Téma ismertetése: lemezek, filmek, vélemények
2008-ban még bőven nem voltam itt, csak most olvastam a kritikádat. Szerintem jobb, mint a darab :-)
MüPa tudtommal minden zizzenést felvesz, archivál, ami értékes kultúrkincs van-lesz. Örvendetes, hogy növekvő számban sugároz élő koncerteket online. Jó lenne, ha kicsit korábban küldenének hírlevelet ezekről. A közreműködők beleegyezésèt nyilván már jóval korábban megszerzik. Talán a jegyeladás miatt várnak ki, de teltházasoknál ez nem (lenne) akadály. A Palestrina mai sugárzási jogát, gondolom, nehéz volna ennyi év után megszerezni, ha akkor ez nem történt meg. És hát az érdeklődés aligha nőtt azóta. De mintha pár napja-hete kapcsolgatás közben láttam volna részletet valahol. (Már nincs mezzom.)
Túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen! Ha ennyi év alatt nem rukkolt elő vele a Müpa, akkor vagy nem sikerült a felvétel, vagy egyéb jogi akadálya van annak, hogy közreadja. És én is azok közé tartozom, akiket akkor még nem érdekelt ez a mű. :((
Köszönet a kiegészítésért. A google nem volt hozzám kegyes, hiába kutakodtam a 2008-as előadás után, nem találtam meg a nagyszerű cikkedet...
És milyen fantasztikus előadás volt, nálam a mai napig dobogós a Müpás előadások között...Lásd itt...
Szívesen. Szólj, ha gondod van a letöltéssel vagy a lejátszással. Javaslom, hogy egyenként töltsed le a két videót, mert ha egyben töltöd le, akkor egy tömörített fájlt kapsz, aminek a kitömörítésével még bíbelődnöd kell.
Nagyon szépen köszönöm az ajándékot, az Addams művet nem ismerem, mindig jó új dolgokat felfedezni.
Kedves Klára, köszönöm szépen kedves soraidat. Úgy gondolom, hogy a Betlehemes játékok nem mentek ki a "divatból", sőt, manapság talán több is van belőlük, mint az átkosban, megjelentek az iskolákban is, és sok kisebb város főterén áll ilyenkor Betlehemes, az ádventi időszakban kisebb-nagyobb előadásokkal fűszerezve. De persze emlékszem a gyermekkoromra is, amikor a betlehemes játékok szigorúan a templom falai mögé szorultak. Mi, nagy család voltunk, sok gyerekkel, és apám összeállított egy családi betlehemes játékot, javarészt erdélyi népi hagyományra támaszkodva, aztán a kis műsorunkkal évről évre bejártuk a Pécs, és Pécs környéki egyházi szociális otthonokat - olyan szép helyekre is eljutva, mint Püspökszentlászló -, örömhírt víve az agg apácáknak és papoknak. A Székesegyázban pedig Hergenrőder Miklós atya (1922-1990) állította össze mindig a betlehemes játékokat. 3 évig, 10-12 éves koromban én voltam a fő pásztor (így külön írva), kifordított kis bekecsben, mert nekem volt a legszebb hangom a fiúk közül. Első évadban bele is sültem a szerepembe, de az atya (aki egyébként - gyermekszemmel - egy félelmetes kinézetű, szinte medvényi nagyságú pap volt), a harmónium mellett ülve kisegített. Azt hiszem, hogy Hergenrőder Miklós nevét nem illetlenség egy zenei fórumon megemlíteni, hiszen hosszú-hosszú évekig ő volt a Pécsi egyházzenei élet meghatározó alakja. Talán akad itt a fórumon pécsi olvasó is, akinek örömöt szerezhetek még egy név, Petrovich Ede bácsi (1898-1987) megemlítésével, aki a Pécsi Püspöki Könyvtár levéltárosa volt, és nyaranta én voltam a kisinasa, létráról fel, létráról le, hoztam-vittem-kurkásztam a régi, poros, megsárgult iratokat. Talán innen datálható a betű, a szó és a mondat iránti vallásos áhítatom. Sajnos azóta, a pécsi, harangzúgásos gyermekkoromból kitéptek, és az élet messzire, túl messzire repített...
Hamarosan két karácsonyi ajándékkal kedveskedek minden fórumos társamnak.
Kedves Klára, inkább nem mondok most részleteket, mert még elragadtatnám magam. Később talán folytatom. De állítom, hogy közönséges útonállók csapata mély tiszteletre érdemes, joviális társaság némelyik, a magyar zenei kultúra fölött dönteni rendeltetett Harpagonhoz képest.
Legalább volt bennük annyi "tisztesség", hogy a lefordított szöveget - ha már feliratozták- teljes egészében kiírták, vagy a kedvezőbb formázás érdekében meg is kurtították? Mert egy ismerősöm már járt így, hosszúnak találták a szöveget, és kicsit lecsíptek belőle. (vagy többnyelvű feliratnál az angol és a német köszönő viszonyban sem volt egymással!)
A felirat tekintetében osztom a felháborodásodat.
Köszönöm a linket. Remélem, azt azért világosan ki tudtam emelni, hogy anyagaim nyomán először én is Gregort tüntettem föl szerzőként. A Maestro kérte Zweig feltüntetését, és az első helyen.
1272 takatsa 2024-12-12 07:49:03 [Válasz erre: 1271 takatsa 2024-12-11 16:38:16]Egy kis javítás: a berlini felvételen Leukipposz szerepében Magnus Dietrich látható. (Egy kedves fórumtársam hívta fel a figyelmemet a hibára. Köszönöm. )
Nemrég
teljesen véletlenül akadtam egy videóra, ahol Kissjudit Anna énekel. Gyorsan
letöltöttem, mert jelenleg még kevés videó lelhető fel erről a
fiatal énekesnőről, aki talán a magyar operajátszás legnagyobb ígérete. Ez a
felvétel, Strauss igencsak ritkán játszott Daphne c. operájának 2023-as,
berlini bemutatóján készült. Beletekertem a videóba, így első nekifutásra
nemigen tetszett. Sebaj, keresek a műről néhány másik felvételt, hogy legyen
miről mesélnem. Gyorsan kiderült, hogy nincs nagyon miből válogatni.
Kereskedelmi forgalomban összesen három CD-t találtam (Karl Böhm, Wiener
Symphoniker, 1965, Lucia Popp, Haitink, 1983, és Renée Fleming, Semyon Bychkov,
Köln 2005) és mindösszesen 1 db Videót.
De ebbe a 2003-as, velencei DVD felvételbe (Roberto Sacca, Scott MacAllister, June Anderson, Daniel Lewis Williams; Stefan Anton Reck) azonnal bele is szerettem. Különösen June Anderson produkciója ragadott magával. Persze a szerephez picit már öregecske, az első áriájában kicsit modoros, de ami utána következik, azt mindenkinek látnia-hallania kell. A rendezés és az előadás szinte tökéletes, híven tükrözi az öregedő Strauss "bukolikus tragédiáját", ezt a lírai színekben burjánzó-tobzódó igazi romantikus operát, Strauss talán legszebb, legköltőibb alkotását. A történet nagyon egyszerű. Daphne, a halász lánya, kis szende nimfácska, a természetbe: a fűbe, fába, virágba, madarakba, égbe és napba szerelmes, és elhessegeti magától gyermekkori barátját, Leukipposzt. De amikor a Nap, maga Apolló vet szemet rá, akkor (csaknem) elcsábul. A féltékeny Leukipposz az álruhás Apollóra támad, de merészségéért az életével fizet. Apolló tettét megbánva enged Daphne kívánságának, aki szerelmével, a természettel akar egyesülni, és a leányt fává változtatja.
Aki a jelenlegi zavaros világban bele akar merülni az aranykorba, és ebbe a csodálatos, zsondító straussi zenébe, annak bátran ajánlom ezt a jó minőségű videót, amelynek a DVD két eredeti (sztereo és surround) hangsávját is megtartottam.
És akkor most jöjjön a másik, 2023-as, berlini felvétel. Mint tudjuk, az opera egy szép, koranyári estével kezdődik, amikor a pásztorok és a halászok a szőlővirágzás ünnepére készülődnek. Ezzel szemben a berlini színpadon az egész opera alatt havazik, és a szereplőknek a szürkületi sűrű műhó-esésben időnként csak a nagykabátba burkolózó körvonalai láthatóak. Csak Daphne a kivétel, aki már az első áriájában lehányja magáról a nagykabátot és a következő két órában bugyiban-kombinéban fetreng a hóban, miközben kombinéját kacéran fel-fel tűrve, a jobb bordaív alatt húzódó, vértől csatakos óriási sebét mutogatja. Nos, ki lehet a rendező? Egyet lehet találgatni. Igen. Romeo Castellucci.
Mi a fenét akar már megint ez az ember? Mire jó az, ha pontosan az ellenkezőjét látom annak, mint amit énekelnek? Persze valahol megértem Castellucit, hogy herótot kapott a librettótól. Hiszen Strausst is a gutaütés kerülgette ennek a Joseph Gregor nevű fűzfapoétának az irományától. De a Hofmannsthal és Zweig librettóihoz szokott mestert bölccsé tették a múló évek, és csodálatos zenével töltötte meg a lapos, terjengős és érdektelen szöveget. Castelluci viszont, a tézist antitézissé változtatva, más módszert választott: ne csábuljunk vissza a rózsafelhőbe burkolózó hamis aranykorba, hanem tekintsünk bátran előre, szemünket az emberiség jól sejthető, apokaliptikus végére függesztve. Ez a vég nem a klímások jósolta megsülős, hanem a madáchi megfagyós végzet, amikor csak hull, hull és hull a pelyhes hó, betakarva minden reményünket. És ahogyan kigúvadt szemmel nézzük-nézegetjük ezt a havas pusztaságot, lassan életre kelnek a szereplők, kibontakozik a történet, ami valahogyan más, mint ez a bukolikus tragédiácska, talányossá válnak az elhangzott szavak, a szürkeség háromdimenzióssá válik, mélység és magasság formálódik. Az öreg halászt játszó René Papén kívül mindenki szemtelenül fiatal, úgy, mint az eredeti történetben, a megvalósuló mesében. És micsoda hangok. Elsőként a Daphnét megszemélyesítő Vera-Lotte Boecker. Hogyan énekel, és hogyan játszik ez a lány, és mennyire szép! Döbbenetes. Ő az igazi Daphne. És itt van ez a kis holland tenor, Linard Vrielink, mint ideális Leukipposz, azután a szürke hóesés aranyszínűvé válik, amint a sztentori hangú Apolló - Pavel Černoch - megjelenik, aki a wikipedia szerint csaknem 50 éves, de 40-nek sem néz ki. És igen, az ötödik főszereplő Kissjudit Anna, azzal a sosemhallott, megdöbbentő hangjával énekli azt a szerepet, amelyet a huncut Strauss neki címezve dobott az időkapszulába. Varázslatos, ami történik. Hallunk, látunk, és leginkább érzünk valamit, ami ott, a színpadon, és itt, a bensőnkben történik. Aztán a mennyből aláhull egy óriási transzparens: T.S. Eliot The Waste Land című művének címlapja. Van bőven gondolkodnivaló: ez Castelluci.
Ezt a két jó minőségű videót hoztam nektek, általam fordítgatott magyar felirattal. Először a 2003-as velencei felvételt nézzétek meg, aztán fejest ugorhattok Castelluciba.
Köszönöm szépen kedves Géza, a visszajelzést. Reménykedem, hogy a gondolatébresztő soraid hatására más is kedvet kap a teljes opera letöltésére és megnézésére.
Nagy élménnyel ajándékozott meg Takatsa társunk ezzel a Weinberg-operával! Magam egyáltalán nem ismertem a szerzőt, s azt sem tudtam, hogy ez az opera létezik, azt pedig még kevésbé, hogy Salzburgban adták idén. Dosztojevszkijre tekintettel jelentkeztem nála. Nem vagyok megrögzött opera-rajongó, még kevésbé a modern operáé, de ez elkápráztatott. Hozzáteszem, hogy a mű -az ilyen adaptációknál természetes módon- itt-ott eltér a regénybeli hangsúlyoktól, de a saját koncepcióját elég következetesen és jól érthetően viszi végig, mégpedig kiváló rendezői fogásokkal, apró utalásokkal és remek színészi-énekesi alakításokkal. Újra és újra fölfedezhetőek ezek a momentumok az előadásban, s mindezt a zene tökéletesen alátámasztja. Nincs a műben egyetlen dallam sem, amire egy meghallgatás után emlékezne az ember; nem fülbemászó, de nem is tolakodóan vagy agresszíven modern(kedő). Bizonyos részeknél észrevehető ismétlésféle, legalábbis a hangulatban és a hangszerelésben, de ez csak fokozza a hatást. (Gondoljunk csak a Ring ismétléseire.) Leginkább zenedrámának éreztem, de nem a romantika vagy a XX.század elejének zenei eszközeivel. Ezzel szemben kellő hangsúlyt kapnak Dosztojevszkij nagyszerű gondolatai, amikből sokkal több jelenik meg, mint egy átlagos, amúgy igen szép és népszerű híres opera összeadott tucatjában akár, ahol egyszerű, sokszor hihetetlen szerelmi vagy bosszú-történet a "mondanivaló". Talán Aglája van túl operásítva a regényhöz képest (nem indokolt kellően Miskin szerelme iránta, nem adta a regénybeli ideális alakot, inkább hasonlított párbeszéde Nasztaszja Filipovnával a Karamazov testvérekbeli Katyerina-Grusenyka találkozáshoz), s a címszereplő is összetettebb figura az alapműben. Ezzel együtt ők is remekül játszottak és énekeltek, s tökéletesen megfeleltek a rendezés koncepciójának, ami föltételezem, hogy szinkronban lehetett az operával. Itt érdemes megjegyezni, hogy nem mindegyik énekes volt a neve alapján szláv származású, de senkinél sem tűnt föl rossz orosz kiejtés. Jepancsin tábornok felesége tért el legjobban a regénybeli alaktól, s nemcsak megjelenésével és stílusával. (Elég utalni ezzel szemben a regény megrendítő zárójelenetére, ahol ő van.) A többségében föltehetően nem keleti közönség persze nagyon értékelte az ő alakítását is... Lebegyev talán túlzottan főszereplő az operában, ellenben alakítója ennek tökéletesen meg is felelt minden szempontból, s a vele kapcsolatos apróságok (pl. lakkozott körmei, mozgása stb.) még jobban kiemelték ezt. A Staatsoper kórusának férfitagjai (köztük sok ázsiai arccal) természetesen csakúgy tökéletesek voltak, mint a szimpatikus és szerény vendégkarmesternő által vezetett Bécsi Filharmonikusok.
Ez
az ember nem normális. Egy féleszű, síkhülye, idióta, elmeroggyant, balfácán,
hibbant, elmebeteg, eszelős, korlátolt, buggyant, agyatlan. Egy degenerált
kretén, húgyagyú, lökött, tébolyult, egy igazi balek, ügyefogyott lúzer, egy
balfék, örök vesztes, egy barom, egy sügér, egy zokni, egy félcédulás
tápos.(Mennyi jelző egy fogalomra, és ez egyáltalán nem véletlen.) Mit akar itt
egy ilyen ember? Még, hogy szeressünk mindenkit, legyünk együttérzők,
bocsássunk meg mindent és tartsuk oda az arcunk másik felét is? Hát mivé válna
akkor a világ? Győzne mindenhol az ármány és a gonoszság. Nem! Erősnek kell
lennünk, semmit sem szabad eltűrnünk, vissza kell csapnunk, minden sértést meg
kell torolnunk. Mert a világ ilyen, az erős győz, a gyenge elbukik; "légy bátor
és erős", ezt írja a biblia is (Józsué 1:9).
Dosztojevszkij 860 oldalas regényében egy félkegyelmű, ágrólszakadt, epilepsziás herceg, amolyan halandó jézusféle, bolyong a XIX. századi Oroszországban, a hétköznapi nagy- és kis gonoszságok világában, ahol mindenki a más kárára akar érvényesülni, pénzt, hatalmat, boldogságot szerezni. Ez az ember pedig csak néz szelíden, mindenkire egyforma figyelemmel, hallgat és bólogat, majd beszél, naivan, szelíden, szeretettel, csendesen. Aztán kis pénzhez jut, amit viszonzást nem várva osztogat, a maga módján mindenkin próbál segíteni, a pétervári Mária Magdolnát is magához emeli. Ez az ember jó. Jó. Csak úgy egyszerűen, minden további jelző vagy határozószó nélkül. Mire mehet a jóság a világban, és hogyan viszonyulunk a jósághoz mi, a föld gyermekei? Meglepődünk. Mi ez? Ez hogyan lehet? Egy kicsit szíven üt minket. Ilyen is lehet? Aztán gyanakodni kezdünk. Ez nem lehet igaz. Hátsó szándékot keresünk. De nem találunk semmit, ez tényleg ilyen, egy igazi, felhőkben járó balek. A magunk önző módján kicsit szeretjük is, hiszen hasznos a számunkra; pénzt kérhetünk tőle, és kiváló lelki szemetesláda. De a jósága azért kezdettől piszkálja a csőrünket, hiszen nem tudjuk szeretni azt, aki mindenkit szeret. Ne másokat, hanem csak engem szeress, és az ellenségeimet te is gyűlöljed! A belőle áradó jóság, szakadás a sötét világunk szövetén, ahonnan beáramlik a fény, és ebben a fényben meglátjuk magunkat, ahogyan tükröt tart elénk. De a sötétség nem tűri, és kiveti magából a fényt. A gyűlöletünk ebből ered és a jóságnak pusztulnia kell. Ez történik minden félkegyelművel. Azt hiszem, hogy Weinberggel is valami ilyesmi történhetett, nem véletlen, hogy hatodik és egyben utolsó operájának témájához Dosztojevszkij regényét választotta.
Weinberg, a Hitler elől Sztálinhoz menekülő zsidó-lengyel-majd szovjet zeneszerző élettörténete meglehetősen viszontagságos volt. Éjjel-nappal mást sem csinált egész életében, csak zenét írt, de a zeneszerzés akkoriban veszélyes mulatság volt a Szovjetunióban, nem volt benne sok köszönet. A Lubjankai börtönt is megjárta, ahol mindent bevallott, még azt is, hogy moszkvai lakásából alagutat ásott London felé, és egyedül csak Sztálin halálának köszönhette azt, hogy életének nem egy tarkólövés vetett véget. (Bár lehet, hogy azzal járt volna legjobban.) Pedig igyekezett ő jó szovjet zenét írni, de valahogyan nem vitte rá a lélek, vagy az is lehet, hogy nem volt hozzá elég tehetsége. Sorra írta kamarazenei műveit, amelyeket hazájában itt-ott bemutattak, és sok-sok zenekari művét, az íróasztala fiókjának. Elismertséget és némi pénzt viszont csak a film- és cirkuszi zenéje hozott, tulajdonképpen ez volt a kereső foglalkozása, egész életében ebből tartotta fenn magát és a családját, és szerény ismertségét-elismertségét is ennek köszönhette. Legismertebb filmzenéje az Utolsó hüvelyk (1958) és a Micimackó (1968). (Kéretik nem röhögni.)
Mint láthatjuk, Weinberg egy kicsit magatehetetlen, kicsit szánalmas, élhetetlen zsidó figura volt, akit csak a zeneszerzés érdekelt, és azt, hogy nem halt éhen, jobbára a barátainak, elsősorban Sosztakovicsnak köszönhette. Élete utolsó szakasza is tragikomikusra sikeredett, az 1980-as évek végétől Chron betegségben szenvedett, amely betegség nagyrészt szobafogságra kényszerítette. A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett összeomlása után pedig nemcsak az állami nyugdíját, hanem az egészségbiztosítását is elveszítette, ezért semmiféle orvosi kezelést nem kapott 1992 végén, amikor csípőtörést szenvedett. Így élete utolsó bő három évét ágyban töltötte. A testi-lelki szenvedés hatására az addig ateista Weinberg rátalált Istenre. 1996 februárjában megkeresztelkedett, majd néhány nappal rá el is távozott az élők sorából. "Erős lélek egy törékeny testben" - írta róla zeneszerző barátja, Lev Solin, de az igazság az, hogy életében Weinberg nem hagyott sok nyomot az orosz zenei életben, és halálában a kutya sem emlékezett rá. Még egy évtizednek kellett ahhoz eltelni, hogy Weinberget - nem újra, hanem hogy egyáltalán - felfedezzék, és kallódó műveit összeszedjék. Ez nem lehetett könnyű feladat, hiszen először magát a szerzőt kellett beazonosítani és egyértelműsíteni, mivel Weinbergnek több neve is volt. A mára elfogadott Mieczysław Weinberg-en kívül hívták őt Mojsze Wajnberg-nek, Mosze Weinberg-nek, Moisei Samuilovich Vainberg-nek, latin és cirillbetűs formában egyaránt, így szinte minden kottáján más és más név szerepelt. Végül nem is Oroszország, hanem a Nyugat fedezte fel Weinberget magának, és műveit egyre gyakrabban játsszák szerte a világ előadótermeiben.
Weinberg első operájával, az 1968-ban szerzett The Passenger-rel 3 évvel ezelőtt már foglalkoztam, itt nézhetitek meg a 170-es bejegyzést, de most nem ez, hanem az utolsó operája, a Dosztojevszkij regénye ihlette, 1985-ben szerzett The Idiot kerül sorra. Az első és az utolsó... Egyelőre ez a két opera, amelyet felfedezett magának a Nyugat, az utóbbi ősbemutatója a Mannheimi Operaházban volt 2013-ban. Reméljük, hogy előbb utóbb Weinberg többi operájára is sor kerül.
Mivel is foglalkozhatna egy szerencsétlen értelmiségi a 80-as években Moszkvában, ha nem Dosztojevszkijjel? Igen, az ember csak a kultúrába-művészetbe tud kapaszkodni a nehéz időkben, Weinberg is ezt tette. Ráadásul Miskin hercegben, a félkegyelműben, kicsit a saját lelki rokonára ismerhetett, így én cseppet sem csodálom, hogy ezt a könyvet vette a kezébe. No, de mit lehet kezdeni egy 860 oldalas regénnyel, ráadásul Dosztojevszkijjel, a sok lelkizéssel, a hosszú oldalakon át tartó egyszerre halálosan unalmas és lebilincselően izgalmas monológokkal, hogyan lesz ebből emberi fogyasztásra alkalmas opera? Weinberg és állandó librettistája Alekszandr Medvegyev, első nekifutásra a regény felét kidobta, egyedül a regény fő vonulatának, az Aglaja-Miskin-Nasztaszja-Rogozsin szerelmi négyszögnek kegyelmezve, létrehozva ezzel egy nagyjából egy szálon és egy idősíkon futó, koherens történetet. És ellentétben a Prokofjev féle Háború és Békével, ez a vakmerő és drasztikus amputáció elérte a célját, végeredményként kaptunk egy izgalmas és lebilincselő, 3 órás operát, amely nemcsak nyomokban tartalmazza Dosztojevszkijt, de mindenképpen jobban fogyaszthatóvá teszi filozofikus mélységű gondolatait. Persze én erről könnyen beszélek, hiszen azzal kezdtem a felirat fordítgatását, hogy - 40 év után - újra elolvastam a teljes művet. Gondolom, a szerzők is abból indultak ki, hogy a leendő orosz nézők az alapművet jól ismerik, így csak reménykedhetek abban, hogy ez a sokszereplős darab annak is követhető lesz, aki most találkozik először Dosztojevszkij Félkegyelműjével.
A nagyon jó hang- és képminőségű videó a 2024-es Salzburgi Fesztiválon készült. A rendező Krzysztof Warlikowski, a főbb szerepeket Bogdan Volkov, Aušrinė Stundytė, Vlagyiszlav Szulimszkij és Xenia Puskarz Thomas énekli, a Bécsi Filharmonikusokat Mirga Gražinytė-Tyla vezényli. A sok jó énekes közül kiemelném a fehérorosz Vlagyiszlav Szulimszkijt (Vladislav Sulimsky), róla még sokat fogunk hallani.
A magyar-angol-francia felirattal ellátott teljes videó letöltési linkjét 4 hétig magánban kérhetitek tőlem. A megadott linkről bónuszként letölthetitek a Dosztojevszkij regény pdf változatát is, Makai Imre fordításában.
Egyik fórumtársunk jelezte, hogy a megadott linkről lassú a letöltés, ezért megadok egy másik letöltési linket is.
Kedves fórumtársam, Klára, időről-időre küld nekem linket a Bécsi Staatsoper azon előadásairól, amelyek - ingyenes regisztrációt követően - online megtekinthetőek, illetve az előadást követő néhány napban még visszanézhetők. Ilyen volt a múlt hónapban a Kurtág opera bemutatója is, amit megosztottam veletek. November 3-án aztán egy újabb, közvetített bemutatóra került sor, A Billy Buddra. Ezzel a Britten operával 2.5 évvel ezelőtt már foglalkoztam a 2010-es Glyndebourne-i felvétel kapcsán. Az akkori részletes ismertetésemet itt olvashatjátok, az 549. sz. bejegyzésben.
Többek között ezt írtam: Én nem ismerem annyira Brittent, hogy ki merjem mondani, ez a legnagyobb műve, de az biztos, hogy ez egy kivételesen nagy alkotás, a XX. század egyik legnagyobb operája. Azóta picit talán jobban ismerem Britten munkásságát, de minél több operájával foglalkoztam, a "legnagyobb"-ban annál bizonytalanabb vagyok, mert Britten minden operája a maga nemében egyedülálló, és egymással összehasonlíthatatlan
Az általam etalonnak tekintett és tökéletesnek mondható 2010-es Glyndebourne-i felvétel után, megvallom szkeptikusan álltam hozzá a bécsi színrevitelhez, de óriási meglepetés ért: egy bámulatos, szinte felülmúlhatatlan előadásnak lehettem szem- és fültanúja. Először a rendezést emelném ki. A bécsiek voltak annyira bölcsek és bátrak, hogy nem egy agyament modern rendezéssel vitték színre az operát, hanem Willy Decker 2001-es rendezésének felújításával. Ez a rendezés élményszerű. A díszletek, a világítás, a jelmezek, a kórus mozgatása, az énekesek legapróbb mozdulata és arcrezdülése mind-mind ennek a végtelenül sokrétű és összetett mondanivalójú pszichodrámának a szolgálatába lett állítva. Ez egy rendkívül nehezen előadható opera, hiszen az óriási férfikóruson és zenekaron kívül 17 kvalitásos férfiénekest (6 tenor, 5 bariton és 6 basszus) igényel, így a mai sanyarú körülmények között egy jó színrevitel összehozása szinte lehetetlen. De a bécsieknek sikerült ez a csoda.
Az énekesek közül elsőként a Vere kapitányt alakító Gregory Kundét emelném ki. Úgy gondolom, hogy a 70 éves Kunde ezzel az alakítással ért fel előadói pályafutása csúcsára. Ennek az operának nem az eredendően jó és ártatlan Billy Budd és nem is a gonosz Claggart a központi figurája, hanem Vere kapitány, a szigorú, de emberséges, bátor és jóra törekvő vezető, aki tiszteli, betartja és betartatja a törvényeket, és akit mindannyian elfogadnánk vezetőnknek. Ez az opera Vere kapitány tragédiájáról szól, aki döntésre kényszerül: válassza-e a rendet, az írott és kézzelfogható emberi törvényeket, vagy sutba dobva minden világi törvényt és hatalmat, a saját karrierjét kockáztatva, és a rend helyett a káoszt választva, hallgasson inkább a szívére, a szívébe égetett isteni törvényre. Jó döntés nincsen, két rossz közül kell választani. (Ismerős a helyzet, magunkra ismerünk, ugye?) Vere választ: az ártatlan jónak pusztulnia kell, hogy ne legyen zendülés és káosz, hanem megmaradjon a rend, ami a közösség jól felfogott érdeke. De ennek a választásnak nem Billy Budd az igazi vesztese, hiszen ő csak meghal, hanem Vere kapitány, aki igazi büntetésként életben marad, és élete végéig hordoznia kell bűne súlyát, lelkiismeretfurdalását. Gregory Kunde a szerepével eggyé válva, szívbe markoló szuggesztivitással személyesíti meg Vere kapitányt. Kundét a legnagyobb tenorok közé emeli ez a felejthetetlen alakítása. A két másik főszereplő, a gonosz fegyvermestert megtestesítő Brindley Sherratt és Billy Budd szerepében Huw Montague Rendall, Kunde méltó társának bizonyult. A 30-as évei derekán járó Rendallt külön kiemelném. Rendall kiváló genetikával rendelkezik, hiszen David Rendall a világhírű brit tenor és Diana Montague mezzoszoprán gyermeke. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy kijelenthessük, az eljövendő évek egyik legnagyobb bariton énekesét hallhatjuk-láthatjuk Billy szerepében.
És ott van a többi, kiváló szólista. Nem sorolnám fel a nevüket, itt elolvashatjátok.
A kórus és a zenekar kitűnő, és Mark Wigglesworth ragyogóan vezényli Britten csodálatos operáját.
Erről a linkről tudjátok 3 hétig letölteni Britten Billy Budd c. operájának, 2024. 11. 03-án, a STOP-ban készült teljes felvételét, magyar, angol, német és olasz felirattal. Javasolt az ingyenes VLC média-lejátszó és valami jó hangrendszer, de minimum egy jobb fejhallgató használata. Ha a letöltéssel probléma adódna, azt kérem, magánban jelezzétek. Külön kis ajándékként mellékelem nektek Melville Billy Budd c. kisregényét, pdf formátumban.
Az elmúlt napokban José Curát ismét ünnepelhették rajongói az Operaházban. Egy kedves fórumtársam ennek apropóján ajánlotta figyelmembe, Cura 2002-es Trubadur felvételét. Én a Királyi Operaház eme felvételét nem ismertem, és bevallom, óriási meglepetést szerzett. Hvorostovsky több Luna felvételét hallgattam már, de azt hiszem, hogy ez a legcsodálatosabb. És még egy meglepetés, a számomra ismeretlen Yvonne Naef nagyszerű Azucena alakítása. Cura pedig olyan, amilyen, egy igazi őstehetség, szép és egyedi hanggal, kissé slendrián énekléssel és hanyag intonálással. Veronica Villaroelnél már hallottam jobb Leonorát, de hát istenem, semmi sem lehet abszolút tökéletes. Mindent egybevetve ez egy kiváló felvétel, amelyből itt hallgathattok meg egy kis 44 perces ízelítőt. A HD minőségű, két hangsávos, magyar-angol-német-francia-spanyol felirattal rendelkező teljes videó letöltési linkjét pedig tőlem kérhetitek magánban, 3 hétig.
Van, aki forrón, más pedig melegen, langyosan
vagy éppen jéghidegen szereti. Van, aki
az édeset, más pedig a savanyút, a csípőset
vagy a keserűt, egyik a rózsát, másik a szekfűt, van aki a napot, más pedig a
holdat, egyik az éjjelt, másik a nappalt, a borús vagy a tiszta égboltot, a
homokos partot, vagy a szűk sikátort. Mindenki mást szeret, de egyben biztos
lehetsz: minden ember szereti a félelmet.
Hiszen a félelem belénk van programozva és még az is meglehet, hogy a félelem
repített minket az evolúció csúcsára. Ősidők óta félünk a villámlástól és a
mennydörgéstől, az angyaloktól, démonoktól és istenektől, az oroszlántól és
tigristől, a hangyától és az elefánttól, a Loch Ness-i szörnytől, Alientől és sárkánytól,
de legfőképpen egymástól. Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, és ez így
igaz, hiszen az ijedtség pusztító vakrémület, de félni előre látó módon és
okosan is lehet, felkészülve minden lehetséges és lehetetlen veszélyre. Hogy úgy
mondjam, a félelem bearanyozza az életünket, félni mindenkor és mindenhol
lehet, és a félelem felszabadít minket. Ezért aztán cseppet sem véletlen, hogy
szinte faljuk a horror-könyveket, Stephen King műveit az első helyen. De ne
feledkezzünk meg arról sem, hogy ez a műfaj korántsem korunk terméke,
gondoljunk csak pl. a rémséges Grimm mesékre és persze a horror igazi, és
megkoronázott mestereire, az ógörögökre.
Mert bele sem kell lapoznunk a görög drámákba vagy regékbe, elég, ha
csak résnyire kinyitjuk bármelyik könyvet és máris a vérözön elönt mindent.
Most egy szívet melengető krétai történetet hoztam nektek, amelynek főhőse Ariadné (szoprán), aki még nem Naxosban, hanem Kréta szigetén senyved. Thészeusz (bariton) a másik főhős, aki Athénből érkezik a "húsrakománnyal", a halálra szántak hajójával, hogy megvívjon a harmadik, és egyben legfőbb hőssel, a krétai labirintusba zárt Minotaurusszal (basszus). Rajtuk kívül van még néhány mellékszereplő is: a szerencsétlen halálraszánt ifjak (esetünkben szopránok és kontratenorok), néhány Kér (koloratúrszoprán), és egy delphoi pap és papnő. A történet igazi horror, kaland izgalom és vér minden mennyiségben. Az emeli ki ezt a történetet a görög dráma-adaptációk sorából, hogy itt a főszereplő Minotaurusz, a szörnyeteg, a fele-fele bika-ember, aki az emberek közül ki lett vetve, aki bele lett szorítva az állati létbe, a magányba, a kilátástalanságba, a sötét labirintusba, a zár nélküli zárkába. Mindenki a halálát akarja, és életének jobbra fordulását a bika halálára alapozza. Minotaurusz végül valóban meghal, de halálával csak saját magát szabadítja fel. Ez a felemás katarzis megválaszolja azt a kérdést is, hogy mi az, amitől valóban félnünk kell, de attól aztán nagyon: saját magunktól.
Az operát Harrison Birtwisle, a Britten utáni éra legjelesebb angol operaszerzője szerezte. Birtwisle összesen 8 operát szerzett (többet már nem fog, mert 2022-ben meghalt). A The Minotaur a hatodik operája, 2008-ra készült el, a librettót David Harsent angol költő írta. Az opera bemutatója 2008. április 15-én volt a Covent Gardenben, Antonio Pappano vezényletével. A főbb szerepeket John Tomlinson, Johan Reuter és Christine Rice énekelte. A rendező Philip Langride volt, és erről a bemutatóról készült a felvétel.
Ez egy csodálatos opera. Birtwisle zenéje egyszerre modern, expresszív, változatos és mozgalmas, de ugyanakkor könnyen befogadható, klasszikus hangzású, és a librettó pedig magas színvonalú költői produkció. Az előadás pedig, ha lehet ilyesmit mondani, tökéletes. Itt minden együtt van, az énekesek hangja és játéka, a zenekar, a karmester, a rendezés, a díszletek, a megvilágítás, a zenei megvalósítás, a mondanivaló: minden egy helyen, egy időben, egységesen. Ezt az operát a szívemen viselem, ezért 3 hétig szabadon letölthetővé teszem. Erről a linkről lehet letölteni a jó minőségű, HD videót, két hangsávval (sztereo és 5.1). VLC lejátszó program, és minimum egy jobb minőségű fejhallgató használata javasolt. A magyar felirat automatikusan indul, de elérhetőek az eredeti (angol, német, francia, spanyol, olasz) feliratok is. Jó operahallgatást kívánok mindenkinek.
Köszönöm a kiegészítést, és Klára hozzászólását is. Remélem sikerül felkeltenünk az érdeklődést e nagyon szép, de itthon valamiért mellőzött opera iránt. :)
Az opera itthoni játszásához kiegészítő adalék:
2006. augusztus 31.
Dohány utcai Zsinagóga, Budapest Zsidó Nyári Fesztivál
Saint-Saëns: Sámson és
Delila - opera három felvonásban – két részben
Koncertszerű előadás, francia nyelven
Az opera szövegét a
Biblia nyomán Ferdinand Lemaire írta
Közreműködött:
a MÁV Szimfonikus
Zenekar,
a Honvéd Kórus
Férfikara (karigazgató: Drucker Péter)
a Nemzeti
Filharmonikusok Énekkara
Vezényelt: Győriványi
Ráth György
Szereposztás:
Sámson – Bándi János
Delila – Wiedemann
Bernadett
Dágon főpapja -
Fokanov Anatolij
Abimelech - Bretz
Gábor
Öreg zsidó - Szüle
Tamás
Hírnök - Kiss Péter
Első filiszteus -
Kálmán László
Második filiszteus -
Meleg Zoltán
Egy kritika
az Opera -Világ oldaláról: "Tér és idő"
Az Operaház új évadja egy igen izgalmasnak érkező
bemutatót tartogat számunkra, John Adams első operáját, a Nixon Kínában-t,
amelyet szeptember végén láthatunk néhány előadásban, az Eiffel műhelyházban.
Ígéretemhez híven, beharangozásként, újra letölthetővé teszem a MET 2011-es felvételét, amelyet már három éve, 2021 júliusában bemutattam nektek. Erről a felvételről, és magáról az operáról itt olvashattok részletesen (a belinkelt oldal középtájékán, a 1529. sz. bejegyzésben).
Csak annyit tennék hozzá a már leírtakhoz,
hogy ez az opera egyre inkább a világ opera-repertoárja részévé válik, amely
egyrészt a mű minőségének köszönhető, másrészt pedig annak a ténynek, hogy történelmi
távlatból egyre jelentősebbé válik az opera témája, Nixon 1972-es Kínai látogatása.
Hiszen ez a dátum egy igazi történelmi sorsforduló: Nixon ekkor szabadította ki
a közel egy évezredik raboskodó szellemet a palackból, és ennek világrengető
hatásait mára már egyre inkább látjuk, de igazi következményeit még megjósolni
sem tudjuk.
A leírtak is bizonyítják, hogy Peter Sellars egy igazi vátesz volt, hiszen nemcsak ő rendezte az 1987-es ősbemutatót, valamint az azt követő előadások nagy részét, beleértve a MET produkcióját is, hanem a téma és az egész opera is az ő ötlete volt, és ő kérlelte, sőt presszionálta John Adamst és a librettót író Alice Goodmant a mű létrehozására. Ezek után nem véletlen, hogy a MET 2011-es és DVD-n, Bluray-n is megjelentetett előadása, amelyet Peter Sellars rendezett, és maga a szerző vezényelt, a mű "gold standard"-ja, egy olyan fényes csillag a zene égboltján, amelyet nagyon nehéz megközelíteni, és túlszárnyalni szinte lehetetlen.
Ez a túlszárnyalás biztosan nem sikerült 2023-ban Párizsban, de ettől függetlenül egy nagyszerű előadás született, megkockáztatom, a MET produkciójánál is jobb énekesekkel (Renèe Fleming, Thomas Hampson, Xiaomeng Zhang, John Matthew Myers, Joshua Bloom, Kathleen Kim, Yajie Zhang), amelyet már csak a nagyszerű szereplőgárda miatt is érdemes megnézni. Valentina Carrasco rendezése vakmerően szakított a Peter Sellars uralta eddigi hagyománnyal, és a modern audiovizuális technikára támaszkodva, egy nagyon színes és mozgalmas, sok eredeti ötletet tartalmazó képi világot teremtett. Persze a látványosságnak, a mindenáron újra törekvésnek árnyoldalai is vannak. Az előadás közben didaktikusan vetített, és a Mao-Ce-tung éra borzalmait dokumentáló eredeti fotók, az osztott színpad alsó részében látható kínzási-jelenet, vagy az előadás szerves részletévé tett 1978-ban Isaac Stern kínai útjáról készített dokumentum-részlet bevetítésének élményfokozó hatása nem vitatható, de ugyanakkor ez az egyoldalú és nyugati-szemszöget sugalló megközelítési mód alapjaiban sérti és leegyszerűsíti a zseniálisan kiegyensúlyozott és ezáltal törékeny librettó mondanivalójának sokrétegűségét és komplexitását.
Kedvcsinálónak itt láttok a két felvételből részleteket.
John Adams: Nixon kínában MET 2011 (részletek)
John Adams: Nixon Kínában Páris, 2023 (részletek)
3 héten keresztül kérhetitek a két előadás
magyar és egyéb feliratokat tartalmazó teljes felvételét a szokott módon, magánban.
Javaslom, hogy azok is töltsék le újólag a MET- felvételt, akik három éve már
megtették, mert az akkori feliratot is javítgattam.
Remélem, hogy ez a két videó kedvet ébreszt
az Operaház küszöbön álló előadásához, és senki sem szalasztja el a lehetőséget,
hogy itthon, élő előadásban, személyesen is részese legyen ennek a várhatóan szép színrevitelnek.
Rendben. A témát lezártam.
Kedves Klára, köszönöm a figyelem-felhívást. Remélem másokhoz is eljutnak soraid, és lesz néhány zeneszerető fórumtárs, aki kedvet kap hozzá, hogy megismerje ezt a valóban kuriózumnak számító alkotást.
Portál fejlesztés és arculat:Luna Lux Design