barátja és támogatója, köztük volt Liszt is, aki Széchényi egyik művét (Bevezetés és Magyar induló) átdolgozta zongorára, két és négy kézre is. (A 580. sz. bejegyzésembe linkelt fotón Széchényi Imre is ott látható a csoportképen, Liszt mellett.)
580 Búbánat 2016-01-05 21:50:02 [Válasz erre: 579 Búbánat 2016-01-04 23:19:58]
[url] https://hu-hu.facebook.com/apponyialbert/photos/a.449452508411724.105648.128050773885234/449455358411439/; Fotó: Liszt Ferenc tisztelői körében, munkásságának ötvenéves jubileuma alkalmából [/url] Az első sorban: Haynald Lajos bíboros, Liszt Ferenc, Apponyi Albert gróf, és Karátsonyi Guido gróf Solymár utolsó előtti földesura. A hátsó sorban: Huszár Imre, Széchenyi Imre gróf, Mihalovich Ödön, Augusz Antal báró, Hans Richter, és Johann Nepomuk Dunkl. A kép egyébként Kozmata Ferenc felvétele 1873-ból.
[url] https://hu-hu.facebook.com/apponyialbert/photos/a.449452508411724.105648.128050773885234/449455358411439/; Fotó: Liszt Ferenc tisztelői körében, munkásságának ötvenéves jubileuma alkalmából [/url] Az első sorban: Haynald Lajos bíboros, Liszt Ferenc, Apponyi Albert gróf, és Karátsonyi Guido gróf Solymár utolsó előtti földesura. A hátsó sorban: Huszár Imre, Széchenyi Imre gróf, Mihalovich Ödön, Augusz Antal báró, Hans Richter, és Johann Nepomuk Dunkl. A kép egyébként Kozmata Ferenc felvétele 1873-ból.
579 Búbánat 2016-01-04 23:19:58
Az interneten találtam rá az alábbi szövegre, melyet - a forrás megjelölésével -, biztos ami biztos alapon, onnan ide átmásoltam; Lisztről és Wagnerről való személyes megnyilatkozásai, benyomásai miatt is tarthatnak érdeklődésre számot gróf Apponyi Albertnek leírt vallomásai, melyből amúgy kitűnik a zeneművészethez való mély vonzalma is - ha az önéletrajzi írás alábbi fejezetét elolvassuk: http://dtl1.ogyk.hu/view/action/nmets.do?DOCCHOICE=7134269.xml&dvs=1451942761543~237&locale=hu_HU&search_terms=&view_profile=user&adjacency=&VIEWER_URL=/view/action/nmets.do?&DELIVERY_RULE_ID=4©RIGHTS_DISPLAY_FILE=copyrights3 Dr. Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim – Ötven év Ifjúkorom – Huszonöt év ellenzékben I. kötet III. Első lépések. Tapogatódzások 1871-ben német-ellenesek voltunk, mert Németország Oroszországgal megbonthatatlan barátságban látszott lenni. Később ezekre behatóan kell majd visszatérnem. Egyébként nagykorúságom ezen első esztendejében politikai szereplésem arra szorítkozott, hogy a főrendiház ülésein megjelentem, ott jegyzői tisztet is vállaltam. Mint a főrendiház jegyzője, jelentem meg először, az akkori szokás szerint nunciummal a képviselőházban, azzal az érzéssel, hogy jövendő munkásságom színterére lépek. Nevemnél fogva nagy figyelemmel fogadtak és lesték, hogyan mondom el azt a rövid mondókát, mely mindössze ennyiből állott: „Tisztelt képviselőház! A főrendiház megbízásából van szerencsém átadni a .. . törvényjavaslat elfogadásáról szóló jegyzőkönyvi/kivonatot és annak alkotmányos tárgyalását kérni". Nekem azért mégis ünnepélyes pillanat volt az, amelyben először hallottam saját hangomat a képviselőházban. Ez a hang pedig tetszett a képviselőknek. Midőn mondókám befejeztével a bevett szokás szerint az első padsorban leültem, hogy a jegyzőkönyvi kivonat felolvasását meghallgassam, mellém ült Pulszky Ferenc és jóindulatú kézszorítással így szólott: „Gratulálok, öcsém, hangodhoz; nagy tényező ez a szónoki sikerben; Kossuth Lajos is ennek köszönte szónoki hatásainak nagy részét: remélem, meg lesz benned a többi is'- Hogy ez a „többi" mennyiben volt meg, mennyiben nem, arról a magyar közönségnek bőségesen volt alkalma magának ítéletet alkotni, sőt — az interparlamentáris értekezleten és egyéb nemzetközi szerepléseim révén — az összes művelt nemzetek közönségének is. Talán legjobb lesz ideiktatnom, tekintet nélkül az események kronológiai sorrendjére, két szónoki sikerem történetét, 1873. és 1876. évből, mely művészeti élményeimmel áll kapcsolatban. Az említett évek elejének során ültük meg Budapesten Liszt Ferenc művészi pályájának 50 éves jubileumát az egész világból összesereglett zenei kiválóságok jelenlétében. Én akkor már országgyűlési képviselő voltam és ennek köszönhettem, hogy a díszbanketten engem kértek föl az első felköszöntő elmondására, mely valóságos beszédszámba ment. Néhány magyar bevezető szó után németül folytattam előadásomat, mert azt a nyelvet körülbelül az összes jelenlévők bírták, franciákat és oroszokat beleértve. Kiinduló pontul Liszt Ferenc irataiból szemeltem ki egy igen szerencsés és megkapó mondást: „génié oblige" — "a lángész kötelez", és ehhez fűzve mutattam ki, hogy az ünnepelt miként teljesítette a lángelmével járó kötelességeket. A hatás igen nagy volt; annak emléke vezetett ahhoz a szerepléshez, amely nekem váratlanul három évvel később Bayreuthban jutott osztályrészül. A Nibelungok gyűrűjének első teljes előadása után történt: Wagner Richárd dicsősége tetőpontján állott; óriási nehézségek leküzdésével megteremtette azt a színházat, amelynek rendeltetéséül adta, hogy a német nemzetnek, a német kultúrának időszaki előadásaival azt jelentse, amit az olympiai játékok a görögöknek jelentettek; egyúttal pedig saját műveinek az alkotóelme gondolatához legközelebb álló előadásait közvetítse. Mindez ténnyé vált 1876-ban. Németország szellemi kiválóságainak zöme Bayreuthba sereglett, hogy a ténynek szemtanúja legyen és azt ünnepelje. Az ünneplés díszbankettben nyert kifejezést, mely a Nibelungok első előadását követte. Ott voltam én is, Mihalovich Ödön barátommal, Liszt Ferenctől nyert bevezetés folytán a Wagner-házban igen barátságosan fogadva, a banketten azonban magamat a nagyközönség soraiban szerényen meghúzva. Mindenki feszülten várta az ünnepi szónoklatot, melynek elmondását dr. Forckenbeck berlini főpolgármester és német birodalmi gyűlési tag vállalta el. Nos, a beszéd óriási csalódást okozott. A különben jeles szónok és kiváló politikus sehogy sem tudott a nagy művészi esemény hangulatába beletalálni; beszédének bíráló- kétkedő, prózai hangja hideg zuhanyként hatott a közönségre, melyben kimondhatatlanul kínos lelki depresszió támadt. Ekkor megpillant engem a főasztaltól, melyen, mint a bayreuthi mű leglelkesebb előmozdítója, foglalta el az első helyet, Schleinitz porosz államminiszternek, később Wolkenstein gróf, pétervári nagykövetünk neje; visszaemlékezve a Liszt-ünnepélynél elmondott beszédemre, egyenesen reám ront és azt kéri tőlem, hogy mentsem meg a helyzetet egy stílszerűbb felszólalással. Én természetesen védekeztem akkor is, amikor a szeretetreméltó Dönhoff grófné, később Bülow herceg, német birodalmi kancellár neje, akit bécsi tartózkodása idejéből ismertem, hasonló kéréssel ostromolt. Azt mondtam a hölgyeknek, hogy nagy megtiszteltetésnek és örömnek tartottam volna, ha akár csak ugyanaznap délelőtt hívnak meg a felszólalásra; de nézzék csak a közönséget; az intellektuális Németország első képviselői vannak soraiban; ezek előtt csak nem tehetem magamat nevetségessé holmi közhelyeknek fölösleges elmondásával, ami úgy sem használna a helyzetnek; minden készülés nélkül pedig mi egyébre vállalkozhatnám! Igazán nem lehetett magamat ilyen kockázatnak kitenni. Ámde mit ér minden okoskodás, ha két szép asszony valamit fejébe vett és nem tágít? Végül csak egy ultimátummal tudtam megszabadulni, mely így hangzott: -„Hölgyeim, adjanak nekem öt perc, mondom: öt perc gondolkozási időt; ha ez alatt az öt perc alatt valami eszembe jut, amit elmondani érdemesnek tartok, rögtön felszólalok; a formát a pillanat sugallatára bízom; de ha nem jut eszembe semmi, akkor mondjanak le szerepeltetésemről." A hölgyek ebbe végre belenyugodtak és visszamentek helyükre, ahonnan aggódó tekintetük folyton rajtam csüngött. Előttem volt az óra; nagy benső erőfeszítéssel önmagamra koncentráltam gondolataimat és az öt perc lepergése előtt csakugyan eszembe jutott valami, t. i. Wagner küzdelmes művészi pályájának és hőse, a félelmes "Siegfried" merész vállalkozásának összehasonlítása, aki az égő hegy lángoszlopain és füstfellegein keresztül tör magának utat az első Brünhilde — a tragédia múzsájának — fölébresztésére és megváltására. Villámként cikázott agyvelőmön át ez az ötlet és, amint megjött, egy árva pillanatnyi további készület nélkül odaintettem hölgyeimnek és rögtön fel is hívtak szólásra. A dolog minden várakozáson felül sikerült; első szavaimmal jeleztem témámat és a közönség erre rögtön reagált. Most már éreztem a friss szellőt, amely szónoklatom vitorláit dagasztotta, megvolt a delejes összeköttetés a közönséggel, biztosnak éreztem magamat. Mikor szavaimat befejeztem, a mester, aki mozdulatlanul előttem állott és előadásom alatt mereven szemembe nézett, mély meghatottsággal átölelt. „Köztünk ezentúl " — így szólt — „nincs semmi banalitásnak helye." A közönségből olyan lelkesedés tört ki, milyennek ritkán voltam szemtanúja. Kő esett le mindenki szívéről: az ünnepi hangulat újból feléledt. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem esett jól ez a siker, sőt nagyon is jól esett, de ebben igen kis része volt a kielégített közönséges hiúságnak; aminek örültem, az a tény volt, hogy a nagy német nemzeti szellem előkelőségeinek e gyülekezetén, a Duna és Tisza közti kis „barbár " nemzet fiának kellett fellépni, hogy az illusztris társaságot a hínárból kirántsa. Aminthogy egyáltalán minden külföldi szerepléseimnél az „én"-nek dicsvágya, melynek különben nem voltam híján, úgyszólván teljesen elmerült abban a gondolatban, hogy nemzetemnek becsületére váljak és szó nélkül el tudtam volna tűnni ott, ahol és akkor, amikor erre más magyar embert alkalmasabbnak ítéltem volna. Bayreuthi beszédemért legott nyertem jutalmat, még pedig igen eredeti és élvezetes módon. Wilhelmi híres hegedűművész, aki a zenekarban a hegedűket vezette, megindultan hozzám lépett azzal, hogy szeretne nekem, hálául felszólalásomért, valami nagy örömet szerezni, ő azonban mást nem adhat, mint ami művészetéből telik. Meghívott tehát másnap délelőttre lakására, reám bízván, hogy kit akarok még meghívni, és ott, úgymond, azt fogja nekem eljátszani, amit csak hallani kívánok. Természetesen két kézzel ragadtam meg ezt az alkalmat, hogy általam megválasztott művészileg homogén társaságban, és általam nem éppen szerényen összeállított programmal elsőrendű hangversenyt hallhassak. Wilhelmi, aki nemcsak nagy művész, de egyúttal rendkívül szeretetreméltó — magyar műnyelven szólva: jóízű — ember volt, Rubenstein József jeles zongoraművész által kísérve, fejedelmi hangulatban játszott: valósággal önmagát múlta felül azon a rögtönzött matinén. És tette mindezt olyan jó kedvben, mely a pazarul nyújtott lelki adomán y érté¬ két nagyon növelte. Ezt az egész bayreuthi élményt azonban főleg a következők kedvéért mondom el: Negyven évvel később, 1916 őszén, a világháború második esztendejének befejezte után, vöröskereszt-küldetésben Stockholmba mentem. Ekkor volt a német, az osztrák és a magyar vöröskereszt kiküldötteinek első találkozása az orosz vöröskereszt képviselőivel. A németek részéről jelen volt Miksa badeni herceg, a későbbi birodalmi kancellár, a legszeretetreméltóbb emberek egyike, akikkel valaha szerencsém volt találkozni. Mikor neki bemutattak, első szava ez volt: „Ön az az Apponyi, aki Bayreuthban azt a híres beszédet tartotta, melyről ott még ma is beszélnek?" Megvallom, ez a megszólítás kissé sajátságosan érintett; nagyon éreztette velem viszonyainknak kicsinyességét. Utóvégre 1876 óta hazámban meglehetősen zajos és nem egészen eredménytelen politikai pályát futottam volt be, és íme, itt, a velünk szövetséges birodalomnak egy fejedelmi ivadéka, még pedig szellemileg magasan álló, politikával foglalkozó — amit későbbi meghívása a birodalom első kormányzati állására is bizonyít — akit nevem említése csupán egy Bayreuthban negyven év előtt elmondott pohárköszöntőre emlékeztetett. Vanitas vanitatum! Avagy akként formulázzam a dolgot, hogy ez a kis epizód is mutatja, mennyire magasan áll mindaz, ami általános emberi vonatkozással bír, tehát mindaz is, ami a művészettel kapcsolatos, a napi politika fölött? Tőlem ez az észjárás korántsem idegen. E följegyzések során már volt alkalmam kifejteni, menynyire irigylem azokat, akik tudományos munka közben kizárólag a tiszta igazság kultuszának élhetnek. Ezt kiegészítőlég teljes őszinteséggel mondhatom, hogy én, ha a művészet bármely ágában nagyra termett képességeket fedeztem volna fel magamban, a politikát és mindazt, ami vele jár, habozás nélkül otthagytam volna, hogy azt a magasabb rendű hivatást karoljam föl. Ámde ezen a téren engem a gondviselés csak a megértésnek elég magas fokú képességével áldott meg — hála legyen ezért is — de az alkotó tehetséget tőlem megtagadta. Azt sem merem állítani, hogy kielégítő mértékben bírom az államférfi lélektanához tartozó művészeti tulajdonokat, főleg azt a fantáziát, amely a megfigyelt egyes esetekből típusokat alkot, és így eleven képét nyeri a nép egész életének. Ebben az összefüggésben egyet-mást el kell mondanom Wagnerhez, Liszthez és egyáltalán a zenéhez való viszonyomról, amelynek elmondása nélkül igen csonka volna egyéniségem megismertetése. Ezek a dolgok nagy helyet foglaltak el életemben, melyet nélkülük el sem tudok képzelni. Nősülésem előtt tájékozást keresvén leendő nőm lelki világában, aggódva kérdeztem azt is, minő állást foglal el Wagner művészetével szemben, — akár csak (bár némileg megfordított alakban) Gretchen kérdése Fausthoz: „Henrik, mit tartasz a vallásról?" Bizonyára valami hiányzik valami lelkeink teljes összhangjából, ha a válasz erre a kérdésre nem hangzott volna úgy, hogy nőm ebben az irányban is osztja lelkesedésemet és gyakori látogatója volt már előbb is Bayreuthnak. Ehhez a helyhez fűződnek legmélységesebb zenei benyomásaim és némelyike legérdekesebb benső élményeimnek. Bayreuth-tal kapcsolatos az az örökké emlékezetes hangverseny is, melyet Wagner Richárd ottani vállalata javára 1875-ben Budapesten dirigált, és amelyen Liszt Ferenc Beethovennek Esz-dúr zongoraversenyét játszotta. Főleg e hangverseny főpróbája ment nálam lelki eseményszámba. Nagyon kevesen voltak jelen, de ezek közt Wagner Richárd, kinek megfigyelése valóságos lélektani tanulmány volt, egy nagy lélek tanulmányozása. Liszt csak neki játszott, ami azt jelenti, hogy Beethovenbe elmélyedt, mint talán soha senki; előadásának ihletett objektivitása átment a mi derék filharmóniai zenekarunkra is, mely Richter János vezénylete alatt páratlan odaadással simult Liszt intencióihoz, vagyis — ami a jelen esetben egyet jelentett — Beethoven szelleméhez. Tökéletesebbet hallani nem lehetett. A főpróbán jelen voltak kis köre néma maradt a meghatottságtól; együtt mentünk onnan ebédelni. Wagner szótlanul Liszt Ferenc karjába kapaszkodott, senki sem talált hangot a mindnyájunkat átjáró megindulás kifejezésére; hisz annak hatása alatt állottunk, ami épp azért vált zenévé, mert a szó határán túl van. Végül Wagner kifakadt: „Ferenc" — úgymond — „te engem ma földig sújtottál"; de nem bosszankodva mondta ezt, hanem magasztos alázattal. „Mi az, amit én hozok, csupa töredék ehhez képest." Ezzel megint visszaesett meditáló hallgatásába. Hogy Wagner miként érzett Beethovennel szemben, azt mindenki tudhatja, aki a Beethoven-centenárium alkalmából kiadott remek értekezését elolvasta. De nekem akkor megadatott, hogy e két géniusz lelki érintkezését megrendítő hatásában úgyszólván színről-színre szemlélhessem; akkor és azután még egyszer. Ez a második eset Bayreuthban történt, ha nem csalódom, az első Parsifal-előadások idején. Valamely estén a Wagner-család néhány kevésszámú barátja gyűlt össze Wahnfried-ban. Wagner, fáradtnak érezvén magát, korán visszavonult; Liszt Ferenc volt az együtt maradt társaság központja. A beszélgetés Beethoven utolsó szonátáiról folyt, jelesül a híres B-dúr „für's Hammerklavier" szonátáról és annak fenséges Fisz-moll-adagiójáról; a szómagyarázatokat Liszt Ferenc szakította félbe. „Megmutatom Önöknek " — mondta, és a zongorához ment, mely a háznak egy központi, két emeleten átnyúló, ezek felsőbbikén galériától körülvett csarnokában állott. A galériára a lakosztályokból több ajtó nyílt. Ismét hallottam tehát Liszt Ferencet, amint, tekintet nélkül valamely közönségre, tisztán magának Beethovent játszotta, azzal a csodálatos objektivitással, mely valóságos szellemi elmerülése az előadó művésznek az előadott műbe, és amelyre, amikor akarta — az elterjedt vélemény ellenére — senki annyira képes nem volt, mint ő. Mikor a misztikus tétel utolsó akkordjai elhangzottak, ismét nem tehettünk mást, mi, a kiválasztottak, akik azt végighallgattuk, minthogy néma csend áhítatában, ameddig csak lehet, magunkban fenntartsuk az ünnepi hangulatot. De ím, egyszerre lábdobogást hallunk a galériáról, valaki inkább rohan, mintsem jön lefelé a belső lépcsőn: Wagner volt, aki a Beethoven-i hangok hallatára zajtalanul kisompolygott szobájából a galériára, ott észrevétlenül végighallgatta az előadást és most, pongyolában, senkivel sem törődve, érzelmeinek egészen átadva magát, könnyezve borult Liszt Ferenc nyakába, csak ennyit mondván és ismételvén: „Köszönöm, köszönöm, Ferenc!" Nem véletlen, hogy életemnek két legnagyobb és legmaradandóbb zenei benyomását (melyek mellé esetleg a második Parsifal-előadást Levy Hermann, és egy bayreuthi „Mesterdalnokok "előadást Richter vezénylete alatt sorozhatok) Beethoven géniuszának köszönhetem, Liszt Ferenc közvetítésével és Wagner Richárd nagy művészlelkének közvetlen szemléletével, amint azt a zene legtranszcendentálisabb megnyilvánulásai előtti hódolatban láttam. Ez volt tehát az a férfiú, akiről ellenségei azt állították, hogy idegen nagyságot nem tud méltányolni, hogy csak önmagát bámulja! A valóságban nemcsak méltányolni és mélyen átérezve magasztalni tudott minden nagyot, amit mások műveiben talált, hanem mindent elismert, ami keresetlenül nagynak mutatkozott, tehát mindent, amiben őszinteséget és igazságot látott. így például magam hallottam őt nagy elismeréssel nyilatkozni az egyszerű és dallamos olasz operákról: a Strauss-féle keringőket pedig különösen kedvelte. Csak a nagyképűséggel és felfújt középszerűséggel szemben volt kérlelhetetlen. Ennek megállapításában azonban, megengedem, néha igazságtalanul ítélt, aminthogy az alkotó géniusz egyáltalán ritkán párosul elfogulatlan kritikai képességgel: saját alkotásának iránya annyira áthatja egész egyéniségét, annyira elválaszthatatlan attól, annyira azonos vele, hogy öntudatlanul esztétikai törvénnyé válik lelkében; mértékké, mellyel mindent mér, ami természetszerűleg heterogén művészi egyéniségek akaratlanul igazságtalan megítéléséhez vezet. De hogy mennyire távol állott Wagner beteges önimádásától, bár reformátori hivatásának és erejének teljes tudatával és jogos önérzetével bírt, arról tanúskodjék egy megható jelenet, melyet nem én, hanem Mihalovich barátom volt szerencsés megfigyelhetni. A Nibelungok első bayreuthi előadása közben nevezett barátom a színháznak a Wagner-család számára fenntartott helyiségei felé haladva, véletlenül a mester dolgozó¬szobájába került és őt ott egyedül találta, még pedig töprengő, úgyszólván levert hangulatban. „Nem felel meg mindez — így tört k i — az én gondolatomnak; mögötte marad annak, amit akartam." Mihalovich úgy értette, hogy az előadásnak némely fogyatékosságáról van szó, és viszont kiemelte annak ragyogó részleteit. „Nem úgy — felelt a mester — nem az előadás, maga a mű az, amint most magam előtt látom, amely nem adja azt, ami bennem élt." A hűséges tanítvány tiltakozása, a gigászi alkotás iránt kifejezett rajongó bámulata, nem tudta Wagner lelkéből el¬űzni ezt a hangulatot. Én pedig ezt itt mély meghatottsággal írom le, mert szerintem nem kisebbíti sem a művet, sem annak alkotóját, hanem ellenkezőleg, minden egyébnél élénkebb világításba helyezi nagyságát. Csak a középszerűség van önmagával megelégedve és élvezi nyugodtan az önelégültséget. Akinek lelke nagyot átérezni és alkotni képes, az egyúttal átérzi, mégpedig fájdalmak közt érzi át az űrt, mely eszme és kifejezés közt természetszerűleg tátong. Lelkünk Istenit tud sejteni: a sejtelem, míg alakot nem ölt, szinte tökéletes, de amint csak gondolattá sűrűsödik, már küzd a fogalom elégtelenségével, és amint kifejezést keres, durvának találja a legfinomabb eszközt is. Az elégtelenségek egész sorozatán megy tehát keresztül az őseredeti ihlet, míg valamely műben megtestesül, gyakran csak annak érezhetően, de annak azután véresen, aki az ihlet nagyságától el volt telve. „Das Unzulaengliche , hier wird's Ereigniss." „íme, eseménnyé vált a fogyatékosság." Ez a mélységes Goethe- i mondás fejezi ki pregnánsan azt a tragikumot, mely a lángész alkotó gyönyörérzetébe vegyül; átérzés e a nagyság bélyege. Kezdettől fogva a legújabb évekig állandó látogatója maradtam a bayreuthi előadásoknak. Lelki fürdőzés volt ez nékem, levegő-kúra, magaslati levegő élvezése a napi politika fülledt légkörének folytonos magamba szívása után. Külön ki kell emelnem a Parsifal-előadásokat, mely műnek onnan nem lett volna szabad kimennie. Már 1876-ban ismerkedtem meg a magasztos költemény vázlatával; a mester akkor fejezte azt be, és közölte is a Nibelungok előadásai után még néhány napig Bayreuthban maradt baráti körrel; később elküldte nekem a kész szöveget is, néhány ajánló sorral. De a zene teljes meglepetés volt számomra is és, be kell vallanom, hogy az első előadáson az egész oly idegenszerűen hatott rám, annyira megdöbbentett, hogy nem tudtam rögtön a megértésig eljutni. De már második hallásra föllebbent a fátyol, letört minden gát. Az előadás, melyet a híres müncheni karmester, Levy Hermann vezetett, tökéletességben azóta soha el nem éretett: példátlan ihlettség uralkodott rajta és vett erőt a lelkeken. A benyomás a legmélyebb, legmaradandóbb és legharmonikusabb volt, amit valaha színpadon előadott műből nyertem. Ez utóbbi tekintetben csak a — különben egészen más légkörben mozgó — „Mesterdalnokokat " helyezhetem melléje. - „harmonikus" alatt azt értvén, hogy mindkét műben minden részlet éppen olyan, amilyennek az ember óhajtja. De nevezetes volt az előadó művészeknek, akikkel Bayreuthban sokat érintkeztem, és a mesternek hangulata is. Valamely csodálatos szelídség és átszellemült szeretet töltötte meg az egész légkört, főleg pedig Wagner lelkét. „Nem ismerünk a mesterre'" — így szóltak nekem a művészek — „eltűnt belőle minden keménység, indulatosság és szeszély, melyet régebben néha tapasztaltunk; most csupa jóság és elnéző szeretet: folyton hálálkodik törekvéseinkért, egy rossz szava sincs senkihez." íme, egy nagy művészlélek viharos életének szelíd alkonya. „Isten irgalmas lesz hozzá Ítéletében" — ezt mondá nekem egykor Emsben Windthorst, a hires német katholikus vezér. Wagnerre vonatkozólag (kivel egy időben többször érintkezett — „mert buzgón és becsületesen kereste az igazságot." De nemcsak Bayreuthban, a hazai zeneéletben is voltak nagyjelentőségű benyomásaim, melyek közül különösen ki kell emelnem a Hubay—Popper-négyes előadásait (az utolsó Beethoven-quartetteket mindenekelőtt) és operánknak azt a fénykorát, melyben Mahler Gusztáv volt igazgatója. Minő eredményeket ért el ez a lángész a sokszor igaztalanul mellőzött hazai erőkkel! Milyen ünnepnapot jelentett minden előadás, melyet ő tanított be és ő vezényelt! Egészen különösen neki köszönhetem Mozart jelentőségének megértését, melyhez egész sajátságosan, csak később és az általa betanított és remekül előadott „Figaro lakodalma" és „Don Juan" által jutottam. A kezembe adott kulcs azután megnyitotta nekem Mozart minden kincseskamráját. Ámde legyen elég művészeti témákról. Amiket itt, a kronológiát mellőzve, elmondtam, midőn közpályám élményeinek elbeszélésében egy pihenőhöz jutottam, talán fölöslegesnek látszanak politikai emlékiratokban; de ezek életemhez tartoznak, nem mint felületes szórakozások, hanem mint alkotó részei, mint egyéniségem kifejlődésére hatást gyakorló erők. Nekem nem adatott, hogy teljesen elmerüljek a politikába, hogy összes napjaimat a Curián, a parlament és Club közt töltsem el, szürkén, egyhangúan. Lelkemet nyitva kellett tartanom a természet- és művészet-nyújtottá élvezetek beözönlésének. Hiányossága-e ez, vagy tökéletessége egy politikai egyéniségnek: nem vitatom. Bár egészen határozottan az utóbbit hiszem, még pedig kifejezetten és kiélezetten reálpolitikai szempontból.
Az interneten találtam rá az alábbi szövegre, melyet - a forrás megjelölésével -, biztos ami biztos alapon, onnan ide átmásoltam; Lisztről és Wagnerről való személyes megnyilatkozásai, benyomásai miatt is tarthatnak érdeklődésre számot gróf Apponyi Albertnek leírt vallomásai, melyből amúgy kitűnik a zeneművészethez való mély vonzalma is - ha az önéletrajzi írás alábbi fejezetét elolvassuk: http://dtl1.ogyk.hu/view/action/nmets.do?DOCCHOICE=7134269.xml&dvs=1451942761543~237&locale=hu_HU&search_terms=&view_profile=user&adjacency=&VIEWER_URL=/view/action/nmets.do?&DELIVERY_RULE_ID=4©RIGHTS_DISPLAY_FILE=copyrights3 Dr. Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim – Ötven év Ifjúkorom – Huszonöt év ellenzékben I. kötet III. Első lépések. Tapogatódzások 1871-ben német-ellenesek voltunk, mert Németország Oroszországgal megbonthatatlan barátságban látszott lenni. Később ezekre behatóan kell majd visszatérnem. Egyébként nagykorúságom ezen első esztendejében politikai szereplésem arra szorítkozott, hogy a főrendiház ülésein megjelentem, ott jegyzői tisztet is vállaltam. Mint a főrendiház jegyzője, jelentem meg először, az akkori szokás szerint nunciummal a képviselőházban, azzal az érzéssel, hogy jövendő munkásságom színterére lépek. Nevemnél fogva nagy figyelemmel fogadtak és lesték, hogyan mondom el azt a rövid mondókát, mely mindössze ennyiből állott: „Tisztelt képviselőház! A főrendiház megbízásából van szerencsém átadni a .. . törvényjavaslat elfogadásáról szóló jegyzőkönyvi/kivonatot és annak alkotmányos tárgyalását kérni". Nekem azért mégis ünnepélyes pillanat volt az, amelyben először hallottam saját hangomat a képviselőházban. Ez a hang pedig tetszett a képviselőknek. Midőn mondókám befejeztével a bevett szokás szerint az első padsorban leültem, hogy a jegyzőkönyvi kivonat felolvasását meghallgassam, mellém ült Pulszky Ferenc és jóindulatú kézszorítással így szólott: „Gratulálok, öcsém, hangodhoz; nagy tényező ez a szónoki sikerben; Kossuth Lajos is ennek köszönte szónoki hatásainak nagy részét: remélem, meg lesz benned a többi is'- Hogy ez a „többi" mennyiben volt meg, mennyiben nem, arról a magyar közönségnek bőségesen volt alkalma magának ítéletet alkotni, sőt — az interparlamentáris értekezleten és egyéb nemzetközi szerepléseim révén — az összes művelt nemzetek közönségének is. Talán legjobb lesz ideiktatnom, tekintet nélkül az események kronológiai sorrendjére, két szónoki sikerem történetét, 1873. és 1876. évből, mely művészeti élményeimmel áll kapcsolatban. Az említett évek elejének során ültük meg Budapesten Liszt Ferenc művészi pályájának 50 éves jubileumát az egész világból összesereglett zenei kiválóságok jelenlétében. Én akkor már országgyűlési képviselő voltam és ennek köszönhettem, hogy a díszbanketten engem kértek föl az első felköszöntő elmondására, mely valóságos beszédszámba ment. Néhány magyar bevezető szó után németül folytattam előadásomat, mert azt a nyelvet körülbelül az összes jelenlévők bírták, franciákat és oroszokat beleértve. Kiinduló pontul Liszt Ferenc irataiból szemeltem ki egy igen szerencsés és megkapó mondást: „génié oblige" — "a lángész kötelez", és ehhez fűzve mutattam ki, hogy az ünnepelt miként teljesítette a lángelmével járó kötelességeket. A hatás igen nagy volt; annak emléke vezetett ahhoz a szerepléshez, amely nekem váratlanul három évvel később Bayreuthban jutott osztályrészül. A Nibelungok gyűrűjének első teljes előadása után történt: Wagner Richárd dicsősége tetőpontján állott; óriási nehézségek leküzdésével megteremtette azt a színházat, amelynek rendeltetéséül adta, hogy a német nemzetnek, a német kultúrának időszaki előadásaival azt jelentse, amit az olympiai játékok a görögöknek jelentettek; egyúttal pedig saját műveinek az alkotóelme gondolatához legközelebb álló előadásait közvetítse. Mindez ténnyé vált 1876-ban. Németország szellemi kiválóságainak zöme Bayreuthba sereglett, hogy a ténynek szemtanúja legyen és azt ünnepelje. Az ünneplés díszbankettben nyert kifejezést, mely a Nibelungok első előadását követte. Ott voltam én is, Mihalovich Ödön barátommal, Liszt Ferenctől nyert bevezetés folytán a Wagner-házban igen barátságosan fogadva, a banketten azonban magamat a nagyközönség soraiban szerényen meghúzva. Mindenki feszülten várta az ünnepi szónoklatot, melynek elmondását dr. Forckenbeck berlini főpolgármester és német birodalmi gyűlési tag vállalta el. Nos, a beszéd óriási csalódást okozott. A különben jeles szónok és kiváló politikus sehogy sem tudott a nagy művészi esemény hangulatába beletalálni; beszédének bíráló- kétkedő, prózai hangja hideg zuhanyként hatott a közönségre, melyben kimondhatatlanul kínos lelki depresszió támadt. Ekkor megpillant engem a főasztaltól, melyen, mint a bayreuthi mű leglelkesebb előmozdítója, foglalta el az első helyet, Schleinitz porosz államminiszternek, később Wolkenstein gróf, pétervári nagykövetünk neje; visszaemlékezve a Liszt-ünnepélynél elmondott beszédemre, egyenesen reám ront és azt kéri tőlem, hogy mentsem meg a helyzetet egy stílszerűbb felszólalással. Én természetesen védekeztem akkor is, amikor a szeretetreméltó Dönhoff grófné, később Bülow herceg, német birodalmi kancellár neje, akit bécsi tartózkodása idejéből ismertem, hasonló kéréssel ostromolt. Azt mondtam a hölgyeknek, hogy nagy megtiszteltetésnek és örömnek tartottam volna, ha akár csak ugyanaznap délelőtt hívnak meg a felszólalásra; de nézzék csak a közönséget; az intellektuális Németország első képviselői vannak soraiban; ezek előtt csak nem tehetem magamat nevetségessé holmi közhelyeknek fölösleges elmondásával, ami úgy sem használna a helyzetnek; minden készülés nélkül pedig mi egyébre vállalkozhatnám! Igazán nem lehetett magamat ilyen kockázatnak kitenni. Ámde mit ér minden okoskodás, ha két szép asszony valamit fejébe vett és nem tágít? Végül csak egy ultimátummal tudtam megszabadulni, mely így hangzott: -„Hölgyeim, adjanak nekem öt perc, mondom: öt perc gondolkozási időt; ha ez alatt az öt perc alatt valami eszembe jut, amit elmondani érdemesnek tartok, rögtön felszólalok; a formát a pillanat sugallatára bízom; de ha nem jut eszembe semmi, akkor mondjanak le szerepeltetésemről." A hölgyek ebbe végre belenyugodtak és visszamentek helyükre, ahonnan aggódó tekintetük folyton rajtam csüngött. Előttem volt az óra; nagy benső erőfeszítéssel önmagamra koncentráltam gondolataimat és az öt perc lepergése előtt csakugyan eszembe jutott valami, t. i. Wagner küzdelmes művészi pályájának és hőse, a félelmes "Siegfried" merész vállalkozásának összehasonlítása, aki az égő hegy lángoszlopain és füstfellegein keresztül tör magának utat az első Brünhilde — a tragédia múzsájának — fölébresztésére és megváltására. Villámként cikázott agyvelőmön át ez az ötlet és, amint megjött, egy árva pillanatnyi további készület nélkül odaintettem hölgyeimnek és rögtön fel is hívtak szólásra. A dolog minden várakozáson felül sikerült; első szavaimmal jeleztem témámat és a közönség erre rögtön reagált. Most már éreztem a friss szellőt, amely szónoklatom vitorláit dagasztotta, megvolt a delejes összeköttetés a közönséggel, biztosnak éreztem magamat. Mikor szavaimat befejeztem, a mester, aki mozdulatlanul előttem állott és előadásom alatt mereven szemembe nézett, mély meghatottsággal átölelt. „Köztünk ezentúl " — így szólt — „nincs semmi banalitásnak helye." A közönségből olyan lelkesedés tört ki, milyennek ritkán voltam szemtanúja. Kő esett le mindenki szívéről: az ünnepi hangulat újból feléledt. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem esett jól ez a siker, sőt nagyon is jól esett, de ebben igen kis része volt a kielégített közönséges hiúságnak; aminek örültem, az a tény volt, hogy a nagy német nemzeti szellem előkelőségeinek e gyülekezetén, a Duna és Tisza közti kis „barbár " nemzet fiának kellett fellépni, hogy az illusztris társaságot a hínárból kirántsa. Aminthogy egyáltalán minden külföldi szerepléseimnél az „én"-nek dicsvágya, melynek különben nem voltam híján, úgyszólván teljesen elmerült abban a gondolatban, hogy nemzetemnek becsületére váljak és szó nélkül el tudtam volna tűnni ott, ahol és akkor, amikor erre más magyar embert alkalmasabbnak ítéltem volna. Bayreuthi beszédemért legott nyertem jutalmat, még pedig igen eredeti és élvezetes módon. Wilhelmi híres hegedűművész, aki a zenekarban a hegedűket vezette, megindultan hozzám lépett azzal, hogy szeretne nekem, hálául felszólalásomért, valami nagy örömet szerezni, ő azonban mást nem adhat, mint ami művészetéből telik. Meghívott tehát másnap délelőttre lakására, reám bízván, hogy kit akarok még meghívni, és ott, úgymond, azt fogja nekem eljátszani, amit csak hallani kívánok. Természetesen két kézzel ragadtam meg ezt az alkalmat, hogy általam megválasztott művészileg homogén társaságban, és általam nem éppen szerényen összeállított programmal elsőrendű hangversenyt hallhassak. Wilhelmi, aki nemcsak nagy művész, de egyúttal rendkívül szeretetreméltó — magyar műnyelven szólva: jóízű — ember volt, Rubenstein József jeles zongoraművész által kísérve, fejedelmi hangulatban játszott: valósággal önmagát múlta felül azon a rögtönzött matinén. És tette mindezt olyan jó kedvben, mely a pazarul nyújtott lelki adomán y érté¬ két nagyon növelte. Ezt az egész bayreuthi élményt azonban főleg a következők kedvéért mondom el: Negyven évvel később, 1916 őszén, a világháború második esztendejének befejezte után, vöröskereszt-küldetésben Stockholmba mentem. Ekkor volt a német, az osztrák és a magyar vöröskereszt kiküldötteinek első találkozása az orosz vöröskereszt képviselőivel. A németek részéről jelen volt Miksa badeni herceg, a későbbi birodalmi kancellár, a legszeretetreméltóbb emberek egyike, akikkel valaha szerencsém volt találkozni. Mikor neki bemutattak, első szava ez volt: „Ön az az Apponyi, aki Bayreuthban azt a híres beszédet tartotta, melyről ott még ma is beszélnek?" Megvallom, ez a megszólítás kissé sajátságosan érintett; nagyon éreztette velem viszonyainknak kicsinyességét. Utóvégre 1876 óta hazámban meglehetősen zajos és nem egészen eredménytelen politikai pályát futottam volt be, és íme, itt, a velünk szövetséges birodalomnak egy fejedelmi ivadéka, még pedig szellemileg magasan álló, politikával foglalkozó — amit későbbi meghívása a birodalom első kormányzati állására is bizonyít — akit nevem említése csupán egy Bayreuthban negyven év előtt elmondott pohárköszöntőre emlékeztetett. Vanitas vanitatum! Avagy akként formulázzam a dolgot, hogy ez a kis epizód is mutatja, mennyire magasan áll mindaz, ami általános emberi vonatkozással bír, tehát mindaz is, ami a művészettel kapcsolatos, a napi politika fölött? Tőlem ez az észjárás korántsem idegen. E följegyzések során már volt alkalmam kifejteni, menynyire irigylem azokat, akik tudományos munka közben kizárólag a tiszta igazság kultuszának élhetnek. Ezt kiegészítőlég teljes őszinteséggel mondhatom, hogy én, ha a művészet bármely ágában nagyra termett képességeket fedeztem volna fel magamban, a politikát és mindazt, ami vele jár, habozás nélkül otthagytam volna, hogy azt a magasabb rendű hivatást karoljam föl. Ámde ezen a téren engem a gondviselés csak a megértésnek elég magas fokú képességével áldott meg — hála legyen ezért is — de az alkotó tehetséget tőlem megtagadta. Azt sem merem állítani, hogy kielégítő mértékben bírom az államférfi lélektanához tartozó művészeti tulajdonokat, főleg azt a fantáziát, amely a megfigyelt egyes esetekből típusokat alkot, és így eleven képét nyeri a nép egész életének. Ebben az összefüggésben egyet-mást el kell mondanom Wagnerhez, Liszthez és egyáltalán a zenéhez való viszonyomról, amelynek elmondása nélkül igen csonka volna egyéniségem megismertetése. Ezek a dolgok nagy helyet foglaltak el életemben, melyet nélkülük el sem tudok képzelni. Nősülésem előtt tájékozást keresvén leendő nőm lelki világában, aggódva kérdeztem azt is, minő állást foglal el Wagner művészetével szemben, — akár csak (bár némileg megfordított alakban) Gretchen kérdése Fausthoz: „Henrik, mit tartasz a vallásról?" Bizonyára valami hiányzik valami lelkeink teljes összhangjából, ha a válasz erre a kérdésre nem hangzott volna úgy, hogy nőm ebben az irányban is osztja lelkesedésemet és gyakori látogatója volt már előbb is Bayreuthnak. Ehhez a helyhez fűződnek legmélységesebb zenei benyomásaim és némelyike legérdekesebb benső élményeimnek. Bayreuth-tal kapcsolatos az az örökké emlékezetes hangverseny is, melyet Wagner Richárd ottani vállalata javára 1875-ben Budapesten dirigált, és amelyen Liszt Ferenc Beethovennek Esz-dúr zongoraversenyét játszotta. Főleg e hangverseny főpróbája ment nálam lelki eseményszámba. Nagyon kevesen voltak jelen, de ezek közt Wagner Richárd, kinek megfigyelése valóságos lélektani tanulmány volt, egy nagy lélek tanulmányozása. Liszt csak neki játszott, ami azt jelenti, hogy Beethovenbe elmélyedt, mint talán soha senki; előadásának ihletett objektivitása átment a mi derék filharmóniai zenekarunkra is, mely Richter János vezénylete alatt páratlan odaadással simult Liszt intencióihoz, vagyis — ami a jelen esetben egyet jelentett — Beethoven szelleméhez. Tökéletesebbet hallani nem lehetett. A főpróbán jelen voltak kis köre néma maradt a meghatottságtól; együtt mentünk onnan ebédelni. Wagner szótlanul Liszt Ferenc karjába kapaszkodott, senki sem talált hangot a mindnyájunkat átjáró megindulás kifejezésére; hisz annak hatása alatt állottunk, ami épp azért vált zenévé, mert a szó határán túl van. Végül Wagner kifakadt: „Ferenc" — úgymond — „te engem ma földig sújtottál"; de nem bosszankodva mondta ezt, hanem magasztos alázattal. „Mi az, amit én hozok, csupa töredék ehhez képest." Ezzel megint visszaesett meditáló hallgatásába. Hogy Wagner miként érzett Beethovennel szemben, azt mindenki tudhatja, aki a Beethoven-centenárium alkalmából kiadott remek értekezését elolvasta. De nekem akkor megadatott, hogy e két géniusz lelki érintkezését megrendítő hatásában úgyszólván színről-színre szemlélhessem; akkor és azután még egyszer. Ez a második eset Bayreuthban történt, ha nem csalódom, az első Parsifal-előadások idején. Valamely estén a Wagner-család néhány kevésszámú barátja gyűlt össze Wahnfried-ban. Wagner, fáradtnak érezvén magát, korán visszavonult; Liszt Ferenc volt az együtt maradt társaság központja. A beszélgetés Beethoven utolsó szonátáiról folyt, jelesül a híres B-dúr „für's Hammerklavier" szonátáról és annak fenséges Fisz-moll-adagiójáról; a szómagyarázatokat Liszt Ferenc szakította félbe. „Megmutatom Önöknek " — mondta, és a zongorához ment, mely a háznak egy központi, két emeleten átnyúló, ezek felsőbbikén galériától körülvett csarnokában állott. A galériára a lakosztályokból több ajtó nyílt. Ismét hallottam tehát Liszt Ferencet, amint, tekintet nélkül valamely közönségre, tisztán magának Beethovent játszotta, azzal a csodálatos objektivitással, mely valóságos szellemi elmerülése az előadó művésznek az előadott műbe, és amelyre, amikor akarta — az elterjedt vélemény ellenére — senki annyira képes nem volt, mint ő. Mikor a misztikus tétel utolsó akkordjai elhangzottak, ismét nem tehettünk mást, mi, a kiválasztottak, akik azt végighallgattuk, minthogy néma csend áhítatában, ameddig csak lehet, magunkban fenntartsuk az ünnepi hangulatot. De ím, egyszerre lábdobogást hallunk a galériáról, valaki inkább rohan, mintsem jön lefelé a belső lépcsőn: Wagner volt, aki a Beethoven-i hangok hallatára zajtalanul kisompolygott szobájából a galériára, ott észrevétlenül végighallgatta az előadást és most, pongyolában, senkivel sem törődve, érzelmeinek egészen átadva magát, könnyezve borult Liszt Ferenc nyakába, csak ennyit mondván és ismételvén: „Köszönöm, köszönöm, Ferenc!" Nem véletlen, hogy életemnek két legnagyobb és legmaradandóbb zenei benyomását (melyek mellé esetleg a második Parsifal-előadást Levy Hermann, és egy bayreuthi „Mesterdalnokok "előadást Richter vezénylete alatt sorozhatok) Beethoven géniuszának köszönhetem, Liszt Ferenc közvetítésével és Wagner Richárd nagy művészlelkének közvetlen szemléletével, amint azt a zene legtranszcendentálisabb megnyilvánulásai előtti hódolatban láttam. Ez volt tehát az a férfiú, akiről ellenségei azt állították, hogy idegen nagyságot nem tud méltányolni, hogy csak önmagát bámulja! A valóságban nemcsak méltányolni és mélyen átérezve magasztalni tudott minden nagyot, amit mások műveiben talált, hanem mindent elismert, ami keresetlenül nagynak mutatkozott, tehát mindent, amiben őszinteséget és igazságot látott. így például magam hallottam őt nagy elismeréssel nyilatkozni az egyszerű és dallamos olasz operákról: a Strauss-féle keringőket pedig különösen kedvelte. Csak a nagyképűséggel és felfújt középszerűséggel szemben volt kérlelhetetlen. Ennek megállapításában azonban, megengedem, néha igazságtalanul ítélt, aminthogy az alkotó géniusz egyáltalán ritkán párosul elfogulatlan kritikai képességgel: saját alkotásának iránya annyira áthatja egész egyéniségét, annyira elválaszthatatlan attól, annyira azonos vele, hogy öntudatlanul esztétikai törvénnyé válik lelkében; mértékké, mellyel mindent mér, ami természetszerűleg heterogén művészi egyéniségek akaratlanul igazságtalan megítéléséhez vezet. De hogy mennyire távol állott Wagner beteges önimádásától, bár reformátori hivatásának és erejének teljes tudatával és jogos önérzetével bírt, arról tanúskodjék egy megható jelenet, melyet nem én, hanem Mihalovich barátom volt szerencsés megfigyelhetni. A Nibelungok első bayreuthi előadása közben nevezett barátom a színháznak a Wagner-család számára fenntartott helyiségei felé haladva, véletlenül a mester dolgozó¬szobájába került és őt ott egyedül találta, még pedig töprengő, úgyszólván levert hangulatban. „Nem felel meg mindez — így tört k i — az én gondolatomnak; mögötte marad annak, amit akartam." Mihalovich úgy értette, hogy az előadásnak némely fogyatékosságáról van szó, és viszont kiemelte annak ragyogó részleteit. „Nem úgy — felelt a mester — nem az előadás, maga a mű az, amint most magam előtt látom, amely nem adja azt, ami bennem élt." A hűséges tanítvány tiltakozása, a gigászi alkotás iránt kifejezett rajongó bámulata, nem tudta Wagner lelkéből el¬űzni ezt a hangulatot. Én pedig ezt itt mély meghatottsággal írom le, mert szerintem nem kisebbíti sem a művet, sem annak alkotóját, hanem ellenkezőleg, minden egyébnél élénkebb világításba helyezi nagyságát. Csak a középszerűség van önmagával megelégedve és élvezi nyugodtan az önelégültséget. Akinek lelke nagyot átérezni és alkotni képes, az egyúttal átérzi, mégpedig fájdalmak közt érzi át az űrt, mely eszme és kifejezés közt természetszerűleg tátong. Lelkünk Istenit tud sejteni: a sejtelem, míg alakot nem ölt, szinte tökéletes, de amint csak gondolattá sűrűsödik, már küzd a fogalom elégtelenségével, és amint kifejezést keres, durvának találja a legfinomabb eszközt is. Az elégtelenségek egész sorozatán megy tehát keresztül az őseredeti ihlet, míg valamely műben megtestesül, gyakran csak annak érezhetően, de annak azután véresen, aki az ihlet nagyságától el volt telve. „Das Unzulaengliche , hier wird's Ereigniss." „íme, eseménnyé vált a fogyatékosság." Ez a mélységes Goethe- i mondás fejezi ki pregnánsan azt a tragikumot, mely a lángész alkotó gyönyörérzetébe vegyül; átérzés e a nagyság bélyege. Kezdettől fogva a legújabb évekig állandó látogatója maradtam a bayreuthi előadásoknak. Lelki fürdőzés volt ez nékem, levegő-kúra, magaslati levegő élvezése a napi politika fülledt légkörének folytonos magamba szívása után. Külön ki kell emelnem a Parsifal-előadásokat, mely műnek onnan nem lett volna szabad kimennie. Már 1876-ban ismerkedtem meg a magasztos költemény vázlatával; a mester akkor fejezte azt be, és közölte is a Nibelungok előadásai után még néhány napig Bayreuthban maradt baráti körrel; később elküldte nekem a kész szöveget is, néhány ajánló sorral. De a zene teljes meglepetés volt számomra is és, be kell vallanom, hogy az első előadáson az egész oly idegenszerűen hatott rám, annyira megdöbbentett, hogy nem tudtam rögtön a megértésig eljutni. De már második hallásra föllebbent a fátyol, letört minden gát. Az előadás, melyet a híres müncheni karmester, Levy Hermann vezetett, tökéletességben azóta soha el nem éretett: példátlan ihlettség uralkodott rajta és vett erőt a lelkeken. A benyomás a legmélyebb, legmaradandóbb és legharmonikusabb volt, amit valaha színpadon előadott műből nyertem. Ez utóbbi tekintetben csak a — különben egészen más légkörben mozgó — „Mesterdalnokokat " helyezhetem melléje. - „harmonikus" alatt azt értvén, hogy mindkét műben minden részlet éppen olyan, amilyennek az ember óhajtja. De nevezetes volt az előadó művészeknek, akikkel Bayreuthban sokat érintkeztem, és a mesternek hangulata is. Valamely csodálatos szelídség és átszellemült szeretet töltötte meg az egész légkört, főleg pedig Wagner lelkét. „Nem ismerünk a mesterre'" — így szóltak nekem a művészek — „eltűnt belőle minden keménység, indulatosság és szeszély, melyet régebben néha tapasztaltunk; most csupa jóság és elnéző szeretet: folyton hálálkodik törekvéseinkért, egy rossz szava sincs senkihez." íme, egy nagy művészlélek viharos életének szelíd alkonya. „Isten irgalmas lesz hozzá Ítéletében" — ezt mondá nekem egykor Emsben Windthorst, a hires német katholikus vezér. Wagnerre vonatkozólag (kivel egy időben többször érintkezett — „mert buzgón és becsületesen kereste az igazságot." De nemcsak Bayreuthban, a hazai zeneéletben is voltak nagyjelentőségű benyomásaim, melyek közül különösen ki kell emelnem a Hubay—Popper-négyes előadásait (az utolsó Beethoven-quartetteket mindenekelőtt) és operánknak azt a fénykorát, melyben Mahler Gusztáv volt igazgatója. Minő eredményeket ért el ez a lángész a sokszor igaztalanul mellőzött hazai erőkkel! Milyen ünnepnapot jelentett minden előadás, melyet ő tanított be és ő vezényelt! Egészen különösen neki köszönhetem Mozart jelentőségének megértését, melyhez egész sajátságosan, csak később és az általa betanított és remekül előadott „Figaro lakodalma" és „Don Juan" által jutottam. A kezembe adott kulcs azután megnyitotta nekem Mozart minden kincseskamráját. Ámde legyen elég művészeti témákról. Amiket itt, a kronológiát mellőzve, elmondtam, midőn közpályám élményeinek elbeszélésében egy pihenőhöz jutottam, talán fölöslegesnek látszanak politikai emlékiratokban; de ezek életemhez tartoznak, nem mint felületes szórakozások, hanem mint alkotó részei, mint egyéniségem kifejlődésére hatást gyakorló erők. Nekem nem adatott, hogy teljesen elmerüljek a politikába, hogy összes napjaimat a Curián, a parlament és Club közt töltsem el, szürkén, egyhangúan. Lelkemet nyitva kellett tartanom a természet- és művészet-nyújtottá élvezetek beözönlésének. Hiányossága-e ez, vagy tökéletessége egy politikai egyéniségnek: nem vitatom. Bár egészen határozottan az utóbbit hiszem, még pedig kifejezetten és kiélezetten reálpolitikai szempontból.
578 Búbánat 2016-01-01 22:25:47 [Válasz erre: 577 Búbánat 2016-01-01 22:05:49]
Végezetül Akiről eddig szó volt: a „ Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/39.” – Naplórészletek; az „Egy magyar hölgy emlékiratai” c. mű szerzője: [url] http://countess.hupont.hu/6/az-elfeledett-nagyneni-pulszky-ferencne-szul; Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz portréja [/url] [url] http://baratno.com/nagyasszonyok/walter-terezia/; Pulszki Ferencné sz. Walter Terézia, író, műfordító – rövid életrajz [/url] [url] http://www.agt.bme.hu/varga/foto/kerepesi/pulszky-f.html; Pulszky-család sírhelye a Kerepesi temetőben [/url]
Végezetül Akiről eddig szó volt: a „ Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/39.” – Naplórészletek; az „Egy magyar hölgy emlékiratai” c. mű szerzője: [url] http://countess.hupont.hu/6/az-elfeledett-nagyneni-pulszky-ferencne-szul; Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz portréja [/url] [url] http://baratno.com/nagyasszonyok/walter-terezia/; Pulszki Ferencné sz. Walter Terézia, író, műfordító – rövid életrajz [/url] [url] http://www.agt.bme.hu/varga/foto/kerepesi/pulszky-f.html; Pulszky-család sírhelye a Kerepesi temetőben [/url]
577 Búbánat 2016-01-01 22:05:49 [Válasz erre: 576 Búbánat 2015-12-31 19:50:59]
Folytatom - és befejezem - Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) bemásolását. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Hogy valójában mennyien olvasták a könyvet, arról nincs tudomásunk. Biztos, hogy a bírálatok, ismertetések száma ma nagyon soknak tűnik, ám Angliában abban az időben ez nem meglepő. A kritikák száma valószínűleg a húszat is meghaladja. Írt róla a The Times, a The Globe, az Edinburgh Review, a Morning Advertiser, a The Eclectic Review, a Morning Chronicle, a Parlour Magazin, a The Daily News, a The Standard of Freedom, a British Quarterly Review, a The Morning Post, a The Observer, a The Athenaeum, a Fraser's Magazine, a The Examiner, a Bentley's Miscellany. Természetesen mindezek a lapok pártállásuknak, színvonaluknak, saját arculatuknak és olvasórétegüknek megfelelően ismertették vagy értékelték is a könyvet: Többségük csak ismertette, s az olvasói érdeklődést főként idézetekkel kívánta felébreszteni. Abban valamennyi írás megegyezik, hogy elismerően szól a szerzőről. Bár akadnak bíráló megjegyzések, az összkép mégis kedvező: Pulszky Teréz célt ért! Amire vállalkozott, sikerült teljesítenie. Nem történeti forrásmunkát adunk közre, s nem politikumát értékeljük, ezért a sajtóbeli visszhang bemutatásakor is inkább olyan írásokból idézünk, melyek nem csak politikai állásfoglalásukat nyilvánítják ki, hanem mint irodalmi alkotást is számba veszik, s az ismertetésnél kicsit többre is vállalkoznak. A The Eclectic Review felismerte és elismerte a szerző szándékát. „Úgy hisszük, a szabadságharcról ez volt az első hiteles beszámoló, mely ebben az országban megjelent; a nagy érdeklődést fokozta az a körülmény, hogy szerzője Magyarországon tartózkodott az izgalmas események idején, s leírja saját élményeit, megfigyeléseit. Irodalmi szempontból is figyelemre méltók e kötetek, különösen egy külföldi tollából; erőteljes és kifinomult stílusa mély angol nyelvismerettel párosul. A munka mindenekelőtt határozott őszinteségével és eredeti gondolkodásával bájol el, s mindehhez tökéletes lelkiismeretesség társul. Madame Pulszkyt természetesen hazafias érzések lelkesítik, de nem teszik igazságtalanná ellenségeivel szemben; munkája nemcsak az olvasók múló érdeklődésének akart megfelelni, hanem sokkal inkább egy nemes szándéknak: az igazság ügyét kívánta szolgálni.” Írói teljesítményének legnagyobb megbecsülését fejezi ki kritikusa: „Nem tudunk anélkül elbúcsúzni e szeretetre méltó szerzőtől, hogy ne fejeznénk ki komoly reményünket arra, hogy minél előbb ismét találkozhassunk az irodalom útján, melyet tollával ily tehetségesen ékesít.” A Morning Advertiser úgy véli, Lord Dudley Stuart parlamenti beszéde irányította a figyelmet Pulszkyné könyvére. Ő ugyanis 1850. február 7-én egy parlamenti ülésen Pulszkyné kéziratából idézett, amikor az osztrák kormány tevékenységének véres eredményeit kívánta illusztrálni. „Célzásai vezették a közgondolkodást arra, hogy e sajátosan megragadó és hatást gyakorló mű felé forduljanak. A munka tartalma nemcsak azok várakozását igazolja és elégíti ki, akik elkötelezettnek érzik magukat a magyar ügy iránt, hanem azokét is, akik szórakozást remélnek a fordulatos, veszélyekkel telitett háborús és forradalmi események leírásától.” Tehetségét e lap is méltatja: „Madame Pulszky emlékiratai igen mélyre ható életrajzírói jellemről tesznek tanúbizonyságot, s ilyent régóta nem olvashattunk női és külföldi tollból. A magyar életről, az emberekről igen hatásosan írt; ugyanakkor a magyar történelem vérzivataros idejének eseményeit is nagyon megragadóan tárja elénk; ha lenne terünk, bőségesen idéznénk. Úgy gondoljuk, könyve nagy olvasottságra tesz szert hazánkban. Erőteljes és reális munka, ezt az elmesélt történelmi pillanatok és hiteles följegyzések tanúsítják.” Dicséretben a The Globe írása sem szűkölködik, s Pulszkyné érdemét még az sem csorbítja, hogy soraiban férje segítő munkáját is tetten érik: „Madame Pulszky könyvének nagy népszerűséget szerez az események felelevenítéséhez fűződő személyes érdeke. De nagyon is alábecsülnénk értékét, ha dicséretünkkel ennyire szűkmarkúan bánnánk. Az Emlékiratok valóban képet adnak a társadalmi és a vidéki életről, s ez egyértelműen igazolja az író ábrázolói tehetségét, amely egy szinten áll Madame de Stäeléval és Madame Campanéval. Egyben kiváló politikai és topográfiai tájékoztatást is kapunk. A magyar táj, a magyar vidéki élet, az utazások leírása mind azokra a békés napokra emlékeztetnek bennünket, amikor Mr. Paget először jelentette meg Travels in Hungary and Transylvania című munkáját, amelyet az utóbbi időben adtak ki ismét. Madame Pulszky közvetlen kapcsolatban állt a legmagasabb rangú tábornokokkal, államférfiakkal; vázolja politikájukat, jellemüket, s ezek a portrék, reméljük, nem veszi udvariatlanságnak, úgy véljük, világosságuk, tömörségük, jó felépítésük révén magukon viselik férje keze nyomát.” Az Edinburgh Review az egyetlen, mely megpróbál mélyebbre látni, s felveti a többeknek fejtörést okozó kérdést: hogyan, miért képes egy osztrák nő ilyen mértékben azonosulni a magyarság ügyével. Írásában végigviszi a gondolatot, s magyarázatot is talál. „A két kötet egyik részében Madame Pulszky bemutatja, talán nagyobb terjedelemben is, mint tervezte, hogy az 1848-as forradalom előtt milyenek voltak a körülmények az osztrák fővárosban. Munkájának tanulmányozásához a sajnálat és kételkedés vegyes érzésével kezdtünk hozzá: de fenntartások nélküli csodálattal fejeztük be. Föl voltunk készülve, hogy az elkövetkező lapokon feje és szíve közötti áldatlan harccal találjuk magunkat szemben; harccal, mely értelme és hazaszeretete között dúl. Tévedtünk. Bár bécsi születésű, Madame Pulszky mégiscsak magyar érzésekkel megáldott asszony, olyan, aki csak a magyarokkal szimpatizál. Valamennyi olvasó számára érdekeset nyújt: annak is, aki csak találomra, szórakozásra vágyva nyitja ki a könyvet, s annak is, aki maradandóbb irodalmat keres benne. Ami minket illet, köszönetünket kell kifejeznünk a kötetekért, amelyek súlyos és mélyre ható tanulságokat jelentenek. Beszámolójának sok részéből kiderül, hogy Pulszkyné nem szívtelen asszony. Szerzői igényessége kritikája írásának. Mivel magyarázhatjuk a szülőhazája iránti érdeklődés nyilvánvaló hiányát, amiről beszámolójának minden sora árulkodik? S hogyan lehet, hogy szíve ennyire nyitott és fogékony a befogadó ország új hatásai iránt? Ez több annál, mint amit egy házassági kapcsolattal magyarázni lehet. Hűsége tárgyaként Magyarország nyújtja azt, amit bizonyos értelemben Bécs nem tud nyújtani. Ezekre a kérdésekre a válasz magában annak megtagadásában van, amilyen most Ausztria, s félünk, hogy amilyen egyre inkább lesz. Madame Pulszky sokkal inkább osztrák, mint amennyire hűtlennek tűnik Ausztria iránt. Ennek az országnak valójában semmilyen földrajzi, mi több, politikai egzisztenciája sincs. Ez egy absztrakció. A forradalom előtt nevét a bürokratikus despotikus cselekvés és befolyás közös kifejezésére használták: e pillanatban ez magába foglalja a hadsereg és vezetőinek hatalmát és akaratát. Ausztria általuk és értük van.” Nem az Edinburgh Review volt az egyetlen, melynek politikai állásfoglalásához Pulszky Terézia kínálta az alkalmat. A könyvben valóban mindenki megtalálhatta, amire szüksége volt. A Magyarországról még semmit sem tudónak egy új világot nyújtott. Aki ismerte John Paget, Richard Bright, Julia Pardoe vagy John Palgrave Simpson Magyarországról írt sorait, az a különböző megfigyelések összevetésében lelhetett élvezetet. Aki nem információt, hanem mesét remélt, azt gyönyörködtethették a múltból merített történetek, s elborzaszthatták a szabadságharc izgalmas, de fájó eseményei. S az együttérző olvasó szorongó féltéssel követhette a remek asszony viszontagságokkal teli küzdelmét szeretett férjéért és gyermekeiért. S azért, hogy mindemellett ezzel a kitűnő olvasmánnyal egy egész nemzet ügyéért állt ki, ma is figyelmet érdemel. Kacziány Géza A magyar memoire-irodalom 1848-1914 című könyvében bizakodva írta: „Az utókor valamikor nagy elégtételt fog adni Teréz emlékének, ki hazánk ügyének ezzel igazi szolgálatokat tett.” Legyen ez a valamikor most, amikor először olvashatjuk magyarul Pulszky Teréz egyik munkáját. Egyed Ilona * "Köszönöm Sisitka Józsefnek és Szigethy Gábornak munkámhoz nyújtott értékes segítségét." (VÉGE)
Folytatom - és befejezem - Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) bemásolását. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Hogy valójában mennyien olvasták a könyvet, arról nincs tudomásunk. Biztos, hogy a bírálatok, ismertetések száma ma nagyon soknak tűnik, ám Angliában abban az időben ez nem meglepő. A kritikák száma valószínűleg a húszat is meghaladja. Írt róla a The Times, a The Globe, az Edinburgh Review, a Morning Advertiser, a The Eclectic Review, a Morning Chronicle, a Parlour Magazin, a The Daily News, a The Standard of Freedom, a British Quarterly Review, a The Morning Post, a The Observer, a The Athenaeum, a Fraser's Magazine, a The Examiner, a Bentley's Miscellany. Természetesen mindezek a lapok pártállásuknak, színvonaluknak, saját arculatuknak és olvasórétegüknek megfelelően ismertették vagy értékelték is a könyvet: Többségük csak ismertette, s az olvasói érdeklődést főként idézetekkel kívánta felébreszteni. Abban valamennyi írás megegyezik, hogy elismerően szól a szerzőről. Bár akadnak bíráló megjegyzések, az összkép mégis kedvező: Pulszky Teréz célt ért! Amire vállalkozott, sikerült teljesítenie. Nem történeti forrásmunkát adunk közre, s nem politikumát értékeljük, ezért a sajtóbeli visszhang bemutatásakor is inkább olyan írásokból idézünk, melyek nem csak politikai állásfoglalásukat nyilvánítják ki, hanem mint irodalmi alkotást is számba veszik, s az ismertetésnél kicsit többre is vállalkoznak. A The Eclectic Review felismerte és elismerte a szerző szándékát. „Úgy hisszük, a szabadságharcról ez volt az első hiteles beszámoló, mely ebben az országban megjelent; a nagy érdeklődést fokozta az a körülmény, hogy szerzője Magyarországon tartózkodott az izgalmas események idején, s leírja saját élményeit, megfigyeléseit. Irodalmi szempontból is figyelemre méltók e kötetek, különösen egy külföldi tollából; erőteljes és kifinomult stílusa mély angol nyelvismerettel párosul. A munka mindenekelőtt határozott őszinteségével és eredeti gondolkodásával bájol el, s mindehhez tökéletes lelkiismeretesség társul. Madame Pulszkyt természetesen hazafias érzések lelkesítik, de nem teszik igazságtalanná ellenségeivel szemben; munkája nemcsak az olvasók múló érdeklődésének akart megfelelni, hanem sokkal inkább egy nemes szándéknak: az igazság ügyét kívánta szolgálni.” Írói teljesítményének legnagyobb megbecsülését fejezi ki kritikusa: „Nem tudunk anélkül elbúcsúzni e szeretetre méltó szerzőtől, hogy ne fejeznénk ki komoly reményünket arra, hogy minél előbb ismét találkozhassunk az irodalom útján, melyet tollával ily tehetségesen ékesít.” A Morning Advertiser úgy véli, Lord Dudley Stuart parlamenti beszéde irányította a figyelmet Pulszkyné könyvére. Ő ugyanis 1850. február 7-én egy parlamenti ülésen Pulszkyné kéziratából idézett, amikor az osztrák kormány tevékenységének véres eredményeit kívánta illusztrálni. „Célzásai vezették a közgondolkodást arra, hogy e sajátosan megragadó és hatást gyakorló mű felé forduljanak. A munka tartalma nemcsak azok várakozását igazolja és elégíti ki, akik elkötelezettnek érzik magukat a magyar ügy iránt, hanem azokét is, akik szórakozást remélnek a fordulatos, veszélyekkel telitett háborús és forradalmi események leírásától.” Tehetségét e lap is méltatja: „Madame Pulszky emlékiratai igen mélyre ható életrajzírói jellemről tesznek tanúbizonyságot, s ilyent régóta nem olvashattunk női és külföldi tollból. A magyar életről, az emberekről igen hatásosan írt; ugyanakkor a magyar történelem vérzivataros idejének eseményeit is nagyon megragadóan tárja elénk; ha lenne terünk, bőségesen idéznénk. Úgy gondoljuk, könyve nagy olvasottságra tesz szert hazánkban. Erőteljes és reális munka, ezt az elmesélt történelmi pillanatok és hiteles följegyzések tanúsítják.” Dicséretben a The Globe írása sem szűkölködik, s Pulszkyné érdemét még az sem csorbítja, hogy soraiban férje segítő munkáját is tetten érik: „Madame Pulszky könyvének nagy népszerűséget szerez az események felelevenítéséhez fűződő személyes érdeke. De nagyon is alábecsülnénk értékét, ha dicséretünkkel ennyire szűkmarkúan bánnánk. Az Emlékiratok valóban képet adnak a társadalmi és a vidéki életről, s ez egyértelműen igazolja az író ábrázolói tehetségét, amely egy szinten áll Madame de Stäeléval és Madame Campanéval. Egyben kiváló politikai és topográfiai tájékoztatást is kapunk. A magyar táj, a magyar vidéki élet, az utazások leírása mind azokra a békés napokra emlékeztetnek bennünket, amikor Mr. Paget először jelentette meg Travels in Hungary and Transylvania című munkáját, amelyet az utóbbi időben adtak ki ismét. Madame Pulszky közvetlen kapcsolatban állt a legmagasabb rangú tábornokokkal, államférfiakkal; vázolja politikájukat, jellemüket, s ezek a portrék, reméljük, nem veszi udvariatlanságnak, úgy véljük, világosságuk, tömörségük, jó felépítésük révén magukon viselik férje keze nyomát.” Az Edinburgh Review az egyetlen, mely megpróbál mélyebbre látni, s felveti a többeknek fejtörést okozó kérdést: hogyan, miért képes egy osztrák nő ilyen mértékben azonosulni a magyarság ügyével. Írásában végigviszi a gondolatot, s magyarázatot is talál. „A két kötet egyik részében Madame Pulszky bemutatja, talán nagyobb terjedelemben is, mint tervezte, hogy az 1848-as forradalom előtt milyenek voltak a körülmények az osztrák fővárosban. Munkájának tanulmányozásához a sajnálat és kételkedés vegyes érzésével kezdtünk hozzá: de fenntartások nélküli csodálattal fejeztük be. Föl voltunk készülve, hogy az elkövetkező lapokon feje és szíve közötti áldatlan harccal találjuk magunkat szemben; harccal, mely értelme és hazaszeretete között dúl. Tévedtünk. Bár bécsi születésű, Madame Pulszky mégiscsak magyar érzésekkel megáldott asszony, olyan, aki csak a magyarokkal szimpatizál. Valamennyi olvasó számára érdekeset nyújt: annak is, aki csak találomra, szórakozásra vágyva nyitja ki a könyvet, s annak is, aki maradandóbb irodalmat keres benne. Ami minket illet, köszönetünket kell kifejeznünk a kötetekért, amelyek súlyos és mélyre ható tanulságokat jelentenek. Beszámolójának sok részéből kiderül, hogy Pulszkyné nem szívtelen asszony. Szerzői igényessége kritikája írásának. Mivel magyarázhatjuk a szülőhazája iránti érdeklődés nyilvánvaló hiányát, amiről beszámolójának minden sora árulkodik? S hogyan lehet, hogy szíve ennyire nyitott és fogékony a befogadó ország új hatásai iránt? Ez több annál, mint amit egy házassági kapcsolattal magyarázni lehet. Hűsége tárgyaként Magyarország nyújtja azt, amit bizonyos értelemben Bécs nem tud nyújtani. Ezekre a kérdésekre a válasz magában annak megtagadásában van, amilyen most Ausztria, s félünk, hogy amilyen egyre inkább lesz. Madame Pulszky sokkal inkább osztrák, mint amennyire hűtlennek tűnik Ausztria iránt. Ennek az országnak valójában semmilyen földrajzi, mi több, politikai egzisztenciája sincs. Ez egy absztrakció. A forradalom előtt nevét a bürokratikus despotikus cselekvés és befolyás közös kifejezésére használták: e pillanatban ez magába foglalja a hadsereg és vezetőinek hatalmát és akaratát. Ausztria általuk és értük van.” Nem az Edinburgh Review volt az egyetlen, melynek politikai állásfoglalásához Pulszky Terézia kínálta az alkalmat. A könyvben valóban mindenki megtalálhatta, amire szüksége volt. A Magyarországról még semmit sem tudónak egy új világot nyújtott. Aki ismerte John Paget, Richard Bright, Julia Pardoe vagy John Palgrave Simpson Magyarországról írt sorait, az a különböző megfigyelések összevetésében lelhetett élvezetet. Aki nem információt, hanem mesét remélt, azt gyönyörködtethették a múltból merített történetek, s elborzaszthatták a szabadságharc izgalmas, de fájó eseményei. S az együttérző olvasó szorongó féltéssel követhette a remek asszony viszontagságokkal teli küzdelmét szeretett férjéért és gyermekeiért. S azért, hogy mindemellett ezzel a kitűnő olvasmánnyal egy egész nemzet ügyéért állt ki, ma is figyelmet érdemel. Kacziány Géza A magyar memoire-irodalom 1848-1914 című könyvében bizakodva írta: „Az utókor valamikor nagy elégtételt fog adni Teréz emlékének, ki hazánk ügyének ezzel igazi szolgálatokat tett.” Legyen ez a valamikor most, amikor először olvashatjuk magyarul Pulszky Teréz egyik munkáját. Egyed Ilona * "Köszönöm Sisitka Józsefnek és Szigethy Gábornak munkámhoz nyújtott értékes segítségét." (VÉGE)
576 Búbánat 2015-12-31 19:50:59 [Válasz erre: 575 Búbánat 2015-12-30 12:01:30]
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Méltatlan az angol lap véleménye azért is, mert ezt a teljes könyv ismeretében állítja; akkor, amikor már nyilvánvalóan tudja, hogy Pulszky Teréz sorsát a szabadságharc irányította, eseményei függésében élt, vagyis élettörténete egy ideig szinte azonos a szabadságharc történetével. S a bírálónak nem lett volna hiányérzete, ha figyelmesen olvasva felfedezi a könyv kettős vonulatát, azt, ami értékké, élménnyé emeli, s felfedi azt a szerelmet, hűséget, ragaszkodást, ami az anyagi szükségen túl szerzőnkkel ezt a könyvet is íratta. Az egyik vonulat, a nyíltabb, jobban megformálódó, könnyebben követhető a cél biztos elérését szolgálja: megírni a magyar szabadságharc történetét úgy, hogy a felsorakoztatott események, tények, alakok, a finoman rajzolt portrék, a stílus, a felhasznált politikai és irodalmi idézetek egyértelművé tegyék a külföldi olvasók számára: csak a magyarok mellé állhatnak, s ha máshogy nem is, de legalább az ügy igaz voltának elismerésével támogassák az elbukott magyar szabadságharcot. Pulszky Teréz tudta, hogy mindezt nem lehet előkészítés nélkül tenni, s azt is érezhette: azzal, hogy bécsi születésű nőként magyarnak vallva magát, vállalva a befogadó országgal az azonosulást, de tulajdonképpen mégis egy külföldi szemével láttatja a magyarokat – leírása még hitelesebbnek tűnik. Az azonosulás, az új élet vállalása nem lehetett könnyű! Felcserélni a bécsi selyemcipőt durva bőrcsizmára (szécsényi birtokukon erre kényszerül) – mindenképpen elismerésre méltó tett! Hogy a csere könnyen ment, erről próbál meggyőző képet festeni 1845-ben elkezdett történetével. Sikerrel! Első utazása új hazájába – lenyűgöző. Gőzhajón tették meg az utat Bécstől Pestig, s mindazt, ami a Duna partjain elé tárult, megtölti a magyar történelemmel. Minden kőhöz történet fűződik: szerepelteti Attilát, Árpádot, Bocskait, Szent Istvánt, Károly Róbertet, Mátyás királyt, Hunyadi Lászlót. Hogy valóban olyan nagyszerűnek látott-e mindent, ahogyan leírja, nem tudhatjuk. Most nem naplójának szól, hanem a nyilvánosságnak, így természetesen a nehézségekről szót sem ejt; Pulszkyt ismerve könnyen elképzelhető, hogy a hajóúton feleségét a magyar múlt eseményeivel szórakoztatta, s ha ez így történt, a leírtak Teréz odaadó figyelmét bizonyítják. Annyit mindenesetre tudunk Pulszkytól, hogy ez az utazás közel sem volt oly kellemes, mint ahogyan asszonya láttatja. A gőzhajón tett út még elég kényelmes volt, de az utána következő továbbhaladás viszontagságai miatt Pulszky már szinte szégyellte magát. Ő tehát azonnal szívébe zárta az országot, de úgy tűnik, a haza sem késlekedett, hogy keblére ölelje, ha csak a Kassai Jótékony Nő-Egyesület nevében is. Már 1845 októberében oklevél tanúsítja a befogadók nagy bizalmát: „Az ügyefogyott szegények ápolására, a koldulás megszüntetésére s az elhagyatott árvák neveltetésére létesült Kassai Jótékony Nő-Egyesület cselfalvai lipóczi Pulszky Ferencné született Walter Terézia asszonyságot folyó év octóber 11. napján tartott közgyűlésében tiszteletbeli tagjává közakarattal választó s kinevezé, mit a legszívesebb érzetek közt a választottnak sikeres részvétérül nem kétkedvén e levél által bizonyít. Költ Kassán az 1845-dik esztendő Octóber 11. napján.” Az otthont adó szécsényi kastély és birtok, a környék, a falu élete, a vidéki gazdálkodás ünnepi és kínokkal teli napjai tollán mind életteli történetté válnak, s olyan szeretettel jeleníti meg új környezetét, hogy elhisszük: jó cserét csinált. Ilyen az előkészítés, s mielőtt belekezdenénk a szabadságharc történetének olvasásába, már előttünk egy történelmi emlékekben és hagyományokban bővelkedő, szabadságáért küzdeni tudó olyan ország, melynek lakói közvetlenek, szívélyesek, mély érzésűek, nemes lelkűek, hazafiúi érzésekkel gazdagon megáldottak; nyelvükkel mindent ki tudnak fejezni, tiszta logikájukat és legbensőbb érzéseiket egyaránt; politikai életük magával ragadó. S mindezt remekül formált képekben oly módon rajzolja elénk, hogy a külföldi olvasó valóban azt gondolhatta: ezekkel a különc nemesurakkal, becsületes parasztokkal, mulattató ferences barátokkal teli ez az ország. Ezután a rideg, számító Bécs 1848-ban! Ettől kezdve politikusok, katonák, forradalmárok, elvek, politikai elképzelések, helyes és hamis eszmék sorjáznak a lapokon. Rengeteg szereplő – nem csupán felsorakoztatva, hanem mind megformálva. Szórakoztató és egyben hátborzongató olvasmányként zajlik előttünk a magyar szabadságharc, úgy, ahogyan Pulszky Terézia hallotta, látta, élte. Okosan, adatokkal, dokumentumokkal, személyes élményekkel erősítve. Adatgazdagságát 1848 végéig, Angliába távozásáig férje közszereplése biztosítja. Csataképek, finoman megmunkált jellemrajzok, idézet Byrontól, Vörösmartytól, s végül a megrázó összeomlás és az azt követő „halotti csönd”. Mindez tehetséggel megírva. Az eredmény nem lehet más: az olvasó csak az elbukottal érezhet. Ez a vonulat valóban a könyv utolsó lapján ér véget. A másik már korábban! Pulszkyné fejezetcímekkel tagolta szövegét, más jelzés csak egyetlen helyen állítja meg gondolatait. Három csillag! Az egymásra találás, a megküzdött találkozás csillagai! A Pulszkyval töltött négy év a szerelem, a béke, a családi melegség, az otthon ideje. Teréz számára 1849 Pulszky nélkül a gyötrelem, a menekülés, az akarás, a veszély éve. Két érzés állandó küzdelme: „Szívem a férjemmel való találkozás után sóvárgott, miközben gyermekeim szorongó féltése azt sugallta, hogy ne vállaljam a veszélyt.” Vállalta. Hogy hogyan, az lebilincselő. Ezt is könnyen tette. Erőt adó szenvedéllyel élt. 1849 júniusában Pulszky Terézia Londonba érkezett: „Tíz órakor kiterült előttem a civilizált világ fővárosa. Szemem nem vitatta nagyságát, sem nem figyeltem kiáltó érdekességeire, szívem egy parányi kis házikóba vágyott, amelyet az ablakon át kinézve nagy szorongással kerestem, nehogy a kocsis elvétse az utcát vagy a házszámot.” * A szerelemből történetírás született: elfogult történetírás. Nem erkölcstelen, hazug vállalkozásként, hanem egy rendkívüli magatartás, egy csodálatra méltó azonosulni tudás, egy mindent magába foglaló sorsvállalás eredményeként. Elfogultsága akkor volna zavaró, ha történeti forrásként fordulnánk hozzá. Nem hiteles rajza a magyar szabadságharcnak. Tisztességes, hasznos tett; keletkezésekor politikai jelentősége letagadhatatlan. A magyar szabadságharcról Pulszky angliai működése előtt az angolok többnyire csak Bécsen keresztül kaphattak híreket. Pulszkyné könyve kiteljesítette Pulszky és mások azon törekvéseit, melyek a Bécsből kirajzolódó képet semmissé próbálták tenni, s helyére mást, újat kívántak az angol köztudatba juttatni. Pulszky Terézia munkája – melynek hitelessége kétségbe vonható, de jó irányú hatása, haszna semmiképpen – bárki politikus szóbeli, írásbeli állásfoglalásánál, publicisztikájánál eredendően több lehetőséget hordott magában. Történetírói és önéletírói szándékát szerencsésen eggyé ötvözve, az események személyes átélőjeként nagyobb hatást érhetett el az olvasók többségénél, akik valószínűleg hozzá hasonló, politikába közvetlenül nem avatkozó, de annak következményeit mégis mindig szenvedők voltak. A korabeli angliai fogadtatás, a sajtóbeli visszhang is bizonyítja, hogy igazi népszerűségét az angolok körében nem a szabadságharc egyszerű ismertetésével vívta ki, hanem sokkal inkább a megjelenítés módjával, a magyar vidéki, társadalmi élet, szokások, hagyományok, a magyar jellem bemutatásával, s nem utolsósorban az élvezetes anekdoták, mesék elmondásával. (Folytatása következik.)
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Méltatlan az angol lap véleménye azért is, mert ezt a teljes könyv ismeretében állítja; akkor, amikor már nyilvánvalóan tudja, hogy Pulszky Teréz sorsát a szabadságharc irányította, eseményei függésében élt, vagyis élettörténete egy ideig szinte azonos a szabadságharc történetével. S a bírálónak nem lett volna hiányérzete, ha figyelmesen olvasva felfedezi a könyv kettős vonulatát, azt, ami értékké, élménnyé emeli, s felfedi azt a szerelmet, hűséget, ragaszkodást, ami az anyagi szükségen túl szerzőnkkel ezt a könyvet is íratta. Az egyik vonulat, a nyíltabb, jobban megformálódó, könnyebben követhető a cél biztos elérését szolgálja: megírni a magyar szabadságharc történetét úgy, hogy a felsorakoztatott események, tények, alakok, a finoman rajzolt portrék, a stílus, a felhasznált politikai és irodalmi idézetek egyértelművé tegyék a külföldi olvasók számára: csak a magyarok mellé állhatnak, s ha máshogy nem is, de legalább az ügy igaz voltának elismerésével támogassák az elbukott magyar szabadságharcot. Pulszky Teréz tudta, hogy mindezt nem lehet előkészítés nélkül tenni, s azt is érezhette: azzal, hogy bécsi születésű nőként magyarnak vallva magát, vállalva a befogadó országgal az azonosulást, de tulajdonképpen mégis egy külföldi szemével láttatja a magyarokat – leírása még hitelesebbnek tűnik. Az azonosulás, az új élet vállalása nem lehetett könnyű! Felcserélni a bécsi selyemcipőt durva bőrcsizmára (szécsényi birtokukon erre kényszerül) – mindenképpen elismerésre méltó tett! Hogy a csere könnyen ment, erről próbál meggyőző képet festeni 1845-ben elkezdett történetével. Sikerrel! Első utazása új hazájába – lenyűgöző. Gőzhajón tették meg az utat Bécstől Pestig, s mindazt, ami a Duna partjain elé tárult, megtölti a magyar történelemmel. Minden kőhöz történet fűződik: szerepelteti Attilát, Árpádot, Bocskait, Szent Istvánt, Károly Róbertet, Mátyás királyt, Hunyadi Lászlót. Hogy valóban olyan nagyszerűnek látott-e mindent, ahogyan leírja, nem tudhatjuk. Most nem naplójának szól, hanem a nyilvánosságnak, így természetesen a nehézségekről szót sem ejt; Pulszkyt ismerve könnyen elképzelhető, hogy a hajóúton feleségét a magyar múlt eseményeivel szórakoztatta, s ha ez így történt, a leírtak Teréz odaadó figyelmét bizonyítják. Annyit mindenesetre tudunk Pulszkytól, hogy ez az utazás közel sem volt oly kellemes, mint ahogyan asszonya láttatja. A gőzhajón tett út még elég kényelmes volt, de az utána következő továbbhaladás viszontagságai miatt Pulszky már szinte szégyellte magát. Ő tehát azonnal szívébe zárta az országot, de úgy tűnik, a haza sem késlekedett, hogy keblére ölelje, ha csak a Kassai Jótékony Nő-Egyesület nevében is. Már 1845 októberében oklevél tanúsítja a befogadók nagy bizalmát: „Az ügyefogyott szegények ápolására, a koldulás megszüntetésére s az elhagyatott árvák neveltetésére létesült Kassai Jótékony Nő-Egyesület cselfalvai lipóczi Pulszky Ferencné született Walter Terézia asszonyságot folyó év octóber 11. napján tartott közgyűlésében tiszteletbeli tagjává közakarattal választó s kinevezé, mit a legszívesebb érzetek közt a választottnak sikeres részvétérül nem kétkedvén e levél által bizonyít. Költ Kassán az 1845-dik esztendő Octóber 11. napján.” Az otthont adó szécsényi kastély és birtok, a környék, a falu élete, a vidéki gazdálkodás ünnepi és kínokkal teli napjai tollán mind életteli történetté válnak, s olyan szeretettel jeleníti meg új környezetét, hogy elhisszük: jó cserét csinált. Ilyen az előkészítés, s mielőtt belekezdenénk a szabadságharc történetének olvasásába, már előttünk egy történelmi emlékekben és hagyományokban bővelkedő, szabadságáért küzdeni tudó olyan ország, melynek lakói közvetlenek, szívélyesek, mély érzésűek, nemes lelkűek, hazafiúi érzésekkel gazdagon megáldottak; nyelvükkel mindent ki tudnak fejezni, tiszta logikájukat és legbensőbb érzéseiket egyaránt; politikai életük magával ragadó. S mindezt remekül formált képekben oly módon rajzolja elénk, hogy a külföldi olvasó valóban azt gondolhatta: ezekkel a különc nemesurakkal, becsületes parasztokkal, mulattató ferences barátokkal teli ez az ország. Ezután a rideg, számító Bécs 1848-ban! Ettől kezdve politikusok, katonák, forradalmárok, elvek, politikai elképzelések, helyes és hamis eszmék sorjáznak a lapokon. Rengeteg szereplő – nem csupán felsorakoztatva, hanem mind megformálva. Szórakoztató és egyben hátborzongató olvasmányként zajlik előttünk a magyar szabadságharc, úgy, ahogyan Pulszky Terézia hallotta, látta, élte. Okosan, adatokkal, dokumentumokkal, személyes élményekkel erősítve. Adatgazdagságát 1848 végéig, Angliába távozásáig férje közszereplése biztosítja. Csataképek, finoman megmunkált jellemrajzok, idézet Byrontól, Vörösmartytól, s végül a megrázó összeomlás és az azt követő „halotti csönd”. Mindez tehetséggel megírva. Az eredmény nem lehet más: az olvasó csak az elbukottal érezhet. Ez a vonulat valóban a könyv utolsó lapján ér véget. A másik már korábban! Pulszkyné fejezetcímekkel tagolta szövegét, más jelzés csak egyetlen helyen állítja meg gondolatait. Három csillag! Az egymásra találás, a megküzdött találkozás csillagai! A Pulszkyval töltött négy év a szerelem, a béke, a családi melegség, az otthon ideje. Teréz számára 1849 Pulszky nélkül a gyötrelem, a menekülés, az akarás, a veszély éve. Két érzés állandó küzdelme: „Szívem a férjemmel való találkozás után sóvárgott, miközben gyermekeim szorongó féltése azt sugallta, hogy ne vállaljam a veszélyt.” Vállalta. Hogy hogyan, az lebilincselő. Ezt is könnyen tette. Erőt adó szenvedéllyel élt. 1849 júniusában Pulszky Terézia Londonba érkezett: „Tíz órakor kiterült előttem a civilizált világ fővárosa. Szemem nem vitatta nagyságát, sem nem figyeltem kiáltó érdekességeire, szívem egy parányi kis házikóba vágyott, amelyet az ablakon át kinézve nagy szorongással kerestem, nehogy a kocsis elvétse az utcát vagy a házszámot.” * A szerelemből történetírás született: elfogult történetírás. Nem erkölcstelen, hazug vállalkozásként, hanem egy rendkívüli magatartás, egy csodálatra méltó azonosulni tudás, egy mindent magába foglaló sorsvállalás eredményeként. Elfogultsága akkor volna zavaró, ha történeti forrásként fordulnánk hozzá. Nem hiteles rajza a magyar szabadságharcnak. Tisztességes, hasznos tett; keletkezésekor politikai jelentősége letagadhatatlan. A magyar szabadságharcról Pulszky angliai működése előtt az angolok többnyire csak Bécsen keresztül kaphattak híreket. Pulszkyné könyve kiteljesítette Pulszky és mások azon törekvéseit, melyek a Bécsből kirajzolódó képet semmissé próbálták tenni, s helyére mást, újat kívántak az angol köztudatba juttatni. Pulszky Terézia munkája – melynek hitelessége kétségbe vonható, de jó irányú hatása, haszna semmiképpen – bárki politikus szóbeli, írásbeli állásfoglalásánál, publicisztikájánál eredendően több lehetőséget hordott magában. Történetírói és önéletírói szándékát szerencsésen eggyé ötvözve, az események személyes átélőjeként nagyobb hatást érhetett el az olvasók többségénél, akik valószínűleg hozzá hasonló, politikába közvetlenül nem avatkozó, de annak következményeit mégis mindig szenvedők voltak. A korabeli angliai fogadtatás, a sajtóbeli visszhang is bizonyítja, hogy igazi népszerűségét az angolok körében nem a szabadságharc egyszerű ismertetésével vívta ki, hanem sokkal inkább a megjelenítés módjával, a magyar vidéki, társadalmi élet, szokások, hagyományok, a magyar jellem bemutatásával, s nem utolsósorban az élvezetes anekdoták, mesék elmondásával. (Folytatása következik.)
575 Búbánat 2015-12-30 12:01:30 [Válasz erre: 574 Búbánat 2015-12-29 23:14:32]
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Pukánszky Béla egyféle módon megfejtette a változás okát. Pulszkyné személyével a magyarországi német polgári értelmiség beolvadásának tipikus jelenségeként foglalkozott 1933-ban megjelent Pulszky Ferencné Walter Terézia útja a németségtől a magyarsághoz című tanulmányában. 1944-ben kiadott Német polgárság magyar földön című könyvében Pulszkyné már csak közvetve példázza a német polgárság asszimilációját, de mindkét munkájában azonos szempontok vezérlik, s azonos szempontok maradnak kívül láthatárán, egyoldalúvá téve vizsgálódását. Azzal, amit a fiatal lány társválasztásáról ír, még egyetérthetünk, hiszen valóban elképzelhető, hogy a jólét, a polgári életforma nyugalma unalmat ébreszthetett az ifjú hölgyben, s egy új, ismeretlen élet utáni vágyakozásnak is szerepe volt abban, hogy a sok gazdag, neves kérő helyett a magyar Pulszkynak nyújtotta kezét, aki épp magyarságával egzotikumot képviselt a bécsi társaságban. Ettől a még elfogadható gondolattól azonban, szempontjai helyességét mindenáron bizonyítandó, Pukánszky egyre távolabb kerül, s szinte mellőzve a férj személyét, Pulszkyné sorsvállalásának legfőbb okát a magyar társadalmi életben, a magyar történelemben, irodalomban, de mindenekelőtt a sodró erejű magyar liberalizmusban látja. „Irodalmi és publicisztikai olvasmányai, a férjével együtt olvasott francia regény- és történetírók, az augsburgi Allgemeine Zeitung, melynek férje egyébként munkatársa volt – az első liberális nemzedéknek szinte kötelező tápláléka –, fokozzák az emberiség haladásába vetett rendíthetetlen hitét, és egyre erősítik azt a meggyőződését, hogy a magyar liberalizmus egyúttal a haladás ügyét is szolgálja, s így azt mindenkinek kötelessége támogatni, akiben csak egy szikrányi érzék van a művelődés értékei iránt. Így lesz a szabadság eszméje élete szabályozó elvévé, s minthogy a korabeli liberális magyar társadalom tekintélyes részét követve a szabadság ügyét a magyarság ügyével azonosítja, így lesz a magyar szabadságmozgalom fáradhatatlan propagálójává is.” Nem tagadható: a liberális tendenciák és az a magyarosodási folyamat, mely a társadalmi élet valamennyi területét mélyen áthatotta, természetesen Pulszky Ferenc feleségét is magával ragadta. Voltak azonban más tényezők is: szerelem, család, anyagi gondok, a kényszerű száműzöttség – s mindaz, amiről e könyv is beszél. Régebbi források közelebb visznek az eredeti Pulszky Terézhez, de emlékező szavakban nem bővelkedhetünk. Mindenütt elsősorban Pulszky hű feleségeként szerepel, irodalmi tevékenységét és közszereplését is inkább csak e kapcsolat vonzatában értékelik. Joggal, mert személyét túlértékelnénk, ha nem látnánk, hogy minden tevékenységével ezt a szerelmet, házasságot szolgálta, s mivel Pulszky nem mindennapi pályáját ismerjük, vélhetjük: felesége sorsvállalása is ennek megfelelően nem mindennapi sorsvállalás lehetett. Pulszky önéletírásának mértéktartó szavai azt sugallják: Teréz egyszerűen csak megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket ő a házastársi kapcsolatban igényelt. Nagyra becsülte, „ritka asszony”-nak tartotta, hiányát szenvedte, de igaz szenvedéllyel nem tudott róla szólni. Régi lexikonok kivételes műveltségű nőként emlegetik, s legnagyobb érdemének tartják, hogy minden időben osztozott férje sorsában. Pulszky életírói, kortársai elragadtatott szavakkal vallanak: Concha Győző a londoni emigránsok között a legjelentékenyebb asszonynak tartja, Deák Ferenc Pulszkyra nézve „a Mindenható legnagyobb áldása”-ként tekint rá. Az egyetlen igazán szép portrét a múlt század egyik legérdekesebb nője, Malwida von Meysenbug rajzolja róla, kit kivételes érzékenysége, műveltsége, tájékozottsága, szeretni tudása többek között Herzen, Wagner, Nietzsche, Romain Rolland barátjává tette, s emlékirataiban közöttük találjuk Pulszky Terézia alakját is. Egy vasúti kocsiban ismerkedtek meg Ostendébe utazva, s később Angliában kapcsolatuk barátsággá ért. „Pulszky Teréz szeretetre méltó lényén érezhető volt a nyugodt, gondtalan ifjúság; a komolyságnak és derűnek, az erőnek és szelídségnek, a rendkívüli intellektuális és művészi képzettségnek a harmóniája a finom, gyöngéd alkatú asszonyt nemének legritkább jelenségei közé emelte. Gazdag bécsi bankár egyetlen leánya volt, szellemes édesanyja rendkívül gondosan nevelte. Egész ifjúságában része lehetett mindabban az esztétikai örömben, amelyet műveltség és vagyon együtt megadhat. Szerelemből ment férjhez, és meleg szívvel fordult új hazája, Magyarország felé. Mikor az országot feldúlták a politikai viharok, bátran a hazafiak oldalán állt, s Magyarország leveretése után férjét Angliába követte. Teréz azonnal hozzálátott, hogy bátran és erélyesen rendezze új életét: irodalmi munkásságba kezdett, majdnem egészen magára vállalta gyermekei tanítását, ápolta a kapcsolatot, főleg hazája érdekében a befolyásos angol társasággal, állandóan részt vett a politikai agitációban, mely az első években még buzgón folyt, tanácsadója és gyámolítója volt az emigráns magyaroknak, és emellett otthonában sűrűn gyűjtött maga köré élénk, sokrétű érdeklődésű baráti kört.” Valóban úgy történt, ahogyan Malwida von Meysenbug írja, de még kiegészíthetjük néhány adattal. Teréz asszony nemcsak Angliába követte férjét, hanem Amerikába is, hová Kossuthtal tartott, s 1860-ban Olaszországba költöztek. 1819–1866-ig tartó rövid élete során hét gyermeket szült. Irodalmi munkásságát több könyv jelzi. Angolra fordította Lermontov Korunk hősé-t, férjével együtt megírta három kötetben White, red, black címmel amerikai útiélményeit,Tales and traditions of Hungary című, Pulszkyval közösen készített gyűjteményükben János vitéz-fordítása is szerepel, karácsonyi játékokat adott közre gyermekeknek, férjével és Ágost fiával olasz regéket jelentetett meg. Ezek adatok csupán, könyve, címével, ennél többet ígér. De mint a The Times recenzense 1850-ben elégedetlenkedve írja: „Madame Pulszky nem bánt velünk tisztességesen. Élettörténetét ígéri, ami minden bizonnyal érdekes lett volna – és helyette azokról a legújabb magyar harcokról számol be 1848 elejétől 1849-ig, melyekről már épp eleget tudunk.” Pulszky Teréz nem csapja be olvasóit! A könyv elején álló, Lansdowne márkinénak szóló szíves ajánlásból ez kiderül. Nem mindegy, hogy kinek szólnak az ajánlósorok; épp azért, mert a könyv nem titkolt szándéka, hogy az angol közvéleményt a magyar szabadságharc ügye mellé állítsa. A címzett nem kisebb ember, mint lord Lansdowne felesége! Lord Henry Petty-Fitz-Maurice Lansdowne (1780–1863) Anglia egyik legfontosabb embere az elmúlt század első felében. 26 éves korában már pénzügyminiszter, később belügyminiszter, majd a Királyi Államtanács elnöke, Victoria királynő bizalmasa. A Királyi Természettudományos Akadémia, a British Museum és a National Gallery kurátora, a Statisztikai Társaság és a Királyi Irodalmi Alap elnöke, és még sorolható tovább egészen a Zoológiai Társaságig. Nem valószínű, hogy mindehhez értett, de befolyása óriási volt. Felesége, Louisa Emma (1785–1851), Ilchester második grófjának leánya is őt megillető helyet foglalt el: egy évig Victoria királynő első palotahölgyeként is élvezhette az uralkodó bizalmát. A dedikáció közvetlen hangját baráti kapcsolatuk indokolja. Lord Lansdowne európai utazásai során megismerkedett a bécsi Walter családdal; leánya, lady Louisa Howard Teréz barátnéja lett, s Pulszkyné a márkinéval is bensőséges kapcsolatba került. Pulszky Angliába érkeztekor lord Lansdowne-hoz a Walter családtól hozott ajánlólevelet, s egész családjával támogatást nyert tőle. Épp Pulszkynak a lorddal folytatott beszélgetéséből tudjuk, hogy nagy családjuk megélhetését írással akarták biztosítani Angliában, s így az anyagi gondoknak nagy szerepük volt Pulszky Teréz irodalmi tevékenységében. Ez természetesen kevés lett volna, de komoly ösztönző erejét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Megfelelőbb személyt tehát nem választhatott, hisz Lansdowne márkiné támogatását megszerezve már abban is biztos lehetett, hogy könyvével megnyerheti „a tengeren túli áldott földet”, az angol olvasóközönség kegyeit. A The Times méltatlankodása jogtalan, mert a szerző nyíltan vall szándékáról: nem akar mást, mint őszintén beszámolni arról, amit a magyar szabadságharcról tud, s benne maga is átélt, bízva abban, hogy munkájának igaz szavaival helyesbíteni képes a külföldön Magyarországról alkotott, sok esetben valótlan képet. (Folytatása következik.)
Folytatom Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai c. kötetének végén található Utószó („Szolgáló szerelem”) következő részével: Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Pukánszky Béla egyféle módon megfejtette a változás okát. Pulszkyné személyével a magyarországi német polgári értelmiség beolvadásának tipikus jelenségeként foglalkozott 1933-ban megjelent Pulszky Ferencné Walter Terézia útja a németségtől a magyarsághoz című tanulmányában. 1944-ben kiadott Német polgárság magyar földön című könyvében Pulszkyné már csak közvetve példázza a német polgárság asszimilációját, de mindkét munkájában azonos szempontok vezérlik, s azonos szempontok maradnak kívül láthatárán, egyoldalúvá téve vizsgálódását. Azzal, amit a fiatal lány társválasztásáról ír, még egyetérthetünk, hiszen valóban elképzelhető, hogy a jólét, a polgári életforma nyugalma unalmat ébreszthetett az ifjú hölgyben, s egy új, ismeretlen élet utáni vágyakozásnak is szerepe volt abban, hogy a sok gazdag, neves kérő helyett a magyar Pulszkynak nyújtotta kezét, aki épp magyarságával egzotikumot képviselt a bécsi társaságban. Ettől a még elfogadható gondolattól azonban, szempontjai helyességét mindenáron bizonyítandó, Pukánszky egyre távolabb kerül, s szinte mellőzve a férj személyét, Pulszkyné sorsvállalásának legfőbb okát a magyar társadalmi életben, a magyar történelemben, irodalomban, de mindenekelőtt a sodró erejű magyar liberalizmusban látja. „Irodalmi és publicisztikai olvasmányai, a férjével együtt olvasott francia regény- és történetírók, az augsburgi Allgemeine Zeitung, melynek férje egyébként munkatársa volt – az első liberális nemzedéknek szinte kötelező tápláléka –, fokozzák az emberiség haladásába vetett rendíthetetlen hitét, és egyre erősítik azt a meggyőződését, hogy a magyar liberalizmus egyúttal a haladás ügyét is szolgálja, s így azt mindenkinek kötelessége támogatni, akiben csak egy szikrányi érzék van a művelődés értékei iránt. Így lesz a szabadság eszméje élete szabályozó elvévé, s minthogy a korabeli liberális magyar társadalom tekintélyes részét követve a szabadság ügyét a magyarság ügyével azonosítja, így lesz a magyar szabadságmozgalom fáradhatatlan propagálójává is.” Nem tagadható: a liberális tendenciák és az a magyarosodási folyamat, mely a társadalmi élet valamennyi területét mélyen áthatotta, természetesen Pulszky Ferenc feleségét is magával ragadta. Voltak azonban más tényezők is: szerelem, család, anyagi gondok, a kényszerű száműzöttség – s mindaz, amiről e könyv is beszél. Régebbi források közelebb visznek az eredeti Pulszky Terézhez, de emlékező szavakban nem bővelkedhetünk. Mindenütt elsősorban Pulszky hű feleségeként szerepel, irodalmi tevékenységét és közszereplését is inkább csak e kapcsolat vonzatában értékelik. Joggal, mert személyét túlértékelnénk, ha nem látnánk, hogy minden tevékenységével ezt a szerelmet, házasságot szolgálta, s mivel Pulszky nem mindennapi pályáját ismerjük, vélhetjük: felesége sorsvállalása is ennek megfelelően nem mindennapi sorsvállalás lehetett. Pulszky önéletírásának mértéktartó szavai azt sugallják: Teréz egyszerűen csak megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket ő a házastársi kapcsolatban igényelt. Nagyra becsülte, „ritka asszony”-nak tartotta, hiányát szenvedte, de igaz szenvedéllyel nem tudott róla szólni. Régi lexikonok kivételes műveltségű nőként emlegetik, s legnagyobb érdemének tartják, hogy minden időben osztozott férje sorsában. Pulszky életírói, kortársai elragadtatott szavakkal vallanak: Concha Győző a londoni emigránsok között a legjelentékenyebb asszonynak tartja, Deák Ferenc Pulszkyra nézve „a Mindenható legnagyobb áldása”-ként tekint rá. Az egyetlen igazán szép portrét a múlt század egyik legérdekesebb nője, Malwida von Meysenbug rajzolja róla, kit kivételes érzékenysége, műveltsége, tájékozottsága, szeretni tudása többek között Herzen, Wagner, Nietzsche, Romain Rolland barátjává tette, s emlékirataiban közöttük találjuk Pulszky Terézia alakját is. Egy vasúti kocsiban ismerkedtek meg Ostendébe utazva, s később Angliában kapcsolatuk barátsággá ért. „Pulszky Teréz szeretetre méltó lényén érezhető volt a nyugodt, gondtalan ifjúság; a komolyságnak és derűnek, az erőnek és szelídségnek, a rendkívüli intellektuális és művészi képzettségnek a harmóniája a finom, gyöngéd alkatú asszonyt nemének legritkább jelenségei közé emelte. Gazdag bécsi bankár egyetlen leánya volt, szellemes édesanyja rendkívül gondosan nevelte. Egész ifjúságában része lehetett mindabban az esztétikai örömben, amelyet műveltség és vagyon együtt megadhat. Szerelemből ment férjhez, és meleg szívvel fordult új hazája, Magyarország felé. Mikor az országot feldúlták a politikai viharok, bátran a hazafiak oldalán állt, s Magyarország leveretése után férjét Angliába követte. Teréz azonnal hozzálátott, hogy bátran és erélyesen rendezze új életét: irodalmi munkásságba kezdett, majdnem egészen magára vállalta gyermekei tanítását, ápolta a kapcsolatot, főleg hazája érdekében a befolyásos angol társasággal, állandóan részt vett a politikai agitációban, mely az első években még buzgón folyt, tanácsadója és gyámolítója volt az emigráns magyaroknak, és emellett otthonában sűrűn gyűjtött maga köré élénk, sokrétű érdeklődésű baráti kört.” Valóban úgy történt, ahogyan Malwida von Meysenbug írja, de még kiegészíthetjük néhány adattal. Teréz asszony nemcsak Angliába követte férjét, hanem Amerikába is, hová Kossuthtal tartott, s 1860-ban Olaszországba költöztek. 1819–1866-ig tartó rövid élete során hét gyermeket szült. Irodalmi munkásságát több könyv jelzi. Angolra fordította Lermontov Korunk hősé-t, férjével együtt megírta három kötetben White, red, black címmel amerikai útiélményeit,Tales and traditions of Hungary című, Pulszkyval közösen készített gyűjteményükben János vitéz-fordítása is szerepel, karácsonyi játékokat adott közre gyermekeknek, férjével és Ágost fiával olasz regéket jelentetett meg. Ezek adatok csupán, könyve, címével, ennél többet ígér. De mint a The Times recenzense 1850-ben elégedetlenkedve írja: „Madame Pulszky nem bánt velünk tisztességesen. Élettörténetét ígéri, ami minden bizonnyal érdekes lett volna – és helyette azokról a legújabb magyar harcokról számol be 1848 elejétől 1849-ig, melyekről már épp eleget tudunk.” Pulszky Teréz nem csapja be olvasóit! A könyv elején álló, Lansdowne márkinénak szóló szíves ajánlásból ez kiderül. Nem mindegy, hogy kinek szólnak az ajánlósorok; épp azért, mert a könyv nem titkolt szándéka, hogy az angol közvéleményt a magyar szabadságharc ügye mellé állítsa. A címzett nem kisebb ember, mint lord Lansdowne felesége! Lord Henry Petty-Fitz-Maurice Lansdowne (1780–1863) Anglia egyik legfontosabb embere az elmúlt század első felében. 26 éves korában már pénzügyminiszter, később belügyminiszter, majd a Királyi Államtanács elnöke, Victoria királynő bizalmasa. A Királyi Természettudományos Akadémia, a British Museum és a National Gallery kurátora, a Statisztikai Társaság és a Királyi Irodalmi Alap elnöke, és még sorolható tovább egészen a Zoológiai Társaságig. Nem valószínű, hogy mindehhez értett, de befolyása óriási volt. Felesége, Louisa Emma (1785–1851), Ilchester második grófjának leánya is őt megillető helyet foglalt el: egy évig Victoria királynő első palotahölgyeként is élvezhette az uralkodó bizalmát. A dedikáció közvetlen hangját baráti kapcsolatuk indokolja. Lord Lansdowne európai utazásai során megismerkedett a bécsi Walter családdal; leánya, lady Louisa Howard Teréz barátnéja lett, s Pulszkyné a márkinéval is bensőséges kapcsolatba került. Pulszky Angliába érkeztekor lord Lansdowne-hoz a Walter családtól hozott ajánlólevelet, s egész családjával támogatást nyert tőle. Épp Pulszkynak a lorddal folytatott beszélgetéséből tudjuk, hogy nagy családjuk megélhetését írással akarták biztosítani Angliában, s így az anyagi gondoknak nagy szerepük volt Pulszky Teréz irodalmi tevékenységében. Ez természetesen kevés lett volna, de komoly ösztönző erejét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Megfelelőbb személyt tehát nem választhatott, hisz Lansdowne márkiné támogatását megszerezve már abban is biztos lehetett, hogy könyvével megnyerheti „a tengeren túli áldott földet”, az angol olvasóközönség kegyeit. A The Times méltatlankodása jogtalan, mert a szerző nyíltan vall szándékáról: nem akar mást, mint őszintén beszámolni arról, amit a magyar szabadságharcról tud, s benne maga is átélt, bízva abban, hogy munkájának igaz szavaival helyesbíteni képes a külföldön Magyarországról alkotott, sok esetben valótlan képet. (Folytatása következik.)
574 Búbánat 2015-12-29 23:14:32 [Válasz erre: 573 Búbánat 2015-12-28 20:08:37]
Következőkben Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai című kötetének végén található Utószót másolom át ide a netről. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Utószó Szolgáló szerelem Pulszky Terézia 1859-ben egy vacsora alkalmával, politikáról beszélgetve Holyoake úr legnagyobb megdöbbenésére a következőt mondta: „Mr. Holyoake, ha mi ismét hatalomra kerülünk, átvágunk minden torkot, amit korábban megkíméltünk!” Mondta ezt akkor, amikor épp a francia nemesség 1848-as forradalomban tanúsított mértékletes magatartásáról, megbocsátani tudásáról esett szó. Nem, ezt nem Pulszky Ferenc politikus, 1848-an pénzügyi, majd külügyi államtitkár, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc angliai diplomáciai képviselője, az osztrák haditörvényszék által halálra ítélt menekült közölte az egybegyűlt társasággal, hanem bécsi születésű és neveltetésű felesége, ki mindössze két évet töltött Magyarországon. Bár azok után, hogy csak két esztendeig tartózkodott ott, bátran leírja, könyve címéül adja: Egy magyar hölgy…, nem is oly meglepő. A hölggyel elsősorban Pulszky Ferenc Életem és korom című munkájában találkozhatunk. Az ifjú Pulszky, házasságra gondolva, úgy vélte, igényei feltétlenül meghaladják azokéit, akik csupán gazdasszonyt vagy nagyúri feleséget keresnek. Ő szellemi társra vágyott, olyan asszonyra, ki megérti és támogatja valamennyi törekvését. Erőt adót kívánt, s minden tettében vele azonosulót, vagyis olyan feleséget, aki „a férjnek minden tekintetben fele”. A történet ezután úgy folytatódik, mint a mesében. 1845-ben Pulszky, szűknek érezve a vidéki életet, Bécsben töltötte idejét, s egy barátja elvitte a gazdag bécsi bankár, Walter házába, hogy megismertesse fontos, befolyásos emberekkel. A második estélyen, melyen részt vett, a házigazda huszonhat éves lánya már oly hatást tett rá, hogy aznap este döntött: Walter Terézt feleségül kell vennie. Mit tudhatott kétszeri találkozás után választottjáról, kivel szemben igazán nem csekély igényekkel élt?! Tudta, hogy a bécsi lányok közül kiemelkedik műveltségével, „anélkül hogy kékharisnyás legyen” tudta, hogy Teréz olvasta Guizot Histoire de la civilisation című művét; tudta, hogy az Allgemeine Zeitungot is rendszeresen forgatta, s ismerte Pulszky ott megjelent cikkeit; tudta, hogy kitűnően zongorázott, remekül festett, s ezért nagyon kedvelt volt a zenészek és festők körében is. Beszélt angolul, franciául, olaszul, s gazdag, neves kérők ostromolták. Tudhatta még, hogy a szerencse is kegyeibe fogadta Terézt: egy születésnapi sorsjeggyel 200 000 pengőforintot nyert. Látta azt is, hogy csinos, fekete hajú, sötét szemű, de valószínű, hogy Guizot és az Allgemeine Zeitung döntött. A magyarokat nem kedvelő atya lánya kedvéért, ki szerelmet érzett az ifjú Pulszky iránt, igent mondott, s 1845 augusztusában megtartották az esküvőt. Walter bankár ellenállását gyengíthette az a tény is, hogy jogosan vélhette: lánya házassága egy magyar nemessel felekezeti-politikai emancipációt, biztonságot jelent a család számára is. Hogy Terézben mi ébresztette fel a szenvedélyt, arról 1837-től 1846-ig vezetett, mindeddig feldolgozatlan kéziratos német nyelvű 19 kötetes naplójából talán többet tudhatnánk, így azonban be kell érnünk azzal, amit e könyvében szűkszavúan bár, de sok mindenről árulkodva ír. 1845-ben a bécsi szalonokban egyre többször beszéltek Magyarországról, s a hallottak fölkeltették érdeklődését. Az augsburgi Allgemeine Zeitung Védegylettel foglalkozó írásairól különösen sok szó esett az általa is látogatott vagy fogadott társaságokban, s maga is elolvasta a cikkeket. „Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember anyám engedélyét kérve az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette. »Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el« – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik. A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.” Kétségtelen: Pulszkynak megragadó egyéniségnek kellett lennie, mert egy olyan ifjú hölgy, ki korábban – Európa számos asszonyához hasonlóan – Liszt Ferencért rajongott, s talán magának sem bevallott szerelmet érzett iránta, nem adhatta kezét unalmas embernek. A Liszt iránti különös érzésről, melyet Teréz naplójának mondott el, magyar nyelven a Liszt Ferenc Társaságnak köszönhetően olvashatunk. 1941-ben részleteket jelentettek meg Walter Teréz naplójából Liszt árvízi hangversenyei 1838/39-ben címmel. Liszt Bécsben adott koncertjeivel járult hozzá az 1838-as magyarországi árvíz okozta károk helyreállításához. A hangversenyeken Teréznek feltétlenül meg kellett jelennie, muzsikálgató, zenéért rajongóként, de társadalmi státusa miatt is. Ez utóbbi hozzásegítette ahhoz, hogy személyesen is megismerkedhessen Liszttel. A muzsikus géniusza lenyűgözte. Társaságban bátortalanság kerítette hatalmába mellette, s inkább csodálta, mintsem közeledni próbált volna hozzá, bár kölcsönösen kellemesnek találták egymást. Érzéseinek mélységét a játékáról írottak jelzik inkább, de az elnyomott vágyak is árulkodnak naplójában. Liszt Bécsből történt távozásakor úgy hiszi, visszanyerte megzavart nyugalmát, s menekülve a szenvedély megélésétől, azzal áltatja magát, hogy életének töretlen harmóniáját nem fenyegeti veszély. S valóban nem, mert tudatosan távolítja magától a szerelem érzését. Pedig vágyai nem haltak el, csak hangtalanok, s nyomban élednek, mikor 1839-ben Liszt ismét Bécsben jár: „– Szegény Liszt – mily gyakran kiáltok fel így önkénytelenül a bensőmben!, midőn egyrészt emberfölötti, másrészt embertelen teljesítményének hatását látom rajta! Oh igen!, a tűzijáték mindenesetre kápráztató a tömeg számára, s mámorító a lelkesedés tapsa is. De vajon elégséges-e az elragadtatás a boldogsághoz? az elragadtatásról nem szeretnék lemondani, bár gyakran úgy érzem, az efféle könnyen megzavarhatná fejemet! De hogy az ilyesmi nem töltheti be kielégítően az életünket, azt már többször tapasztaltam, mintsem élet-törekvésem legfőbb ösztönzőjének tudnám tartani. És mégis, mégis mily gyakran estem kísértésbe magam is! Ahányszor csak Lisztet hallom, különösen Lisztet! – mindannyiszor megújul rajongásom elannyira, hogy könnyen tudnám magamat teljesen őhozzá kapcsolni, s gyakran felébred a becsvágy is bennem! Ilyenkor a tündöklést tartom a legvonzóbb napnak! Utóbbi azonban csak olyankor fog el, ha munkálkodásom nem elégít ki. Ez pedig elég gyakran megesik, amint nem a tőlem legtelhetőbbet cselekszem. Oh, mennyire tudok pedig boldog és megelégedett lenni! De egyszer tanulni szeretnék, másszor pedig produkciómmal gyönyörűséget nyújtani. Ez azonban nehéz feladat…” Lisztet többé nem hallotta már, s a tündöklés helyett 1845-ben a Pulszky Ferenccel kötött házassággal elkezdődött az a már nem mesés történet, amelynek vége felé közeledve elhangzott a meghökkentést keltő mondat. A mondat, mely ugyanúgy teljes sorsvállalást tanúsít, mint e könyv, s mindkettő megfejtésre váró titkot rejt: hogyan, miért vált a gazdag bécsi kisasszony a magyar szabadságharcért indulattal kiálló asszonnyá. (Folytatom)
Következőkben Pulszky Ferencné sz. Walter Teréz /Pulszky Teréz/ Egy magyar hölgy emlékiratai című kötetének végén található Utószót másolom át ide a netről. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Ilona Angolból fordította Hortobágyi Tibor - Magvető Könyvkiadó (Budapest) , 1986. Fűzött kemény papírkötés , 508 oldal (http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/mhpulszky0002.html) Utószó Szolgáló szerelem Pulszky Terézia 1859-ben egy vacsora alkalmával, politikáról beszélgetve Holyoake úr legnagyobb megdöbbenésére a következőt mondta: „Mr. Holyoake, ha mi ismét hatalomra kerülünk, átvágunk minden torkot, amit korábban megkíméltünk!” Mondta ezt akkor, amikor épp a francia nemesség 1848-as forradalomban tanúsított mértékletes magatartásáról, megbocsátani tudásáról esett szó. Nem, ezt nem Pulszky Ferenc politikus, 1848-an pénzügyi, majd külügyi államtitkár, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc angliai diplomáciai képviselője, az osztrák haditörvényszék által halálra ítélt menekült közölte az egybegyűlt társasággal, hanem bécsi születésű és neveltetésű felesége, ki mindössze két évet töltött Magyarországon. Bár azok után, hogy csak két esztendeig tartózkodott ott, bátran leírja, könyve címéül adja: Egy magyar hölgy…, nem is oly meglepő. A hölggyel elsősorban Pulszky Ferenc Életem és korom című munkájában találkozhatunk. Az ifjú Pulszky, házasságra gondolva, úgy vélte, igényei feltétlenül meghaladják azokéit, akik csupán gazdasszonyt vagy nagyúri feleséget keresnek. Ő szellemi társra vágyott, olyan asszonyra, ki megérti és támogatja valamennyi törekvését. Erőt adót kívánt, s minden tettében vele azonosulót, vagyis olyan feleséget, aki „a férjnek minden tekintetben fele”. A történet ezután úgy folytatódik, mint a mesében. 1845-ben Pulszky, szűknek érezve a vidéki életet, Bécsben töltötte idejét, s egy barátja elvitte a gazdag bécsi bankár, Walter házába, hogy megismertesse fontos, befolyásos emberekkel. A második estélyen, melyen részt vett, a házigazda huszonhat éves lánya már oly hatást tett rá, hogy aznap este döntött: Walter Terézt feleségül kell vennie. Mit tudhatott kétszeri találkozás után választottjáról, kivel szemben igazán nem csekély igényekkel élt?! Tudta, hogy a bécsi lányok közül kiemelkedik műveltségével, „anélkül hogy kékharisnyás legyen” tudta, hogy Teréz olvasta Guizot Histoire de la civilisation című művét; tudta, hogy az Allgemeine Zeitungot is rendszeresen forgatta, s ismerte Pulszky ott megjelent cikkeit; tudta, hogy kitűnően zongorázott, remekül festett, s ezért nagyon kedvelt volt a zenészek és festők körében is. Beszélt angolul, franciául, olaszul, s gazdag, neves kérők ostromolták. Tudhatta még, hogy a szerencse is kegyeibe fogadta Terézt: egy születésnapi sorsjeggyel 200 000 pengőforintot nyert. Látta azt is, hogy csinos, fekete hajú, sötét szemű, de valószínű, hogy Guizot és az Allgemeine Zeitung döntött. A magyarokat nem kedvelő atya lánya kedvéért, ki szerelmet érzett az ifjú Pulszky iránt, igent mondott, s 1845 augusztusában megtartották az esküvőt. Walter bankár ellenállását gyengíthette az a tény is, hogy jogosan vélhette: lánya házassága egy magyar nemessel felekezeti-politikai emancipációt, biztonságot jelent a család számára is. Hogy Terézben mi ébresztette fel a szenvedélyt, arról 1837-től 1846-ig vezetett, mindeddig feldolgozatlan kéziratos német nyelvű 19 kötetes naplójából talán többet tudhatnánk, így azonban be kell érnünk azzal, amit e könyvében szűkszavúan bár, de sok mindenről árulkodva ír. 1845-ben a bécsi szalonokban egyre többször beszéltek Magyarországról, s a hallottak fölkeltették érdeklődését. Az augsburgi Allgemeine Zeitung Védegylettel foglalkozó írásairól különösen sok szó esett az általa is látogatott vagy fogadott társaságokban, s maga is elolvasta a cikkeket. „Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember anyám engedélyét kérve az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette. »Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el« – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik. A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.” Kétségtelen: Pulszkynak megragadó egyéniségnek kellett lennie, mert egy olyan ifjú hölgy, ki korábban – Európa számos asszonyához hasonlóan – Liszt Ferencért rajongott, s talán magának sem bevallott szerelmet érzett iránta, nem adhatta kezét unalmas embernek. A Liszt iránti különös érzésről, melyet Teréz naplójának mondott el, magyar nyelven a Liszt Ferenc Társaságnak köszönhetően olvashatunk. 1941-ben részleteket jelentettek meg Walter Teréz naplójából Liszt árvízi hangversenyei 1838/39-ben címmel. Liszt Bécsben adott koncertjeivel járult hozzá az 1838-as magyarországi árvíz okozta károk helyreállításához. A hangversenyeken Teréznek feltétlenül meg kellett jelennie, muzsikálgató, zenéért rajongóként, de társadalmi státusa miatt is. Ez utóbbi hozzásegítette ahhoz, hogy személyesen is megismerkedhessen Liszttel. A muzsikus géniusza lenyűgözte. Társaságban bátortalanság kerítette hatalmába mellette, s inkább csodálta, mintsem közeledni próbált volna hozzá, bár kölcsönösen kellemesnek találták egymást. Érzéseinek mélységét a játékáról írottak jelzik inkább, de az elnyomott vágyak is árulkodnak naplójában. Liszt Bécsből történt távozásakor úgy hiszi, visszanyerte megzavart nyugalmát, s menekülve a szenvedély megélésétől, azzal áltatja magát, hogy életének töretlen harmóniáját nem fenyegeti veszély. S valóban nem, mert tudatosan távolítja magától a szerelem érzését. Pedig vágyai nem haltak el, csak hangtalanok, s nyomban élednek, mikor 1839-ben Liszt ismét Bécsben jár: „– Szegény Liszt – mily gyakran kiáltok fel így önkénytelenül a bensőmben!, midőn egyrészt emberfölötti, másrészt embertelen teljesítményének hatását látom rajta! Oh igen!, a tűzijáték mindenesetre kápráztató a tömeg számára, s mámorító a lelkesedés tapsa is. De vajon elégséges-e az elragadtatás a boldogsághoz? az elragadtatásról nem szeretnék lemondani, bár gyakran úgy érzem, az efféle könnyen megzavarhatná fejemet! De hogy az ilyesmi nem töltheti be kielégítően az életünket, azt már többször tapasztaltam, mintsem élet-törekvésem legfőbb ösztönzőjének tudnám tartani. És mégis, mégis mily gyakran estem kísértésbe magam is! Ahányszor csak Lisztet hallom, különösen Lisztet! – mindannyiszor megújul rajongásom elannyira, hogy könnyen tudnám magamat teljesen őhozzá kapcsolni, s gyakran felébred a becsvágy is bennem! Ilyenkor a tündöklést tartom a legvonzóbb napnak! Utóbbi azonban csak olyankor fog el, ha munkálkodásom nem elégít ki. Ez pedig elég gyakran megesik, amint nem a tőlem legtelhetőbbet cselekszem. Oh, mennyire tudok pedig boldog és megelégedett lenni! De egyszer tanulni szeretnék, másszor pedig produkciómmal gyönyörűséget nyújtani. Ez azonban nehéz feladat…” Lisztet többé nem hallotta már, s a tündöklés helyett 1845-ben a Pulszky Ferenccel kötött házassággal elkezdődött az a már nem mesés történet, amelynek vége felé közeledve elhangzott a meghökkentést keltő mondat. A mondat, mely ugyanúgy teljes sorsvállalást tanúsít, mint e könyv, s mindkettő megfejtésre váró titkot rejt: hogyan, miért vált a gazdag bécsi kisasszony a magyar szabadságharcért indulattal kiálló asszonnyá. (Folytatom)
573 Búbánat 2015-12-28 20:08:37 [Válasz erre: 572 Búbánat 2015-12-27 21:49:02]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatom és befejezem az Előszó közlését.) Előadása és annak sikere méltó volt a nagylelkűséghez, mely e hangversenyeket létrehozta. Bécsi tartózkodása az ünneplések szakadatlan láncolata, s a jó muzsikához, kiváló zongoraművészekhez szokott Bécs ájult extázisban állapítja meg Liszt géniuszának egyedülvalóságát. Annál érdekesebb, hogy közepette ennek a mindent eltöltő hódolatnak, mely csak szuperlatívuszokban tud megnyilatkozni, ott ül minden hangversenyén egy fiatal leány: Walter Teréz, aki egy felvilágosult mai férfit megszégyenítő öntudattal és lélektani fegyelemmel boncolja a Liszttől nyert impressziókat, s bámulatos tárgyilagossággal igyekszik élményeinek mindvégig ura maradni. Liszt egyéniségének lenyűgöző hatása alól természetesen ő sem vonhatja ki magát, de ezzel a szuggesztív hatalommal szemben mindvégig megőrzi kritikai szellemét is, s ez sok érdekes megállapítás feljegyzésére készteti. A biedermeier-kor romantikus levegőjében mindenesetre feltűnő az a felelősségteljes komolyság, mellyel e fiatal nő naplójában megnyilatkozik. Jövendő férje, Pulszky is így jellemzi őt megismerkedésük idejére emlékezvén vissza: „Meg voltam lepve, s kerestem alkalmat, hogy hosszabb beszélgetésbe ereszkedhessek az igen csinos, feketefürtű kisasszonnyal, kiben a műveltség oly magas fokát fedeztem fel, aminővel eddig alig találkoztam. Walterék több év óta a nyarat fürdőkben töltötték, télen minden kitűnő idegen, ki Bécsbe jött, estélyeiken megjelent; a család ismert tehát mindenkit, külföldi írókat, művészeket, államférfiakat…” [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 197-198. oldal)] Hetenként kétszer volt estély a Walter-házban; hétfőn az irodalomnak, csütörtökön pedig a zenének áldozott az illusztris társaság, melyben többek közt az akkor már nagyon öreg Hammer-Purgstall báró, a kiváló orientalista és a bécsi Tudományos Akadémia egyik alapítója, Zedlitz Nimmersatt József báró, a költő, Nicolai, a zeneszerző, Van Hanen, a híres hollandi festő, Unger Karolin (Mme Sabatier), az énekesnő és a Rettich-házaspár, a Burgszínház művészei is megjelentek. Valamennyien nagy tisztelői a házikisasszonynak, Teréznek, nemcsak kedves modoráért és kivételes műveltségéért, hanem a művészetekben való jártasságáért is, „mert nemcsak kitűnően zongorázott, hanem igen csinos tájképeket is festett [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 194. oldal)], s a zene elméleti részében Nicolai-nak, a Windsori víg nők korán elhunyt szerzőjének volt a tanítványa. A Rasumowsky-hercegi telken épült biedermeier Walter palota [Csuka Béla megjegyzése: Teréz atyja, Joh. Aug. Walter bankár építtette 1826-ban. Ma is eredeti állapotában látható a régi Gemeindegasse-ban (ma: Salmgasse 2.) a Landstrasse-kerületben.] tehát ez időben az irodalmi és művészeti kultúra előkelő otthona volt, hol a finom társadalmi érintkezéseken kívül a kor nagy szellemi kérdéseit vitatták meg. E társaságnak lelke a ház úrnőjén kívül elsősorban Teréz volt, s így nem csodálkozhatunk, ha e fiatal leány a tudósoknak és művészeknek ebben a nagy műveltségű körében mindent megtalált, amire művelődésének szüksége volt. Liszt, bécsi tartózkodása alatt, szintén több ízben megjelent Walterék összejövetelein, amiről a napló érdekesen emlékezik meg, Walter Teréz naplójának olvasásakor az abban megnyilvánuló szellemi műveltségen felül leginkább az tűnik fel nekünk, mennyire nem a mindennapi élet, hanem egy magasabb, felemelkedettebb szemlélet nézőpontjából vizsgálja e fiatal leány a jelenségeket, az emberek lelki világát, Liszt egyéniségét, s érte való lelki rajongásában Liszt jövőjéért, géniuszának igaz érvényesüléséért is mennyire aggódik!” VÉGE az Előszónak. A Napló és a fordító, Csuka Béla Utószavának és Előszavának, valamint a jegyzeteinek minden szavát közreadtam, amit ez a páratlanul érdekes antikvár-kiadvány magába foglal. Talán érdeklődésre tarthat számot Walter Teréz, a későbbi Pulszky Ferencné egész életútja, további sorsának alakulása, ezért az internetről leszedtem a róla szóló fontosabb életrajzi adatokat, emléksorokat, melyekkel folytatom még, s egyszersmind befejezem a Napló szerzője életének krónikáját – aki fiatal lány korában rövid ideig az ifjú titán, Liszt Ferenc társaságát is a magáénak mondhatta, akinek 1838/39. évi bécsi hangversenyeiről, művészetéről rajongással vegyes tisztelettel, végig nemes egyszerűséggel adott hangot naplójában, magánérzéseit sem titkolva iránta, őszintén papírra vetve azokat.
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatom és befejezem az Előszó közlését.) Előadása és annak sikere méltó volt a nagylelkűséghez, mely e hangversenyeket létrehozta. Bécsi tartózkodása az ünneplések szakadatlan láncolata, s a jó muzsikához, kiváló zongoraművészekhez szokott Bécs ájult extázisban állapítja meg Liszt géniuszának egyedülvalóságát. Annál érdekesebb, hogy közepette ennek a mindent eltöltő hódolatnak, mely csak szuperlatívuszokban tud megnyilatkozni, ott ül minden hangversenyén egy fiatal leány: Walter Teréz, aki egy felvilágosult mai férfit megszégyenítő öntudattal és lélektani fegyelemmel boncolja a Liszttől nyert impressziókat, s bámulatos tárgyilagossággal igyekszik élményeinek mindvégig ura maradni. Liszt egyéniségének lenyűgöző hatása alól természetesen ő sem vonhatja ki magát, de ezzel a szuggesztív hatalommal szemben mindvégig megőrzi kritikai szellemét is, s ez sok érdekes megállapítás feljegyzésére készteti. A biedermeier-kor romantikus levegőjében mindenesetre feltűnő az a felelősségteljes komolyság, mellyel e fiatal nő naplójában megnyilatkozik. Jövendő férje, Pulszky is így jellemzi őt megismerkedésük idejére emlékezvén vissza: „Meg voltam lepve, s kerestem alkalmat, hogy hosszabb beszélgetésbe ereszkedhessek az igen csinos, feketefürtű kisasszonnyal, kiben a műveltség oly magas fokát fedeztem fel, aminővel eddig alig találkoztam. Walterék több év óta a nyarat fürdőkben töltötték, télen minden kitűnő idegen, ki Bécsbe jött, estélyeiken megjelent; a család ismert tehát mindenkit, külföldi írókat, művészeket, államférfiakat…” [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 197-198. oldal)] Hetenként kétszer volt estély a Walter-házban; hétfőn az irodalomnak, csütörtökön pedig a zenének áldozott az illusztris társaság, melyben többek közt az akkor már nagyon öreg Hammer-Purgstall báró, a kiváló orientalista és a bécsi Tudományos Akadémia egyik alapítója, Zedlitz Nimmersatt József báró, a költő, Nicolai, a zeneszerző, Van Hanen, a híres hollandi festő, Unger Karolin (Mme Sabatier), az énekesnő és a Rettich-házaspár, a Burgszínház művészei is megjelentek. Valamennyien nagy tisztelői a házikisasszonynak, Teréznek, nemcsak kedves modoráért és kivételes műveltségéért, hanem a művészetekben való jártasságáért is, „mert nemcsak kitűnően zongorázott, hanem igen csinos tájképeket is festett [Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1884. (I. kötet 194. oldal)], s a zene elméleti részében Nicolai-nak, a Windsori víg nők korán elhunyt szerzőjének volt a tanítványa. A Rasumowsky-hercegi telken épült biedermeier Walter palota [Csuka Béla megjegyzése: Teréz atyja, Joh. Aug. Walter bankár építtette 1826-ban. Ma is eredeti állapotában látható a régi Gemeindegasse-ban (ma: Salmgasse 2.) a Landstrasse-kerületben.] tehát ez időben az irodalmi és művészeti kultúra előkelő otthona volt, hol a finom társadalmi érintkezéseken kívül a kor nagy szellemi kérdéseit vitatták meg. E társaságnak lelke a ház úrnőjén kívül elsősorban Teréz volt, s így nem csodálkozhatunk, ha e fiatal leány a tudósoknak és művészeknek ebben a nagy műveltségű körében mindent megtalált, amire művelődésének szüksége volt. Liszt, bécsi tartózkodása alatt, szintén több ízben megjelent Walterék összejövetelein, amiről a napló érdekesen emlékezik meg, Walter Teréz naplójának olvasásakor az abban megnyilvánuló szellemi műveltségen felül leginkább az tűnik fel nekünk, mennyire nem a mindennapi élet, hanem egy magasabb, felemelkedettebb szemlélet nézőpontjából vizsgálja e fiatal leány a jelenségeket, az emberek lelki világát, Liszt egyéniségét, s érte való lelki rajongásában Liszt jövőjéért, géniuszának igaz érvényesüléséért is mennyire aggódik!” VÉGE az Előszónak. A Napló és a fordító, Csuka Béla Utószavának és Előszavának, valamint a jegyzeteinek minden szavát közreadtam, amit ez a páratlanul érdekes antikvár-kiadvány magába foglal. Talán érdeklődésre tarthat számot Walter Teréz, a későbbi Pulszky Ferencné egész életútja, további sorsának alakulása, ezért az internetről leszedtem a róla szóló fontosabb életrajzi adatokat, emléksorokat, melyekkel folytatom még, s egyszersmind befejezem a Napló szerzője életének krónikáját – aki fiatal lány korában rövid ideig az ifjú titán, Liszt Ferenc társaságát is a magáénak mondhatta, akinek 1838/39. évi bécsi hangversenyeiről, művészetéről rajongással vegyes tisztelettel, végig nemes egyszerűséggel adott hangot naplójában, magánérzéseit sem titkolva iránta, őszintén papírra vetve azokat.
572 Búbánat 2015-12-27 21:49:02 [Válasz erre: 571 Búbánat 2015-12-25 16:41:14]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) [Csuka Béla megjegyzése ehhez a számszaki adathoz: „Kapp Julius Liszt életrajza (Berlin, 1909., 103. old.) 10 hangversenyt említ. Ennyit hirdettek eredetileg, de nem tartották meg valamennyit, mert Lisztnek d’Agoult asszony betegsége miatt előbb el kellett hagynia Bécset. Raabe Peter Liszt életrajzában (Stuttgart – Berlin, 1931, I. kötet, 39. old.) csak hat-ról tud, viszont jelen napló határozottan nyolc hangversenyről számol be, s közli valamennyinek a teljes műsorát is annak a tanúsága szerint, aki hallgatóként valóságban részt vett mind a nyolc hangversenyen.”] (Folytatom az Előszó közlését.)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) [Csuka Béla megjegyzése ehhez a számszaki adathoz: „Kapp Julius Liszt életrajza (Berlin, 1909., 103. old.) 10 hangversenyt említ. Ennyit hirdettek eredetileg, de nem tartották meg valamennyit, mert Lisztnek d’Agoult asszony betegsége miatt előbb el kellett hagynia Bécset. Raabe Peter Liszt életrajzában (Stuttgart – Berlin, 1931, I. kötet, 39. old.) csak hat-ról tud, viszont jelen napló határozottan nyolc hangversenyről számol be, s közli valamennyinek a teljes műsorát is annak a tanúsága szerint, aki hallgatóként valóságban részt vett mind a nyolc hangversenyen.”] (Folytatom az Előszó közlését.)
571 Búbánat 2015-12-25 16:41:14 [Válasz erre: 568 Búbánat 2015-12-23 19:31:15]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) Ha ezt a Lisztet szeretnők közelebbről megismerni, s száz évvel ezelőtti diadalútját követni, hiteles adatokat és élethű jellemzést csupán egykorú feljegyzésekből, kortársak emlékezéseiből meríthetünk. Liszttel kapcsolatban a memoároknak egész sorát hozták már nyilvánosságra, s dolgozták fel a mester életrajzírói, így tehát szinte hihetetlennek látszik, hogy ma, kerek száz év műltán, még mindig vannak kiadatlan naplójegyzetek, melyek Liszt játékának élményeit érdekesen örökítik meg. E kiadatlan és a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen naplók egyike – melynek Lisztre vonatkozó részleteit németből fordítva alábbiakban első ízben adjuk – Pulszky Ferencné szül. Walter Teréz kezétől származik. [Csuka Béla megjegyzése: Eredeti kézirata a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában. Ezúton is köszönetet mondunk dr. Fitz József főigazgató úrnak a kéziratnak használatra való szíves átengedéséért. Nagy köszönettel tartozunk ezenkívül özv. Szirmay Tamásné szül. Pulszky Henriette őnagyságának – Walter Teréz unokájának -, aki az eredeti szöveg megállapításában, a családi hagyományok közlésében, valamint nagyanyja leánykori képének átengedésével volt szíves segítségünkre lenni.] A későbbi Kossuth-államtitkár felesége leányéveiben, 19 éves korában hallgatta Liszt hangversenyeit Bécsben, s élményeit közvetlenül örökítette meg naplójában. Liszt magyarságán és azon a körülményen kívül, hogy Walter Terézt, a bécsi bankár leányát később magyar nemes vette feleségül, még egy magyar vonatkozása e hangversenyeknek és a róluk írott naplónak, hogy Lisztnek éppen a pesti árvízkárosultak javára adott hangversenyeiről van itt szó. Általánosan ismeretes Liszt magyar hazafiságának fellobbanása, midőn 1838 márciusában, Velencében tartózkodásakor a pesti árvíz pusztításairól értesült. [Csuka Béla megjegyzése: Lambert Massart-nak, a belga származású hegedűművésznek ez időben a következőket írja: „Ez a szerencsétlenség egészen megrendített. És érzelmeim hullámzása nyilatkoztatta ki nekem a ’haza’ fogalmát. Éreztem a múltat, és szívemben gyermekemlékeim kincseit érintetlenül találtam. Egy nagyszerű tájkép tűnt fel szemeim előtt, a szirteken hömpölygő Duna. Láttam a tágas rónát, amelyen békés csordák szabadon legelnek. Ez Magyarország volt, az az erős, termékeny föld, amely annyi nemes honfinak adott életet. Ez az én hazám. És hazafias felbuzdulásban kiáltottam fel, hogy én is ehhez az erős fajhoz tartozom. Én is egyik fia vagyok ennek az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, melyre még biztosan jobb napok fognak virradni. Óh, kedves távoli nemzetem, nagy családom. Fájdalmas kiáltásod hozzád visszatérít és belsőmig megindulva, szégyenteljesen hajtom le fejemet, hogy téged ennyi ideig el tudtalak feledni.” – (Ifj. Somssich Andor: Liszt Ferenc magyarsága c. cikkéből. A „Zeneközlöny” IX. évf. 18. számában.)] Félreérthetetlen, nagyszerű és mindenekfelett őszinte vallomás ez magyarsága mellett, éppúgy, mint lelke nagyságára vall a sietség is, mellyel nagy családja bajbajutottjain segíteni kíván. Rövidesen Bécsbe utazik, ahol április 18. és május 25-e között nem kevesebb, mint nyolc hangversenyt ad és 25.000 forintot muzsikál össze árvízkárosult honfitársai számára. (Folytatom)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla (Folytatás) Ha ezt a Lisztet szeretnők közelebbről megismerni, s száz évvel ezelőtti diadalútját követni, hiteles adatokat és élethű jellemzést csupán egykorú feljegyzésekből, kortársak emlékezéseiből meríthetünk. Liszttel kapcsolatban a memoároknak egész sorát hozták már nyilvánosságra, s dolgozták fel a mester életrajzírói, így tehát szinte hihetetlennek látszik, hogy ma, kerek száz év műltán, még mindig vannak kiadatlan naplójegyzetek, melyek Liszt játékának élményeit érdekesen örökítik meg. E kiadatlan és a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen naplók egyike – melynek Lisztre vonatkozó részleteit németből fordítva alábbiakban első ízben adjuk – Pulszky Ferencné szül. Walter Teréz kezétől származik. [Csuka Béla megjegyzése: Eredeti kézirata a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában. Ezúton is köszönetet mondunk dr. Fitz József főigazgató úrnak a kéziratnak használatra való szíves átengedéséért. Nagy köszönettel tartozunk ezenkívül özv. Szirmay Tamásné szül. Pulszky Henriette őnagyságának – Walter Teréz unokájának -, aki az eredeti szöveg megállapításában, a családi hagyományok közlésében, valamint nagyanyja leánykori képének átengedésével volt szíves segítségünkre lenni.] A későbbi Kossuth-államtitkár felesége leányéveiben, 19 éves korában hallgatta Liszt hangversenyeit Bécsben, s élményeit közvetlenül örökítette meg naplójában. Liszt magyarságán és azon a körülményen kívül, hogy Walter Terézt, a bécsi bankár leányát később magyar nemes vette feleségül, még egy magyar vonatkozása e hangversenyeknek és a róluk írott naplónak, hogy Lisztnek éppen a pesti árvízkárosultak javára adott hangversenyeiről van itt szó. Általánosan ismeretes Liszt magyar hazafiságának fellobbanása, midőn 1838 márciusában, Velencében tartózkodásakor a pesti árvíz pusztításairól értesült. [Csuka Béla megjegyzése: Lambert Massart-nak, a belga származású hegedűművésznek ez időben a következőket írja: „Ez a szerencsétlenség egészen megrendített. És érzelmeim hullámzása nyilatkoztatta ki nekem a ’haza’ fogalmát. Éreztem a múltat, és szívemben gyermekemlékeim kincseit érintetlenül találtam. Egy nagyszerű tájkép tűnt fel szemeim előtt, a szirteken hömpölygő Duna. Láttam a tágas rónát, amelyen békés csordák szabadon legelnek. Ez Magyarország volt, az az erős, termékeny föld, amely annyi nemes honfinak adott életet. Ez az én hazám. És hazafias felbuzdulásban kiáltottam fel, hogy én is ehhez az erős fajhoz tartozom. Én is egyik fia vagyok ennek az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, melyre még biztosan jobb napok fognak virradni. Óh, kedves távoli nemzetem, nagy családom. Fájdalmas kiáltásod hozzád visszatérít és belsőmig megindulva, szégyenteljesen hajtom le fejemet, hogy téged ennyi ideig el tudtalak feledni.” – (Ifj. Somssich Andor: Liszt Ferenc magyarsága c. cikkéből. A „Zeneközlöny” IX. évf. 18. számában.)] Félreérthetetlen, nagyszerű és mindenekfelett őszinte vallomás ez magyarsága mellett, éppúgy, mint lelke nagyságára vall a sietség is, mellyel nagy családja bajbajutottjain segíteni kíván. Rövidesen Bécsbe utazik, ahol április 18. és május 25-e között nem kevesebb, mint nyolc hangversenyt ad és 25.000 forintot muzsikál össze árvízkárosult honfitársai számára. (Folytatom)
570 Búbánat 2015-12-23 19:39:48 [Válasz erre: 568 Búbánat 2015-12-23 19:31:15]
"pontot tesz működése végére"
"pontot tesz működése végére"
568 Búbánat 2015-12-23 19:31:15 [Válasz erre: 566 Búbánat 2015-12-22 12:00:11]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla Az előadóművész életével művészete is természetszerűleg véget ér. Az alkotóművészettel szemben tehát – úgy látszik – az előadóművészet számára nincs halhatatlanság, nincs örökkévalóság. Lehetséges volna-e hát, hogy a nagy előadóművészek, kik akár maguk szólaltatták meg orfeuszi latjukat az emberiség boldogítására, akár pedig vezérként játszottak hangszeres- vagy énekes-karok pompás hangszerén, földi elmúlásukkal együtt sírjukba vinnék mindazt a tudást és szépséget, ami földi életükben halmozódott fel bennük? – gyakran pótolhatatlan űrt hagyva maguk után! Ha így volna, nagy hiánya, tökéletlensége lenne ez az előadóknak az alkotókkal szemben, s pusztán történelmi emlékekben élve a korán lehullott pompázó virághoz hasonlítanának, melynek hervadása alig emlékeztet többé az elmúlt élet szépségére. Mennyivel maradandóbb jellegű az alkotók hagyatéka, azoké, akik gyakran a legnagyobb életnehézségekkel, betegségekkel, nélkülözésekkel, elhagyottsággal s egyéb szenvedésekkel terhelve és akadályozva hozták létre halhatatlan műveiket, s e művek fennmaradásának idejét immár alig határozza meg más, mint saját értékük, illetve az, hogy milyen mértékben sikerült bennük az örök igazságot és tökéletességet az emberi lélek nyelvén kifejezniük. Az emberiség legnagyobb része ezért becsüli többre a teremtőművészeket, s gyönyörködik azokban az alkotásokban, melyek függetlenek a művész életétől és beláthatatlan időkre közkincsei az emberiségnek. Ünnepeljük tehát a halhatatlan alkotót, aki talán padlásszobában, éhhalállal küszködve írta meg örökéletű dalait, s elmegyünk hangversenyére annak a nagyszerű előadóművésznek, akinek kezéből néhány év múlva kiesik majd bűvös hangszere, hogy soha meg ne szólaljon többé! Mily ellentmondásnak tűnik fel mindez! Az előadó világot felgyújtó, melegítő, boldogító lángja életével együtt kialszik, s az alkotó lelkének szunnyadó parazsa legtöbbször éppen földi élete elmúltával árasztja el vulkáni tüzével az emberiség lelkét! Ha a küzdelmes, áldozatos alkotó életnek halhatatlanság a koronája, vajon mi a jutalma az előadóművésznek, ki életével pontos tesz működése végére is?... A küzdelmes, áldozatos, önmagát adó lelkület tekintetében nincs különbség alkotó és előadó között. A legtöbbnyire világtól elvonult összeszedettséget kívánó, aszketikus alkotói lendülettel szemben az ünnepeltetés vakító reflektorfényében fürdő előadó mégis, mintha az önfeláldozásnak – bár más alakban, de – talán még nagyobb mértékét nyújtaná! Nap-nap után nyilatkozván meg, újból és újból éli át az alkotásokat. Előadásával életre kelti a műveket, mintegy újjáalkotja, lelki átélésével pedig eleven valósággá varázsolja azokat, s magából szétárasztva megosztja minden hallgatójával. Az önmagát-adásnak ez az örökösen megújuló áldozatos lobogás az előadóművészet igazi lényege. S ha ismerjük az előadás lelkeket gyújtó hatását, akkor eljutunk annak felismerésére, hogy az előadóművészet is halhatatlan, mert időben bár elmúlik, s meg sem fogható, mint a lelki élet többi jelenségei, s a világot mozgató erők valamennyije, de hatásában éppúgy örökké fennmaradó, mint azok, s a folyton megújuló élethez hasonlóan gondoskodik – bár mindig személytelenebbül – a lelki élet örök folytonosságáról. Ha egy oly lánglelkű művész előadását, mint aminő Liszt Ferencé, hatásában ma is elevenen élő valóságnak ismerjük, melynek értéke – alkotói működésétől eltekintve is – felbecsülhetetlen, mégis szeretnők közelebbről megismerni, amit a ma élők közül csak kevesen tudnak, milyen lehetett az ő előadása a maga közvetlenségében? Milyen volt megjelenése, modora, megnyilatkozása a társadalmi érintkezésben, s a pódiumon, a művészi előadás önfeledtségében? Tanítványai és mindazok, akik hallották s ma még élnek, csak az öreg Lisztet ismerték, a nagy tanítómestert és zeneköltőt, de nem lehettek tanúi az ifjú Liszt megnyilatkozásainak, a szárnyát bontogató zongoratitánnak, aki 26-36 éves korában éppúgy lázba hozta egész Európát zongorajátékának hatalmával, mint ahogy későbbi életében alkotásaival nyomta rá egyéniségének bélyegét a 19. század minden zenei törekvésére. (Folytatom)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 ELŐSZÓ – írta a Napló fordítója: Csuka Béla Az előadóművész életével művészete is természetszerűleg véget ér. Az alkotóművészettel szemben tehát – úgy látszik – az előadóművészet számára nincs halhatatlanság, nincs örökkévalóság. Lehetséges volna-e hát, hogy a nagy előadóművészek, kik akár maguk szólaltatták meg orfeuszi latjukat az emberiség boldogítására, akár pedig vezérként játszottak hangszeres- vagy énekes-karok pompás hangszerén, földi elmúlásukkal együtt sírjukba vinnék mindazt a tudást és szépséget, ami földi életükben halmozódott fel bennük? – gyakran pótolhatatlan űrt hagyva maguk után! Ha így volna, nagy hiánya, tökéletlensége lenne ez az előadóknak az alkotókkal szemben, s pusztán történelmi emlékekben élve a korán lehullott pompázó virághoz hasonlítanának, melynek hervadása alig emlékeztet többé az elmúlt élet szépségére. Mennyivel maradandóbb jellegű az alkotók hagyatéka, azoké, akik gyakran a legnagyobb életnehézségekkel, betegségekkel, nélkülözésekkel, elhagyottsággal s egyéb szenvedésekkel terhelve és akadályozva hozták létre halhatatlan műveiket, s e művek fennmaradásának idejét immár alig határozza meg más, mint saját értékük, illetve az, hogy milyen mértékben sikerült bennük az örök igazságot és tökéletességet az emberi lélek nyelvén kifejezniük. Az emberiség legnagyobb része ezért becsüli többre a teremtőművészeket, s gyönyörködik azokban az alkotásokban, melyek függetlenek a művész életétől és beláthatatlan időkre közkincsei az emberiségnek. Ünnepeljük tehát a halhatatlan alkotót, aki talán padlásszobában, éhhalállal küszködve írta meg örökéletű dalait, s elmegyünk hangversenyére annak a nagyszerű előadóművésznek, akinek kezéből néhány év múlva kiesik majd bűvös hangszere, hogy soha meg ne szólaljon többé! Mily ellentmondásnak tűnik fel mindez! Az előadó világot felgyújtó, melegítő, boldogító lángja életével együtt kialszik, s az alkotó lelkének szunnyadó parazsa legtöbbször éppen földi élete elmúltával árasztja el vulkáni tüzével az emberiség lelkét! Ha a küzdelmes, áldozatos alkotó életnek halhatatlanság a koronája, vajon mi a jutalma az előadóművésznek, ki életével pontos tesz működése végére is?... A küzdelmes, áldozatos, önmagát adó lelkület tekintetében nincs különbség alkotó és előadó között. A legtöbbnyire világtól elvonult összeszedettséget kívánó, aszketikus alkotói lendülettel szemben az ünnepeltetés vakító reflektorfényében fürdő előadó mégis, mintha az önfeláldozásnak – bár más alakban, de – talán még nagyobb mértékét nyújtaná! Nap-nap után nyilatkozván meg, újból és újból éli át az alkotásokat. Előadásával életre kelti a műveket, mintegy újjáalkotja, lelki átélésével pedig eleven valósággá varázsolja azokat, s magából szétárasztva megosztja minden hallgatójával. Az önmagát-adásnak ez az örökösen megújuló áldozatos lobogás az előadóművészet igazi lényege. S ha ismerjük az előadás lelkeket gyújtó hatását, akkor eljutunk annak felismerésére, hogy az előadóművészet is halhatatlan, mert időben bár elmúlik, s meg sem fogható, mint a lelki élet többi jelenségei, s a világot mozgató erők valamennyije, de hatásában éppúgy örökké fennmaradó, mint azok, s a folyton megújuló élethez hasonlóan gondoskodik – bár mindig személytelenebbül – a lelki élet örök folytonosságáról. Ha egy oly lánglelkű művész előadását, mint aminő Liszt Ferencé, hatásában ma is elevenen élő valóságnak ismerjük, melynek értéke – alkotói működésétől eltekintve is – felbecsülhetetlen, mégis szeretnők közelebbről megismerni, amit a ma élők közül csak kevesen tudnak, milyen lehetett az ő előadása a maga közvetlenségében? Milyen volt megjelenése, modora, megnyilatkozása a társadalmi érintkezésben, s a pódiumon, a művészi előadás önfeledtségében? Tanítványai és mindazok, akik hallották s ma még élnek, csak az öreg Lisztet ismerték, a nagy tanítómestert és zeneköltőt, de nem lehettek tanúi az ifjú Liszt megnyilatkozásainak, a szárnyát bontogató zongoratitánnak, aki 26-36 éves korában éppúgy lázba hozta egész Európát zongorajátékának hatalmával, mint ahogy későbbi életében alkotásaival nyomta rá egyéniségének bélyegét a 19. század minden zenei törekvésére. (Folytatom)
567 macskás 2015-12-22 19:08:48
567
567
566 Búbánat 2015-12-22 12:00:11 [Válasz erre: 564 Búbánat 2015-12-20 11:51:18]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatás) Liszt ekkor már a lelki fejlődésnek és géniusza kiteljesedésének pompás magasán sugározta hatalmas egyéniségének mindenre kiáradó ösztönző erejét, s az értékes alkotások egész sorával bizonyította be, hogy ifjúkorának perzselő lángjából a zeneművészet messzire világító fáklyája lett, mely talán évszázadokra mutatja meg a fejlődés útját nemcsak a magyar, hanem az egyetemes zenei megnyilatkozások számára is. Mily boldog elégtétellel fogadta volna mindezt naplónk Teréze, álmai megvalósulását, vágyai beteljesedését látván! A gyermek, kit Beethoven homlokán csókolt, immár a legnagyobbak sorába lépett nemcsak alkotásainak gazdag szépségeinél fogva, hanem mindenekelőtt emberi nagysága, lelki megtisztultsága révén, mely a művészi megnyilatkozásoknak is egyedüli örök értéke. (VÉGE) A Walter Teréz Naplójához írt Előszó-t – melyből korábban idéztem – ugyancsak érdemesnek találom ide kiírni, a következőkben ezzel folytatom.
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatás) Liszt ekkor már a lelki fejlődésnek és géniusza kiteljesedésének pompás magasán sugározta hatalmas egyéniségének mindenre kiáradó ösztönző erejét, s az értékes alkotások egész sorával bizonyította be, hogy ifjúkorának perzselő lángjából a zeneművészet messzire világító fáklyája lett, mely talán évszázadokra mutatja meg a fejlődés útját nemcsak a magyar, hanem az egyetemes zenei megnyilatkozások számára is. Mily boldog elégtétellel fogadta volna mindezt naplónk Teréze, álmai megvalósulását, vágyai beteljesedését látván! A gyermek, kit Beethoven homlokán csókolt, immár a legnagyobbak sorába lépett nemcsak alkotásainak gazdag szépségeinél fogva, hanem mindenekelőtt emberi nagysága, lelki megtisztultsága révén, mely a művészi megnyilatkozásoknak is egyedüli örök értéke. (VÉGE) A Walter Teréz Naplójához írt Előszó-t – melyből korábban idéztem – ugyancsak érdemesnek találom ide kiírni, a következőkben ezzel folytatom.
565 Búbánat 2015-12-20 21:21:46 [Válasz erre: 564 Búbánat 2015-12-20 11:51:18]
Közbevetőleg: Csuka Béla megjegyzése az említett Liszt-levelekhez - amiknek címzettje Pulszkyék kisebbik leánya, Polyxena: "Ezek eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának kézirattárában. Négy darabot ezek közül eredeti szövegükben itt közlünk: I. Chère Mademoiselle, Vou êtes née invitée et priée. Donc je vous prie et vous invite pour demain soir (vendredi). Madame de Végh vondra bien faire la combinaison de la carrosse obligatoire selon votre agrément. Mille sincéres et respectueeux hommages Jeudi. F. Liszt II. Chère bienveillante, Malgré un engagement précédentm á je ne sais quel concert (fort divertissant, sans doute) j’aurai le plaisir de suivre votre aimable invitation, demain soir de „bonne heure” et vous prie de me croire Votre très affectionné serviteur Mercredi matin F. Liszt Eddig a megjegyzés. III. Chère et très gracieuse Lady patrobessem Après sa conférance de demain sur les Poètes russes, Bodenstedt ,’a promis de venir chez moi. J’ose vous attendre, avec Papa, Très affectueusement Mercredi. F. Liszt IV. Hochverehrtes Fräulein, Ihre liebenswürdige Gegenwart be der Matinle des „Liszt-Egylet” zu Ehren S. E, Haynald hoffend und wünschend, Sonntag morgens 11 Uhr, wird das Vergnügen haben Ihrer Einladung für die Bodenstedt-Soirée zu folgen. 17-ten Januar. Gehorsamst, ergebenst F. Liszt
Közbevetőleg: Csuka Béla megjegyzése az említett Liszt-levelekhez - amiknek címzettje Pulszkyék kisebbik leánya, Polyxena: "Ezek eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának kézirattárában. Négy darabot ezek közül eredeti szövegükben itt közlünk: I. Chère Mademoiselle, Vou êtes née invitée et priée. Donc je vous prie et vous invite pour demain soir (vendredi). Madame de Végh vondra bien faire la combinaison de la carrosse obligatoire selon votre agrément. Mille sincéres et respectueeux hommages Jeudi. F. Liszt II. Chère bienveillante, Malgré un engagement précédentm á je ne sais quel concert (fort divertissant, sans doute) j’aurai le plaisir de suivre votre aimable invitation, demain soir de „bonne heure” et vous prie de me croire Votre très affectionné serviteur Mercredi matin F. Liszt Eddig a megjegyzés. III. Chère et très gracieuse Lady patrobessem Après sa conférance de demain sur les Poètes russes, Bodenstedt ,’a promis de venir chez moi. J’ose vous attendre, avec Papa, Très affectueusement Mercredi. F. Liszt IV. Hochverehrtes Fräulein, Ihre liebenswürdige Gegenwart be der Matinle des „Liszt-Egylet” zu Ehren S. E, Haynald hoffend und wünschend, Sonntag morgens 11 Uhr, wird das Vergnügen haben Ihrer Einladung für die Bodenstedt-Soirée zu folgen. 17-ten Januar. Gehorsamst, ergebenst F. Liszt
564 Búbánat 2015-12-20 11:51:18 [Válasz erre: 562 Búbánat 2015-12-18 14:49:14]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Idéztem Malvida von Meysenbug visszaemlékezését Pulszky Terézről; a fordító utószavát innen folytatom:) E jellemzés életének további eseményeit is felsorolja, ami bizonyára érdekli is e naplójegyzetek olvasóját. Pulszky Ferenccel 1845-ben kötött boldog házasságából hét gyermeke született, kiket odaadó gonddal nevelt a bujdosás 17 súlyos éve alatt. Midőn 1866-ban férjét és kisebb gyermekeit Flórenzben hagyja, hogy legégetőbb anyagi ügyek rendezésére ideiglenesen Magyarországra utazzék, három gyermekét viszi magával, nem sejtve, hogy családjához sem ő, sem 16 éves leánya nem tér vissza többé. Kolerában haltak meg mindketten, ugyanabban az órában, először leánya, kit teljes odaadással maga ápolt, azután ő – 47 éves korában. Eötvös József és Deák Ferenc ekkor amnesztiát kért Pulszky számára, hogy felesége és leánya temetésére hazatérhessen. Az amnesztia teljes, így Pulszky Pesten marad, s a Nemzeti Múzeum igazgatását bízzák rá. Múzeumbeli otthona a főváros szellemi életének egyik központjává lesz, ahol 1861-től kezdve évenként Pestre járó Liszt is gyakran megfordul. Lisztnek a Pulszky-családdal való barátságos kapcsolatára mutatnak azok a levelek, melyeket Liszt a 70-es-80-as évi látogatásaival kapcsolatban írt Teréz kisebbik leányának, Polyxenának, (a későbbi Hampel Józsefné), ki felserdülése óta atyja házában a háziasszonyi tisztséget viselte. Így Polyxenának jutott az az öröm, hogy Lisztet gyakran hallotta játszani, és sokat beszélhetett vele, ami után anyja annyira vágyódott. (Folytatni és befejezni fogom az Utószót.)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Idéztem Malvida von Meysenbug visszaemlékezését Pulszky Terézről; a fordító utószavát innen folytatom:) E jellemzés életének további eseményeit is felsorolja, ami bizonyára érdekli is e naplójegyzetek olvasóját. Pulszky Ferenccel 1845-ben kötött boldog házasságából hét gyermeke született, kiket odaadó gonddal nevelt a bujdosás 17 súlyos éve alatt. Midőn 1866-ban férjét és kisebb gyermekeit Flórenzben hagyja, hogy legégetőbb anyagi ügyek rendezésére ideiglenesen Magyarországra utazzék, három gyermekét viszi magával, nem sejtve, hogy családjához sem ő, sem 16 éves leánya nem tér vissza többé. Kolerában haltak meg mindketten, ugyanabban az órában, először leánya, kit teljes odaadással maga ápolt, azután ő – 47 éves korában. Eötvös József és Deák Ferenc ekkor amnesztiát kért Pulszky számára, hogy felesége és leánya temetésére hazatérhessen. Az amnesztia teljes, így Pulszky Pesten marad, s a Nemzeti Múzeum igazgatását bízzák rá. Múzeumbeli otthona a főváros szellemi életének egyik központjává lesz, ahol 1861-től kezdve évenként Pestre járó Liszt is gyakran megfordul. Lisztnek a Pulszky-családdal való barátságos kapcsolatára mutatnak azok a levelek, melyeket Liszt a 70-es-80-as évi látogatásaival kapcsolatban írt Teréz kisebbik leányának, Polyxenának, (a későbbi Hampel Józsefné), ki felserdülése óta atyja házában a háziasszonyi tisztséget viselte. Így Polyxenának jutott az az öröm, hogy Lisztet gyakran hallotta játszani, és sokat beszélhetett vele, ami után anyja annyira vágyódott. (Folytatni és befejezni fogom az Utószót.)
562 Búbánat 2015-12-18 14:49:14 [Válasz erre: 561 Búbánat 2015-12-17 15:29:39]
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatom Malvida von Meysenbug német írónő visszaemlékezésével Terézre) „Pulszky Teréz kedves lényében a zavartalan örömben átélt ifjúság a komolyságának és vidámságának, a szilárdságnak és nyájasságnak, s a rendkívüli értelmi és művészi műveltségnek olyan összhangját teremtette meg, hogy e finoman ékes jelenséget nemének legritkábbjai közé számíthatjuk. Gazdag bécsi bankárnak volt egyetlen leánya, ki szellemes anyja vezetése alatt végtelenül gondos nevelésben részesülvén, ifjúságát ama legszebb esztétikai örömökben élte át, melyeket csak a műveltség és gazdagság együttese adhat meg. Kívánsága szerint házasodván, meleg szívet vitt új hazájába, s amint azt politikai viharok ostromolták, bátran állott a magyar hazafiak oldalára, majd a szabadságharc leveretése után férjét Angliába követte. Az osztrák kormány nemcsak Pulszkynak a vagyonát kobozta el, hanem feleségéjét is, amihez a jognak még csak a látszata sem forgott fenn; s őket, akik fényűzéshez és bőséghez szoktak, bujdosásukban nagyon is korlátozott anyagi eszközök mellett apró családjuk gondja és az irányukban minden oldalról támasztott vég nélküli igények várták. Bátran és erélyesen rendezte el Teréz az életüket, irodalmi munkákba fogott [Csuka Béla megjegyzése: a) ’Memoirs of a hungarian lady.’ With a historical introduction by Francis Pulszky. London, 1850., 2 kötet (németül: Lipcse, 1850) b) ’Tales and traditions of Hungary’: London, 1851., 3. kötet (férjével együtt. Németül: Berlin, 1851., 2 kötet) c) ’White, red. Black.’ London, 1853., 3. kötet (Férjével együtt írta. Németül: Kassel, 1853., 5. kötet) d) ’Three christmas plays for children’ London, 1859. e) Már pesti tartózkodása alatt jelent meg: ’Regék olasz földről’, Pest, 1866. (Férjével és fiával, Ágosttal együtt.)], gyermekei tanítását majdnem egyedül vállalta, hazája érdekében ápolta a magasabb angol körökkel való érintkezést, állandóan részt vett az emigráció első éveiben még buzgón űzött politikai mozgalmakban, tanácsadója és segítője volt a számkivetett magyaroknak, s emellett otthonában gyakran gyűjtötte össze sok érdekszállal összefűződő körét.” (Eddig tartott Malvida von Meysenbug idézett visszaemlékezése Pulszky Terézre; a naplót fordító Csuka Béla Utószavát innen folytatom.)
Walter Teréz (Pulszky Ferencné) naplója „Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben 1838/9.” Fordította és magyarázó szövegét írta Csuka Béla Kiadó: Országos Liszt Ferenc Társaság Budapest, 1941 Utószó - írta a fordító: Csuka Béla (Folytatom Malvida von Meysenbug német írónő visszaemlékezésével Terézre) „Pulszky Teréz kedves lényében a zavartalan örömben átélt ifjúság a komolyságának és vidámságának, a szilárdságnak és nyájasságnak, s a rendkívüli értelmi és művészi műveltségnek olyan összhangját teremtette meg, hogy e finoman ékes jelenséget nemének legritkábbjai közé számíthatjuk. Gazdag bécsi bankárnak volt egyetlen leánya, ki szellemes anyja vezetése alatt végtelenül gondos nevelésben részesülvén, ifjúságát ama legszebb esztétikai örömökben élte át, melyeket csak a műveltség és gazdagság együttese adhat meg. Kívánsága szerint házasodván, meleg szívet vitt új hazájába, s amint azt politikai viharok ostromolták, bátran állott a magyar hazafiak oldalára, majd a szabadságharc leveretése után férjét Angliába követte. Az osztrák kormány nemcsak Pulszkynak a vagyonát kobozta el, hanem feleségéjét is, amihez a jognak még csak a látszata sem forgott fenn; s őket, akik fényűzéshez és bőséghez szoktak, bujdosásukban nagyon is korlátozott anyagi eszközök mellett apró családjuk gondja és az irányukban minden oldalról támasztott vég nélküli igények várták. Bátran és erélyesen rendezte el Teréz az életüket, irodalmi munkákba fogott [Csuka Béla megjegyzése: a) ’Memoirs of a hungarian lady.’ With a historical introduction by Francis Pulszky. London, 1850., 2 kötet (németül: Lipcse, 1850) b) ’Tales and traditions of Hungary’: London, 1851., 3. kötet (férjével együtt. Németül: Berlin, 1851., 2 kötet) c) ’White, red. Black.’ London, 1853., 3. kötet (Férjével együtt írta. Németül: Kassel, 1853., 5. kötet) d) ’Three christmas plays for children’ London, 1859. e) Már pesti tartózkodása alatt jelent meg: ’Regék olasz földről’, Pest, 1866. (Férjével és fiával, Ágosttal együtt.)], gyermekei tanítását majdnem egyedül vállalta, hazája érdekében ápolta a magasabb angol körökkel való érintkezést, állandóan részt vett az emigráció első éveiben még buzgón űzött politikai mozgalmakban, tanácsadója és segítője volt a számkivetett magyaroknak, s emellett otthonában gyakran gyűjtötte össze sok érdekszállal összefűződő körét.” (Eddig tartott Malvida von Meysenbug idézett visszaemlékezése Pulszky Terézre; a naplót fordító Csuka Béla Utószavát innen folytatom.)
