21846 kjános 2023-07-19 14:33:19 [Válasz erre: 21841 Laci Kozlok 2023-07-18 19:12:43]
Bár nem én vagyok megszólítva, szerintem Carsen talán a legnagyobb mai operarendező. A Mefistofele (ez volt az első találkozásom vele) remek színház (bár nem mindig a műról szól), a Faust nekem nem tetszett (kiszámítható és erőltetett volt), a minimalista Anyegin nagyon jó keretet adott a műhöz, a Hoffmann meséi pedig szerintem az operarendezés csúcsa, egy egészen páratlan esztétikai minőséget képvisel. Láttam pár barokk opera rendezését is, azokat önmagukban érdekesnek találtam, de a barokk operajátszásról teljesen más elképzelésem van. Konwitschny az osztályteremben játszódó Lohengrinjével eljátszotta a bizalmamat, de még változhat a megítélése. Csernyakov Trubadúrja után is megfogadtam, hogy ettől a rendezőtől soha többet nem nézek meg semmit, aztán mégis láttam a Traviatát, az lényegesen jobban tetszett, bár az önmagukban jó ötletek néha zavaró pillanatokat okoztak, az Anyegin viszont, néhány polgárpukkasztó ötletet leszámítva, csodálatos volt, soha ennyit nem mondtak még el az orosz lélekről. Úgy hogy Konwitschnyről sem mondtam még le (bár ez őt nem nagyon izgatja).
Bár nem én vagyok megszólítva, szerintem Carsen talán a legnagyobb mai operarendező. A Mefistofele (ez volt az első találkozásom vele) remek színház (bár nem mindig a műról szól), a Faust nekem nem tetszett (kiszámítható és erőltetett volt), a minimalista Anyegin nagyon jó keretet adott a műhöz, a Hoffmann meséi pedig szerintem az operarendezés csúcsa, egy egészen páratlan esztétikai minőséget képvisel. Láttam pár barokk opera rendezését is, azokat önmagukban érdekesnek találtam, de a barokk operajátszásról teljesen más elképzelésem van. Konwitschny az osztályteremben játszódó Lohengrinjével eljátszotta a bizalmamat, de még változhat a megítélése. Csernyakov Trubadúrja után is megfogadtam, hogy ettől a rendezőtől soha többet nem nézek meg semmit, aztán mégis láttam a Traviatát, az lényegesen jobban tetszett, bár az önmagukban jó ötletek néha zavaró pillanatokat okoztak, az Anyegin viszont, néhány polgárpukkasztó ötletet leszámítva, csodálatos volt, soha ennyit nem mondtak még el az orosz lélekről. Úgy hogy Konwitschnyről sem mondtam még le (bár ez őt nem nagyon izgatja).
21845 kjános 2023-07-19 14:21:01 [Válasz erre: 21840 Ch.Blondel 2023-07-18 11:47:33]
Tetszik, hogy nagyon jól elbeszélgetünk egymással, bár mások nem nagyon csatlakoznak, pedig azt hiszem az operajátszás legizgalmasabb kérdéseit feszegetjük. Továbbra is a mű prioritását vallom és úgy gondolom, hogy elsősorban azt kell(ene) színpadra állítani, amit a szerző(k) megírtak. Minden más értelmezés csak akkor érdekes, ha ezen a határon belül mozog. Azon belül viszont bármi lehetséges. Az ideális természetesen az lenne, ha a mű, a zenei megvalósítás és a rendezés egyaránt tökéletes egységet alkotna, bár ez elég ritkán fordul elő. Ilyen lehetett a Visconti-féle Traviata a Scalában, Wieland Wagner Wagner rendezéseinek többsége, Ponnelle bayreuthi Trisztánja vagy Strehler Boccanegrája. Ezek az operajátszás csillagórái. A rendezés természetesen rengeteget változott azóta, többek között a technikai feltételek is sokkal jobbak és természetes, ha egy rendező ezeket ki akarja használni. Soha nem állítottam, hogy egy mű csak 40-50 éves rendezésekben lehet jó, bár engem az sem zavar, ha nem bántóan elavult. A Metropolitan Puritánok rendezését például több évtizeddel ezelőtt Sutherlandra és Pavarottira álmodták, én Gruberovával láttam, de egy újabb generációt (Netrebko) is kiszolgált. Semmi extra, de megfelelő keretet ad ehhez a szép, de kissé zavaros műhöz. A mai rendezők, akik sokszor nem az opera világából, hanem a színház műfajától jönnek, érthető módon a színházi élményre koncentrálnak. Jól emlékszem Huszár Klára beszámolójára Felsenstein Ravasz rókácska rendezéséről. El volt ragadtatva a látottakról, aztán másnap rádöbbent arra, hogy a műből egyetlen hangra sem emlékszik. A rendezés - minden kiválósága ellenére - teljesen elnyomta a zenét, ami szerintem egy opera esetében nem fordulhat elő. Az opera legfontosabb eleme a zene, én legalábbis lemezen is tökéletesen élvezni tudok egy előadást, viszont kiváncsi lennék egy remekül megrendezett, de zenei közreműködők nélküli operaelőadásra. A szindarabok esetén a rendezők jóval több szabadságot élveznek, például az előadás tempóját is meghatározhatják. Az operánál viszont amint megszólalnak az első hangok, a zene veszi át az irányítást. Változatlanul azt vallom, hogy csak azok a művek maradtak fenn, amelyek a későbbi korok közönségének is mondani tudtak valamit. A csak a pillanatnyi aktualitást szolgáló darabok többsége eltűnt a sűllyesztőben. Az operák esetében azért ez nincs teljesen így, mert egyes műveket pusztán zenéjük szépségéért élvezünk. A múltkor például hozott Alvajáró például semmilyen "üzenetet" nem hordoz, viszont benne van az operairodalom egyik legszebb basszus és szoprán áriája, valamint szoprán-tenor kettőse. Ez és a többi gyönyörű zene elegendő ahhoz, hogy repertoáron maradjon. Továbbra is hiszem, hogy aktualizálás nélkül is mindenki számára értehetőek és átélhetőek azok az érzelmek, szenvedélyek, vágyak, amelyek az egyes művekben szerepelnek, teljesen felesleges azokat a szánkba rágni. Nem tudom, hogy az ókori Babilonban vagy Izraelben milyen módon igazolták a származást, a librettók sok hülyeséget és valószínűtlenséget tartalmaznak, de ez még mindig jobb, mint a New York közepén a falusi idillt kereső gróf, vagy ha Abdallo a kardja helyett a zakóját nyújtja Nabuccónak. Hiszen a szereplők a modern miliőben is a régi szöveget énekelik, ami sok esetben minimum humoros pillanatok forrása. Sajnos a modern rendezések kilencven százaléka mindössze annyit tesz, hogy modern díszletek között, mai ruhákba öltözteti a szereplőket. Ezeknél merül fel bennem a kérdés, hogy azon kívül, hogy unjuk a megszokott miliőt és ehhez képest kétségtelenül más, amit látunk, mit adnak hozzá a műhöz? Én úgy gondolom, hogy semmit. Sőt, legtöbbször zavart okoznak. A rendezések másik része többet akar markolni, nekik komoly üzeneteik vannak, amelyek viszont olykor teljesen szembekerülnek a mű eredeti gondolataival. A Szerelmi bájital Bolognában például külvárosi iskolai környezetben játszódik. A két főszereplő középiskolás. Belcoréról nem tudtam eldönteni, hogy egy bűnszövetkezet vagy egy sportegyesület vezetője. Végül úgy véltem, hogy egy sportos bűnbanda feje. Dulcamara egy drogdíler, aki a végén a rendőrök bilincsben visznek el. Az egész előadás brutális, durva világot ábrázol, amely ismerve a híreket, valószínűleg elég pontos látlelet a külvárosok hátrányos helyzetű lakóiról. De mi köze mindehhez Donizetti kicsit szentimentális, kedves, humoros művéhez, amelyben még a svihákok is szerethető figurák? Ráadásul, feltehetően a rendező szándékától függetlenül, egy újabb problémakört dob be, nevezetesen az olasz középiskolák állapotát, hiszen a libretto szerint (amely természetesen ebben a környezetben is ugyanaz) Nemorino csak egy keresztet tud tenni a Belcoréval kötött szerződésre és ez bizony elég siralmas állapotot mutat a középiskolai oktatás helyzetéről. Hogy másképpen is lehet, azt a pár órányira levő Macerata-i előadás mutatja meg, ahol mai miliőben (ez az opera ezt teljesen megengedi), frissen, szellemesen, ezer ötlettel, plusz Mariangela Sicilia zseniális Adina alakításával adják elő ugyanazt. Pontosabban egészen mást. Azt, amit Donizetti megírt. Mind a kettő modern, mai miliő, csak az egyik a Szerelemi bájitalról szól, a másik, ki tudja miről. Kétségtelenül komoly társadalmi problémákról, de olyan távol Donizetti világától, mint Makó Jeruzsálemtől. Ez az, amikor a rendező megerőszakolja a művet és mindenáron ráerőlteti azt, ami éppen foglalkoztatja. Emlékszem egy korábbi fórumbeli hozzászólásra, amely egy operaházi rendezésről azt mondta, hogy szerinte a rendezőnek teljesen mindegy volt, hogy melyik operát rendezi meg, mert mindenképpen ezt akarta kihozni belőle. Valóban ez lenne az operajátszás jövője?
Tetszik, hogy nagyon jól elbeszélgetünk egymással, bár mások nem nagyon csatlakoznak, pedig azt hiszem az operajátszás legizgalmasabb kérdéseit feszegetjük. Továbbra is a mű prioritását vallom és úgy gondolom, hogy elsősorban azt kell(ene) színpadra állítani, amit a szerző(k) megírtak. Minden más értelmezés csak akkor érdekes, ha ezen a határon belül mozog. Azon belül viszont bármi lehetséges. Az ideális természetesen az lenne, ha a mű, a zenei megvalósítás és a rendezés egyaránt tökéletes egységet alkotna, bár ez elég ritkán fordul elő. Ilyen lehetett a Visconti-féle Traviata a Scalában, Wieland Wagner Wagner rendezéseinek többsége, Ponnelle bayreuthi Trisztánja vagy Strehler Boccanegrája. Ezek az operajátszás csillagórái. A rendezés természetesen rengeteget változott azóta, többek között a technikai feltételek is sokkal jobbak és természetes, ha egy rendező ezeket ki akarja használni. Soha nem állítottam, hogy egy mű csak 40-50 éves rendezésekben lehet jó, bár engem az sem zavar, ha nem bántóan elavult. A Metropolitan Puritánok rendezését például több évtizeddel ezelőtt Sutherlandra és Pavarottira álmodták, én Gruberovával láttam, de egy újabb generációt (Netrebko) is kiszolgált. Semmi extra, de megfelelő keretet ad ehhez a szép, de kissé zavaros műhöz. A mai rendezők, akik sokszor nem az opera világából, hanem a színház műfajától jönnek, érthető módon a színházi élményre koncentrálnak. Jól emlékszem Huszár Klára beszámolójára Felsenstein Ravasz rókácska rendezéséről. El volt ragadtatva a látottakról, aztán másnap rádöbbent arra, hogy a műből egyetlen hangra sem emlékszik. A rendezés - minden kiválósága ellenére - teljesen elnyomta a zenét, ami szerintem egy opera esetében nem fordulhat elő. Az opera legfontosabb eleme a zene, én legalábbis lemezen is tökéletesen élvezni tudok egy előadást, viszont kiváncsi lennék egy remekül megrendezett, de zenei közreműködők nélküli operaelőadásra. A szindarabok esetén a rendezők jóval több szabadságot élveznek, például az előadás tempóját is meghatározhatják. Az operánál viszont amint megszólalnak az első hangok, a zene veszi át az irányítást. Változatlanul azt vallom, hogy csak azok a művek maradtak fenn, amelyek a későbbi korok közönségének is mondani tudtak valamit. A csak a pillanatnyi aktualitást szolgáló darabok többsége eltűnt a sűllyesztőben. Az operák esetében azért ez nincs teljesen így, mert egyes műveket pusztán zenéjük szépségéért élvezünk. A múltkor például hozott Alvajáró például semmilyen "üzenetet" nem hordoz, viszont benne van az operairodalom egyik legszebb basszus és szoprán áriája, valamint szoprán-tenor kettőse. Ez és a többi gyönyörű zene elegendő ahhoz, hogy repertoáron maradjon. Továbbra is hiszem, hogy aktualizálás nélkül is mindenki számára értehetőek és átélhetőek azok az érzelmek, szenvedélyek, vágyak, amelyek az egyes művekben szerepelnek, teljesen felesleges azokat a szánkba rágni. Nem tudom, hogy az ókori Babilonban vagy Izraelben milyen módon igazolták a származást, a librettók sok hülyeséget és valószínűtlenséget tartalmaznak, de ez még mindig jobb, mint a New York közepén a falusi idillt kereső gróf, vagy ha Abdallo a kardja helyett a zakóját nyújtja Nabuccónak. Hiszen a szereplők a modern miliőben is a régi szöveget énekelik, ami sok esetben minimum humoros pillanatok forrása. Sajnos a modern rendezések kilencven százaléka mindössze annyit tesz, hogy modern díszletek között, mai ruhákba öltözteti a szereplőket. Ezeknél merül fel bennem a kérdés, hogy azon kívül, hogy unjuk a megszokott miliőt és ehhez képest kétségtelenül más, amit látunk, mit adnak hozzá a műhöz? Én úgy gondolom, hogy semmit. Sőt, legtöbbször zavart okoznak. A rendezések másik része többet akar markolni, nekik komoly üzeneteik vannak, amelyek viszont olykor teljesen szembekerülnek a mű eredeti gondolataival. A Szerelmi bájital Bolognában például külvárosi iskolai környezetben játszódik. A két főszereplő középiskolás. Belcoréról nem tudtam eldönteni, hogy egy bűnszövetkezet vagy egy sportegyesület vezetője. Végül úgy véltem, hogy egy sportos bűnbanda feje. Dulcamara egy drogdíler, aki a végén a rendőrök bilincsben visznek el. Az egész előadás brutális, durva világot ábrázol, amely ismerve a híreket, valószínűleg elég pontos látlelet a külvárosok hátrányos helyzetű lakóiról. De mi köze mindehhez Donizetti kicsit szentimentális, kedves, humoros művéhez, amelyben még a svihákok is szerethető figurák? Ráadásul, feltehetően a rendező szándékától függetlenül, egy újabb problémakört dob be, nevezetesen az olasz középiskolák állapotát, hiszen a libretto szerint (amely természetesen ebben a környezetben is ugyanaz) Nemorino csak egy keresztet tud tenni a Belcoréval kötött szerződésre és ez bizony elég siralmas állapotot mutat a középiskolai oktatás helyzetéről. Hogy másképpen is lehet, azt a pár órányira levő Macerata-i előadás mutatja meg, ahol mai miliőben (ez az opera ezt teljesen megengedi), frissen, szellemesen, ezer ötlettel, plusz Mariangela Sicilia zseniális Adina alakításával adják elő ugyanazt. Pontosabban egészen mást. Azt, amit Donizetti megírt. Mind a kettő modern, mai miliő, csak az egyik a Szerelemi bájitalról szól, a másik, ki tudja miről. Kétségtelenül komoly társadalmi problémákról, de olyan távol Donizetti világától, mint Makó Jeruzsálemtől. Ez az, amikor a rendező megerőszakolja a művet és mindenáron ráerőlteti azt, ami éppen foglalkoztatja. Emlékszem egy korábbi fórumbeli hozzászólásra, amely egy operaházi rendezésről azt mondta, hogy szerinte a rendezőnek teljesen mindegy volt, hogy melyik operát rendezi meg, mert mindenképpen ezt akarta kihozni belőle. Valóban ez lenne az operajátszás jövője?
21844 Ch.Blondel 2023-07-19 08:58:51 [Válasz erre: 21843 Laci Kozlok 2023-07-18 21:38:54]
A Don Carlos auto-da-féjában mindenképp volt egy kis polgárpukkasztás – rosszmájúan mondhatnám, hogy lehet, a Wiener Staatsoper (akkori) közönségének nem is ártott meg. Nem tudtam, hogy Pozsonyban ennyit rendezett/rendez Konwitschny, ez nagy haditett részükről! Bár a MÁO is törekedne hasonló kaliberű rendezők alkalmazására...
A Don Carlos auto-da-féjában mindenképp volt egy kis polgárpukkasztás – rosszmájúan mondhatnám, hogy lehet, a Wiener Staatsoper (akkori) közönségének nem is ártott meg. Nem tudtam, hogy Pozsonyban ennyit rendezett/rendez Konwitschny, ez nagy haditett részükről! Bár a MÁO is törekedne hasonló kaliberű rendezők alkalmazására...
21843 Laci Kozlok 2023-07-18 21:38:54 [Válasz erre: 21842 Ch.Blondel 2023-07-18 20:13:06]
Koszi a választ. Robert Carsen rendezéseit nagyon szeretem, például a Met-es Ruszalka modern de nem eszement. Brnoi Kátya Kabanova pedig zseniális- a színpad
Koszi a választ. Robert Carsen rendezéseit nagyon szeretem, például a Met-es Ruszalka modern de nem eszement. Brnoi Kátya Kabanova pedig zseniális- a színpad
tele van vízzel/ Volga folyot ábrazolja/ az énekesek és korus a vizen palettákon énekelnek és játszanak, ide-oda tologatjak oket - nagyon jo otlet.
Konwitschny kontraverz, kissé polgárpukkaszto. Pozsony 4 rendezést megvett -
Anyegin, Bohémélet, Butterfly, Zsidono és a Makropulost direkt Pozsonynak szánta.
Nekem nagyon tetszettek. Ez a rendezo jo zenész is, valamikor karmesternek készult.
-
21842 Ch.Blondel 2023-07-18 20:13:06 [Válasz erre: 21841 Laci Kozlok 2023-07-18 19:12:43]
Általában? Carsen Varázsfuvola-rendezését nagyon szeretem, a Händeljeit is jónak tartom, a párizsi Capuletije viszont elég nehézkes (ez is persze a 20+ éves rendezések terhét nyögi). A Rózsalovag számomra ambivalens volt, mondjuk jobb az új Metes, mint az egykori salzburgi. Konwitschnytől elég keveset láttam, a Don Carlosa számomra minimum nagyon érdekes.
Általában? Carsen Varázsfuvola-rendezését nagyon szeretem, a Händeljeit is jónak tartom, a párizsi Capuletije viszont elég nehézkes (ez is persze a 20+ éves rendezések terhét nyögi). A Rózsalovag számomra ambivalens volt, mondjuk jobb az új Metes, mint az egykori salzburgi. Konwitschnytől elég keveset láttam, a Don Carlosa számomra minimum nagyon érdekes.
21841 Laci Kozlok 2023-07-18 19:12:43 [Válasz erre: 21840 Ch.Blondel 2023-07-18 11:47:33]
Mit szolsz R.Carsen és Konwitschny rendezéseihez ?
Mit szolsz R.Carsen és Konwitschny rendezéseihez ?
21840 Ch.Blondel 2023-07-18 11:47:33 [Válasz erre: 21839 kjános 2023-07-18 09:07:44]
A Nabucco eredeti szüzséjében cserébe teljesen blőd pillanatként hat az, hogy a babiloni király előrángatja a születési anyakönyvi kivonatot, hogy lányom, te meg rabszolgaivadék vagy, ne kakaskodj. Egy 19. századi polgári világban az, hogy valakinek a származása konkrét dokumentummal bizonyítható, természetes, időszámításunk előtt a ~6. században viszont ki ellenjegyezte Abigaille születési papírjait? Ez nem kizökkentő hülyeség? Ahogy ha túllépünk azon, hogy librettó szerint ő rabszolga, ugyanúgy működőképes egy 1840-es idősíkba áthelyezve, hogy mondjuk utcalány volt az anyja, hiszen a hangsúly a származás alantasságán, egy kiszolgáltatott, lenézett társadalmi csoporthoz való kötődésén van.
Az ukrán háborús környezettel való példálózás már megbocsáss, de eléggé szélmalomharc-jellegű, hiszen ez még az általad nem szeretett genfi, valóban 21. századi környezetben Nabuccóban sem a megválasztott tér, én sem erről beszéltem, de bármely tetszőleges "átrendezésnél" sem szükségszerű, hogy kortárs környezetbe kerüljön a darab. Claus Guth például jellemzően századfordulós, nagypolgári családi környezetben, erősen pszichoanalitikus megközelítéssel élve szokott rendezni – sokszor nagy sikerrel, néha nem, volt már mindkettőhöz szerencsém.
A Faust-példára pedig annyit, hogy ugyanúgy megjelenít egy szituációt: egy ember elkeseredettségét és öngyilkossági kísérletét. Ha ezt képes átadni, akkor szerintem teljesen felesleges azon fennakadni, hogy méreg vagy pisztoly, esetleg kötél, mert sem a jelenet, sem a mű egészének értelme nem csorbult miatta. (Castorf rendezését nem láttam, de izgalmasnak tűnik. Ha a bayreuthi átlag bármit mutat, az az, hogy két-három év múlva már nem lesz akkora sokk és fújolás miatta.)
21839 kjános 2023-07-18 09:07:44 [Válasz erre: 21835 Ch.Blondel 2023-07-17 15:01:26]
Csak az a gond, hogy a mű minden eleme, a Nabuccónál maradva, az elnyomás, a szabadságvágy, a szerelem, a féltékenység, a kóros hatalomvágy, az eredeti szüzsében is tökéletesen érvényesülnek, míg másik korba helyezésnél nem egyszer összeütközésbe kerülnek a szöveggel, ami valahol szintén az opera része. Éppen a rendezők nézik hülyének a nézőt, amikor úgy gondolják, hogy a konkrét szituációt képtelenek általánosítani és például a Nabucco esetében az elnyomást és a nép szabadságvágyát akár a jelenlegi ukrán helyzetre vonatkoztatni. Ehhez viszont véleményem szerint teljesen felesleges a darabot Ukrajnában játszatni és Nabucco alakjában Putyint ábrázolni. A rendezők mindig a mai emberre hivatkoznak, akinek a szájába kell rágni mindent, mert másképp nem képes felfogni a művek "üzenetét."
Csak az a gond, hogy a mű minden eleme, a Nabuccónál maradva, az elnyomás, a szabadságvágy, a szerelem, a féltékenység, a kóros hatalomvágy, az eredeti szüzsében is tökéletesen érvényesülnek, míg másik korba helyezésnél nem egyszer összeütközésbe kerülnek a szöveggel, ami valahol szintén az opera része. Éppen a rendezők nézik hülyének a nézőt, amikor úgy gondolják, hogy a konkrét szituációt képtelenek általánosítani és például a Nabucco esetében az elnyomást és a nép szabadságvágyát akár a jelenlegi ukrán helyzetre vonatkoztatni. Ehhez viszont véleményem szerint teljesen felesleges a darabot Ukrajnában játszatni és Nabucco alakjában Putyint ábrázolni. A rendezők mindig a mai emberre hivatkoznak, akinek a szájába kell rágni mindent, mert másképp nem képes felfogni a művek "üzenetét."
Ugyanakkor természetesen vannak olyan operák, amelyek bármilyen korban nyugodtan játszódhatnának - például a Don Pasquale - amelyeknél egy "modern" rendezés sem okoz semmilyen fennakadást. Az operák jelentős részénél viszont az aktualizálás komoly ellentmondásokat okozhat, amelyeket nagyvonalúan negligálni lehet, de azért ott vannak és nem egy humoros vagy bosszús pillanatot okoznak. És mindig felmerül a kérdés: attól, hogy a példád szerint az énekes a szövegben szereplő méregpohár helyett bicskát tart a kezében, közelebb kerülünk a műhöz, jobb lesz az előadás, érthetőbbé válik az opera? Nem véletlenül vetette fel a Faust legutóbbi ritka borzalmasra sikerült bécsi felújítása után egy kritikus, hogy elképzelhetetlen, hogy egy előadás arról szóljon, amiről a mű?
21838 Laci Kozlok 2023-07-18 07:51:36
Egy szép cikke/t ajanlanék Boris Christov-rol. / 30 éve, hogy már nincs kozottunk/. Az írást operarészletek kisérik - Borisz Godunov, Attila, Forza, Rágalomária stb.
Egy szép cikke/t ajanlanék Boris Christov-rol. / 30 éve, hogy már nincs kozottunk/. Az írást operarészletek kisérik - Borisz Godunov, Attila, Forza, Rágalomária stb.
operaslovakia.sk/potalianceny-bulhar-boris-christov/
21837 lujza 2023-07-18 02:04:05 [Válasz erre: 21836 Búbánat 2023-07-17 22:34:15]
Kedves Búbánat, köszönöm ezt a linket!
Kedves Búbánat, köszönöm ezt a linket!
21836 Búbánat 2023-07-17 22:34:15
Egy hosszú hétvége Bécsben...Magyar Kurír, 2023. július 16.
Egy hosszú hétvége Bécsben...
Magyar Kurír, 2023. július 16.
Pallós Tamás szerkesztő írt legutóbbi bécsi
operaélményeiről.
„Pénteken Madama Butterfly a Staatsoperben. …Másnap este Mascagni Parasztbecsülete és
Leoncavallo Bajazzókja”.
(Az írás nyomtatott változata
az Új Ember 2023. július 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben
jelent meg.)
21835 Ch.Blondel 2023-07-17 15:01:26 [Válasz erre: 21834 kjános 2023-07-17 14:17:56]
Na de mennyivel relevánsabb a Nabucco szó szerinti olvasata a mai néző számára, hogy ahhoz mindenekfelett ragaszkodni kelljen? Hiszen itt aztán végképp nem a csúf rendezői gondolatburjánzásról van szó, hanem arról beszélhetünk, hogy létezik és jól feledezhető egy, a szerző által is intencionált mögöttes értelem (nem aktualizálás!), amit ma már császári cenzorok kezétől nem rettegve színpadra is tudunk vinni. (Richard Strausst se a harmincéves háború iránti történészi szenvedély égette 1938-ban, a Friedenstag megírásakor; a sor folytatható.) Mert ha ott kötünk ki, hogy bizonyos témákkal, az elnyomással vagy a szerelemmel tudok azonosulni, de a tényleges szüzséhez, a babiloni fogságot elszenvedő ókori zsidósághoz, vagy egy 19. századi francia káplárhoz egyébként az ég egy adta világon semmi közöm (ti. relevancia), akkor igazából sutba az egésszel, jöhet a koncertszerű előadás.
A szigorúan szó szerinti olvasatok kérdése egyébként az anno a Színház lapjain zajló, a rendezői színházról szóló eszmecserét juttatja eszembe: Pál Tamás hánytorgatta fel azt hiszem, a Faust kapcsán, hogy mekkora zavart okozó diszkrepancia az, ha a szereplő méregpohárról énekel, és pisztoly/bicska van a kezében, hát mit kezd azzal a közönség. Na erre írta vissza Almási-Tóth ritka intelligens meglátásai egyikeként, hogy ennyire azért nem kell hülyének nézni az egyszeri nézőt.
21834 kjános 2023-07-17 14:17:56 [Válasz erre: 21820 Ch.Blondel 2023-07-14 15:08:34]
Bármilyen furcsának tűnik, igen sok dologban egyetértünk, csupán a tényekből eltérő következtetéseket vonunk le. Magam is úgy vélem, hogy már régen nem az eredeti rendezéseket látjuk, hanem azok "halvány mását." Az asszisztensek, játékmesterek olykor érdemben is belenyúlnak a korábbi rendezésekbe. Szerettem volna emblematikus szerepében látni Kate Lindsey-t és megörültem, amikor olvastam, hogy Londonban énekli. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor kiderült, hogy még mindig az 1981-es Schlesinger-féle rendezést játsszák, amelyben a Múzsa/Miklós nagyjából a felét énekli annak, amit a mostanában játszott változatokban hallhatunk. Így maradt a lényegesen olcsóbb Puskin mozi, ahol újabb meglepetés ért, az előadáson ugyanis elhangzott az ún. Hegedű ária, amely az eredeti rendezésben biztos, hogy nem szerepelt. Arra is kíváncsi lennék, hogy az operákat oly jól ismerő Strehler eredeti rendezésében is olyan kacér-e a Figaro grófnéje, mint a párizsi felújításon. Ez ugyanis bár megfelel Beaumarchais szellemének, de teljesen idegen Mozarttól, akinél a grófné jellemben, emberi nagyságban mindenki fölé magaslik az opera csodálatos fináléjában. Persze mondhatjuk azt, hogy ez csak képmutatás, a grófné sem jobb a Deákné vásznánál, de Mozart mélységesen hitt ebben az asszonyban és érzelmeiben és ezt komponálta meg az operairodalom egyik legnagyobb jelenetében. Valóban jobb lenne, ha ezek a felújítások a színpadra állító neve alatt futnának és a közönségcsalogató nagy nevet legfeljebb, mint az eredeti előadás rendezőjeként említenék meg.
Bármilyen furcsának tűnik, igen sok dologban egyetértünk, csupán a tényekből eltérő következtetéseket vonunk le. Magam is úgy vélem, hogy már régen nem az eredeti rendezéseket látjuk, hanem azok "halvány mását." Az asszisztensek, játékmesterek olykor érdemben is belenyúlnak a korábbi rendezésekbe. Szerettem volna emblematikus szerepében látni Kate Lindsey-t és megörültem, amikor olvastam, hogy Londonban énekli. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor kiderült, hogy még mindig az 1981-es Schlesinger-féle rendezést játsszák, amelyben a Múzsa/Miklós nagyjából a felét énekli annak, amit a mostanában játszott változatokban hallhatunk. Így maradt a lényegesen olcsóbb Puskin mozi, ahol újabb meglepetés ért, az előadáson ugyanis elhangzott az ún. Hegedű ária, amely az eredeti rendezésben biztos, hogy nem szerepelt. Arra is kíváncsi lennék, hogy az operákat oly jól ismerő Strehler eredeti rendezésében is olyan kacér-e a Figaro grófnéje, mint a párizsi felújításon. Ez ugyanis bár megfelel Beaumarchais szellemének, de teljesen idegen Mozarttól, akinél a grófné jellemben, emberi nagyságban mindenki fölé magaslik az opera csodálatos fináléjában. Persze mondhatjuk azt, hogy ez csak képmutatás, a grófné sem jobb a Deákné vásznánál, de Mozart mélységesen hitt ebben az asszonyban és érzelmeiben és ezt komponálta meg az operairodalom egyik legnagyobb jelenetében. Valóban jobb lenne, ha ezek a felújítások a színpadra állító neve alatt futnának és a közönségcsalogató nagy nevet legfeljebb, mint az eredeti előadás rendezőjeként említenék meg.
A "filozófiai tartalmat" én kifejezetten olyan szempontból említettem, hogy az operák többsége nem rendelkezik ilyesmivel. A modern rendezések többsége valóban nem tartalmaz ilyesmit, lévén, hogy a művek sem. Ugyanakkor nem egy rendező próbál mégis a produkciójának valamilyen mélyebb értelmet adni, ami vagy sikerül vagy nem. Ahogy már említettem az operák többsége konkrét helyen, időben, térben és többnyire a privát szférában játszódó, kifejezetten cselekményes mű, amelyben általában nagy érzelmek csapnak össze.
Egyetértünk abban is, hogy az operák többsége bizonyos korokhoz kötődik, annak a kornak a problémáira igyekszik választ keresni. Éppen ezért nem tartom jó ötletnek, ha ezeket egy teljesen más korszak problémáira igyekszünk ráhúzni. Ugyanakkor, főleg a korábbi operák semmiféle társadalmi kérdéseket nem feszegetnek, szerzőik nem az örökkévalóság számára komponáltak, mint Verdi vagy Wagner, mégis szeretjük őket, mert szépek. Azt hiszem, egyetértünk abban is, hogy ezek a művek (akárcsak az ókori görög tragédiák stb.) azért maradtak fenn, mert évszázadok múltán is meg tudják szólítani egy egészen más kor közönségét. Azt hiszem Szophoklész, Shakespeare, Moliere, Donizetti vagy Rossini stb. lepődnének meg a legjobban, ha tudnák, hogy műveiket mind a mai napig sikerrel játsszák.
És a siker titka az, hogy a szerelem, a féltékenység, a hatalomvágy stb. örök, ugyanúgy át tudjuk érezni, mint a megelőző századok nézői. A kérdés az - és itt van közöttünk az eltérés - hogy hagyhatjuk-e ezeket az érzelmeket önmaguktól érvényesülni, elhisszük-e hogy például egy Don José féltékenysége anélkül is hat ránk, hogy ezt valamilyen más korszakba helyezzük vagy a jobb átéléshez, megértéshez feltétlenül szükség van valamilyen aktualizálásra. Én az előbbire, Te az utóbbira voksolsz. Az általad említett Nabuccónál a keletkezés idején természetesen volt a műnek egy aktuális jelentése: a Szabadság kórusban mindenki az elnyomott olasz nép szabadságvágyát látta, Zakariás jóslatában pedig a Habsburg birodalom közeli bukását. Ma már ennek az olvasatnak nincs jelentősége - legfeljebb az agresszó áldozatául esett Ukrajnában - így számomra semmilyen revelanciát nem jelent, ha a művet áthelyezik a Risorgimento korába. Miért lenne ettől rosszabb? - kérdezed. Miért lenne pusztán ettől jobb? - kérdezem. Ráadásul ez a változat, mint majdnem minden aktualizálás összeütközésbe kerül a mű szövegével. Mert mit is kezdünk Verdi korában a rabszolgasággal? Márpedig Abigaille rabszolga származása kulcsszerepet játszik a jelleme szempontjából. Vagy egészen másképp működik az Alvajáró egy XVIII.századbeli svájci faluban, mint napjainkban a Fifth Avenue egyik felhőkarcolójában. És mit kezdjünk a hazatérő gróffal !), a környék hűbérurával, ezek szerint New York urával? Aki boldogan látja viszont ifjúkora színhelyeit, a malmot, a ligetet, a majort stb. Elég régen járhatott New Yorkban... Persze lehet a szöveget negligálni, zömében úgy sem éri el egy komoly irodalmi mű színvonalát. Csakhogy erre a szövegre írták az operát, erről szól a darab. Lehet persze a korábban említett Don Carlos autodafé jelenetét Duró Dóra könyvégetési akciójára változtatni vagy a főinkvizítor helyére az örök mumus amerikai elnököt tenni. De ettől jobb lenne az előadás? Ugyanakkor természetes, hogy nem csak a realista megközelítésnek van létjogosultsága. A Kékszakállú herceg vára esetén például teljes félreértés lenne ez az előadásmód. A modernkedő rendezésnek szerintem az a problémája, hogy átfogó koncepció helyett csak ötletel és ezek az önmagukban sokszor jó ötletek nem állnak össze egyéges egésszé és gyakran ellentétbe kerülnek a művel. Változatlanul azt vallom, hogy a
rendezői fantáziának határt szab a mű. Azon belül tulajdonképpen minden megengedett, azt túllépve viszont...Ahogy a Sakknovellában mondják, az már egy másik játszma.
21833 Nagy Katalin 2023-07-17 12:31:23 [Válasz erre: 21829 lampionaio 2023-07-17 09:32:42]
Netán lámpaoltogató fórumtársunk rokona, barátja vagy üzletfele bukkant fel?
Netán lámpaoltogató fórumtársunk rokona, barátja vagy üzletfele bukkant fel?
21832 Edmond Dantes 2023-07-17 11:49:44 [Válasz erre: 21828 kjános 2023-07-17 09:07:30]
Azt gondolom, a 21822-es bejegyzéssel nagyjából egyet lehet érteni ...
Azt gondolom, a 21822-es bejegyzéssel nagyjából egyet lehet érteni ...
21831 Laci Kozlok 2023-07-17 10:46:10 [Válasz erre: 21829 lampionaio 2023-07-17 09:32:42]
Udv a fedélzeten.
Udv a fedélzeten.
21830 Laci Kozlok 2023-07-17 09:49:47 [Válasz erre: 21828 kjános 2023-07-17 09:07:30]
Például a Ruszalkát lehet modernul eloadni. Az eredeti mu mintha meseopera lenne, de a zene nagyon drámai. Az opera a szerelem utáni vágyakozás, ennek a beteljesedése, hatalmas csalodás, magányosság és elmúlásrol szol. Ezért az amszterdami rendezés egyáltalán nem zavar.
21829 lampionaio 2023-07-17 09:32:42
Első bejelentkezésem
Első bejelentkezésem
21828 kjános 2023-07-17 09:07:30 [Válasz erre: 21821 Edmond Dantes 2023-07-15 10:30:55]
Senki nem vitatja, hogy egy darabnak nem csak egyféle értelmezése lehet, sőt igen izgalmasak a különböző felfogások. Azt sem hiszem, hogy egy opera csak száz évvel ezelőtti rendezésben működhet. Azt sem vitatom, hogy egy partitúra önmagában csak halott kottafejekből áll, amiből majd a művészek teremtenek valamit. És az is nyilvánvaló, hogy szemben például a képzőművészettel, amely befejezett, tehát megmásíthatatlan alkotásokkal dolgozik (kivéve, ha valamit újjáépítenek), az opera élő műfaj, abban az értelmeben, hogy minden előadás más és más (még az adott rendezésen belül is). Ahhoz viszont tartom magam, hogy egy jó és a művel adekvát rendezéshez akkor kell hozzányúlni, ha valami új mondanivalóm van róla. Márpedig, legalábbis számomra, az, hogy a szereplők mondjuk egy középkorban játszódó műben mai környezetben, mai ruhákban mozognak, az égvilágon semmi újat nem mond a műről. Természetesen az operák (és színdarabok) többsége elvben bármilyen korban és környezetben játszódhat. Csak hát közben az eredeti szöveg megy és legalábbis számomra kicsit furcsa, ha mondjuk rockerek Lajos Fülöpről énekelnek, mert hogy - a Bohéméletnél maradva - az ő korában játszódik a mű. Persze, mondhatjuk, kit érdekel a szöveg! Csakhogy a zeneszerzőket éppen ezek, a sokszor nem is irodalmi színvonalú, librettók ihlették a remekművek megírására. Meixner Mihály anno már arra a mai szemmel nézve jelentéktelen apróságra is felhívta a figyelmet, hogy Hagen monológját, amely úgy kezdődik, hogy "Itt ülök", az énekesek többsége állva énekli. És hol vagyunk már ettől! A monte carlói Manon Lescaut-nál már változtatni kellett a szövegen ahhoz, hogy az előadásnak valami értelme legyen. Csakhogy az opera a zene és a szöveg egységén alapul, ha felrúgom ezt az egységet, már más operát játszom. A szinházban kiírhatom, hogy mondjuk Mohácsi-Shakespeare Hamletjét adják elő és akkor tudom, hogy nagyjából 40% Shakespeare-t és 60% Mohácsit fogok kapni és ha ez érdekel, akkor jegyet váltok rá. Az operánál erre nincs mód, ott elvben Mozart-Da Ponte Figarója megy és egy mai változat máris beleütközik a ius primae noctis problematikájába, amire talán napjainkban is sokan vágynának, de azért rendszer szinten mégsem működik. Teljesen megértem, hogy sokan úgy gondolják, hogy az eredetinél sokkal izgalmasabb művet tudnának produkálni. Vagy olyat, ami sokkal jobb választ adna napjaink problémáira. Nosza! Tessék megírni! Én is el tudok mondjuk olyan Fideliót képzelni, amelyben a miniszter a valóságban nem is bünteti meg Pizzarrót, csak áthelyezik egy hasonló helyre, hiszen a mi kutyánk kölykét nem hagyjuk az út szélén, amelyben a pénzéhes Rocco elsikkasztja a börtön pénzét és ahol Fidelio és Marzellina a nyílt színen szeretkeznek. Mennyivel izgalmasabb ez az eredeti sápadt karaktereknél, az idealista sztorinál, mennyivel jobban kifejezi korunk viszonyait. Csak éppen nem Beethoven műve (legfeljebb a zene). Az új rendezések legfőbb problémája, hogy mindenáron olyan - akár valóban fontos - problémákra akarják ráhúzni a művet,a melyek idegenek tőle és ez még, mivel sokszor komoly szellemi tevékenység áll mögötte, még a jobbik eset. Legtöbbször viszont csak álmodernkedésről van szó, ami kizárólag formai eszközökben nyilvánul meg. Tarthatnak konzervatívnak, noha nem vagyok az, de én úgy gondolom, hogy az eredeti mű keretein belül kellene megtalálni azt a megoldást, ami a korábbihoz képest újdonságot jelent. Ha már szóba hoztad a Hamletet, Paál István annak idején Szolnokon az utolsó mondatot - Menj, lőjenek sort!" - nem a Hamletnek szánt tiszteletadásként értelmezte, hanem kivégzésre vonatkozó utasításnak. Így az ő előadásában az egyik diktatúrát egy másik váltja. Bár Shakespeare annak idején valószínüleg nem erre gondolt, számomra ez az olvasat például teljesen elfogadható, mert noha újszerű, de nem áll ellentétben a művel. Ahogy egy másik hozzászólásban írtam, számomra mindig a mű szab korlátot a rendező ötletelésének.
Senki nem vitatja, hogy egy darabnak nem csak egyféle értelmezése lehet, sőt igen izgalmasak a különböző felfogások. Azt sem hiszem, hogy egy opera csak száz évvel ezelőtti rendezésben működhet. Azt sem vitatom, hogy egy partitúra önmagában csak halott kottafejekből áll, amiből majd a művészek teremtenek valamit. És az is nyilvánvaló, hogy szemben például a képzőművészettel, amely befejezett, tehát megmásíthatatlan alkotásokkal dolgozik (kivéve, ha valamit újjáépítenek), az opera élő műfaj, abban az értelmeben, hogy minden előadás más és más (még az adott rendezésen belül is). Ahhoz viszont tartom magam, hogy egy jó és a művel adekvát rendezéshez akkor kell hozzányúlni, ha valami új mondanivalóm van róla. Márpedig, legalábbis számomra, az, hogy a szereplők mondjuk egy középkorban játszódó műben mai környezetben, mai ruhákban mozognak, az égvilágon semmi újat nem mond a műről. Természetesen az operák (és színdarabok) többsége elvben bármilyen korban és környezetben játszódhat. Csak hát közben az eredeti szöveg megy és legalábbis számomra kicsit furcsa, ha mondjuk rockerek Lajos Fülöpről énekelnek, mert hogy - a Bohéméletnél maradva - az ő korában játszódik a mű. Persze, mondhatjuk, kit érdekel a szöveg! Csakhogy a zeneszerzőket éppen ezek, a sokszor nem is irodalmi színvonalú, librettók ihlették a remekművek megírására. Meixner Mihály anno már arra a mai szemmel nézve jelentéktelen apróságra is felhívta a figyelmet, hogy Hagen monológját, amely úgy kezdődik, hogy "Itt ülök", az énekesek többsége állva énekli. És hol vagyunk már ettől! A monte carlói Manon Lescaut-nál már változtatni kellett a szövegen ahhoz, hogy az előadásnak valami értelme legyen. Csakhogy az opera a zene és a szöveg egységén alapul, ha felrúgom ezt az egységet, már más operát játszom. A szinházban kiírhatom, hogy mondjuk Mohácsi-Shakespeare Hamletjét adják elő és akkor tudom, hogy nagyjából 40% Shakespeare-t és 60% Mohácsit fogok kapni és ha ez érdekel, akkor jegyet váltok rá. Az operánál erre nincs mód, ott elvben Mozart-Da Ponte Figarója megy és egy mai változat máris beleütközik a ius primae noctis problematikájába, amire talán napjainkban is sokan vágynának, de azért rendszer szinten mégsem működik. Teljesen megértem, hogy sokan úgy gondolják, hogy az eredetinél sokkal izgalmasabb művet tudnának produkálni. Vagy olyat, ami sokkal jobb választ adna napjaink problémáira. Nosza! Tessék megírni! Én is el tudok mondjuk olyan Fideliót képzelni, amelyben a miniszter a valóságban nem is bünteti meg Pizzarrót, csak áthelyezik egy hasonló helyre, hiszen a mi kutyánk kölykét nem hagyjuk az út szélén, amelyben a pénzéhes Rocco elsikkasztja a börtön pénzét és ahol Fidelio és Marzellina a nyílt színen szeretkeznek. Mennyivel izgalmasabb ez az eredeti sápadt karaktereknél, az idealista sztorinál, mennyivel jobban kifejezi korunk viszonyait. Csak éppen nem Beethoven műve (legfeljebb a zene). Az új rendezések legfőbb problémája, hogy mindenáron olyan - akár valóban fontos - problémákra akarják ráhúzni a művet,a melyek idegenek tőle és ez még, mivel sokszor komoly szellemi tevékenység áll mögötte, még a jobbik eset. Legtöbbször viszont csak álmodernkedésről van szó, ami kizárólag formai eszközökben nyilvánul meg. Tarthatnak konzervatívnak, noha nem vagyok az, de én úgy gondolom, hogy az eredeti mű keretein belül kellene megtalálni azt a megoldást, ami a korábbihoz képest újdonságot jelent. Ha már szóba hoztad a Hamletet, Paál István annak idején Szolnokon az utolsó mondatot - Menj, lőjenek sort!" - nem a Hamletnek szánt tiszteletadásként értelmezte, hanem kivégzésre vonatkozó utasításnak. Így az ő előadásában az egyik diktatúrát egy másik váltja. Bár Shakespeare annak idején valószínüleg nem erre gondolt, számomra ez az olvasat például teljesen elfogadható, mert noha újszerű, de nem áll ellentétben a művel. Ahogy egy másik hozzászólásban írtam, számomra mindig a mű szab korlátot a rendező ötletelésének.
21827 Heiner Lajos 2023-07-16 14:15:44 [Válasz erre: 21826 Nagy Katalin 2023-07-16 12:02:28]
Kedves Katalin!
Kedves Katalin!
Ha még élek, és a T. Szerkesztőség is igényt tart rá. igen.
Program:
Falstaff
Bécsi, Berlini Filharmonikusok, Bostoni Szimfonikusok.
21826 Nagy Katalin 2023-07-16 12:02:28 [Válasz erre: 21825 Heiner Lajos 2023-07-16 07:33:33]
Kedves Lajos! Ugye az idén is ír beszámolót a salzburgi fesztiválról?
Kedves Lajos! Ugye az idén is ír beszámolót a salzburgi fesztiválról?
21825 Heiner Lajos 2023-07-16 07:33:33 [Válasz erre: 21823 lujza 2023-07-16 00:21:14]
Jó volt, igen, láttam Salzburgban.
Jó volt, igen, láttam Salzburgban.
21824 lujza 2023-07-16 01:25:16 [Válasz erre: 21823 lujza 2023-07-16 00:21:14]
Bocsánat, a salzburgi Bohémélet rendezője Damiano Michieletto volt. És ha már utánanéztem, íme egy írás a salzburgi produkcióról: https://operavilag.net/kiemelt/salzburg-karacsonyra-i/ Lehet így is operát rendezni.
Bocsánat, a salzburgi Bohémélet rendezője Damiano Michieletto volt. És ha már utánanéztem, íme egy írás a salzburgi produkcióról: https://operavilag.net/kiemelt/salzburg-karacsonyra-i/ Lehet így is operát rendezni.
21823 lujza 2023-07-16 00:21:14
Lehet, hogy luxus volt, de nem volt rossz ötlet mindkét Bohémélet műsorra vétele. Az Erkelbe egy salzburgi produkciót vettek át, talán Mariotti rendezése volt, amiben Netrebkot és Beczalát láthattuk. Egy ideig hozzáférhető volt a neten is, Netrebko tüneményes punk Mimi volt. Nálunk nem sokáig játszották ezt a változatot, pedig ebben még Sáfár Orsolya is egész jó volt. És persze az Erkelben nem karácsonykor ment, így a két produkció egészen jól megfért egymás mellett.
Egyébként Peter Konwitschny tartott egyszer egy előadást a Müpában, "Élő és halott színház" címmel. Számára élők a modern rendezések, példákkal is demonstrálta őket. És azok bizony jó példák voltak.
21822 Momo 2023-07-15 12:38:01
Ami a Bohéméletet illeti, szerintem egy kicsit mindenkinek igaza van, és akceptálni kéne egymás érveit.
1. Egy hosszú évek óta csak külföldön dolgozó neves rendezőnkkel beszélgettem egyszer. Azt mondta kb. hogy ez a Bohémélet nem tud úgy működni, mint 70-80 évvel ezelőtt, mert Nádasdy anno az akkori énekesekre, az ő habitusukra, karakterükre rendezte meg a darabot. Ki, hova megy, mit csinál, mi a játéka stb. a színpadon. Ez ma már nem olyan, mint akkor volt, mert egyszerűen mások az emberek. A maiak nem töltik ki az akkori kereteket, mert nem nekik lettek kitalálva. (Ez persze viszont is igaz lenne.)
Szóval egyrészt jogos a morgás a muzeális rendezés miatt.
2. Másrészt viszont, aki így is szereti ezt a hagyományos színrevitelt, mert élvezetet talál benne, az hadd szeresse már. Nem hiszem, hogy a „haladás” (rendezői színház) nevében bárkinek joga lenne lesajnálni, hogy mások miben találnak örömöt. El kéne férni egymás mellett mindenkinek.
:-)
Ami a Bohéméletet illeti, szerintem egy kicsit mindenkinek igaza van, és akceptálni kéne egymás érveit.
1. Egy hosszú évek óta csak külföldön dolgozó neves rendezőnkkel beszélgettem egyszer. Azt mondta kb. hogy ez a Bohémélet nem tud úgy működni, mint 70-80 évvel ezelőtt, mert Nádasdy anno az akkori énekesekre, az ő habitusukra, karakterükre rendezte meg a darabot. Ki, hova megy, mit csinál, mi a játéka stb. a színpadon. Ez ma már nem olyan, mint akkor volt, mert egyszerűen mások az emberek. A maiak nem töltik ki az akkori kereteket, mert nem nekik lettek kitalálva. (Ez persze viszont is igaz lenne.)
Szóval egyrészt jogos a morgás a muzeális rendezés miatt.
2. Másrészt viszont, aki így is szereti ezt a hagyományos színrevitelt, mert élvezetet talál benne, az hadd szeresse már. Nem hiszem, hogy a „haladás” (rendezői színház) nevében bárkinek joga lenne lesajnálni, hogy mások miben találnak örömöt. El kéne férni egymás mellett mindenkinek.
:-)
21821 Edmond Dantes 2023-07-15 10:30:55 [Válasz erre: 21819 kjános 2023-07-14 14:08:43]
Senki nem írta, hogy Nádasdyék Bohémélet-rendezése "rossz". Még kevésbé azt, hogy "rossz volt". De ezredszer is leírom: az előadóművészet élő jószág. Előadásra szánt jószágok: színdarab, opera az idő múlásával kopnak. Rátermett kezekben szerencsére felfrissíthetők, újjávarázsolhatók. Ez különbözteti meg más művészeti ágaktól. A Mona Lisát nem festjük át, a Dávidot nem faragjuk át és a Hamletet nem írjuk újra ... de utóbbit újrafordítjuk! Az angolok (franciák ..) nagy bánata állítólag pont az, hogy ők nem fordíthatják "újra" a klasszikusaikat. Gyötrődnek a csikorgó eredetiekkel. Javaslom megnézni a Bohémélet 2.0-t vagy ha az már nem kerül elő az Erkel Színház romjai alól, legalább neten megnézni valami frissebb termésű Bohéméletet. Utána is lehet mondani, hogy "EZ a Bohémélet" (ti. Nádasdyéké), de hátha mégse ...
Senki nem írta, hogy Nádasdyék Bohémélet-rendezése "rossz". Még kevésbé azt, hogy "rossz volt". De ezredszer is leírom: az előadóművészet élő jószág. Előadásra szánt jószágok: színdarab, opera az idő múlásával kopnak. Rátermett kezekben szerencsére felfrissíthetők, újjávarázsolhatók. Ez különbözteti meg más művészeti ágaktól. A Mona Lisát nem festjük át, a Dávidot nem faragjuk át és a Hamletet nem írjuk újra ... de utóbbit újrafordítjuk! Az angolok (franciák ..) nagy bánata állítólag pont az, hogy ők nem fordíthatják "újra" a klasszikusaikat. Gyötrődnek a csikorgó eredetiekkel. Javaslom megnézni a Bohémélet 2.0-t vagy ha az már nem kerül elő az Erkel Színház romjai alól, legalább neten megnézni valami frissebb termésű Bohéméletet. Utána is lehet mondani, hogy "EZ a Bohémélet" (ti. Nádasdyéké), de hátha mégse ...
21820 Ch.Blondel 2023-07-14 15:08:34 [Válasz erre: 21818 kjános 2023-07-14 13:48:40]
Természetesen rossz rendezés szemléletmódtól függetlenül mindig van. A beállásokra vonatkozóan a másik oldalról ott vannak Ponnelle az utóbbi időben többször is elővett Metes Mozart-rendezései, amit már nyilvánvalóan kb második előadásukkor se a mester maga kezelt, 2010-20-as előadásaikon pedig sokszor kínosan meglátszott, hogy kb be van húzva az X az énekes számára, hogy most hova álljon ekkor és ekkor, és akkor ez lenne a direkció. (És ez még csak nem is a Zeffirelli-féle hipergiccs-realizmus, hanem az egykor invenciózus megközelítése a 18. századi nagyoperának.)
A Nádasdy neve alatt tisztelt Bohéméletnek mindezzel együtt is semmi köze már Nádasdyhoz, ebből a szempontból tisztességesebb lenne a tekintélyelvi játék helyett a mindenkori játékmestert feltüntetni Oláh Gusztáv neve mellett (akinek még tényleg fellelhető a munkássága a színpadon).
A "filozófiai tartalom" sokadszor merül fel, és szerintem szükségtelenül ködös fogalom ez itt; az "átrendezések" jelentős része sem feltétlenül "filozofál" azzal, hogy egy más szempontot kínál fel, vagy más keretbe helyezi a történetet, egyszerűen: rákérdez, hogy ez a történet mit jelent(het) most itt nekünk, 21. századi nézőknek (ez pedig mindenkori kérdése a színháznak – nem csak a mi korunkban).
Az operairodalom jelentős része négy-öt alapkonfliktusra épül, amit szabadon lehet az angol polgárháborúba játszatni éppúgy, mint a császárkori Rómában, mert minden történelmi-helyi meghatározottságuk ellenére is jellemzően kevés tényleges közük van ezekhez a korokhoz (sokszor sokkal inkább azokhoz a korokhoz, amiben íródtak). Erre mondtam, hogy nem a babiloni rabság iránti végtelen érdeklődés, meg a trubadúrhagyomány tüzes ismerete az, ami miatt Verdi operái érdekelték és érdeklik az opera közönségét, hanem mert a rabság, az elnyomás, a szerelem és a rivalizálás az emberiséget mindig megragadó, minden korban átélhető élmények. A genfi Nabucco érdektelen számomra, de a már említett veronait nagyon szívesen megnézném.
Szerintem abban is alapvetően eltér a véleményünk, hogy hol van az a bizonyos határ, amit egy mű megszab. Damiano Michieletto anno Rossini kevéssé komolyan vehető Reimsi utazását egy múzeumba helyezte át, a szereplők nagy része múzeumi darabként kelt életre, a mű végén a Napóleon megkoronázását ábrázoló festménybe tértek vissza. Erre egyrészt mondhatjuk, hogy hülyeség, hiszen teljesen kiforgatja az eredetit, értelmetlenné válnak szöveghelyek, mert Madama Cortese nem fogadós, hanem kurátor stb., de közben pedig a mű komolytalan szelleméhez jól illeszkedő, a zenéhez nagyon jól alkalmazkodó, eszméletlen szórakoztató rendezés volt. Ez élményként többet ér nekem, mint a Ronconi-féle "szöveghű" (egyébként tisztességesen mozgalmas és jól kidolgozott) rendezés.
Bieito nagyon szeret az emberi brutalitással foglalkozni, a jövő év elejéig még elérhető Giulio Cesaréjában is folyik a vér bőviben, aminek lehet, hogy nominálisan "nincs köze" Händel számunkra már kellemes-kedves zenéjéhez, de ahhoz az operához, ami megalázással, levágott fejekkel, nemi erőszakkal való fenyegetéssel, polgár- és hódító háborúval van tele, nagyon is. Akkor medig terjedhet a "zene nem ilyen/nem így sötét" korlátozása?
(A zene/színpad-kapcsolat kérdésének egy ritka szórakoztató momentumát teremtette meg a Liceuban játszott, szintén Bieito által rendezett Poppea megkoronázásának a sajtótájékoztatója, amin Jordi Savall panaszkodott a "szükségtelen erőszakra", hozzátéve, hogy ő szerencsére nem engedi, hogy ez a zene felemelő szépségét megzavarja. Nem szeretném magam Savallnál nagyobb Monteverdi-szakértőnek beállítani, de hogy pl. Néró alakja a zene szerint is erőszakos pszichopata, és hogy a zene maga is vérben és minden lehetséges testnedvben úszik, az éppen ennek az operának alapvető ténye.)
Konvenciók mindig, minden darabnál, megközelítésmódtól függetlenül kialakulnak (a Don Giovanni könyvtárnyi előadás- és értelmezéstörténete magában is elég példa), de ha ezeket a "berögzüléseket" kritizáljuk, annak szerintem a konvencionális játékmódra éppúgy ki kell terjednie, mint a rendezői színházból származóakra. Egyébként pont ezért fontos a folyamatos újrarendezés: mert 15-20-25 év után az egykori ütős, forradalmian új megközelítésmód is fogatlan és unalmas lesz. Érdemi újdonság viszont nincs próbálkozás nélkül. (És mint mondtam: ha nem tetszik, amit a MÁO, Met, Scala, München stb csinálnak, az esetek 90%-ban fel tudok menni a Youtube-ra, és találok olyan felvételt – sőt, felvételek sorát –, ami az ízlésemnek megfelelően adja elő az adott művet.)
21819 kjános 2023-07-14 14:08:43 [Válasz erre: 21815 Edmond Dantes 2023-07-14 08:32:19]
Ami engem illet, igyekszem érvekkel dolgozni, ami miatt mindig kicsit(?) bő lére eresztem a mondanivalómat. A másik oldalról viszont pont az érveket hiányolom, bár végül is elég az, hogy valami rossz, bár nem ártana kifejteni, hogy miért (persze tudom: unalmas, ezerszer látott, elavult stb.). Bár a korral sajnos egyre szentimentálisabb leszek, a Bohémélettel kapcsolatban például egyáltalán nincs nosztalgiám, már csak azért sem, mert talán fél kezemen meg tudom számolni, hogy "élőben" hányszor láttam a művet. Édesapám Wagner rajongásának köszönhetően Wagner operáit annál többet. Ettől függetlenül ugyanazt érzem az előadással kapcsolatban, mint takácsa: EZ a Bohémélet. Elég szomorú lenne, ha az unokák csak azért élveznék jobban, mert a szereplők farmerben, bőrszerkóban flangálnak és motorkerékpárt bőgetnek. A magam részéről egyébként bármilyen olvasatot elfogadok és élvezek, amely Pucciniról és a Bohéméletről szól.
Ami engem illet, igyekszem érvekkel dolgozni, ami miatt mindig kicsit(?) bő lére eresztem a mondanivalómat. A másik oldalról viszont pont az érveket hiányolom, bár végül is elég az, hogy valami rossz, bár nem ártana kifejteni, hogy miért (persze tudom: unalmas, ezerszer látott, elavult stb.). Bár a korral sajnos egyre szentimentálisabb leszek, a Bohémélettel kapcsolatban például egyáltalán nincs nosztalgiám, már csak azért sem, mert talán fél kezemen meg tudom számolni, hogy "élőben" hányszor láttam a művet. Édesapám Wagner rajongásának köszönhetően Wagner operáit annál többet. Ettől függetlenül ugyanazt érzem az előadással kapcsolatban, mint takácsa: EZ a Bohémélet. Elég szomorú lenne, ha az unokák csak azért élveznék jobban, mert a szereplők farmerben, bőrszerkóban flangálnak és motorkerékpárt bőgetnek. A magam részéről egyébként bármilyen olvasatot elfogadok és élvezek, amely Pucciniról és a Bohéméletről szól.
21818 kjános 2023-07-14 13:48:40 [Válasz erre: 21808 Ch.Blondel 2023-07-13 13:28:41]
Természetesen nem kell megvárni, míg a régi díszletek összedőlnek és a jelmezeket megrágja a moly. Ugyanakkor, ha az énekesek céltalanul kóvályognak, annak nem feltétlenül a díszletek és a jelmezek az okai, hanem az, hogy a rendező/játékmester stb. rossz. A rendező feladata ugyanis véleményem szerint nem elsődlegesen a látványtervezés, hanem a darab értelmezése és a színészek vezetése. Ahol valóban céltalanul lődörögtek a jobb sorsra érdemes művészek, az a genfi Nabucco előadás, amely új kategóriát nyitott a rendezés terén, nevezetesen, hogy egyáltalán nincs rendezés. Nem szabad elfelejteni, hogy az operák nagy többsége semmiféle filozófiai tartalmat nem hordozó, meghatározott térben, időben játszódó, cselekményes, zömében a magánszférában játszódó történet, amelynek a leghitelesebb előadásmódja a szerencsés esetben a zene, szöveg és látvány tökéletes egységét biztosító realista színház, mint azt takácsa a Bohémélet kapcsán kifejtette (még ha csak erre az egy darabra vonatkozóan is). Magam egyébként egyáltalán nem ragaszkodom a Zefirelli-féle legapróbb részletekig kidolgozott illúzió színházhoz, azért is hoztam fel korábban példaként a poszt-realista Steint, aki minimalista, de a kort mégis megidéző színpadképével, jelmezeivel, a mű kiváló értelmezésével és elsőrangú színészvezetéssel számomra teljesen illúziókeltő produkciót jegyez. Ennél a Don Carlosnál éreztem például először, hogy Kaufmann nem csak jól énekel, de érti is, amit énekel és teljesen tisztában van a szerepével. A Bohémélet 2.0-t sajnos nem láttam, ezért nem tudok és nem is akarok véleményt mondani róla, ismerem viszont a bolognai Teatro Comunale valószínűleg jóval magasabb művészi színvonalú, hasonló szellemű előadását, ami a rendezést illetően nem különösebben győzött meg. Köztünk a polémia, ha jól értelmezem, nagyjából a félig tele, félig üres pohár kérdése körül van. Te úgy látod, hogy bármi legyen, csak ne a jól ismert, ezerszer látott változat, az sem baj, ha nincs sok köze a műhöz, szerintem viszont a mű mindig határt szab - vagy legalábbis határt kellene szabnia - a rendezői ötletelésnek és akkor érdemes egy bevált, jó (nem feltétlenül száz éves) rendezéshez hozzányúlni, ha nem csak formálisan, hanem érdemben újat tudok mondani a darabról. Ráadásul, ne felejtsük el, hogy a kezdetben bármilyen szempontból újnak tűnő megoldás, éppen, mert mindenki ezt alkalmazza, idővel éppen olyan rutinos konvencióvá rögzül, mint a korábbi produkció. Brook vendégjátéka után például, mivel a gondolatmenetét nem, de az általa alkalmazott formát könnyű volt átvenni, tíz-tizenöt éven keresztül minden előadáson mindenki bőrruhát hordott. Bieito Carmenje nem csak formálisan új, hanem egy saját világot teremt - amelyet én mindig nagyra értékelek, függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem - ugyanakkor, a szerintem nála jóval magasabb művészi színvonalat képviselő Kusej-féle berlini Carmennel egyetemben, egy olyan erőszakos, brutális világot ábrázol, amelynek nincs sok köze Bizet zenéjéhez, amelyre az igazi drámát előlegező előjáték ellenére a Csempészötös könnyed szellemessége sokkal inkább jellemző, mint néhány jelenetet leszámítva, a felkavaró, izzó drámaiság. És akkor megint az egyik legfontosabb kérdésnél vagyunk: a zene és a rendezés kapcsolatánál.
Természetesen nem kell megvárni, míg a régi díszletek összedőlnek és a jelmezeket megrágja a moly. Ugyanakkor, ha az énekesek céltalanul kóvályognak, annak nem feltétlenül a díszletek és a jelmezek az okai, hanem az, hogy a rendező/játékmester stb. rossz. A rendező feladata ugyanis véleményem szerint nem elsődlegesen a látványtervezés, hanem a darab értelmezése és a színészek vezetése. Ahol valóban céltalanul lődörögtek a jobb sorsra érdemes művészek, az a genfi Nabucco előadás, amely új kategóriát nyitott a rendezés terén, nevezetesen, hogy egyáltalán nincs rendezés. Nem szabad elfelejteni, hogy az operák nagy többsége semmiféle filozófiai tartalmat nem hordozó, meghatározott térben, időben játszódó, cselekményes, zömében a magánszférában játszódó történet, amelynek a leghitelesebb előadásmódja a szerencsés esetben a zene, szöveg és látvány tökéletes egységét biztosító realista színház, mint azt takácsa a Bohémélet kapcsán kifejtette (még ha csak erre az egy darabra vonatkozóan is). Magam egyébként egyáltalán nem ragaszkodom a Zefirelli-féle legapróbb részletekig kidolgozott illúzió színházhoz, azért is hoztam fel korábban példaként a poszt-realista Steint, aki minimalista, de a kort mégis megidéző színpadképével, jelmezeivel, a mű kiváló értelmezésével és elsőrangú színészvezetéssel számomra teljesen illúziókeltő produkciót jegyez. Ennél a Don Carlosnál éreztem például először, hogy Kaufmann nem csak jól énekel, de érti is, amit énekel és teljesen tisztában van a szerepével. A Bohémélet 2.0-t sajnos nem láttam, ezért nem tudok és nem is akarok véleményt mondani róla, ismerem viszont a bolognai Teatro Comunale valószínűleg jóval magasabb művészi színvonalú, hasonló szellemű előadását, ami a rendezést illetően nem különösebben győzött meg. Köztünk a polémia, ha jól értelmezem, nagyjából a félig tele, félig üres pohár kérdése körül van. Te úgy látod, hogy bármi legyen, csak ne a jól ismert, ezerszer látott változat, az sem baj, ha nincs sok köze a műhöz, szerintem viszont a mű mindig határt szab - vagy legalábbis határt kellene szabnia - a rendezői ötletelésnek és akkor érdemes egy bevált, jó (nem feltétlenül száz éves) rendezéshez hozzányúlni, ha nem csak formálisan, hanem érdemben újat tudok mondani a darabról. Ráadásul, ne felejtsük el, hogy a kezdetben bármilyen szempontból újnak tűnő megoldás, éppen, mert mindenki ezt alkalmazza, idővel éppen olyan rutinos konvencióvá rögzül, mint a korábbi produkció. Brook vendégjátéka után például, mivel a gondolatmenetét nem, de az általa alkalmazott formát könnyű volt átvenni, tíz-tizenöt éven keresztül minden előadáson mindenki bőrruhát hordott. Bieito Carmenje nem csak formálisan új, hanem egy saját világot teremt - amelyet én mindig nagyra értékelek, függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem - ugyanakkor, a szerintem nála jóval magasabb művészi színvonalat képviselő Kusej-féle berlini Carmennel egyetemben, egy olyan erőszakos, brutális világot ábrázol, amelynek nincs sok köze Bizet zenéjéhez, amelyre az igazi drámát előlegező előjáték ellenére a Csempészötös könnyed szellemessége sokkal inkább jellemző, mint néhány jelenetet leszámítva, a felkavaró, izzó drámaiság. És akkor megint az egyik legfontosabb kérdésnél vagyunk: a zene és a rendezés kapcsolatánál.
21817 Momo 2023-07-14 08:46:12 [Válasz erre: 21816 Edmond Dantes 2023-07-14 08:38:56]
Pedig úgy van az kitalálva, hogy rossz időben is lemenjen az előadás. Jó párszor énekeltem ott zuhogó esőben. Csak a szupercella nyilván egy más kategória.
Pedig úgy van az kitalálva, hogy rossz időben is lemenjen az előadás. Jó párszor énekeltem ott zuhogó esőben. Csak a szupercella nyilván egy más kategória.
21816 Edmond Dantes 2023-07-14 08:38:56
"Félbe kellett szakítani a Carmen premierjét a Szentmargitbányai Kőfejtőben ... az előadás második felvonása után, a szünetben egy szupercella érte el a helyszínt, ezért a szervezők kénytelenek voltak félbeszakítani az előadást...
...Az egyébként a 19. században játszódó opera cselekménye a mostani rendezésben az egyik szálon a harmincas évek spanyol polgárháborújának idején zajlik. Az olasz díszlettervező, Alessandro Camera az ötvenes évek hollywoodi filmstúdióit mutatva egy másik idősíkon párhuzamos világot teremt a történet elmeséléséhez." Teljes cikk ide kattintva (papageno) Ilyen megközelítésű rendezői terror rendezés is van/lehet ...
21815 Edmond Dantes 2023-07-14 08:32:19 [Válasz erre: 21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53]
Köszönöm! Beírásod szó szerint egybevág előző beírásom most ismét idézett részével, ezzel: "... akiket valamiről nem lehet meggyőzni, valamitől eltàntorítani, ott minden érv, fáradozás hiábavaló. A nosztalgia nagy úr. A csökönyös nosztalgiázás még nagyobb." Idézet vége. Nem is erőlködöm :-) A -te kifejezéseddel élve- jónép pedig többnyire azt "akarja", amit kap. Karácsonyi nagymamák, nagypapák könnyes szemmel nosztalgiázva, unokàik pedig jó esetben ásítozva, rosszabb esetben elszundítva ülik végig Nádasdy és Oláh múzeumi remekét, amit, ha élnének, jó eséllyel már régen levétettek vagy átrendeztek volna. Ők maguk sem viselnék el egykor szép, az idők folyamán ásatag operaparódiává "nemesült" produkciójukat.
Köszönöm! Beírásod szó szerint egybevág előző beírásom most ismét idézett részével, ezzel: "... akiket valamiről nem lehet meggyőzni, valamitől eltàntorítani, ott minden érv, fáradozás hiábavaló. A nosztalgia nagy úr. A csökönyös nosztalgiázás még nagyobb." Idézet vége. Nem is erőlködöm :-) A -te kifejezéseddel élve- jónép pedig többnyire azt "akarja", amit kap. Karácsonyi nagymamák, nagypapák könnyes szemmel nosztalgiázva, unokàik pedig jó esetben ásítozva, rosszabb esetben elszundítva ülik végig Nádasdy és Oláh múzeumi remekét, amit, ha élnének, jó eséllyel már régen levétettek vagy átrendeztek volna. Ők maguk sem viselnék el egykor szép, az idők folyamán ásatag operaparódiává "nemesült" produkciójukat.
21814 fbcs 2023-07-13 19:38:52 [Válasz erre: 21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53]
A díszlet szép kétségtelen. Nekem egy érdekes történetem volt ezzel kapcsolatban, amikor az Operát az operából program keretében vidékre lehozták azt az előadást. Koncertszerűnek írták, de igazából teljesen eljátszották a darabot. Pár díszletet hoztak magukkal (festőállvány, székek, hering, kulcs, kosár) és a jelmezeiket, de elképesztő, mennyire kinyílt az opera, és az énekesek mennyire jól adoptálták a szituációt (pl. Létay-Kiss Gabriela fák helyett egy hangszóró mögött bújkált, stb.). Sokkal bátrabban játszottak, többet improvizáltak, (többüket pár héttel később ugyanebben a szerepben láttam rendes díszletek közt, sokkal visszafogottabban, egészen máshogy játszva ugyanazt). Az egész sokkal jobban működött, élettel telibb, szabadabb volt, az énekesek nem vesztek el a gigantikus díszletben.
A díszlet szép kétségtelen. Nekem egy érdekes történetem volt ezzel kapcsolatban, amikor az Operát az operából program keretében vidékre lehozták azt az előadást. Koncertszerűnek írták, de igazából teljesen eljátszották a darabot. Pár díszletet hoztak magukkal (festőállvány, székek, hering, kulcs, kosár) és a jelmezeiket, de elképesztő, mennyire kinyílt az opera, és az énekesek mennyire jól adoptálták a szituációt (pl. Létay-Kiss Gabriela fák helyett egy hangszóró mögött bújkált, stb.). Sokkal bátrabban játszottak, többet improvizáltak, (többüket pár héttel később ugyanebben a szerepben láttam rendes díszletek közt, sokkal visszafogottabban, egészen máshogy játszva ugyanazt). Az egész sokkal jobban működött, élettel telibb, szabadabb volt, az énekesek nem vesztek el a gigantikus díszletben.
21813 Laci Kozlok 2023-07-13 18:50:11 [Válasz erre: 21810 Ch.Blondel 2023-07-13 13:36:54]
Koszonom. Az osztrák és a bajor rádio szokott kozvetíteni.
Koszonom. Az osztrák és a bajor rádio szokott kozvetíteni.
21812 Nagy Katalin 2023-07-13 18:45:21 [Válasz erre: 21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53]
Ezt a bizonyos Bohéméletet egyszer én is láttam. Szerencsére január elején is adták, pont abban az időben, amikor Pesten szoktunk lenni. Nagy élmény volt nekem is, a férjemnek is. Takatsa fórumtárs ellenvéleményéhez csatlakozom.
Ezt a bizonyos Bohéméletet egyszer én is láttam. Szerencsére január elején is adták, pont abban az időben, amikor Pesten szoktunk lenni. Nagy élmény volt nekem is, a férjemnek is. Takatsa fórumtárs ellenvéleményéhez csatlakozom.
21811 takatsa 2023-07-13 13:38:53 [Válasz erre: 21807 Edmond Dantes 2023-07-13 13:15:29]
Csak azért írok, hogy legyen valami ellenvélemény, nehogy azt higgye bárki, hogy azt akarja a jónép, amit állítasz. Mert a jónép - ebben az esetben - remélem ugyanazt akarja, mint én, aki szinte minden karácsony környékén beülök, és megnézem azokat a csodálatos díszleteket, és ahogyan hull a hó a harmadik felvonásban, és ha ráadásul Pasztircsák Polina énekel, akkor ez számomra pont elég, az Opera szebb ajándékot nem tud nekem nyújtani karácsonyra. Nekem gyerekkorom óta a Bohémélet ezt jelenti, és számomra ez az egyetlen opera, ahol a zene és a látvány megbonthatatlan és tökéletes egységet képez. Ha valaki a jövőben szétszaggatja ezeket a díszleteket és leveszi ezt a rendezést, akkor elveszi a múltam egy szép és értékes darabját, és biztos vagyok abban, hogy attól kezdve a Budapesti Operaházban Bohéméletet soha többé nem fogok nézni. Remélem, hogy ezzel a gondolatommal és érzésemmel nem vagyok egyedül. :)
Csak azért írok, hogy legyen valami ellenvélemény, nehogy azt higgye bárki, hogy azt akarja a jónép, amit állítasz. Mert a jónép - ebben az esetben - remélem ugyanazt akarja, mint én, aki szinte minden karácsony környékén beülök, és megnézem azokat a csodálatos díszleteket, és ahogyan hull a hó a harmadik felvonásban, és ha ráadásul Pasztircsák Polina énekel, akkor ez számomra pont elég, az Opera szebb ajándékot nem tud nekem nyújtani karácsonyra. Nekem gyerekkorom óta a Bohémélet ezt jelenti, és számomra ez az egyetlen opera, ahol a zene és a látvány megbonthatatlan és tökéletes egységet képez. Ha valaki a jövőben szétszaggatja ezeket a díszleteket és leveszi ezt a rendezést, akkor elveszi a múltam egy szép és értékes darabját, és biztos vagyok abban, hogy attól kezdve a Budapesti Operaházban Bohéméletet soha többé nem fogok nézni. Remélem, hogy ezzel a gondolatommal és érzésemmel nem vagyok egyedül. :)
21810 Ch.Blondel 2023-07-13 13:36:54 [Válasz erre: 21806 Laci Kozlok 2023-07-13 09:54:49]
A Mezzo 27-ére ígéri a Figaro közvetítését. Majdnem minden idei operának remek a szereposztása egyébként, remélem, minél több legalább rádióközvetítésen elérhető is lesz.
A Mezzo 27-ére ígéri a Figaro közvetítését. Majdnem minden idei operának remek a szereposztása egyébként, remélem, minél több legalább rádióközvetítésen elérhető is lesz.
21809 Ch.Blondel 2023-07-13 13:31:57 [Válasz erre: 21807 Edmond Dantes 2023-07-13 13:15:29]
A dupla Bohémélet szerintem is egy ritka jó húzás volt a MÁO részéről (ráadásul az évtized alatt négy-öt külföldi "nagy név" által jegyzett koprodukciók egyike). Horribile dictu lehetett volna rendes gyakorlata annak, hogy az egyik ház viszi a "realista", a másik a "rendezői" előadásokat a repertoárdarabokból, de egyrészt persze túlnyomóan minősíthetetlen volt minden itthoni rendezői próbálkozás, másrészt volt Erkel, nincs Erkel.
A dupla Bohémélet szerintem is egy ritka jó húzás volt a MÁO részéről (ráadásul az évtized alatt négy-öt külföldi "nagy név" által jegyzett koprodukciók egyike). Horribile dictu lehetett volna rendes gyakorlata annak, hogy az egyik ház viszi a "realista", a másik a "rendezői" előadásokat a repertoárdarabokból, de egyrészt persze túlnyomóan minősíthetetlen volt minden itthoni rendezői próbálkozás, másrészt volt Erkel, nincs Erkel.
21808 Ch.Blondel 2023-07-13 13:28:41 [Válasz erre: 21805 kjános 2023-07-13 08:41:25]
Félreértés ne essék, a Bohémélettel kapcsolatban nem a (vélhető) egykori rendezői szemléletmódot kívánom kritizálni, hanem annak a puszta tényét, hogy ennek a rendezésnek negyven éve halott a rendezője, rendezői példány vagy instrukciókészlet nem létezik, és már Nádasdy életében is srófolgatták a játékmesterek/segédrendezők. Nagy vonalakban nyilván ugyanez vonatkozik bármely "régi nagy" rendezésre, legyen az Zeffirelli, Schenk, vagy bárki más, és ugyanez lenne a probléma mondjuk hatvan év múlva Bieito Carmenjével is (mínusz a dokumentáció hiánya, plusz a tényszerű elöregedés). És a Bohéméletbe kellően könnyű beállni, de tucatnyi más opera esetében kínosan meglátszik az, amikor a szépkorú díszletek közt céltalanul kóvályognak a jobb sorsra érdemes énekesek.
Félreértés ne essék, a Bohémélettel kapcsolatban nem a (vélhető) egykori rendezői szemléletmódot kívánom kritizálni, hanem annak a puszta tényét, hogy ennek a rendezésnek negyven éve halott a rendezője, rendezői példány vagy instrukciókészlet nem létezik, és már Nádasdy életében is srófolgatták a játékmesterek/segédrendezők. Nagy vonalakban nyilván ugyanez vonatkozik bármely "régi nagy" rendezésre, legyen az Zeffirelli, Schenk, vagy bárki más, és ugyanez lenne a probléma mondjuk hatvan év múlva Bieito Carmenjével is (mínusz a dokumentáció hiánya, plusz a tényszerű elöregedés). És a Bohéméletbe kellően könnyű beállni, de tucatnyi más opera esetében kínosan meglátszik az, amikor a szépkorú díszletek közt céltalanul kóvályognak a jobb sorsra érdemes énekesek.
21807 Edmond Dantes 2023-07-13 13:15:29 [Válasz erre: 21802 Ch.Blondel 2023-07-12 17:50:37]
Végre! Én már itt kaptam hideget-meleget mindig, ha szót emeltem a matuzsálemi korú bohémek életével kapcsolatban. Múzeumi kegytárgy a Nádasdy-féle produkció. Nem mondanám, hogy "az nem rendezés". Rendezés volt. Akkor. De jelzem, akiket valamiről nem lehet meggyőzni, valamitől eltàntorítani, ott minden érv, fáradozás hiábavaló. A nksztalgia nagy úr. A csökönyös nosztalgiázás még nagyobb. Ókovács egyik valóságos hőstette, okos húzása volt a párhuzamos Bohémélet 2.0 az Erkelben. Nem(volt) tökéletes, mert mindenki számára tökéletes rendezés nincs, de így is üdítő, fiatalos, szemrevaló produkció. Vélhetően maga alá temette a gyalázatosan elengedett vagy ellökött Erkel Színház.
Végre! Én már itt kaptam hideget-meleget mindig, ha szót emeltem a matuzsálemi korú bohémek életével kapcsolatban. Múzeumi kegytárgy a Nádasdy-féle produkció. Nem mondanám, hogy "az nem rendezés". Rendezés volt. Akkor. De jelzem, akiket valamiről nem lehet meggyőzni, valamitől eltàntorítani, ott minden érv, fáradozás hiábavaló. A nksztalgia nagy úr. A csökönyös nosztalgiázás még nagyobb. Ókovács egyik valóságos hőstette, okos húzása volt a párhuzamos Bohémélet 2.0 az Erkelben. Nem(volt) tökéletes, mert mindenki számára tökéletes rendezés nincs, de így is üdítő, fiatalos, szemrevaló produkció. Vélhetően maga alá temette a gyalázatosan elengedett vagy ellökött Erkel Színház.
21806 Laci Kozlok 2023-07-13 09:54:49
Még nem nagyon írogattunk az idei salzburgi nyári fesztiválrol. Érdekes a program. Lesz itt Macbeth, Falstaff, Figaro házassága, Capuletti és Montechi, Gorog passiok, Orfeusz és Euridiké.
Még nem nagyon írogattunk az idei salzburgi nyári fesztiválrol. Érdekes a program. Lesz itt Macbeth, Falstaff, Figaro házassága, Capuletti és Montechi, Gorog passiok, Orfeusz és Euridiké.
Biztos lesznek élo kozvetítések is. Én nagyon kíváncsi vagyok Asmik Grigorian Lady Macbeth-jére.
21805 kjános 2023-07-13 08:41:25 [Válasz erre: 21802 Ch.Blondel 2023-07-12 17:50:37]
A Nádasy-Oláh-féle Bohémélettel kapcsolatban szeretnék ellenvéleménnyel élni. Ez nagyon is rendezés, pontosan olyan, mint Zeffirelli vagy Visconti rendezései, ezt hívják realista operajátszásnak, amikor a színpadon nagyjából az történik, amit a szerző(k) megírnak. A rendezés ebből indul ki és ezt próbálja jobban-rosszabbul következetesen végigvinni. Ez a fajta rendezés elsősorban a szereplők kapcsolataira koncentrál és korhű miliőt teremt a játékhoz. Lehet mondani, hogy intellektuálisan kevésbé fontos kérdésekkel foglalkozik, mint a rendezői színház legjobb termékei, de véleményem szerint ez áll a legközelebb a műhöz, a feltételezett alkotói szándékhoz. Úgy gondolom, hogy mindkét véglet, a realista és a rendezői színház is fontos és tanulságos lehet a művek interpretációja szempontjából. Egyvalami teljesen értéktelen számomra: az az öncélú modernkedés, amely mögött nincs se realizmus, se intellektuális fedezet. Vagyis, amikor a modern csupán azt jelenti, hogy a szereplők mai ruhákban, mai kellékek között mászkálnak, de ezen kívül a rendezés semmi pluszt nem ad hozzá a műhöz.Ezeket a rendezőket mindenekelőtt a feltűnési viszketegség vezérli, az, hogy bármi áron, de beszéljenek róluk. Én viszont inkább azokat az előadásokat szeretem, amelyekről nem beszélnek, hanem amelyek - bármilyen formában - mondanak valamit. Természetes, hogy minden új felkavarja az állóvizet, de ha az új valódi értéket képvisel, mint Wieland Wagner esetében, akkor az előbb-utóbb elfogadottá válik (sőt, ez lesz a követendő minta, ami epigonok tömegét termeli ki), az a rendezés viszont, amelyik például a Varázsfuvolát egy szakácsversenyként mutatja be, remélhetőleg a feledés homályába merül.
A Nádasy-Oláh-féle Bohémélettel kapcsolatban szeretnék ellenvéleménnyel élni. Ez nagyon is rendezés, pontosan olyan, mint Zeffirelli vagy Visconti rendezései, ezt hívják realista operajátszásnak, amikor a színpadon nagyjából az történik, amit a szerző(k) megírnak. A rendezés ebből indul ki és ezt próbálja jobban-rosszabbul következetesen végigvinni. Ez a fajta rendezés elsősorban a szereplők kapcsolataira koncentrál és korhű miliőt teremt a játékhoz. Lehet mondani, hogy intellektuálisan kevésbé fontos kérdésekkel foglalkozik, mint a rendezői színház legjobb termékei, de véleményem szerint ez áll a legközelebb a műhöz, a feltételezett alkotói szándékhoz. Úgy gondolom, hogy mindkét véglet, a realista és a rendezői színház is fontos és tanulságos lehet a művek interpretációja szempontjából. Egyvalami teljesen értéktelen számomra: az az öncélú modernkedés, amely mögött nincs se realizmus, se intellektuális fedezet. Vagyis, amikor a modern csupán azt jelenti, hogy a szereplők mai ruhákban, mai kellékek között mászkálnak, de ezen kívül a rendezés semmi pluszt nem ad hozzá a műhöz.Ezeket a rendezőket mindenekelőtt a feltűnési viszketegség vezérli, az, hogy bármi áron, de beszéljenek róluk. Én viszont inkább azokat az előadásokat szeretem, amelyekről nem beszélnek, hanem amelyek - bármilyen formában - mondanak valamit. Természetes, hogy minden új felkavarja az állóvizet, de ha az új valódi értéket képvisel, mint Wieland Wagner esetében, akkor az előbb-utóbb elfogadottá válik (sőt, ez lesz a követendő minta, ami epigonok tömegét termeli ki), az a rendezés viszont, amelyik például a Varázsfuvolát egy szakácsversenyként mutatja be, remélhetőleg a feledés homályába merül.
21804 kjános 2023-07-13 08:18:24 [Válasz erre: 21803 lujza 2023-07-12 21:52:49]
Természetesen rengeteg látásmód létezik és valamennyinek van létjogosultsága. Unalmas is lene az élet, ha mindent egyformán látnánk. A Moretti féle Szelim basa alakításhoz annyit fűznék hozzá, hogy noha Mozart egyértelműen Belmonte pártján áll, az hogy Konstanze a basa iránt is vonzalmat érez, szerintem nem ellentétes a szerzői szándékkal (amit mi ugye legfeljebb csak kikövetkeztethetünk), sőt pontosan az történik, mint Tobias esetében: a történetnek valódi tétje lesz, az emberi kapcsolatok bonyolultabbak, izgalamabbak, érdekesebbek lesznek. Egy előadás megítélése az egyik legizgalmasabb kérdés. Nevezetesen az, hogy egy előadás mennyire lehet független az alapul szolgáló műtől és jónak tarthatok-e egy olyan előadást, amelyik önmagában ugyan élvezetes, de nincs sok köze a szerző(k) alkotásához. Carsen San Francisco-i Mefistofele rendezése például nagyon tetszett, noha különösen az árkádiai jelenetben, nem sok köze volt a Boito által megírtakhoz. De a magam részéről általában azokat az előadásokat szeretem, amelyek a műről szólnak, hiszen végül is Mozart, Verdi stb. kedvéért ülünk be az Operaházba vagy nézzük meg odahaza a művet.
Természetesen rengeteg látásmód létezik és valamennyinek van létjogosultsága. Unalmas is lene az élet, ha mindent egyformán látnánk. A Moretti féle Szelim basa alakításhoz annyit fűznék hozzá, hogy noha Mozart egyértelműen Belmonte pártján áll, az hogy Konstanze a basa iránt is vonzalmat érez, szerintem nem ellentétes a szerzői szándékkal (amit mi ugye legfeljebb csak kikövetkeztethetünk), sőt pontosan az történik, mint Tobias esetében: a történetnek valódi tétje lesz, az emberi kapcsolatok bonyolultabbak, izgalamabbak, érdekesebbek lesznek. Egy előadás megítélése az egyik legizgalmasabb kérdés. Nevezetesen az, hogy egy előadás mennyire lehet független az alapul szolgáló műtől és jónak tarthatok-e egy olyan előadást, amelyik önmagában ugyan élvezetes, de nincs sok köze a szerző(k) alkotásához. Carsen San Francisco-i Mefistofele rendezése például nagyon tetszett, noha különösen az árkádiai jelenetben, nem sok köze volt a Boito által megírtakhoz. De a magam részéről általában azokat az előadásokat szeretem, amelyek a műről szólnak, hiszen végül is Mozart, Verdi stb. kedvéért ülünk be az Operaházba vagy nézzük meg odahaza a művet.
21803 lujza 2023-07-12 21:52:49 [Válasz erre: 21800 kjános 2023-07-12 09:05:56]
Sokféle látásmód létezik, nekem például a Carsen féle Hoffmann egyáltalán nem tetszett. És ugyanígy a talán szintén párizsi Bohémélet, amit a Classicán láttam, és a fiúk űrhajósok voltak benne.
Emlékszem viszont egy régebbi Szöktetésre, ami egy salzburgi hangárban került színre, és Szelim basa egy másik Tobias, Tobias Moretti volt, aki szintén jóképű férfi. És az előadás végén Belmonte ugyan kiszabadítja Constanzát, aki láthatóan Szelimhez is vonzódna. Ezzel megváltoztatták a szerző szándékát? Az előadás amúgy élvezetes volt.
21802 Ch.Blondel 2023-07-12 17:50:37 [Válasz erre: 21800 kjános 2023-07-12 09:05:56]
A Nádasdy-Oláh-féle Bohéméletet én is láttam és élveztem, de az nem rendezés. Az egy egy nyolcvanéves (izgalmas, meg szép, meg tiszteletreméltóan karban tartott) díszlet, amibe beleállítanak embereket, és nyilván egy többé-kevésbé konzisztens játékmódra törekednek, de semmiképp nem nyújtanak bármiféle élő rendezői értelmezést, amit dicsérni vagy kárhoztatni lehet. (Puccini operái nyilván előnyben vannak egyébként a barokk vagy a bel canto csúcsműveihez képest, lévén sokkal konzisztensebb, átláthatóbb, nochdazu: magukban is életképes művek.) Wieland Wagnert azért tartom említésre érdemesnek, mert az ő "Új Bayreuthja" is hatalmas botrány volt a közönség számára, ahogy korábban botrány volt a Parsifal újradíszletezése, vagy egyáltalán Bayreuthon kívüli előadása is, aztán ezekből is mind bevett, nagy, ünnepelt dolgok lettek. A közönség (vagy legalábbis a közönség leghangosabb csoportjának) aktuális tetszésén-nemtetszésén sem szükségszerűen mérhető le egy előadás tényleges értéke.
Tekintve, hogy minden korábbinál nagyobb számban és széleskörűen elérhetőek videofelvételek (inkluzíve a tisztes régi nagy rendezések), valamint mindenféle "bevezető az operába" könyv/cikk, sőt egyszerűen az örökzöld Wikipedia, én nem féltem a jövendőbeli közönséget :) Prózai színházba is eljárnak emberek úgy, hogy egy Globe-előadáson kívül valószínűleg sose látták Hamletet zekében-köpenyben.
21801 Momo 2023-07-12 16:56:53 [Válasz erre: 21799 -zéta- 2023-07-11 16:55:31]
Hogy néz ez ki erre mifelénk:
1. Annak tudatában kérik fel a rendezőt, hogy általában milyen rendezései
vannak. (Ha rendezett már operát.)
2. A felkérés során egyeztetik vele, hogy a színház miben gondolkodik. Mit
szeretne látni a színpadon. (Hagyományos, modern, merész, provokatív, stb.)
3. A konkrét munkafolyamatok megkezdése előtt a rendező (és kreatív csapata) előáll az produkció
terveivel. Díszletterv, jelmeztervek, színpadképek, koncepció. Ezeket részletesen
bemutatja a színháznak. (Ott ülnek, és egyeztetnek egy „tervelfogadás”
elnevezésű eseményen.)
4. Ha átmegy a dolog, akkor a színház megkezdi a díszletek és a jelmezek
legyártatását. (Sok-sok pénz.)
5. A premier előtt hetekkel a társulat elkezdi próbálni a darabot a rendező
elképzelései szerint. Minél nevesebb a (külföldi) rendező, annál később
kapcsolódik be a próbafolyamatba. Addig a munkatársai viszik a próbákat. A
legnagyobb nevek a premier előtti héten érkeznek.
6. Ezzel párhuzamosan a színház elkezd embertelen pénzeket beletolni a produkció marketingjébe. (Fotók, plakátok, média megjelenések, stb.)
Szóval, amikor születik valami, az nem a semmiből jön létre. Mivel a színházak sok-sok pénzt tesznek bele egy-egy produkcióba, muszáj is tudniuk, mire megy el.
Ennek ellenére (minden érában) elő tudtak fordulni bosszantó, vagy kínos meglepetések.
21800 kjános 2023-07-12 09:05:56 [Válasz erre: 21798 Ch.Blondel 2023-07-11 14:50:46]
Szelim basa szerepét azért hoztam fel, mert én minden alkalommal csak idős/idősödő művész alakításában láttam. Még Zürichben is Brandauerrel játszatták, aki feltehetően felismerve a figura ellentmondásos helyzetét, inkább a szerep karikatúráját adta. Tobias-szal viszont tétje lett a darabnak, vagyis ez nem egy l'art pour l'art újítás volt, hanem érdemi célt szolgált. És azt hiszem, ebben van közöttünk némi nézeteltérés. Amikor tavaly a tévében néztük az Opera ezer éves Bohémélet előadását, azt mondtam magamban: EZ a Bohémélet! Ezt írta meg Puccini! Ugyanakkor például éppen ez az az opera, amit modern környezetben is teljesen hitelesen elő lehet adni, legfeljebb a tüdőbaj helyett valamilyen napjainkban aktuális betegségben szenved, majd hal meg szegény Mimi (és persze nem figyelek oda a szövegre). Ugyanakkor, ha CSAK azért újítom fel a darabot, hogy öltönyben és farmerben flangáljanak a szereplők, de semmi újat nem tudok mondani a műről, vagy a szereplők kapcsolatairól, akkor szerintem ezért nem érdemes belefogni. Fodor Géza például említ egy előadást, amely kihangsúlyozza a bohémek felelősségvállalástól való írtózását, a fináléban is Musetta végül magára marad a halott Mimivel, míg a többiek pánikszerűen elmenekülnek a megszokott életüket felborító esemény következményei elől. Ha ez így nincs is teljesen benne az operában, de bele látható, így ez egy új, a szokásostól eltérő megközelítése a műnek. Vagyis egyáltalán nem vetem el a nem konvencionális rendezéseket, ha valóban újat nyújtanak. Robert Carsen párizsi Hoffmann meséi rendezéséről igazán nem lehet azt mondani, hogy hagyományos, számomra mégis a rendezés csúcsát jelenti, szinte most értettem meg, hogy ez az általában látványos mesejátékként eljátszott opera miről is szól. Wieland Wagner újszerűsége éppen abban állt, hogy lehántotta a művekről a rájuk aggatott vadromatikus (és olykor nacionalista) sallangokat és a lényegre, a zenére és az emberi kapcsolatokra koncentrált. Egyetlen általam ismert Wieland rendezésnél sem éreztem azt, hogy ne lenne teljesen adekvát a művel. Természetesen, mivel az élet (és a művészet) nem áll meg, idővel ezen is túl kell (lehet) lépni, de csak akkor, ha ehhez képest a rendezés valóban újat tud nyújtani. Ami a rendező-közönség viszonyt illeti, úgy néz ki, hogy a néző kénytelen beletörődni a legelrugaszkodottabb produkciókba is, hiszen eszi, nem eszi, nem kap mást. Ezáltal viszont generációk nőhetnek fel úgy, hogy komoly előtanulmányok nélkül, fogalmuk sincs róla, hogy eredetileg miről is szól egy opera. Aki például a Pique Dame-ot vagy a Bűvös vadászt az amszterdami Operaház előadásában látta először, nem hiszem, hogy a látottak alapján el tudná mondani az opera cselekményét. És akkor még nem is beszéltünk a talán legfontosabb kérdésről, a rendezés és a zene kapcsolatáról.
Szelim basa szerepét azért hoztam fel, mert én minden alkalommal csak idős/idősödő művész alakításában láttam. Még Zürichben is Brandauerrel játszatták, aki feltehetően felismerve a figura ellentmondásos helyzetét, inkább a szerep karikatúráját adta. Tobias-szal viszont tétje lett a darabnak, vagyis ez nem egy l'art pour l'art újítás volt, hanem érdemi célt szolgált. És azt hiszem, ebben van közöttünk némi nézeteltérés. Amikor tavaly a tévében néztük az Opera ezer éves Bohémélet előadását, azt mondtam magamban: EZ a Bohémélet! Ezt írta meg Puccini! Ugyanakkor például éppen ez az az opera, amit modern környezetben is teljesen hitelesen elő lehet adni, legfeljebb a tüdőbaj helyett valamilyen napjainkban aktuális betegségben szenved, majd hal meg szegény Mimi (és persze nem figyelek oda a szövegre). Ugyanakkor, ha CSAK azért újítom fel a darabot, hogy öltönyben és farmerben flangáljanak a szereplők, de semmi újat nem tudok mondani a műről, vagy a szereplők kapcsolatairól, akkor szerintem ezért nem érdemes belefogni. Fodor Géza például említ egy előadást, amely kihangsúlyozza a bohémek felelősségvállalástól való írtózását, a fináléban is Musetta végül magára marad a halott Mimivel, míg a többiek pánikszerűen elmenekülnek a megszokott életüket felborító esemény következményei elől. Ha ez így nincs is teljesen benne az operában, de bele látható, így ez egy új, a szokásostól eltérő megközelítése a műnek. Vagyis egyáltalán nem vetem el a nem konvencionális rendezéseket, ha valóban újat nyújtanak. Robert Carsen párizsi Hoffmann meséi rendezéséről igazán nem lehet azt mondani, hogy hagyományos, számomra mégis a rendezés csúcsát jelenti, szinte most értettem meg, hogy ez az általában látványos mesejátékként eljátszott opera miről is szól. Wieland Wagner újszerűsége éppen abban állt, hogy lehántotta a művekről a rájuk aggatott vadromatikus (és olykor nacionalista) sallangokat és a lényegre, a zenére és az emberi kapcsolatokra koncentrált. Egyetlen általam ismert Wieland rendezésnél sem éreztem azt, hogy ne lenne teljesen adekvát a művel. Természetesen, mivel az élet (és a művészet) nem áll meg, idővel ezen is túl kell (lehet) lépni, de csak akkor, ha ehhez képest a rendezés valóban újat tud nyújtani. Ami a rendező-közönség viszonyt illeti, úgy néz ki, hogy a néző kénytelen beletörődni a legelrugaszkodottabb produkciókba is, hiszen eszi, nem eszi, nem kap mást. Ezáltal viszont generációk nőhetnek fel úgy, hogy komoly előtanulmányok nélkül, fogalmuk sincs róla, hogy eredetileg miről is szól egy opera. Aki például a Pique Dame-ot vagy a Bűvös vadászt az amszterdami Operaház előadásában látta először, nem hiszem, hogy a látottak alapján el tudná mondani az opera cselekményét. És akkor még nem is beszéltünk a talán legfontosabb kérdésről, a rendezés és a zene kapcsolatáról.
21799 -zéta- 2023-07-11 16:55:31
Minden formabontó rendezés mögött ott áll a Megrendelő, aki megszabhatja, hogy mi jelenik meg az ő kontójára. Mert a rendező az esetek nagy többségében a premier után már messze jár, a színház meg akár évtizedekig játssza a darabot.
Minden formabontó rendezés mögött ott áll a Megrendelő, aki megszabhatja, hogy mi jelenik meg az ő kontójára. Mert a rendező az esetek nagy többségében a premier után már messze jár, a színház meg akár évtizedekig játssza a darabot.
Egyszer tanúja voltam egy vidéki Don Carlos főpróbáján, amikor az addig békés mederben csordogáló cselekményt az Autodafé-jelenetben váratlan Ku-Klux-Klan filmbejátszás és polgárjogi harcosok fotói "színesítették" az összképet. Az igazgató utána odament a nálánál 20 évvel idősebb és nagy tekintélyű rendezőhöz és a premieren mindebből már semmi nem maradt. Ennyi, csak vállalni kell...
21798 Ch.Blondel 2023-07-11 14:50:46 [Válasz erre: 21796 kjános 2023-07-11 08:31:43]
Szerintem szükségtelenül negatív a rendező–közönség viszonyt ab ovo valami antagonizmusként megközelíteni, hogy a rendező a néző hülyeségére/érdektelenségére/beletörődésére "spekulál" (noha nyilván ilyen is van, kedves Operaházunkban épp elégszer).
Szelim basa már azért is egy érdekes példa, mert legjobb emlékeim szerint a librettóban egyébként nincs a korára tett utalás, és az ősbemutatón fellépő színész is mindössze három évvel volt idősebb a Belmonteként egyébként negyvenes éveit taposó Adambergernél, tehát hogy Szelim játszik vagy nem játszik Konstanzénál, az bizonyos módon nem a "puszta mű" kommentárja, hanem egy lerakódás megkapargatása, az opera egy (konvencionálissá vált, de a művet szintúgy továbbgondoló) értelmezésének felülírása.
Annak, hogy egy új rendezés valami újat nyújtson, egyrészt mindenkori járadéka az, hogy lehet, a bársony köntösökből szürke zakók lesznek, másrészt mindenkori rizikója, hogy lehet, hogy (minden feltételezett jóindulata ellenére) pocsék lesz a rendezés. Ez számomra a színházi lét velejárója – és mint a sokat nyúzott Trubadúr, vagy bármelyik tetszőleges Zeffirelli-rendezés húszezredik felújítása mutatja, egy 'konvencionális'/'tradicionális' színrevitel sem biztosítja azt, hogy az ember valami jót, érdekeset, értelmeset fog látni a színpadon, legfeljebb szcenikai szempontból valami "szebbet" és jobban megszokottat.
A rendezői színház margójára csak annyit mondanék – noha természetesen értem az általad is taglalt jelenséget –, hogy Bayreuthban is Chéreau előtt volt még egy Siegfried meg egy Wieland Wagner.
21797 Edmond Dantes 2023-07-11 14:19:42
A sok kritikus beírás nekem azt jelenti, hogy a fórumtársakat, ahogyan a rajtu(n)k kívüli világot, érdeklik az új produkciók, azaz klasszikus operák esetében az újszerű megközelítések, értelmezések. Vannak köztük, amik tetszenek, vannak, amik kevésbé és vannak szép számmal, amiket a pokolba kívánnak. Na de kinek-kinek más az, ami tetszik, kevésbé tetszik, pokolba kívánja. Amit TV-ben, neten lát, azt ingyen látja, csak az idejéből ment el rá annyi, amennyi. Ha pedig már menet közben nem tetszik valami, akkor "klikk", odébb- vagy kikapcsol. Ugyanaz másoknak meg pont bejön. Hosszabb távon pedig nyilván azok a rendezők maradnak az élbolyban vagy egyáltalán: a pályán, akiknek a közönség többsége igennel szavazott több produkciójára. Ez is egyfajta szelekciós-evolúciós folyamat. Rostán fennakad, rostán kihullik.
A sok kritikus beírás nekem azt jelenti, hogy a fórumtársakat, ahogyan a rajtu(n)k kívüli világot, érdeklik az új produkciók, azaz klasszikus operák esetében az újszerű megközelítések, értelmezések. Vannak köztük, amik tetszenek, vannak, amik kevésbé és vannak szép számmal, amiket a pokolba kívánnak. Na de kinek-kinek más az, ami tetszik, kevésbé tetszik, pokolba kívánja. Amit TV-ben, neten lát, azt ingyen látja, csak az idejéből ment el rá annyi, amennyi. Ha pedig már menet közben nem tetszik valami, akkor "klikk", odébb- vagy kikapcsol. Ugyanaz másoknak meg pont bejön. Hosszabb távon pedig nyilván azok a rendezők maradnak az élbolyban vagy egyáltalán: a pályán, akiknek a közönség többsége igennel szavazott több produkciójára. Ez is egyfajta szelekciós-evolúciós folyamat. Rostán fennakad, rostán kihullik.
