"Szeress, és tégy, amit akarsz." - ennél tömörebben és találóbban nem lehet definiálni a szabadságot. :)

Én is nagyon szeretem a Pikk dámát. Favoritjaim:

Bolshoi Teatr (1983) - Atlantov, Milaskina, Obrazcova, Mazurok , Szimonov

https://www.youtube.com/watch?v=UtsZpm3k914&t=54s

Wiener Staatsoper (1992) - Atlantov, Freni, Mödl, Chernov, Lejferkus, Ozawa

https://www.youtube.com/watch?v=Gao1hpqkxCE

Hogy miért mondtam, hogy a Fidellio az operák operája, mert AZ, a  szabadság  apoteozisa.

Köszönöm Lajos a hozzászólásodat, igen, ez az egyik legnagyobb opera, ebben maximálisan egyetértünk. 

Nagyon örülök az írásodnak.

A Pikk dámát legutóbb 1999 júniusában  láttam "élőben",  a STOPban.

Ozawa dirigált.

A szereposztásban Hvorostovsky, Leiferkus, Gorchakova. 

Egy "fiatal" Öreg grófné, Rita Gorr. Nem döntötte meg Martha Mödl rekordját, ő 80 éves volt, amikor, szintén a STOP-ban, megcsodálhattam e szerepben.

S Domingo (1999) Hermannként. Azt hiszem, ez az operairodalom legnehezebb tenorszerepe.

Nem Otello, nem Trisztán.

Ez.

Mind a hét jelenetben színen lenni.

A földszint 13. sorában ültem.

Láttam az előadás végén közelről Domingot meghajolni.

Hamuszínű volt az arca.

Nem sminktől.

"Az operák operája nem a Don Giovanni, hanem a Fidelio", állította néhány napja egyik fórumtársunk. Inkább a Trubadur az operák operája, jött rá a válasz. Nagyon meglepődtem:  a Don Giovanni, a Fidelio vagy a Trubadur lenne az operák operája? Én ezt a meghatározást eddig egy másik alkotással, a Trisztánnal kapcsolatban hallottam. De van egyáltalán operák operája? Lehetséges ez? Nem tudom a választ erre a kérdésre, sőt még azt sem tudom megmondani, hogy számomra melyik a legkedvesebb opera, mert úgy vagyok vele, hogy mindig az az operák operája, amellyel éppen intenzíven foglalkozom. Így most szeretettel nyújtom át nektek Csajkovszkij Pikk dámáját, amely szintén pályázhat az operák operája címére.  Mert ez az opera Csajkovszkij életművének szintézise és betetőzése, tartalmát és terjedelmét tekintve is wagneri léptékű, félelmetes szépségű alkotás. Minden van benne, szeretet és gyűlölet, bánat és öröm, nagylelkűség és önzés, gyilkosság, önfeláldozás, sírás és kacagás, nosztalgia, melankólia, szenvedély, őrület, és főleg zene és zene és zene, ismerős és sohasem hallott dallamok, világhíres áriák, Mozart és orosz népdal, minden ami emberi, hullámzik, árad, hömpölyög és zakatol, benne van az egész világ: Csajkovszkij. El lehet merülni ebben a zenében, és el lehet veszni benne, nekem is egy hónapig tartott, amíg úgy-ahogy kievickéltem belőle. 

Csajkovszkij és Dosztojevszkij: ez a két alkotó, akik művein keresztül megtudtam azt, hogy a gyűlölt Szovjetúnión túl, illetve nem is túl, hanem pontosan ott, van valami más is: az orosz lélek. A nyugati ember számára egy idegen, nyers, rejtelmes, kicsit félelmetes,  de ismeretlenségében is ismerős világ, amely mint a hamu alatt izzó parázs, tartogat valamit a már elveszettnek hitt és elfelejtett emberi melegségből. Ez az opera át van itatva az orosz lélekkel. Erről az orosz lélekről ír Dosztojevszkij és erről az orosz lélekről szerez zenét Csajkovszkij. Ez a két szerző az, aki az orosz lélekről megindítóan őszintén, szeretettel és együttérzéssel, a nyugat számára is érthető nyelven tudott beszélni, hidat képezve a nyugati- és a keleti kultúra között. Ez a szépséges, de törékeny kis híd azóta is áll, reményeim szerint rendíthetetlenül, ezekben a vészterhes időkben.

Ebben az operában számomra a legmegindítóbb, Csajkovszkijnak az opera összes szereplője felé áradó szeretete és empátiája, az a vágya, hogy a negatív szereplőkben is megtalálja és felmutassa az emberi jóság parányi morzsáját, és ettől a vágytól válik hitelessé, igazzá és szépségessé ez a semmihez sem hasonlítható zene. Ilyen fokú empátiára csak az képes, aki maga is sokat szenvedett, és Csajkovszkijnak alaposan kijutott a szenvedésből, hiszen a csillogó és sikeres zeneszerzői pálya ellenére egész életében magányos, párkapcsolataiban sikertelen, szeretre és megértésre áhítozó ember volt. A zeneértők egyöntetű véleménye, hogy az Anyegin  a legnépszerűbb, de a Pikk dáma a legnagyszerűbb operája Csajkovszkjnak. Az opera bemutatója 1890-ben volt Pétervárott, három évvel Csajkovszkij máig is tisztázatlan halála előtt. 

Lehetséges-e egy ilyen nagyszabású és sokrétű műnek, minden igényt kielégítő előadása? Azt hiszem, hogy nem, én legalábbis hosszas keresgélés után sem találtam ilyen előadást. Éppen ezért, három nagyszerű előadást teszek most elétek, amelyek - úgy gondolom - szerencsésen kiegészítik egymást, bemutatva a mű komplexitását és többfajta értelmezési lehetőségét. 

Elsőként a Mariinsky színház 1991-es előadását ajánlom a figyelmetekbe. Egyrészt azért, mert a Mariinsky színház nem kerülhető meg, hiszen az opera bemutatója is itt történt, másrészt ez egy történelmi hűségű, hagyományos rendezésű, színpompás előadás. Ha valaki elsőként ismerkedik az operával, akkor ez a jó választás, mivel az opera története ebben az előadásban követhető a legzavartalanabbul, minden rendezői önkénytől mentesen. És persze megcsodálhatjuk az ifjú Gergievet, vagy a nagyon kevés felvételen hallható nagyszerű tenort, Gegam Grigoriánt (Asmik Grigorian apukáját), vagy Tomszkij szerepében Leiferkust, a híres orosz baritont. A DVD-mről készítettem a videót, sajnos a gyári DVD sem jó képminőségű, viszont mindkét hangsáv (sztereó és 4 csatornás) elsőrendű.

Másodikként a MET 1999-es felvételét ajánlom. Ez egy típikus MET produkció, szép díszletekkel, aprólékosan kidolgozott részletekkel, kiváló szereplő-gárdával, és mindez leöntve egy icipici ragadós cukormázzal. Érdekes megfigyelni azt, hogy 8 év alatt mennyit változott Gergiev elképzelése a műről. Számomra két dolog miatt fontos ez a felvétel. Egyrészt Gorcsakova miatt, akinek talán ez az egyetlen MET video-felvétele, és ez a produkciója is (mint minden más felvétele) lélegzetelállító. A Végzet hatalma és a Prokofjev opera után ez a harmadik Gorcsakova felvétel, amit itt a topikban közzéteszek. És persze itt van Hvorostovsky, aki úgy énekeli Jeleckij áriáját, mint se előtte, se utána, soha senki más. Ez már nem is éneklés, hanem a kommunikáció valami egészen más, közvetlen, az érzékszervektől független formája; lélektől-lélekig. Föltétlenül javaslom, hogy nézzétek meg erről a felvételről a Pásztorjátékot, az ehhez hasonló jelenetek színrevitelében verhetetlen a MET. És persze Domingót is meg lehet csodálni, hogyan küszködik ezzel a számára teljesen idegen nyelvvel és szereppel. 

És végezetül a 2007-es párizsi felvétel. Ez egy modern rendezés, Herman nem halt meg, hanem egy elme-elfekvőben vegetál, és az egész opera az ő felbomlott agyában pereg, újra és újra, végnélkül ismétlődve. Ez egy érdekes rendezői elgondolás, és tulajdonképpen visszatérés Puskin novellájához, ahol Herman nem hal meg, hanem megbolondul. A probléma az vele, hogy Csajkovszkijnak nem tetszett a novella befejezése, és éppen ezért alaposan átdolgozta a testvérével együtt a librettót. Tehát a rendezői elképzelés éppen ellentétes Csajkovszkíj akaratával. És persze van benne sok ellentmondás, időnként belenyúltak a szövegbe is, ha az ábrázolt szituációhoz nem illett, sok  az önkényes megoldás, és úgy gondolom, ha valaki ezen a felvételen látja először a művet, akkor nem fogja megérteni magát a történetet. De. De... Majd meglátjátok, ez egy csodálatos előadás, és a mű sokkal mélyebb rétegeit érinti és tárja fel, mind az előző kettő. Ez köszönhető egyrészt Rozsgyesztvenszkijnek, aki 76 éves volt a mű előadásakor, és úgy látom, sokkal többet tud Csajkovszkijról, az életről és a halálról, a szeretetről és a gyötrődésről, magáról az emberi létről, mint Gergiev. Számomra egészen elképesztő az a mélység és beleélés, amit általa a zenekar produkál. És ott van minden idők legnagyobb Hermannja, Galouzine. Én nem is értem, hogy lehet így énekelni, hogyan lehet egy emberben ekkora elementáris erő, és hogyan lehet egy szerepet ennyire átélni, mint ahogyan ezt ő teszi. Szóval ez egy nagyon jó előadás, a többi énekes is fantasztikus, egyedül Liza halványabb, de éppen ezért van három felvétel, mert az megoldhatatlan, hogy egy ekkora mű minden szereplőjének a legjobb alakítója, ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen legyen, ilyen Isten-áldotta pillanat szinte sohasem fordult elő a történelemben.

Az előző bejegyzésemben található linkekre kattintva megnézhettek és egymással összehasonlíthattok, a három előadásból néhány jellemző jelenetet.  A három komplett, és a demóknál sokkal jobb hang- és képminőségű (magyar, angol, német, francia, spanyol és olasz feliratot tartalmazó) opera-előadás letöltési linkje tőlem kérhető magánban, 11.26-ig.

Senki többet Ligetiből? Sebaj, lépjünk tovább.

1-2 napon belül jelentkezem az új opera-feliratommal. Előzetesként és kedvcsinálónak közzéteszek néhány részletet,  "egy opera - három előadás" címen.  Az alábbi linkekre kattintva az opera 1-1 részletét láthatjátok, három különböző, (sok szempontból eltérő, de nagyszerű) előadásban. 

Részlet 1.   Részlet 2.   Részlet 3.   Részlet 4.   Részlet 5.

Elkészült a következő magyar nyelvű feliratom, innen töltheti le minden érdeklődő Ligeti György Le Grand Macabre c. operájának teljes verzióját 3 hétig, magyar felirattal. (Lejátszás a szokott módon, Vlc videoplayerrel, a magyar felirat automatikusan indul, de választható angol, francia, német és orosz felirat is.)
Ez egy élő felvétel a barcelonai  Grand Teatre del Liceu 2011-es előadásáról. A szereplők: Chris Merritt (Piet the Pot), Inés Moraleda (Amando), Ana Puche (Amanda), Werner Van Mechelen (Nekrotzar), Frode Olsen (Astradamors) és Barbara Hannigan (Venus / Gepopo). A karmester Michael Boder, rendezte Àlex Ollé és Valentina Carrasco. Ez egy fantasztikus előadás, nagyszerű modern rendezéssel, lenyűgöző díszlettel és vizuális effektusokkal, minőségi énekes gárdával, akik közül külön kiemelném Barbara Hannigant, aki a XXI. századi zenei életnek egy egészen különleges és zseniális képviselője, nemcsak nagyszerű, és minden zenei stílusban  otthonos énekes, akinek a színészi teljesítménye is lebilincselő, hanem elsőrangú karmester is. A youtube-on nagyon-nagyon sok felvétele megtalálható, amelyek közül talán legemlékezetesebb Gershwin adaptációja, Poulenc la Voix humaine operájának előadása, amelynek egyszemélyben énekese és karmestere, vagy Mozart Requiemjének vezénylése. Aki régebben letöltötte tőlem Benjamin Written on Skin c. operáját, abban is megcsodálhatta Barbara Hannigan alakítását.
A Le grand macabre Ligeti egyetlen operája, amelyet a szerző 1974-1977 között írt, Michel de Ghelderode belga avantgárd író drámája alapján. A művet 1978. április 12-én, a Stockholmi Királyi Operaházban mutatták be először, svéd nyelven, majd angol, francia, olasz és dán nyelven Európa számos helyén bemutatták, a magyarországi premierre 20 évvel később, 1998-ban, a Thália színházban került sor. Az eredeti operát Ligeti 1997-ben, a salzburgi bemutatóra, jelentősen átdolgozta, ezt az új változatot játsszák napjainkban is. Magyarországon legutóbb 2017 május 26-án, az Erkel Színházban, német nyelven, koncertszerű előadásban láthattuk a darabot.
Ez az opera egy abszurd és groteszk misztériumjáték, amelynek a története viszonylag egyszerű. A Halál megérkezik Breughellandba, egy képzeletbeli országba, hogy a velejéig romlott és javíthatatlan emberiséget, éjfélkor véglegesen elpusztítsa. Találkozik a részeges Piettel, és őt lovaként használva folytatja útját a városba. Útközben találkozik a csillagásszal, akinek megöli szadista és szexmániákus feleségét. De a városba, a hercegi palotába érve, maga a Halál is kísértésbe esik, és annyira lerészegedik, hogy elszalasztja az éjfélt, így elmarad az emberiség végső pusztulása. Bár mindenki azt hiszi, hogy meghalt, lassan-lassan rájön, hogy életben maradt, ki-ki ott folytathat mindent, ahol abbahagyta. De a végső konklúzió mégsem ez, hiszen a fináléban felcsillan egy halvány reménysugár, talán nemcsak lehetne, hanem lehet is másképp élni, ezt énekli a szerelmespár, fokozatosan kiegészülve az opera többi szereplőjével. Ezt a reménységet, ezt az icipici katarzist vihetjük magunkkal, arra gondolva, hogy ez az opera most sokkal aktuálisabb, mint 1978-ban volt, hiszen fenyegető közelségbe került a saját kis apokalipszisünk, amely rákényszerít minket arra, hogy életen-halálon gondolkozzunk.
Ligeti György anti-operának nevezte a művét, de azt hiszem nem volt igaza, mert ez egy anti-antiopera, visszatérés az opera eredetéhez,  a mozdulatok, a kimondott szó, az emberi hang, a zörejek, a káosz és a megvalósuló rend ősforrásához, ahhoz a pillanathoz, amikor az Isten saját képmására teremtett ember, az elmúlt idők öröméből-könnyéből, kincseiből és szemétjéből, jó és gonosz tetteiből,  tehát abból a katyvaszból, iszamos-zavaros hordalékból amely körülvesz minket, egy új világot épít: az éjszakából új reggel születik.
Aki nem ismeri ezt az operát, az nagyon meg fog lepődni, de annak is meglepetés lesz, aki azt hiszi, hogy ismeri, mert ez a barcelonai felvétel igazi releváció, ezt mindenkinek látnia, hallania kell. Szánjunk rá két órát az életünkből, és ne álljunk fel 10 perc után, hanem hagyjuk, hogy átjárjon és hatalmába kerítsen minket ez a nagyszerű zene, amelyben Ligeti tükröt tart elénk: nézzétek, ilyenek vagytok, ilyen ocsmányok és ilyen szépek. És azután csendesen örüljünk annak, hogy Bartók és Kurtág mellett Ligeti is egy ilyen nagyszerű operával ajándékozta meg a világot és ajándékozott meg minket.

Igen :)

Hétszáz, nyaú.

Hamarosan...

A kulonbség  a két Domingo kozott - a 35 éves elszántsága, entuziazmusa  és a 60  éves  élettapasztalata. / kb. mint a szexben / 

Megtaláltam az egész eloadást, nézem és hallgatom.  

Meghallgattam a Tubuson, sajnos csak részleteket.

Kedves Laci, köszönöm a tippet, meg fogom hallgatni, biztosan nagyon jó lesz és tetszeni fog. De mivel Takatsa fórumtárs figyelemre méltó ajánlata a Scala 2001 előadásra szólt, azt néztem, hallgattam meg! Te megnézted a 2001 Scala felvételt?

Számomra ez a felvétel az etalon. Márta jópár éve írt egy hosszú cikket, összevetette Domingo Otello-felvételeit.

Mártával szinte mindig egyetértek. Egy dologban nem. Szerinte a XX. században a legnagyobb Otellot Carlos Kleiber dirigálta. Szerintem Panizza.

Klárikám, hallgasd meg a 1976 felvételt  a Tubuson. Érdekes lesz osszehasonlítani a 2001 felvétellel. / Scala di Milano, Kleiber, Domingo, Freni Cappuccilli. /

Folytatás

A Scala Otello előadásának felvétele 2001-ben készült, az akkori technikai feltételeknek megfelelő minőségű, a high-tech kedvelőinek talán nem elég jó, ez legyen az ő problémájuk! Domingo a Scala előadás idején 60 éves, de énekesként gyakorlatilag még kortalan, bármit elhiszünk neki! Különben sem jó Otellót túl fiatalon énekelni. Nem csak érett hang és vivőerő kell hozzá, hanem bizonyos tapasztalat is, nem csak énekesként, hanem úgy általában is. Az alakítása csúcs!  Nincsenek szavak, meg kell nézni! A covid alatti MET közvetítések jóvoltából szinte minden szerepében láthattuk, nincs ehhez fogható! A „Dio mi potevi” ária így ritkán hallható!  Briliáns rendezői megoldás, és a szereppel való tökéletes azonosulás, hogy az áriát térdelve, majd szinte a földre rogyva a ruhatartó  állványon található pompás vért és köpeny mellett énekli el, melyben az első felvonásban győztes hadvezérként színre lépett! Ahogyan a kétszíntes színpad is – fent Jago tereli Cassio szavait és gesztusait a számára megfelelő irányba, miközben Otello az alsó színten őrjöng, minden szava, minden rezdülése tökéletesen érvényesül! 

Desdemona szerepében  Frittoli is nagyon jó, a férje iránt érzett szerelem, a naiv  jószándék – ahogy folyamatosan  Cassio érdekében esdekel - és a drámai erő egyaránt megjelenik szerepformálásában. A velencei küldöttség megérkezésének jelenetében hangjának vivőerejét is bemutatja.  A 4. felv.. Fűzfadal és Ave  Maria képességeinek további oldalaival ismertet meg. A finálé két egyenrangú művész csodás jelenete.

Nucci nem elég erélyes, még a minden Jago által világgá ordított Credo is a töprengő ember meg-megszakított gondolatainak megfogalmazása, csak az utolsó mondatnál emeli fel a hangját. Inkább olyan lopakodó, csendes cselszövő - lassú víz partot mos típus, aki a tomboló Otello látványát csendes  mosollyal kíséri.   A velencei küldöttség megérkezése, Cassio kinevezése Otello helyére nagy csalódás Jagonak, egy egyúttal jó alkalom a cselszövés folytatására, de Otellóból féktelen dühöt vált ki, az őrjöngéssel párosult féltékenység megjelenítése prózai színpadon is megérdemelt sikert aratna. A jelenet zenei megvalósítása és a nagyszámú szereplő mozgatása a rendezőt is megdolgoztatja, Muti remekül fogja a kiváló zekekart és kórust, ami ilyen zenével és annyi emberrel nem kis feladat!

Érdekes, hogy a londoni előadás egyes helyeken mennyire eltérő rendezői felfogást valósít meg, és ettől akár Otello, akár Jago egészen másként jelenik meg, de megfogadtam, hogy nem állítok fel párhuzamokat. (a londonit csak ez után nézem meg, de mint írtam, azt nagyon jól ismerem, akaratlanul is bevillannak az emlékképek.) Csak megtekintésre tudom ajánlani!

Én saját szakmámban azt tapasztaltam, hogy az ember annál bátrabb, minél kevesebbet tud. Lehet, hogy ez a rendezőkre is igaz.

Otelló létezését a dráma illetve az opera első pillanatától meghatározza a léte, a származása, ami még a győzelmes hadvezért is nyomasztja. Hiszen Verdi egyik legcsodálatosabb szerelmi kettőse is arról szól, hogyan, milyen módon ébrednek érzelmek Desdemonában Otelló iránt, és viszont! Mivel Otelló katona, aki a csatamezőn a tiszta helyzetekhez szokott - győztes illetve vesztes felek állnak szemben egymással - nincs tisztában a különféle cselszövések módjával, rejtelmeivel, ezért esik oly könnyen a cselszövés áldozatául.

Nekem egy bizonyos határig a modernizált müncheni Otelló is tetszett, Anja Harteros és Kaufmann alakítása, éneke csodálatos volt, Kirill Petrenko a zenei feladatot csodálatosan oldotta meg.  A rendezés, az egyetlen szobára redukált cselekmény (?) csak azt veszi el, amitől Otello az aki, és az operában az történik, ami történik! Lehet, hogy a rendezőnek kissé el kellett volna mélyednie Shakespeare örökérvényű drámájában is!

Kedves Klára, köszönöm a hozzászólásodat. A feketére mázolás érdekes kérdés. Egy biztos: ahogyan a Pillangókisasszonyban lényegi momentum az, hogy Cso-cso-szán japán és Pinkerton amerikai, és a tragédia alapja az a szakadéknyi kulturális-világnézeti különbség amely ebből adódik, ugyanígy az, hogy Otello "mór", és mindaz a tény ami származásából fakad, szintén a dráma egyik meghatározó mozgatórúgója. Ha ezt a tényt egy rendező nem veszi figyelembe, azzal nagymértékben redukálja és sérti a dráma szerkezetét és egy "szokványos" féltékenységi drámára silányítja Shakespeare és Verdi, ennél sokkal többről szóló  remekművét.

Kedves Takatsa! Köszönet és köszönet mint mindig! A két "minta-részlet" csodálatos! Én a ROH Otelló előadást a Mezzo tv és a beszerezhető DVD jóvoltából töviről hegyire ismerem és fantasztikusnak tartom, Kaufmann addigi pályájának csücspontja, méltó partnerekkel és  Antonio Pappano jóvoltából kiváló énekkar és zenekar közreműködésével. Tudom, nem mindenki osztja ezt a véleményt - szíve joga. Érdekesség, hogy a londoni bemutató után az előadás rendezője és persze Kaufmann is több kritikát kapott, mert nem volt feketére maszkírozva, és sokan ebben a hitelesség hiányát vélték felfedezni. Egyéb kifogás nem jutott eszükbe?

A 2001-es Scala változat előttem ismeretlen, de valószínűleg az is remek. Domingoval kapcsolatban egy apró, de érdekes momentum: sokak szerint nem voltak magas hangjai, konkrétan nem volt meg az a bizonyos "magas C"-je. Nos, Birgit Nilsson önéletírásában sokszor szerepel Domingo neve, a közös fellépések kapcsán és a pályatársi megbecsülés okán is. Nilsson kitért erre a kritikára, és állította, hogy Domingonak megvolt a magas C-je. Én Nilsson-nak hiszek! De aki benevez ennek a felvételnek a megtekintésére, személyesen is meggyőződhet sok mindenről! 

Most pedig következzen Verdi Otello című operája. Két csodálatos felvételt hoztam, magyar felirattal.  Az egyik a ROH 2017-es előadása, itt láttok egy kis részletet belőle, a másik pedig a Scala 2001-es előadása, ebből itt van egy részlet, hátha kedvet kaptok a teljes videók letöltésére.

Az Aida 1871-ben, és a Requiem 1874-ben történt bemutatása után Verdi  "nyugdíjba ment", és nagyon sokáig az volt a szilárd elhatározása, hogy ez a két alkotás lesz élete két utolsó műve. A zenei világ és a közönség is lassan beletörődött, hogy az idős mester pályafutása véget ért, egyedül kiadója, Giulio Ricordi próbálta szívós buzgalommal Verdit új opera írására ösztökélni. Ricordi társra talált az ifjú Boitóban, és hamarosan meglelték a témát is, Shakespeare Otelló c. drámáját, amellyel sikerült felkelteniük Verdi figyelmét. Boito elkészítette a tervezett opera librettóját, majd 1879-ben ismertették tervüket Verdivel. Két év telt el addig, amíg Verdi rábólintott Ricordiék tervére, majd egy csaknem 6 évig tartó - összeveszésekkel -kibékülésekkel tarkított -huzavona kezdődött. Több alkalommal úgy nézett ki, hogy semmi sem lesz a tervezett operából, de végül - Verdi 74 éves korára - elkészült az Otello, és 1887 február 5-én, nagy sikerrel mutatták be a Scalában. 1887, jegyezzük meg a dátumot, a Parsifált 1882-ben mutatták be, és Wagner már 4 éve meghalt. Vajon az öreg Verdi tudott-e még valami újat mondani, tudott-e az életművéhez és az egyetemes zeneművészethez valamit is hozzátenni? Aki csak egyszer is látta-hallotta ezt az operát, az tudja erre a kérdésre a határozott és egyértelmű választ, mert az Otello, Verdi művészetének csúcspontja, és az operairodalom egyik legnagyszerűbb, a maga nemében felülmúlhatatlan alkotása. Verdin kívül kellett ehhez a Shakespeare dráma, kellett Boito minőségi librettója, és kellett Ricordi szívós makacssága, aki "kitaposta" a művet Verdiből. 

Az Otello sokkal több egy szerelmi-féltékenységi drámánál, az Otellóba, mint Desdemona selyemkendőjébe, bele van szőve az emberlét minden nagysága és kicsinysége, minden öröme és bánata, minden szeretete és gyűlölete, az ember élete-halála, üdvözülése-elkárhozása. Otello hozzánk is szól, és üzenete ma is aktuális, megmutatja, hogy mennyire sérülékenyek vagyunk, milyen szakadékok nyílnak közöttünk neveltetésünkből, világnézetünkből, kulturális örökségünkből, korunkból, nemünkből, bőrünk színéből, és még ki tudja miből fakadóan, mennyire könnyű áttörni lelkünk tojáshéj burkolatát, és milyen könnyű manipulálni, cukkolni, hergelni, bármilyen bűnre rávenni, embervoltából kivetkőztetni bárkit. Otello nem egy fekete dúvad, hanem egy érző emberi lény, aki diadalmas hősként is sérülékeny, hiszen lelkében hordozza gyermekkorát, a rabszolgalétet, a megalázottságot, a gyanakvást, amihez társul az öregedő férfi félelme, bizonytalansága és kicsinyhitűsége. Verdi mérhetetlen empátiával formázza meg Otellót, egy olyan hőst, akit gyilkosságában, bukásában sem gyűlölünk, hanem szánunk. Szánjuk, mert bukása ember-létéből fakad, bukásának okát ismerjük, tudjuk és átéljük: Otelló mi vagyunk.

Két videót osztok meg veletek. Elsőként a Covent Garden 2017-es felvételét (Kaufmann, Agresta, Vratogna, Pappano). Ez a Pappano vezényelte előadás közel van a tökéleteshez, mind a zenei, mind a technikai színvonal tekintetében. A rendezés is korrekt, Kaufmann, korunk legjobb Otellója, csúcsformában énekel, méltó párja Desdemonaként Maria Adresta, és  a Jagót alakító Marco Vratogna színészi játéka is lenyűgöző. Szóval ez egy nagyszerű felvétel, aki nem látta, az mindenképpen nézze meg, aki pedig már látta, annak itt az alkalom az újbóli megtekintésre.
Ha Otello, akkor Domingo, hiszen az Otello Domingo emblematikus szerepe volt, hosszú évtizedekig. Ezt tanúsítja a számtalan Otello felvétel is, amely vele készült. Én is Domingoval láttam először az Otellót, az 1986-os, híres Zeffirelli féle filmen, ahol Katia Ricciarellivel és Justino Diazzal énekelt, (Scala, Lorin Maazel). Ez a filmélmény máig bennem él, azért nem ezt mutatom most be, mert egyrészt hiányzik belőle az opera egyik legszebb jelenete, a Fűzfadal, másrészt az 1986-os felvételnél van sokkal jobb, a Scala Muti által vezényelt, 2001-es felvétele, amelyben Domingo partnere Barbara Frittoli és Leo Nucci. Köztudott, hogy az Otello, olyan magas hangokat igénylő tenor szerep, amely Domingónak mindig nehézséget okozott, ezért felvételei többségében, így a Covent Garden, vagy a számtalan MET produkccióban is, Domingo  több áriát alacsonyabb fekvésbe transzponáltan adott elő.  De 2001-ben eljött az igazság pillanata, mert a Scala ragaszkodott a kottában leírtakhoz. És megszületett a csoda, a 60 éves Domingo elénekelte nemcsak élete legjobb, hanem talán minden idők legjobb Otellóját, a magas hangokkal és az öregedéssel küszködve, megrendítően hiteles játékkal, eggyé válva szerepével.

Aki kiváncsi erre a két videóra (teljes, jó minőségű felvételek magyar, angol, német, francia, spanyol és olasz feliarattal) az a videók letöltési linkjeit 3 hétig privátban kérheti tőlem, vagy ha nem regisztrált, akkor az email címemen..

Kedves Klára, azt írod, hogy "Számomra külön öröm a vadonatúj, alig ismert művek megismerése!". Ez pontosan így van. Az élet egyik fontos jellemzője a folytonos megújulás. Azt, hogy az opera nem halott műfaj, éppen az új és új operák sora bizonyítja. Mindenkit ösztönzök arra, hogy lépjen ki a saját kis komfortzónájából, és ne csak a fejében-szívében elraktározott szűk repertoárt nézze és hallgassa újra és újra, hanem nézzen körül a világban és keresse, találja meg és örüljön a szeme előtt megszülető újnak. Mert ma is élnek közöttünk zeneszerzők, akiket hajt a teremtés, az alkotás vágya és kényszere, és nekünk, mint emberi közegnek, közönségnek ezt az alkotó vágyat támogatnunk, inspirálnunk és katalizálnunk kell az érdeklődésünkkel, a lelkesedésünkkel, a várakozásunkkal, a kiváncsiságunkkal és  örömünkkel. Én a magam szerény eszközeivel ezzel próbálom támogatni a kortárs operát, hogy közétek hozom, és magyar felirattal látom el Adams, Ades, Benjamin, Heggie, Hersant, Kurtág oprafelvételeit, vagy mint most, legfrissebként Wim Henderickx The Convert (A megtérő) c. operáját.

Kedves T! Az én "ingerküszöbömet" elérte a Britten, az 1984-es változat nagyon jó benyomást tett rám, de nem volt időm megfogalmazni szerény véleményemet.  Érdekes volt felfedezni,  hogy Erzsébet (félreértések elkerülése céljából I. Erzsébet) angol királynőről  is megírtak már mindent, és mindennek az ellenkezőjét, de a téma szemlátomást kimeríthetetlen! Az opera  cselekménye alapján nem csodálkozom az opera kedvezőtlen fogadtatásán!  Nyilván egy hősiesebb, és sokkal pozitívabb valamit vártak! Nem csak az éppen hivatalba lépő fiatal királynő minél kedvezőbb megítélésének elősegítése céljából, de az angol közvéleményben még élénken élt  VIII. Edward és Mrs Simpson botrányos ügye! Aminek aktualitását ébren tartotta, hogy VI. György és lánya, Erzsébet is ennek következtében kerülhetett trónra!

Az énekesek előttem ismeretlenek, de az Erzsébet királynőt alakító művésznő szép hangon énekel, és színészileg is kedvező alakítást nyújt. A többiek is jó hangok. Nekem tetszett a konvencionális rendezés - lehet, hogy kissé maradi vagyok, de én egy operaelőadást élvezni akarok. A színpadképet, a díszleteket és a megfelelő módon felöltöztetett szereplőket! Az sem árt, ha a cselekményt követni tudom! Nem tesz boldoggá, ha utólag, valamely vájtfülű és sasszemmű kritikus tollából fakadt méltatás (ha és nem leszólás) másodszori elolvasása alaőján értem meg, mit is láttam napokkal előbb! E követelmények ez az előadás megfelelt!  A 2013-as előadás még várakozik,  több általad felkínált változat esetén mindig kihagyok pár napot a kettő között.

Letöltöttem a The Convert-et is. Ismét meg kellett állapítanom, hogy rendkívüli mértékben naprakész vagy a világ operaházi eseményeiben, hiszen ennek a darabnak a bemutatója szinte tegnapelőtt volt! Számomra külön öröm a vadonatúj, alig ismert művek megismerése! Szívesen hallgatok vissza már ismert operákat különböző felvételekről, érdekes összehasonlításra adódik lehetőség, de egy új valami megismerése is öröm!

Úgy látom, hogy csak keveseknél érte el az ingerküszöböt Britten Gloriana c. operája. No, de sebaj, lépjünk tovább. Újabb meglepetésem a The Convert (A megtérő), egy vadonatúj, belga opera,  amelynek a szerzője Wim Henderickx, és bemutatója Antwerpenben volt, 2022. május 10-én. Itt van egy 23 perces kedvcsináló a 2 óra 30 perces operából, és akinek felkeltette az érdeklődését, annak küldöm a teljes opera letöltési linkjét.

Wim Henderickxről én még sohasem hallottam, 1962-ben született belga zeneszerző, zenekari darabok mellett két kamaraoperát is írt. Zenéjében érződik Messiaen, Xenakis, Stravinsky, Ligeti és Bartók hatása, de a nyugati zenét indiai és az afrikai elemekkel ötvözve alakította ki sajátos egyedi stílusát.  Stephan Hertmans belga író 2016-ban írta a De bekeerlinge c. nagysikerű regényét, a könyv kb. 3 éve került szinte véletlenül Henderickx kezébe, és már az első sorok elolvasása után rájött, hogy végre megtalálta az évek óta tervezett operájának történetét. A regény angol nyelvű kiadásából Krystian Lada, lengyel drámaíró készítette el az opera librettóját. Henderickx az operán több mint 2 évig dolgozott. 

Ez egy valódi "nagyopera", hosszát, tartalmát és zenei megvalósítását tekintve is. A történet a XI. században játszódik. Egy keresztény, francia lány beleszeret egy zsidó fiúba, megszökik otthonról, és áttér a zsidó hitre. Életük szinte folyamatos menekülésben telik. A lányt először  szülei keresik halálra, majd megindul az első keresztes hadjárat, a keresztesek felégetik azt a zsidó falut, ahol védelemre találtak, megölik a lány férjét, elrabolják két nagyobb gyermekét. Az asszony kisbabájával bolyong, a gyermekeit keresve, Jeruzsálembe akar eljutni, útközben elveszíti legkisebb gyermekét is, megerőszakolják, végül sorsába beletörődve újra férjhez megy és tompa fásultságban tölti napjait, majd amikor megtudja, hogy két gyermeke életben van, szüleinél élnek a messzi Franciaországban, mindent hátrahagyva újra útrakerekedik, de a keresztesek elkapják, boszorkányként csaknem megégetik, végül teljesen megtébolyodva bolyong a kis falu romjai között, keresve-siratva halott férjét, eltűnt-meghalt gyermekeit. A történet végülis időtlen, ezer év alatt aktualitásából semmit sem veszített.  Az opera 15. percében, az apa szájából elhangzott kérdést ma is feltehetjük: Zsidók, muszlimok, keresztények, miért nem élhetünk békében egymás mellett?

Az operát Op De Beeck rendezte, aki Belgium egyik leghíresebb képzőművésze.  Így nem csak rendezte az operát, hanem saját maga tervezte a jelmezeket, díszleteket és festette a 15 hátteret, amely előtt játszódik az opera, nélkülözve minden modern és divatos vetítést vagy egyéb vizuális effektet. A díszletek között felbukkanó XX. századi használati tárgyak a történet időtlenségét hangsúlyozzák. Az operát az antwerpeni  Opera Ballet Vlaanderen adja elő, Koen Kessels vezényletével, Lore Binon főszereplésével.  Lore Binonról itt olvashattok, illetve hallgathattok meg néhány felvételt, a barokktól Schönbergig.

Ez az opera zenéjét, megjelenítését, történetét tekintve is lenyűgöző és drámai alkotás, bizonyítva azt, hogy az opera története nem záródott le a XIX-XX. századdal, hanem az opera ma is meg tud mindenkit szólítani, el tud varázsolni, meg tud ríkatni és fontos mondanivalója van mindnyájunk számára.  Privátban vagy emailben kérhetitek tőlem a teljes operafelvételt, magyar, angol és holland felirattal.

Örömmel értesítek mindenkit, aki számontartja kis projektemet, hogy elkészült legújabb magyar nyelvű  opera-feliratom, Britten Gloriana c. operájának 1984-es (English National Opera ; Mark Elder) és 2013-as (ROH; Paul Daniel) felvételéhez. A magyar felirattal ellátott teljes felvételek letöltési linkje augusztus 28-ig kérhető tőlem privát üzenetben, vagy email címemen.

Britten két legismertebb, és máig is legtöbbet játszott operája (Peter Grimes:1945, Bliiy Budd:1951) után népszerűsége csúcsán volt, amikor 1953-ban, II. Erzsébet koronázására, megírta Gloriana c. operáját. Az opera bemutatója a koronázást követő hatodik napon, a Covent Gardenben volt, ahol II. Erzsébeten és a szinte teljes királyi családon kívül, a koronázásra - a világ minden tájáról - meghívott illusztris vendégek is jelen voltak. Így minden adott volt arra, hogy a szerző újabb, fényes diadalt arasson, de ennek éppen az ellenkezője történt: ez az opera lett Britten életének legsúlyosabb (és feltehetően legfájdalmasabb) kudarca. A kudarc akkora volt, hogy néhány előadást követően az opera teljesen eltűnt a süllyesztőben, 10 évig egyáltalán nem játszották, majd 10 évvel később felbukkant egy koncertszerű előadás erejéig, és újabb 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Angol Nemzeti Opera előadásában, Mark Elder vezénylésével, Londonban újra előadják. Erről a színre állításról DVD felvétel is készült, és a társulat az Egyesült Államokban, több helyszínen is előadta a művet. Az opera azóta sem vált népszerűvé, csak szórványosan, 5-10 évente adják elő, kiemelésre érdemes a Covent Garden 2013-as felújítása. 

Vajon mi lehet ennek a látványos kudarcnak az oka? Erre könnyű a válasz: a közönség egészen mást kapott, mint amire számított. Egy diadalmas, a koronázáshoz méltó, ünnepi zenét vártak, egy hősi éneket, amely dicsőíti Angliát, a királyságot, és méltó emléket állít az újdonsült királynő híres druszájának, a Spanyol armadán diadalmaskodó és ezzel Angliát a világ urává tevő I. Erzsébetnek. E helyett pedig kaptak egy igencsak zavarbaejtő történetet az öregedő, döntéseit halogató, önmagával és a környezetével vívódó I. Erzsébet és a nála sok évvel fiatalabb unokaöcs, Lord Essex ambivalens kapcsolatáról, amelyet a szűz- és gyemektelen királynő részéről az anyai szeretet és az önmaga által plátóiba kényszerített, elfojtott szerelem, a lord részéről pedig a helyzetet saját, nagyratörő ambícióira kihasználni igyekvés jellemzett. A magánéletről  való lemondás, a beteljesíthetetlen és beteljesületlen szerelem, az öregedés,  frusztráció, gyűlölködés, hatalomvágy, önzés, udvari intrikák megállíthatatlanul sodorják a történetet a tragikus vég felé: lord Essexet halálra ítélik, és Erzsébet az ítélet helybenhagyásával saját sorsát is megpecsételi, ha testben még nem is, de lélekben szerelmével hal, már nem is énekel, csak fél mondatokat, szavakat dünnyög:  "Nincs okom arra, hogy szeressek élni, vagy arra, hogy féljek meghalni." - ezekkel a szavakkal fejeződik be az opera.

Mást várt a közönség, nem ezt. Mást várt az új királynő, mást várt a világ, nem ezt. Akkoriban - ha tényleges hatalma már nem is volt - azért még szent volt a királyság intézménye, szent volt, és éppen egy győztes háború utáni nagyhatalom volt Nagy-Britannia. Az emberek nem ezt várták Brittentől, és nem ezt várták a jövőtől. Mi persze, kései szemlélőként már ismerjük azt a jövőt, amely a fiatal II. Erzsébet előtt állt, ahogyan a királyi család elveszítette minden erkölcsi tartását, és tagjai egymásra sárt dobáló celebekké váltak, ahogyan Nagy-Britannia elveszítette gyarmatbirodalmát, majd az EU-ból is kisodródott, ahogyan devalválódik minden érték, és lassan, de visszatarthatatlanul, mindent elönt a szenny. Mai tudásunkkal már másként látjuk Britten művét, ezt a semmihez sem hasonlítható, csodálatos alkotást, a reneszánsz és a XX. századi zene szintézisét, amely a megrendítő történet ellenére vigasszal tölthet el minket, a szenny árjában még mindig ott áll, elérhető közelségben egy boldog sziget: a zene.

Két felvétel tölthető le tőlem, elsőként és elsősorban az 1984-es felvételt ajánlom, Sarah Walker és  Anthony Rolfe Johnson csodálatos alakításával, Mark Elder vezénylésével.  És van egy újabb felvételem is, a 2013-as ROH felvétel, amelyben - véleményem szerint - a két főszereplő (Susan Bullock és Toby Spence) hang tekintetében nem versenyezhet az 1984-es felvétel előadóival, de a mellékszereplők nagyon jók, a rendezés színpompás és figyelemreméltó, nagyszerű az énekesek színészi teljesítménye, és persze technikailag kiváló, HD minőségű a felvétel.  Így ezt a felvételt is bátran ajánlom a figyelmetekbe.  Kedvcsinálónak nézzetek meg egy-egy kisebb részt az 1984-es és a 2013-as felvételből, a többit pedig magánban kérhetitek a következő három héten.

Bingó! Jól sejtettem, hogy megy ez neked minimális információból is. És - legalábbis számomra - ez bizony nagyon nehéz libretto, mondhatnám azt is, hogy nehézkes szöveg (vagy én vagyok hozzá túl nehézkes) , de megér minden kínlódást, a zene annyira csodálatos, azt élvezem Brittenben, hogy annyira változatos a stílusa, mintha nem is egy zeneszerzőről lenne szó, bár én csak ismerkedem Brittennel (mint minden mással is), de ott van pl. a Csavar fordul, egy pszicho-horror kamaraopera, vagy a Billy Budd nagyopera csupa férfiszereplővel, vagy az az édes-bohókás Szentivánéji álom, egy-egy külön világ, óriási zeneszerző, repertoár darabokként kellene játszani a műveit szerte a világban. És aztán ez a Gloriana, most nem akarok írni róla, majd ha készen lesz a felirat, van egy 1984-es felvételem, Mark Elderrel, és egy 2013-as...

Britten írt jó néhány operát, eddig csak annyit írtál róla, hogy igazi ritkaság, ebből nehéz lenne kitalálni. Viszont, ha a librettók nehézségéből indulok ki, mert te nyilván innen közelítesz, akkor a Gloriana lenne a tippem. Az alapmű (Elizabeth and Essex) nehéz olvasmány.

Mindenesetre, én már most megelőlegezem, hogy a feliratod fel fog érni a mű színvonalához!

Te még sohasem töltöttél le tőlem semmmit, pedig neked is szívesen adom. És igen, ez egy keveset játszott ritkaság, és fantasztikus zene. Én nagy örömmel fordítgatom, és remélem, lesz néhány ember, akinek örömöt szerzek vele. Te nyilván Brittent is nagyon jól ismered, szóval ez egy találós kérdés neked, amit eddig írtam róla, biztosan kitalálod, melyik Britten operáról lesz szó. Amúgy a Bűvös vadász még néhány napig letölthető, ha érdekel, akkor szívesen küldöm a linket. 

talán még a Britten kedvelőknek is meglepetés lesz

Hűha, már alig várom, nyilván a Britten kedvelők is Általad fogják megismerni az operát. Erős a gyanúm, ha ismerték eddig, maximum csak felületesen, amatőr módon. Nagyon sokat fog segíteni a Te komplex feliratod!

Köszönjük Néked Takatsa fórumtárs!

Köszi szépen a "beszámolót", amit megosztottál velünk, örülök, hogy tetszett neked az előadás. Most kis szünet, mert csavargok itt-ott, más projektben, de már érik a következő magyar feliratos opera, egy igazi ritkaság, talán még a Britten kedvelőknek is meglepetés lesz.

"Fantasztikus, ez az előadás egy új dimenzió." 
"Tiszta élvezet - zene, színrevitel, One Byron - zseniális." 

Mindkét megállapítással azonosulni tudok, valóban fantasztikus előadás volt! Ahogyan tökéletesen egyetértek Kozlok Lacival is!  Mivel a tulajdonképpeni nyitány alatt a pirosruhás pasi (One Byron, aki  önmagában is fantasztikus:kommentál, átrendezi a szinpadot, ha kell, énekel és táncol, mozgatja az egész előadást)  egyenként bemutatja a szereplőket és szerepüket az operában, a cselekmény tehát tökéletesen világos és egyértelmű. A továbbiakban humoros jelenetek között láthatóak az opera egyes részletei. áriák, kettősök, kórusrészletek. Két nagyon jó énekesnő, egy csepp kis Annuska, aki nem mindennapi akrobatikus elemekkel kiegészítve adja elő áriáját, nem mulasztva el, hogy csipkelődő megjegyzéseket tegyen Agathára. Aki nagyon jó megjelenésú, dekoratív, szépen énekel, de megenged magának pár kritikai megjegyzést a mai közönség celeb-kultuszáról. A két hölgy remekül működik együtt is, nagyon jó kettőst énekelnek, a hangjuk tökéletesen összeillik. Günther Groissböck-ről kiderül, hogy nem csak csodásan énekel, de remek beszédhangja van, és nem kevés humorérzéke is, amit remekül kamatoztat.  Ahogyan arról is szót ejtenek, mit érdemelne az a partner, aki elkésik a próbáról, vagy az a néző, aki előadás közben a mobiltelefonjával foglalatoskodik, ahelyett, hogy a munkájukat végző művészeket figyelné! . Kis korrajz, társadalomkrirtika!

Én is csak ajánlani tudom, megéri azt a két és fél órát!

Igazad van, Lacikám! Én elfogadtam Takatsa ajánlatát, és Neked is szót fogadtam. Az eszementeket és is utálom, de ez nem eszement, ez egy szenzációs előadás volt, nagyon jó zenekarral, karmesterrel és szereplőkkel! És jó a magyar szöveg is!

Kedves Takatsa, nagyon jo választás. Én a  Operavision már  láttam, hallottam. A feliratod biztos jo lehet, mindenkinek ajánlom. Ahogy oregszem, tetszenek a modern dolgok, fiatal koromban nagyon konzervativ voltam./ az eszementeket még mindig utálom./  

"Fantasztikus, ez az előadás egy új dimenzió." 
"Tiszta élvezet - zene, színrevitel, One Byron - zseniális." 
"Életem egyik legjobb operaestje Amszterdamban múlt szombaton. A rendezés, a zenekar, az énekesek, a kórus, a karmester tökéletes. Sebrennikow rendező egy zseni. Biron színész teljesen elképesztő volt. Ez a Der Freischutz előadása egy életre szóló kincs."
"Kiváló produkció, amely szakít a romantikus opera minden elbátortalanító konvenciójával."
"Ó, végre egy Szerebrenyikov-produkció. LoL"
"Mi köze van ennek a műsornak Weber operájához?"
"Hánynom kellett..."
"A 21. percben jött el a pillanat, amikor a pénztártól visszaköveteltem a pénzemet..."

Még számos, hasonló komment fűztek az Amszterdami Operaház 2022. június 25-i Bűvös vadász premierjéhez, és közvetítéséhez, bizonyítva azt, hogy a  Kirill Szerebrennyikov rendezte előadás igencsak megosztotta a közönséget. A fanyalgók is elismerték, hogy a zenei megvalósítás elsőrangú volt, a fantasztikus zenekarnak, az igen tehetséges, huszonéves osztrák karmesternek (Patrick Hahnn) és a fantasztikus énekeseknek köszönhetően, akik közül kiemelném a két szoprán (Ying Fang, Johanni van Oostrum) és a basszbariton (Günther Groissböck) alakítását. És aki kiverte sokaknál a biztosítékot, az amerikai színész, Odin Lund Biron volt, a vörös ember, aki az egész előadás alatt levakarhatatlanul ott lődörgött, dumált, kommentált, táncolt, a színpadon, valamint 4 dalt is előadott Tom Waits dzsesszénekesnek The Black Rider című albumából, amelyet a  Bűvös vadász ihletett. 

Nekem eddig nem volt sok pozitív emlékem a Bűvös vadászról, egyszer láttam az operát életemben, 2014-ben az Erkelben, Zsótér Sándor rendezésében, és megvallom, nem fogott meg.  Leginkább a szocialista időket idéző, könyvesboltok felett hunyorgó neonbagolyra emlékszem, és arra, hogy Fodor Beatrixtól egyáltalán nem voltam elragadtatva. Ez a produkció viszont egészen más. Én élveztem minden percét ennek a tökéletes zenei megvalósításnak és egy olyan rendezésnek, amely érdekes módon, nem széttördelte a művet, hanem egyrészt megakadályozta azt, hogy beleájuljunk, belealudjunk ebbe a hosszú operába, másrészt az előadás horizontját kitágítva a mű olyan részleteit, finomságait mutatta meg nekünk, amelyek eddig rejtve maradtak előttünk. 

Én mindenkinek melegen ajánlom az Amszterdami Opera által 2022. június 25-én bemutatott Bűvös vadászt. A teljes előadás nagyon jó kép- és hangminőségű, magyar, német, angol és holland feliratos HD videójának letöltési linkje három hétig tőlem kérhető privát üzenetben, vagy email-ben. (emailcím: a linkre jobb egékattintás, majd email-cím másolása)

Köszönöm, kedves Búbánat és Jóska, ezt nem gondoltam volna! Én csak kívülről ismerem az épületet, még így, lepusztult állapotában is különleges. Mindig gondoltam, ha nyerek a lottón (nem játszom), biztos megveszem. :))

Ez bizony a zuglói (Zichy)"kastély" volt, ahol az említett Kónya-Házy-Kalmár nevével fémjelzett operettfilm forgatása volt. (Az óbudai Zichy-kastélyban anno sokszor  voltam nyári opera-és operettesteken...)  Ha a televízió évtizedek után újból leadná az akkor és ott készült felvételt, erről (is) mindenki meggyőződhetne: felismerné (ha járt egyáltalán ott és bent).

Tisztelt Lujza! Mint a környéken lakó szólok hozzá felvetéséhez. A „kastély” nevén természetesen el lehet vitatkozni, így is használják, úgy is. De az biztos, hogy a "kastély" évtizedek óta, mind a mai napig állandóan filmforgatások helyszíneként szerepel különböző produkciókban.

Az elmúlt évben 5 alkalommal lepték el az utcáinkat (Zichy Géza utca és Abonyi utca) filmesek, de hasonló volt az arány az ezt megelőző években is, annak ellenére, hogy tényleg lakások voltak/vannak benne, ahogy Ön is írja.

Én a 67-es Lohengrint láttam Windgassennel, tényleg egészen túlvilági figura volt, de nagyon hiteles.

Az László Fülöp romantikus villája és nem Zichy kastély. Nem hiszem, hogy ott bármilyen felvételek készültek volna, az államosítás után lakások voltak benne. Talán Búbánat az óbudai Zichy kastélyra gondolt.

Igen, 1964-ben Svéd Sándor énekelte Telramundot, Mátyás Mária Elzát, a többiek mint 1967-ben.

Köszönöm ezt az információt is. Akkor marad a 64-es év. Talán-talán Windgassen fellépésén Svéd Sándor volt Telramund. Csak arra emlékszem, ő volt egyedül, aki a magyarok között németül énekelt. De hol vannak már ezek az énekesek? Akkoriban mintha több ilyen esemény lett volna itt Pesten.

Jó lenne egy listát látni, hogy azokban az évtizedekben ki mindenki fordult meg a magyar Operában. Persze innen eljuthatunk a mai állapotokhoz. De most pótlólag legalább vannak Tatjana leveleink, amik akkor egyáltalán nem voltak.

Érdekes módon Windgassen is két Lohengrint énekelt az Erkelben, és először -mint Kónya- ő is 1964-ben, másodszor 1967-ben. Utóbbiban Dunszt Mária, Delly Rózsi, Jámbor László és Antalffy Albert voltak főbb partnerei, Kórodi András vezényelt. 

Tisztelt Edmond Dantes! Köszönöm az információt, valóban a 71-es Lohengrint láthattam-hallhattam. Erősítsem meg abban, régi emlék, hogy ezekben az években volt itt Windgassen is, szintén, mint Lohengrin. Még így több mint 50 év távlatából is emlékszem a két szerepfelfogás közötti különbségre. Windgassen egy éteri figurát ábrázolt, aki már szinte az elején tudja, hogy nem marad itt, Kónya pedig egy hús-vér embert jelenített meg, aki őszintén hitt abban, hogy itt maradhat Elzával.

Puccini, Bohémélet -  Ondrej Lenárd dir., Kincses Vera, Peter Dvorský. Egy forumtásunkat idézném - Ez felvétel maga a fiatalság,  Opus-Bratislava kiado, tv-opera is készult, fent van a Tubuson. A felvétel egyenrangú  a Freni-Pavarotii kettosel. 

Kedves Klára és joska141, Kónya Sándor kétszer énekelte Lohengrint az Erkelben, 1964-ben és 1971-ben. Önök az utóbbit láthatták, a főszerepeket Jola Koziel m.v. (Berlin), Delly Rózsi, Sebestyén Sándor és Antalffy Albert énekelte, Lukács Miklós vezényelt. Nekem Kónyával egy Otello-emlékem van, oldalán a fénykorát élő Sass Sylviával és Sólyom-Nagy Sándorral.

A Zichy Géza utcában áll ma is, anno László Fülöp festőművész építtette., ld. itt:

https://bpromantikaja.blog.hu/2020/05/18/a_zugloi_disney-kastely_titkai

Zuglói Zichy kastély? Hol van ilyen?

SANDOR KONYA AND HIS RECORDINGS (1)

SANDOR KONYA AND HIS RECORDINGS (2)

A cikk szerzőjétől érdekes véleményt meg összegzést olvashatunk Kónya művészetéről és arról a korról, melyben működött, amit  tudni érdemes és lehet. (Az operett témát sem hagyja ki: az ilyen - kevéske - felvételeit is említi.)