A visszautazáshoz természetesen nem a virtualitás, hanem az emlékezet vonatára szállok – ha már megadatott rögzítenem vizuális és hangzó élményeimet, sőt azok hatásának emlékét is. Ez nem folyamatos merengés a múltba, viszont önigazolás arra, hogy miért járok mai előadásokra mégis, hiszen azok élménye alapján nem lenne sok közöm a színházhoz.
(Olvastam beszámolódat a Met-beli Aidáról.)
Mint írtam, az az illúzióm, hogy New Yorkban kellene élnem és operába járnom, valójában sosem létezett. Kifejezhettem volna magam úgy is, hogy nem irigylem azokat, akik a Metbe járhatnak, de ugyanúgy azokat sem, akik a Staatsoperba, a Salzburgi Ünnepi Játékokon pedig (a Bohémélet, A trubadúr és az Aida alapján) csak életminőséget valtoztatható összegért (mármint nekem járóért) lennék hajlandó előadást nézni. Szóval, nem hiszem, hogy van olyan színház, ahol feltétlenül egyik gyönyörből a másikba esik az ember; a Metben is előfordulnak olyan balettbetétek, mint a (már nem működő) Bakáts téri szabadtéri színpadon vagy a mai Erkel Színházban, Magyar Állami Operaházban. Ezen kívül további okait is felsoroltam annak, hogy miért nem csábított a két kísérlet az operavetítésekre. Leglényegesebb talán a túlzott hangerő, amit rossz hangminőségnek is nevezhetek.
OFF: Van egy barátom, különben művelt, a művészetben jártas értelmiségi, de a komolyzene, az opera és a klasszikus balett eleddig hidegen hagyta. Mostanában kezdte pótolni fél évszázados elmaradását e téren, részben az Erkelben, részben a világháló megosztóiról, valamint a Müpában, az Urániában és a Puskinban elérhető közvetítéseken. Úgy gondolom, ehhez a nemes törekvéshez korántsem megvetendő, sőt feltétlenül alkalmas azoknak az előadásoknak a megtekintése, amelyek a világ nagy játszóhelyeiről, nagy és/vagy sztárolt művészek közvetítésével elérhető. Szinte be lehet hozni ezáltal hosszú évek restanciáját, csupán a kényszerűen gyorstalpaló jelleg miatt kétséges, hogy az idő is elegendő a feldolgozáshoz.
„Az általános ízlésvilág azonban halad.”
A Mohácsi-féle „merész” (idézet Ókovácstól) Aida, a Pillangókisasszony (Kerényi Miklós Gábor), Carmen (Oberfrank Pál), A bolygó hollandi (Szikora János), Nabucco (Kesselyák Gergely), A Rajna kincse, A walkür, Siegfried (M. Tóth Géza), Traviata, Triptichon, A rajnai sellők (Anger Ferenc), Sába királynője, Don Pasquale (Káel Csaba), Bánk bán (Vidnyánszky Attila), A cigánybáró (Szinetár Miklós), Lammermoori Lucia (Szabó Máté), Porgy és Bess, Gioconda (Almási Tóth András)…
Faust, Otello, Parasztbecsület és Bajazzók, Bohémélet 2.0, Székely fonó, Az álarcosbál, A Nyugat lánya (a megannyi külföldről szerződtetett és bűncselekményeikhez szabad kezet kapott „rendező” nevét sem megtanulni, sem előkeresni nem tartottam érdemesnek)…
Mily jó, hogy Novák Péter West Side Storyja már nincs műsoron, eltűnt a nyilván friss repertoárdarabnak szánt Jancsi és Juliska, és a Szűcs Gábor-féle lerémesebb Hunyadi Lászlót sem érdemes a fentiekhez sorolnom már, mert a főigazgató jelzése szerint eltemetik.
Ha majd az első két bekezdésben felsorolt előadások Erkel színházi látogatottsága 100 %-os lesz, az újranyíló Operaházban pedig 100 % fölötti, hiszen a csilláron is lógni fognak a nézők, a magyarok is, mert inkább nem esznek, csak hogy gyönyörködhessenek a haladó általános ízlésvilágnak megfelelő előadásokban (beleértve azt is, hogy ezeknek a zsúfolt nézőterébe te is beleragadsz, Edmond Dantes) – akkor elhiszem, hogy az általános ízlésvilág haladt.
Ami ugyanis ennek az állapotnak a bekövetkeztéig halad, az nem az ízlésvilág, hanem csak ízlésterror, ízlésdiktatúra, ahogy tetszik. Bár én azt gyanítom, hogy a terrort, a diktátumot csak a közönség érzi a bőrén. Maguk a rendezőnek kinevezett emberek, amíg pénzt kapnak mindezért és még sznob kritikusaik is akadnak, tesznek magasról az egészre.
Ha látnád, hogy a „modern” rendezők „korszerű” rendezéseiben hogyan törekednek a szólisták a színpad közepéről küldeni a hangjukat, hogyan csoportosulnak szintén középre, hogy a karmestert figyeljék és mint játékostársak egymásra se hederítsenek, nem írnál le olyant, hogy „az operarendezés hétmérföldes léptekkel halad”.
Kedves Klára, azt mondod, ...ne legyen i, é, ű, stb.
Képzeld csak, ha Dvořák is így vélte volna, a világ szegényebb lenne például ezzel a remekkel:
Měsíčku na nebi hlubokém, světlo tvé daleko vidí,
po světě bloudíš širokém, díváš se v příbytky lidí.
Egyszersmind jó érzékkel kiemelted az énekelhető fordítások egyik legellenszenvesebb tulajdonságát: rengeteg az áááá és az éééé, amit azután lehet nyújtogatni, kitartani, ha kell, ha nem. Az énekes csillogtat, a (nem igazán) értő közönség alig várja, hogy tapsikálva bravózzon, mint a Vincerò! Vincerò! -nál. Az eredmény: táncdal-, jobb esetben musicalszerűség. Továbbá a magyar énekelhető szövegekben általában kétszer annyi szív van, mint az eredetiben. A szerelem meg többnyire váááágy.
A "szocialista erkölcsű libretto" megjegyzésed szellemes; van opera, amiben a Német Birodalom -kifejezéssel anno sehogyan sem tudtak kiegyezni, pedig jónéhányszor előfordul.
Azonban Francesco Maria Piave és Giuseppe Verdi valami ilyesmit írt:
Az asszony mind csapong, mint szélfújta pihe; változik hangja és kedvessége.
Bár szeretnivaló, bájos az orcája, ha sír, ha nevet: hazugság ül rajta!
Azon a hajló nádas-ügyön is – akár belátja valaki, akár nem, – bizony, némi hazugság ül, "ne hallgass rája". Egy ilyen refrén-hiányos csasztuskának örvendezni manapság inkább siralom tárgya lehetne, mint nevetségé.
Kedves Klára,
úgy látom, a tapasztalataink hasonlóak.
Amikor még csak két rádióadó volt, el sem tudtuk képzelni a mai lehetőségeket. Televizióról, hi-fi -ről nem is hallottunk, nem is álmodtunk, úgy hogy nem is hiányoltuk. Szellemileg, lelkileg, érzelmileg akkor is gazdagodtunk.
"Az asszony ingatag,
Úgy hajlik, mint a nád" - sec-pec mindenki énekelte.
Nem sírom vissza, de örülök, mert a dallamot szöveggel könnyebb megjegyezni és reprodukálni.
Tisztelt Edmond Dantes!
Senki nem vitatta, hogy az alapok lerakása, a gyerekek zenére nevelése az otthon, a család dolga. A zene szeretetét tanulja az iskolában, megtapasztalja a baráti körben.
A gyereket oktatási intézménybe járatjuk zenére: szolfézs órára, játszik (gyakorol) hangszeren, játszik a zeneiskola zenekarában, hangversenyeket hallgatunk együtt a Zeneakadémián és más hangversenytermekben, elvisszük mindenféle zenés produkcióhoz.
Azonban rendíthetetlenül vallom, hogy az operaelőadás, mint különleges összetett műfaj alapélményét csak egy élő, hagyományos operaelőadás adhatja meg.
A” hagyományoson” én azt értem, hogy az előadás alkalmazkodik a librettóhoz.
Ha a libretto szerint a gróf egy oldalajtón bejön a terembe, és azt énekli, hogy „....”, akkor a gróf bejön (stb.), és azt énekli, hogy „.....”.
Ha majd évek múlva a gyerek lát egy modern előadást, ahol egy űrhajós leszáll a puszta közepén, kikászálódik az űrkapszulából, és azt énekli, hogy „.....”, akkor a gyerek fogja tudni, hogy a gróf bejött a terembe, stb. Ennyi.
" Aki soha nem látta Florestant a homályos pincebörtönben bilincsbe verve senyvedni, az hová teszi a legutóbbi Fidelio rendezést, ahol a 2. felvonásban Florestan az ezerrel megvilágított, fényárban úszó lépcsősoron hever, és arról énekel, hogy „Szörnyű ez a sötét...”?
A fenti példa éppen azt támasztja alá, micsoda - bocsánat - marhaságok következnek be, ha 1./a rendező nem olvasta a librettot, ami sajnálatos, 2./ olvasta, de nem érdekli, ami botrányos, és szégyenteljes, mert nem az a dolga, hogy önmegvalósítva gyömöszöljön bele valamit a darabba, ami a szerző szándékaival tökéletesen ellentéres, hanem az (lenne) hogy mindent kihozzon, ami benne van! Persze, ehhez kell egy igazgató, vagy intendáns, aki ezt engedi, de manapság sajnos ilyen időket élünk. Verdi: A végzet hatalma - egyik legcsodálatosabb jelenete Leonóra befogadása kolostorba, illetve a remetebarlangba. A gvárdián utasítja Melitonét, hogy értesítse a barátokat, jöjjenek mind ünnepi ornátusban a templomba. Ehhez képest szedett-vedett, utcai öltözékben "pompázó" szeretesek ődöngenek elő, és valami borzalmas ötlettől vezérelve hidegvizes medencébe merítik a szerencsétlen Leonórát, holott ilyesmiről az operában szó sincs, és a cselekmény játszódása idején maximum a boszorkány-gyanúval megvádolt szerencsétleneket vetették alá ilyen jellegű próbáknak.
Tisztelt Edmond Dantes!
Az operák megismertetésére vonatkozó elgondolásomat onnan indítottam (ld. 7048 és 7118), miszerint üdvösnek találnám,
hogy a remélt következő operabarát-generáció először, legalább egyszer! az operákat az eredeti formájukban ismerhesse meg.
Ezt azzal indokoltam, hogy
Aki nem ismeri az eredeti művet, később nem fogja tudni mihez viszonyítani az egész világon dívó ilyen-olyan átértelmezéseket.
KÉSŐBB – ezt én úgy értem, hogy KÉSŐBB majd még más előadásokat is fog látni.
Ön szerint azonba ez
"kétséget sem hagyott afelől, hogy akár ön vagy akár pl. ......... soha, de soha nem fogadna el másfajta rendezést"
Ha később más előadásokat fognak látni, akkor „soha, de soha nem fogadnak el másfajta rendezést”? Már miért ne fogadnának el?
De szerintem csak akkor értik meg, hogy mit látnak, ha ismerik az eredetit.
Kivételesen engedjen meg egyetlen példát.
Aki soha nem látta Florestant a homályos pincebörtönben bilincsbe verve senyvedni, az hová teszi a legutóbbi Fidelio rendezést, ahol a 2. felvonásban Florestan az ezerrel megvilágított, fényárban úszó lépcsősoron hever, és arról énekel, hogy „Szörnyű ez a sötét...”?
"Szabad ezt a folyamatot, mármint az operarendezés radikális vagy radikálisnak vélt térhódítását egyetemlegesen és differenciálatlanul elitélni, elmarasztalni " - írja Ön.
Szabadni éppen szabad, de tisztelettel érdeklődöm, ilyen elítélést hol olvasott nálam?
"Az általános ízlésvilág azonban halad." - írja Ön.
Szerintem is. Éppen ezért írtam (ld. 7048):
Természetesen lehet helye kísérletezésnek, próbálkozásnak, átértelmezésnek, rendezői önmegvalósításnak, „modernizálásnak”, stb. - ... Majd a közönség eldönti, mire vevő.
"szót kell emelnem kisérletező kedvű rendezések fölvállalása mellett." - írja Ön.
Éppen a fenti soraim után kell szót emelnie?
Maradok tisztelettel.
Amíg nem kápráztattak el bennünket a jobb minőségű adást lehetővé tevő készülékkel rendelkező csatornák, addig igenis jó volt a középhullámú Kossuth és Petőfi Rádió adása.Egyébként a technika fejlődésével azok is egyre jobbak lettek.
Az URH eleinte korlátozott területen volt fogható, és - bocsánat - kezdetben nem is mindekinek volt annak vételére alkalmas rádiókszüléke.
Az operafelvételek szövegérthetősége nagyrészt az énekes artikulációjának függvénye - ezt a csontot már többször lerágtuk.
Az Operák könyve - mint minden akkortájt megjelent "mű" megfelelt bizonyos elvárásoknak, ezért ne a könyvet hibáztassuk. Valamint a szocialista erkölcsnek megfelelő magyar nyelvű libretto is!
Wagner operáinak szövegével elég jól elboldogulok - néha jobban értem az ária szövegét, mint X,Y. magyar nyelvű éneklését, de azért annyira borzasztónak nem tartom a helyzetet.
Ad vocem "az asszony ingatag" - a magyar szöveg az alábi követelményeknek kell, hogy megfeleljen: adja vissza az eredeti tartalmat, szótagszám és versláb passzojon, lehetőleg rímeljen is, és még énekelhető is legyen! Ez alatt értem, hogy a magas és hosszú hangokon lehetőleg ne legyen i, é, ű, stb - mert harsány kacagást vált ki a nézőkből. (Ezt Te talán jobban is tudod, mint én!)
Én is örülök, hogy volt időd nekem is válaszolni :-).
Mehet, Start ezek az időszerő indítószavak :-) A gondolat indítja el a megvalósítást.
Ezért Zéta vitaindítója nagyon fontos.
Én A bűvös vadász (vagy Bűvös vadász, most nem néztem utána, bocsánat) óta szenvedek a témától, nem tudtam magam rávenni, hogy ezt a rendezést magamba engedjem, a lelkembe, de még reménykedem, hogy látni fogom, "alapértelmezés" szerint. A "komfortérzetem" borult volna fel tőle, azaz a belső harmóniám.
A tartalom és forma egységéről bejegyzéseim részeként én is többször írtam már, örültem, hogy felhoztad ehhez a témához.
A megvalósítás irányába újabb gondolatokkal haladok, már tudom, hogy milyen színű lesz az új ruhám. :-)
Sokféle opara-könyv van, te tudod a legjobban, most ez a példa jött elő.
A napokban én is elővettem egy párat, nem ezt.
Néha egy részlet miatt is érdemes - lenne - meghallgatni azaz az Operaházban megtekinteni egy operát. :-)
A múlt megszépítő távlatából tekintenek sokan az opera világára. "Ezt szoktuk meg", írta korábban bölcsen álmodó, csakhogy ezeket a szép emlékeket a realitás talajáról sem ártana néha - némi önkritikával - idézni fel.
_________________________
Rádió: Kossuth és Petőfi. Operarészleteket hetente többször is adtak.
...az operákat magyar művészek jó minőségű stúdiófelvételein, magyarul hallgathattuk, kifogástalan szövegmondással.
...az operákat az eredeti formájukban ismerhessék meg, ahogyan a szövegkönyv írója és a zeneszerző együttesen megalkotta, a mondanivalóhoz illő színrevitelben, ahogyan a mindenkori Operák könyvében mindenki elolvashatja. Ennek köszönhetően, ha az Operában nem is volt mindig minden érthető, a szöveget kívülről tudtuk. ...a közbeszédben szokásos fordulattá váltak – pl. „Az asszony ingatag...”, stb.
_________________________
Jó, netán stúdióminőségű felvételen? AM-adásban, középhullámon? Monoban? Pár kHz-es sávszélességgel (= magas hangok nélkül), recsegve-ropogva? Hallatlanul merész kijelentés.
1973-ban indul el hivatalosan az URH -n kulturális/komolyzenei műsorokat közvetítő 3. műsor, mely 1986-ban a Bartók rádió nevet veszi föl. A Budapesten fogható, kísérleti URH - 3. műsor már sokkal korábban megkezdte az adást, természetesen a keleti - OIRT - frekvencián, 68...73 MHz-es sávban, ami óriási minőségi ugrás volt. De hol vagyunk még a sztereo-közvetítésektől, ami nélkül olyan operát hallgatni, mintha egyik fülünk bedugult volna? Eleinte magyar gyártmányú sztereo-készüléket sem lehetett kapni, a nyugatról behozott rádiók áthangolására egész ipar alakult.
...kifogástalan szövegmondással? A régi operafelvételek magyar szövegét egyszerűen nem értem ma sem, tisztelet a ritka kivételnek (10 %).
Egyszer a "A rossz útra tévedt nő" magyar könyvecskéjéből igyekeztem az előadásra fölkészülni, és pirossal gondosan megjelöltem a magyar szövegben, hol üt el az eredetitől. Néhány vöröslő oldal után feladtam. Persze, aki kívülről tudja, az megérti.
De mit tud kívülről? Egy csasztuskát, amit az eredeti dallamra írtak.
Az Operák könyve esetleg jó tájékozódást nyújt, de - sajnos - sokszor legalább annyira félrevezető.
Kedves nosztalgiázók, addig vagytok ilyen boldogok a magyar nyelvű énekléssel, amíg nem tudjátok, hogy miből maradtok ki.
Az asszony ingatag? Eredetiben úgy folytatódik: "mint pihe a szélben".
Előző (7138) beírásomhoz híven kisérletet sem teszek annak tisztázására, mit ért pl. ön "korhű ELŐADÁS" alatt, mit értenek mások ez alatt. Gyanítom, nagyon sokféle vélemény lenne. Azt azonban bátran kijelentem, hogy az Operaház -sem a pesti sem más nagy operaház- nem oktatási intézmény, nem vagy nem elsődleges feladata operai "alapok" lerakása, gyerekek zenére nevelése-csábítása. Az Operaház, operaházak jó értelemben vett szórakoztató intézmény(ek), színház(ak), ahová már valamelyest fölkészült nézőket várnak, valamelyest fölkészült nézők ülnek be. Család, baráti kör, iskola feladata, hogy generációról generációra át- illetve továbbadja a zene szeretetét. A színházé, operaházé pedig az, hogy társulatával művészi produkciókat hozzon létre legjobb tudása szerint, sikerre vezetve a produkciót és a társulatot. "A színház nem kolostor", tartja a régi mondás...és nem iskola, teszem hozzá én.
Visszautazni ifjúkorunkba sajnos vagy nem sajnos, csak virtuálisan tudunk. Akkor már jobb egy valóságos utazás pl. New Yorkba és egy opera megtekintése a MET-ben ... vagy ha erre nincsen mód, megnézni a "live" sorozatban. Az Aidát a Fesztivál Színházban láttam, balett nekem sem tetszett és a Pesten döbbenetes Otellót hozó Antonenko csapnivaló volt, de attól még jó volt látni-hallani Netrebkót és Rachvelishvilit, érezni a "miliőt". Végképp nem értem -vagy nagyon is értem?- hogy egy rossz vagy rossznak tartott Aida-balett és az előadás moderátora miatt hogyan jutottál el ahhoz a felismeréshez, hogy nem kellene élned New Yorkban. Én sem ott élek, de egy Uránia-előadás alapján ilyen definitív következtetést nem vonnék le :-)
Bevallom, két opera olyan, aminél alig tudok elképzelni "modernizálást" ... másik a Turandot :-)
Tisztelt Zöldszemű! Haboztam, megszólítsam-e, reagáljak-e a témában. Haboztam, mert a "klasszikus" versus "modern" (opera)rendezés örökzöld témáját emelte be a diskurzusba éspedig úgy, hogy kétséget sem hagyott afelől, hogy akár ön vagy akár pl. az általam (is) nagyrabecsült Búbánat fórumtárs által példaként említett "idős hölgy" vagy több fórumtársunk soha, de soha nem fogadna el másfajta rendezést mint amit az idős hölgy ill. ön szeret, vagyis azt a rendezői felfogást, amit megszoktak, amire szocializálódtak: "hagyományos", "szép", "klasszikus" produkciókat a boldog békeidőkből, amikor fiatalok voltak, fiatalok voltunk -én sem vagyok már "mai gyerek"!- és MÁO-nak a "válsággal" cimkézett jelen állapotát nagyrészt erre a tényezőre vezeti(k) vissza. Meg sem kísérlem eltéríteni vagy befolyásolni hosszú évtizedek alatt kialakult ízlésvilágát. Az általános ízlésvilág azonban halad. Úgy jó 100 éve, hogy egyáltalán "igazi" operarendezésről beszélhetünk és lassan 70 éve, hogy a Wagner-fivérek a maguk frontján azaz Bayreuthban megcsinálták az operarendezés történetének egyik nagy forradalmát. Föl nem sorolom, mi minden történt az azóta eltelt időben Bayreuthon és az Óperencián innen és túl, de nem lehet kétséges, hogy a világ és benne az opera és benne az operarendezés hétmérföldes léptekkel halad. Lehetséges, hogy rossz irányba halad, lehetséges, hogy a világ a szakadék felé halad (sajnos vannak erre utaló jelek és vélemények számosak) ... de halad. Feltartóztathatatlanul. Szabad ezt a folyamatot, mármint az operarendezés radikális vagy radikálisnak vélt térhódítását egyetemlegesen és differenciálatlanul elitélni, elmarasztalni, de mint olykor írni szoktam: "a karaván halad". és egy világméretű jelenséget egy kézmozdulattal lesöpörni, jogosultságát tagadni vagy kétségbe vonni nem szerencsés, mondhatni: nem bölcs. Hogy egy másik példát említsek: ön és én és még mások is egyetértünk abban, hogy az operákat eredeti nyelven kell énekelni és (nálunk) magyar felirattal kell ellátni, beleértve a magyar librettóra írt műveket, de van olyan fórumtársunk, akinek tapasztalata, ízlése tiszteletet érdemel és kétségbevonhatatlan, ő pl. a végsőkig a magyar nyelvű operaelőadásokhoz ragaszkodna. Van olyan fórumtársunk, aki talán meg is esküszik arra, hogy 50-60 év után fejből emlékszik magyar nyelvű operaelőadások minden egyes szavára, amit szép kiejtéssel éneklő énekesektől hallott. Arról már nem tudni, hogy a csúnya kiejtéssel éneklő szólisták, netán a kórus minden szavát tisztán értette-e, amit legalábbis kétlek vagy irigylem, ha értette. Kurz: megkockáztatom, hogy igazi operaszerető nem tesz fogadalmat arra, hogy ő "soha többé nem megy el az Operaházba/Erkelbe" csak azért, mert X vagy Y rendezés nem tetszett neki. Ahogy a napokban megvédtem illetve megérteni próbálom az Erkel Színház "goromba mértékűnek" vélt helyáremelését, ugyanúgy szót kell emelnem kisérletező kedvű rendezések fölvállalása mellett. Aztán ezek fogadtatása majd eldönti a produkciók sorsát. A keretes szerkezet jegyében még egyszer: nem az ön vagy az önnel egyetértő fórumtársak meggyőzése végett írok: azt nem gondolom megvalósíthatónak, hanem azért, mert ez a véleményem és sokan másoknak is ez a véleménye -ha nem itt, akkor máshol- és mert mint írtam: "a karaván halad".Tisztelettel:ED
Kedves IVA,
teljesen azonos tapasztalataim vannak. Már fiatal koromban élveztem az ismerős operák hangfelvételeit, és szívesen elővettem a magyar szövegkönyveket. Nagyon jó kiadványok voltak, teljes librettók Verdi, Mozart, stb. operákról, és az ember "látta" az előadást. (Sőt most is előveszem, az eredeti nyelvűeket is, amelyeket a CD-k mellé adnak.)
Az unokák, másik generáció.
A gondom éppen az, hogy ameddig nem látták az élő, korhű ELŐADÁST, nem tudnak mihez kötni egy hangfelvételt. (A kottát ismerik, zenekarban is játszanak.)
Azért kellene az operák megismerését az alapoknál, egy első, összetett élménnyel kezdeni, mert más az időbeosztásuk. Más ingerekhez, könnyebb, gyorsabb befogadásra kényszeríti őket a korszellem. Esetleg akadnak köztük, akik szívesen böngészik ismeretlen művek szövegeit vagy partitúráit.
Aggódom, hogy nem sok sort fognak megtölteni az Opera nézőterén.
Köszönettel nyugtázom az egyetértést, már majdnem féltucatnyian vagyunk.
Mikor mondhatjuk, hogy "Előre a megvalósításért!" ? :)
A ’60-as években szegény anyukám mindig akkor kezdte unni a vasárnap esti filmet, amikor a képernyőn megjelent Nemeskürty István, hogy elmondja, hogyan nézzük.
Igen, az Erkel Színházban is egyre sűrűbben fordul elő, hogy valakinek feltétlenül szólnia kell az előadás előtt.
Balett- és operaelőadások mozis vetítésének látogatására 2018-ban tettem egy-egy kísérletet, mindkétszer az Urániában.
Májusban a Párizs lángjai moszkvai nagyszínházi felvételét néztem meg. Három zavaró tényező rontotta el a délutánomat. 1. A multiplexek bevezetésétől datálható lehetetlen hangerő. 2. A közönség leállíthatatlan traccsolása a vetítés alatt. „Balett alatt, ugye, csak zene szól: beszélgetés közben is lehet nézni.” 3. Az interjúk és előzetesek a szünetben, amelyekről ki is lehet menni, ám inkább mégsem. Nem érdektelenek ugyanis, de én egy zenés dráma szünetében nem szeretek előzetes képeket látni a következő felvonásból és belehallgatni más művekbe.
Mivel én is a „klasszikus szépségű rendezés” híve vagyok, és kíváncsi voltam (elsősorban) Nyetrebko címszereplésére, „opera-próbát” az Aidával tettem. Nem zárom ki, hogy ha a Met egyik jó helyéről látom a díszletet, nem tett volna rám erős hatást a monumentalitása, de így, különböző aspektusokból, sőt összerakás közben is mutatva, kiábrándítónak tűnt. Mindhárom balettbetét megdöbbentő silánysága összetörte bennem azt a valójában sosem létezett illúziót arról, hogy New Yorkban kellene élnem és operába járnom, nem pedig inkább visszautazni ifjúkoromba, az Erkel színházi, a szegedi és a margitszigeti szabadtéri előadásokra. Az énekesektől várható katarzis is elkerült, a főszereplő nagyvadak látványának sem használt szünetben a totális fény és a premier plán, ráadásul a kontraszt egy manöken megjelenésű kolleginával, aki meglepő profizmussal és meglehetős modorossággal riporterkedett. Ami tehát ezt a délutánt is beárnyékolta: 1. A lehetetlen, olykor torzító hangerő. 2. Az interjúk, az előzetesek és az illúzióromboló beavatás a szünetekben. 3. Megindító, megrázó alakítások hiánya.
Szárazan összegezve: azóta sajnálok ötezer forintot ilyen élményekre.
Kedves Zöldszemű, tapasztalatomból annyit fűzök hozzá, hogy hangfelvétel hallgatása is élvezetes, már fiatalon is, magyar nyelvű szövegkönyv vagy zongorakivonat követésével.
Köszönöm soraid, valóban szerencsések voltunk-ezt akkor nem éreztük, csak most utólag látjuk így, mert akkor teljesen normális állapotnak tartottuk
Kedve BÚBÁNAT.
Az általad említett idős hölgy akár én is lehetnék, azzal a kivétellel, h sosem volt bérletem, mert a szereposztástól függően vettem jegyet, vagy a szünetben az ültető néni beengedett-pl a Végzetnél csak a 3. felv.ra mentem be általában.Teljesen azonosulok az általad leírtakkal, .Egyébként én sem megyek már, bár kivételt tettem Kolonits Klára Luciája, és Normája miatt.. vmint néhány koncertszerű előadásra szívesen elmentem.
„Tavasszal az Aidát közvetítették a MÜPÁ-ból”
Kedves Zéta, biztos, hogy így akartad írni?
Kedves Búbánat,
az általad idézett idős hölgy tapasztalataihoz hasonlókat mondhatnék.
Azzal, hogy még mindig örülök annak, hogy én is, mégiscsak, mindenek után és ellenére, tettem egy kivételt, és elmentem tavaly májusban Kolonits Klára Normájához az Erkel Színházba.
Ami a jelenlegi opera látogatásaidat illeti, úgy érzem, azért találod érdekesnek a mai előadásokat, mert ismered a darabokat klasszikus, hagyományos előadásban.
Szerintem ez megerősíti, hogy az unokáim generációjának is szüksége lenne az alapélményekre, különben észre sem veszik, hogy egy modern rendezésben valahol „rejtvényt kellene fejteniük”.
Kedves Bermuda,
a múlt század közepén az Operába járók különösen szerencsésnek érezhették magukat.
(1954-ben kezdtem, a harmadik emelet utolsó sorában.)
Az általad felsorolt művészek még szintén az előadóművészek nagy generációjához tartoztak.
Megpróbálom összefoglalni.
1. szerencse:
A klasszikus repertoárt európai – világszínvonalú – énekesek előadásában ismerhettük meg, akiknek hagyták természetes módon beérni a hangját, azonban művészi pályájuk csúcspontján, az 1950-es évektől - már nem utazhattak külföldre. Reménytelen és felesleges lett volna szerepeket, vagy teljes műveket idegen nyelven betanulniuk.
(Pl. Svéd Sándor a New Yorki Metropolitan Opera tagja volt, de nem engedték ki, ezért íratta ki a neve mellé a plakátokon, hogy Budapesten „m. v.” lép fel. Ő a szerepei egy részét a magyar előadásokon „csak azért is is” a new yorki elvárásoknak (ill. feltételeknek!) megfelelően, eredeti nyelven énekelte.)
Időnként jöttek vendégművészek, akik be tudtak állni az előadásba, mert a rendezésekben akkor nem voltak nagy különbségek.
2. szerencse:
Magyarországon a külföldi szerzők operái az 1800-as évek közepe-vége(?) óta magyar szöveggel kerültek színre. Nem elemezve most a fordítás minőségét, egyes szövegrészeket a közönség betéve tudott, a közbeszédben szokásos fordulattá váltak – pl. „Az asszony ingatag...”, stb. Későbbi újrafordítások a már bevált részeket nem érintették.
Rádió: Kossuth és Petőfi. Operarészleteket hetente többször is adtak.
(Külföldi lemezek, felvételek esetleg nem álltak rendelkezésre, vagy politikai okokból mellőzhették őket? Ki tudja. )
A lényeg, hogy az operákat magyar művészek jó minőségű stúdió felvételein, magyarul hallgathattuk, kifogástalan szövegmondással. Ennek köszönhetően, ha az Operában nem is volt mindig minden érthető, a szöveget kívülről tudtuk.
3. sz. szerencse:
Az Operaház III. emelete és az Erkel Színház erkélyének hátsó sorai, bérletei szerényebb jövedelműek számára is megfizethetők voltak. Természetes volt, hogy egy-egy darabhoz többször is elmentünk.
Tehát, örüljünk a szerencsénknek.
A világ, mint tudjuk: kinyílt, halad, és ma más lehetőségekkel szerencséltet bennünket a sors. Próbáljuk ezeket is megtalálni.
Visszagondolva a hetvenes évekre, őszintén gyűlöltük a koncertek, előadások előtti hosszú, soha véget érni nem akaró ismertetőket. Nagy divatja volt ennek vidéken, diákoknak szánt előadások előtt, nyilván a fiatalság pallérozásának nemes céljától indíttatva. Az egyre növekvő nézőtéri zajszintből ítélve az ellenkezőjét érte el a gyakorlat, a diákság figyelme ellankadt, mire megkezdődött maga az előadás. Szegény színészek, énekesek ilyen módon hátrányból indultak, mert még ha az ismertető előtt némi izgalommal várták is az előadást a diákok, azt követően viszont már látványosan és visszafordíthatatlanul unatkoztak. Bíztam benne, hogy ez a gyakorlat mára már kiment a divatból, de ezek szerint nem.
Kedves "zöldszemű"!
Egy idős, kedves hölgyismerősöm, aki nagy operabarát és rajongója a műfajnak, anno sok-sok éven át még öt-hat különböző bérlete, kombinált bérlete is volt az Opera és az Erkel Színház előadásaira, idővel fokozatosan lecsökkentette a számukat: előbb négyre, aztán háromra, kettőre. Majd már csak egy premier - bérletet tartott meg magának - végül azt is "feladta"... Néhány éve - nem a kora miatt, és egészségi állapota még ma is megengedné - egyáltalán nem jár operába, mert nem tudja, képtelen elviselni mindazt, amit az utóbbi évtizedben s manapság látni lehet a magyar színpadokon, így a dalszínházban is: ő ahhoz a generációhoz tartozik, akit évtizedekkel ezelőtt magába szippantott a műfaj gazdagsága, sokszínűsége, bűvölete, átadta magát a varázsának, a csillogásának, de a romantika szélsőségei vagy a realista ábrázolású megközelítések is kislány korától rabul ejtették a szívét: a szépség, az érzelmesség, a fordulatos történet, de a mély mondanivalót sugalló, a történelmi korok levegőjét idéző látványvilág, vagy akár a vígoperai beütésű, harsány hangulatokat is kifejező, egyértelmű, világos szüzsé, hamar utat talált hozzá, és a daljátékok, a balett, a táncok is hamar elrepítették a komoly opera világába, amely „beszippantotta”: elkábította, „letaglózta”, a kapott katarzisokkal együtt, a hatalmába kerítették. Mint zeneszerető és -értő emberből, ámulatot váltott ki, amit látott, ami a nézőtérről elébe tárult: a két világháború között, de az ötvenes-hatvanas években bemutatott, felújított zenés darabok változatossága, az „aranykorszakok” legendás énekművészeinek produkciói, a színpadi kiállítások mind, lenyűgözték. Megismerte a magyar nyelven énekelt operákat, betéve tudta a cselekményt, a szöveget, az énekelt verssorokat… a zene, a dallam, a játákszituációk, a rendezés "elemei", a szerepek előadói - jelmezük is, a fejében megmaradtak. Mondhatni naponta az Operába/Erkelbe járt. Megrendítő, felkavaró élmények is tapadtak a látottakhoz-hallottakhoz. Könnyű volt mindezt befogadnia; a kor tehetséges, ügyes mester- rendezői és karmesterei egyaránt partnerei, odafigyelő „kiszolgálói” voltak a közönségnek, „képesek voltak” nem szembe menni velük és többnyire hűen „odavarázsolták” a színpadra a zeneszerző és szövegíró megálmodta elképzelést; a felépített díszletek között, szép kosztümös kiállításban és látványvilágával nem meghamisított adaptációjú alkotások sorai kerültek ki kezükből.
A hölgyismerősöm elmesélte azt is, mennyire várták az új bemutatókat, hányszor megnézték ugyanazt az operát, balettet, ugyanabban a rendezésben, ami a szívükhöz nőtt. Nem hiányoltak más rendezést, úgy volt jó és szép, ahogy kapták. Évtizedeken keresztül járt operába, balettelőadásra és mindig elégedett volt a látottakkal, a megtapasztaltakkal. Kielégítették a korabeli szép díszletek, jelmezek, a színpadi varázs, ami mindig hatott - és nem riasztott… Ezek együtt jelentették neki "az" operát - nemcsak az énekesek, karmesterek, énekkar, zenekar… Aztán azok az idők elmúltak , az az álomvilág lassacskán köddé vált/válik - átadva a helyét egy új, más, az idős korosztály által már nem kedvelt és bosszantó, untató, esetleg undorító, émelyítő, csupasz, sivár, érthetetlen, motiválatlan, meghamisított „valaminek”, aminek szinte már semmi köze nincs a szerzők eredeti alkotásához, de a mondjuk harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt színpadra állított, még a szerzői szándékot tiszteletben tartó rendezői elképzelésekhez sem.
Ez az idős hölgy mostanság többször kifejezést adott annak a nézetének: számára megszűnt – megszűnik az Opera (az operába járás). Be nem teszi a lábát oda többé, még ingyen sem. Ezek az újabb és legújabb rendezések már nem az ő világáé: mivoltuk, színvonaluk, mondanivalójuk, szellemiségük, sivárságuk, az adaptációk, az átértelmezések, (ál)aktualizálások, a tudatos elvetése mindannak, ami a "hagyományosat" jelenti, már nincs, nem létezik, „alig megfogható”; elviselhetetlenek, sok esetben meghaladja értelmi/felfogó képességét. Tisztában van vele, hogy az „őskor”-ba ma már nem lehet visszanyúlni, minden változik, ez az állapot nemcsak itthon, de opera világában szinte világjelenség, ami nem vigasztalja. Elismételte, ő a múltban él és ebből a "dobozból" már nem fog, nem hajlandó kilépni. Csodálkozik rajtam, akiről tudja, szintén mennyire híve voltam és vagyok a hagyományos ízlésvilágnak, aki szeretem a szépet, a kulturáltat, az egyértelműt, az érthetőt-világosat-egyenest; hogy némely gyomorkavaró darabot képes vagyok „fogyasztani”, nem menekülök ki a nézőtérről, ha ilyet kapok/látok, egyáltalán, nem futamodok meg előle, és ha találnék valami szörnyűséget e formabontó jegyeket magán viselő darabokban, lehetséges, hogy idővel „hozzáedződöm”, esetleg megbékélek ezzel, tudomásul veszem, hogy ez van, nem kapok mást, és így is visszamegyek újra megnézni akár, még akkor is, ha különben tényleg több tekintetben elborzaszt, ami a látómezőmbe kerül.
Azt mondom: azért találni még az ilyen rendezésekben is valamit, amivel azonosulni lehet/tudok, amit nem vetek el azonnal, ami megmozgatja fantáziám, hogy így is lehet csinálni, felépíteni, kivitelezni – felejtve a múltat, az akkori varázslatot, mert most más időket élünk, haladunk a korral; ami nem biztos hogy épületes, ami szívünkhöz szól és elménkben elraktározó/megmaradó; lehet, hogy nyers, „faragatlan”, olykor a tűrőképesség határán mozgó, de valamiért, valakiért még is azonosulni tudok azzal – feltéve ha jók a szereplő művészek, elégedett vagyok a fellépett énekesekkel, a kórussal, a zenekarral, karmesterrel… (a rendezésből csak azt tartom meg, amit „találatnak” tartok – ha van ilyen), találni azért olyan mozzanatokat benne, amelyeket megérthetek, amihez még nem kell „rejtvényt fejtenem”, hogy tudjam, mi is a végső mondanivalója, és persze a függöny mögötti történésektől nem kell behunynom a szemem… Megnézem, amit kapok, aztán levonom a következtetéseket, úgyis, hogy a régen látottak iránt való nosztalgiaérzés megmarad, de elkönyvelem, hogy tetszett, nem tetszett, ha tetszett miért tetszett, ha nem tetszett, miért nem tetszett; felesleges szembeállítanom azzal a színpadképpel, látvánnyal, rendezéssel, amely gyermek-és ifjúkorom emlékei között emlékezetes emlékképként megmaradt. Tehát nem veszett ki belőlem a hagyományszeretet, és bizony sokszor én is visszasírom a „régit”, a több évtizedeset, hiszen a „hagyomány” ismeretében magamban letisztultak ezek, s mindenkor helyre tudom tenni a múlttal szakítani kívánó, csak a mára kihegyező és kivetülő, a kortárs, elvont képzeteket, képzettársításokat, a „valóság”, a „mindennapok” lecsupaszított miliőjét idéző, abban csapongó „ötlet-börzét”, „ötlettelen” víziókat.
Csupán kíváncsi és érdeklődő ember vagyok, míg az említett idős hölgy szemében ezért kissé „mazochista” érzetet-lelkületet kelthetek… ezt belátom. Ez az ellentmondás persze lecseng, amikor elolvassa a Momus írásait, melyből válogatok neki és kimásolva odaadom azokat – hogy szembesüljön azzal, miből maradt ki, minek örüljön, avagy ne örüljön. (Amikor szóban megbeszéljük az olvasottakat, szinte minden esetben hálát ad az égieknek, hogy már nincs bérlete; nincs mi ösztönözze oda, ahol nem azt kapná, amelybe anno annyira „beleszerelmesedett”, ami félévszázados, de legalábbis több évtizedes emlékfoszlányok, amibe kapaszkodhatna… ami már (zene)történelem. Utoljára Gruberova kedvéért mégis kivételt tett, és jegyet vásároltatott magának Donizetti Luciájára az Erkel Színházba – utólag elmondá: szívesebben vette volna, ha csak koncertszerű előadásban kapta volna…)
Nem kellett volna ezzel a csúnyasággal a fantáziámat szennyezni...nem nézek oda és kész!
Majd fotózhatsz, ha ott tartunk :-)
"Új ruhákat vennék reprezentatív alkalmakra."
Eddig az idei nyár legnőiesebb, leg-operatisztelőbb bejegyzése!
Ezt kapd ki, bayreuthi Tannhäuser-rongáló, szakállas, sárga és fehér tütüs nőimitátor:
Le Gâteau chocolat. 
Süticsoki, most egy igazi nő mondja. De a te kedvedért biztosan nem venne új ruhát...
Én az alábbiakkal teljes mértékben egyetértek és sok sikert, jó erőt kívánok a megvalósításukhoz! Még akkor is, ha mindez lehetetlennek látszik – pillanatnyilag.
Minden változik és ez a helyzet is normalizálódhat.
Abban az esetben, ha visszatérünk a klasszikus művek eredeti előadásához,
általánosságban véve és majd, ha visszatér a nézők bizalma
- még az idős emberek is elmennének, valami szépet látni és hallani, ahogy hallom, még egyszer, mert most nagyívben kerülik az Operát,
- nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák generációira is lehet számítani,
- az iskolai oktatási tervekbe is újra feszengés nélkül be lehet majd tenni az operai programot, pl. esztétikai, erkölcsi adott esetben a hazafias nevelés céljaihoz, ha még van ilyesmi egyáltalán...?
- új ruhákat vennék reprezentatív alkalmakra :-) .
Az előzményekből kiemeltem:
Ehhez a „hagyományos előadások az Operában” felvetésemhez mostanáig nem találtam hozzászólást.
A legfontosabbnak azt tartottam, hogy a remélt következő operabarát-generáció
először, legalább egyszer! az operákat az eredeti formájukban ismerhesse meg.
Ahogyan szövegkönyv írója és a zeneszerző együttesen megalkották.
A mondanivalóhoz illő színrevitelben.
A megvalósításhoz - mint legideálisabb, legméltóbb helyszínre - a budapesti Magyar Állami Operaházra gondoltam.
Szerintem ez nemcsak az operákkal épp hogy ismerkedőket vonzaná, de a világ más részeiből is szívesen jönnének Budapestre opera barátok, akiknek van igénye a tartalom és a forma egységére: hagyományos operaelőadásokra, Európa egyik legszebb, neo-reneszánszdalszínházában.
Évekkel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ha szóba kerül valamelyik opera, az unokáimnak elmesélem a történetét. Zenei tanulmányaiknak hála, több dallamot ismernek.
Ha érdekli őket, kinézünk egy előadást az Operában, és előtte elolvassuk az Operakalauzt, hogy a cselekményt térben-időben el tudják helyezni. Ez néhány esetben sikerült, máig emlékeznek rá.
Szerintem egyetértett mindenki Veled.
Tavasszal az Aidát közvetítették a MET-ből a MÜPÁ-ban és azért vittem el a 15 éves múlt kamasz fiamat, mert a Mohácsy-féle (amúgy nem a legvadabb) rendezés maceráit szerettem volna kikerülni... Ehhez nagyon jól jött ez a klasszikus szépségű rendezés... (a felvonások közti szövegelést unta egyedül)...
Kedves Klára, valamint Búbánat, IVA, Franca, Bermuda (7049 – 7056) Fórumtársak,
július -24-i 7048. sz. bejegyzésem, hogy a mai fiatalokkal hogyan lehetne megszerettetni az opera műfaját, válaszokat generált.
A legtöbb hozzászólás ahhoz érkezett, hogy az előadás természetesen érthető kell, hogy legyen: idegen nyelven énekelt előadásnál magyar fordítást, magyar műveknél idegen nyelvű szöveget kell vetíteni. .
Igazat kell adnom azoknak, akik a magyar operáknál is szükségesnek tartják a szöveg vetítését, mert az énekeseknek nem minden szava érthető. Az ének fontosabb, mint a szövegmondás.
Többen adtak ötleteket a díszletekhez és a jelmezekhez.
Szerintem a hagyományos színrevitelnek a szerzők eredeti mondanivalóját kell szolgálnia. Hogy miként, azt szándékosan nem részleteztem, azért van a feltételes –hat/-het/-lehetőleg minden mondatban.
A legfontosabbnak azt tartottam, hogy a remélt következő operabarát-generáció
először, legalább egyszer! az operákat az eredeti formájukban ismerhesse meg.
Ahogyan szövegkönyv írója és a zeneszerző együttesen megalkották.
A mondanivalóhoz illő színrevitelben.
Ahogyan a mindenkori Operák könyvében mindenki elolvashatja.
Indoklásom:
Aki nem ismeri az eredeti művet, később nem fogja tudni mihez viszonyítani az egész világon dívó ilyen-olyan átértelmezéseket.
Példát is hoztam: az átdolgozást, a karikatúrát is csak az érti meg, aki ismeri azt, akiről-amiről szól.
A megvalósításhoz - mint legideálisabb, legméltóbb helyszínre - a budapesti Magyar Állami Operaházra gondoltam.
Két legyet szeretnék ütni egy csapásra.
Szerintem ez nemcsak az operákkal épp hogy ismerkedőket vonzaná, de a világ más részeiből is szívesen jönnének Budapestre opera barátok, akiknek van igénye a tartalom és a forma egységére: hagyományos operaelőadásokra, Európa egyik legszebb, neo-reneszánsz dalszínházában.
Évekkel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ha szóba kerül valamelyik opera, az unokáimnak elmesélem a történetét. Zenei tanulmányaiknak hála, több dallamot ismernek.
Ha érdekli őket, kinézünk egy előadást az Operában, és előtte elolvassuk az Operakalauzt, hogy a cselekményt térben-időben el tudják helyezni. Ez néhány esetben sikerült, máig emlékeznek rá.
Remélhetőleg elmennek majd más előadásokra is.
Egy operaelőadásra különös gonddal készülünk. Igényesebben öltözünk, az Operaház, a terek, a fények, a művészek, az élő produkció, a közönség , a tapsok – sokáig tartó, sokrétű közösségi élmény. Lehet belőle számtalan példát felidézni, vagy tanulságot levonni.
Előadás, otthon? Nem működik.
Gondosan kikerestem, beszereztem hagyományos, látványos, magas művészi színvonalú DVD-ket – hiába. Kamaszok nem ülnek velem végig három felvonást a képernyő előtt, ha még nem ismerik a művet. Nem fárasztják magukat a felirat apró betűinek a böngészésével – ha egyáltalán van magyar szöveg - , hanem diplomatikusan elköszönnek és visszavonulnak az okostelefonukkal.
Teljes opera, CD-n? Még reménytelenebb.
Ehhez a „hagyományos előadások az Operában” felvetésemhez mostanáig nem találtam hozzászólást.
Rosszul közelítettem volna meg?
Nyilvánvaló képtelenség, szót sem érdemes rá pazarolni?
Vagy annyira kézenfekvő, hogy mindenki egyetért vele?
Ha a (röviden) színházi személyzet „civillé válása” félóráig, sőt óráig is eltart, ez csak igazolja villamosvezetőm tapasztalatát. Beszélgetésünk idején a 28-as még ideiglenesen a Keletihez tartott. Mire onnan fordult és a kőbányai végállomástól újból az Eiffel Műhelyházhoz érkezett, éppen felvehette az onnan „özönlő” tömeg maradékát, amelyet immár a második járatnál szokatlannak talált.
Különben igen változó és olykor meglepő a művészek lesminkelésének, átöltözésének ideje. Hányszor előfordult, hogy ugyanarra a földalattira várakoztunk az operaházi alkalmazottakkal! Vagy mire a Radnóti Színházban megkaptam a kabátomat a ruhatárban és kikeveredtem a Nagymező utcából, az Andrássy úton már találkoztam színészbejáróból kifelé tartó színészekkel.
A kiigazítást köszönöm. Be kell vallanom, hogy az említett régi-új neveket nem tanultam meg pontosan, mert azonmód a Tolbuhin körút és a Dimitrov tér neveket használom. (Még jó, hogy kissé feljebb a Molotov tér nevét korábban megváltoztatták, így nem szokhattam meg.)
De nem is hivatkoztam a fórum szabályzatára, ezúttal sem. A kifogásaimat leírtam, és nem ismétlem tovább.
Udvariasságból válaszolok, röviden.
El lehet olvasni korábbi, szintén általában rövid bejegyzéseimet az ebbe a fórumba és az említetteken kívüliekbe beírtakat is, azaz el lehetett volna olvasni…
Nem vagyok oda-visszavágó típus, ezért most már csak annyit teszek hozzá, hogy nálam a színvonal magyar anyanyelvűeknél a magyar nyelv tiszteletben tartásánál kezdődik, gondolom most már világos. :-)
Felnőtt ember vissza tudja tartani az ingereit, azaz el lehet menteni a piszkozatokat és később helyesen bejegyezni.
Kedves Lujza, köszönöm. Mi tagadás, lebuktam: nincs "Ringató"-korosztályos csöppség a közvetlen környezetemben és bár hallottam ezekről a programokról, megfeledkeztem róla. Egy ötletünket tehát megvalósították. Pech. Illetve szerencsére :-)
Kedves smaragd, üdv. itt! Nagy öröm, hogy ezúttal nem csupán 2-3 érdekfeszítő, sokunkat megmozgató topikba (Kemény Egon, Franz Schmidt) írt be. Bár nem túl érdemi ügyben, de e rovatban is végre megszólalt. Örömmel jelentem, hogy visszatértem állomáshelyemre, ahol megszokott, ékezetes gépemen potyogok pötyögök. Nem ígérhetem, hogy ezentúl ez mindig így lesz, sőt. Megtisztelő, hogy néhány utóbbi, ékezetek nélküli beírásomat kigyűjtötte. Több is van, korábbról. Hogy attól, hogy ékezet nélküliek, színvonaltalanak lennének? Hm, érdekes (mások is írnak így olykor)...mert mi más miatt minősíthette "fenti bejegyzéseimet" színvonaltalannak, ha egyszer -ön írta- nem olvasta el azokat (sem)? Üdv. ED
1. Nem írtam, hogy büszke vagyok rájuk, legfeljebb büszke lehetek rájuk, de az nem ugyanaz és azt sem írtam. Hanem, hogy -és milyen jó ezt ismét leírni, kösz!- "dicsoseget hoznak hazajuknak. Mert mint mar irtam, a haza nem azonos a hazat aktualisan iranyito kormanyzattal, semelyikkel." (ekezetek nelkul, pfuj!)
2. Bocs, tényleg köszönöm a jegyár-infókat. Akkor kiterjesztőleg így: sem Erkel (alap) helyárait, sem a legutóbbi áremelés mértékét nem gondolnám példátlannak. Mint jeleztem, a zárvatartás átkos éveiben elmaradt áremelést akarhatták/kellett behozni, ami közgazdaságilag indokolt. A közönség "goromba" reagálás=fogyása mint az -zéta- áttekintő írásából kiolvasható, számos tényezőből eredeztethető, aminek csak egyik -szerintem távolról sem fő- oka az áremelés.
Csak egyszer jutottam be műhelyházi előadásra, a többi produkcióra szétkapkodták az (ingyen)jegyeket. Előadás után éppen csak elértük az utolsó "normál" járatot, a következő = már éjszakai járat 30 perc múlva jött kiírt menetrend szerint. Főleg zenekari művészeket láthattál a szerelvényen (+tűzrendészt, ha aznap nem volt havária esete), mert ők gyorsak lehetnek: hangszerüket le- ill. elteszik, gyors átöltözés, máris indulhatnak. A többi fölsorolt közreműködő nem tud ilyen hamar "civillé" válni, ők aligha érhették el a normál járatot. Dehát mit lehet tenni, ha a külső belvárosi külső Köbányai úton még nem jár az M10-es metró. M10 lesz, számozás 9-ig már foglalt. Menetrendet linkeltem! Remek PR-szlogen ötletet adhattál Főig. úrnak!! "Operát nézni jöjjön Műhelyházunkba! Nagyszerű produkciók, olcsó helyárak (csak 30€!), közvetlen párizsi vonatösszeköttetéssel!" Jobb híján -gyenge franciaságom miatt- Google fordítóval: "Venez regarder l'opéra dans notre studio! De superbes productions, des prix raisonnables (seulement 30 €!) Avec correspondance directe en train vers Paris!" PS Apró kiigazítás: néhai Tolbuhin körút régi-mai neve Vámház körút, néhai Dimitrov tér régi-mai neve Fővám tér. Fővámház az ott álló Ybl-palota volt (nem az Népköztársaság Andrássy-úti).
UFF Jó reggelt, jó hetet-havat! Nem találtam a szabályzatban olyan passzust, ami tiltaná szakácskönyv belinkelését. Miért is tiltaná? Hiszen pl. ez a link is némileg operai vonatkozású. "A gyomor a legnagyobb karmester", mondta a maestro.. Tegnap belinkelt receptkönyv szerzője nem mérhető a "pesarói hattyúhoz"...vagy mégis? Ha Beethoven a zene Mozartja, miért ne lehetne ő a zene politika szakácsművészet Rossinija? Ha tudná, kihez hasonlítom, talán örülne neki. "Egy logikai követeztetés a felelőtlen hasonlatosdiból nem hitvallás."-írod te. Egy felelőtlen következtetés a logikai hasonlatosdiból hitvallás.- írom én. Így írtok ti (Karinthy) és így írunk mi :-) Igyekszem jelen lenni, igen: gondolataimmal együtt -akadnak, akik talán elviselik - politikai üzeneteim viszont nem. Legfeljebb gondolataim páraknak érdektelenek/nem tetszenek: átugor(hat)ják. Én bizony dolgosmagyaroztam. Dolgosak vagyunk, tán nem?
E.D. bizonyára olyan laptopról írta az említett sorszámok alatti "szösszeneteit", amin nincs magyar írásjel - ékezet; más fórumtársak esetében is találkozhattunk már "ékezetlen" beírásaikkal. Magam sem helyeslem ez "írásmódot".
Fórum - Hozzászólások a Momus írásaihoz (RM, 2002-11-15 12:47:11)
7098, 7099, 7100, 7101, 7102
A magyar nyelv ékezetes magánhangzókat is használ,elhagyásuk magyartalan.
Nem találok mentséget a fenti bejegyzések színvonaltalanságára, és azt hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezeket nem olvassa el.
Nem is csak egy HÉV-et említhetünk: a ráckevei mellett a csepeli gyorsvasút, amelynek a környék rendezése, fejlesztése előtt nem volt megállója a Boráros tér és a Szabadkikötő között.
1. Légy nyugodtan büszke azokra, akik miatt olykor szégyenkezni lehet.
2. Nem köszönted meg, hogy pontosítottam az Erkel Színház helyáremelésének ütemét. Ez nem baj, de a ferdítés az. Másodszor hangsúlyozom: nem az Erkel helyárait neveztem gorombának, hanem a legutóbbi áremelés példátlan mértékét, amire a közönség is „gorombán” reagált, mely reagálása szorosan összefügg a topic aktuális témájával (Zéta vitairata).
Valószínűleg több, mint félezer ember távozhat a Műhelycsarnokból egy-egy előadás után. A 300-400 nézőn kívül ugyanis, több-kevesebb csúszással, még legalább százan: énekkar, zenekar, balettkar, szólisták, a művészeti, technikai és kiszolgáló személyzet, a tűzrendésztől a ruhatárosig. Nem hiszem, hogy valamennyien személyautóval közlekednek, eddig is sok ismerős arcot láttam a villamoson a színházi „szolgálattevők” közül.
Csak egy „szállásom” van. Az nem a Keleti pályaudvar, de vegyük azt példának, hiszen onnan számos további járat indul, még Párizsba is. Ha a Müpánál a 2-es jön előbb, nem érdemes tovább várakozni: arról hamar át lehet szállni a Fővámház térnél a 4-es metróra (0–9 perc várakozási idő), ahonnan a 4. megálló a Keleti. Ha a 24-es érkezik előbb a Müpához, azt sem érdemes elengedni. Késő este gyorsvonatként működik. Kevés utasa van (valószínűleg ezért nem gyakorítják), ha senki sem várakozik egy megállóban és senki sem jelzi leszállási szándékát, meg sem áll. Hihetetlenül gyorsan jut el a Keletihez.
Helyetted jelzem, hogy OFF: itt két teljes hozzászólásodban nem a Café Momus írásaival foglalkozol, hanem velem. Semmilyen címen sincs helye szakácskönyv belinkelésének a Hozzászólások a Momus írásaihoz topicban. Egy logikai követeztetés a felelőtlen hasonlatosdiból nem hitvallás. A gusztustalanság és az undor szavakat csakis a leírt gondolataidra, a folyton jelen levő politikai üzeneteidre vonatkoztathattam, rád nem, hiszen nem tudom, ki vagy, valószínűleg sosem láttalak. De ha mindenárom magadra akarod venni, az ellen nem tehetek.
A hozzászólásaim időpontjai nekem nem „problémáim”, csak magánérdekűek, a tartalmaktól függetlenek, az azokra történő utalás: személyeskedés. Én nem dolgosmagyaroztam, ne is próbáld azt is rám ruházni!
A Müpa megelőzőtt titeket az ötletelésben, Gállné Gróh Ilona, a módszer kidolgozója, a kezdtektől fogva tart itt Ringató néven babakoncerteket, elég nehéz bejutni rá. A közlekedést pedig nemcsak a 2-es és 24-es villamosok jelentik, bár sokan azt választják. De az 1-es villamos már Kelenföldtől Óbudáig közlekedik, gyakrabban is jár, és főleg több utast tud szállítani. Emellett buszok is járnak a Soroksári úton, sőt a HÉV mellett még vizibusz is van, de leginkább hatalmas autóparkoló, ami sehol máshol. Szükség is van rá, mert a hangversenyterem befogadókészsége az Erkelével vetekszik, és többnyire mégsem akkora probléma a megtöltése.
