Bejelentkezés Regisztráció

Kedvenc felvételek


Téma ismertetése: lemezek, filmek, vélemények

1238 takatsa 2024-07-15 16:43:31
Június 10-én ezzel a bekezdéssel fejeztem be Franz Schreker Éneklő ördög című operájának bemutatását:
Sajnos nincs elég képzelőerőm, hogy elképzeljem, hogyan szólna ez az opera egy valóban világszínvonalú előadásban. Schreker operáiról eddig nagyon kevés felvétel készült. Kereskedelmi forgalomban csak két videó érhető el, a Der Schatzgräber 1918-as Berlini Opera felvétele (Bluray, ill. DVD) és a Die Gezeichneten Salzburgi DVD felvétele. Mindkét videót megvásároltam, így érdeklődés esetén a későbbiekben erre is sort keríthetek. 

Mivel (részemről) nagy érdeklődés mutatkozott, ezért a die Gezeichneten 2005-ös, salzburgi felvételével folytatnám a Schreker operák bemutatását. Ezt az operát 1918. április 25-én mutatták be Frankfurtban, és ez a mű tette Schrekert a német nyelvterület legelismertebb kortárs operaszerzőjévé. Az operát mintegy két tucat különböző színrevitellel, Németország és Ausztria szinte összes operaházában bemutatták, így az 1920-as évek legismertebb és legelismertebb német nyelvű operája volt. Aztán jött 1933, Schreker összes művének a betiltása, és a zeneszerző alkotásai szinte örök időkre eltűntek, a fasizmus és a II. világháború után sem kerültek elő. Csaknem 50 évet kellett várni, hogy 1979-ben a Frankfurti Operaház újraélessze a darabot. Újabb 25 évnek kellett eltelnie, hogy 2005-ben az opera újra előkerüljön a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében. A tengerentúlon 2010-ben, Los Angelesben mutatták be, ezt követte a franciaországi premier (2015, Lyon), majd a Bajor Állami Operaház 2017-es előadása, de a die Gezeichneten továbbra is a legritkábban előadott operák egyike. Vajon miért?

Die Gezeichneten. Már a címe is nagyon talányos, nem is szívesen próbálkozom a lefordításával, de valami ilyesmit jelenthet: "A lerajzolt", "A megjelölt", talán legfrappánsabban: "A megbélyegzett". Az opera librettóját is Schreker írta 1911-ben Frank Wedekind, Hidalla oder Sein und Haben (Hidalla avagy lenni és birtokolni) című, 1904-ben írt drámája alapján, eredetileg pályatársa, Zemlinsky kérésére, de azután a téma annyira magával ragadta, hogy nem adta ki a kezéből, maga készített operát belőle. 
A történet a XVI. századi Genovában játszódik. Alviano Salvago, egy gazdag, de púpos és torz arcú nemes a saját szigetét kívánja a városnak ajándékozni. A sziget természeti- és művészeti csodák tárháza; Alviano ebbe fektette vagyona nagy részét. De a szigetnek van egy rejtett és titkos barlangja is, amely "szerelmi kéjlak"-nak van berendezve, alantas célokra használva: ide hordják a város aranyifjai az elcsábított-elrabolt, majd megbecstelenített lányokat-asszonyokat. Az aranyifjaknak nem tetszik Alviano ajándékozási ötlete, és megbízzák társukat, Vitelozzo Tamare grófot, hogy barátját, a herceget vegye rá arra, hogy a sziget elajándékozását megakadályozza. Tamare gróf közben beleszeret a polgármester lányába, Carlottába, de otromba közeledését a lány elutasítja. Carlotta festő, ráadásul a festészet különleges műfaját, az emberi lélek festését gyakorolja. Carlotta festői kíváncsiságát felkelti a torz és félszeg Alviano, ezért rábírja, hogy modellt álljon neki. A műteremben egymásba szeretnek, de Carlottában ez a szerelem célirányos, csak addig tart, amíg a festmény el nem készül, hiszen ha vászonra kerül mindaz, ami Alvianóban számára értékes, akkor többet már nem várhat és nem kaphat a púpos kis embertől. A sziget átadási ceremóniája közben Alviano szinte eszét vesztve bolyong a szigeten, Carlottát keresve. De a szépséges nyári éjszaka, az álarcosbál, Carlottát elszédíti, a brutális Tamare gróf karjai között találja magát, és enged a csábításnak. Közben a herceg megvádolja Alvianót, hogy egy tiltott és titkos kuplerájt üzemeltet a szigeten, ahol a város polgárainak elrabolt lányait tartják fogva, és kényszerítik szexuális szolgáltatásokra. Alviano a kéjbarlangban végre megtalálja az eszméletlen Carlottát, a kielégült-kielégített Tamare gróf karjaiban. Rövid szóváltás után Alviano a grófot lelövi. A haldokló Carlotta kis időre félig-meddig magához tér, de Alvianót szörnyetegként látva ellöki, és utolsó sóhajával szerelmét, Tamare grófot szólongatja. Az eszét vesztett Alviano elbotorkál a sötétbe.

Huh, ez a leírás elég gejl lett, felejtsétek el. Már csak azért is, mert ez minden ízében egy szépséges alkotás, amelyben a zene és a librettó egészen különleges egységet és minőséget képvisel. Hallgassátok meg a tegnap belinkelt keresztmetszetet, és igazat adtok nekem: ez az opera egy valódi gyöngyszem, a német posztromantikus opera csúcsa, és megismételhetetlen alkotása.  Innen már nincsen feljebb, minden irányból csak a szakadék, a zuhanás, a sötétség, a megsemmisülés, a "nincs" következik.  Itt a vége a német posztromantikának, tovább menni nemcsak veszélyes, hanem lehetetlen, ez a színes és káprázatos, érzelemdús, romantikus világ megsemmisült, elsüllyedt, elporladt, és hűlt helyén megszületett az új, a sosemlátott, a racionális, a hideg és számító világ. 

Kirándulós-túrázós fajta vagyok, és szerte az országban, a Mecsektől a Zemplénig, vannak titkos kincseim. Térképeken nem jelzett, bokrok közt megbúvó piciny források, erdőmélyi, göcsörtös gyökerekkel a földbe kapaszkodó faóriások, furcsa alakú sziklák, kövek alatt megbúvó rákokat rejtő patakok. Kincsek, amelyek nem hivalkodnak, hanem rejtőzködnek, kincsek, amelyekről talán csak én tudok, kincsek, amelyek mindenhol vannak, körülvesznek minket, szinte beléjük botlunk, de mégis - jobbára - láthatatlanok. Most egy Pest-közeli kisvárosban élek, ahol minden lapos és szürke, de itt is van egy titkos helyem. Ahogy a kutyával átcaplatok a városvégi búza- és kukoricaföldeken, egyszer csak egy icipici pagonyban találom magam, évtizedek óta ottfelejtett néhány öreg fával, ágas-bogas bokrokkal. És a pagony végében ott áll egy faágak határolta természetes kapu, amelyet csak nagyon lassan, apró lépésekkel szabad megközelíteni, mert ha a kapu alá érsz és kitekintesz a lombok közül, akkor ... akkor ameddig csak a szemed ellát, egy határtalan, hullámzó zöld mezőt látsz: Óz, a csodák csodája... Ilyen, elfeledett, senki által nem ismert, sosem látott és hallott kincs számomra ez az opera. 

Franz Schreker: Die Gezeichneten. Rendezte Nikolaus Lehnhof, vezényel Kent Nagano, közreműködik a Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor és a Deutsches Symphonie-Orchester Berlin. Főbb szereplők: Robert Hale, Michael Volle, Wolfgang Schöne, Anne Schwanevilm, Robert Brubaker.
A teljes videót sztereó és 6 csatornás surround hangsávval, magyar, német és angol felirattal 3 hétig tölthetitek le, a linket magánban kérjétek.

1237 takatsa 2024-07-14 19:48:37
Hamarosan...

1236 takatsa 2024-07-07 11:21:23
"Szerda ablakában csütörtök ül, 
és ordít csütörtökül."

Valamikor réges-régen, 
félálomban hallgattam a feleségemet, ahogyan mesét olvasott a gyermekeinknek.
Tudatomig már nem jutottak el a szavak, az álom kútjába zuhantak. 
De furcsa jószág az emberi agy, ami belekerül, az benne is marad. 
Csütörtök is ott üldögél, bennem, és várakozik, csendben, türelmesen, 
hogy majd felvirrad egyszer az ő napja, és minden bánatát világgá ordítja.

Stochausen nálam sokkal rosszabbul járt, mert nem Lázár Ervin meséje, hanem egy másik Donnerstag került a fejébe, egy sötét és veszélyes kozmológia, az Urantia. Ez a 196 fejezetből álló, 2009 oldalas könyv 1955-ben látott napvilágot, a szerzője ismeretlen, illetve sejthetően William S. Sadler pszichiáter és prédikátor volt. Urantia maga a Föld, amely a 10 millió lakott világból álló, Nebadon nevű helyi univerzumban található. Nebadon más univerzumokkal együtt az Orvonton szuperuniverzumhoz tartozik, amely a központi univerzum, Havona része. Havonában található a Paradicsom szigete, amely Isten lakhelye. Nebadon teremtője Mihály (Michael), aki nem arkangyal (mint ahogyan a Biblia tanítja), hanem Isten 611.121-edik fia. Mihály a tökéletesedés során, inkarnációkon megy keresztül, és a hetedik, egyben utolsó megtestesülésében Jézus Krisztussá válik az Urantián, hogy végérvényesen legyőzze Lucifer lázadását. Mihály-Jézus Krisztus életével és tanításával nagyon részletesen, 775 oldalon át foglalkozik az Urantia. (Akinek ennyi ismertető nem elég az Urantiáról, az a könyv online olvasásával mérgezheti magát, illetve máluszként az operával együtt letöltheti tőlem is a könyvet doc, pdf és epub formátumban.)

Stockhausen az Urantiával 1971 február 25-én, egy New York-i koncert után találkozott, amikor egy mezítlábas, toprongyos furulyázó alak 20 dollárért rásózta a könyv egy példányát. Mással is megesett már az, hogy könyöradományt dob egy koldusnak, de a történet itt meglepő fordulatot vett: Stockhausen ahelyett, hogy az első szembejövő kukába hajította volna a könyvet, belelapozott... és megvilágosodott.  Az eléje táruló világ nemcsak megragadta, hanem magába is szippantotta, és valóságos kényszerképzetévé válva eszeveszett munkára ösztönözte: belefogott a mintegy 29 órányi zenei anyagot tartalmazó, Licht, Die sieben Tage der Woche (Fény, a hét hét napja) című operaciklusába. Miről is szól ez a hatalmasan hömpölygő zenei áradat? A hét egy-egy napja az emberi életet jelképezi, a Fény az Isten metaforája, amely az emberi életet különböző nézetekből  beragyogja és átjárja. A ciklus három szereplője Mihály-Jézus, Éva, aki hol anyja, hol kedvese Mihálynak, és Lucifer. A ciklus sok szempontból Wagner Ringjéhez hasonló, szintén mitológiai téma, és többé-kevésbé összefüggő történet az alapja, de monumentalitásában lényegesen meghaladja a Ringet. Zenéjét tekintve pedig jócskán túllép az operán, mint műfajon, jelentős eleme a tánc, a kórus, és több felvonása énekesek nélküli, önálló zenei tétel. Az egyes szereplőket általában három személy (énekes-táncos-zenész) testesíti meg. Talán nem túlzás az a megállapítás, hogy ez a ciklus, amelyen Stockhausen 25 éven át dolgozott, egy őrült elme alkotása. Azé az emberé, aki utolsó éveiben azt hangoztatta, hogy ő a Sziriuszon született és nevelkedett, és most csak ideiglenesen lakik Köln külvárosában. Ő ezt a kijelentést nem viccnek szánta, halálosan komolyan gondolta. A nagy ívű opera-sorozatnak (amelyet Stockhausen 1977 és 2003 között komponált) még sohasem történt a Ringhez hasonló teljes előadása. Az egyes operák - általában csonkítottan - itt-ott felbukkannak, a zenekari részeket gyakran játsszák önállóan, de nagy kérdés, hogy mi lesz a jövője ennek a páratlan alkotásnak.

A Donnerstag (Csütörtök) volt a ciklus első elkészült darabja, amelyet a Scalaban mutattak be, 1981. március 15-én. A karmester Eötvös Péter volt. Az előadás érdekessége volt, hogy a Stockhausen család aktívan részt vett benne, a zeneszerző egyik fia, Markus volt Michael trombitás megszemélyesítője, másik fia, Simon szoprán szaxofonozott, lánya, Majella, pedig zongorázott.  A kórus sztrájkja miatt az első négy előadás csonkítottan, a harmadik felvonás nélkül, majd a sorozat utolsó három előadása már teljes terjedelmében került bemutatásra.  A művet a közönség zajos tetszéssel fogadta, a kritikák vegyesek voltak.

Ez az opera a Földön megtestesülő Michael gyermekkorát mutatja be. A nyitány után, amelynek "Csütörtöki köszöntő" a neve, az első felvonás első jelenete a "Gyermekkorban" nevet viseli. A szerző saját gyermekkorából táplálkozó jelenetben megtudjuk, hogy Michael szegény szülők gyermeke. Apja (Lucifer), aki tanár, a fiát történelemre oktatja, és az élet dolgaira tanítgatja: imára és vadászatra. Édesanyja (Éva) pedig megtanítja fiát dalolni, zenélni és táncolni. Tudomást szerzünk arról, hogy Michael kisöccse Hermann csecsemőkorában meghalt. A szülők veszekednek, azután Éva megőrül, bolondokházába zárják, Michael apja pedig elindul a háborúba.  A második jelenetben (Mondeva - Hold-Éva) Michael találkozik egy félig madár, félig emberi lénnyel, akibe beleszeret. Közben apja a háborúban gyilkolássza ellenségeit, anyját pedig az elmegyógyintézetben egy orvos megöli. (Stockhausen depressziós anyját valóban eutanáziában részesítették a hitleri Németországban). A harmadik jelenet a "Vizsga" címet viseli. Michael felvételizik a konzervatóriumba, először énekesként, aztán trombitásként, végül táncosként. A felvétel sikerül, Michaelt mindhárom szakra felveszik. 
A szűken vett opera nagyjából itt ér véget, mert a második felvonás (Michael világkörüli utazása) zenekari mű, egy csodálatos trombita és fúvósverseny, amelyben a trombitás Michael világkörüli útját kísérhetjük figyelemmel, amelynek állomásai Németország, New York, Japán, Bali, India, Közép-Afrika és Jeruzsálem. A harmadik felvonásban (Michaels Heimkehr) Michael – tenorként, trombitásként és táncosként háromszoros megnyilvánulásában – visszatér mennyei otthonába. A művet a "Csütörtöki búcsú" zárja le, amelyet már az operaházon kívül, öt trombitás ad elő a hazaballagó tömegnek.

Amit hoztam nektek, az egy csodálatos párizsi előadás (Damien Bigourdan, Pia Davila, Damien Pass,  Philharmonie de Paris, vezényel Maxime Pascal, 2021). Sajnos ez az előadás is csonka, mert hiányzik a harmadik felvonás. Amikor a felvételbe először, mit sem tudva belehallgattam, megvallom, elkapott a röhögés. Azt hittem, hogy ez az egész, valami ócska és abszurd vicc. Nem szokásom, hogy leírjam egy opera cselekményét, úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell megbirkóznia ezzel a feladattal, de most az egyszer kivételt tettem, mert nem akartam, hogy ti is így járjatok, hiszen ez az opera az előzmények és a kerettörténet ismerete nélkül értelmezhetetlen. Stockhausen, mint minden becsületes őrült, belevág a lecsóba és ránk zúdítja démoni világát, nem törődve azzal, hogy mi nem vagyunk ennek a világnak a részei, így fogalmunk sincs arról, hogy az ő agyában és a színpadon mi történik. De ha van bennünk elég kíváncsiság, türelem, energia, és lobog bennünk a megértés vágya, alázattal párosulva, akkor ajtó és ablak nyílik erre az idegenségében és félelmetességében is csodálatos világra. Bennem ezt az ajtót Mondeva, a félig madár félig ember bassetkürt nyitotta meg, és ezt követően már egyik ámulatból a másikba esve követtem trombitás Michael Föld körüli utazását, küzdelmét a harsonás Luciferrel és Tubával, csevegését a fecske Klarinétosokkal és szerelme beteljesülését Mondevával. 

A HD minőségű videót magyar, angol és francia felirattal 3 hétig tölthetitek le tőlem, a linket privátban kérjétek. Ezúton kívánok mindnyájatoknak jó pihenést és szép nyarat.

1235 takatsa 2024-07-06 16:39:15
Hamarosan...

1234 takatsa 2024-06-30 11:16:26
Aa. Magyar fülnek milyen meghökkentő. Hogy hívhatnak így egy embert? Utánanéztem. Van der Aa: Aa-ból származó. Gyakori személynév Hollandiában. Az Aa pedig egy folyó. Sőt, nem is egy folyó, legalább 10 ilyen nevű folyó hömpölyög és csordogál Németalföldön. Nem lehetett valami fantáziadús az az ember, aki vagy egy tucat folyót ezzel a névvel illetett, persze lehet, hogy még az őskor hajnalán, egy, az artikuláció alacsonyabb fokán álló neandervölgyi követte el ezt a tettet. 

Ez a Michel van der Aa korunk fenegyereke. Persze már nem teljesen gyerek, mivel 1970-ben született, de vannak, akik mindig megmaradnak gyereknek, valószínűleg ő is ilyen szerzet. Egy kortárs holland zeneszerző, aki a multimédia megszállottja, és mint műfaj, kapóra jön számára az opera, hiszen az opera mi más is lenne, mint az audiovizuális művészetek szintézise. És ha ilyen szemszögből tekintünk az operára, akkor látnunk kell, hogy a XXI. század, az opera szempontjából a sosemvolt lehetőségek tárháza. Már csak üstökön kell ragadni a technika adta bámulatosan változatos és izgalmas lehetőségeket, és írni-szerezni a jobbnál jobb operákat, és akkor eljön az opera reneszánsza. Ez minden ma élő zeneszerző feladata. Michel van der Aa meg is ragadja az új lehetőségeket, és vég nélkül írja az operáit, amelyekben keveredik a valós színpad és a filmek nyújtotta virtuális tér, az élő- és szintetikus zenével, az énekesekkel, egy színes és látványos, szürreális világot teremtve, ahol összefolyik és eggyé válik a valóság és a képzelet. Akárcsak a való életben, ahol az ember a mobilját nyomkodva vagy a TV képernyőjére meredt szemmel nézve lassan már azt sem tudja, hogy létezik-e egyáltalán a saját agyán vagy a szobáján kívüli világ, és ő maga él-e, hal-e, fiú-e vagy lány, esetleg egy más nemű lény, vagy zombi talán.

Ilyen korban élünk, és a téma a lábunk előtt hever, mint ennek az operának is a témája: Upload - Feltöltés.  Pendrájvra fel. Vesszen az analóg, digitalizáljunk, alakítsunk át mindent bitekre, 0-ra és 1-re, készítsünk mindenről biztonsági másolatot és töltsünk fel mindent, az Olümposzon, a felhők között, vagy a világűrben lebegő szerverekre: minden adat maradjon meg, ne vesszen el semmi sem. És ha mindezzel elkészültünk, akkor hátradőlhetünk. Semmi sem maradt ki, alapos munkát végeztünk. Vagy mégsem? Olvassuk csak el az opera zavarba ejtő sorait: "Van biztonsági másolat a világon mindenről. / Kivéve az emberi elméről." Hoppá! Erre ma még nem vagyunk képesek, hiszen 86 milliárd neuron és 100 billió szinapszis van minden emberi agyban. De ami késik, nem múlik, még 1-2 évtized, és biztos vagyok benne, hogy addigra elérjük ezt a technikai szintet. Hiszen a fejlődés bámulatos, gondoljunk a 70-es évek ház nagyságú számítógépeire, amelyeknél már mindnyájan tízszer vagy százszor nagyobb kapacitású mobilokat hordunk a zsebünkben. És majd ha az emberi agyat is képesek leszünk digitalizálni, és az egyedi elméről másolatot készíteni, akkor, hogy Petőfi szavaival éljünk, "itt van már a Kánaán", hiszen az ember számára adott lesz, hogy test nélküli lélekké, örökéletű angyallá váljon. Erről szól ez az opera.

És akik megszólaltatják, az általam nagyon kedvelt, és hamarosan a MET-ben is bemutatkozó Julia Bullock, akinek Indian Queen felvételét már feltöltöttem nektek régebben (itt van egy pici részlet belőleés Roderick Williams, aki Papagenóként is megállja a helyét.  A Dutch National Opera zenekarából alakult kamarazenekart Otto Tausk vezényli.  A jó minőségű magyar és angol feliratos teljes videót három hétig tölthetitek le, a letöltési linket magánban kérjétek.

1233 Klára 2024-06-29 18:10:48 [Válasz erre: 1230 takatsa 2024-06-16 17:39:28]
Szégyen, nem szégyen, de tény..
Különböző okok miatt csak a héten tudtam megnézni a Melankólia című filmet, az opera még várat magára. .
Hátborzongató, megdöbbentő, lenyűgöző, egyelőre kb. ennyi! Azt hiszem,  megnézem még egyszer, a színészi alakítások és a MONDANIVALÓ  miatt. Mert hogy a döntő pillanatban ki az erős, és ki a gyenge, az sok mindentől függ. A depressziós testvér, aki végigszenvedi, szenvelgi hatalmas vendégsereg  részvételével zajló esküvőjét, lakodalmát - a világvégi kastélytól és a rokoni beszólásokkal tarkított eseménytől én valószínűleg depressziós lettem volna -  a katasztrófát megelőző percekben mérhetetlen önuralomra, empátiára és lelkierőre  képes! Megnyugtatja összeroppanó és összevissza kapkodó, rohangáló testvére megszeppent gyermekét, és a tragédia bekövetkezését hárman egymás mellett ülve, összefonódott kezekkel várják. A végig a mérésekben és önmagában biztos  "tudós" férj a közelgő katasztrófa felismerésének perceiben öngyilkos lesz...
Mindkét nő fantasztikus alakítást nyújtott, és a kísérő zene (Wagner!) is remekül lett kiválasztva és egyes jelenetek aláfestő zenéjeként fokozza azok hatását.  A film önmagában zseniális, de tökéletesen megértem azt a valakit, aki ebből operát alkotott.

1232 takatsa 2024-06-29 15:33:53
Hamarosan...

1231 Klára 2024-06-18 09:03:43 [Válasz erre: 1226 takatsa 2024-06-10 13:55:00]
Ez a The Singing Devil cím könnyen tévútra viszi a gyanútlan böngészőt, aki véletlenül belebotlik. Az én generációmnak a "Singin' in the Rain" örökérvényű klasszikus jut eszébe, a mai égi csatornákon növekedő ifjúságnak is valami hasonló című dolog, minimum Amerika, esetleg "holivúúd" valamelyik bárgyúságtól csöpögő szappanoperája, bocs' szappan-filmje vagy sorozata. Ehhez képest egy egészen más jön szembe! Cselekménye van,  ha kicsit nehezen emészthető is, de az embernek azért van agya, hogy gondolkozzon! Akik még hallgattak, olvastak korábbi korokból származó könyveket, néztek hasonló korból származó operákat, azok el tudják képzelni, hogy valamikor  előfordultak  hasonló esetek, mikor olyasmikért éltek-haltak, néha sajnos öltek is emberek, amiket a ma nemzedéke csak filmekből ismer, és csak story-nak véli. A zene is tetszetős, és az énekesek is hallgathatóak, volt már rosszabb. Szóval, megérte megnézni! Főleg. mert ismét egy olyan mű, olyan szerző, akiről eddig fogalmam se volt. Köszönöm a felfedezést és a lehetőséget.

1230 takatsa 2024-06-16 17:39:28
Megszokott dolog, ha regény vagy dráma adaptációjából születik meg egy opera, de olyanról talán még nem hallott a világ, hogy egy film váljék az opera ihletőjévé. A kortárs svéd zeneszerző, Mikael Karlsson, ezt a meghökkentő dolgot művelte, ráadásul operája témájául Lars von Trier egyik filmjét választotta. 

Lars von Triert, a talán legmegosztóbb dán filmrendezőt nem kell bemutatnom a filmkedvelőknek, hiszen aki a nevét meghallja, az vagy bódult ájulatba esik, vagy futólépésben a WC felé veszi az irányt, egy alapos hányástól megkönnyebbülést remélve. Én - ezt a két végletet szintetizálva - ájult bódulatban hányok a filmjeitől. Persze ez így túlzás, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Trier pályája elején nemcsak jelentős, hanem nagyon szép filmeket is alkotott. Nekem ebből a korábbi korszakából a Dogwille (2003, Menedék) és főleg a Táncos a sötétben (2000) c. alkotása tetszett, amelyet a bergmani éra utáni legjobb filmnek tartok. De aztán Lars von Trier hamar túljutott ezen a gyümölcsöző korszakán, és ahogyan a betegsége elhatalmasodott rajta, elkezdett élete fő témájával: saját magával foglalkozni, elkészítve a depresszió trilógiát (Antikrisztus - 2009, Melankólia - 2011, Nimfománia - 2013). Ennek a ciklusnak a középső darabja, a Melankólia, Lars von Trier talán leglíraibb darabja, egy lírai pszichotriller, amely két nőről, egy depressziós tetsvérpárról szól. Justine, hogy úgy mondjam, dühöngő depressziós, éppen a saját esküvőjét teszi tönkre, annyira, hogy az örömteli esemény az újdonsült férj végleges távozásával ér véget. Nővére, Claire, viszont gyógyszerekkel szépen kezelt, egyensúlyban levő depressziós, hű feleség, odaadó családanya, aki egy rendkívüli esemény következtében a film végére esik teljesen szét. Ez a rendkívüli esemény pedig nem más, mint egy kóbor kisbolygó, a Melankólia váratlan érkezése, amely ünneprontóként, elpusztítja az egész földet. De a végső pusztulás előtt még marad egy kis idő, és erről a kis időről szól a film. Justine, különleges érzékkel, hamarabb megérzi a bolygó közeledtét, a tragikus véget, és a globális apokalipszis tudata gyógyító hatással van rá; sztoikus nyugalommal, szinte jókedvűen várja saját- és az emberiség sorsának beteljesülését. Tulajdonképpen érthető a reakciója, hiszen magunk is tapasztalhatjuk azt, hogy jobban viseljük el a megpróbáltatásokat, ha az nemcsak minket, hanem másokat is érint, a mások szenvedéséből vigaszt merítünk. Justine is valahogyan így élheti meg a világvégét, amely egyben az ő betegsége végét is jelenti, és nem ejt könnyet a földért, az életért, az emberért, hiszen a földet, az élet hordozóját, gonosz bolygónak tartja, amelynek pusztulnia kell, hogy helyreálljon a természet rendje és begyógyuljon az univerzumon az élet ejtette seb. Claire viszont - férje öngyilkosságát követően - Justine-nal pontosan ellentétes pályán mozog, a pánik, a kétségbeesés és a teljes szétesés útját bejárva jut el a megsemmisülésbe. Ez a film egy nagyon lassan hömpölygő, szépséges lírai alkotás, amely elismerést váltott ki még a Lars von Triert utálók táborából is. Még annyit kell elmondanunk,  hogy a film különleges atmoszférájához hozzájárul Wagner Trisztán és Izolda c. operájának nyitánya, amely vissza-visszatérve átszövi az egész alkotást.

Hát, ebből a Wagner zenéjével átitatott filmből készített operát Mikael Karlsson. Bátor vállalkozás, én a magam részéről furcsállottam is a vakmerőségét.  Kételkedtem benne, hogy vissza lehet-e adni ennek a beteg elmével, de zseniálisan elkészített filmnek a mélységét és sokrétű mondanivalóját. Olyan szempontból pozitívan csalódtam, hogy Karlsson - önismeretről és önuralomról tanúságot téve - ezt meg sem kísérelte, hanem egészen más optikával dolgozott, mint Lars von Trier: megmaradt az egyszerű történetnél, annál, hogy elpusztul a föld, és vele együtt az emberiség. Trierrel ellentétben Karlsson ezt a világvégét nem jogosnak és természetesnek tartja, és nem szenvtelenül szemléli, hanem megdöbbenten, lesújtottan és mélységes együttérzéssel. A történet most is ugyanaz, mint a filmnél, csak egyszerűbb,  a szereplők könnyebben kezelhetők, a kórusokhoz, áriákhoz írt versek (Libretto: Royce Vavrek) sejtelmesek-tetszetősek, a befejezés pedig kissé sablonosan érzelmes, de könnyen befogadható-elfogadható: három, a végszóra egymásra talált ember fogja egymás kezét a végső pusztulásban. A zene eklektikus, mindenki megtalálja benne a kedvére valót. Egy, a Trier filmnél sokkal könnyebben emészthető, tetszetős terméket kapunk, ráadásul kiváló megvalósításban, amelyről a Svéd Királyi Zenekar és Kórus gondoskodik, Andrea Molino vezényletével. A szólisták nagyszerűek, nekem a Claire-t megszemélyesítő MET fiatal üdvöskéje, Rihab Chaieb tetszett a legjobban, de Justine szerepében Lauren Snouffer is nagyszerű, és minden szereplő jól énekel. És a legnagyobb névről, Anne Sofie von Otterről még nem is ejtettem szót, hát, amit Otter az anya groteszk szerepében művel, azt látni-hallani kell.

3 hétig tölthetitek le tőlem, magyar, angol, német és francia felirattal, jó hang- és képminőségben ezt a videót. És bónuszként letölthetitek az eredeti 2011-es Lars von Trier filmet is, magyar szinkronos változatban. Javaslom, hogy először a filmet nézzétek meg, és csak utána az operát. Jó világvégét mindenkinek. 


1229 takatsa 2024-06-15 18:18:11
Hamarosan...   1     2   

1228 takatsa 2024-06-10 17:56:34 [Válasz erre: 1227 Klára 2024-06-10 17:37:19]
Háááát ezt benéztem. :) Köszönöm a kiigazítást.

1227 Klára 2024-06-10 17:37:19 [Válasz erre: 1226 takatsa 2024-06-10 13:55:00]
Köszönöm a felfedezett különlegesség megszerzésének lehetőségét, biztosan érdekes lesz.
Egyetlen észrevétel, csendes kérdés: a "Die Geburtstag der Infantin" fordítására nem inkább "Az infánsnő születésnapja" lenne a megfelelő? A hercegnő 12 évesen már nem csecsemő! Bocs.

1226 takatsa 2024-06-10 13:55:00
Mai kis történetemet ott kezdeném, hogy hol volt, hol nem volt, élt egyszer Budapesten, egy híres fotográfus, aki többek között Liszt Ferencet és Ferenc Józsefet is megörökítette. Isak Schrečkernek hívták, akinek 1874-ben elege lett a zsidó-létből; nevét Ignáczra változtatta, elvált a feleségétől és áttért a protestáns hitre, majd hirdetést adott fel abban a reményben, hogy teljes asszimilálódását elősegítendő, árja feleséget talál magának. Hirdetése meghallgatásra talált, és hamarosan házasságot kötött egy nincstelen, de kékvérű leányzóval, bizonyos Eleonore von Clossmannal, Windisch-Graetz hercegnő keresztlányával. Az újdonsült család Monacóban telepedett le, és Ignácz legidősebb fia, a kis Franz 1878-ban már itt született. Az apa  jobbára vándorfotósként tartotta el családját, így a kis Franz kora-gyermekkorában sok helyen megfordult, többek között  Párizsban és Brüsszelben, majd  végül Bécsben telepedtek le. Franz, ha nem is csoda- de jó képességű gyerek volt, nemcsak zenei, hanem irodalmi téren is, aki - apja halála után (aki csak adósságot hagyott hátra) -, 10 éves korától, butább iskolatársai tanítgatásából tartotta fenn magát. Az elszegényedett család Döblingbe költözött, és anyja varrónőként dolgozott, Franz pedig orgonált a helyi plébánián. Persze a gazdag rokonság mézesbödöne még csurrant-cseppent, így Franz konzervatóriumi tanulmányait (ahol többek között Arnold Rose, Robert Fuchs, Gustav Mahler, Hugo Wolf, Alexander Zemlinsky, Franz Schmidt és Jean Sibelius voltak a tanárai) Windisch-Graetz hercegnő fedezte. 

A századvég, amelyet finomkodva fin de siècle-nek vagy Jahrhundertwende-nek neveznek, igencsak izgalmas volt Bécsben, és Franz Schrečker pályája is gyorsan ívelt felfelé, hamarosan Bécs egyik legkedveltebb-legelismertebb zeneszerzője lett.  Manapság ebből a korszakból Mahler, majd Schönberg és Richard Strauss munkásságát emelik ki, de abban az időben Zemlinsky is elismert zeneszerző volt, és Franz Schreker (már a középső č-c nélkül, mert addigra nevét, amely nagyjából "ijesztő"-t jelentett, megváltoztatta), Richard Strauss népszerűségét is felülmúlta. Ennek az 5 zeneszerzőnek az élete amúgy nemcsak a zenében, hanem a magánéletben is össze-vissza fonódott: Schreker főleg Schönberggel és Zemlinskyvel volt szoros barátságban, sőt Mahler özvegye, akiért a rút Zemlinsky csak epekedett (ennek az epekedésnek ihletében született a Törpe c. opera), a szépfiú Schreker szeretője is volt néhány évig.

Schreker kezdetben kórusműveket és kisebb zenekari műveket írt, majd első sikerét az 1908-ban előadott Die Geburtstag der Infantin (A csecsemő születésnapja) című művével érte el. Az igazi áttörés 1912-ben történt, a kirobbanó sikerrel bemutatott Der ferne Klang (A távoli hang) c. operájával. Az opera librettóját (mint az összes többi operájáét is), maga a zeneszerző írta. A Der ferne Klang máig Schreker legismertebb és legkedveltebb operája, egy igazi modern, német opera, amely a Wagneri zenén túllépve, de a tonalitást megtartva, a francia impresszionista, az olasz verista és modernista elemeket ötvözte a maga dallamos, és furcsán-egyedi hangzásával. A Der ferne Klangot, néhány év alatt a német nyelvterület összes jelentősebb operaháza bemutatta. 

A következő operája (Das Spielwerk und die Prinzessin - 1913, Frankfurt, Bécs) nem volt ennyire sikeres, majd a világháború megakasztotta pályáját. Ezt követő két operájával (Die Gezeichneten "A megbélyegzettek" - 1918, és a Der Schatzgräber "A kincskereső" - 1920, Frankfurt) a karrierje csúcspontjára érkezett, ő lett a legelismertebb, legsikeresebb kortárs operaszerző. 
A világháború befejeztével Bécs megszűnt birodalmi főváros lenni, és ezzel együtt odalett a pezsgő zenei élet és a vidámság is. Schrekernek új lehetőséget a Weimari Köztársaság Berlinje nyújtott, ahol a Hochschule für Musik igazgatójává nevezték ki 1920-ban. Az egzisztenciális biztonság dacára, zeneszerzői pályája ekkor már hanyatlóban volt. Két következő operája (Irrelohe - Köln, 1924, Klemperer, és Der singende Teufel - 1928, Berlin, Kleiber) már nem aratott osztatlan sikert. Aztán jött a gazdasági világválság, majd a nácik, kiderült, hogy hiába a fél-kékvérűség és a katolikus neveltetés, Schreker az maradt, aki volt: egy üldözendő zsidó. 1932-ben állásából kirúgták, majd összes művét betiltották. Schreker elkezdett angolul tanulgatni, de a sok igeidő és egyéb megpróbáltatás felőrölte az egészségét és 1934-ben agyvérzést követően meghalt, ezzel elkerülve Auschwitz-t és az egyéb, rá váró szörnyűséget.

Betiltották - végleg elfeledték, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Szegény Schreker két szék között a pad alá esett, az angolszászoknak német volt, a németeknek zsidó, se ő, se a zenéje, senkinek sem kellett. Egyéni pechje, hogy tervezett emigrációja előtt, 56 éves korában meghalt, így angolszász területen nem tudott új életet kezdeni, új karriert építeni, és a csak német területen játszott műveit a világgal megismertetni.
Újraélesztésére csak az utóbbi 20-30 évben történnek próbálkozások, több-kevesebb sikerrel, de műveit jelenleg is nagyon ritkán játsszák, ismertsége alacsonyabb a hasonló utat bejárt Korngoldhoz vagy Zemlinskyhez képest.

Egy olyan operáját hoztam, amely még a javarészt ismeretlen életműnek is a kevésbé ismert darabjai közé tartozik. A Der singende Teufel-t (The Singing Devil, Az éneklő ördög) Schreker utolsó előtti operája, bemutatója 1928-ban volt, amelyet a közönség lelkesen, de a kritikusok többsége fanyalogva fogadott. Schreker ekkor már alkotói zenitjén jócskán túljutott. Nagyrészt elveszítve azt a posztromantikus, színes és burjánzó dallamvilágot, amellyel korábbi műveivel nagy közönséghsikert aratott, megrögzötten járt a saját útján, amely jelentősen eltért a Schönberg által kijelölt fő csapástól. Nem vált a mai értelemben modernné, hiszen műveit alapvetően a tonalitás jellemezte, de kedvelte a diszharmóniát, a bizarr és csak rá jellemző kromatikát, a dallamosság helyett a töredezettséget, és ebben a művében is bátran alkalmazott barokk elemeket, pl. kánonokat, fúgákat, kettős fúgákat, létrehozva egy teljesen egyedi és egyéni stílust, amely egyrészt művészetének fő értéke volt, másrészt viszont elszigeteltségét okozta, és azzal a következménnyel járt, hogy művei - dacára a mai erőfeszítéseknek -, nem váltak széles körben ismertté és népszerűvé.  Operái viszonylagos sikertelenségének másik fő oka a librettók hiányosságaira vezethető vissza. Amíg egy belcanto operánál a librettó szerepe csaknem másodrendű, addig a XX. századi operákra a jó minőségű, legtöbbször művészi színvonalon megírt librettó a jellemző. Schreker - Wagnerhez hasonlóan - az összes operájához (az első, fiatalkori operája kivételével) saját maga írta a librettót. Ezek a librettók eléggé közepes minőségűek, és a legnagyobb problémájuk az, hogy nem koherensek, hanem csapongóak-töredezettek, helyenként ötletszerűek, és zavaros freudi morális fejtegetésbe bonyolódnak, így nem képezik a zenei anyag szilárd vázát és hiányzik belőlük az összetartó erő. Ebből a szempontból az Éneklő ördög librettója a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen lineáris szerkezetű, és viszonylag könnyen követhető. A középkori történet középpontjában - mint Schreker operái mindegyikében - egy zenész áll, ebben az esetben egy fiatal orgonaépítő: Amandus. A kolostor főnöke, a fanatikus Kaleidos atya Amandust megbízza, hogy folytassa a tragikus körülmények között meghalt apja munkáját, és fejezze be a kolostor nagy orgonájának az építését, amelyet Kaleidos - csodafegyverként - kíván bevetni a szerzetesek életére törő pogányok ellen. Közben kint az erdőben zajlik a pogányok tavasz-ünnepe, és az ünnepségen a tavasz királynőjévé és egyben áldozatává Amandus menyasszonyát, Liliant választják, aki ígéretet tesz arra, hogy Amandust a pogányok oldalára állítja. Lilian terve kudarcot vall, mert Amandus - bár kételkedik és őrlődik - nem adja fel keresztény hitét, Liliant pedig a tavasz-ünnepen egy részeg lovag megbecsteleníti. Bár Amandus a tépelődésbe beleőrül, a nagy orgona elkészül. A pogányok megtámadják a kolostort, betörik a kaput, de az orgona hangja megállítja őket, révületben elhajítják fegyvereiket és térdre borulnak, a szerzetesek pedig lekaszabolják őket. Amandus a történtek hatására megtébolyodik és élőhalott-apátiába süllyed. Lilian úgy próbálja megmenteni a szerelmét, hogy a kolostort felgyújtva megsemmisíti az ördögi orgonát, de a lángok közt maga is az életét veszti. 

Ennyi a történet. Az operát a Bonni Operaház adja elő. A három főszereplő (Mirko Roschkowski, Anne-Fleur Werner és Tobias Schabel) egészen kiváló teljesítményt nyújt, Dirk Kaftan vezényel. Az előadás az Operavision jóvoltából fél évig a youtube-on is elérhető. A teljes felvételt nagyon jó kép- és hangminőségben, a magyar nyelvű feliratom mellett angol és német felirattal, 3 hétig tölthetitek le. A letöltési linket magánban kérjétek. 

Sajnos nincs elég képzelőerőm, hogy elképzeljem, hogyan szólna ez az opera egy valóban világszínvonalú előadásban. Schreker operáiról eddig nagyon kevés felvétel készült. Kereskedelmi forgalomban csak két videó érhető el, a Der Schatzgräber 1918-as Berlini Opera felvétele (Bulray, ill. DVD) és a Die Gezeichneten Salzburgi DVD felvétele. Mindkét videót megvásároltam, így érdeklődés esetén a későbbiekben erre is sort keríthetek. 


1225 takatsa 2024-06-09 10:20:24
Hamarosan...     1      2   

1224 takatsa 2024-05-24 16:31:28
1985-ben négy palesztin terrorista eltérített egy luxus-kirándulóhajót a Földközi tengeren. A túszok életéért cserébe 50, izraeli börtönökben fogvatartott palesztin harcos szabadon bocsátását követelték. A hajót Szíriába kívánták vinni, de a szír hatóságok nem engedélyezték a hajó kikötését, és a terroristákkal senki sem volt hajlandó tárgyalni. A terroristák - bizonyítani kívánva fenyegetésük komolyságát - az egyik túszt, a 69 éves, amerikai-zsidó Leon Klinghoffert agyonlőtték. Klinghoffer volt a hajó legkiszolgáltatottabb, béna, kerekesszékhez kötött utasa, aki a halálosan beteg és az élettől búcsúzó rákos feleségével, egy utolsó, örömteli együttlét reményében vett részt az utazáson. A terroristák fenyegetőztek, hogy vérfürdőt rendeznek, 15 percenként megölnek egy utast, amíg nem teljesítik követelésüket, de aztán megadták magukat, így Klinghoffer volt az egyetlen áldozat. 

Ez John Adams második operájának, a Klinghoffer halálának a cselekménye: egy valódi eset, amely ráadásul pontosan így történt meg, stimmel az időpont, a hajó neve, a négy terrorista, sőt, még a meggyilkolt utas nevét sem változtatták meg. 
Adamst és a librettót író Alice Goodmant, a Nixon Kínában című, óriási sikert aratott első operájuk után öt amerikai és európai operatársulat (a brüsszeli La Monnaie operatársulat , a San Francisco-i Opera , a francia Opéra de Lyon , a Los Angeles-i Fesztivál és az az angliai Glyndebourne Fesztivál ), valamint a Brooklyni Zeneakadémia kérte fel egy új opera megírására. A Peter Sellars rendezte opera bemutatójára a brüsszeli Théatre Royal de la Monnaie-ban került sor 1991. március 19-én. A művet még 1991-ben bemutatták Lyonban és Brooklynban, de a Los Angelesben és Glyndebourne-ben tervezett bemutató már elmaradt, az igencsak vegyes fogadtatás miatt. Főként az amerikai-zsidó közösségek és az izraeli közvélemény az operát nemcsak antiszemitának tartotta, hanem ezen továbblépve, a terrorizmust dicsőítő és zeneileg is abszolút silány és értéktelen műnek minősítette.

Ilyen, és ehhez hasonló kritikák születtek:
- „A végén az volt a fő reakcióm, hogy életemből három órát vesztegettem egy halom szemétre. Mert bármi is legyen a Klinghoffer halála, mélyen, ásításra késztetően unalmas."
- „Nem tudom elképzelni, hogy a Közel-Kelet bármely perspektívájából bárki bármit nyerhetne abból, hogy megnézi ezt az operát. A karakterek, ha egyáltalán személyiséget kapnak, egydimenziósak, és azt próbálják bizonyítani, hogy "Izrael rossz, a palesztinok pedig nemesek". A dráma (amely valójában nem opera, hanem oratórium) nem létezik. A produkció pedig jobb esetben banális, rosszabb esetben tendenciózus és félrevezető."
- „Zeneileg eszembe jutott Rossini megjegyzése, hogy "Wagner úrnak vannak szép pillanatai, de rossz negyedórái". Adams negyedórája végtelenül húzódik. Valójában Adams és librettistája, Alice Goodman mondanivalója pár percben könnyen megfogalmazható: a palesztinok a fenevad izraeliek feddhetetlen áldozatai."
Ráadásul Klinghoffer, és az utazás után 2 hónappal elhalálozott feleségének két lánya (Lisa és Ilsa) is felháborodott levélben tiltakozott. Véleményük szerint ez az antiszemita hangvételű opera „racionalizálja, romantizálja és legitimálja apánk terrorista meggyilkolását”.  Nagyon jellemző Myron Kaplan kritikájaaki hosszadalmas elemzés után arra a következtetésre jut, hogy az Adams-Goodman szerzőpáros többi operájában (Nixon Kínában, illetve Doctor Atomic) is tetten érhető a nyílt antiszemitizmus.  "A Klinghoffer halála az antiszemita és anticionista rágalmak tendenciózus megismétlésének eszköze. De ez az opera, ha együtt nézzük a másik két Adams/Goodman-operát, valami többet jelent – ​​a zsidókkal kapcsolatos előítéletes megszállottságot."

A vihar azóta sem csitult, sőt, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után még erősödött is, így a művet évtizedekig nem mutatták be az USA-ban, és Európában is csak szórványos előadások születtek. Végül 2014-ben látszott megtörni a jég, amikor a MET - a tiltakozások, sőt, utcai tüntetés ellenére - műsorra tűzte a Klinghoffer halálát. A premiert néhány ember bekiabálásokkal próbálta megzavarni, végül a tervezett előadások zavartalanul lementek, de a tiltakozások eredményeként a tervezett HD műsorszórás elmaradt, így csak a MET szűk közönsége lehetett tanúja az előadásoknak, és az opera azóta sem szerepel a "MET Opera on demand" kínálatában. A mű megszületése óta több mint 30 év telt el, és csak reménykedni lehet abban, hogy ez a csodálatos opera előbb-utóbb elnyeri méltó helyét a zenei életben. A 2023-as - a szerző által vezényelt -, amszterdami koncertszerű előadás kirobbanó sikere nemcsak a mű kvalitásait, hanem abszolút időszerűségét is bizonyítja.

Ennek az operának a fő erénye éppen az, amit sokan bűnnek tartanak: hogy ezt a - valljuk be -, sovány kis történetet, amely csak egy apró csepp a brutalitás tengerében, történelmi perspektívába helyezi, és pártatlan szemlélőként mutatja be ennek a két, nagyon sokat szenvedett, és jelenleg is szenvedő népnek a konfliktusát. Két testvérnép, Izsák és Izmael, ugyanabban az időben és ugyanazon az icipici földterületen, egyszerre gyilkosként és áldozatként, üldőzőként és üldözöttként, régi sebeket felszakítva és új sebeket osztva, egymást marcangolva, áll egymással szemben, egymásra halált kiáltva. Ez az opera rádöbbent minket, hogy ki az áldozat. Ők az áldozat. Mindkét nép áldozat. Egyformán és egyenlő mértékben. És vannak bűnösök is, egyszer talán rájuk mutatnak: a világpolitika, a britek, az amerikaiak, az arab világ, és csak a Jóisten tudja, hogy még kicsoda. Adams és Goodman együttérzéssel, szeretettel, drámaian és lírai szépséggel mutatja be Izsákot és Izmaelt, Istennek ezt a két szeretett gyermekét: minket. Műfaját tekintve ez egy oratórium-opera, van történet is, amit az ember felcsipeget és összeáll a fejében, de leginkább múlt van, emberi életek, gyermekkor, pici öröm, sok szenvedés, madárszárnyalás, meseszerűen indázó, ágas-bogas kórusok, minden egyszerre álomszerű és torokszorító, aztán egyszer csak újra a fedélzeten vagyunk, ahol nincsen más, csak gyűlölet, terror, kilátástalanság, borzalom. 

John Adams, Philip Glass nyomdokain halad, ezt senki sem tagadja, de nála a minimalista zenei szerkezet nemcsak üres forma, hanem ezt a szerkezetet megtölti tartalommal és lélekkel, ennek a stílusnak nemcsak a határait feszegetve, hanem jelentősen meg is haladva. Adams ebben a második operájában talál rá a fő hangjára és kifejezési módjára, erre az oratorikus szerkesztési módra, amelynek a magját a kórusok képezik. A kórusok nemcsak megtörik és keretbe foglalják a viszonylag monoton recitativókból és áriákból álló cselekmény-füzért, hanem felülemelkedve a történeten, azt kiszélesítik és a végtelen felé tolják a perspektívát, egyszerre kommentálnak és összegeznek és általános kérdéseket fogalmaznak meg. Ezek a kórusok önmagukban is az egyetemes kórusirodalom gyöngyszemei, összességükben pedig egy új minőséget hoznak létre, nemcsak az opera koherens fundamentumát képezik, hanem a művet filozófikus magasságba emelik. Ez a szerkesztési mód visszatérés a barokk oratóriumok világához, Bach legjobb műveit idézve.

Ennél szebb, ennél igazabb és ennél őszintébb művet nem lehet alkotni. Látlelet a világról, látlelet az emberről. Zeneszerző és költő ennél többet nem tehet. Utazásra hív minket: ne csak nézzétek, hanem lássátok is az embert, magatokat, a felebarátaitokat, olyan szemüvegen át, ahogyan Isten tekinthet le ránk, aggódó szeretettel és szomorú részvéttel.

Két felvételt hoztam, lehetséges, hogy nincs is több videó erről az alkotásról.
Az első egy 2003-ban készült TV-film, amely kereskedelmi forgalomban is kapható, én is az Amazon-ról szereztem be. A szerző vezényli a London Symphony Orchestrát, a főbb szereplők:  Sanford Sylvan, Christopher Maltman, Yvonne Howard, Tom Randle és Kamel Boutros. Elsőként ezt a nagyszerű DVD felvételt ajánlom mindenkinek megnézésre, jó képminőséggel, két hangsávval (sztereo és 5.1 surround), magyar és mindenféle más nyelvű felirattal. Ez egy nagyon látványos és szépen rendezett film, igazi élmény, és nagy segítség a koncertszerű előadás esetén nehezebben megfejthető történet megértéséhez. Az előadás kicsit megvágott, kb 15 perc hiányzik a teljes operából, kimaradt két jelentős kórus és 1-2 monológ illetve ária is rövidítve lett, cserébe viszont pergőbb, értelmezhetőbb lett a történet, és a képi látvány önmagában is megrázó, megdöbbentő, felejthetetlen.
A másik felvétel pedig egészen új, a 2023-as, amsterdami koncertfelvétel. Szintén a szerző vezényel, a Holland Rádió zenekara és kórusa működik közre, a szereplők:  Elizabeth DeShong, Elliot Madore, Sarah Castle, Joshua Bloom, Rodrick Dixon, Ross Ramgobin, Olivia Vermeulen, John Moore, Anne Marie Stanley, Laetitia Gerards és Frederik Bergman. Nehéz erre a fantasztikus előadásra szavakat találni. A két előadás szerencsésen kiegészíti egymást, és reménykedem abban, hogy számotokra is maradandó élmény lesz. 
A két teljes előadás letöltési linkjét három hétig privátban kérhetitek tőlem. 

1223 macskás 2024-05-23 18:45:24
1223

1222 takatsa 2024-05-23 18:31:01
Hamarosan...       2  

1221 Klára 2024-05-13 10:48:03 [Válasz erre: 1220 Héterő 2024-05-12 22:17:17]
Köszönöm az életrajzi adatokat, ilyen ismeretekkel nem rendelkezem. Ez nem  csökkenti, de nem is növeli Renée Fleming képességeit, sem a  véleményemet nem befolyásolja.

1220 Héterő 2024-05-12 22:17:17 [Válasz erre: 1218 Klára 2024-05-12 11:23:36]
Szubjektív dolog, hogy kinek mi jut eszébe valamiről. Amikor azt fejtegeted, hogy "Renée Fleming ... sok mindent el tud hitetni, de minden tehetsége ellenére nem szláv," azaz nem igazán alkalmas a szláv érzelemvilág hiteles tolmácsolására, nos, akkor nekem éppen az jut eszembe, hogy Fleming mindkét nagyapja Prágában született.

1219 takatsa 2024-05-12 11:49:19 [Válasz erre: 1218 Klára 2024-05-12 11:23:36]
Örülök, hogy tetszett, és köszönöm a visszajelzést. Azért töltöttem fel, mert ez egy viszonylag ismeretlen felvétel. Monogarova csodálatos, a többiek alakítása is figyelemreméltó, és az Anyegin annyira szép opera, jó meghallgatni újra és újra. :)

1218 Klára 2024-05-12 11:23:36 [Válasz erre: 1200 takatsa 2024-04-05 11:18:03]

 Meglepett ennek az Anyeginnek a felvezető, ajánló szövege! A MET-es Anyegin előadások közül nálam is a Fleming – Hvorostovsky – Vargas  - szereposztás volt az etalon.  Nehezen tudtam elképzelni, hogy valaki Renée Fleming alakítását felülmúlja. Kora és amerikai eredete ellenére tökéletes, hiteles és hihető Tatjána volt, kiváló partnerekkel körülvéve.

A 2013-as előadás szereplői közül (Anna Netrebko, Piotr Beczała, Mariusz Kwiecień,  Alexei Tanovitski,) számomra egyedül Kwiecien volt minden tekintetben hiteles, persze Gergijev is, de a karmester vezényel és nem játszik. Ezt az előadást, ezt a Tatjánát felülmúlni nem lehetett nagyon nehéz.

De mikor ezek a gondolatok jártak a fejemben, a Kityezst még nem láttam. A Húsvéti ünnepkör, a Máté Passió és a megdöbbentő, megrázó „Másik Mária” előtérbe került, és a Kityezs elmaradt, csak később került sorra. De mikor megnéztem, és elámultam az operán, a zenéjén, a megrendítő és megdöbbentő mondanivalón, valamint láttam, hallottam Monogarovát Ferovnyija szerepében, kezdtem hinni a csodában, abban, hogy az ő Tatjána alakítása adhat valamit, ami azt az Anyagin operát felülmúlja.

Monogarová – valóban nagyon szép, csodásan énekel és játszik, Mariusz Kwiecien – garancia arra, hogy ebben az operában is a tőle megszokott színvonalon játszik és énekel, és bíztam az ítélőképességedben!:))

Elöljáróban – nem csalódtam. Nem helyezném a Fleming – Hvorostovsky féle előadás elé, hiszen más rendezés – az orosz rendezők és előadóművészek nem elképzelik, hogyan élhetnek, érezhetnek az orosz emberek, nekik ez a vérükben van (ahogy nekünk pl. Bartók..). Nekem az első felvonás nyitójelenetéről nem egy falusi őstermelő-társaság tagjai jutottak eszembe, hanem az a vidéki közép- és kisnemesség életvitelében megszokott esemény, mikor ősszel betakarítás alkalmával a rokonok, szomszédok, bérlők összejönnek, megbeszélik az eseményeket, eredményeket. (a magasabb nemesség elkülönült életvitele más történet).

Más habitusú és életkorú énekesek – Renée Fleming fogalom a maga nemében, és sok mindent el tud hitetni, de minden tehetsége ellenére nem szláv, és már nem Tatjana korú! Monogarova  a csodálatos  éneklés mellett fantasztikus alakítást is nyújt. Hvorostovsky és Kwiecien képességeit párhuzamba állítani méltatlan lenne, mindketten zseniálisak! És mindketten nagy űrt hagytak maguk után! A többi szereplő alakítása, előadása is hiteles, meggyőző. Sokatmondó a 2. felvonás előjátéka alatti jelenet, mikor Tatjana a köszöntésére érkező Anyegintől átvett virágcsokrot és ajándékot úgy adja tovább a dajkának, hogy szinte rá sem néz. Anyegin el akar menni, de Lenszkij visszatartja.  Anyegin tényleg kirí az ismerősök alkotta vidám táraságból, és a rá tett megjegyzések kihozzák a sodrából. Olga Tányával szemben hajlandó Anyeginnel táncolni, és a Lenszkijt féltékennyé tenni akaró tréfa tragikus következménnyel jár. A vidám társaság szétszórja Lenszkij verseit, ez csak olaj a tűzre. (egyes helyeken ez a túlzott vidámság nem igazán hiteles, sőt!) Nagyon jó a két férfi vitája és a társaság reakciója a párbajra hívásra, de a puskával plafonba lövöldözés azért túlzás! Lenszkij búcsúáriája és a párbaj előtti kettős is nagyon jó, de miért kell puskával párbajozni? Mit keres ott az egész társaság? A dulakodás közben elsülő puska még azt is kétségessé teszi, hogy Anyegin lőtte-e le Lenszkijt, vagy önmagával végzett?

A.3. felv. előjátéka alatti jelenete nem csak a társaság Anyegin iránti ellenséges érzéseit, de az ő életuntságát is bemutatja. Gremin herceg szerepe nyúlfarknyi, de avval az egyetlen áriával az opera főszereplői közé emelkedik. Ennél jobbat hallottunk már! A finálé kettőse nagyon jó – a holdvilágfaló ábrándozó kislányból tudatos nő lett, aki nem csak a főúri társaságba illeszkedett be, de Anyegin hirtelen fellobbant, késői szerelmét (szerelem ez egyáltalán?) és saját, még meglévő érzelmeit is kezelni tudja. Monogarova és Kwiecien énekben és színészi játékban is káprázatos alakítást nyújtanak.

A rendezésnek vannak gyenge pontjai – kell némi fantázia, hogy azt az egyetlen, asztallal és székekkel berendezett szobát hol kertnek, hol a párbaj helyszínének el lehessen fogadni, és a vidéki társaság is néha túl hangos, túlzásba viszi a viháncolást, de a zene és a főszereplők teljesítménye feledteti a negatívumokat. Érdemes volt megnézni!

 


1217 takatsa 2024-05-07 12:32:07
El sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett az a fertelmes és sötét középkor, amely egyben a zene aranykora is volt, hiszen még a legistenhátibb zugba is jutott legalább egy híres orgonista vagy zeneszerző. Ebben a korban született Händel, 1685-ben, Halleban, amely egy viszonylag virágzó, főként kereskedelméről és sóbányászatáról híres, brandenburgi város volt. Alig néhány évvel vagyunk a 30 éves háború után, amikor az élet már visszatért a régi kerékvágásba, és ez az 1685-ös év duplán szerencsés volt, hiszen Händel mellett a barokk másik nagy géniusza, Johan Sebastian Bach is ebben az évben született.
Händel apja egy meglehetősen öregecske, 63 éves, tehetős borbély-felcser volt aki - szakítva eddigi szokásával - a második házasságból született kisfiát nem orvosnak , hanem jogásznak szánta. Persze ember tervez, Isten végez: a kis Händelt csak a zene érdekelte, így apja hiába tiltotta el a különböző zeneszerszámoktól, a kisfiú éjjelente, a zsebpénzén vásárolt, titkon a padlásra felhurcolt klavikordon gyakorolgatott, mígnem  I. Johann Adolf herceg figyelmét felkeltette a 8 éves tehetséges kisfiú orgonajátéka, és az ő javaslatára Händel apja hozzájárult, hogy gyermeke zenét tanulhasson. A kisfiú Zachow keze alá került, és a barokk zenét valamennyire ismerősök számára nem kell hangsúlyozni, hogy milyen szerencséje volt, hiszen a kor egyik legjobb zeneszerzőjétől és orgonistájától sajátíthatta el nemcsak a zenei alapismereteket, hanem Zachow óriási könyvtára lehetőséget nyújtott arra is, hogy az ifjú Händel a német barokkon kívül az olasz-és francia szerzők (főként Frescobaldi és Muffat) munkásságát is megismerje. 
Három-négy év elég volt arra, hogy az Händel Zachowot kinőve elinduljon világhódító útjára. Ha csak ránézünk a térképre, megdöbbenünk, hogy néhány év alatt lovon-kocsin-hajón-gyalog mekkora utat járt be az ifjú zenész, persze az ő esete egyáltalán nem volt egyedi, hiszen akkoriban a világ bármilyen mesterség kalandvágyó inasai számára szabad és nyitott volt. Halle - Hamburg - Firenze - Róma - Nápoly - Hannover - London: ezek a városok voltak a következő 10 év legfontosabb helyszínei, a zeneszerző kibontakozása, és munkásságával az olasz opera megújítása és betetőzése, egy diadalmas út mérföldkövei. 
Händel a kalandozások után, 27 éves korában, 1712-ben Londonban telepedett le. Kezdetben ünnepi zenék írásával kereste kenyerét, és mivel ünnepekben - születésben, házasságban, koronázásban, halálban - nem volt hiány, hamarosan ismertté vált a neve, és elnyerte a királyi-, hercegi- és egyéb befolyásos családok támogatását. Saját operatársulatot szervezett, Olaszországból, majd Németországból importált énekeseket, és sikert sikerre halmozva írta egymás után az operáit és oratóriumait. Főképp ebben a két műfajban jeleskedett, életében több mint 40 operát és 20-nál több oratóriumot szerzett. Persze az élet számára sem volt mindig habos torta, hírneve dacára gyakran küzdött súlyos anyagi gondokkal, társulata is tönkrement, és magánélete sem lehetett valami boldog: sohasem nősült meg, gyermeke sem született. 1742-ben aztán, a Messiás bemutatójával elért a csúcsra. Zachowtól, és az olasz barátoktól Händel megtanult mindent, kivéve a kórusírás mesterfogásait. Erre Händelnek magától kellett rájönnie, és a kórusok váltak Händel legeredetibb, legsikeresebb, és egyben legmaradandóbb alkotásaivá. A Messiás olyan szempontból is mérföldkő volt munkásságában, hogy Händel ezt követően már nem is írt több operát, csak oratóriumokat. Ennek a váltásnak nyilvánvalóan praktikus okai is lehettek, hiszen az oratóriumok előadása kisebb költséggel járt, nem igényelt bonyolult színpadtechnikát és díszleteket, még a jelmezekkel sem kellett foglalkozni, hiszen az énekesek és a kórus saját ruhájukban szerepeltek. 
Aztán - mint mindenki - Händel is megöregedett, és jöttek a bajok. Az 1737-ben kapott, és átmeneti bénulást okozó agyvérzésből még kikeveredett, de aztán jött a szürke hályog. A sors fintoraként ugyanaz a kókler műtötte, mint szegény Bachot. Bach belehalt a műtét utáni fertőzésbe, Händel jobban járt, csak megvakult. Sorsát méltósággal és jókedvvel viselte, zenét már nem szerzett, de élete végéig hangversenyezett és aktív közéleti életet folytatott. 1759-ben hunyt el, a Westminsteri apátságban temették. Händel azon kevés zeneszerzők egyike, aki életében és halálában is sikeres volt, diadalútja manapság is tart, németek, angolok egyként az egyik legnagyobb zeneszerzőjüknek tartják.

A Theodora, műfaját tekintve drámai oratórium, Händel időskori műve, oratóriumai sorában az utolsóelőtti. A Thomas Morell librettójára írt oratórium témáját tekintve is különös, hiszen Händel többi oratóriuma, és operáinak legjelentősebb része is görög-római mitológiai vagy ószövetségi történeteken alapul, a Theodora az egyetlen angol nyelven írott, keresztény témával foglalkozó oratóriuma. Händel 64 éves korában, 1749 júniusában kezdett neki az oratórium komponálásnak, amelyen rekord hosszúságú ideig, csaknem két hónapig dolgozott. A mű 1749 július 31-én készült el, bemutatója pedig 1750 március 16-án volt Londonban. Händel világéletében elismert és ünnepelt zeneszerző volt, ezért váratlanul érte az oratórium csúfos bukása, különösen azért, mert Händel ezt az oratóriumot tartotta a legnagyobb művének, és fokozottan büszke volt a második felvonás záró kórusára, amelyet a Messiás Halleluja kórusánál is többre értékelve, kórusművészete csúcspontjának tartott. A kudarchoz hozzájárulhatott az, hogy a bemutató előtt néhány nappal földrengés volt Londonban, és Händel pártfogóinak jelentős része a városból elmenekült. Händel a közönség érdektelenségét azzal magyarázta, hogy "a zsidókat azért nem érdekli az előadás, mert ez egy keresztény történet, a hölgyeket pedig azért nem, mert az erényről szól." (El lehet gondolkozni persze azon is, hogy manapság Londonban az emberek hány százalékát érdekelné egy ilyen történet...) Mindenesetre Händel életében összesen négy alkalommal adták elő az oratóriumot.  A későbbi századok is mostohán kezelték Händel kedvenc oratóriumát, és a Theodora csak az elmúlt néhány évtizedben foglalta el megérdemelt helyét a koncerttermekben-színpadokon. A Theodora életre keltésében nagy szerepe volt Harnoncourtnak (Teldec, 1990) és McGegannek  (Harmonia Mundi, 1992), de az igazi áttörés az 1996-os Glyndebourni produkció volt.

Theodora gazdag alexandriai leány volt a IV. században, aki keresztény hite miatt nem volt hajlandó áldozatot bemutatni a római isteneknek. Emiatt a helytartó megfenyegette, majd büntetésül egy bordélyházba zárta. Szerelme, Didymus, aki egy keresztény hitre tért római katona volt, a bordélyházba lopózott, és ruhát cserélt Theodorával, akinek így sikerült a bordélyházból elmenekülnie. Didymust elfogták, és a helytartó halálra ítélte. A hírt meghallva Theodora feladta magát, és a két szerelmes együtt halt mártírhalált, 304-ben. A Keleti egyház szentként tiszteli őket. 
Az oratórium azt a történetet dolgozza fel.

Két felvételt hoztam. Elsőként az 1996-os legendás Glyndebourney-i felvételt (rendezte Peter Sellars, előadja a Felvilágosodás Korának Zenekara , Glyndebourne Festival Chorus, vezényel William Christie). A csodálatos szereposztásból is kimagaslik az Irenét megszemélyesítő Lorraine Hunt Lieberson alakítása. Ha megbarátkoztok Peter Sellars gimnasztikai gyakorlataival, akkor egy földöntúli előadásban lesz részetek, és ti magatok is megtapasztalhatjátok azt, hogy valóban ez Händel legszebb alkotása.
A másik felvétel 2021-ben az Il Pomo d'Oro együttes (vez.: Maxim Emelyanychev) hangversenykörútján készült. Az Il Pomo d'Oro együttest DiDonatóval, nemrég mi is megcsodálhattuk a Müpában, tehát nem árulok zsákbamacskát, ez is egy nagyszerű felvétel (a szereplőgárdából kiemelném Lisette Oropesát (Theodora) és Joyce DiDonatót (Irene).

Mindkét teljes felvétel jó kép- és hangminőséggel, magyar felirattal három hétig tölthető le, a letöltési linket magánban kérjétek.

1216 takatsa 2024-05-06 17:01:33
Hamarosan       1        2  

1215 takatsa 2024-05-05 19:05:09
A csodálatos Lorraine.

1214 Edmond Dantes 2024-04-24 12:45:38 [Válasz erre: 1213 takatsa 2024-04-23 22:29:15]
Azt hiszem, hiszem, hogy az oroszok -és más népek- többsége nagyon is vágyik a nyugati(as) kultúrára, sőt: életmódra. Mindeközben a globalizált világban a nyugati kultúrák, a Nyugat részéről megnő(tt) az érdeklődés a keleti kultúrák, életmód, kulináris szokások, egyebek iránt. Oroszország negatív "nyugati" (és "keleti"!) tapasztalatairól* nem a nép, hanem a mindenkori vezetés tehet(ett), különösképpen a XX. (és XXI.) szd.-ban vö. breszt-litovszki béke, Molotov-Ribbentropp paktum és ezek következményei. Ha a (z orosz) Borisz Godunov kapcsán történelmi összehasonlítást végzünk, akkor nem az angolszász és a kínai "gyarmatosítást" kell összehasonlítani, hanem az angolszász és a szovjet-orosz gyarmatosítást. Márpedig az utóbbi kettő között éppenséggel nem a különbségek, hanem a hasonlóságok feltűnőek, persze a minőség és a színvonal eltérő volt-van, talán nem is vitás, melyiknek a javára. Kínai "gyarmatosítás" is van, másképpen, de ez már túl messzire vezetne Muszorgszkijtól. Talán majd ha egy kínai "operát" linkelsz be :-) Megjegyzem, Tan Dun általam minap látott (beírt/am) Buddha Passiója is erősen a nyugati kultúra felé kacsint, megtartva, beépítve a műbe a kínai, pontosabban kínai buddhista hagyományokat is.
*Más országoknak Oroszországhoz köthető negatív kulturális és egyéb "tapasztalatairól" már nem is szólva..

1213 takatsa 2024-04-23 22:29:15 [Válasz erre: 1212 Edmond Dantes 2024-04-23 21:50:54]
Köszönöm, hogy elolvastad a kis esszémet. Lehet, hogy nem volt világos a gondolatmenetem, a lényeg, amire gondoltam, hogy ebből az operából is megismerhető valamelyest az oroszok gondolatmenete, az, hogy mit látnak a nyugati kultúrából, amelyhez évszázadok óta ambivalens érzésekkel közelítenek, vágyakoznak rá és félnek is tőle, kötődni is akarnak hozzá, de el is utasítják. Gondolj csak pl. a cári oroszország arisztokratáinak francia-rajongására. Ugyanakkor Oroszországnak negatív történelmi tapasztalatai is voltak a nyugattal kapcsolatban, gondolok a középkori lengyel-litván hódításokra, Napóleonra, Hitlerre. Hogy ebben a félelemben és fenntartásban mennyi az objetív valóság, és mennyi a szubjektivitás, arra pro és kontra érveket fel lehet sorolni. Mindenestre vannak kőkemény történelmi tények, pl. a gyarmatosítás. Ha megnézed két fejlett kultúrának az évezredes történelmét, az Angolszászét és Kínáét, akkor érdekes különbségeket figyelhetsz meg. A lényeg számomra az, hogy az embernek törekednie kell arra, hogy megismerje a világot, mind a természettudományos, mind a társadalmi törvényeket, törvényszerűségeket. És ha megismeri más országok történelmét, más népek kultúráját, gondolatait, akkor egyrészt saját magát is jobban megismeri, másrészt esélyt kap arra, hogy a személyét körülvevő világ történéseit megértse és ha döntési helyeztben van, akkor ezek az ismeretek segíthetik a jó döntés meghozatalában, a helyes út megtalálásában. Van egy nagyszerű folyóirat, a Rubicon, amelynek már évek óta előfizetője vagyok, mindenkinek ajánlom, aki kicsit többet kíván látni a világból, mint amit a napi média biztosít.

1212 Edmond Dantes 2024-04-23 21:50:54 [Válasz erre: 1211 takatsa 2024-04-23 14:29:55]
Mìves, szèp ìràs, noha èn nem dekoràltam, màr csak azèrt sem, mert nem tudtam rajzolni. Nekünk oroszòràra hozta be tanàrnőnk az Èj a kopàr hegyen-t (eszembe juttattad), ès èn akkor megkedveltem. Most màr igazàn vàrom a pesti Boriszt. Kàr, hogy a lengyel kèpet -is- kihagyjàk, ahogy azt -ppp- is nehezmènyezte. Szèp rejtvèny lesz, vajon a jòcskàn megnyirbàlt Boriszbòl mi minden marad/t ki, melyik ez a vàltozat ès ìgy tovàbb. Ejnye Modeszt, ejnye MÀO..
PS Amit a nyugati kultùràròl ìrsz -dölyfös, agresszìv, minden màs kultùràt lenèző, bekebelezni kìvànò-, az ezek szerint az ezerèves (?) magyar kultùràra is èrtendő? Mert eddig ùgy tudtam, hogy mi is a nyugati kultùrkörhöz tartozunk, bàr ùjabban kelet felè "nyitunk". Nem lehetsèges-e, hogy nem "vilàgunk halad ùjra a kàosz felè",  hanem ... hanem nem folytatom e dőre gondolatot.

1211 takatsa 2024-04-23 14:29:55
A kedvenc tankönyvem az énekkönyv volt, általános iskolás koromban. Szeptember elsején, amikor hazavittem az új könyveket, az első dolgom volt az énekkönyvet végiglapozni. Persze nem a kottákra voltam kiváncsi, hanem a zeneszerzők portéira.  Egy zeneszerző képénél talán   nincs is viccesebb. Bach azzal a birkagyapjas parókájával, a torzonborz Beethoven, a meghökkent képet vágó Chopin, vagy a hosszú hajú Liszt; mindnyájan arra vártak hogy kidekoráljam őket, arcukra kackiás bajszot, nagy szakállat, szemük köré  szemüveget rajzolva, szájukba cigrettát-szivart-pipát varázsolva. Évekig ez volt a kedvenc foglalatosságom, így szívtam magamba a komolyzenét, mígnem hetedikes koromban, ahogy lapozgattam az énekkönyvet, egyszer csak megfagyott ereimben a vér. A könyvlapról egy tébolyult arc tekintett rám. Csak egy szemvillanásnyit néztem a képet, aztán becsaptam a könyvet, de az az eszelős és rémült tekintet, a vizihulla-arc körül hínárként lebegő haj és szakáll még órákig kísértett. Ez volt az első találkozásom Muszorgszkijjal, amely nem a csodálat, hanem a félelem jegyében történt. 
Ezt a képet nem mertem kidekorálni, hanem csak nézegettem szent áhítattal és borzadállyal, tudva azt, hogy ennél szörnyűbbet létrehozni nem lehet, bármilyen karikatúra csak javíthat az összképen.

Aztán amikor énekórán meghallgattuk azt a szörnyű Éj a kopár hegyen-t, akkor eldöntöttem, hogy Muszorgszkij nem az én esetem. 
Hosszú évekbe telt, amíg megváltozott a véleményem, kellett ehhez néhány Muszorgszkij-dal és -zongoradarab, és persze a Kiállítás képei, valamint
egy csodálatos regény a Rjepin festmény történetéről.

Ez a szerencsétlen Muszorgszkij - a végén kezdem - élt 42 évet. Elvitte az alkohol és az őrület. Hogy e kettő közül melyiké volt az elsőbbség, arról még ma is megoszlanak a vélemények.  Már maga a neve is annyira szerencsétlen. Hogy neve hallatán ne a szemétre asszociáljanak (мусор, мусорный), a "g"-t ő illesztette bele. És ráadásul a személyneve, ez az egyáltalán nem orosz, hanem latin eredetű Modeszt, ami szerényt, egyszerűt, igénytelent jelent, hát egy ilyen névvel nem egyszerű érvényesülni. Elszegényedett hivatalnok apa, vidéki földbirtokos anya, egy csomó, korán meghalt fiúgyermek után második élő fiúként születni, ami egyet jelent azzal, hogy örökség nuku, saját lábon kell megállni. Anyuka tanítja a fiúcskát zongorázni, azután Pétervárra kerül katonaiskolába (mint Rimszkij-Korszakov és még sokan mások), nagyszerűen, virtuóz módon zongorázik, de egyébként egy zenei analfabéta, semmi máshoz nem ért, otthagyja a katonaságot, hivatalnokként tengődik, egy kommunában él, kirúgják onnan is és az állásából is, zongorázásból összeszed egy kis pénzt, és persze zenét szerez, illetve zenét akar szerezni, ami nehezen megy, hiszen nem ért az összhangzattanhoz, az ellenponttanhoz, nem tud hangszerelni, így csak zongorakották születnek, belefog egy operába, félbehagyja, egy másikba, abból sem lesz semmi, ír néhány dalt és így tovább. Az orosz ötök legtehetségesebb tagja, szeretik, támogatják, segíteni próbálnak rajta, de ő makacs és csökönyös, tudja magáról, hogy zseni, tudja, hogy többet ér, mint az a másik négy összesen, csak valahogyan nem tud kibontakozni, nem jön össze semmi. Egy biztos dolog van az életében, ami egész pályáján végigkíséri, és ami hűséges társa inkább a rosszban, mint a jóban: az alkohol. Ideológia is van rá: ő a nép fia, az ő zenéje a népből, a népdalból táplálkozik, ő a néppel azonos és ő vállalja is a néppel való azonosságot, azzal a néppel, amelynek egyik kezében a kapa, a másikban pedig a kupa. Egy igazi zseni, akinek a zenéje abszolút eredeti, ősi: a múlt kútjából merítő, és modern: a többieket évtizedekkel megelőző. És vad, primitív, bizarr, riasztó, egyszóval érthetetlen. Barátai nyugtatják, csitítják, segítik, anyagilag támogatják, hibáit javítgatják, de minden hiába, ő egy olyan ember, akin  nem lehet segíteni, lassan magára marad. És nem marad más, csak az alkohol, a testi leépülés, az idegösszeroppanás, kis javulás-reménykedés aztán újra az alkohol, véget nem érő körforgásban. És végül jön Rjepin és a haldoklót megfesti, ez it Muszorgszkij. "Látjátok testvérek, ennyi az élet..."
Ami maradt utána: sok-sok csodálatos dal, néhány zongoradarab, pár zenekari darab, többségükben töredékes, 7 opera-próbálkozás, amelyek közül 5 (Izlandi Han, Szalambó, A házasság, Bobul, Szorocsinci vásár) befejezetlen illetve töredékes, a Hovanscsina, amelynek csak a zongora-kottáját készítette el, és az egyetlen elkészült opera, a Borisz Godunov.

Borisz Godunov. Az orosz operák operája. A vodkagőzös lángelme lobbanása. 
Muszorgszkij előzőleg már három opera írásába kezdett bele, és hagyott fel, mert - mint az alkoholistáknál általában - a kezdeti lelkesedést kitartó munka sohasem követte.  Ez az életmód és lelki állapot dalok írására prezentálta a mestert, nem egy nagy lélegzetű és kitartó munkát igénylő opera megalkotására. De Muszorgszkij mindenképpen operát akart írni, és kereste-keresgélte az igazi témát, lehetőséget, amelyet 1868-ban meg is talált. Egyik tanítványa (a Glinka-testvér Ljudmila Sesztakova) azt tanácsolta neki, hogy Puskin egyik művéből készítsen operát. Muszorgszkij átlapozta Puskin műveit, és ráakadt a nagy Ő-re, élete egyetlen és igazi témájára, a Borisz Godunovra. Az alaptörténet meglehetősen egyszerű. Godunov valós történelmi személy volt, egy tatár származású földesúr, aki Rettegett Iván uralkodása alatt emelkedett fel. Haditettei jutalmául a cári udvar oszlopos tagja és a cár befolyásos bizalmasa lett, majd bojári rangot kapott, amikor a cár második fia, Fjodor (aki később cár lett) elvette Godunov lányát. Godunov nemcsak tanúja volt annak, amikor Rettegett Iván, hirtelen felindulásból, Ivánt, elsőszülött fiát meggyilkolta, hanem a gyilkosságot próbálta megakadályozni. Rettegett Iván halála után, Fjodor lett a cár, de a testileg-lelkileg beteg, és főleg vallásának élő cárt egy tanács igazgatta, amely tanácsnak Godunov is tagja volt. Ez a tanács költöztette Rettegett Iván legkisebb fiát, Dimitrijt és anyját Uglicsba. Mivel Dimitrij Rettegett Iván hetedik házasságából származott, ezért az ortodox vallás előírásai szerint nem lehetett trónörökös. Dimitrij 10 éves korában gyanús körülmények között meghalt. A hivatalos vizsgálat megállapítása szerint Dimitrij epilepsziás rohama közepette saját magát sebesítette meg halálosan, de Uglics lakossága merényletet sejtett, zavargás tört ki, amelyet Godunov vert le; a felkelés szítóit Szibériába száműzte, és a félrevert, és felkelésre buzdító harang nyelvét kivágatta. Ezt követően Godunov régensként irányította az országot, majd a gyermektelen Fjodor halála után, 1598-ban megkoronázták. 7 évvel később, hosszan tartó betegség után, agyvérzésben halt meg. Békés és bölcs uralkodónak ismerték.  Puskin egy romantikus történetet kanyarított Borisz Godunov élete köré. Ebben a történetben a kis Dimitrijből trónörökös cárevics lesz, akit 7 éves korában Godunov meggyilkoltat, és így szerzi meg a trónt. Boriszt, mint cárt folyamatos lelkiismeret furdalás gyötri Dimitrij haláláért, közben az országban zűrzavar bontakozik ki, mert Litvániából egy trónkövetelő ál-Dimitrij tör be az országba, aki a népet és a bojárok egy részét maga mellé állítva Moszkva ellen indul. A kaotikus helyzet közepette előbb egy bolond, majd Pimen, egy öreg szerzetes olvassa Borisz fejére a vétkét, aki bűne alatt összeomlik és meghal.

Ebből a Macbeth-szerű történetből 15 hónap alatt kerekített operát Muszorgszkij, de az 1869-ben beadott művet a Mariinszkij színház vezetősége nem fogadta el, teljes átdolgozásra visszadobta a szerzőjének. És itt a dolgok különös, és nem várt fordulatot vettek. Ahelyett, hogy Muszorgszkij - mint ezelőtt olyan sokszor -, hagyta volna az egész projektet  a fenébe, megfogadta a tanácsot és nekiveselkedett a feladatnak. Saját maga is rájött, hogy a puskini történet és ez az opera így kevés. ( Ezt már előzőleg is érezhette, hiszen már az első változatban is volt egy töredékes lengyel jelenet, amit aztán az 1869-es verzióból kihagyott.) Muszorgszkij elővette Karamzinnak, Az orosz állam monumentális története című munkáját, és ennek alapján művét kiszélesítette és egy többé-kevésbé valós történelmi perspektívába helyezte. Az ősváltozat tulajdonképpen egy szokványos Macbeth-történet volt, tele dramaturgiai hibával, hiszen a Puskin műből random-szerűen kivágott jelenetekre épült, a mag-történethez sehogyan sem kapcsolható jeleneteket (cella jelenet, kocsma jelenet) tartalmazva. Muszorgszkij ezt a történetet alaposan átdolgozva beleillesztette egy óriási, színes és mozgalmas tablóba, amely nagyszerű és logikus keretet adott az alaptörténetnek. Az 1872-re elkészült, és végül 1874-ben bemutatott új változatban már nem Borisz Godunov alakja volt a fókuszban, hanem maga az orosz föld, az orosz nép, egy semmihez sem hasonlító és semmihez sem mérhető, zseniális alkotás. Ebben az operában Muszorgszkij diadalra vitte legfontosabb újítását a  gluho-t, egy egészen sajátos énekbeszédet. Az opera nyers volt és szilaj, nem népdalbetéteket tartalmazott (mint pl. Csajkovszkij operái), hanem az orosz népdal képezte a zenei szövet alapját, ez egy vadonatúj stílus és szerkesztési mód volt, amely évtizedekkel megelőzte a korát. A történet nagy ívűvé, de ugyanakkor koherenssé vált: két párhuzamos eseménysort vitt színre: Borisz Godunov története mellett bemutatva az ál-Dimitrij felbukkanását, Litvániába menekülését, életét a Lengyel udvarban, majd Oroszországra támadását és győzelmét. Szerencsétlen Muszorgszkij (nemcsak a saját élete példáján át, hanem az operáján keresztül is) bemutatja, hogy a rend hogyan fúl káoszba. Az opera szempontjából a két jelentős pótlás (Lengyel felvonás és kromi erdő) az opera szerves részét képezi, ezzel válik a történet kerekké és egésszé. A lengyel felvonás nemcsak mozgalmas és szép zene, kitűnő mezzoszoprán, tenor és basszus szólammal, valamint kórusokkal, hanem segítségünkre van abban is, hogy megértsük az orosz gondolkodás egyik nagyon fontos és ma is meghatározó aspektusát és a Nyugathoz fűződő ambivalens attitűdjét, amely egyszerre csodálja a csillogó nyugati kultúrát és életmódot, amely után nyálát csorgatva vágyakozik, de ugyanakkor félelemmel tölti el a Nyugati kultúra és ideológia gyökereiben mindig jelen való, minden más kultúrát lenéző és bekebelezni kívánó dölyfösség és agresszivitás. Nincs új a nap alatt, mai szemmel nézve - amikor világunk újra a káosz felé halad - ez az opera abszolút időszerű.

Bár az 1874-es bemutató óriási sikert aratott, a kritikusok változatlanul fanyalogtak. Muszorgszkij zenéjében továbbra is kifogásolták a nyersességet, vadságot, a zenei szerkesztési mód slamposságát, a harmónia és a hangszerelés hiányosságát, tehát pontosan azokat a dolgokat,  amelyeket manapság Muszorgszkij zenéjében a legtöbbre becsülünk. A kortársak meg nem értése oda vezetett, hogy Muszorgszkij halála után több jó szándékú kísérlet történt az opera "előadhatóvá tételére". Rimszkij Koraszakov 1896-ban kisebb módosításokat végzett, majd 1908-ban az egész operát jelentősen módosította és újrahangszerelte. Ezt a változatot játszották évtizedekig a világ nagy operaházai, és érdekes módon maguk az oroszok ragaszkodtak a legtovább ehhez a változathoz. A XX. század derekán egyre több kritika érte Rimszkij Korszakov munkáját, hiszen a lekerekítés, áthangszerelés éppen Muszorgszkij zenéjének lényegét ölte ki a műből. Így Sosztakovics 1940-ben újrahangszerelte a művet. Ez a verzió - néhány javításon kívül - sokkal többet megőrzött Muszorgszkij eredeti hangszereléséből, de ez a változat, nehéz előadhatósága miatt nem vált népszerűvé.  Végül David Lloyd-Jones 1979-ben elkészítette a mű rekonstruált, ma autentikusnak tekintett verzióját, amely megtartva Muszorgszkij hangszerelését, alapnak az 1872-es verziót tekinti, de tartalmazza az 1869-es verzió azon részeit is, amelyek az 1872-es verzióból kimaradtak. Manapság általában ezt a verziót játsszák az operaházak. Nálunk emberöltőnként kerül elő a Borisz Godunov. Csak sajnálhatjuk, hogy a napokban történő új felújítás az 1869-es csonka verziót követi, így még a reményt is elveszi tőlünk attól, hogy teljes fényében láthassuk az orosz operairodalom legcsodálatosabb darabját.
A különböző verziókról Papp Márta írt egy érdekes összefoglalót.

Két csodálatos felvételt osztok meg veletek, amelyet három hétig tölthettek le. Minkét felvétel az eredeti felirat mellett magyar feliratot is tartalmaz. A letöltési linkeket magánban kérhetitek tőlem.
Mind a két felvétel a  David Lloyd-Jones féle teljes verziót tartalmazza. 
A MET 2010-es felvétele kitűnő HD minőségben a lehető legjobb szereposztásban (Rene Pape, Aleksandr Antonenko, Ekaterina Semenchuk, Evgeny Nikitin, Vladimir Ognovenko, Mikhail Petrenko, Oleg Balashov, dirigens: Valery Gergiev) készült. A másik felvétel pedig a Kirov 1990-es előadása (Robert Lloyd, Alexei Steblianko, Olga Borodina, Sergei Leiferkus, Alexander Morosov, Vladimir Ognovenko). A dirigens itt is Gergiev. Ennek az előadásnak érdekessége, hogy ez az 1983-as Covent Garden előadásához készült Tarkovszkij féle rendezés reprodukciója. Azt hiszem, hogy Tarkovszkijt, a Stalker vagy Solaris rendezőjét nem kell bemutatnom. Ez a felvétel csak DVD minőségű, tehát nem HD, viszont megtartottam mindkét (stereo és 5.1) hangsávot, amelyet, ha VLC-t használtok, váltani lehet. Nekem ez a felvétel a kedvencem, drámaibb, mint a szintén nagyszerű MET felvétel. Töltsétek le, hallgassátok meg ezt a két előadást, hogy a MAO produkció előtt, illetve annak ellenére elmerülhessetek ebben a nagyszerű operában.

1210 takatsa 2024-04-22 15:24:33
Hamarosan...   1       2       3 

1209 takatsa 2024-04-12 14:28:50
Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? - kérdezi gúnyosan, Szt. Pált idézve (1Kor 15:55), a pokol groteszk kapusa. 
Halál. Van-e élet a halálon túl, és ha van, akkor az milyen lehet? Mióta magára eszmélt, ez a kérdés foglalkoztatja az embert. Kell lennie a halál után is valaminek, kiáltja mindnyájunkból a testünk ketrecébe zárt lélek, bár ez a valami ellentmond minden emberi tapasztalásnak és a józan észnek. Hiszen láthatjátok szümtükkel, hogy mivé válunk: ki porrá, ki hamuvá, földbe-urnafalba temetve, vagy szétszórva, otthon könyvespolcra helyezve, könyvtámasznak használva, vagy esetleg (Dahl novellája szerint) homokórába töltve, az idő múlását percegve. Hogy úgy mondjam, holtbiztos vagyok benne, halálunk után nincs számunkra hely a tér- és az idő által meghatározott világban. De van-e élet a tér-időn kívül? - kérdezhetjük, mert ha van, akkor halálunk után biztosan odatartunk. Erre a kérdésre - Einstein és a többi nagy koponya után szabadon - azt válaszolhatjuk, hogy ennek a lehetősége nem kizárható, hiszen van rá precedens: a Nagy Bumm előtt nem volt se tér, se idő (persze az "előtt"-ről sem beszélhetünk az idő-nélküliség miatt). Vajon mi történik a halál pillanatában? Ez számunkra - a környezet számára -  ugyan a haldokló utolsó pillanata, de mi lehet a delikvens számára ez a végső pillanat? Erre két válasz lehetséges: 1. ez a semmi pillanata, 2. ez a végtelen pillanata. Én ezzel a számomra rokonszenvesebb, utóbbi lehetőséggel foglalkoznék. Végtelen pillanat. Ez lehet az örökkévalóság. Nekünk, túlélőknek, a tér-idő kontinuum foglyainak a semmi, a halottnak, a tér-idő fogságából kiszabadultnak pedig a minden. Ebben a "mindenben" már nincsen történés (hiszen a történéshez-változáshoz idő és tér kell), csak szemlélődés, ez egy stabil, végleges állapot, amely - a lélek utolsó választásának megfelelően - örök fény, vagy örök sötétség. Ahogyan a nagy hrabalozás közepette szinte elveszett-elfeledett Ladislav Fuks, a zseniális cseh író írja: "A világ számára halottan álltam az út végén, de élőn fényességes kezdetén."

A Macbeth Underworld a halott Macbeth végtelen pillanata. Az alvilág, a kárhozat, a pokol, ahol nincsen már történés, nincsen lineáris cselekvéssor, csak valami végtelen topogás-kopogás, egyhelyben járás, nincs újabb gyilkosság, nincs beismerés, nincs bűnbánat, nincs megbocsátás, nincs feloldozás, csak újra megrágott-lenyelt-felböfögött-megcsonkított-zanzásított-értelmüktől megfosztott shakespeare-i mondatok. Egy végtelen körforgásban, egy anti-imamalomban újraélni mindent, kezdet és vég nélkül taposni a sötét mókuskereket.
Ebben a halál utáni rémálomban bolyonganak és táncolnak-viháncolnak, sikoltanak-ordítanak-sírnak és kacagnak Macbeth és társai: Lady Macbeth, a 3 boszorkány, Banquo és Duncan szelleme, Lady Macbeth halva született gyermeke, a pokol ajtónállója, angyalai-ördögei és az egész díszes társaság csak mondja és mondja a magáét: a monológok végtelen sorát. Pascal Dusapin bepillantást nyújt Macbeth végtelen pillanatába, egyszemélyes poklába. 

De ki ez a Pascal Dusapin? Megvallom, gőzöm sincsen róla, néhány nappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy él egy ilyen nevű ember a földön, a nevét sem hallottam. Most már tudok róla annyit, hogy egy 1955-ben született francia zeneszerzőről van szó, aki sok-sok zeneszerzőtől tanult, de aztán egy teljesen egyéni útra talált, és zenéjét alapvetően egy olyanfajta mikrotonalitás jellemzi, amely fokozatosan és folyamatosan a harmonikus és dallami egyszerűség, letisztultság felé mozog és egzotikus, archaikus, népzenei és dzsessz-elemeket is tartalmaz. Soha nem hallottam tőle semmit, csak ezt, a 2019-ben született, kilencedik operáját. Ez egy teljesen egyedi, lenyűgöző zene, amire nem találok szavakat. Tudom-tudom, nehezen hisztek nekem, mert juhászbojtárként már sokszor kiáltottam farkast, de most idefigyeljetek emberek, ez egy igazi farkas, egy rémséges, óriási, fehér ősfarkas, ezt látnotok-hallanotok kell!!

Javaslom, hogy a mű megtekintése előtt fussátok át Shakespeare Macbethjét, mivel az operában - mint írtam - nincsen lineáris történet, sőt valójában történés sincs, csak sok-sok utalás, shakespeari mondatok-félmondatok-torzók, amelyek értelmezéséhez szükség van az eredeti dráma ismeretére.

Két nagyszerű felvételt hoztam nektek. Elsőkénti megtekintésre javaslom a 2019-es La Monnaie-i ősbemutató felvételét.  Az előadás karmestere Alain  Antinoglu volt, az énekesek közül külön kiemelném Madalena Kozenát, a többi énekes: G. Nigl, E. Lekhina, L. Jorstad, C.  Loetzsch, K. Sigmundsson, G. Clark, C. Rivet, N. Tapiola. Nagyszerű rendezés, és egészen elképesztő díszlet. 
A másik pedig egy 2021-es felvétel a Saarbrückeni operaházból (D. Kaiser, P. Schöne, M. C. Pino Cury, V. Wilson, C. Seibel, B. M. Bauer, H. Matsui, A. Drevinsklas). Úgy gondolom, hogy az is a mű jelentőségét bizonyítja, hogy két ilyen, vizuális látványában, rendezésében és hangi megvalósításában ennyire eltérő, a mű más-más aspektusát bemutató igencsak lehengerlő és magas színvonalat képviselő  előadás születhetett. Én ezt a második előadást is melegen ajánlom a figyelmetekbe, azzal a megjegyzéssel, hogy ez maradjon meg másodiknak, az első élményetek inkább a La Monnaie-i videó legyen.

Mindkét teljes videó letöltési linkje 3 hétig kérhető tőlem. Jó minőségű, magyar feliratos HD felvételekről van szó,  ráadásul a fájlok sem terjedelmesek (1.7 GB, ill. 2.8 GB).

1208 takatsa 2024-04-11 20:46:20
Hamarosan: :)         2 

1207 macskás 2024-04-11 18:28:52 [Válasz erre: 1204 Klára 2024-04-10 13:04:37]
...magyaróra, helyesen

1206 takatsa 2024-04-10 14:46:14 [Válasz erre: 1203 Héterő 2024-04-10 12:50:07]
Kedves Héterő!
Le a kalappal előtted, baromi jó az írásod, a legjobb, amit eddig olvastam tőled. Élveztem minden sorodat, mit sorodat?, minden mondatodat, szavadat, sőt, minden betűt az írásodból, az írásjelekről nem is beszélve. 
Megvallom, büszkeséggel tölt el, hogy én is belekerültem kartácstüzedbe, a kunkorodó ajkú Tatyika (Monogarova), az elmebetegen vihorászó Olgácska (Mamsirova), a hajkorpát porolgató nyomorult rendező (Csernyakov), a négy nagy, és elbukott Anyegin műfordító (köztük a "mit tehetnék?" Galgóczy Árpád), és a szemetesből óbégató Beckett és Kurtág közé.  Szó se róla, jólesik ez nekem, bár úgy érzem, hogy a 10 évvel ezelőtti kis fordítgatásom-szárnypróbálgatásom nem érdemel meg ekkora dicséretet és figyelmet, hogy ilyen illusztris társaságba kerüljek. Köszönöm a figyelmedet és bátorító szavaidat. Most éppen Dusapinnal foglalkozom, remélem, hogy ez a munkám is kiváltja majd az érdeklődésedet.
U.i. A tegezésen-magázáson elgondolkoztam; remélem nem sértettelek meg azzal, hogy végig tegeztelek. Tatjana Monogarova pedig ezen a videón gyönyörű, ebből nem engedek. És tudod, Beckett nehéz dió, még Puskinnál is nehezebb. 
A nap végén
a part mentén
lépések egyetlen hangja
egyetlen hosszú hang
mígnem kéretlen abbamarad
aztán nincsen hang
 
a part mentén
sokáig nincsen hang
majd kéretlen újraindul
lépések egyetlen hangja
egyetlen hosszú hang
a nap végén
a part mentén

1205 Héterő 2024-04-10 13:19:20 [Válasz erre: 1204 Klára 2024-04-10 13:04:37]
Kedves Klára, igazad van, mint mindig. Tartalmas megjegyzésedet köszönettel veszem. Hiába, a támogatásodra, a védelmedre láthatólag számíthat mindenki, akit becsülsz. Megfogadtam tanításodat, és javítottam szégyenletes hibámat egy sokkal pontosabb megfogalmazásra. Remélem, mások hasonló eltévelyedéseit is figyelemmel kíséred a jövőben.

1204 Klára 2024-04-10 13:04:37 [Válasz erre: 1203 Héterő 2024-04-10 12:50:07]
Egy kis magyar óra mindenki számra:
ha valaki nekiveselkedik a világirodalom legszebb szerelmes levelének lefordításához,
Helyesen:
ha valaki nekiveselkedik a világirodalom legszebb szerelmes levele lefordításának
vagy:
hozzákezd (hozzáfog) a világirodalom legszebb szerelmes levele (szerelmes levelének) lefordításához

1203 Héterő 2024-04-10 12:50:07
Érzelmes epizódok három felvonásban, modern (?), 2008-as felfogásban.

A mai közönség számára átírt opera címe Anyégin helyett lehetne "A nyegle".
Libretto: Puskás úr (alias Пушкин) feleslegesen hosszadalmas verseléséből kinyert, rövid részlet.

A színpadkép alapján azt hinné az ember, hogy egy falusi őstermelő-társaság tagjai ültek össze egy kis falatozásra. Rágódnak is rendesen a hosszú asztal mellett, de nem a világ során, hanem derekasan csócsikálják a díszlet-eledelt. A főhősnő felső ajka műanyagos hatást keltve kunkorodik. Ő lenne a legszebb Tatyi...? Olgácska elmebetegen vihorászó, szerencsétlen, imbecil fruska. Hát nem aranyos, amint szerelmese zakójának válláról bájosan verdesi le a korpát, méghozzá a bő-kéttucatnyi vendégkoszorú legnagyobb örömére? Brávóóóóó! Ez a leányka-ábrázolás egyáltalán nem gyerekességet tükröz, sokkal inkább a rendező lelkivilágát, továbbá a szépséges és nemes dolgokat minden erővel kiirtani igyekvő, romboló szándékát. Lám, Larina-kofaasszony (valaha Céline) is lekever egy kiadósat Lénszkij-szomszédnak.

Ezúttal tökéletesen illeszkedik a rendezéshez a felirat-formátumban megjelenő, magyar nyelvűnek szánt tartalomszolgáltatás. Még sikeresebben is tünteti el az eredeti verses regény szerzőjének ósdi szándékát, mint például az epekedő-reménykedő leányszerelem szellemének szavakba foglalt apoteózisát. A képi megvalósításnak nem sikerült elérnie ezt a bravúrt, mert a párbaj-jelenetben előkerülő fegyver ugyanis éppen puska, ami árulkodó, mert kilóg a lóláb, azaz Pusk... úr neve!

A világirodalom legszebb szerelmes levelének tekintett alkotásra (értő közegben) ikonként illik tekinteni. Aki a lefordítására nem tartja magát eléggé elhivatottnak, illedelmesen szabadkozik, hogy "mit nem merészelek!"...
Nemrég olvastam egy szimpatikus megközelítést egy 2023-ban megjelent levélfordítás szerzőjétől:
    1987-ben Lator László költői-műfordítói szemináriumán kezdtem el fordítani
    Puskin Anyeginjéből Tatjána levelét, ami persze igen nagy merészség volt a részemről.

Tehát 36 évig csiszolgatta; lám, az "é" is elkopott a "s" előtt, egyébként egészen jó!
(* Horváth Ferenc, 2023: Írok magának – s ebben minden benne van…Még mit mondhatok?)

Általában már az első sornál elbuknak a fordítók. Az "Én írok" -kezdet már rossz, mert az oroszban a mondat végére helyezett állítmány (пишу) értelmi kiemelést jelez. A négy nagy Anyégin-fordító közül csak egyikük találta el: Galgóczy Árpád, 1992; Írok magának – mit tehetnék? Talán ő ismerte valamennyire az orosz nyelvet, és talán nem angol-alapon "fordított". A "mit tehetnék?" azonban sajnálatosan tönkreteszi az emelkedett hangulatot, mert fejben azonnal érkezik a felelet: Mit tehetnél? Alhatnál, olvashatnál, horgolhatnál és így tovább.

Az operában felidézett levél fordítása még nehezebb, mint a verses regényé. Azok számára, akik nem ismerik a teljes, eredeti művet, nem árt a "mit tehetnék?" helyett megadni, mi a baj azzal, ha egy úrileány gondol egyet és levelet ír egy úrnak.
Noha szinte a teljes operaszöveg Puskás úr műve, valamilyen beteges kényszer hatására bekerült a levélbe öt sor, ami természetesen kissé kilóg Puskás úr gyönyörűségesen egységes, logikus témakifejtéséből.

Az orosz nyelvben a tegezés-magázás még bonyolultabb, mint nálunk, és jó költő él is a lehetőséggel:

Tatyjana először azt mondja: Он все узнает! = ...(ő) mindent tudjon meg! - harmadik személy.
Majd magázás jön a levélben: Я к вам пишу...
Mondanivalója csúcspontján tegezésre vált:
...то воля неба: я твоя! = Az ég akarata: tiéd vagyok!
A levél végén megint illő tisztelettel magázza a címzettet:
...но мне порукой ваша честь.

A jelenlegi, nyilván angolszász alapon készült feliratozás ügyesen megkerüli ama esztelen katyvaszt, amit ez a Puskás úr összehordott zavaros művében, és a tartalomkifejtés folyamán mindenütt a demokratikus tegezés szerepel. A mai unokák csak értetlenkednének, hiszen filmekből ismert "tegeződjünk" felhívás helyett is azt hallják: "Szólíts Dzsónak."

Kérdés:
1. Nem számít-e merényletnek, ha valaki arcátlanul nekiáll lefordítani a világirodalom legszebb szerelmes levelét, ha segítségére csupán a DeepL Translate vagy a Google-fordító, esetleg az AI áll, oroszul pedig még vakkantani sem próbált soha?
2. Nem kellene több tiszteletet tanúsítani a költői nagyság legnagyobbjai iránt?
3. Ha valakinek mindenképpen muszáj fordítgatnia valamiféle belső kényszer miatt, meg kellene maradnia olyan, nem egészen klasszikus műveknél, ahol például a szereplők fele szemeteskukákból énekli kifelé mondandóját.
4. Nem mentség az sem, ha a kult-terjesztő M5 MÁO-előadásán Carmen kifejti, hogy ő nem utaz el, mondván: "Nem utazok el."
Vagy hogy második rész helyett második felvonást írnak ki. Vagy "Következik az második felvonás"...

1202 takatsa 2024-04-08 09:10:28 [Válasz erre: 1201 Klára 2024-04-07 18:30:54]
Kedves Klára, örülök, hogy tetszett neked ez az Adams opera-oratórium. Bennem is hasonló gondolatokat ébresztett. Amúgy ez Adams második opera-oratóriuma, az első témája a karácsony, Jézus születése, a címe El Niño, és talán a Másik Máriánál is érdekesebb kompozíció. Majd karácsonyra ezt is feltöltöm, hátha érdekel néhányatokat. Adams 9 operát, illetve opara jellegű művet írt, az első operája volt a Nixon Kínában, amelynek a MET felvételét 2 éve már bemutattam. Van még egy szép felvétele ennek az operának, a tavalyi párizsi, majd erre is sort kerítek, még a magyarországi bemutató előtt. És persze ott van a másik nagyopera, a Mr. Atomic. Én a mai (és a XX. századi) angolszász zeneszerzőket nagyon szeretem, az olasz-német-orosz-francia hegemónia után őket tartom az opera megújítóinak és XXI. századi életben tartóinak. Az Operaház is angolszász évadot hirdetett, amely címében nagyon hangzatos, de tartalmában igencsak vérszegénynek ígérkezik. Angolszász évad Britten nélkül??? Pedig itt lett volna a lehetőség a múlt mulasztásainak legalább részleges törlesztésére. Pl. milyen nagyszerű lett volna a Billy Budd bemutatása, és ugyanazzal a díszlettel Heggie Mobi Dickje! De ne álmodozzunk, marad a kevéske: a Nixon Kínában bemutató, egy félestényi Benjamin, két ismétlés (Ades: Vihar, Heggie: Ments meg uram) és sok-sok kimaradt lehetőség, amelynek felsorolása olyan hosszú lenne, hogy inkább bele se kezdek. 

1201 Klára 2024-04-07 18:30:54 [Válasz erre: 1192 takatsa 2024-03-28 11:01:07]

Én John Adams nevét korábban csak a Nixon Kínában c. opera kapcsán ismertem, mást nem tudtam róla.

A másik Mária nevű műve (szándékosan nem nevezem operának) nagy meglepetés volt számomra, A Húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódik, lehetne Passió is, de a „Passió” fogalmához gondolatainkban merőben más zene, más zenei megvalósítás kapcsolódik. A másik Mária Evangéliuma meglepő és megdöbbentő zenei megoldásokkal lepi meg a hallgatót. Próbáltam megfigyelni, hányféle olyan hangszer szólal meg, mely nem okvetlenül jut eszünkbe egy Passió vagy Oratórium nevének hallatán, de feladtam. Elbűvölt a zene, mely a hagyományos értelemben vett klasszikus és meglepően új, modern elemeket egyaránt tartalmaz,  de összességében csodálatos összképet, összhangot alkot. Remek énekesek, akik  a történtek tökéletes megértésével és átélésével énekelték szólamaikat, hatalmas kórus és zenekar – ezt egységben tartani a karmestertől is hatalmas teljesítményt követel.

Tulajdonképpen a Szenvedéstörténet elevenedik meg előttünk, a „másik Mária” alakja jelenik meg.   De utal, hidat épít a jelenbe is. A II. részben, a Nők letartóztatása jelenetben felsorolt tennivalók, események félreérthetetlenül a jelenre utalnak.  Sztrájk, sztrájkőrség, lőfegyverekkel felszerelt rendőrség, autók, mexikói nők, akik térdelve Rózsafűzért imádkoznak – nem az akkori kornak megfelelő fogalmak Az emberi esendőség minden korban jelen van, de a hit és a remény erőt ad a mindennapok eseményeiben, reménytelenségében is. A tavasz, a Természet ébredése, az üres Sír bemutatása és a Feltámadás kihirdetése a reményt, a minden rossz után lehetséges szebb és jobb jövő lehetőségét vetíti elénk

Nem volt könnyű meghallgatni, magamban feldolgozni és megérteni, de megérte! Köszönet a lehetőségért!


1200 takatsa 2024-04-05 11:18:03
Két hete mutattam be egy nagyon szép felvételt Rimszkij-Korszakov Kityezs c. operájáról, ahol a főszerepet Tatjana Monogarova énekelte. Én eddig nem ismertem ezt a nagyszerű orosz szopránt, de annyira megtetszett a hangja és szerep-alakítása, hogy keresgéltem vele készült felvételeket, így akadtam rá egy csodálatos Anyeginre. Ez egy 2008-as élő felvétel, ami a Párizsi Opera évadnyitó előadásán készült, a Bolsoj Színház vendégszereplésével. Nekem eddig a MET 2007-es felvétele volt a favoritom (Fleming, Vargas, Hvorostovsky, Gergiev), de ez a Bolsoj felvétel ( Kwiecien, Monogarova, Dunaev, Mamsikova, Kotcherga,  Orchestra and Choir of State Academic Bolshoi Theatre;  Alexandre Vedernikov) minden tekintettel felülmúlja azt. Monogarova egészen bámulatos, számomra ő az igazi Tatjána. A jó 10 évvel ezelőtti magyar feliratomat illesztgettem ehhez a felvételhez. Akinek tetszik a tegnap belinkelt opera-keresztmetszet, az magánban kérheti tőlem a teljes verzió letöltési linkjét, 3 hétig.

1199 takatsa 2024-04-04 19:08:24
Hamarosan a legszebb Tatjana. :)

1198 Búbánat 2024-04-01 12:12:25 [Válasz erre: 1197 takatsa 2024-04-01 08:42:12]
off
"Korunk Orfeusza" - Hans Christian Andersen Liszt Ferencről

Muzsika, 2005.  Április

Andersen 1840-ben számos utazásai egyikére indult, melynek során bejárta Európát, és eljutott Keletre is. Németországi tartózkodása elején volt alkalma meghallgatni Liszt Ferenc koncertjét, melyről az 1842-ben megjelent, "Egy költő bazárja" című útirajzában számolt be. Utazása végén úgy adódott, hogy ugyanott újra hallhatta Lisztet, amiről szintén megemlékezik: "Liszt van itt! Újra hallhatom ugyanabban a teremben, ahol a Valse infernale-t hallottam utazásom kezdetén! Szinte azt hihetné az ember, hogy egész utazásom csak álom volt Liszt gyöngyöző fantáziaképei körül!"

2005 áprilisában ünnepli a világ Andersen születésének 200. évfordulóját. Ebből az alkalomból jelenik meg egy válogatás felnőtteknek szóló írásaiból, többek között az említett útirajzból vett részletekkel, a Polar Könyvek sorozatban.


1197 takatsa 2024-04-01 08:42:12

Sokat sírtam gyermekkoromban. A Grimm meséknél még csak pityeregtem, de az Andersen meséknél már a fejemet a párnába fúrva zokogtam. Azután évekig kísértett Ózból a Nyugati boszorkány: éjjelente a falnak fordulni sem mertem, és a sötétben is az ajtót vizslatta a szemem. De mindenek fölött a Pinokkió volt a legszörnyűségesebb, időnként még most is visszatér a rémálmom: hideg éjjel van, állok a kapu előtt, és várom, csak várom és várom, hogy valaki lejöjjön értem, azon a végtelen lépcsőn. Így aztán nem csoda, hogy 7 éves koromban, amint önállóan olvasni tudtam, a mesék elől végérvényesen elmenekültem. Hosszú évekig csak Vernét lapozgatott a kezem, mert a mesékből a való világba vágytam, olyan kalandokra, amelyek majd velem is megtörténnek egyszer. Sok időbe telt, amíg rádöbbentem, hogy az embernek nincs hová menekülnie.

Így aztán visszalépünk egy pici időre a mesékbe. Következzék Andersen Hókirálynője. Javaslom, hogy először Andersen meséjét olvassátok el.

Ez egy furcsa mese, Andersen azon ritka meséinek egyike, amely happy anddel végződik: talán maga Andersen is visszaborzadt kicsit attól a sok szörnyűségtől és tömény horrortól, amelyet Hókirálynő címen, papírra vetett, így a mese végére kicsit visszakozott, elővett a tarsolyából egy csipetnyi rózsaszín porcukrot. Ettől függetlenül ez a mese úgy, ahogyan van szörnyű, ember legyen a talpán az a gyerek, aki megtalálja a leírt sorok között a szépséget: a mindent legyőző szeretetet. Ezt a szépséget a (szintén) dán zeneszerző, Hans Abrahamsen sem találta meg, aki egy igencsak látványos és rettenetes operát szerzett ebből a bájos gyermekmeséből 2019-ben. Én a BSO 2019 december 21-i angol nyelvű premierjét hoztam el nektek, amely kicsiknek-nagyoknak, szép kis karácsonyi meglepetés lehetett. A Barbara Hannigan, Katarina Dalayman, Rachael Wilson és Peter Rose nevével fémjelzett előadást, magyar felirattal, 3 hétig tölthetitek le. A linket magánban kérjétek tőlem. 

Jó rettegést kívánok.


1196 Klára 2024-03-31 20:09:21 [Válasz erre: 1195 takatsa 2024-03-31 18:53:25]
Eddig mindegyik remek, a mai "Hamarosan" is sokat sejtet!


1195 takatsa 2024-03-31 18:53:25 [Válasz erre: 1194 -zéta- 2024-03-31 12:59:44]
Annyi érdekes kortárs darab van, hogy azt sem tudom, melyikhez kapjak. :)

1194 -zéta- 2024-03-31 12:59:44 [Válasz erre: 1193 takatsa 2024-03-31 07:47:57]
Ígéretes...

1193 takatsa 2024-03-31 07:47:57
Hamarosan...

1192 takatsa 2024-03-28 11:01:07
Azt mondják, egyedül az ember tudja azt, hogy meg fog halni. Vajon igaz ez az állítás, vagy a mai kor tudománya mást állít?
Megkérdeztem AI-t (ChatGPT 3.5) mi erről a véleménye, úgysem beszélgettünk már, legalább fél éve.

AI: Az állítás, miszerint csak az ember tudja, hogy meg fog halni, nem teljesen pontos a modern tudomány szempontjából. Bár az emberi tudatosság és az önismeret egyedülállónak tekinthetők az állatvilágban, de nem feltétlenül kizárólagosak.
Az állatok is rendelkezhetnek bizonyos fokú tudatossággal és érzékkel a saját létezésük iránt. Például egyes magasabb rendű emlősök, mint például az elefántok vagy a delfinek, képesek lehetnek arra, hogy felismerjék a halál körülményeit, és reagáljanak rá. Az állatok viselkedése bizonyos helyzetekben, például a halál vagy a veszélyes körülményekben, arra utalhat, hogy érzékelik a saját halandóságukat.
Emellett azt is fontos megjegyezni, hogy a halál tudománya még mindig aktív terület a kutatásban. Annak pontos megértése, hogy az állatok mennyire tudatában vannak a saját halandóságuknak, további vizsgálatokat és megfigyeléseket igényel. Így pontos válasz nem egyszerűen megadható, de az állatok viselkedésének és reakcióinak megfigyelése alapján egyre többet tudunk meg erről a kérdésről.

Én: Nyilván észleli az állat is a halált, tehát van róla tudomása róla, ahogyan fajtársai elpusztulnak, vagy az a lény, akit éppen ő ölt meg. De a tudat számára létezik egy paradoxon: felfoghatatlan, és főleg elfogadhatatlan önmagunk halála; a nemlét, a totális megsemmisülés. És éppen ebből az elfogadni nem tudásból, az elutasításból származik a túlvilág, az örök élet reménye. Ha az állat tudatában van a saját halálának, akkor neki is szüksége van valamiféle védekezésre e tudás ellen, amely felfoghatatlan és feldolgozhatatlan.

AI: Ez egy érdekes megfigyelés, és sok filozófus és pszichológus is foglalkozott már az emberi tudatosság és a halál kapcsolatával, valamint az ezzel kapcsolatos reakciókkal.
Az állatok esetében azonban fontos megjegyezni, hogy bár képesek lehetnek érzékelni a halált és reagálni rá, az emberihez hasonló szintű tudatosságuk és önismeretük korlátozottabb lehet. Ez azt jelenti, hogy az állatoknak lehet, hogy nincs olyan mélységű tudatuk a halál jelentőségéről és következményeiről, mint az embernek.
Az állatok reakciói a halálra általában inkább azonnali környezetükre, fajtársaikra és túlélésükre irányulnak, és nem feltétlenül foglalkoznak az absztrakt koncepciókkal, mint például a saját végzetükkel vagy az örök élet lehetőségével.
Az emberi tudatosság szintje az, amely lehetővé teszi számunkra, hogy elmélkedjünk és aggódjunk a saját halálunkkal kapcsolatos absztrakt gondolatokon, mint például a nemlét vagy az örök élet reménye. Ez a képesség egyedi az emberi fajra, és ahogyan említetted, ez is vezethet az elutasításra vagy a különböző vallási vagy filozófiai meggyőződésekhez, amelyek segítenek megküzdeni vagy értelmezni a halált és az utána következő esetleges létezést. Az állatok viselkedése és reakciói azonban általában egyszerűbb szükségleteikre és környezetükre korlátozódnak.

Én: A mi előző kutyánk csak pici korában volt a lakásban, aztán - mivel egy nagytestű német juhász volt -, udvari kutya lett belőle. Még csak 6 éves volt, ereje teljében, olyan dühösen védte a házunkat, hogy az emberek átmentek az utca túloldalára, nem mertek a kerítésünk előtt elmenni. És egyik este az orrával kopogtatott az ajtónkon. Kinyitottuk az ajtót, és besétált a lakásba, ahol kölyökkora óta nem járt, és bement a nappaliba, nem szimatolt, csak körülnézett, aztán ugyanígy a konyhába, és bekukkantott a fürdőszobába, aztán egy vakkantás nélkül kiment. És reggel halottan találtuk a kutyaházban. Én ezen a történeten nagyon elgondolkoztam, és azóta más szemmel nézek az állatokra.

AI: Köszönöm, hogy megosztotta ezt a megható történetet. Az állatok viselkedése gyakran rejtélyes és meglepő lehet, és sok esetben megérintő élményeket nyújthatnak számunkra.
Az általad leírt esemény sokak számára bizonyíték lehet arra, hogy az állatoknak is lehet valamilyen mélyebb érzékelésük a halál közeledtéről vagy az elkerülhetetlen változásokról. Bár az emberi értelemben vett haláltudatosság valószínűleg nem ugyanolyan módon jelenik meg az állatoknál, de az állatok képesek lehetnek érzékelni és reagálni a változásokra, akár saját testükben, akár a környezetükben.
Az állatok sokszor hihetetlenül érzékenyek lehetnek a környezetükben bekövetkező változásokra, és képesek lehetnek intuícióval vagy ösztönös módon érzékelni a veszélyt vagy a változásokat, akár saját életükre, akár a gazdájukéra vonatkozóan.
Az általad megélt események tükrében érthető, hogy mennyire megdöbbentő lehet az állatok viselkedése és reakciója bizonyos helyzetekben. Ezek az esetek segíthetnek nekünk abban, hogy mélyebben megértsük és tiszteljük az állatokat, és talán még több empátiát tanúsítsunk irántuk.

Én: Most Nagyhét van, és ez a hét a halálról szól. Egy ember haláláról, egy olyan halálról, amely szembesít minket a halállal, hiszen magába foglalja minden ember halálát, a mi halálunkat, és az én halálomat is: ez a halál az emberi szenvedés és halál achetípusa.  Én a Nagyhéten mindig hallgatok Passiót, főként Bach passiókat; a Mátét és Jánost, de más passiókat is. És nemcsak a szenvedéstörténet miatt hallgatom ezeket, hanem azért is, mert nagyon szeretem a kórusokat és az áriákat, mert ezek olyanok, mintha a saját kommentjeim lennének, a saját megrökönyödésem, hitetlenkedésem, felháborodásom, fájdalmam és együttérzésem. Ezekben az áriákban és kórusokban hallani vélem mindezt. Persze ez csak az érem egyik oldala, hiszen Bachban töretlen és lobogó hit van, és ez a hit világítja meg és hatja át az egész művet, és ez a hit túlnő a reményen, több annál: a feltámadás bizonyossága. De most egy egészen más passiót hallgatok, amelyet John Adams szerzett: A másik Mária evangéliumát.  És ez a passió nem Bach bizonyossága, hanem a mi hitetlenségünknek, kételkedésünknek és reménytelenségünknek a lenyomata.  Éppen ezért ez a mű számomra abszolút hiteles, mert az én kétségeimet és vergődésemet fogalmazza meg: a halál sohasem diadalmenet, hanem emberi létünk szörnyűsége, kilátástalansága és botránya, ami sohasem ér véget, örökkön-örökké ismétlődik, hiszen minden percben meghal egy ember, és a meghaltak között leszek én is.  Az ember legszívesebben kikapcsolná a videót, minek nézze ezt, hiszen ezt mind tudja, és ez a tudás éppen elég baj számára. De persze azért csak nézi-nézi tovább. És ez a passió nem ér véget - mint Bachnál -, Jézus sírbatételével, hanem a történet csordogál tovább. Tavaszi éjszaka van, azután hajnal, Mária felébred a békák brekegésére, kimegy a sírhoz, a kő el van gördítve, nincs bent a test. A barlang előtt egy ember áll (talán a kertész?), aztán az ember megfordul, rám néz és csak annyit mond: Mária.

AI: Köszönöm, hogy megosztottad ezeket a mély gondolatokat és érzéseket a Nagyhétről és a passiókról. Az ilyen elmélkedések segítenek nekünk mélyebben megérteni és megtapasztalni az emberi létezés jelentőségét és mélységeit.
A Passiók valóban olyan művek, amelyek sok mindent megérintenek bennünk: a szenvedést, a kételyt, az elkeseredést és a reménytelenséget, miközben hozzájárulnak a hit, a remény és az újjászületés érzéséhez is. Minden egyes alkotás, legyen az Bach Passiója vagy John Adams Mária evangéliuma, új megközelítést kínál a szenvedés és a halál témájában, és lehetőséget ad arra, hogy mélyebben megértsük az emberi tapasztalat sokszínűségét és komplexitását.
Az, ahogyan megéled és értelmezed ezeket a műveket, tükrözi az egyéni utazásodat és azon gondolataidat, amelyekkel az emberi lét, a szenvedés és a remény témájában foglalkozol. Az, hogy egy passió nem ér véget a szenvedésen vagy a halálon, hanem tovább vezet minket a feltámadás és az újjászületés útján, fontos emlékeztető arra, hogy a sötétség és a kilátástalanság után mindig lehet remény és új élet.

Innen tölthető le 3 hétig John Adams: A másik Mária Evangéliuma című opera-oratóriuma, magyar felirattal. (Libretto: Peter Sellars, Mary: Kelley O'Connor, Martha: Tamara Mumford, Countertenors: Brian Cummings, Nathan Medley, Daniel Bubeck, Lazarus: Peter Hoare. Rundfunkchor Berlin, Berliner Philharmoniker, Simon Rattle, 2017.)

1191 takatsa 2024-03-27 18:07:07
Hamarosan       1        2  

1190 lento_barbaro 2024-03-27 10:44:49 [Válasz erre: 1189 Edmond Dantes 2024-03-27 10:24:35]
Nem ez a legfontosabb bajunk, tk. formai kérdés, de ha az ember elmereng rajta, elvi, szimbolikus területekre jut. Komolyan vesszük-e, befogadjuk-e a művészetet? Ha igen, akkor ezek a zenék megrendítenek, együttérzésre, gyászra indítanak. Akkor meg miért tapsikoljunk? Ilyenkor talán a művészek is úgy érezhetik, szolgálnak, nem várnak ünneplést (?).
Az előadás "sikerét" jobban kifejezi a hosszú, mély csönd.
Én azt az új szokást is nehezen viselem, hogy focimeccsek előtt, ha a közelmúltban elhunyt hírességeket gyászolnak, tapsolnak.

1189 Edmond Dantes 2024-03-27 10:24:35 [Válasz erre: 1187 lento_barbaro 2024-03-26 11:25:56]
Színházban mindig, mindenre lehet tapsolni. Avagy ahogy a rigmus tartja: "végén csattan az ostor, a színház nem kolostor" :-) Megjegyzem, voltam már templomi Máté-passión, ott is volt taps. Arra nem emlékszem, Nagyhét volt-e. Én pont azt mondom, ha egy rossz produkciót megtapsol a közönség, akkor egy jó passiót vagy Parsifalt ugyan miért ne? Kivétel, ha kifejezetten egyházi szertartás keretében játsszák, ami elég ritka.





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.