Bejelentkezés Regisztráció

Opernglas, avagy operai távcső...


21824 lujza 2023-07-16 01:25:16 [Válasz erre: 21823 lujza 2023-07-16 00:21:14]
Bocsánat, a salzburgi Bohémélet rendezője Damiano Michieletto volt. És ha már utánanéztem, íme egy írás a salzburgi produkcióról: https://operavilag.net/kiemelt/salzburg-karacsonyra-i/ Lehet így is operát rendezni.

21823 lujza 2023-07-16 00:21:14
Lehet, hogy luxus volt, de nem volt rossz ötlet mindkét Bohémélet műsorra vétele. Az Erkelbe egy salzburgi produkciót vettek át, talán Mariotti rendezése volt, amiben Netrebkot és Beczalát láthattuk. Egy ideig hozzáférhető volt a neten is, Netrebko tüneményes punk Mimi volt. Nálunk nem sokáig játszották ezt a változatot, pedig ebben még Sáfár Orsolya is egész jó volt. És persze az Erkelben nem karácsonykor ment, így a két produkció egészen jól megfért egymás mellett.
Egyébként Peter Konwitschny tartott egyszer egy előadást a Müpában, "Élő és halott színház" címmel. Számára élők a modern rendezések, példákkal is demonstrálta őket. És azok bizony jó példák voltak.

21822 Momo 2023-07-15 12:38:01
Ami a Bohéméletet illeti, szerintem egy kicsit mindenkinek igaza van, és akceptálni kéne egymás érveit

1. Egy hosszú évek óta csak külföldön dolgozó neves rendezőnkkel beszélgettem egyszer. Azt mondta kb. hogy ez a Bohémélet nem tud úgy működni, mint 70-80 évvel ezelőtt, mert Nádasdy anno az akkori énekesekre, az ő habitusukra, karakterükre rendezte meg a darabot. Ki, hova megy, mit csinál, mi a játéka stb. a színpadon. Ez ma már nem olyan, mint akkor volt, mert egyszerűen mások az emberek. A maiak nem töltik ki az akkori kereteket, mert nem nekik lettek kitalálva. (Ez persze viszont is igaz lenne.)
Szóval egyrészt jogos a morgás a muzeális rendezés miatt.

2. Másrészt viszont, aki így is szereti ezt a hagyományos színrevitelt, mert élvezetet talál benne, az hadd szeresse már. Nem hiszem, hogy a „haladás” (rendezői színház) nevében bárkinek joga lenne lesajnálni, hogy mások miben találnak örömöt. El kéne férni egymás mellett mindenkinek.

:-)

21821 Edmond Dantes 2023-07-15 10:30:55 [Válasz erre: 21819 kjános 2023-07-14 14:08:43]
Senki nem írta, hogy Nádasdyék Bohémélet-rendezése "rossz". Még kevésbé azt, hogy "rossz volt". De ezredszer is leírom: az előadóművészet élő jószág. Előadásra szánt jószágok: színdarab, opera az idő múlásával kopnak. Rátermett kezekben szerencsére felfrissíthetők, újjávarázsolhatók. Ez különbözteti meg más művészeti ágaktól. A Mona Lisát nem festjük át, a Dávidot nem faragjuk át és a Hamletet nem írjuk újra ... de utóbbit újrafordítjuk! Az angolok (franciák ..) nagy bánata állítólag pont az, hogy ők nem fordíthatják "újra" a klasszikusaikat. Gyötrődnek a csikorgó eredetiekkel. Javaslom megnézni a Bohémélet 2.0-t vagy ha az már nem kerül elő az Erkel Színház romjai alól, legalább neten megnézni valami frissebb termésű Bohéméletet. Utána is lehet mondani, hogy "EZ a Bohémélet" (ti. Nádasdyéké), de hátha mégse ...

21820 Ch.Blondel 2023-07-14 15:08:34 [Válasz erre: 21818 kjános 2023-07-14 13:48:40]
Természetesen rossz rendezés szemléletmódtól függetlenül mindig van. A beállásokra vonatkozóan a másik oldalról ott vannak Ponnelle az utóbbi időben többször is elővett Metes Mozart-rendezései, amit már nyilvánvalóan kb második előadásukkor se a mester maga kezelt, 2010-20-as előadásaikon pedig sokszor kínosan meglátszott, hogy kb be van húzva az X az énekes számára, hogy most hova álljon ekkor és ekkor, és akkor ez lenne a direkció. (És ez még csak nem is a Zeffirelli-féle hipergiccs-realizmus, hanem az egykor invenciózus megközelítése a 18. századi nagyoperának.)
A Nádasdy neve alatt tisztelt Bohéméletnek mindezzel együtt is semmi köze már Nádasdyhoz, ebből a szempontból tisztességesebb lenne a tekintélyelvi játék helyett a mindenkori játékmestert feltüntetni Oláh Gusztáv neve mellett (akinek még tényleg fellelhető a munkássága a színpadon).
A "filozófiai tartalom" sokadszor merül fel, és szerintem szükségtelenül ködös fogalom ez itt; az "átrendezések" jelentős része sem feltétlenül "filozofál" azzal, hogy egy más szempontot kínál fel, vagy más keretbe helyezi a történetet, egyszerűen: rákérdez, hogy ez a történet mit jelent(het) most itt nekünk, 21. századi nézőknek (ez pedig mindenkori kérdése a színháznak – nem csak a mi korunkban).
Az operairodalom jelentős része négy-öt alapkonfliktusra épül, amit szabadon lehet az angol polgárháborúba játszatni éppúgy, mint a császárkori Rómában, mert minden történelmi-helyi meghatározottságuk ellenére is jellemzően kevés tényleges közük van ezekhez a korokhoz (sokszor sokkal inkább azokhoz a korokhoz, amiben íródtak). Erre mondtam, hogy nem a babiloni rabság iránti végtelen érdeklődés, meg a trubadúrhagyomány tüzes ismerete az, ami miatt Verdi operái érdekelték és érdeklik az opera közönségét, hanem mert a rabság, az elnyomás, a szerelem és a rivalizálás az emberiséget mindig megragadó, minden korban átélhető élmények. A genfi Nabucco érdektelen számomra, de a már említett veronait nagyon szívesen megnézném.
Szerintem abban is alapvetően eltér a véleményünk, hogy hol van az a bizonyos határ, amit egy mű megszab. Damiano Michieletto anno Rossini kevéssé komolyan vehető Reimsi utazását egy múzeumba helyezte át, a szereplők nagy része múzeumi darabként kelt életre, a mű végén a Napóleon megkoronázását ábrázoló festménybe tértek vissza. Erre egyrészt mondhatjuk, hogy hülyeség, hiszen teljesen kiforgatja az eredetit, értelmetlenné válnak szöveghelyek, mert Madama Cortese nem fogadós, hanem kurátor stb., de közben pedig a mű komolytalan szelleméhez jól illeszkedő, a zenéhez nagyon jól alkalmazkodó, eszméletlen szórakoztató rendezés volt. Ez élményként többet ér nekem, mint a Ronconi-féle "szöveghű" (egyébként tisztességesen mozgalmas és jól kidolgozott) rendezés.

Bieito nagyon szeret az emberi brutalitással foglalkozni, a jövő év elejéig még elérhető Giulio Cesaréjában is folyik a vér bőviben, aminek lehet, hogy nominálisan "nincs köze" Händel számunkra már kellemes-kedves zenéjéhez, de ahhoz az operához, ami megalázással, levágott fejekkel, nemi erőszakkal való fenyegetéssel, polgár- és hódító háborúval van tele, nagyon is. Akkor medig terjedhet a "zene nem ilyen/nem így sötét" korlátozása?
(A zene/színpad-kapcsolat kérdésének egy ritka szórakoztató momentumát teremtette meg a Liceuban játszott, szintén Bieito által rendezett Poppea megkoronázásának a sajtótájékoztatója, amin Jordi Savall panaszkodott a "szükségtelen erőszakra", hozzátéve, hogy ő szerencsére nem engedi, hogy ez a zene felemelő szépségét megzavarja. Nem szeretném magam Savallnál nagyobb Monteverdi-szakértőnek beállítani, de hogy pl. Néró alakja a zene szerint is erőszakos pszichopata, és hogy a zene maga is vérben és minden lehetséges testnedvben úszik, az éppen ennek az operának alapvető ténye.)

Konvenciók mindig, minden darabnál, megközelítésmódtól függetlenül kialakulnak (a Don Giovanni könyvtárnyi előadás- és értelmezéstörténete magában is elég példa), de ha ezeket a "berögzüléseket" kritizáljuk, annak szerintem a konvencionális játékmódra éppúgy ki kell terjednie, mint a rendezői színházból származóakra. Egyébként pont ezért fontos a folyamatos újrarendezés: mert 15-20-25 év után az egykori ütős, forradalmian új megközelítésmód is fogatlan és unalmas lesz. Érdemi újdonság viszont nincs próbálkozás nélkül. (És mint mondtam: ha nem tetszik, amit a MÁO, Met, Scala, München stb csinálnak, az esetek 90%-ban fel tudok menni a Youtube-ra, és találok olyan felvételt – sőt, felvételek sorát –, ami az ízlésemnek megfelelően adja elő az adott művet.)

21819 kjános 2023-07-14 14:08:43 [Válasz erre: 21815 Edmond Dantes 2023-07-14 08:32:19]
Ami engem illet, igyekszem érvekkel dolgozni, ami miatt mindig kicsit(?) bő lére eresztem a mondanivalómat. A másik oldalról viszont pont az érveket hiányolom, bár végül is elég az, hogy valami rossz, bár nem ártana kifejteni, hogy miért (persze tudom: unalmas, ezerszer látott, elavult stb.). Bár a korral sajnos egyre szentimentálisabb leszek, a Bohémélettel kapcsolatban például egyáltalán nincs nosztalgiám, már csak azért sem, mert talán fél kezemen meg tudom számolni, hogy "élőben" hányszor láttam a művet. Édesapám Wagner rajongásának köszönhetően Wagner operáit annál többet. Ettől függetlenül ugyanazt érzem az előadással kapcsolatban, mint takácsa: EZ a Bohémélet. Elég szomorú lenne, ha az unokák csak azért élveznék jobban, mert a szereplők farmerben, bőrszerkóban flangálnak és motorkerékpárt bőgetnek. A magam részéről egyébként bármilyen olvasatot elfogadok és élvezek, amely Pucciniról és a Bohéméletről szól.

21818 kjános 2023-07-14 13:48:40 [Válasz erre: 21808 Ch.Blondel 2023-07-13 13:28:41]
Természetesen nem kell megvárni, míg a régi díszletek összedőlnek és a jelmezeket megrágja a moly. Ugyanakkor, ha az énekesek céltalanul kóvályognak, annak nem feltétlenül a díszletek és a jelmezek az okai, hanem az, hogy a rendező/játékmester stb. rossz. A rendező feladata ugyanis véleményem szerint nem elsődlegesen a látványtervezés, hanem a darab értelmezése és a színészek vezetése. Ahol valóban céltalanul lődörögtek a jobb sorsra érdemes művészek, az a genfi Nabucco előadás, amely új kategóriát nyitott a rendezés terén, nevezetesen, hogy egyáltalán nincs rendezés. Nem szabad elfelejteni, hogy az operák nagy többsége semmiféle filozófiai tartalmat nem hordozó, meghatározott térben, időben játszódó, cselekményes, zömében a magánszférában játszódó történet, amelynek a leghitelesebb előadásmódja a szerencsés esetben a zene, szöveg és látvány tökéletes egységét biztosító realista színház, mint azt takácsa a Bohémélet kapcsán kifejtette (még ha csak erre az egy darabra vonatkozóan is). Magam egyébként egyáltalán nem ragaszkodom a Zefirelli-féle legapróbb részletekig kidolgozott illúzió színházhoz, azért is hoztam fel korábban példaként a poszt-realista Steint, aki minimalista, de a kort mégis megidéző színpadképével, jelmezeivel, a mű kiváló értelmezésével és elsőrangú színészvezetéssel számomra teljesen illúziókeltő produkciót jegyez. Ennél a Don Carlosnál éreztem például először, hogy Kaufmann nem csak jól énekel, de érti is, amit énekel és teljesen tisztában van a szerepével. A Bohémélet 2.0-t sajnos nem láttam, ezért nem tudok és nem is akarok véleményt mondani róla, ismerem viszont a bolognai Teatro Comunale valószínűleg jóval magasabb művészi színvonalú, hasonló szellemű előadását, ami a rendezést illetően nem különösebben győzött meg. Köztünk a polémia, ha jól értelmezem, nagyjából a félig tele, félig üres pohár kérdése körül van. Te úgy látod, hogy bármi legyen, csak ne a jól ismert, ezerszer látott változat, az sem baj, ha nincs sok köze a műhöz, szerintem viszont a mű mindig határt szab - vagy legalábbis határt kellene szabnia - a rendezői ötletelésnek és akkor érdemes egy bevált, jó (nem feltétlenül száz éves) rendezéshez hozzányúlni, ha nem csak formálisan, hanem érdemben újat tudok mondani a darabról. Ráadásul, ne felejtsük el, hogy a kezdetben bármilyen szempontból újnak tűnő megoldás, éppen, mert mindenki ezt alkalmazza, idővel éppen olyan rutinos konvencióvá rögzül, mint a korábbi produkció. Brook vendégjátéka után például, mivel a gondolatmenetét nem, de az általa alkalmazott formát könnyű volt átvenni, tíz-tizenöt éven keresztül minden előadáson mindenki bőrruhát hordott. Bieito Carmenje nem csak formálisan új, hanem egy saját világot teremt - amelyet én mindig nagyra értékelek, függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem -  ugyanakkor, a szerintem nála jóval magasabb művészi színvonalat képviselő Kusej-féle berlini Carmennel egyetemben, egy olyan erőszakos, brutális világot ábrázol, amelynek nincs sok köze Bizet zenéjéhez, amelyre az igazi drámát előlegező előjáték ellenére a Csempészötös könnyed szellemessége sokkal inkább jellemző, mint néhány jelenetet leszámítva, a felkavaró, izzó drámaiság. És akkor megint az egyik legfontosabb kérdésnél vagyunk: a zene és a rendezés kapcsolatánál.

21817 Momo 2023-07-14 08:46:12 [Válasz erre: 21816 Edmond Dantes 2023-07-14 08:38:56]
Pedig úgy van az kitalálva, hogy rossz időben is lemenjen az előadás. Jó párszor énekeltem ott zuhogó esőben. Csak a szupercella nyilván egy más kategória. 

21816 Edmond Dantes 2023-07-14 08:38:56

 "Félbe kellett szakítani a Carmen premierjét a Szentmargitbányai Kőfejtőben ... az előadás második felvonása után, a szünetben egy szupercella érte el a helyszínt, ezért a szervezők kénytelenek voltak félbeszakítani az előadást...

...Az egyébként a 19. században játszódó opera cselekménye a mostani rendezésben az egyik szálon a harmincas évek spanyol polgárháborújának idején zajlik. Az olasz díszlettervező, Alessandro Camera az ötvenes évek hollywoodi filmstúdióit mutatva egy másik idősíkon párhuzamos világot teremt a történet elmeséléséhez." Teljes cikk ide kattintva (papageno) Ilyen megközelítésű rendezői terror rendezés is van/lehet ...

21815 Edmond Dantes 2023-07-14 08:32:19 [Válasz erre: 21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53]
Köszönöm! Beírásod szó szerint egybevág előző beírásom most ismét idézett részével, ezzel: "... akiket valamiről nem lehet meggyőzni, valamitől eltàntorítani, ott minden érv, fáradozás hiábavaló. A nosztalgia nagy úr. A csökönyös nosztalgiázás még nagyobb." Idézet vége. Nem is erőlködöm :-) A -te kifejezéseddel élve- jónép pedig többnyire azt "akarja", amit kap. Karácsonyi nagymamák, nagypapák könnyes szemmel nosztalgiázva,  unokàik pedig jó esetben ásítozva, rosszabb esetben elszundítva ülik végig Nádasdy és Oláh múzeumi remekét, amit, ha élnének, jó eséllyel már régen levétettek vagy átrendeztek volna. Ők maguk sem viselnék el egykor szép, az idők folyamán ásatag operaparódiává "nemesült" produkciójukat.

21814 fbcs 2023-07-13 19:38:52 [Válasz erre: 21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53]
A díszlet szép kétségtelen. Nekem egy érdekes történetem volt ezzel kapcsolatban, amikor az Operát az operából program keretében vidékre lehozták azt az előadást. Koncertszerűnek írták, de igazából teljesen eljátszották a darabot. Pár díszletet hoztak magukkal (festőállvány, székek, hering, kulcs, kosár) és a jelmezeiket, de elképesztő, mennyire kinyílt az opera, és az énekesek mennyire jól adoptálták a szituációt (pl. Létay-Kiss Gabriela fák helyett egy hangszóró mögött bújkált, stb.). Sokkal bátrabban játszottak, többet improvizáltak, (többüket pár héttel később ugyanebben a szerepben láttam rendes díszletek közt, sokkal visszafogottabban, egészen máshogy játszva ugyanazt). Az egész sokkal jobban működött, élettel telibb, szabadabb volt, az énekesek nem vesztek el a gigantikus díszletben. 

21813 Laci Kozlok 2023-07-13 18:50:11 [Válasz erre: 21810 Ch.Blondel 2023-07-13 13:36:54]
Koszonom. Az osztrák  és a bajor rádio szokott kozvetíteni.

21812 Nagy Katalin 2023-07-13 18:45:21 [Válasz erre: 21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53]
Ezt a bizonyos Bohéméletet egyszer én is láttam. Szerencsére január elején is adták, pont abban az időben, amikor Pesten szoktunk lenni. Nagy élmény volt nekem is, a férjemnek is. Takatsa fórumtárs ellenvéleményéhez csatlakozom.  

21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53 [Válasz erre: 21807 Edmond Dantes 2023-07-13 13:15:29]
Csak azért írok, hogy legyen valami ellenvélemény, nehogy azt higgye bárki, hogy azt akarja a jónép, amit állítasz. Mert a jónép - ebben az esetben - remélem ugyanazt akarja, mint én, aki szinte minden karácsony környékén beülök, és megnézem azokat a csodálatos díszleteket, és ahogyan hull a hó a harmadik felvonásban, és ha ráadásul Pasztircsák Polina énekel, akkor ez számomra pont elég, az Opera szebb ajándékot nem tud nekem nyújtani karácsonyra. Nekem gyerekkorom óta a Bohémélet ezt jelenti, és számomra ez az egyetlen opera, ahol a zene és a látvány megbonthatatlan és tökéletes egységet képez. Ha valaki a jövőben szétszaggatja ezeket a díszleteket és leveszi ezt a rendezést, akkor elveszi a múltam egy szép és értékes darabját, és biztos vagyok abban, hogy attól kezdve a Budapesti Operaházban Bohéméletet soha többé nem fogok nézni. Remélem, hogy ezzel a gondolatommal és érzésemmel nem vagyok egyedül. :)

21810 Ch.Blondel 2023-07-13 13:36:54 [Válasz erre: 21806 Laci Kozlok 2023-07-13 09:54:49]
A Mezzo 27-ére ígéri a Figaro közvetítését. Majdnem minden idei operának remek a szereposztása egyébként, remélem, minél több legalább rádióközvetítésen elérhető is lesz.

21809 Ch.Blondel 2023-07-13 13:31:57 [Válasz erre: 21807 Edmond Dantes 2023-07-13 13:15:29]
A dupla Bohémélet szerintem is egy ritka jó húzás volt a MÁO részéről (ráadásul az évtized alatt négy-öt külföldi "nagy név" által jegyzett koprodukciók egyike). Horribile dictu lehetett volna rendes gyakorlata annak, hogy az egyik ház viszi a "realista", a másik a "rendezői" előadásokat a repertoárdarabokból, de egyrészt persze túlnyomóan minősíthetetlen volt minden itthoni rendezői próbálkozás, másrészt volt Erkel, nincs Erkel.

21808 Ch.Blondel 2023-07-13 13:28:41 [Válasz erre: 21805 kjános 2023-07-13 08:41:25]
Félreértés ne essék, a Bohémélettel kapcsolatban nem a (vélhető) egykori rendezői szemléletmódot kívánom kritizálni, hanem annak a puszta tényét, hogy ennek a rendezésnek negyven éve halott a rendezője, rendezői példány vagy instrukciókészlet nem létezik, és már Nádasdy életében is srófolgatták a játékmesterek/segédrendezők. Nagy vonalakban nyilván ugyanez vonatkozik bármely "régi nagy" rendezésre, legyen az Zeffirelli, Schenk, vagy bárki más, és ugyanez lenne a probléma mondjuk hatvan év múlva Bieito Carmenjével is (mínusz a dokumentáció hiánya, plusz a tényszerű elöregedés). És a Bohéméletbe kellően könnyű beállni, de tucatnyi más opera esetében kínosan meglátszik az, amikor a szépkorú díszletek közt céltalanul kóvályognak a jobb sorsra érdemes énekesek.

21807 Edmond Dantes 2023-07-13 13:15:29 [Válasz erre: 21802 Ch.Blondel 2023-07-12 17:50:37]
Végre! Én már itt kaptam hideget-meleget mindig, ha szót emeltem a matuzsálemi korú bohémek életével kapcsolatban. Múzeumi kegytárgy a Nádasdy-féle produkció. Nem mondanám, hogy "az nem rendezés". Rendezés volt. Akkor. De jelzem, akiket valamiről nem lehet meggyőzni, valamitől eltàntorítani, ott minden érv, fáradozás hiábavaló. A nksztalgia nagy úr. A csökönyös nosztalgiázás még nagyobb. Ókovács egyik valóságos hőstette, okos húzása volt a párhuzamos Bohémélet 2.0 az Erkelben. Nem(volt) tökéletes, mert mindenki számára tökéletes rendezés nincs, de így is üdítő, fiatalos, szemrevaló produkció. Vélhetően maga alá temette a gyalázatosan elengedett vagy ellökött Erkel Színház.

21806 Laci Kozlok 2023-07-13 09:54:49
Még nem nagyon írogattunk az idei salzburgi nyári fesztiválrol. Érdekes a program. Lesz itt Macbeth, Falstaff, Figaro házassága, Capuletti és Montechi, Gorog passiok, Orfeusz és Euridiké.
Biztos lesznek élo kozvetítések is. Én nagyon kíváncsi vagyok Asmik Grigorian  Lady Macbeth-jére. 

21805 kjános 2023-07-13 08:41:25 [Válasz erre: 21802 Ch.Blondel 2023-07-12 17:50:37]
A Nádasy-Oláh-féle Bohémélettel kapcsolatban szeretnék ellenvéleménnyel élni. Ez nagyon is rendezés, pontosan olyan, mint Zeffirelli vagy Visconti rendezései, ezt hívják realista operajátszásnak, amikor a színpadon nagyjából az történik, amit a szerző(k) megírnak. A rendezés ebből indul ki és ezt próbálja jobban-rosszabbul következetesen végigvinni. Ez a fajta rendezés elsősorban a szereplők kapcsolataira koncentrál és korhű miliőt teremt a játékhoz. Lehet mondani, hogy intellektuálisan kevésbé fontos kérdésekkel foglalkozik, mint a rendezői színház legjobb termékei, de véleményem szerint ez áll a legközelebb a műhöz, a feltételezett alkotói szándékhoz. Úgy gondolom, hogy mindkét véglet, a realista és a rendezői színház is fontos és tanulságos lehet a művek interpretációja szempontjából. Egyvalami teljesen értéktelen számomra: az az öncélú modernkedés, amely mögött nincs se realizmus, se intellektuális fedezet. Vagyis, amikor a modern csupán azt jelenti, hogy a szereplők mai ruhákban, mai kellékek között mászkálnak, de ezen kívül a rendezés semmi pluszt nem ad hozzá a műhöz.Ezeket a rendezőket mindenekelőtt a feltűnési viszketegség vezérli, az, hogy bármi áron, de beszéljenek róluk. Én viszont inkább azokat az előadásokat szeretem, amelyekről nem beszélnek, hanem amelyek -  bármilyen formában - mondanak valamit. Természetes, hogy minden új felkavarja az állóvizet, de ha az új valódi értéket képvisel, mint Wieland Wagner esetében, akkor az előbb-utóbb elfogadottá válik (sőt, ez lesz a követendő minta, ami epigonok tömegét termeli ki), az a rendezés viszont, amelyik például a Varázsfuvolát egy szakácsversenyként mutatja be, remélhetőleg a feledés homályába merül.

21804 kjános 2023-07-13 08:18:24 [Válasz erre: 21803 lujza 2023-07-12 21:52:49]
Természetesen rengeteg látásmód létezik és valamennyinek van létjogosultsága. Unalmas is lene az élet, ha mindent egyformán látnánk. A Moretti féle Szelim basa alakításhoz annyit fűznék hozzá, hogy noha Mozart egyértelműen Belmonte pártján áll, az hogy Konstanze a basa iránt is vonzalmat érez, szerintem nem ellentétes a szerzői szándékkal (amit mi ugye legfeljebb csak kikövetkeztethetünk), sőt pontosan az történik, mint Tobias esetében: a történetnek valódi tétje lesz, az emberi kapcsolatok  bonyolultabbak, izgalamabbak, érdekesebbek lesznek. Egy előadás megítélése az egyik legizgalmasabb kérdés. Nevezetesen az, hogy egy előadás mennyire lehet független az alapul szolgáló műtől és jónak tarthatok-e egy olyan előadást, amelyik önmagában ugyan élvezetes, de nincs sok köze a szerző(k) alkotásához. Carsen San Francisco-i Mefistofele rendezése például nagyon tetszett, noha különösen az árkádiai jelenetben, nem sok köze volt a Boito által megírtakhoz. De a magam részéről általában azokat az előadásokat szeretem, amelyek a műről szólnak, hiszen végül is Mozart, Verdi stb. kedvéért ülünk be az Operaházba vagy nézzük meg odahaza a művet.  

21803 lujza 2023-07-12 21:52:49 [Válasz erre: 21800 kjános 2023-07-12 09:05:56]
Sokféle látásmód létezik, nekem például a Carsen féle Hoffmann egyáltalán nem tetszett. És ugyanígy a talán szintén párizsi Bohémélet, amit a Classicán láttam, és a fiúk űrhajósok voltak benne.
Emlékszem viszont egy régebbi Szöktetésre, ami egy salzburgi hangárban került színre, és Szelim basa egy másik Tobias, Tobias Moretti volt, aki szintén jóképű férfi. És az előadás végén Belmonte ugyan kiszabadítja Constanzát, aki láthatóan Szelimhez is vonzódna. Ezzel megváltoztatták a szerző szándékát? Az előadás amúgy élvezetes volt.

21802 Ch.Blondel 2023-07-12 17:50:37 [Válasz erre: 21800 kjános 2023-07-12 09:05:56]
A Nádasdy-Oláh-féle Bohéméletet én is láttam és élveztem, de az nem rendezés. Az egy egy nyolcvanéves (izgalmas, meg szép, meg tiszteletreméltóan karban tartott) díszlet, amibe beleállítanak embereket, és nyilván egy többé-kevésbé konzisztens játékmódra törekednek, de semmiképp nem nyújtanak bármiféle élő rendezői értelmezést, amit dicsérni vagy kárhoztatni lehet. (Puccini operái nyilván előnyben vannak egyébként a barokk vagy a bel canto csúcsműveihez képest, lévén sokkal konzisztensebb, átláthatóbb, nochdazu: magukban is életképes művek.) Wieland Wagnert azért tartom említésre érdemesnek, mert az ő "Új Bayreuthja" is hatalmas botrány volt a közönség számára, ahogy korábban botrány volt a Parsifal újradíszletezése, vagy egyáltalán Bayreuthon kívüli előadása is, aztán ezekből is mind bevett, nagy, ünnepelt dolgok lettek. A közönség (vagy legalábbis a közönség leghangosabb csoportjának) aktuális tetszésén-nemtetszésén sem szükségszerűen mérhető le egy előadás tényleges értéke.
Tekintve, hogy minden korábbinál nagyobb számban és széleskörűen elérhetőek videofelvételek (inkluzíve a tisztes régi nagy rendezések), valamint mindenféle "bevezető az operába" könyv/cikk, sőt egyszerűen az örökzöld Wikipedia, én nem féltem a jövendőbeli közönséget :) Prózai színházba is eljárnak emberek úgy, hogy egy Globe-előadáson kívül valószínűleg sose látták Hamletet zekében-köpenyben.

21801 Momo 2023-07-12 16:56:53 [Válasz erre: 21799 -zéta- 2023-07-11 16:55:31]

Hogy néz ez ki erre mifelénk:

1. Annak tudatában kérik fel a rendezőt, hogy általában milyen rendezései vannak. (Ha rendezett már operát.)
2. A felkérés során egyeztetik vele, hogy a színház miben gondolkodik. Mit szeretne látni a színpadon. (Hagyományos, modern, merész, provokatív, stb.)
3. A konkrét munkafolyamatok megkezdése előtt a rendező (és kreatív csapata) előáll az produkció terveivel. Díszletterv, jelmeztervek, színpadképek, koncepció. Ezeket részletesen bemutatja a színháznak. (Ott ülnek, és egyeztetnek egy „tervelfogadás” elnevezésű eseményen.)
4. Ha átmegy a dolog, akkor a színház megkezdi a díszletek és a jelmezek legyártatását. (Sok-sok pénz.)
5. A premier előtt hetekkel a társulat elkezdi próbálni a darabot a rendező elképzelései szerint. Minél nevesebb a (külföldi) rendező, annál később kapcsolódik be a próbafolyamatba. Addig a munkatársai viszik a próbákat. A legnagyobb nevek a premier előtti héten érkeznek.
6. Ezzel párhuzamosan a színház elkezd embertelen pénzeket beletolni a produkció marketingjébe. (Fotók, plakátok, média megjelenések, stb.)

Szóval, amikor születik valami, az nem a semmiből jön létre. Mivel a színházak sok-sok pénzt tesznek bele egy-egy produkcióba, muszáj is tudniuk, mire megy el.
Ennek ellenére (minden érában) elő tudtak fordulni bosszantó, vagy kínos meglepetések.


21800 kjános 2023-07-12 09:05:56 [Válasz erre: 21798 Ch.Blondel 2023-07-11 14:50:46]
Szelim basa szerepét azért hoztam fel, mert én minden alkalommal csak idős/idősödő művész alakításában láttam. Még Zürichben is Brandauerrel játszatták, aki feltehetően felismerve a figura ellentmondásos helyzetét, inkább a szerep karikatúráját adta. Tobias-szal viszont tétje lett a darabnak, vagyis ez nem egy l'art pour l'art újítás volt, hanem érdemi célt szolgált. És azt hiszem, ebben van közöttünk némi nézeteltérés. Amikor tavaly a tévében néztük az Opera ezer éves Bohémélet előadását, azt mondtam magamban: EZ a Bohémélet! Ezt írta meg Puccini! Ugyanakkor például éppen ez az az opera, amit modern környezetben is teljesen hitelesen elő lehet adni, legfeljebb a tüdőbaj helyett valamilyen napjainkban aktuális betegségben szenved, majd hal meg szegény Mimi (és persze nem figyelek oda a szövegre). Ugyanakkor, ha CSAK azért újítom fel a darabot, hogy öltönyben és farmerben flangáljanak a szereplők, de semmi újat nem tudok mondani a műről, vagy a szereplők kapcsolatairól, akkor szerintem ezért nem érdemes belefogni. Fodor Géza például említ egy előadást, amely kihangsúlyozza a bohémek felelősségvállalástól való írtózását, a fináléban is Musetta végül magára marad a halott Mimivel, míg a többiek pánikszerűen elmenekülnek a megszokott életüket felborító esemény következményei elől. Ha ez így nincs is teljesen benne az operában, de bele látható, így ez egy új, a szokásostól eltérő megközelítése a műnek. Vagyis egyáltalán nem vetem el a nem konvencionális rendezéseket, ha valóban újat nyújtanak. Robert  Carsen párizsi Hoffmann meséi rendezéséről igazán nem lehet azt mondani, hogy hagyományos, számomra mégis a rendezés csúcsát jelenti, szinte most értettem meg, hogy ez az általában látványos mesejátékként eljátszott opera miről is szól. Wieland Wagner újszerűsége éppen abban állt, hogy lehántotta a művekről a rájuk aggatott vadromatikus (és olykor nacionalista) sallangokat és a lényegre, a zenére és az emberi kapcsolatokra koncentrált. Egyetlen általam ismert Wieland rendezésnél sem éreztem azt, hogy ne lenne teljesen adekvát a művel. Természetesen, mivel az élet (és a művészet) nem áll meg, idővel ezen is túl kell (lehet) lépni, de csak akkor, ha ehhez képest a rendezés valóban újat tud nyújtani. Ami a rendező-közönség viszonyt illeti, úgy néz ki, hogy a néző kénytelen beletörődni a legelrugaszkodottabb produkciókba is, hiszen eszi, nem eszi, nem kap mást. Ezáltal viszont generációk nőhetnek fel úgy, hogy komoly előtanulmányok nélkül, fogalmuk sincs róla, hogy eredetileg miről is szól egy opera. Aki például a Pique Dame-ot vagy a Bűvös vadászt az amszterdami Operaház előadásában látta először, nem hiszem, hogy a látottak alapján el tudná mondani az opera cselekményét. És akkor még nem is beszéltünk a talán legfontosabb kérdésről, a rendezés és a zene kapcsolatáról.

21799 -zéta- 2023-07-11 16:55:31
Minden formabontó rendezés mögött ott áll a Megrendelő, aki megszabhatja, hogy mi jelenik meg az ő kontójára. Mert a rendező az esetek nagy többségében a premier után már messze jár, a színház meg akár évtizedekig játssza a darabot.
Egyszer tanúja voltam egy vidéki Don Carlos főpróbáján, amikor az addig békés mederben csordogáló cselekményt az Autodafé-jelenetben váratlan Ku-Klux-Klan filmbejátszás és polgárjogi harcosok fotói "színesítették" az összképet. Az igazgató utána odament a nálánál 20 évvel idősebb és nagy tekintélyű rendezőhöz és a premieren mindebből már semmi nem maradt. Ennyi, csak vállalni kell...

21798 Ch.Blondel 2023-07-11 14:50:46 [Válasz erre: 21796 kjános 2023-07-11 08:31:43]
Szerintem szükségtelenül negatív a rendező–közönség viszonyt ab ovo valami antagonizmusként megközelíteni, hogy a rendező a néző hülyeségére/érdektelenségére/beletörődésére "spekulál" (noha nyilván ilyen is van, kedves Operaházunkban épp elégszer).
Szelim basa már azért is egy érdekes példa, mert legjobb emlékeim szerint a librettóban egyébként nincs a korára tett utalás, és az ősbemutatón fellépő színész is mindössze három évvel volt idősebb a Belmonteként egyébként negyvenes éveit taposó Adambergernél, tehát hogy Szelim játszik vagy nem játszik Konstanzénál, az bizonyos módon nem a "puszta mű" kommentárja, hanem egy lerakódás megkapargatása, az opera egy (konvencionálissá vált, de a művet szintúgy továbbgondoló) értelmezésének felülírása.
Annak, hogy egy új rendezés valami újat nyújtson, egyrészt mindenkori járadéka az, hogy lehet, a bársony köntösökből szürke zakók lesznek, másrészt mindenkori rizikója, hogy lehet, hogy (minden feltételezett jóindulata ellenére) pocsék lesz a rendezés. Ez számomra a színházi lét velejárója – és mint a sokat nyúzott Trubadúr, vagy bármelyik tetszőleges Zeffirelli-rendezés húszezredik felújítása mutatja, egy 'konvencionális'/'tradicionális' színrevitel sem biztosítja azt, hogy az ember valami jót, érdekeset, értelmeset fog látni a színpadon, legfeljebb szcenikai szempontból valami "szebbet" és jobban megszokottat.
A rendezői színház margójára csak annyit mondanék – noha természetesen értem az általad is taglalt jelenséget –, hogy Bayreuthban is Chéreau előtt volt még egy Siegfried meg egy Wieland Wagner.

21797 Edmond Dantes 2023-07-11 14:19:42
A sok kritikus beírás nekem azt jelenti, hogy a fórumtársakat, ahogyan a rajtu(n)k kívüli világot, érdeklik az új produkciók, azaz klasszikus operák esetében az újszerű megközelítések, értelmezések. Vannak köztük, amik tetszenek, vannak, amik kevésbé és vannak szép számmal, amiket a pokolba kívánnak. Na de kinek-kinek más az, ami tetszik, kevésbé tetszik, pokolba kívánja. Amit TV-ben, neten lát, azt ingyen látja, csak az idejéből ment el rá annyi, amennyi. Ha pedig már menet közben nem tetszik valami, akkor "klikk", odébb- vagy kikapcsol. Ugyanaz másoknak meg pont bejön. Hosszabb távon pedig nyilván azok a rendezők maradnak az élbolyban vagy egyáltalán: a pályán, akiknek a közönség többsége igennel szavazott több produkciójára. Ez is egyfajta szelekciós-evolúciós folyamat. Rostán fennakad, rostán kihullik.

21796 kjános 2023-07-11 08:31:43
Szerintem az, hogy nem vesz el, az nem elég. Akkor érdemes valamit át - vagy újragondolni, ha valamit hozzá tudok adni. Az, hogy az eredmény nem rosszabb, mint a korábbi, még nem igazolja, hogy jó. Ráadásul az esetek többségében sajnos a végeredmény rosszabb. Pont azért, mert a mű leveti magáról a hozzá nem illő sallangokat. Természetesen nagy általánosságban a Don Carlos bármikor játszódhat, hiszen a hatalom és a magánélet konfliktusa, a különböző ideológiai nézetek ütközése bármilyen korban, így napjainkban, is előfordul. Csakhogy vannak olyan mozzanatok, mint például a főinkvizítor szerepe, amelyet nagyvonalúan negligálhatunk, ahogy a rendező szeretné is, de azért ott vannak és ellentmondásban vannak egy későbbi korszakkal. Elvben valóban tök mindegy, hogy karddal vagy géppisztollyal vannak-e felfegyverezve az Edgar után kutató rawenswoodi katonák, de mennyiben ad valamilyen pluszt a műhöz az utóbbi eset? Egy korábbi hozzászólásban már utaltam a Borisz Godunovra. Divatos ezt a művet a mai vagy a szovjet korszakba áthelyezni. Csakhogy a hatalom sem az egykori Szovjetunióban, sem a mai Oroszországban - legalábbis egyelőre - nem egyeneságon öröklődik, mire a korábbi vezető fia hatalomra kerülne, a jelenlegi vezető rég a hamut is mamunak mondja, így teljesen felesleges a gyereket meggyilkoltatnia. Mivel azonban a mű elsősorban Borisz lelkiismeretfurdalásáról szól, a mai környezetbe helyezés, bármennyire tetszetős is, teljesen értelmetlenné teszi az operát. Konklúzióként legfeljebb annyit szűrhetünk le, hogy a hatalom csúnya dolog, egyesek ölni is képesek érte. De ez nem derül ki a darab realista előadása során is? Vagy ki az ördög bízza igazát manapság istenítéletre, mint a Lohengrinben? Ha jogi problémám van, az illetékes bírósághoz fordulok, amely majd évek múlva ítéletet hoz az ügyben. Ezeket el lehet bagatellizálni, de megkerülni sajnos nem. A rendező pont arra spekulál, hogy kritika nélkül átengedem magam az "újításainak" és elfeledkezem az ezáltal keletkező ellentmondásokról. De önmagában, attól, hogy a szereplők mai környezetben, mai ruhákban flangálnak, az előadás nem lesz jobb, de még korszerűbb sem. Legfeljebb más. Én egy új rendezéstől nem csak formai, de érdemi új megközelítést várok. Természetesen formailag is lehet újdonságot nyújtani, ahogy a realista rendezés keretein belül is meg lehet teljesen újítani egy művet. Például azzal, hogy a Szöktetés a szerájból-ban Szelim basa szerepét Londonban nem a szokásos módon, egy tisztességben megőszült jellemszínészre vagy egy kiérdemesült comprimarióra osztották, hanem a szívdöglesztő Oliver Tobiasra, egyszeriben komoly tétje lett a darabnak. A basa itt nem csak nagy igazságokat mond ki, és míg a szokásos felállásban már csak koránál fogva sem jelent semmi veszélyt Constanzára, Tobias szerepeltetésével viszont Belmonténak váratlanul valódi vetélytársa akad, akire joggal lehet féltékeny. Vagyis egyetlen apró ötlettel egy mű teljesen új fordulatot kaphat. 
Úgy gondolom, hogy a rendezés a mai operajátszás talán legfontosabb kérdése, amiben természetesen ütköznek a vélemények, de amivel mindenképpen foglalkozni kell, annak ellenére, hogy nem mi fogjuk megváltani a világot. Jó néhány kérdésre érdemes választ keresni. Például:
mi az oka, hogy a rendezők ennyire az előtérbe kerülhettek
mi a rendező: alkotó vagy csak alkalmazó
amennyiben alkotónak tekintjük, van-e valami, ami határt szab a ténykedésének
mennyiben kell hűnek maradnia a rendezőnek a műhöz vagy simán túlléphet rajta
a rendezést a műhöz viszonyítva vagy önmagában vizsgáljuk
Előrebocsátom, hogy nem szeretnék a teoretikus szerepében tetszelegni. Éppen olyan operarajongó vagyok, mint a fórum többi tagja. Az én véleményem csupán egy a sok közül és minden véleményt maximálisan tiszteletben tartok. Az enyémtől eltérőket is. A véleményemet igyekszem érvekkel alátámasztani. Valószínűleg nem fogjuk meggyőzni egymást. De egy jót beszélgetünk.


21795 Hangyászsün 2023-07-11 08:05:13 [Válasz erre: 21792 Klára 2023-07-10 18:07:52]
Mivel csak most értesültem róla, nem emlékezhettem rá. :O))) Csak azt tudom hozzátenni: Vannak még pihent elmék.

21794 kjános 2023-07-11 07:45:03 [Válasz erre: 21793 lujza 2023-07-10 23:36:46]
Természetesen sok librettóban vannak zavaros mozzanatok. A Trubadúr esetében még elfogadható, ha az éj homályában valaki összetéveszti az egyik udvarlót a másikkal, főleg, ha az egyiknek csak a hangját hallja, míg a másikat látja. Manrico származásával kapcsolatos naivitása már valóban menthetetlen. De például a Rigolettóban is Rigoletto elvben a világtól távol neveli lányát, nehogy áldozatul essen a hercegnek, de a szomszédban mégis ott van az egyik legszervilisebb udvaronc, Ceprano gróf palotája, ráadásul hosszú éveken keresztül észre sem veszik egymást. Az Aida második és harmadik felvonása között is mindössze egyetlen nap (vagy még annyi sem) telik el, az egyiptomiak mégis harcra készülnek, noha éppen a minap verték tönkre az etiópokat. Radamest többek között azzal vádolják, hogy elhagyta a tábort, pedig neki esküvőre és nam harcra kellene készülnie. Szóval az opera világában sok minden több sebből vérzik, de ha jó a darab és jó az előadás, akkor ezektől eltekintünk és teljesen átadjuk magunkat az élvezetnek.

21793 lujza 2023-07-10 23:36:46 [Válasz erre: 21789 kjános 2023-07-10 13:21:36]
Azért van még a Trubadúrban is egy-két apróság, például amikor Leonóra összetéveszti a két testvért. Nem könnyű a színpadon két teljesen eltérő testalkatú énekessel előadatni ezt, ráadásul az egyik tenor, a másik bariton. Állítólag emiatt volt Münchenben szegény Harteros vak Leonóra. És Manrico váratlan felbukkanásai is furcsák, no meg az, hogy Azucena pontosan elmondja a fiának, hogy dobta tűzbe az egyetlen gyerekét, és ő mégis elhiszi, hogy az anyjával beszél. Igazi vadromantikus történet.

21792 Klára 2023-07-10 18:07:52 [Válasz erre: 21791 Hangyászsün 2023-07-10 17:51:14]
Ki emlékszik a két évvel ez előtti párizsi Aida előadásra, ahol színpadi segéderők térdencsúszva mozgatták az életnagyságú Aida plasztikfigurát? Szerencsétlen Sonja Radvanovsky csak a hangját kölcsönözte a szobornak, akit Kaufmann a szerep szerint lelkesen ölelgetett.  A sovány magyarázat szerint a hajdani gyarmatosítók által elkövetett bűnökért akartak kárpótlást nyújtani.

21791 Hangyászsün 2023-07-10 17:51:14 [Válasz erre: 21789 kjános 2023-07-10 13:21:36]
Tökéletes! Évekkel ezelőtt talán a Mezzón láttam egy 19. századi környezetbe helyezett Aidát - aztán kikapcsoltam, mert vsz. helyesen tippeltem, hogy a Szuezi-csatornában végzi a címszereplő és a hőstenor. A néhai Schlingensief zavaros értelmiségi rizsával magyarázta az agyonzsúfolt, különféle szimbólumokkal - nyúl, tojás, Willendorfi Vénusz - telerakott, afrikai/afganisztáni előretolt helyőrségként berendezett színpadképet, amely felett fókakolóniákról szóló filmet vetítettek, mindegyik szereplőnek megvolt a maga mása stb. Ebből csak a nagy semmit lehetett kivenni, ugyanakkor KW Mesterdalnokok-ja (Bayreuthban, 2010-ben láttam), ugyanő 2004 előtti würzburgi Hollandija, netán Kovalik MüP-ban színre került Hollandija - komoly erkölcsi kérdéseket feszegettek, noha persze semmi közük sem volt az eredetihez. Nem közismert, főleg barokk operák esetében viszont - én legalábbis így vagyok vele - a mai néző/hallgató csakis úgy tudja elviselni a végtelen hosszú (bravúr)áriákat és a parttalan recitativokat, ha közben folyton történik valami a színpadon. 2 példa a MÁO-ból: Remekül szórakoztam anno Kovalik Xerxesén, hiszen azt a tömény bugyutaságot kizárólag szellemes ötletek képesek ellensúlyozni. Nem néztem utána, de élvezetes volt a mai környezetbe áthelyezett Olasz nő Algírban (Erkel, még az Andrássy úti tatarozás alatt.) KW 2004-es Erkel-beli Lóheringje ugyan szintén komoly erkölcsi tanulsággal bíró történeté alakította át a dédpapa - Erich Rappl szerint legirreálisabb, emiatt a legtöbbet kigúnyolt - librettóját, viszont én anno a legautentikusabb forrásból értesültem róla, hogyan is ment a "gondosan kidolgozott műhelymunka".

21790 Ch.Blondel 2023-07-10 13:28:02 [Válasz erre: 21787 kjános 2023-07-10 08:45:21]
Peter Stein Don Carlosa mondjuk ezen erényei mellett eszméletlen statikus és nehezen élvezhető egy előadás volt számomra. (A Met "helyi", Broadway-ről szalajtott rendezőktől származó előadásai meg többnyire védhetetlenek, ezt nem is vitatom, lásd az átszcenírozás kevésbé "radikális", de teljesen blőd másik példájaként az új Traviátát.) A "semmit sem ad hozzá" passzusra tudok ismét csak visszakérdezni, hogy szükségszerűen elvesz-e? Mert ha az egyenlet vége nulla vagy pozitív, akkor az összképet tekintve – szerintem – irreleváns, hogy farmeres-e Hamlet és géppisztolyokkal mászkálnak a római katonák. Ugyanitt a Don Carlos lehet, hogy egy az egyben nem fordítható le 2023-ra (vagy 1930-ra, vagy 1970-re, stb.), de az autoriter uralkodói figura és a vallás nevében emberek jogait korlátozó, életüket tönkretevő, a mindenkori hatalomra nyomást gyakorló egyház sajnos kellően visszatérő tapasztalata a történelmünknek ahhoz, hogy a XVI. századból kilépve is működjön a történet.
A Ringben Wotan dárdája valóban az egyik legfontosabb szcenikai és zenei jelkép, de hogy ez a Rheingold után két operával később születő, illetve hárommal később színre lépő Hagen fegyverzetére is automatikus kiterjed, azt még Wagner-neofitaként is megkérdőjelezném. Én ezt egyébként a "pohár félig teli" oldalról nézem – és elfogadom, hogy alapvetően eltér a szemléletünk, de nekem nem az a lényeg, hogy van vagy nincs dárda/kard/spanyol inkvizíció, hanem hogy amit a rendezés helyette felkínál, az 1) része-e egy koherens egésznek 2) nyújt-e valami intelligens, érdekes alternatívát. Ha igen, akkor lehet Siegfried végzete akár egy hentesbárd is.

21789 kjános 2023-07-10 13:21:36 [Válasz erre: 21788 Hangyászsün 2023-07-10 10:32:44]
A Trubadúrral kapcsolatban nekem mindig is az volt a véleményem, hogy abszolút logikus minden, feltéve, ha a teljesen valószínűtlen kiindulópontot elfogadjuk. Onnan már megy minden, mint a karikacsapás. A kétféle rendezői attitűd között nagyjából azt a különbséget érzem, amit Te is megfogalmaztál. A modernkedő rendezés lényegében hagyományos színház, csak mai vagy legalábbis nem a cselekmény szerinti korba helyezi a darabot, ami egyes esetekben bejön, véleményem szerint azonban az esetek többségében nem. Ezekben az esetekben a rendezőnek nincs határozott koncepciója, inkább csak ötletel, az egész nem alkot egységet és az egész előbb-utóbb megbicsaklik a mai és az eredeti kor közötti különbségeken. A rendezői színház rendezői viszont komoly koncepcióval rendelkeznek, amelyet következetesen végig is visznek, számukra a mű csupán egy lehetőség, amellyel reagálni akarnak valamilyen általuk fontosnak tartott társadalmi problémára. Véleményem szerint - fejet hajtva az igen komoly szellemi tevékenység előtt - ezzel az a baj, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a mű tartalmát, üzenetét, sőt nemegyszer azzal éppen ellentétes üzenetet fogalmaz meg. Igy mondjuk, végül nem Wagner Bolygó hollandiját vagy Mesterdalnokokát látjuk, hanem Kovalikét és Katharina Wagnerét. 

21788 Hangyászsün 2023-07-10 10:32:44 [Válasz erre: 21787 kjános 2023-07-10 08:45:21]
A Trubadúrral kapcsolatban évekkel ezelőtt Pál Tamás karnagy úr megírta, mivel érdekelte az eredeti, lefordíttatta a Cammarano által teljesen "operásított" spanyol eredetit. Minden vadromantikus fordulata dacára ott a cigányasszony a cselekmény nagyon tudatos alakítója, sőt logikus magyarázat is akad arra, amin a mezei operabarát csak kapkodja a fejét. Más: Ha különbséget teszel modernkedő és rendezői színház között, akkor modernkedő pl. az, ahol a szerző korába, vagy teljesen más időbe helyezik a cselekményt - Chéreau-féle 76-os Ring, benne Wotan császárkabátban, de dárdával, ugyanakkor az események bemutatása a hagyományt követi, tehát Alberich ellopja az aranyat stb. Rendezői színház viszont, ahol a színpadon látottaknak semmi közük a librettóhoz, pl. KW würzburgi "Hollandi"-ja.

21787 kjános 2023-07-10 08:45:21 [Válasz erre: 21785 Ch.Blondel 2023-07-09 14:41:35]
Tévedések elkerülése érdekében én nem a teatrális operai manírokat vagy akár a realista színház minden kelléket hiányolom vagy sírom vissza. Peter Stein salzburgi Don Carlosa a maga poszt-realista stílusával, amely szinte csak jelzi az adott kort, tökéletesen szinkronban van a művel. Az viszont, hogy csupán modern miliőben adnak elő egy darabot, véleményem szerint semmit sem ad hozzá, sőt legtöbbször kimondottan problematikus. A Trubadúr librettója egyébként, az alap szituációt leszámítva, amivel érdekes módon senki sem foglalkozik, nevezetesen, hogy miképpen lesz egy írni-olvasni nem tudó cigányok között felnövő fiatalemberből nem csak hadvezér, de még udvari költő is (ha csak nem a Mágnás Miska logikája alapján, mely szerint egy gróf pusztán a származása alapján több kilométerről, szél ellenében is felismerhető) a maga vadromantikus módján tökéletesen logikus. Ennél az operánál egyébként nem lenne különösebben zavaró a cselekmény más korba történő áthelyezése, csak - legalábbis számomra - semmiféle pluszt nem ad hozzá. Az operák többségénél azonban sajnos az ilyen módosítás, mint a Manon Lescaut esetében is, előbb-utóbb összeütközésbe kerül a művel. A baden-badeni Istenek alkonya rendezője például jogosan érezte, hogy egy ballonkabátos Hagen kezébe nemigen illik egy dárda. Csakhogy sajnálatos módon ő a ballonkabátot választotta, így nála Hangen egy bicskával döfi le Siegfriedet, amivel viszont azt mutatja, hogy fogalma sincs erről a műről, hiszen a dárda a Rajna kincse második képétől kezdve az egész Ring ciklus egyik legfontosabb jelképe. Vagy igen eredetinek tűnik a Rigolettót egy Las Vegasi kaszinóban játszatni, csak hogy a darab tétje ezáltal egyre alacsonyabb lesz. Ami Victor Hugonál egy tehetséges, de könnyelmű, a tettei következményeivel nem törődő uralkodó és az őt kiszolgáló udvar kemény bírálata, Verdinél már eleve inkább az általa annyira kedvelt apa-lánya kapcsolatra irányul, de azért a mantovai herceg személyében még mindig egy uralkodó cselekedeteinek erős kritikája, az a Las Vegas-i mulatóban csupán egy munkáltató-munkavállaló közötti konfliktusra egyszerűsödik, amit még az arab sejknek ábrázolt Monterone körüli diplomáciai bonyodalom is súlyosbít. Ráadásul míg Verdinél Sparafucile egy pitiáner bérgyilkos, aki sohasen látta a herceget, addig ma az internet korában az egyik Las Vegasi- bártulajdonos tökéletesen ismeri a másikat, így ez az interpretáció egy újabb elemmel, a konkurencia felszámolásának lehetőségével gazdagodik (ami csak azért marad el, mert kénytelenek az eredeti műhöz tartani magukat). Viszont mi köze mindennek a Rigolettóhoz? Ugyanakkor a felsorolt példák egyike sem tartozik a rendezői színházhoz. Ezeket én csak modernkedő színháznak nevezem, mert tulajdonképpen szinte minden elemében hagyományos színházat valósítanak meg, csak mai vagy legalábbis az eredetitől eltérő környezetben. De attól jobb lesz például a Don Carlos, ha a király szobája még jelzéseiben sem utal uralkodásának korára, hanem mondjuk, miután áriája előtt tévét nézett, a főinkvizítorral folytatott párbeszéd után a szomszéd irodából áthozott íróasztalon golyóstollal aláírja a Posa kivégzését elrendelő határozatot?  De már itt egy óriási problémába ütközünk. Ma ugyanis az egyháznak nincs akkora hatalma, mint II. Fülöp idejében volt, tehát ez a jelenet napjainkban nem is játszódhatna le. A mai rendezők egyik nagy tévedése, hogy szerintük a mai ember képtelen felfogni a múltban játszódó történeteket és azonosulni velük. Csak akkor értem meg, miről van szó, ha Hamlet farmerben mondja monológját, ha a római katonák géppisztollyal hadonásznak, ha a középkori király mai öltönyben járkál. Úgy gondolják, hogy nem tudom megérteni az eredeti alkotás mának szóló áthallásait, üzenetét, viszont elvárják, hogy az aktualizálás miatti zűrzavartól nagyvonalúan eltekintsek. A modernkedő színház nem jelent lényeges változást a műben, inkább csak zavaró. Szemben a rendezői színházzal, ami viszont teljesen önkényesen kezeli a műveket.

21786 Edmond Dantes 2023-07-09 14:45:04 [Válasz erre: 21785 Ch.Blondel 2023-07-09 14:41:35]
11 másodperc különbséggel úgy érzem, elég hasonló szellemben irtunk :-)

21785 Ch.Blondel 2023-07-09 14:41:35 [Válasz erre: 21783 kjános 2023-07-09 13:37:23]
Számomra annyival mindenképp jobb, hogy nem a huszonezredik kardozós-kosztümös (poros, pókhálós) ál-középkori vircsaftot nézem, hanem legalább szcenika szintjén valami annál kevésbé elnyűttet. A Trubadúr librettója (csúnyán szólva) kellően debil ahhoz, hogy egy "konvencionális" rendezés keretei közt se működjön tökéletesen, így pont az ilyen művek esetén sosem veszem a lelkemre, ha legalább valamit kezdeni próbál vele a rendező.
Az általad említett Manonban – a leírtak alapján – sem az aktualizálás intencióját látom/vélem az elsődleges problémának, hanem hogy a rendező a saját alapkoncepcióján belül nem tudott valamit jól kidolgozni és kivitelezni. Abban egyetértünk, hogy nem kell és nem is lehet minden régi művet kortárs környezetben "átélhetővé" tenni, és a klímakatasztrófát nem A bolygó hollandi fogja bárkivel megértetni (ismét fiktív példa); de az elsőre felhozott tankos Attila, lövészárkos Manrico sem az ismertetett Manon módján "aktualizáltak" vagy "problémamegoldók", tehát nem venném a két ágazatot egy kalap alá, másrészt az én saját élményeim alapján a kortárs rendezői színház sem túlnyomóan a Manon-féle utat járja.

21784 Edmond Dantes 2023-07-09 14:41:24 [Válasz erre: 21783 kjános 2023-07-09 13:37:23]
Pont ilyesmiről írtam itt az egyik topikban: Tosca ne lője le Scarpiát, Carmen ne szúrja le  a tizedest és a rendező ne tegyen olyan erőszakot a darabon, amit az ledob magáról. De önmagában mai ruhákban, mai díszletek közt színre vinni egy darabot nem (ős)bűn. Sőt, még üdítő is lehet. Nem gondolnám, hogy ötméteres uszályokban kell vonulnia a szopránnak vagy bronznak látszó szürke plasztik pajzzsal hadakoznia a tenornak ahhoz, hogy jó legyen az előadás ... hungarocell műsziklák és vászonra föstött várkastélyok előtt.

21783 kjános 2023-07-09 13:37:23 [Válasz erre: 21782 Ch.Blondel 2023-07-09 10:48:49]
Hadd nézzem a másik oldalról. A kérdésed az volt, hogy rosszabb lesz-e az aktualizálással, én viszont azt, hogy jobb lesz-e? És az esetek többségében a válasz sajnos az, hogy nem. Mert ezek a művek éppen a konkrét cselekmény révén legtöbbször ledobják magukról ezeket az erőszakos próbálkozásokat. Hogy egy konkrét példát mondjak, nemrégiben közvetítették a Mezzón a Manon Lescaut-t, a Monte Carlo-i Opera előadásában. A zenei megvalósításra most nem térnék ki. A rendező a napjainkba tette át a történetet és a második felvonás fináléjáig ezzel nem is volt semmi baj. Most is vannak nők, akik idősebb, gazdag férfiakat néznek ki maguknak és a jólét, kényelem mindennél fontosabb számukra. A harmadik felvonás azonban komoly probléma elé állította a rendezőt. Hiszen ma már senkit nem büntetnek meg az országból való kitoloncolással, pláne nem Amerikába. Éppen ellenkezőleg, mindenki oda vágyik. Éppen ezért tudta, hogy ebben a miliőben az eredeti sztori fenntartása totális hülyeség, így az egészet átváltoztatta úgy, hogy az egész az itt leginkább bandavezérként ábrázolt Geronte magánügye lett, ő rendelkezett mindenről és mindenkiről, a lányokat (vajon hogy kerültek hozzá?) árverésen bocsájtotta áruba (érdekes, hogy szinte minden vevő nő volt, vajon mire kellettek nekik a lányok), egy személyben ő volt az őrmester és a hajóskapitány (ezek a szerepek ki is maradtak), az ő szövegében, mivel prózai, nem is említették Amerikát, a des Grieux-vel szembeni nagyvonalúsága az előzmények ismeretében teljes rejtély, mint ahogy az is, hogy a főszereplők hova kerülnek. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Lescaut a szövege szerint azért itt is lelkesedik azon, hogy Manonnak nem kell Amerikába mennie. A negyedik felvonás még zavarosabb. Manon és des Grieux egy lakásban tartózkodnak, egy üvegfal választja el őket, Manon már a halálra készülve hever az üres oldalon (hogy hol van és miért kerül oda, soha nem derül ki), míg des Grieux oldala tele van enni-innivalóval, ettől függetlenül ő is az éhségre, vízhiányra és a sivatagra hivatkozik, ahol semmi élelmet nem találnak, ahogy a szövege előírja. Vagyis, míg az eredeti sztori teljesen világos és logikus, az aktualizásási törekvéssel sikerült egy tökéletes katyvaszt produkálni, aminek, legyünk őszinték, se füle, se farka. És vajon ezzel jobb lett a mű? Szerintem nem. A magam részéről minden olyan megoldást - legyen az hagyományos vagy modern - amelyik elősegíti a mű jobb megértését, eddig ismeretlen szálakat bont ki, teljes mértékben elfogadok. Azt viszont, amelyik gyakorlatilag új művet ír a régi helyébe, az eredetit semmibe véve, nem. Ezeket az operák anno meghatározott történelmi környezetben születtek. Azok a viszonyok mára többségükben már aktualitásukat veszítették. Ahogy korábban írtam, ezek a művek, az ókori drámáktól kezdve azért maradtak fenn, mert önmagukban olyan értékeket hordoznak, amelyek a mi korunk számára is érdekesek. A mi korunk speciális problémáit azonban az esetek többségében nem lehet rájuk húzni. Azokra új, az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó, a jelenkor szellemét tükröző műveket kellene írni.

21782 Ch.Blondel 2023-07-09 10:48:49 [Válasz erre: 21780 kjános 2023-07-09 08:46:36]
Szerintem itt két különböző dologról van szó az "átrendezés" kapcsán, amit érdemes szétszálazni: egyrészt, hogy kell-e mindent aktualizálni, akár egyszerűen a modern környezetbe való átültetéssel, akár valamilyen aktuálpolitikai/társadalmi problematikára való reflexióval; másrészt, hogy segít/ront/érdemes-e az opera eredeti cselekményét/helyszínét bármilyen más környzetbe, kontextusba áthelyezni (rosszabb lesz a Trubadúr attól, ha I. világháborús környezetben játszódik?). Az Arena di Verona egyetlen invenciózus rendezéseként tudok pl. emlékezni a Visconti-utánérzésként a Risorgimento korába áthelyezett Nabuccóra, ami ettől ugyan aktuális nem lett, de adott egy más értelmezési/szemlélői keretet az operához.
Ugyanakkor a tonnányi "történelmi" Verdi-operánál is érdemes szerintem megfontolni, hogy az ókori római/középkori genovai–velencei stb. köntösökön túl mennyire szólnak az adott korról olyan értelemben hűen ezek a művek, hogy ragaszkodni kelljen az eredeti környezethez. Az Attilában az egykori (velencei) közönség számára nyilván egyértelmű volt a Velencére tett, önmitologizáló utalás, de szövegszerűen gyakorlatilag elhanyagolható ennek a tényleges megjelenése. (Ugyanitt: a hun Attilánk druidákkal imádkozik Wotanhoz.) Ha ezek az operák univerzális tematikájuknak köszönhetően maradtak a repertoárban, akkor nem az (ál)történelmi környezetük a lényeg, hanem a szerelem/féltékenység/elnyomás/patriotizmus stb. korszakokon át érvényes, és több korszakban is hitelesen megszólalni tudó témái. Hathat a tankos Attila hülyén is a színpadon, és lehet zsigeri hatása is annak, hogy a fél Európát rettegésben tartó hódító nem párduckacagányosan, hanem rohamosztagosokkal, harcikocsin vonul be. (A példa – részemről – fiktív, mert bevallom, az Attila, de még a Trubadúr is igen kevéssé szokott érdekelni.)

21781 Hangyászsün 2023-07-09 09:31:50 [Válasz erre: 21772 lujza 2023-07-05 01:29:32]
A korábban itt olvasottak hatására döntöttem úgy, hogy nem megyek el rá. Pedig szeretem az Otellót! Ráadásul emlékszem Vámos László rendezésére.

21780 kjános 2023-07-09 08:46:36 [Válasz erre: 21779 Edmond Dantes 2023-07-08 16:45:48]
Szerintem a konkrét helyhez, térhez, időhöz kötött, cselekményes olasz operákat meglehetősen nehéz aktualizálni és/vagy valamilyen mély filozófiai tartalommal felruházni. Az eredmény legtöbbször katasztrófa vagy egyszerűen csak tömény hülyeség. A Hoffmann meséinél nyugodtan lehet beszélni a művészet és a magánélet kapcsolatáról és arról, hogy a művészi sikerek éppen a magánéleti kudarcoknak köszönhetők, hiszen erről szól ez a mű. De például a Trubadúrnál milyen aktuális mondanivalót tudok hozzátenni a műhöz? Attól, hogy Verdi korában vagy valamelyik világháború alatt játszódik, jobb, érdekesebb vagy maibb lesz? Közelebb kerül hozzám egy mű attól, ha Attila katonái tankokkal rontanak rá az ellenségre és ha Ezio revolverrel hadonászik? És akkor mi a helyzet az opera egyik kulcs jelenetével, Velence megalapításával? Az is átkerül a XIX. vagy XX. századba? Vagy ettől nagyvonalúan tekintsek el? Ezek a művek éppen azért maradtak fenn, mert olyan érzelmekről, szituációkról, drámai összecsapásokról szólnak, amelyek évszázadok múltán is megérintik az embert. Ettől aktuálisak és nem attól, ha farmerben vagy öltönyben ágálnak a szereplők vagy ha igyekeznek ráhúzni őket valamilyen mai kaptafára.

21779 Edmond Dantes 2023-07-08 16:45:48 [Válasz erre: 21777 kjános 2023-07-08 13:36:43]
Azt szoktam mondani -ez persze "költői" túlzás egy nem-költőtől-, hogy két opera van, ami nem viseli el az aktualizálást, modern környezetet stb.: Aida és Turandot. Azóta láttam már "korszerűsített" Aidát és ahogy elnéztem itt a minap -zéta- linkjét, az idei veronai Aida sem éppen szfinxek, piramisok és elefántok között zajlik... Mindazonáltal az a véleményem, hogy ezeket, hogy téged idézzelek, legjobb tényleg elfogadni: úgy, ahogy van.

21778 Ch.Blondel 2023-07-08 14:01:40 [Válasz erre: 21776 Laci Kozlok 2023-07-08 12:51:28]
Örülök, hogy tetszett :) Tegnap este csak az első órát tudtam elcsípni, de a rendezés magával ragadott. Mallwitz remek fiatal karmester, az elmúlt években csodás Così fan tuttét és Varázsfuvolát vezényelt Salzburgban, érdemes figyelemmel követni.

21777 kjános 2023-07-08 13:36:43 [Válasz erre: 21750 Laci Kozlok 2023-06-21 09:20:41]
Ismét hallgattam Kozlok Lacira (úgy tűnik érdemes) és megnéztem az 1958-ban készült olasz Turandot filmet. Eddig elkerült ez az előadás vagy lehet, hogy én kerültem el. Végül is mindegy. Mert ez a film mindenképpen nagy élmény és emellett rendkívül tanulságos. Valaki a fórumon leírta, hogy manapság az operákat nem lehet negyven évvel ezelőtti módon előadni. Nos, szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy hatvanöt évvel ezelőtti módon is lehet. Méghozzá nagyon jól. A film még abban az időben készült, amikor a rendező szolgálni és nem uralni, pláne megerőszakolni akarta a művet. Így tehát a darab nem a zártosztályon, egy lepukkadt gyártelepen, a Szépművészeti Múzeum raktárában, a János Kórház proszektúráján, egy ujgur átnevelő táborban, esetleg az alkoholmámorban fetrengő Turandot képzeletében játszódik, hanem a történet szerinti mesebeli Pekingben. A császár nincs dél-amerikai diktátornak vagy olasz csendőrőrmesternek (a külsőségeket tekintve gyakorlatilag mindegy) öltözve, Turandot nem egy Váci utcai butikból lép elő,  Calaf hősi mivoltát nem atlétatrikója és a munkaruházati boltban vásárolt terepszínű nadrágja jelzi, Timúr nem hajléktalan Ernő bácsi a Szomszédokból (az  Gurnemanz az operaház legutóbbi Parsifal felújításán), Liu nem a szeretetszolgálat aktivistája, a miniszterek nem a legutóbbi kiárusításon vásárolt konfekció öltönyben ágálnak, amelyet aztán karrierjük minden további szerepében viselhetnek, nem kis megtakarítást okozva a munkáltatónak. Az előadás nem a magyar rendszerváltásról szól (1958-ban furcsa is lett volna), de nem is a nyugat-európai kommunista pártok 
korabeli nagy dilemmájával foglalkozik, nevezetesen, hogy mindenben kövessék-e Moszkvát vagy önálló úton járjanak. Egyszerűen azt látjuk és halljuk, amit Puccini megírt és a magam részéről, aki mindig is kis igényű voltam, nem is kívánok ennél többet. Természetesen ez nem az egyetlen interpretációs lehetősége ennek a műnek, de hatvanöt év távlatából is tökéletesen illúziókeltő. Mario Lanfranchi, aki 1956 és 1971 között több operafilmet készített (nem mellesleg csaknem húsz éven keresztül Anna Moffo férje volt), a mese felől közelít az alkotáshoz. Arca csak Calafnak, Liunak, Timúrnak és Turandotnak van, a többiek mind maszkot viselnek. A kínaiakat megszemélyesítő művészek sajátos koreográfia szerint mozognak. A díszletek jelzésszerűek, de tökéletesen megidézik a kínai miliőt. A filmen nyoma sincs az elcsépelt operai maníroknak vagy az olaszokra különben jellemző ripacskodásnak (legfeljebb annyi, amennyit ez a megközelítés megenged). Abszolút korszerű, ma is élvezhető előadást látunk. A milánói rádió kiváló ének - és zenekarát Fernando Previtali vezényli, a mű minden árnyalatát felmutatva. A szereplők közül természetesen Corelli a nagy sztár. Szerencsénkre számtalan felvétel őrzi Calaf produkcióját és már itt olyan tökéletes, ahogy a későbbi előadásokon megszoktuk (például már itt is hallhatjuk a rejtvény jelenet végén a partitúrában nem szereplő, de néhány, remek magassággal rendelkező tenorista által ambicionált roppant hatásos magas C-t). Ráadásul láthatjuk is a jóképű tenort, ami különösen a hölgyek számára ajándék. Renata Mattioli jól hozza Liu megható alakját, az olasz operafilmek kedvenc basszusa, Plinio Clabassi tökéletes Timúr, a miniszterek hármasa csaknem megegyezik az egy évvel korábbi Callas felvétel szereplőivel. Érdekesség, hogy ott Renato Ercolani Pang szerepét énekli, míg a filmen Pongként láthatjuk. Pangot a filmen egy másik híres comprimarió, Mario Carlin alakítja. Turandot az amerikai Lucille Udovich. Tőle tartottam egy kicsit. Felesleges volt. Mind vokális, mind színészi szempontból teljesen illúziókeltőnek bizonyult. Etttől függetlenül az én kedvenc Turandotjaim továbbra is Eva Turner, Marion Lippert és Carol Neblett maradtak. Ez a film számomra azt bizonyította, hogy egy előadás, ha jó - kortalan. Ez a Turandot hatvanöt évvel az elkészülte után is valódi élmény. Ajánlom mindenkinek, aki a Turandotot szereti. Úgy, ahogy van.

21776 Laci Kozlok 2023-07-08 12:51:28 [Válasz erre: 21773 Ch.Blondel 2023-07-07 16:16:26]
Koszi a figyelmesztetést. Ez egy nagyszeru  eloadás. Modern  rendezés, de nem megy a zene és a szoveg ellen. Ugyanaz torténik  a színpadon mint a cseh feliraton, ugye más formában mint az eredetiben. A torténet egy nem túl sikeres de szerelmes prostibol lett filmsztár  és a herceg-filmsztár bukásárol szol.  A zenekar fenomenálisan  szolt - Királyi Concergebow Zenekar, Joana Mallwitz vezényelt.
Mindenki jol énekelt és a cseh kiejtés nagyon rendben volt. Feltétlenul nézzétek meg és aztán diskurálhatunk.
P.S. Ez egy jo szereposztás ellentétben a pesti Rusalkával.

21775 zenebaratmoncsi 2023-07-07 21:08:11
Most nézem, hogy az Operavision 2023. július 21-én be fogja mutatni Erkel Hunyadi László operáját a Magyar Állami Operaházból. Igazán remek hír, ráadásul magyarul hallhatjuk, gondolom angol felirat lesz hozzá.
Hunyadi László | Operavision





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.