Üdvözlünk sokadízben itt ma (Varázsfuvola-gyerekelőadás a Műpában)

– Vigyázat! Gyerek van nálam, és nem félek használni – rikkanthattam volna a színpad felé, hiszen elvileg nincs kényelmesebb ennél: én, mint kísérő, csak nézem a műsort, aztán kikérdezem a gyereket, elvégre neki szól az előadás, őt kell elbűvölni.

Lötyögő pongyola (Az NFZ és Olga Kern)

Tulajdonképpen a Sosztakovics-zongoraverseny után abba is lehetett volna hagyni. A második félidőben a jókedvem nem nagyon tért vissza. A nagybőgőkön megszólaló kontra C-nek még örültem – hiába, ez szinte semmilyen hangfalon nem képes megszólalni, pláne nem így –, aztán viszont szinte minden úgy maradt.

Értelem és érzelem, avagy az intimitás iskolapéldája (Matthias Goerne és a Bázeli Kamarazenekar)

Egészen különleges ajándékot kaptunk a Bázeliektől: a muzikalitás, az érzelmek, és a hatalmas szakmai tudás egy olyasféle egységét, ami előtt csak meghajolni érdemes. Az együttes és Matthias Goerne barokk estje feledhetetlen élmény volt.

Orosz mesék zenekarra (A Concerto Budapest hangversenye)

Rimszkij-Korszakov Seherezádéjában alig van valami. Hacsak nem az, hogy az egyik legkiválóbb hangszerelő megmutathatta benne, milyen sokszínűen és csillogóan szólhat egy romantikus nagyzenekar. Itt az együttes minősége lesz maga a mű.

A mélység titka (Az NFZ és Cyprien Katsaris)

Ha nem is nagyon, de mégiscsak eltért a kedd esti koncert műsora az oly szokványos nyitány–versenymű–szimfónia felépítéstől. Meglepő módon erről leginkább a zongoraverseny szólistája tehető „felelőssé”, de ne szaladjunk ennyire előre.

Egy nyári éj mosolya – Sondheim-darab a Centrál Színházban

Sondheimet az angolszász világban már-már arcpirító tisztelet és megbecsülés övezi, idehaza meg jószerivel nem is ismerik, legutóbb négy évvel ezelőtt került be a neve a hazai koncertajánlókba. Most a Centrál Színház mutatta be – példás szereposztásban – egy 1955-ös Ingmar Bergman-filmen alapuló darabját.

Jó és rossz darab, jó és még jobb előadás (A Nemzeti Filharmonikusok és Kovács János)

A Glagolita misét ugyan 7-8 éve hallhattam a Zeneakadémián, de azt nem tudom, hogy a Szent Sebestyén vértanúsága mikor ment utoljára koncerten – már ha egyáltalán... Ritkán játszott és nehezen befogadható művek, nekünk, képzett veteránoknak is kihívás.

Mert sztároknak lenniük kell! (Juan Diego Flórez koncertje az Operaházban)

Flórez az idei Met-közvetítések egyikében Ory grófként kápráztatta el az operarajongókat, rengeteg lemez- és videofelvétel készítette elő budapesti bemutatkozását. Amennyire egyértelmű volt eddigi megítélése, annyira biztos vagyok benne, hogy tegnapelőtti koncertjével kapcsolatban erősen megoszlanak a vélemények.

Kell azért erő is (A Nordic Symphony Orchestra Anu Talival)

Szép a nemzetköziség eszméje, de hát egy alkalmi zenekart igazán magas színvonalon, néhány koncert erejéig, csak kivételesen jó karmester képes működtetni. Már most tudatom: Anu Tali nem ilyen nagyformátumú egyéniség.

Újrakezdés (A Pannon Filharmonikusok és Bogányi Tibor a Műpában)

Számos ponton élvezhető, barátságos hangverseny volt, de jobb szeretem azt hallani, ha egy ihletetten muzsikáló társaság képességei fölött teljesít. Ezen a koncerten viszont egy többre képes és többre hivatott zenekar nem tudta kifutni magát, ami elkerülhetetlenül okoz némi kedvetlenséget és hiányérzetet.