A sok kritikus beírás nekem azt jelenti, hogy a fórumtársakat, ahogyan a rajtu(n)k kívüli világot, érdeklik az új produkciók, azaz klasszikus operák esetében az újszerű megközelítések, értelmezések. Vannak köztük, amik tetszenek, vannak, amik kevésbé és vannak szép számmal, amiket a pokolba kívánnak. Na de kinek-kinek más az, ami tetszik, kevésbé tetszik, pokolba kívánja. Amit TV-ben, neten lát, azt ingyen látja, csak az idejéből ment el rá annyi, amennyi. Ha pedig már menet közben nem tetszik valami, akkor "klikk", odébb- vagy kikapcsol. Ugyanaz másoknak meg pont bejön. Hosszabb távon pedig nyilván azok a rendezők maradnak az élbolyban vagy egyáltalán: a pályán, akiknek a közönség többsége igennel szavazott több produkciójára. Ez is egyfajta szelekciós-evolúciós folyamat. Rostán fennakad, rostán kihullik.
Szerintem az, hogy nem vesz el, az nem elég. Akkor érdemes valamit át - vagy újragondolni, ha valamit hozzá tudok adni. Az, hogy az eredmény nem rosszabb, mint a korábbi, még nem igazolja, hogy jó. Ráadásul az esetek többségében sajnos a végeredmény rosszabb. Pont azért, mert a mű leveti magáról a hozzá nem illő sallangokat. Természetesen nagy általánosságban a Don Carlos bármikor játszódhat, hiszen a hatalom és a magánélet konfliktusa, a különböző ideológiai nézetek ütközése bármilyen korban, így napjainkban, is előfordul. Csakhogy vannak olyan mozzanatok, mint például a főinkvizítor szerepe, amelyet nagyvonalúan negligálhatunk, ahogy a rendező szeretné is, de azért ott vannak és ellentmondásban vannak egy későbbi korszakkal. Elvben valóban tök mindegy, hogy karddal vagy géppisztollyal vannak-e felfegyverezve az Edgar után kutató rawenswoodi katonák, de mennyiben ad valamilyen pluszt a műhöz az utóbbi eset? Egy korábbi hozzászólásban már utaltam a Borisz Godunovra. Divatos ezt a művet a mai vagy a szovjet korszakba áthelyezni. Csakhogy a hatalom sem az egykori Szovjetunióban, sem a mai Oroszországban - legalábbis egyelőre - nem egyeneságon öröklődik, mire a korábbi vezető fia hatalomra kerülne, a jelenlegi vezető rég a hamut is mamunak mondja, így teljesen felesleges a gyereket meggyilkoltatnia. Mivel azonban a mű elsősorban Borisz lelkiismeretfurdalásáról szól, a mai környezetbe helyezés, bármennyire tetszetős is, teljesen értelmetlenné teszi az operát. Konklúzióként legfeljebb annyit szűrhetünk le, hogy a hatalom csúnya dolog, egyesek ölni is képesek érte. De ez nem derül ki a darab realista előadása során is? Vagy ki az ördög bízza igazát manapság istenítéletre, mint a Lohengrinben? Ha jogi problémám van, az illetékes bírósághoz fordulok, amely majd évek múlva ítéletet hoz az ügyben. Ezeket el lehet bagatellizálni, de megkerülni sajnos nem. A rendező pont arra spekulál, hogy kritika nélkül átengedem magam az "újításainak" és elfeledkezem az ezáltal keletkező ellentmondásokról. De önmagában, attól, hogy a szereplők mai környezetben, mai ruhákban flangálnak, az előadás nem lesz jobb, de még korszerűbb sem. Legfeljebb más. Én egy új rendezéstől nem csak formai, de érdemi új megközelítést várok. Természetesen formailag is lehet újdonságot nyújtani, ahogy a realista rendezés keretein belül is meg lehet teljesen újítani egy művet. Például azzal, hogy a Szöktetés a szerájból-ban Szelim basa szerepét Londonban nem a szokásos módon, egy tisztességben megőszült jellemszínészre vagy egy kiérdemesült comprimarióra osztották, hanem a szívdöglesztő Oliver Tobiasra, egyszeriben komoly tétje lett a darabnak. A basa itt nem csak nagy igazságokat mond ki, és míg a szokásos felállásban már csak koránál fogva sem jelent semmi veszélyt Constanzára, Tobias szerepeltetésével viszont Belmonténak váratlanul valódi vetélytársa akad, akire joggal lehet féltékeny. Vagyis egyetlen apró ötlettel egy mű teljesen új fordulatot kaphat.
Mivel csak most értesültem róla, nem emlékezhettem rá. :O))) Csak azt tudom hozzátenni: Vannak még pihent elmék.
Természetesen sok librettóban vannak zavaros mozzanatok. A Trubadúr esetében még elfogadható, ha az éj homályában valaki összetéveszti az egyik udvarlót a másikkal, főleg, ha az egyiknek csak a hangját hallja, míg a másikat látja. Manrico származásával kapcsolatos naivitása már valóban menthetetlen. De például a Rigolettóban is Rigoletto elvben a világtól távol neveli lányát, nehogy áldozatul essen a hercegnek, de a szomszédban mégis ott van az egyik legszervilisebb udvaronc, Ceprano gróf palotája, ráadásul hosszú éveken keresztül észre sem veszik egymást. Az Aida második és harmadik felvonása között is mindössze egyetlen nap (vagy még annyi sem) telik el, az egyiptomiak mégis harcra készülnek, noha éppen a minap verték tönkre az etiópokat. Radamest többek között azzal vádolják, hogy elhagyta a tábort, pedig neki esküvőre és nam harcra kellene készülnie. Szóval az opera világában sok minden több sebből vérzik, de ha jó a darab és jó az előadás, akkor ezektől eltekintünk és teljesen átadjuk magunkat az élvezetnek.
Azért van még a Trubadúrban is egy-két apróság, például amikor Leonóra összetéveszti a két testvért. Nem könnyű a színpadon két teljesen eltérő testalkatú énekessel előadatni ezt, ráadásul az egyik tenor, a másik bariton. Állítólag emiatt volt Münchenben szegény Harteros vak Leonóra. És Manrico váratlan felbukkanásai is furcsák, no meg az, hogy Azucena pontosan elmondja a fiának, hogy dobta tűzbe az egyetlen gyerekét, és ő mégis elhiszi, hogy az anyjával beszél. Igazi vadromantikus történet.
Ki emlékszik a két évvel ez előtti párizsi Aida előadásra, ahol színpadi segéderők térdencsúszva mozgatták az életnagyságú Aida plasztikfigurát? Szerencsétlen Sonja Radvanovsky csak a hangját kölcsönözte a szobornak, akit Kaufmann a szerep szerint lelkesen ölelgetett. A sovány magyarázat szerint a hajdani gyarmatosítók által elkövetett bűnökért akartak kárpótlást nyújtani.
Tökéletes! Évekkel ezelőtt talán a Mezzón láttam egy 19. századi környezetbe helyezett Aidát - aztán kikapcsoltam, mert vsz. helyesen tippeltem, hogy a Szuezi-csatornában végzi a címszereplő és a hőstenor. A néhai Schlingensief zavaros értelmiségi rizsával magyarázta az agyonzsúfolt, különféle szimbólumokkal - nyúl, tojás, Willendorfi Vénusz - telerakott, afrikai/afganisztáni előretolt helyőrségként berendezett színpadképet, amely felett fókakolóniákról szóló filmet vetítettek, mindegyik szereplőnek megvolt a maga mása stb. Ebből csak a nagy semmit lehetett kivenni, ugyanakkor KW Mesterdalnokok-ja (Bayreuthban, 2010-ben láttam), ugyanő 2004 előtti würzburgi Hollandija, netán Kovalik MüP-ban színre került Hollandija - komoly erkölcsi kérdéseket feszegettek, noha persze semmi közük sem volt az eredetihez. Nem közismert, főleg barokk operák esetében viszont - én legalábbis így vagyok vele - a mai néző/hallgató csakis úgy tudja elviselni a végtelen hosszú (bravúr)áriákat és a parttalan recitativokat, ha közben folyton történik valami a színpadon. 2 példa a MÁO-ból: Remekül szórakoztam anno Kovalik Xerxesén, hiszen azt a tömény bugyutaságot kizárólag szellemes ötletek képesek ellensúlyozni. Nem néztem utána, de élvezetes volt a mai környezetbe áthelyezett Olasz nő Algírban (Erkel, még az Andrássy úti tatarozás alatt.) KW 2004-es Erkel-beli Lóheringje ugyan szintén komoly erkölcsi tanulsággal bíró történeté alakította át a dédpapa - Erich Rappl szerint legirreálisabb, emiatt a legtöbbet kigúnyolt - librettóját, viszont én anno a legautentikusabb forrásból értesültem róla, hogyan is ment a "gondosan kidolgozott műhelymunka".
A Trubadúrral kapcsolatban nekem mindig is az volt a véleményem, hogy abszolút logikus minden, feltéve, ha a teljesen valószínűtlen kiindulópontot elfogadjuk. Onnan már megy minden, mint a karikacsapás. A kétféle rendezői attitűd között nagyjából azt a különbséget érzem, amit Te is megfogalmaztál. A modernkedő rendezés lényegében hagyományos színház, csak mai vagy legalábbis nem a cselekmény szerinti korba helyezi a darabot, ami egyes esetekben bejön, véleményem szerint azonban az esetek többségében nem. Ezekben az esetekben a rendezőnek nincs határozott koncepciója, inkább csak ötletel, az egész nem alkot egységet és az egész előbb-utóbb megbicsaklik a mai és az eredeti kor közötti különbségeken. A rendezői színház rendezői viszont komoly koncepcióval rendelkeznek, amelyet következetesen végig is visznek, számukra a mű csupán egy lehetőség, amellyel reagálni akarnak valamilyen általuk fontosnak tartott társadalmi problémára. Véleményem szerint - fejet hajtva az igen komoly szellemi tevékenység előtt - ezzel az a baj, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a mű tartalmát, üzenetét, sőt nemegyszer azzal éppen ellentétes üzenetet fogalmaz meg. Igy mondjuk, végül nem Wagner Bolygó hollandiját vagy Mesterdalnokokát látjuk, hanem Kovalikét és Katharina Wagnerét.
A Trubadúrral kapcsolatban évekkel ezelőtt Pál Tamás karnagy úr megírta, mivel érdekelte az eredeti, lefordíttatta a Cammarano által teljesen "operásított" spanyol eredetit. Minden vadromantikus fordulata dacára ott a cigányasszony a cselekmény nagyon tudatos alakítója, sőt logikus magyarázat is akad arra, amin a mezei operabarát csak kapkodja a fejét. Más: Ha különbséget teszel modernkedő és rendezői színház között, akkor modernkedő pl. az, ahol a szerző korába, vagy teljesen más időbe helyezik a cselekményt - Chéreau-féle 76-os Ring, benne Wotan császárkabátban, de dárdával, ugyanakkor az események bemutatása a hagyományt követi, tehát Alberich ellopja az aranyat stb. Rendezői színház viszont, ahol a színpadon látottaknak semmi közük a librettóhoz, pl. KW würzburgi "Hollandi"-ja.
Tévedések elkerülése érdekében én nem a teatrális operai manírokat vagy akár a realista színház minden kelléket hiányolom vagy sírom vissza. Peter Stein salzburgi Don Carlosa a maga poszt-realista stílusával, amely szinte csak jelzi az adott kort, tökéletesen szinkronban van a művel. Az viszont, hogy csupán modern miliőben adnak elő egy darabot, véleményem szerint semmit sem ad hozzá, sőt legtöbbször kimondottan problematikus. A Trubadúr librettója egyébként, az alap szituációt leszámítva, amivel érdekes módon senki sem foglalkozik, nevezetesen, hogy miképpen lesz egy írni-olvasni nem tudó cigányok között felnövő fiatalemberből nem csak hadvezér, de még udvari költő is (ha csak nem a Mágnás Miska logikája alapján, mely szerint egy gróf pusztán a származása alapján több kilométerről, szél ellenében is felismerhető) a maga vadromantikus módján tökéletesen logikus. Ennél az operánál egyébként nem lenne különösebben zavaró a cselekmény más korba történő áthelyezése, csak - legalábbis számomra - semmiféle pluszt nem ad hozzá. Az operák többségénél azonban sajnos az ilyen módosítás, mint a Manon Lescaut esetében is, előbb-utóbb összeütközésbe kerül a művel. A baden-badeni Istenek alkonya rendezője például jogosan érezte, hogy egy ballonkabátos Hagen kezébe nemigen illik egy dárda. Csakhogy sajnálatos módon ő a ballonkabátot választotta, így nála Hangen egy bicskával döfi le Siegfriedet, amivel viszont azt mutatja, hogy fogalma sincs erről a műről, hiszen a dárda a Rajna kincse második képétől kezdve az egész Ring ciklus egyik legfontosabb jelképe. Vagy igen eredetinek tűnik a Rigolettót egy Las Vegasi kaszinóban játszatni, csak hogy a darab tétje ezáltal egyre alacsonyabb lesz. Ami Victor Hugonál egy tehetséges, de könnyelmű, a tettei következményeivel nem törődő uralkodó és az őt kiszolgáló udvar kemény bírálata, Verdinél már eleve inkább az általa annyira kedvelt apa-lánya kapcsolatra irányul, de azért a mantovai herceg személyében még mindig egy uralkodó cselekedeteinek erős kritikája, az a Las Vegas-i mulatóban csupán egy munkáltató-munkavállaló közötti konfliktusra egyszerűsödik, amit még az arab sejknek ábrázolt Monterone körüli diplomáciai bonyodalom is súlyosbít. Ráadásul míg Verdinél Sparafucile egy pitiáner bérgyilkos, aki sohasen látta a herceget, addig ma az internet korában az egyik Las Vegasi- bártulajdonos tökéletesen ismeri a másikat, így ez az interpretáció egy újabb elemmel, a konkurencia felszámolásának lehetőségével gazdagodik (ami csak azért marad el, mert kénytelenek az eredeti műhöz tartani magukat). Viszont mi köze mindennek a Rigolettóhoz? Ugyanakkor a felsorolt példák egyike sem tartozik a rendezői színházhoz. Ezeket én csak modernkedő színháznak nevezem, mert tulajdonképpen szinte minden elemében hagyományos színházat valósítanak meg, csak mai vagy legalábbis az eredetitől eltérő környezetben. De attól jobb lesz például a Don Carlos, ha a király szobája még jelzéseiben sem utal uralkodásának korára, hanem mondjuk, miután áriája előtt tévét nézett, a főinkvizítorral folytatott párbeszéd után a szomszéd irodából áthozott íróasztalon golyóstollal aláírja a Posa kivégzését elrendelő határozatot? De már itt egy óriási problémába ütközünk. Ma ugyanis az egyháznak nincs akkora hatalma, mint II. Fülöp idejében volt, tehát ez a jelenet napjainkban nem is játszódhatna le. A mai rendezők egyik nagy tévedése, hogy szerintük a mai ember képtelen felfogni a múltban játszódó történeteket és azonosulni velük. Csak akkor értem meg, miről van szó, ha Hamlet farmerben mondja monológját, ha a római katonák géppisztollyal hadonásznak, ha a középkori király mai öltönyben járkál. Úgy gondolják, hogy nem tudom megérteni az eredeti alkotás mának szóló áthallásait, üzenetét, viszont elvárják, hogy az aktualizálás miatti zűrzavartól nagyvonalúan eltekintsek. A modernkedő színház nem jelent lényeges változást a műben, inkább csak zavaró. Szemben a rendezői színházzal, ami viszont teljesen önkényesen kezeli a műveket.
11 másodperc különbséggel úgy érzem, elég hasonló szellemben irtunk :-)
Pont ilyesmiről írtam itt az egyik topikban: Tosca ne lője le Scarpiát, Carmen ne szúrja le a tizedest és a rendező ne tegyen olyan erőszakot a darabon, amit az ledob magáról. De önmagában mai ruhákban, mai díszletek közt színre vinni egy darabot nem (ős)bűn. Sőt, még üdítő is lehet. Nem gondolnám, hogy ötméteres uszályokban kell vonulnia a szopránnak vagy bronznak látszó szürke plasztik pajzzsal hadakoznia a tenornak ahhoz, hogy jó legyen az előadás ... hungarocell műsziklák és vászonra föstött várkastélyok előtt.
Hadd nézzem a másik oldalról. A kérdésed az volt, hogy rosszabb lesz-e az aktualizálással, én viszont azt, hogy jobb lesz-e? És az esetek többségében a válasz sajnos az, hogy nem. Mert ezek a művek éppen a konkrét cselekmény révén legtöbbször ledobják magukról ezeket az erőszakos próbálkozásokat. Hogy egy konkrét példát mondjak, nemrégiben közvetítették a Mezzón a Manon Lescaut-t, a Monte Carlo-i Opera előadásában. A zenei megvalósításra most nem térnék ki. A rendező a napjainkba tette át a történetet és a második felvonás fináléjáig ezzel nem is volt semmi baj. Most is vannak nők, akik idősebb, gazdag férfiakat néznek ki maguknak és a jólét, kényelem mindennél fontosabb számukra. A harmadik felvonás azonban komoly probléma elé állította a rendezőt. Hiszen ma már senkit nem büntetnek meg az országból való kitoloncolással, pláne nem Amerikába. Éppen ellenkezőleg, mindenki oda vágyik. Éppen ezért tudta, hogy ebben a miliőben az eredeti sztori fenntartása totális hülyeség, így az egészet átváltoztatta úgy, hogy az egész az itt leginkább bandavezérként ábrázolt Geronte magánügye lett, ő rendelkezett mindenről és mindenkiről, a lányokat (vajon hogy kerültek hozzá?) árverésen bocsájtotta áruba (érdekes, hogy szinte minden vevő nő volt, vajon mire kellettek nekik a lányok), egy személyben ő volt az őrmester és a hajóskapitány (ezek a szerepek ki is maradtak), az ő szövegében, mivel prózai, nem is említették Amerikát, a des Grieux-vel szembeni nagyvonalúsága az előzmények ismeretében teljes rejtély, mint ahogy az is, hogy a főszereplők hova kerülnek. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Lescaut a szövege szerint azért itt is lelkesedik azon, hogy Manonnak nem kell Amerikába mennie. A negyedik felvonás még zavarosabb. Manon és des Grieux egy lakásban tartózkodnak, egy üvegfal választja el őket, Manon már a halálra készülve hever az üres oldalon (hogy hol van és miért kerül oda, soha nem derül ki), míg des Grieux oldala tele van enni-innivalóval, ettől függetlenül ő is az éhségre, vízhiányra és a sivatagra hivatkozik, ahol semmi élelmet nem találnak, ahogy a szövege előírja. Vagyis, míg az eredeti sztori teljesen világos és logikus, az aktualizásási törekvéssel sikerült egy tökéletes katyvaszt produkálni, aminek, legyünk őszinték, se füle, se farka. És vajon ezzel jobb lett a mű? Szerintem nem. A magam részéről minden olyan megoldást - legyen az hagyományos vagy modern - amelyik elősegíti a mű jobb megértését, eddig ismeretlen szálakat bont ki, teljes mértékben elfogadok. Azt viszont, amelyik gyakorlatilag új művet ír a régi helyébe, az eredetit semmibe véve, nem. Ezeket az operák anno meghatározott történelmi környezetben születtek. Azok a viszonyok mára többségükben már aktualitásukat veszítették. Ahogy korábban írtam, ezek a művek, az ókori drámáktól kezdve azért maradtak fenn, mert önmagukban olyan értékeket hordoznak, amelyek a mi korunk számára is érdekesek. A mi korunk speciális problémáit azonban az esetek többségében nem lehet rájuk húzni. Azokra új, az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó, a jelenkor szellemét tükröző műveket kellene írni.
A korábban itt olvasottak hatására döntöttem úgy, hogy nem megyek el rá. Pedig szeretem az Otellót! Ráadásul emlékszem Vámos László rendezésére.
Szerintem a konkrét helyhez, térhez, időhöz kötött, cselekményes olasz operákat meglehetősen nehéz aktualizálni és/vagy valamilyen mély filozófiai tartalommal felruházni. Az eredmény legtöbbször katasztrófa vagy egyszerűen csak tömény hülyeség. A Hoffmann meséinél nyugodtan lehet beszélni a művészet és a magánélet kapcsolatáról és arról, hogy a művészi sikerek éppen a magánéleti kudarcoknak köszönhetők, hiszen erről szól ez a mű. De például a Trubadúrnál milyen aktuális mondanivalót tudok hozzátenni a műhöz? Attól, hogy Verdi korában vagy valamelyik világháború alatt játszódik, jobb, érdekesebb vagy maibb lesz? Közelebb kerül hozzám egy mű attól, ha Attila katonái tankokkal rontanak rá az ellenségre és ha Ezio revolverrel hadonászik? És akkor mi a helyzet az opera egyik kulcs jelenetével, Velence megalapításával? Az is átkerül a XIX. vagy XX. századba? Vagy ettől nagyvonalúan tekintsek el? Ezek a művek éppen azért maradtak fenn, mert olyan érzelmekről, szituációkról, drámai összecsapásokról szólnak, amelyek évszázadok múltán is megérintik az embert. Ettől aktuálisak és nem attól, ha farmerben vagy öltönyben ágálnak a szereplők vagy ha igyekeznek ráhúzni őket valamilyen mai kaptafára.
Azt szoktam mondani -ez persze "költői" túlzás egy nem-költőtől-, hogy két opera van, ami nem viseli el az aktualizálást, modern környezetet stb.: Aida és Turandot. Azóta láttam már "korszerűsített" Aidát és ahogy elnéztem itt a minap -zéta- linkjét, az idei veronai Aida sem éppen szfinxek, piramisok és elefántok között zajlik... Mindazonáltal az a véleményem, hogy ezeket, hogy téged idézzelek, legjobb tényleg elfogadni: úgy, ahogy van.
Örülök, hogy tetszett :) Tegnap este csak az első órát tudtam elcsípni, de a rendezés magával ragadott. Mallwitz remek fiatal karmester, az elmúlt években csodás Così fan tuttét és Varázsfuvolát vezényelt Salzburgban, érdemes figyelemmel követni.
Ismét hallgattam Kozlok Lacira (úgy tűnik érdemes) és megnéztem az 1958-ban készült olasz Turandot filmet. Eddig elkerült ez az előadás vagy lehet, hogy én kerültem el. Végül is mindegy. Mert ez a film mindenképpen nagy élmény és emellett rendkívül tanulságos. Valaki a fórumon leírta, hogy manapság az operákat nem lehet negyven évvel ezelőtti módon előadni. Nos, szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy hatvanöt évvel ezelőtti módon is lehet. Méghozzá nagyon jól. A film még abban az időben készült, amikor a rendező szolgálni és nem uralni, pláne megerőszakolni akarta a művet. Így tehát a darab nem a zártosztályon, egy lepukkadt gyártelepen, a Szépművészeti Múzeum raktárában, a János Kórház proszektúráján, egy ujgur átnevelő táborban, esetleg az alkoholmámorban fetrengő Turandot képzeletében játszódik, hanem a történet szerinti mesebeli Pekingben. A császár nincs dél-amerikai diktátornak vagy olasz csendőrőrmesternek (a külsőségeket tekintve gyakorlatilag mindegy) öltözve, Turandot nem egy Váci utcai butikból lép elő, Calaf hősi mivoltát nem atlétatrikója és a munkaruházati boltban vásárolt terepszínű nadrágja jelzi, Timúr nem hajléktalan Ernő bácsi a Szomszédokból (az Gurnemanz az operaház legutóbbi Parsifal felújításán), Liu nem a szeretetszolgálat aktivistája, a miniszterek nem a legutóbbi kiárusításon vásárolt konfekció öltönyben ágálnak, amelyet aztán karrierjük minden további szerepében viselhetnek, nem kis megtakarítást okozva a munkáltatónak. Az előadás nem a magyar rendszerváltásról szól (1958-ban furcsa is lett volna), de nem is a nyugat-európai kommunista pártok
Koszi a figyelmesztetést. Ez egy nagyszeru eloadás. Modern rendezés, de nem megy a zene és a szoveg ellen. Ugyanaz torténik a színpadon mint a cseh feliraton, ugye más formában mint az eredetiben. A torténet egy nem túl sikeres de szerelmes prostibol lett filmsztár és a herceg-filmsztár bukásárol szol. A zenekar fenomenálisan szolt - Királyi Concergebow Zenekar, Joana Mallwitz vezényelt.
Most nézem, hogy az Operavision 2023. július 21-én be fogja mutatni Erkel Hunyadi László operáját a Magyar Állami Operaházból. Igazán remek hír, ráadásul magyarul hallhatjuk, gondolom angol felirat lesz hozzá.
Kedves Laci!
Az OperaVision ma este streameli az amszterdami Holland Nemzeti Opera Rusalkáját (a felvétel novemberig elérhető lesz).
Hogyne! Én se fogom felejteni azt az Otellót. De remélem, nem veszik többet elő.
Meg a zágrábi Nemzeti Színház is, ugye... ;-)
Minden csillog, villog csak ép a hangok nem.
Nekünk ismerős Poda... :-)
Orulok, hogy tetszett. Azt hiszem a rendezo egy másik bolygora helyezte a torténetet.
Még tegnap, amikor a zágrábi beírásomat ismèteltem (elsőre elszállt), kicsit én is belenéztem a genfi Nabuccoba. Mintha másik opera lenne, mint amit Zágrábban láttam. Na ott aztán van rendezői színház ... Hernandez persze csodás.
Úgy gondoltam, hogy a beszélgetés mellett nem árt néha zenét is hallgatni/nézni. Megfogadtam Kozlok Laci (elnézést, hogy ismeretlenül Laciként emlegetem, de leginkább ezen a néven találkoztam vele) tanácsát és megnéztem a római Operaház idén januári Aida előadását. Telitalálat. A rendezés nem sok szót érdemel. Davide Livermore tulajdonképpen egy teljesen hagyományos előadást jegyez, a jelmezek és a színészvezetés harminc évvel ezelőtt is hasonló lett volna, ám valahol ott bújkált benne a kisördög, hogy valami mait is nyújtani kell, különben nem tekintenék modern rendezőnek. Ezt a célt szolgálja a színpad hátterét uraló multifunkcionális geometriai izé, amelynek pontos szerepét két és fél óra után sem tudtam pontosan megállapítani. Ezen kívül is vannak érdekes dolgok: a bevonulási induló alatt például senki sem vonul be, helyette az izén látszanak pucér férfi alakok. Az etióp foglyokkal valamiért igencsak takarékoskodott a rendező, Amonasroval együtt is csak hetet számoltam össze, ráadásul ezek ki tudja miért, mind jelen vannak a harmadik felvonás Aida-Amonasro kettőse alatt is, eszembe juttatva azt a bécsi operaigazgatót, aki kevesellte a Rajna kincsében a sellők számát, majd miután tájékoztatták, hogy Wagner csak háromnak írt szerepet, azt felelte, nem baj, a többiek majd úszkálnak. A hat fogolynak sincs más szerepe, mint hogy amikor Aida először visszautasítja apja kívánságát, Amonasroval együtt ők is az öklüket rázzák. Az izének a továbbiakban is fontos szerepet szán a rendező. Amneris és Radames kettőse alatt kígyóként tekeregnek benne valamilyen fém alkatrészek, Amneris jelenete és a finálé alatt pedig látványos víz és tűz zuhatagot látunk, amely kifejezetten jól mutatna a Varázsfuvolában, itt azonban rejtély, hogy milyen célt szolgál. Mindegy: lényegében semmit sem tesz hozzá az előadáshoz és szerencsére nem sokat vesz el belőle. Mert maga az előadás szenzációs. Nem hiszem, hogy napjainkban bárhol ennél jobb előadásban lehetne látni ezt az operát. Michele Mariotti szerintem napjainkban a legjobb olasz operakarmester, már bolognai korszakában is remek produkciók fűződtek a nevéhez. Mariotti nagyszerűen kézben tartja az előadást. A tempói általában gyorsak, a nagy drámai csúcspontokra koncentrál, de a lírai pillanatok is hitelesen szólalnak meg pálcája alatt. A második felvonás első képének balett zenéjében éreztem néhány szokatlan tempót, de mindez nem befolyásolja az összképet. A szereplők közül a hölgyeket éreztem egy hajszállal jobbnak, de csak azért, mert ők egyszerűen fantasztikusak voltak. Krassimira Stoyanova sokoldalúságára jellemző, hogy egy hónappal korábban Bécsben Feldmarschallint énekelt, a kritika szerint csodálatosan. Most Aida szerepében kápráztat el bennünket. A hangja tökéletesen ideális a szerephez és az alakítása is teljesen meggyőző. Nem hiszem, hogy napjainkban jobb Aida létezne nála. Még nála is jobb Ekaterina Semenchuk Amnerisként, igaz, talán ez a leghálásabb és legsokoldalúbb szerep. A fehérorosz énekesnő e produkció alapján a legnagyobbak méltó utódjának tűnik, aminél nagyobb dícséretet nem tudnék mondani. Gregory Kunde hetvenedik életévében egy biológiai csoda. Nem hiszem, hogy ebben a korban sokan képesek lennének elénekelni ezt a rendkívül kényes szerepet, ráadásul ezen a színvonalon. Kunde hangja nem hőstenor hang, de amikor kell, hősies tud lenni, a lírai részekben pedig nagyszerűen kamatoztatja egykori bel canto tapasztalatait. A románcot csodálatosan kezdi, a végén, noha vártam, nem kísérelte, kísértette meg a pianissimo befejezést, hanem a Simándytól jól ismert decrescendót alkalmazza. Megjelenésében sajnos már meglátszik a kora, így elég illúzióromboló egy hangsúlyozottan ifjú hős szerepében, néha bizony a fáraó apjának vagy inkább nagyapjának tűnik. Vladimir Stoyanov kellő súlyt ad Amonasro fontos szerepének. Az Aida-Amonasro kettősben érdekes volt egy Stoyanova-Stoyanov párost látni. Számomra kisebb - bár lassan már megszokott - csalódást okozott, hogy míg korábban az olasz énekesek voltak a meghatározók az opera világában, addig manapság az olasz opera egyik fellegvárában egyetlen olasz művészt sem találtak a főszerepekre. Ugyancsak csalódást keltett a közönség lagymatag viselkedése. A legkiválóbb produkciókra is csak kimért, udvarias tapssal reagáltak. A magam részéről imádom az 50-es, 60-as évek olasz operafelvételeit, amelyeken a színház időnként egy futballstadion benyomását kelti. Egy lehelletfinom pianissimót, egy hatásos kitörést vagy egy ragyogó magas hangot szünni nem akaró ováció követi. Lehet, hogy másokat ez idegesít, de a közönség akkor együtt élt a művel, érzelmileg teljesen azonosult vele. A San Carlo egy Trubadúr előadásán például a Stretta közben (!) robbant ki a tapsvihar Filippeschi egy káprázatos magas hangja után. Emlékszem, annak idején Budapesten mi is, az utolsó pillanatig kitartva, vörösre tapsoltuk tenyerünket egy-egy ragyogó teljesítménynél. A római közönség lagymatag reakciója méltatlan volt a kitűnő előadáshoz.
Milyen szerencse, hogy én tavaly mentem el egy Zeffirelli-féle Aidára. Azt hiszem az idén kihagyom.
Kituno Nabucco-t láttam a Operavision. S.HERNANDEZ fenomenális Abigél.
A múlt hét végén Zágrábban voltam két napot és megnéztem az ottani Nabuccót. Úgysem láttam eddig túl sokszor ezt a korai Verdi-operát. A Horvát Nemzeti Színház prózai darabokat és operákat -azt hiszem, baletteket is- játszik.


Szemet gyönyörködtető, pazar látványvilág. Aki pedig piramisra és szfinxre vágyik, menjen Egyiptomba! Ott legalább kőből vannak és az is szemet gyönyörködtető, pazar látvány és világ.
Nagyszeru Anna Bolena bemutato volt Kassán, bovebben Psvel Unger kritikája - operaslovakia.sk
Nem csak jo volt, menj el Brnoba szeptember 19.
Legalább jó se..e volt?
Koszonom a beszámolot. Így nem szabad egy Luciát rendezni. Más a helyzet a brnoi Saloméval. Például a címszreplo nem táncolja a 7fátyol táncát, de az asztalon kacérkodik, riszálja magát és a végén a bugyiját ráhúzza Herodes fejére. ; ]
Egy nagyon felemás és helyenként morbid Lammermoori Lucia-produkciót láttam tegnap este a Classica csatornán (25-én 14 órától megismétli az adást).
Az operaközvetítés egy 2021-es, formabontó rendezésben
színre vitt streaming-előadás felvétele volt a Zürichi Operaházból.
Néhány meghökkentő észrevételem sorolom - amit nem állok meg, hogy „szóvá ne tegyem” itt:
- A bemutató idején a COVID-válság időszaka tartott még és a társulat azt a
megoldást választotta, hogy a zenekart és a kórust a színház próbatermében
helyezték el, ami kb. 1 km-re van a színháztól, de technikailag képesek voltak
megoldani, hogy a zenei hangzás késedelem nélkül élőben megszólaljon hangszórókon
keresztül az üres zenekari árokban.
- A színpadon a kórus helyett statiszták mozogtak - „játszottak”.
- A „kortárs” rendezésben Lucia, Edgardo és Enrico Ashton „duplikátumai”
mint gyermekek is megjelennek.
- A még az őrülési jelenetet bevezető részben, a lakodalmi
vigalomban, a kórus-statiszta férfiak női társaikkal dorbézolnak, duhajkodnak, táncolnak,
isznak, henteregnek, szerelmeskednek, szexuális tevékenységet végeznek (imitálnak),
például a Normanno megerőszakolja Alisát; később, amikor Raimondo megjelenik azzal
a hírrel, hogy Lucia megtébolyodott és a nászszobában leszúrta Arturót, érzéketlenül
reagálják le a megdöbbentő bejelentést és megy tovább köztük a kicsapongás.
(Meg kell hagyni, jól játsszák a színész-statiszták!...)
- Az Őrülési jelenet maga is botrányosan szokatlan: nem csak a
véres ruhában előjövő Luciát látjuk, mert magával vonszolja a még meg nem
halt!!!, vérében fetrengő, alsógatyás Arturót és a nyílt színen késsel vágja el
a még mindig rángatódzó ember torkát.
- Mindeközben a gyermek Lucia és a később hozzá csatlakozó
gyermek Edgardo végig jelen vannak, vidáman szelnek az esküvői tortából és lakmároznak,
mit sem törődve a körülöttük zajló rémisztő jelenettel.
- Még a harmadik felvonás első jelenetében, amikor Ashton és
Edgardo a romtoronyban együtt vannak és megállapodnak az éjjeli, élet-halálra
szóló párbajban, kezükben mindenféle fegyverfajtát fogva elindulnak támadólag egymással
szembe (először puska és íj, majd alabárd és kard, utána tőr és kés kerül elő,
amikkel mímelve hadonásznak énekük közben.)
- Az Őrülési jelenet végén Lucia nem hal meg (nem rogy
össze), hanem kisétál a színfalak mögé, ott hagyva a véres színhelyet és a
letaglózott statisztéria-sereget, köztük a magába roskadt bátyját, akit a darab
legvégén felakasztva látjuk lógni az akasztófán a sírkamra
közelében, mellette egy másik akasztófát is látni, de hulla nélkül... Az egész
jelenetet közömbösen figyeli a színen lévő gyermek Ashton...
Azt hiszem, ennyi is elegendő, amit felvázoltam a török-olasz
származású német rendezőnő -Tatjana
Gürbaca - szélsőséges vízióit magába foglaló operarendezéséből, és nem csak
én „hüledeztem” a látottakon, mert a neten található egyik kritika szerzője is kemény
szavakkal kiakadt a produkció imént felsorolt „akcióinak” értelmetlenségein.
A brnoi Saloméra nagyon jo kritikák jelentek meg, www.operaplus.cz www.operaslovakia.sk
Megjelent a pozsonyi zenei fesztivál programja. Ttobbek kozt fellép a drezdai és rotterdami zenekar, Piotr Beczala - ének és ária koncert, a kassai opera Szymanovski Roger király operáját mutatja be. www.bhsfestival.sk
Nem csak joképu, de egyik legnagyob tenor. Ma már ilyenek nincsenek. A filmet nézzétek meg.
Igen, jokepu volt, en is elismerem, bar en a lanyokat szeretem.
Kituno operafilmet találtam, magyar felirattal, a Tubuson. Calaf - FRANCO CORELLI. /foleg a holgyeknek ajánlíom, Franco nagyon csinos férfi volt/
Irene Theorin is 60 éves, Marton Évával egy napon - de nem egy évben - született. Vasárnap az Istenek alkonya után köszöntötte is a zenekar a színpadon. És csodás Brünnhilde volt.