1269takatsa2024-11-26 17:47:44 [Válasz erre: 1268 gezakadocsa 2024-11-26 16:54:51] Köszönöm szépen kedves Géza, a visszajelzést. Reménykedem, hogy a gondolatébresztő soraid hatására más is kedvet kap a teljes opera letöltésére és megnézésére.
1268gezakadocsa2024-11-26 16:54:51 [Válasz erre: 1267 takatsa 2024-11-25 13:10:31] Nagy élménnyel ajándékozott meg Takatsa társunk ezzel a Weinberg-operával! Magam egyáltalán nem ismertem a szerzőt, s azt sem tudtam, hogy ez az opera létezik, azt pedig még kevésbé, hogy Salzburgban adták idén. Dosztojevszkijre tekintettel jelentkeztem nála. Nem vagyok megrögzött opera-rajongó, még kevésbé a modern operáé, de ez elkápráztatott. Hozzáteszem, hogy a mű -az ilyen adaptációknál természetes módon- itt-ott eltér a regénybeli hangsúlyoktól, de a saját koncepcióját elég következetesen és jól érthetően viszi végig, mégpedig kiváló rendezői fogásokkal, apró utalásokkal és remek színészi-énekesi alakításokkal. Újra és újra fölfedezhetőek ezek a momentumok az előadásban, s mindezt a zene tökéletesen alátámasztja. Nincs a műben egyetlen dallam sem, amire egy meghallgatás után emlékezne az ember; nem fülbemászó, de nem is tolakodóan vagy agresszíven modern(kedő). Bizonyos részeknél észrevehető ismétlésféle, legalábbis a hangulatban és a hangszerelésben, de ez csak fokozza a hatást. (Gondoljunk csak a Ring ismétléseire.) Leginkább zenedrámának éreztem, de nem a romantika vagy a XX.század elejének zenei eszközeivel. Ezzel szemben kellő hangsúlyt kapnak Dosztojevszkij nagyszerű gondolatai, amikből sokkal több jelenik meg, mint egy átlagos, amúgy igen szép és népszerű híres opera összeadott tucatjában akár, ahol egyszerű, sokszor hihetetlen szerelmi vagy bosszú-történet a "mondanivaló". Talán Aglája van túl operásítva a regényhöz képest (nem indokolt kellően Miskin szerelme iránta, nem adta a regénybeli ideális alakot, inkább hasonlított párbeszéde Nasztaszja Filipovnával a Karamazov testvérekbeli Katyerina-Grusenyka találkozáshoz), s a címszereplő is összetettebb figura az alapműben. Ezzel együtt ők is remekül játszottak és énekeltek, s tökéletesen megfeleltek a rendezés koncepciójának, ami föltételezem, hogy szinkronban lehetett az operával. Itt érdemes megjegyezni, hogy nem mindegyik énekes volt a neve alapján szláv származású, de senkinél sem tűnt föl rossz orosz kiejtés. Jepancsin tábornok felesége tért el legjobban a regénybeli alaktól, s nemcsak megjelenésével és stílusával. (Elég utalni ezzel szemben a regény megrendítő zárójelenetére, ahol ő van.) A többségében föltehetően nem keleti közönség persze nagyon értékelte az ő alakítását is... Lebegyev talán túlzottan főszereplő az operában, ellenben alakítója ennek tökéletesen meg is felelt minden szempontból, s a vele kapcsolatos apróságok (pl. lakkozott körmei, mozgása stb.) még jobban kiemelték ezt. A Staatsoper kórusának férfitagjai (köztük sok ázsiai arccal) természetesen csakúgy tökéletesek voltak, mint a szimpatikus és szerény vendégkarmesternő által vezetett Bécsi Filharmonikusok.
A végén érdemes volt megfigyelni, hogy a -méltán- nagy siker során a főszereplők a többieket is megtapsolták, hogy azután úgy záruljon az egész, amiről a magamfajta vasfüggönyön innen fölnőtt már nem fiatalnak a hajdani pártkongresszusok jussanak eszembe, amikoris a résztvevők állva és szűnni nem akaró tapssal fogadták az aktuális főelvtársat, aki egy idő után maga is tapsolni kezdett...
Nálam viszont Takatsa érdemel külön tapsot, hogy fölhívta a figyelmet erre a műre és erre a szinte tökéletes produkcióra, s azért is, mivel ennél a műnél különösen jelentős a szöveg értése.
1267takatsa2024-11-25 13:10:31
Ez
az ember nem normális. Egy féleszű, síkhülye, idióta, elmeroggyant, balfácán,
hibbant, elmebeteg, eszelős, korlátolt, buggyant, agyatlan. Egy degenerált
kretén, húgyagyú, lökött, tébolyult, egy igazi balek, ügyefogyott lúzer, egy
balfék, örök vesztes, egy barom, egy sügér, egy zokni, egy félcédulás
tápos.(Mennyi jelző egy fogalomra, és ez egyáltalán nem véletlen.) Mit akar itt
egy ilyen ember? Még, hogy szeressünk mindenkit, legyünk együttérzők,
bocsássunk meg mindent és tartsuk oda az arcunk másik felét is? Hát mivé válna
akkor a világ? Győzne mindenhol az ármány és a gonoszság. Nem! Erősnek kell
lennünk, semmit sem szabad eltűrnünk, vissza kell csapnunk, minden sértést meg
kell torolnunk. Mert a világ ilyen, az erős győz, a gyenge elbukik; "légy bátor
és erős", ezt írja a biblia is (Józsué 1:9).
Dosztojevszkij
860 oldalas regényében egy félkegyelmű, ágrólszakadt, epilepsziás herceg,
amolyan halandó jézusféle, bolyong a XIX. századi Oroszországban, a hétköznapi
nagy- és kis gonoszságok világában, ahol mindenki a más kárára akar
érvényesülni, pénzt, hatalmat, boldogságot szerezni. Ez az ember pedig csak néz
szelíden, mindenkire egyforma figyelemmel, hallgat és bólogat, majd beszél,
naivan, szelíden, szeretettel, csendesen. Aztán kis pénzhez jut, amit
viszonzást nem várva osztogat, a maga módján mindenkin próbál segíteni, a
pétervári Mária Magdolnát is magához emeli. Ez az ember jó. Jó. Csak úgy egyszerűen,
minden további jelző vagy határozószó nélkül. Mire mehet a jóság a világban, és
hogyan viszonyulunk a jósághoz mi, a föld gyermekei? Meglepődünk. Mi ez? Ez
hogyan lehet? Egy kicsit szíven üt minket. Ilyen is lehet? Aztán gyanakodni
kezdünk. Ez nem lehet igaz. Hátsó szándékot keresünk. De nem találunk semmit,
ez tényleg ilyen, egy igazi, felhőkben járó balek. A magunk önző módján kicsit
szeretjük is, hiszen hasznos a számunkra; pénzt kérhetünk tőle, és kiváló lelki
szemetesláda. De a jósága azért kezdettől piszkálja a csőrünket, hiszen nem
tudjuk szeretni azt, aki mindenkit szeret. Ne másokat, hanem csak engem
szeress, és az ellenségeimet te is gyűlöljed! A belőle áradó jóság, szakadás a sötét világunk szövetén, ahonnan
beáramlik a fény, és ebben a fényben meglátjuk magunkat, ahogyan tükröt tart
elénk. De a sötétség nem tűri, és kiveti magából a fényt. A gyűlöletünk ebből
ered és a jóságnak pusztulnia kell. Ez történik minden félkegyelművel. Azt
hiszem, hogy Weinberggel is valami ilyesmi történhetett, nem véletlen, hogy
hatodik és egyben utolsó operájának témájához Dosztojevszkij regényét
választotta.
Weinberg,
a Hitler elől Sztálinhoz menekülő zsidó-lengyel-majd szovjet zeneszerző
élettörténete meglehetősen viszontagságos volt. Éjjel-nappal mást sem csinált
egész életében, csak zenét írt, de a zeneszerzés akkoriban veszélyes mulatság
volt a Szovjetunióban, nem volt benne sok köszönet. A Lubjankai börtönt is megjárta,
ahol mindent bevallott, még azt is, hogy moszkvai lakásából alagutat ásott
London felé, és egyedül csak Sztálin halálának köszönhette azt, hogy életének nem
egy tarkólövés vetett véget. (Bár lehet, hogy azzal járt volna legjobban.)
Pedig igyekezett ő jó szovjet zenét írni, de valahogyan nem vitte rá a lélek,
vagy az is lehet, hogy nem volt hozzá elég tehetsége. Sorra írta kamarazenei
műveit, amelyeket hazájában itt-ott bemutattak, és sok-sok zenekari művét, az
íróasztala fiókjának. Elismertséget és némi pénzt viszont csak a film- és
cirkuszi zenéje hozott, tulajdonképpen ez volt a kereső foglalkozása, egész
életében ebből tartotta fenn magát és a családját, és szerény
ismertségét-elismertségét is ennek köszönhette. Legismertebb
filmzenéje az Utolsó hüvelyk (1958) és a Micimackó (1968).
(Kéretik nem röhögni.)
Mint
láthatjuk, Weinberg egy kicsit magatehetetlen, kicsit szánalmas, élhetetlen
zsidó figura volt, akit csak a zeneszerzés érdekelt, és azt, hogy nem halt
éhen, jobbára a barátainak, elsősorban Sosztakovicsnak köszönhette. Élete
utolsó szakasza is tragikomikusra sikeredett, az 1980-as évek végétől Chron
betegségben szenvedett, amely betegség nagyrészt szobafogságra kényszerítette.
A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett összeomlása után pedig nemcsak az állami
nyugdíját, hanem az egészségbiztosítását is elveszítette, ezért semmiféle
orvosi kezelést nem kapott 1992 végén, amikor csípőtörést szenvedett. Így élete
utolsó bő három évét ágyban töltötte. A testi-lelki szenvedés hatására az addig
ateista Weinberg rátalált Istenre. 1996 februárjában megkeresztelkedett, majd
néhány nappal rá el is távozott az élők sorából. "Erős lélek egy törékeny
testben" - írta róla zeneszerző barátja, Lev Solin, de az igazság az, hogy
életében Weinberg nem hagyott sok nyomot az orosz zenei életben, és halálában a
kutya sem emlékezett rá. Még egy évtizednek kellett ahhoz eltelni, hogy
Weinberget - nem újra, hanem hogy egyáltalán - felfedezzék, és kallódó műveit
összeszedjék. Ez nem lehetett könnyű feladat, hiszen először magát a szerzőt
kellett beazonosítani és egyértelműsíteni, mivel Weinbergnek több neve is volt. A
mára elfogadott Mieczysław Weinberg-en kívül hívták őt Mojsze Wajnberg-nek,
Mosze Weinberg-nek, Moisei Samuilovich Vainberg-nek, latin és cirillbetűs
formában egyaránt, így szinte minden kottáján más és más név szerepelt. Végül
nem is Oroszország, hanem a Nyugat fedezte fel Weinberget magának, és műveit
egyre gyakrabban játsszák szerte a világ előadótermeiben.
Weinberg
első operájával, az 1968-ban szerzett The Passenger-rel 3 évvel ezelőtt már
foglalkoztam, itt nézhetitek meg a 170-es bejegyzést, de
most nem ez, hanem az utolsó operája, a Dosztojevszkij regénye ihlette,
1985-ben szerzett The Idiot kerül sorra. Az első és az utolsó... Egyelőre ez a
két opera, amelyet felfedezett magának a Nyugat, az utóbbi ősbemutatója a
Mannheimi Operaházban volt 2013-ban. Reméljük, hogy előbb utóbb Weinberg többi
operájára is sor kerül.
Mivel
is foglalkozhatna egy szerencsétlen értelmiségi a 80-as években Moszkvában, ha
nem Dosztojevszkijjel? Igen, az ember csak a kultúrába-művészetbe tud
kapaszkodni a nehéz időkben, Weinberg is ezt tette. Ráadásul Miskin hercegben,
a félkegyelműben, kicsit a saját lelki rokonára ismerhetett, így én cseppet sem
csodálom, hogy ezt a könyvet vette a kezébe. No, de mit lehet kezdeni egy 860
oldalas regénnyel, ráadásul Dosztojevszkijjel, a sok lelkizéssel, a hosszú
oldalakon át tartó egyszerre halálosan unalmas és lebilincselően izgalmas
monológokkal, hogyan lesz ebből emberi fogyasztásra alkalmas opera? Weinberg és
állandó librettistája Alekszandr Medvegyev, első nekifutásra a regény felét
kidobta, egyedül a regény fő vonulatának, az Aglaja-Miskin-Nasztaszja-Rogozsin
szerelmi négyszögnek kegyelmezve, létrehozva ezzel egy nagyjából egy szálon és
egy idősíkon futó, koherens történetet. És ellentétben a Prokofjev féle Háború
és Békével, ez a vakmerő és drasztikus amputáció elérte a célját,
végeredményként kaptunk egy izgalmas és lebilincselő, 3 órás operát, amely
nemcsak nyomokban tartalmazza Dosztojevszkijt, de mindenképpen jobban
fogyaszthatóvá teszi filozofikus mélységű gondolatait. Persze én erről könnyen
beszélek, hiszen azzal kezdtem a felirat fordítgatását, hogy - 40 év után -
újra elolvastam a teljes művet. Gondolom, a szerzők is abból indultak ki, hogy
a leendő orosz nézők az alapművet jól ismerik, így csak reménykedhetek abban,
hogy ez a sokszereplős darab annak is követhető lesz, aki most találkozik
először Dosztojevszkij Félkegyelműjével.
A
nagyon jó hang- és képminőségű videó a 2024-es Salzburgi Fesztiválon készült. A
rendező Krzysztof Warlikowski, a főbb szerepeket Bogdan Volkov, Aušrinė Stundytė,
Vlagyiszlav Szulimszkij és Xenia Puskarz Thomas énekli, a Bécsi
Filharmonikusokat Mirga Gražinytė-Tyla vezényli. A sok jó énekes közül kiemelném a fehérorosz Vlagyiszlav
Szulimszkijt (Vladislav Sulimsky), róla még sokat fogunk hallani.
A
magyar-angol-francia felirattal ellátott teljes videó letöltési linkjét 4 hétig
magánban kérhetitek tőlem. A megadott linkről bónuszként letölthetitek a Dosztojevszkij regény pdf változatát is, Makai Imre fordításában.
Kedves fórumtársam, Klára, időről-időre küld nekem linket a Bécsi Staatsoper azon előadásairól, amelyek - ingyenes regisztrációt követően - online megtekinthetőek, illetve az előadást követő néhány napban még visszanézhetők. Ilyen volt a múlt hónapban a Kurtág opera bemutatója is, amit megosztottam veletek. November 3-án aztán egy újabb, közvetített bemutatóra került sor, A Billy Buddra. Ezzel a Britten operával 2.5 évvel ezelőtt már foglalkoztam a 2010-es Glyndebourne-i felvétel kapcsán. Az akkori részletes ismertetésemet itt olvashatjátok, az 549. sz. bejegyzésben.
Többek között ezt írtam: Én nem ismerem annyira Brittent, hogy ki merjem mondani, ez a legnagyobb műve, de az biztos, hogy ez egy kivételesen nagy alkotás, a XX. század egyik legnagyobb operája. Azóta picit talán jobban ismerem Britten munkásságát, de minél több operájával foglalkoztam, a "legnagyobb"-ban annál bizonytalanabb vagyok, mert Britten minden operája a maga nemében egyedülálló, és egymással összehasonlíthatatlan
Az általam etalonnak tekintett és tökéletesnek mondható 2010-es Glyndebourne-i felvétel után, megvallom szkeptikusan álltam hozzá a bécsi színrevitelhez, de óriási meglepetés ért: egy bámulatos, szinte felülmúlhatatlan előadásnak lehettem szem- és fültanúja. Először a rendezést emelném ki. A bécsiek voltak annyira bölcsek és bátrak, hogy nem egy agyament modern rendezéssel vitték színre az operát, hanem Willy Decker 2001-es rendezésének felújításával. Ez a rendezés élményszerű. A díszletek, a világítás, a jelmezek, a kórus mozgatása, az énekesek legapróbb mozdulata és arcrezdülése mind-mind ennek a végtelenül sokrétű és összetett mondanivalójú pszichodrámának a szolgálatába lett állítva. Ez egy rendkívül nehezen előadható opera, hiszen az óriási férfikóruson és zenekaron kívül 17 kvalitásos férfiénekest (6 tenor, 5 bariton és 6 basszus) igényel, így a mai sanyarú körülmények között egy jó színrevitel összehozása szinte lehetetlen. De a bécsieknek sikerült ez a csoda.
Az énekesek közül elsőként a Vere kapitányt alakító Gregory Kundét emelném ki. Úgy gondolom, hogy a 70 éves Kunde ezzel az alakítással ért fel előadói pályafutása csúcsára. Ennek az operának nem az eredendően jó és ártatlan Billy Budd és nem is a gonosz Claggart a központi figurája, hanem Vere kapitány, a szigorú, de emberséges, bátor és jóra törekvő vezető, aki tiszteli, betartja és betartatja a törvényeket, és akit mindannyian elfogadnánk vezetőnknek. Ez az opera Vere kapitány tragédiájáról szól, aki döntésre kényszerül: válassza-e a rendet, az írott és kézzelfogható emberi törvényeket, vagy sutba dobva minden világi törvényt és hatalmat, a saját karrierjét kockáztatva, és a rend helyett a káoszt választva, hallgasson inkább a szívére, a szívébe égetett isteni törvényre. Jó döntés nincsen, két rossz közül kell választani. (Ismerős a helyzet, magunkra ismerünk, ugye?) Vere választ: az ártatlan jónak pusztulnia kell, hogy ne legyen zendülés és káosz, hanem megmaradjon a rend, ami a közösség jól felfogott érdeke. De ennek a választásnak nem Billy Budd az igazi vesztese, hiszen ő csak meghal, hanem Vere kapitány, aki igazi büntetésként életben marad, és élete végéig hordoznia kell bűne súlyát, lelkiismeretfurdalását. Gregory Kunde a szerepével eggyé válva, szívbe markoló szuggesztivitással személyesíti meg Vere kapitányt. Kundét a legnagyobb tenorok közé emeli ez a felejthetetlen alakítása. A két másik főszereplő, a gonosz fegyvermestert megtestesítő Brindley Sherratt és Billy Budd szerepében Huw Montague Rendall, Kunde méltó társának bizonyult. A 30-as évei derekán járó Rendallt külön kiemelném. Rendall kiváló genetikával rendelkezik, hiszen David Rendall a világhírű brit tenor és Diana Montague mezzoszoprán gyermeke. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy kijelenthessük, az eljövendő évek egyik legnagyobb bariton énekesét hallhatjuk-láthatjuk Billy szerepében.
És ott van a többi, kiváló szólista. Nem sorolnám fel a nevüket, itt elolvashatjátok.
A kórus és a zenekar kitűnő, és Mark Wigglesworth ragyogóan vezényli Britten csodálatos operáját.
Én ismerem ezt a felvételt! Nem Cura révén és elsősorban nem is miatta lett számomra érdekes. Hvorostovsky 2017-ben bekövetkezett korai halála után a yt-n sorra jelentek meg és gombamódra szaporodtak el a vele készült szebbnél szebb felvételek. Köztük volt a ROH 2002-ben tartott Trubadúr előadásának felvétele. Természetesen megnéztem, meghallgattam, és megállapítottam, hogy ismét egy csodálatos Luna gróf alakítást láthattak - hallhattak akik ezen az előadáson ott voltak, ez nem volt nagy meglepetés. A nagy meglepi viszont számomra akkor José Cura volt, akiről addig nem sokat tudtam. A női főszereplők is tetszettek, de a hangsúly érzelemszerűen Curára és Hvorostovskyra esett. Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek!
1261takatsa2024-11-06 11:59:27 Az elmúlt napokban José Curát ismét ünnepelhették rajongói az Operaházban. Egy kedves fórumtársam ennek apropóján ajánlotta figyelmembe, Cura 2002-es Trubadur felvételét. Én a Királyi Operaház eme felvételét nem ismertem, és bevallom, óriási meglepetést szerzett. Hvorostovsky több Luna felvételét hallgattam már, de azt hiszem, hogy ez a legcsodálatosabb. És még egy meglepetés, a számomra ismeretlen Yvonne Naef nagyszerű Azucena alakítása. Cura pedig olyan, amilyen, egy igazi őstehetség, szép és egyedi hanggal, kissé slendrián énekléssel és hanyag intonálással. Veronica Villaroelnél már hallottam jobb Leonorát, de hát istenem, semmi sem lehet abszolút tökéletes. Mindent egybevetve ez egy kiváló felvétel, amelyből itt hallgathattok meg egy kis 44 perces ízelítőt. A HD minőségű, két hangsávos, magyar-angol-német-francia-spanyol felirattal rendelkező teljes videó letöltési linkjét pedig tőlem kérhetitek magánban, 3 hétig.
1260takatsa2024-10-22 18:58:38
A Fin de partie-t, Kurtág György operáját, 6 évvel ezelőtt mutatták be a Scalaban. A bemutató különleges érdekessége volt, hogy Kurtág György nemcsak aktívan közreműködött a mű betanításában, hanem a szólistákat is maga választotta ki, így nem csoda, hogy egy minden részletében tökéletes, megrendítően szép előadás született, amelyet aztán változatlan résztevőkkel, Európa sok nagyvárosában előadtak. Végül - végre valahára - egy éve, mi is részesei lehettünk ennek a nagyszerű előadásnak a Müpában, a bemutató karmester (Markus Stenz) vezényletével, az eredeti szereplőkkel (Leigh Melrose helyett Haja Zsolttal), és a mű betanításában közreműködő Danubia zenekarral, így egy valóban nagyszerű és autentikus előadásnak lehettünk részesei.
Bemutató a Scalában, aztán előadások szerte Európában, az opera fogadtatása nagyon kedvező volt, de az igazán nagy kérdés az, hogy bármilyen nagyszerű is egy kortárs opera, mi lesz a további sorsa. El tud-e szakadni, mint egy gyermek, a szülőjétől-alkotójától, tud-e saját életet kezdeni, saját hírnévre szert tenni, önmaga érvényesülni, a zenei körforgásba, szélesebb repertoárba, hoszzútávon be tud-e kerülni? Örömmel konstatáltam, hogy ez az opera a legjobb úton halad az önállósulás felé, hiszen vadonatúj rendezésekben és szereplőgárdákkal, Európa két meghatározó dalszínházában is színpadra kerül; a napokban, Bécsben, 2025 januárban pedig Berlinben.
Sajnos az örömömbe jó adag üröm is vegyült, amikor végignéztem a Staatsoper streamelt előadását. A feliratot nem szoktam kritizálni, de most kénytelen vagyok ezzel kezdeni. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a Staatsoper feliratai finoman szólva eléggé slendriánok, nem sok figyelmet fordítanak arra, hogy felhasználóbarátok legyenek, gyakoriak az akár 4-5 soros giga feliratok is, amelyek akár fél percig is a képernyőn éktelenkednek, és nemigen szolgálják a jobb megérthetőséget. De ezzel a felirattal a Staatsoper alulmúlta önmagát, mindent semmibe vett, ami szent, nemcsak a nézőt-hallgatót, hanem az alkotókat, Beckettet és Kurtágot is arcul köpve. A feliratszerkesztő úgy gondolta, hogy túl sok a rizsa, ezért elkezdett önkényesen, minden rendszer vagy elképzelés nélkül, randomszerűen, szavakat, mondatokat kihagyni a szövegből. Abból a szövegből, a becketti szövegből, amelynek minden szavát, minden szótagját, minden betűjét Kurtág egy életen át érlelte magában, és amely szöveg nemcsak betűk halmaza, hanem ez a szöveg az, amely ezt a megálmodott világot egyben tartja. Az opera egy prológussal kezdődik, Beckett 1976-ban írt Roundelay című versével:
on all that strand / at end of day / steps sole sound / long sole sound / until unbidden stay / then no sound / on all that strand / long no sound / until unbidden go / steps sole sound / long sole sound / on all that strand / at end of day
Ez a vers látszólag zagyvaság, szavak egymásutánja. A feliratszerkesztő is így gondolkozott, hosszúnak, unalmasnak, értelmetlennek tartotta, ki is hagyta a vers első öt sorát, illusztrációnak a többi is elég lesz - úgy gondolta. Olvasd el néhányszor ezt a talányos verset, és akkor feltárul előtted, és magába szippant. Mert ez a vers az élet, az életed, az örök körforgás és újrakezdés, ahogyan a semmiből lépegetsz a végtelen felé. Ebből a versből akár egy "i betűt, vagy egy vesszőcskét is kihagyni" halálos bűn. És ez így megy tovább, az egész operán keresztül, a feliratból kulcsmondatok, kulcsszavak kimaradnak, felbomlik a rend, az értelem és szépség oda lesz. A becketti szöveg olyan, mint az emberi DNS. Eltávolítasz egy bázispárt és már nem látsz, eltávolítod a másodikat: nem hallasz, a harmadikat: már ember sem vagy, a negyediket: halott vagy.
Persze a felirat javítható, ezt is tettem, javítgattam a magyar feliratot, betoldottam a kiesett részeket, reménykedve abban, hogy helyreáll a rend. De attól tartok, hogy a STOP előadással nem ez a legfőbb baj. Azt hiszem, hogy a sógorok kicsit félreértették Kurtágot és Beckettet. Legalábbis erre utal ez a cirkuszi-előadásféle, amivel kirukkoltak. Vircsaft, csepűrágás, ripacskodás, túlmozgás; hiszen valamivel ki kell tölteni ezt a szörnyű unalmas operát. Lelkük rajta...
És a két teljes előadás (Scala 2018, STOP 2024) teljes videójának letöltési linkje tőlem kérhető magánban, három hétig.
1259takatsa2024-10-08 10:51:14
Van, aki forrón, más pedig melegen, langyosan
vagy éppen jéghidegen szereti. Van, aki
az édeset, más pedig a savanyút, a csípőset
vagy a keserűt, egyik a rózsát, másik a szekfűt, van aki a napot, más pedig a
holdat, egyik az éjjelt, másik a nappalt, a borús vagy a tiszta égboltot, a
homokos partot, vagy a szűk sikátort. Mindenki mást szeret, de egyben biztos
lehetsz: minden ember szereti a félelmet.
Hiszen a félelem belénk van programozva és még az is meglehet, hogy a félelem
repített minket az evolúció csúcsára. Ősidők óta félünk a villámlástól és a
mennydörgéstől, az angyaloktól, démonoktól és istenektől, az oroszlántól és
tigristől, a hangyától és az elefánttól, a Loch Ness-i szörnytől, Alientől és sárkánytól,
de legfőképpen egymástól. Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, és ez így
igaz, hiszen az ijedtség pusztító vakrémület, de félni előre látó módon és
okosan is lehet, felkészülve minden lehetséges és lehetetlen veszélyre. Hogy úgy
mondjam, a félelem bearanyozza az életünket, félni mindenkor és mindenhol
lehet, és a félelem felszabadít minket. Ezért aztán cseppet sem véletlen, hogy
szinte faljuk a horror-könyveket, Stephen King műveit az első helyen. De ne
feledkezzünk meg arról sem, hogy ez a műfaj korántsem korunk terméke,
gondoljunk csak pl. a rémséges Grimm mesékre és persze a horror igazi, és
megkoronázott mestereire, az ógörögökre.
Mert bele sem kell lapoznunk a görög drámákba vagy regékbe, elég, ha
csak résnyire kinyitjuk bármelyik könyvet és máris a vérözön elönt mindent.
Most egy szívet melengető krétai történetet
hoztam nektek, amelynek főhőse Ariadné (szoprán), aki még nem Naxosban, hanem
Kréta szigetén senyved. Thészeusz (bariton) a másik főhős, aki Athénből érkezik
a "húsrakománnyal", a halálra szántak hajójával, hogy megvívjon a
harmadik, és egyben legfőbb hőssel, a krétai labirintusba zárt Minotaurusszal
(basszus). Rajtuk kívül van még néhány mellékszereplő is: a szerencsétlen halálraszánt
ifjak (esetünkben szopránok és kontratenorok), néhány Kér (koloratúrszoprán), és
egy delphoi pap és papnő. A történet igazi horror, kaland izgalom és vér minden
mennyiségben. Az emeli ki ezt a történetet a görög dráma-adaptációk sorából,
hogy itt a főszereplő Minotaurusz, a szörnyeteg, a fele-fele bika-ember, aki az
emberek közül ki lett vetve, aki bele lett szorítva az állati létbe, a magányba,
a kilátástalanságba, a sötét labirintusba, a zár nélküli zárkába. Mindenki a
halálát akarja, és életének jobbra fordulását a bika halálára alapozza.
Minotaurusz végül valóban meghal, de halálával csak saját magát szabadítja fel.
Ez a felemás katarzis megválaszolja azt a kérdést is, hogy mi az, amitől valóban
félnünk kell, de attól aztán nagyon: saját magunktól.
Az operát Harrison Birtwisle, a Britten utáni
éra legjelesebb angol operaszerzője szerezte. Birtwisle összesen 8 operát
szerzett (többet már nem fog, mert 2022-ben meghalt). A The Minotaur a hatodik
operája, 2008-ra készült el, a librettót David Harsent angol költő írta. Az
opera bemutatója 2008. április 15-én volt a Covent Gardenben, Antonio Pappano
vezényletével. A főbb szerepeket John Tomlinson, Johan Reuter és Christine Rice
énekelte. A rendező Philip Langride volt, és erről a
bemutatóról készült a felvétel.
Ez egy csodálatos opera. Birtwisle zenéje
egyszerre modern, expresszív, változatos és mozgalmas, de ugyanakkor könnyen
befogadható, klasszikus hangzású, és a librettó pedig magas színvonalú költői
produkció. Az előadás pedig, ha lehet ilyesmit mondani, tökéletes. Itt minden
együtt van, az énekesek hangja és játéka, a zenekar, a karmester, a rendezés, a
díszletek, a megvilágítás, a zenei megvalósítás, a mondanivaló: minden egy
helyen, egy időben, egységesen. Ezt az operát a szívemen viselem, ezért 3 hétig
szabadon letölthetővé teszem. Erről a linkről lehet letöltenia jó minőségű, HD
videót, két hangsávval (sztereo és 5.1). VLC lejátszó program, és minimum egy
jobb minőségű fejhallgató használata javasolt. A magyar felirat automatikusan
indul, de elérhetőek az eredeti (angol, német, francia, spanyol, olasz)
feliratok is. Jó operahallgatást kívánok mindenkinek.
1257takatsa2024-09-27 18:39:56 [Válasz erre: 1255 Búbánat 2024-09-27 16:48:54] Köszönöm a kiegészítést, és Klára hozzászólását is. Remélem sikerül felkeltenünk az érdeklődést e nagyon szép, de itthon valamiért mellőzött opera iránt. :)
És ismét csak sok-sok köszönet! Ezért az operáért és a két felvétel lehetőségéért!
Én annak idején voltam olyan szerencsés, hogy láttam ezt az operát, a felejthetetlen Komlóssy Erzsébet Mario del Monaco mv. fellépésével. Fenomenális élmény volt, nem csak az opera, de az énekesek is. (del Monaco felléptetését egyes kritikusok nem kis fanyalgással fogadták - már nem a régi - de a közönséget lenyűgözte. Mindkét felvétel sokat ígér!
A sok ismeretlen barokk- és modern opera után, kis pihentetésül, jöjjön egy jól ismert (?) darab, a talán legszebb francia romantikus opera, a Sámson és Delila.
Charles-Camille Saint-Saëns ugyancsak furcsa életpályát futott be. Életét tragikusan kezdte, hiszen 1 éves korában meghalt az édesapja, így egyszem gyermekként anyjával élt, egész életén át nyögve a kóros kötődést. Talán Mozartnál is nagyobb csodagyerek volt, a legjobb zenészeknél tanult, előadói karrierje gyorsan megindult (Liszt a világ legnagyobb orgonistájának tartotta) és ezzel párhuzamosan zeneszerzőként is hamar elismertté vált. Karrierjét viszont hátráltatta kortársai vélekedése, akik szerint műveiben a jártasság dominált, az ihletettség kárára, amit Berlioz így fogalmazott meg: "Mindent tud, de hiányzik belőle a tapasztalatlanság"
Magánélete elég szerencsétlenül alakult. 40 éves koráig agglegényként élt édesanyjával, majd sokak meglepetésére elvett egy 19 éves nőt, akitől két gyermeke is született, de első gyermeke 2 éves korában az ablakon kiesett és halálra zúzta magát, második gyermeke pedig fél éves korában tüdőgyulladásban halt meg. Ez a tragédia tönkretette a házasságukat. Egy évre rá nyaralni mentek, de a szállodából Saint-Saëns - feleségét magára hagyva - francia létére angolosan távozott és többé nem tért vissza. Saint-Saëns később már nem házasodott meg, egyesek szerint a saját neméhez vonzódott.
Saint-Saëns minden zenei műfajban sikeresen alkotott, szimfonikus és versenyművei manapság is közkedveltek és gyakran játszottak. Egyedül az operaszerzés fogott ki rajta, bár ezzel is kitartóan próbálkozott, 1873-tól 1906-ig mintegy 13 operát komponált. Ezek közül egyik-másik bizonyos népszerűségnek örvendett a saját korában, de közülük tartósan az opera-repertoárba csak a Sámson és Delila került. Saint-Saëns 1867-ben kezdett el dolgozni az ószövetségi történeten. Kezdetben oratóriumot kívánt komponálni, de távoli rokona, a librettó írásával megbízott Ferdinand Lemaire tanácsára, tervét megváltoztatva operát szerzett Sámson és Delila történetéből. Saint-Saëns először a híres duettet, majd e köré a második felvonást komponálta meg. 1870-ben baráti társaságban többször előadta zongorakísérettel ezt a felvonást, de a készülő mű nem aratott tetszést, és barátai megpróbálták lebeszélni a munka folytatásáról. Saint-Saëns két évig fel is hagyott az operával, de aztán Liszt Ferenc biztatására újrakezdte a munkát. 1876-ra készült el a komplett operával, de Franciaországban egyetlen operaház sem volt hajlandó a művet bemutatni. Végül - szégyenszemre - Liszt közbenjárásának köszönhetően, 1877-ben Weimarban mutatták be, német fordításban.
Az első franciaországi bemutatóra csak 13 évvel később, 1890-ben került sor, a roueni Théâtre des Arts-ban. A Párizsi Opera 1892-ben, a MET 1893-ban adta elő az operát, majd a mű gyorsan meghódította az egész világot. Említésre méltó, hogy az 1893-as Covent Garden-i bemutató koncertváltozatban történt, mert a bibliai történet színpadi bemutatását - a tiltakozások miatt - megtiltották. Az opera népszerűsége azóta is töretlen, a MET-ben pl. nem telt el úgy évtized, hogy ne frissítették volna fel az előadás-sorozatot. 1904.10.22-én volt a magyarországi bemutató, ezt követően 1928-ig az operát folyamatosan játszották, majd az 1963-as felújítást követően 1972 09.28-ig volt műsoron. Az elmúlt 52 esztendőben viszont összesen két alkalommal láthatta a Sámson és Delilát a nagyérdemű közönség az Operaházban, 1991-ben és 2016-ban, mindkétszer a Kolozsvári Opera vendégjátékaként.
Az Operaház tehát 50 éve adósa ennek a nagyszerű alkotás bemutatásának, és ezt az adósságát az ún. francia évben sem pótolta. Felnőtt, és lassan kihal egy egész generáció, amely nem élvezheti az Operaházban ezt a csodálatos művet, a francia operairodalom egyik legnagyobb alkotását. Pedig ez az opera igazi közönség kedvenc, hiszen minden benne van, amit az operabarátok többsége szeret, változatos zenekari zene, csodás kórusok, áriák, duettek sora, köztük az operairodalom talán legszebb mezzo áriájával, tánc, balett, és egy érdekes történet, lineáris, könnyen követhető cselekménysor, öröm és bánat, harc, győzelem és vereség, szerelem és ármány, mindez mesterien adagolva, és végül egy nem is akármilyen katarzis.
Két felvételt hoztam. Az első, amit melegen ajánlok mindenkinek a Covent Garden 1981-es felvétele (Vickers, Verrett, Howell, Tomlinson, Summers; Sir Colin Davis). Ez álmaim felvétele. Persze 1981-ben még nem volt DVD sem, így a video minősége hagy némi kívánnivalót maga után (de azért jócskán élvezhető), de a hangsáv abszolút profi és az énekesek (sajnos) egy jobb kor tanúi, ilyen hangok manapság már sehol sem hallhatók. Colin Davis pedig, hogy úgy mondjam, anyanyelvi szinten beszéli és érti ezt a semmihez sem fogható, színpompás, de csöppet sem harsogó, törékeny szépségű eklektikus francia zenét, megteremtve azt a varázst, ami beragyogja az egész előadást. Itt minden a helyén van, zenekar és kórus, énekesek, balettkar, színpad, díszletek, rendezés, egyszóval páratlan élmény.
És aztán itt van a másik, modern felvétel, szintén a Covent Gardenből, (SeokJong Baek, Elīna Garanča; Antonio Pappano, 2022). Ez a felvétel mindent bizonyítja azt, hogy mennyit fejlődött 40 év alatt a technika, és azt is bizonyítja, hogy merre tart az operajátszás. Nem is szaporítanám a szót, rátok bízom, hogy fejezzétek be ezt a gondolatot.
3 hétig kérhetitek magánban a két teljes opera jó minőségű, teljes videójának letöltési linkjét, magyar, és mindenféle más felirattal (van japán és koreai felirat is).
Az Operaház új évadja egy igen izgalmasnak érkező
bemutatót tartogat számunkra, John Adams első operáját, a Nixon Kínában-t,
amelyet szeptember végén láthatunk néhány előadásban, az Eiffel műhelyházban.
Ígéretemhez híven, beharangozásként, újra letölthetővé
teszem a MET 2011-es felvételét, amelyet már három éve, 2021 júliusában
bemutattam nektek. Erről a felvételről, és magáról az operáról itt olvashattok részletesen (a belinkelt oldal középtájékán, a 1529. sz. bejegyzésben).
Csak annyit tennék hozzá a már leírtakhoz,
hogy ez az opera egyre inkább a világ opera-repertoárja részévé válik, amely
egyrészt a mű minőségének köszönhető, másrészt pedig annak a ténynek, hogy történelmi
távlatból egyre jelentősebbé válik az opera témája, Nixon 1972-es Kínai látogatása.
Hiszen ez a dátum egy igazi történelmi sorsforduló: Nixon ekkor szabadította ki
a közel egy évezredik raboskodó szellemet a palackból, és ennek világrengető
hatásait mára már egyre inkább látjuk, de igazi következményeit még megjósolni
sem tudjuk.
A leírtak is bizonyítják, hogy Peter Sellars
egy igazi vátesz volt, hiszen nemcsak ő rendezte az 1987-es ősbemutatót,
valamint az azt követő előadások nagy részét, beleértve a MET produkcióját is,
hanem a téma és azegész opera is az ő ötlete
volt, és ő kérlelte, sőt presszionálta John Adamst és a librettót író Alice
Goodmant a mű létrehozására. Ezek után nem véletlen, hogy a MET 2011-es és
DVD-n, Bluray-n is megjelentetett előadása, amelyet Peter Sellars rendezett, és
maga a szerző vezényelt, a mű "gold standard"-ja, egy olyan fényes
csillag a zene égboltján, amelyet nagyon nehéz megközelíteni, és túlszárnyalni
szinte lehetetlen.
Ez a túlszárnyalás biztosan nem sikerült
2023-ban Párizsban, de ettől függetlenül egy nagyszerű előadás született,
megkockáztatom, a MET produkciójánál is jobb énekesekkel (Renèe Fleming, Thomas
Hampson, Xiaomeng Zhang, John Matthew Myers, Joshua Bloom, Kathleen Kim, Yajie
Zhang), amelyet már csak a nagyszerű szereplőgárda miatt is érdemes megnézni.
Valentina Carrasco rendezése vakmerően szakított a Peter Sellars uralta eddigi
hagyománnyal, és a modern audiovizuális technikára támaszkodva, egy nagyon színes
és mozgalmas, sok eredeti ötletet tartalmazó képi világot teremtett. Persze a látványosságnak,
a mindenáron újra törekvésnek árnyoldalai is vannak. Az előadás közben
didaktikusan vetített, és a Mao-Ce-tung éra borzalmait dokumentáló eredeti fotók,
az osztott színpad alsó részében látható kínzási-jelenet, vagy az előadás
szerves részletévé tett 1978-ban Isaac Stern kínai útjáról készített
dokumentum-részlet bevetítésének élményfokozó hatása nem vitatható, de
ugyanakkor ez az egyoldalú és nyugati-szemszöget sugalló megközelítési mód
alapjaiban sérti és leegyszerűsíti a zseniálisan kiegyensúlyozott és ezáltal törékeny
librettó mondanivalójának sokrétegűségét és komplexitását.
Kedvcsinálónak itt láttok a két felvételből részleteket.
3 héten keresztül kérhetitek a két előadás
magyar és egyéb feliratokat tartalmazó teljes felvételét a szokott módon, magánban.
Javaslom, hogy azok is töltsék le újólag a MET- felvételt, akik három éve már
megtették, mert az akkori feliratot is javítgattam.
Remélem, hogy ez a két videó kedvet ébreszt
az Operaház küszöbön álló előadásához, és senki sem szalasztja el a lehetőséget,
hogy itthon, élő előadásban, személyesen is részese legyen ennek a várhatóan szép színrevitelnek.
Foki Dániel bariton neve mondt nektek valamit? Pár egészen jó felvételt talátam vele. Szerintem egész tehetséges, a Virtuózokban tünt fel, azóta viszont Németországban énekel.
1250takatsa2024-09-09 09:53:37 [Válasz erre: 1248 Klára 2024-09-09 07:33:45] Kedves Klára, köszönöm a figyelem-felhívást. Remélem másokhoz is eljutnak soraid, és lesz néhány zeneszerető fórumtárs, aki kedvet kap hozzá, hogy megismerje ezt a valóban kuriózumnak számító alkotást.
1249Klára2024-09-09 07:37:07 [Válasz erre: 1247 zenebaratmoncsi 2024-09-08 22:19:44] Valóban érdekes beszámoló, de - szerény véleményem szerint - nem egészen a Kedvenc felvételek topic témakörébe tartozik. Megtennétek, hogy a további eszmecserét nem itt folytatjátok? Előre is köszönöm!
Köszönöm, ez valóban érdekes lesz - az előzetes 2 felvétel sem kutya!
Caludel életének és pályafutásának bemutatása, aminek összeállítására nyilván szintén sok időt szántál, önmagában is érdekes olvasmány. Az Élet néha egészen megdöbbentő fordulatokat hoz az emberek életében! Nem ismerem Claudelnek ezt a művét sem, de aki ebből egy olyan rövidített változatot készített, mely emberileg elviselhető ideig tart, és érthető, értelmezhető, minden elismerést megérdemel. Aki felfedezte, és ebben a formában elénk tárja, szintén!
1247zenebaratmoncsi2024-09-08 22:19:44 [Válasz erre: 1246 Edmond Dantes 2024-09-08 17:58:42] Az "Erzsébetvárosi fesztiválon" két hete tényleg rémes volt a hőség, 4 előtt 10 perccel értünk oda, már csomagoltak a színházak. A műsor hát elég gagyi szinvonalon volt, a retro 90-es magyar diszco pop, de annak is a legalja, meg utána kicsit dobott a szinvonalon Ember Márk, meg előkerült néhány Hungária dal is, ami már igazi sláger volt a többi gagyihoz képest. Opera viszont 18-ig volt ott, tudtunk venni féláron a Sevillai borbélyra 2 jegyet, majd véleményezem, ha megnéztem. Viszont irtó ciki, hogy az e-mail-emre nem érkezett meg a két jegy, ezért külön be kellett érte menni az Operaházba, hogy kinyomtassák. Komolyan sajnáltam a sátorban ülő munkatásakat ott egész nap a 39 fokban, vagy mégtöbb is lehetett ott....
Most hétvégén csak a budafoki borfesztiválra jutottam el, ahol hát sokkal szinvonalasabb volt a műsor és az előadók. Bár nem ide tartozik, de megemlíteném a ma este 8-tól játszó Queen emlék zenekart, hát óriási amit nyújtottak és ahogy énekelt a "Georgio" nevü szakállas kopasz énekes másfél órán keresztűl, hihetelen volt ezt hallani, hogy bírta eddig ilyen hatalmas erővel énekelni ezeket a rendkívül nehéz dalokat. Tegnap este pedig Pély Barna is jól nyomta vagy 85 percig. Tetszett még ma Nógrádi Gergely és utána a Budafok Big Band és Szűcs Gabi... ezeket láttam. Ráadásul az étel árak is jóval elfogadhatóbbak voltak, mint mondjuk az erzsébetvárosi feszten.... vagy augusztus 20-n a Vigadó téren.
Pénteken kint voltam az Operettszínház előtt, és hát az is nagyon gyengus volt, kb 18 órára értem oda...de ott tudtam legalább akciós jegyet venni két előadásra (Carmen musical és La Mancha lovagja). Szeptemberi 30%, októberi 20%-os akcióval... pontosabban minden előadásra ennyi kedvezmény volt.
Szerintem pénteken még egész jó idő volt, és szombat vasárnap pedig még elviselhető volt a meleg, főként 18 óra után egész kellemes idő lett. Mondjuk ma vasárnap fél háromra mentem, és hát elég meleg volt, de legalább le tudtam ülni, és árnyékos széket is találtam.
1246Edmond Dantes2024-09-08 17:58:42 [Válasz erre: 1245 zenebaratmoncsi 2024-09-07 22:13:09] Volt több helyen, Operettbe konkrètan làttam 20-30%-okat, de nem nèztem meg, mikre. Mindenesetre sokatmondò, hogy nemrèg mèg "pult alòl" àrusìtottak oda jegyeket, most meg akciòznak. A tömeg ès a hősèg viszont rèmes volt. Sok ismert arc.
1245zenebaratmoncsi2024-09-07 22:13:09 Pozsonyi Pikniken volt valami jó akció?
1244takatsa2024-09-07 18:30:25
Paul Claudel azon írók sorába tartozik, akiknek a nevét szinte mindenki ismeri, de jószerével egy sort sem olvasott tőlük senki. Egy rosszhírű íróról van szó, hiszen az, hogy valaki XX. századi, francia és ráadásul nemcsak hívőnek, de írónak is vállaltan és harcosan katolikus, bizony elég furcsa és meglehetősen gyanús konstelláció, és botrányosan kalandos élete annak a tételnek az igazságát is bizonyítja, hogy a kereszténység a bűnösök vallása. Ifjúkorában harcos ateista, 18 éves korában megtér, buzgó katolikus, a harmincas éveiben alkonzul-konzul New Yorkban, Bostonban, Sanghajban, Fucsouban, majd belép a bencés rendbe, de néhány hónap múltán eltanácsolják, visszatér Kínába, de a hajóúton megismerkedik egy négy gyermekes, házasságban élő asszonnyal, akivel évekig botrányos szerelmi viszonyt folytat, és aki titokban gyermeket is szül neki. Közben írja a verseit és a drámáit, többnyire az asztalfiók számára. 38 éves korában aztán megállapodik, megházasodik, 5 gyermeke születik. Továbbra is diplomataként járja a világot. 14 évet főkonzulként Tiencsinben tölt, majd Prága, Hamburg, Frankfurt, Rio de Janeiro, Koppenhága, Tokio, Washington, és Brüsszel következik. Felsorolni is elég a kalandokban bővelkedő életút állomásait. Közben családi gondok is nyomasztják, Camille nővérét, aki tehetséges szobrász és Rodin szeretője, elmegyógyintézetbe zárja. A II. Világháborúban Pétain politikáját támogatja, rosszhírét ezzel is öregbítve. (Azért jobban jár, mint Céline, mert legalább nem zárják börtönbe) Végül 1955-ben, 87 éves korában - meglepő módon - minden extravaganciát nélkülözve, szokványos módon hal meg.
Élete főművét a Selyemcipő c. drámát, illetve műfaját tekintve inkább drámai költeményt, 1919-től kezdődően, hosszú évekig írta, és 1929-ben készült el teljesen vele. Paul Claudel ezt a művet "világdrámá"-nak nevezte, és meg volt győződve arról, hogy a több mint 12 órás alkotás sohasem kerül előadásra. Ebben nem is tévedett túlságosan nagyot, hiszen a mű első, és jelentősen rövidített változatának előadására csak 1943-ban került sor, és 1987-ig kellett várni a teljes előadásra. Azóta sem lett sikerdarab, de hazáján kívül is játsszák itt-ott a különbözőképpen rövidített változatokat. Még hazánkban is bemutatásra került 2010-ben, Egerben majd Budapesten, egy erősen rövidített változat, Zsótér Sándor rendezésében. A darab itthon csak mérsékelt sikert aratott, a kritikusok szerint a nézők nagy része a szünetben elpárolgott. A darabból 1985-ben készült egy 7 órás portugál filmeposz , és itt jön most a lényeg: Marc-André Dalbavie francia zeneszerző a műből egy 5 órás operát készített, amelyet 2021-ben adtak elő a Párizsi Nemzeti Operában, a szerző vezénylésével. A Covid zárlatot követően ezzel a premierrel nyílt meg újra a Párizsi Opera. Én ezt az előadást hoztam el most nektek. Főbb szereplők: Ève-Maud, Luca Pisaroni, Marc, Yann, Nicolas Cavallier és Max Emanuel Cenčić.
Hogy miről szól ez a Selyemcipő, azt elég nehéz elmondani. Egy biztos: ez egy hatalmas mű, nemcsak méretét, hanem mondanivalóját tekintve is. A Világról szól, konkrétabban a reneszánsz Spanyolországról és a Spanyolországot övező, hirtelen kitágult világról, Amerikáról, Afrikáról, a Távol-Keletről, háborúkról, hódításról, a kereszténység diadaláról, szerelemről és gyűlöletről, testről és lélekről, üdvözülésről, elkárhozásról, angyalokról, démonokról, örömről, bánatról, sóvárgásról, röviden: az ismert és ismeretlen világról. Ez az önéletrajzi ihletésű, sokszereplős, sokhelyszínes, szövevényes darab, többnyire dialógusok füzére, kalandozás térben és időben. Középpontban egy plátói, soha be nem teljesülő, de mindent átható és felforgató szerelem áll. A szerelmeseket egy óceán választja el egymástól, és úgy járnak, mint a kínai mesebeli két csillag, akik évente egy alkalommal igen közel kerülnek egymáshoz, de mégsem találkozhatnak. Körülöttük zajlik a színes és mozgalmas élet, barátok és ellenségek, utazások, háborúk, csaták, találkozunk boldog és beteljesült szerelemmel, őrangyallal, Szent Jakabbal, elénk tárul az emberi élet összes dimenziójának színes kavalkádja, a maga szépségében és szörnyűségében, fennköltségében és földhöz ragadottságában, lírájában és tragédiájában, groteszkségében és humorában.
Ebben az operában, illetve inkább zenés drámában a szó, a szöveg az elsődleges. Úgy gondolom, hogy a librettó írója (Raphaèle Fleury ) nagyon jó munkát végzett, mert az óhatatlanul szükséges vágásokkal és rövidítésekkel, úgy tette számunkra fogyaszthatóbbá a szöveget, hogy közben megőrizte a mű eredeti szépségét és gondolati gazdagságát. Dalbavie zenéje szép és kifejező, nem hivalkodó vagy magamutogató, hanem alázattal szolgálja Claudel drámáját, és a folyondárként kúszó és indázó, gát nélküli hömpölygő mondatokat a zene segítségével mederbe terelve és kicsit lassítva átélhetőbbé és megérthetőbbé varázsolja. Az egyszerű díszletek és a rendezés is mértéktartóan és híven tükrözik a drámaíró akaratát. Manapság nagyon-nagyon ritka egy ilyen szép, ihletett és átszellemült előadás.
Megvallom, nekem óriási élmény volt ezzel a művel megismerkednem, egy igazi intellektuális kaland, amely széppé varázsolta az augusztusomat. És persze ez az eddigi legnagyobb vállalkozásom, amellyel lehetőségeim és képességeim határát feszegettem. Itt nézhettek meg néhány részletet :
És aki kedvet kap a teljes, 5 óra hosszúságú operához, annak magánban küldöm el három hétig a jó minőségű, magyar, angol és francia felirattal ellátott videó letöltési linkjét.
1242takatsa2024-07-28 14:02:35 [Válasz erre: 1241 Klára 2024-07-28 13:08:32] Ez a negyedik John Adams alkotás, amit megosztok veletek. Még van egy a tarsolyomban, az El Nino, majd arra is sort kerítek, és talán augusztusban újra közzéteszem a Nixon Kínában-t, fájdalomdíjul azok számára, akik sokallják a 15 ezer ft-os jegyárakat (megjegyzem, én is közéjük tartozom).
Az eddigi Adams operák és a Peter Sellars által rendezett egyéb művek tapasztalatai alapján megint valami különlegeset kapunk? Mert akik kérnek, azoknak adatik...
1240takatsa2024-07-27 15:16:37
Ne csak kopogj, döngesd meg szívem,
három személyben egy Istenem.
Sugallj, ne csak kopogj, sugallj és ragyogj,
és javíts meg engem.
Hogy felkeljek és álljak, kényszeríts térdre dönts le.
Törj meg és égess meg, hogy új életre kelthess.
Én, mint egy bitorolt város, máshoz tartozom,
hogy befogadjalak, azon dolgozom,
de jaj nekem.
A tőled kapott eszem megvédene,
de rabságba esett, hamis és gyenge.
Mégis szeretlek, és szeretni szeretnélek,
de eljegyzett engem az ellenséged.
Válj el tőlem, vagy oldozz el, tépd szét a kötelem
Vegyél magadhoz és zárj be engem.
Mert ha el nem ragadsz, sohasem leszek szabad,
és tisztává is csak te varázsolhatsz.
Az opera középpontja ez a John Donne vers (Szent Szonettek, XIV), a kétségbeesett ember imája, egy ima, amit csak elcsukló hangon, zokogva lehet elmondani. Ez a vers a mű eseményhorizontja, a teremtés hetedik napja, amikor Isten megpihen, és atombombát fabrikál az ember. Mint egykor az égő csipkebokor előtt Mózes, úgy áll Oppenheimer a bomba előtt a vakító ellenfényben, és Istenhez szól, tanácstalanul és célját vesztve, útmutatást remélve.
Christopher Nolan tavalyi díjnyertes filmjéből jól ismerjük Oppenheimert, az ifjúkorában költészettel és baloldali eszmékkel kacérkodó fizikust, korunk polihisztorát, aki tudósként középszerű, költőként pocsék, politikusként pedig gyenge volt, tehát pontosan az a személyiség, aki sikeres vezetője lehetett az excentrikus tudósok és egyéb eszelősök hadának, akiket az USA vezetői összegyűjtöttek az atombomba megalkotására. Nolan 180 perces, 100 millió dolláros költségvetéssel készített filmje végigvezet minket Oppenheimer egész életútján. John Adams és Peter Sellars 20 évvel ezelőtt, ennél - látszólag - sokkal kisebb feladatra vállalkozott, hiszen a csaknem három órás opera témája -egy rövid bevezetéstől eltekintve - nem Oppenheimer élettörténetére, hanem annak csak néhány órájára korlátozódik; a Los Alamos-i kísérleti robbantást megelőző éjszakára. Te jó Isten! Az a Nolan film sem volt az izgalmak izgalma, hogy őszinték legyünk, még popkornnal és kólával együtt is lassan peregtek a percek, de mit lehet elmondani, zenélni, énekelni három órán keresztül egy hitvány éjszakáról, amikor nem elég, hogy sötét van, de még dörög és villámlik is, és zuhog az eső, és mindenki fásultan és ólmos fáradtsággal csak ül vagy csoszog vagy ácsorog, arra várva, hogy végre elmúljon a vihar és véget érjen ez a végtelen éjszaka, hogy eljöhessen az évek óta várva várt és rettegett pillanat, a Trinity-teszt, az első atombomba felrobbantása. Robban, vagy nem robban, és ha robban, akkor mekkora lesz a robbanás, csak akkora, mint egy puki, vagy a robbanás egy láncreakciót beindítva az egész föld légkörét megsemmisíti?
Trinity-teszt. Nemcsak vicces fiúk ezek az amcsik, hanem fölöttébb vallásosak is, hiszen a Trinity egy latin kifejezésből, a Sancta Trinitasból származik, amelynek a jelentése: Szentháromság, a három személyben (Atya, Fiú, és Szentlélek) egy Isten. Ez az éjszaka, tehát nem akármilyen éjszaka, hanem a leghosszabb éjszaka, a lélek sötét éjszakája, amely végén megszületik a Trinity, az új isten, az Atombomba. Ez az éjszaka az ember bűnbeesésése, Ádám és Éva bűnbeesése betetőződésének éjszakája. Erről az éjszakáról szól az opera.
Ez John Adamsnak, a Nioxon Kínában és a Klinghofer halála utáni harmadik operája a Doctor Atomic, amelyet a San Francisco-i Operaház felkérésére 2005-ben szerzett. A szerzőtársa Peter Sellars volt, aki nemcsak a librettót írta, hanem rendezte is az operát. Adams és Sellars komoly kutatómunkát végzett, a libretto egyrészt eredeti dokumentumokon alapul (Los Alamos-i ülések jegyzőkönyvei, Szilárd Leó Truman elnökhöz intézett petíciója, Teller Ede emlékiratai), másrészt Sellars figyelembe vette Oppenheimer költészet iránti szenvedélyét, így a történet gerincét alkotó dokumentarista pontosságú eseményláncba integrálva, áriák és kórusművek formájában felcsendülnek John Donne, Charles Baudelaire és Muriel Rukeyser (XX. sz. amerikai költőnő) versei illetve versrészletei, valamint egy Tewa indián dal és a Bhagavad Gita, az ősi hindu eposz részlete. (Megemlíteném, hogy Oppenheimer azért tanult meg szanszkritül, hogy a Bhagavad Gitát eredetiben olvashassa.) Ezek a versek nemcsak ellenpontozzák, hanem hihetetlen drámaisággal és érzelmekkel telítik a száraz, tudományos szöveget, a nyers és racionális anyagot megtöltik lélekkel, létrehozva ezt a valóság és a szürreális álmok között egyensúlyozó és lebegő alkotást, Adams operáját.
A szereplők valóságos, történelmi személyek. Robert Wilson, a fiatal és naiv tudós, aki az atombombában a tudomány diadalát és a valódi béke eljövetelét látja, Teller Ede, a szkeptikus tudós, aki tisztában van azzal, hogy a bombát - a tudósok tiltakozása ellenére - le fogják dobni Japánra, Leslie Groves tábornok, a Manhattan program felelőse, a kemény, ellentmondást nem tűrő, de falánkságban szenvedő katona, Jack Hubbard meteorológus, akinek parancsba van adva, hogy jó idő legyen, és Kitty, Oppenheimer baloldali és alkoholista felesége. Egyedül a Tewa indián szobalány kitalált személy, aki a csaknem kihalt indián törzse múltjába zárva, katatón bódulatba merülve, egy indián dalt dúdolgatva, Kitty kisbabáját ringatja.
A történet egy 1945 június végi meatinggel kezdődik. Az atombomba már szinte készen van, de a lelkesedés már múlóban, hiszen a veszély elmúlt, Németország megadta magát, így nincs már égetően szükség az atombombára. A fiatal tudós, Wilson - Szilárd Leóhoz hasonlóan - petíciót akar eljuttatni Truman elnöknek, hogy a bomba ne kerüljön harci felhasználásra, csak elrettentő célt szolgáljon. Tellernek vannak erkölcsi fenntartásai, de tudja, hogy ez a kérdés már régen eldőlt, az atombomba be lesz vetve, ráadásul a polgári lakosság ellen. Oppenheimer figyelmezteti Wilsont, hogy ne ugráljon, mert megütheti a bokáját. A második, lírai, majd drámaira forduló intim jelenetben láthatjuk, ahogyan a legszebb szerelmi kapcsolatot is megviseli és szétzúzza az atombomba. Az első felvonás harmadik jelenetétől kezdődően a robbantás előtti utolsó, az 1945. július 14-15-i éjszakának leszünk tanúi. Groves tábornok a rossz idő ellenére el akarja mielőbb végezni a próba-robbantást. Sürgeti a meteorológust, hogy az ő szája íze szerinti jó időt jósoljon, szabotázstól tartva intézkedik, majd Oppenheimerrel beszélget a saját keresztjéről, falánkságáról, és a túlsúlya elleni harcáról. Oppenheimert lelkiismeretfurdalás és kétségek gyötrik, a robbantásra előkészített bomba előtt állva fohászkodik és könyörög Istenhez. (Nemcsak Oppenheimert, hanem Adamsot is megihlette ez a 16. századi csodálatos költemény, és egy Purcell stílusú barokk áriát álmodott operája középpontjába.) Mindenki rövid pihenőre vonul és álmaival viaskodik, majd egybegyűlve várják a robbantás percét. Az idő szinte megáll, lassan vánszorognak a másodpercek. A robbantás pillanatában egy pontba sűrűsödik, és egy idősíkba kerül a múlt, a jelen és a jövő: bevégeztetett. A színpad sötét, és csak egy fiatal japán nő könyörgő hangját halljuk: segítsetek, adjatok vizet...
Két felvételt hoztam. Az első felvétel, amelyet melegen ajánlok mindenkinek a 2007-es amsterdami felvétel (Gerald Finley, Jessica Rivera, Eric Owens, Richard Paul Fink, James Maddalena, Thomas Glenn, Jay Hunter Morris, Ellen Rabiner, Netherlands Opera Chorus, Netherlands Philharmonic Orchestra; Lawrence Renes), amelyet a San Francisco-i premierhez hasonlóan Peter Sellars rendezett. Finley és Rivera felejthetetlen produkciót nyújt, ezen a minden ízében nagyszerű előadáson. A másik felvétel egy évvel később, 2008-ban készült a MET-ben. A szereplőgárda szinte azonos az előzővel, két óriási különbséggel. Az első - fájó - különbség az, hogy ezt az előadást nem Sellars rendezte. Az összehasonlítás Sellars rendkívüliségét bizonyítja: a MET-ben egy kopott, fénytelen, középszerűre silányított operát látunk, amely meg sem kísérli hordozni és felmutatni azt a fényt, drámát és lelkiséget, amelyet hordoz ez a kivételes opera. A másik különbség pedig a női főszereplő személyében van. Míg Amsterdamban Jessica Rivera kelti életre Kittyt, addig a MET-ben Sasha Cooke taszítja őt sírba. Ez a nő porcelánbaba fejével, bárgyú, barbibabás mosolyával egy igazi tragédia. Ez az előadás is igazolja a bennem évek óta érlelődő gondolatot: ha egy igazán jó előadásra vágysz, akkor ne New York felé vegyed az irányt.
3 hétig kérhetitek tőlem magánban a két teljes videó letöltési linkjét, és talán-talán még egy bónuszt is kaptok, a szerző által vezényelt 2018-as BBC előadás hangfelvételét, amelyből pici ízelítőt itt is hallhattok.
Június 10-én ezzel a bekezdéssel fejeztem be Franz Schreker Éneklő ördög című operájának bemutatását:
Sajnos nincs elég képzelőerőm, hogy elképzeljem, hogyan szólna ez az opera egy valóban világszínvonalú előadásban. Schreker operáiról eddig nagyon kevés felvétel készült. Kereskedelmi forgalomban csak két videó érhető el, a Der Schatzgräber 1918-as Berlini Opera felvétele (Bluray, ill. DVD) és a Die Gezeichneten Salzburgi DVD felvétele. Mindkét videót megvásároltam, így érdeklődés esetén a későbbiekben erre is sort keríthetek.
Mivel (részemről) nagy érdeklődés mutatkozott, ezért a die Gezeichneten 2005-ös, salzburgi felvételével folytatnám a Schreker operák bemutatását. Ezt az operát 1918. április 25-én mutatták be Frankfurtban, és ez a mű tette Schrekert a német nyelvterület legelismertebb kortárs operaszerzőjévé. Az operát mintegy két tucat különböző színrevitellel, Németország és Ausztria szinte összes operaházában bemutatták, így az 1920-as évek legismertebb és legelismertebb német nyelvű operája volt. Aztán jött 1933, Schreker összes művének a betiltása, és a zeneszerző alkotásai szinte örök időkre eltűntek, a fasizmus és a II. világháború után sem kerültek elő. Csaknem 50 évet kellett várni, hogy 1979-ben a Frankfurti Operaház újraélessze a darabot. Újabb 25 évnek kellett eltelnie, hogy 2005-ben az opera újra előkerüljön a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében. A tengerentúlon 2010-ben, Los Angelesben mutatták be, ezt követte a franciaországi premier (2015, Lyon), majd a Bajor Állami Operaház 2017-es előadása, de a die Gezeichneten továbbra is a legritkábban előadott operák egyike. Vajon miért?
Die Gezeichneten. Már a címe is nagyon talányos, nem is szívesen próbálkozom a lefordításával, de valami ilyesmit jelenthet: "A lerajzolt", "A megjelölt", talán legfrappánsabban: "A megbélyegzett". Az opera librettóját is Schreker írta 1911-ben Frank Wedekind, Hidalla oder Sein und Haben (Hidalla avagy lenni és birtokolni) című, 1904-ben írt drámája alapján, eredetileg pályatársa, Zemlinsky kérésére, de azután a téma annyira magával ragadta, hogy nem adta ki a kezéből, maga készített operát belőle.
A történet a XVI. századi Genovában játszódik. Alviano Salvago, egy gazdag, de púpos és torz arcú nemes a saját szigetét kívánja a városnak ajándékozni. A sziget természeti- és művészeti csodák tárháza; Alviano ebbe fektette vagyona nagy részét. De a szigetnek van egy rejtett és titkos barlangja is, amely "szerelmi kéjlak"-nak van berendezve, alantas célokra használva: ide hordják a város aranyifjai az elcsábított-elrabolt, majd megbecstelenített lányokat-asszonyokat. Az aranyifjaknak nem tetszik Alviano ajándékozási ötlete, és megbízzák társukat, Vitelozzo Tamare grófot, hogy barátját, a herceget vegye rá arra, hogy a sziget elajándékozását megakadályozza. Tamare gróf közben beleszeret a polgármester lányába, Carlottába, de otromba közeledését a lány elutasítja. Carlotta festő, ráadásul a festészet különleges műfaját, az emberi lélek festését gyakorolja. Carlotta festői kíváncsiságát felkelti a torz és félszeg Alviano, ezért rábírja, hogy modellt álljon neki. A műteremben egymásba szeretnek, de Carlottában ez a szerelem célirányos, csak addig tart, amíg a festmény el nem készül, hiszen ha vászonra kerül mindaz, ami Alvianóban számára értékes, akkor többet már nem várhat és nem kaphat a púpos kis embertől. A sziget átadási ceremóniája közben Alviano szinte eszét vesztve bolyong a szigeten, Carlottát keresve. De a szépséges nyári éjszaka, az álarcosbál, Carlottát elszédíti, a brutális Tamare gróf karjai között találja magát, és enged a csábításnak. Közben a herceg megvádolja Alvianót, hogy egy tiltott és titkos kuplerájt üzemeltet a szigeten, ahol a város polgárainak elrabolt lányait tartják fogva, és kényszerítik szexuális szolgáltatásokra. Alviano a kéjbarlangban végre megtalálja az eszméletlen Carlottát, a kielégült-kielégített Tamare gróf karjaiban. Rövid szóváltás után Alviano a grófot lelövi. A haldokló Carlotta kis időre félig-meddig magához tér, de Alvianót szörnyetegként látva ellöki, és utolsó sóhajával szerelmét, Tamare grófot szólongatja. Az eszét vesztett Alviano elbotorkál a sötétbe.
Huh, ez a leírás elég gejl lett, felejtsétek el. Már csak azért is, mert ez minden ízében egy szépséges alkotás, amelyben a zene és a librettó egészen különleges egységet és minőséget képvisel. Hallgassátok meg a tegnap belinkelt keresztmetszetet, és igazat adtok nekem: ez az opera egy valódi gyöngyszem, a német posztromantikus opera csúcsa, és megismételhetetlen alkotása. Innen már nincsen feljebb, minden irányból csak a szakadék, a zuhanás, a sötétség, a megsemmisülés, a "nincs" következik. Itt a vége a német posztromantikának, tovább menni nemcsak veszélyes, hanem lehetetlen, ez a színes és káprázatos, érzelemdús, romantikus világ megsemmisült, elsüllyedt, elporladt, és hűlt helyén megszületett az új, a sosemlátott, a racionális, a hideg és számító világ.
Kirándulós-túrázós fajta vagyok, és szerte az országban, a Mecsektől a Zemplénig, vannak titkos kincseim. Térképeken nem jelzett, bokrok közt megbúvó piciny források, erdőmélyi, göcsörtös gyökerekkel a földbe kapaszkodó faóriások, furcsa alakú sziklák, kövek alatt megbúvó rákokat rejtő patakok. Kincsek, amelyek nem hivalkodnak, hanem rejtőzködnek, kincsek, amelyekről talán csak én tudok, kincsek, amelyek mindenhol vannak, körülvesznek minket, szinte beléjük botlunk, de mégis - jobbára - láthatatlanok. Most egy Pest-közeli kisvárosban élek, ahol minden lapos és szürke, de itt is van egy titkos helyem. Ahogy a kutyával átcaplatok a városvégi búza- és kukoricaföldeken, egyszer csak egy icipici pagonyban találom magam, évtizedek óta ottfelejtett néhány öreg fával, ágas-bogas bokrokkal. És a pagony végében ott áll egy faágak határolta természetes kapu, amelyet csak nagyon lassan, apró lépésekkel szabad megközelíteni, mert ha a kapu alá érsz és kitekintesz a lombok közül, akkor ... akkor ameddig csak a szemed ellát, egy határtalan, hullámzó zöld mezőt látsz: Óz, a csodák csodája... Ilyen, elfeledett, senki által nem ismert, sosem látott és hallott kincs számomra ez az opera.
Franz Schreker: Die Gezeichneten. Rendezte Nikolaus Lehnhof, vezényel Kent Nagano, közreműködik a Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor és a Deutsches Symphonie-Orchester Berlin. Főbb szereplők: Robert Hale, Michael Volle, Wolfgang Schöne, Anne Schwanevilm, Robert Brubaker.
A teljes videót sztereó és 6 csatornás surround hangsávval, magyar, német és angol felirattal 3 hétig tölthetitek le, a linket magánban kérjétek.
félálomban hallgattam a feleségemet, ahogyan mesét olvasott a gyermekeinknek.
Tudatomig már nem jutottak el a szavak, az álom kútjába zuhantak.
De furcsa jószág az emberi agy, ami belekerül, az benne is marad.
Csütörtök is ott üldögél, bennem, és várakozik, csendben, türelmesen,
hogy majd felvirrad egyszer az ő napja, és minden bánatát világgá ordítja.
Stochausen nálam sokkal rosszabbul járt, mert nem Lázár Ervin meséje, hanem egy másik Donnerstag került a fejébe, egy sötét és veszélyes kozmológia, az Urantia. Ez a 196 fejezetből álló, 2009 oldalas könyv 1955-ben látott napvilágot, a szerzője ismeretlen, illetve sejthetően William S. Sadler pszichiáter és prédikátor volt. Urantia maga a Föld, amely a 10 millió lakott világból álló, Nebadon nevű helyi univerzumban található. Nebadon más univerzumokkal együtt az Orvonton szuperuniverzumhoz tartozik, amely a központi univerzum, Havona része. Havonában található a Paradicsom szigete, amely Isten lakhelye. Nebadon teremtője Mihály (Michael), aki nem arkangyal (mint ahogyan a Biblia tanítja), hanem Isten 611.121-edik fia. Mihály a tökéletesedés során, inkarnációkon megy keresztül, és a hetedik, egyben utolsó megtestesülésében Jézus Krisztussá válik az Urantián, hogy végérvényesen legyőzze Lucifer lázadását. Mihály-Jézus Krisztus életével és tanításával nagyon részletesen, 775 oldalon át foglalkozik az Urantia. (Akinek ennyi ismertető nem elég az Urantiáról, az a könyv online olvasásával mérgezheti magát, illetve máluszként az operával együtt letöltheti tőlem is a könyvet doc, pdf és epub formátumban.)
Stockhausen az Urantiával 1971 február 25-én, egy New York-i koncert után találkozott, amikor egy mezítlábas, toprongyos furulyázó alak 20 dollárért rásózta a könyv egy példányát. Mással is megesett már az, hogy könyöradományt dob egy koldusnak, de a történet itt meglepő fordulatot vett: Stockhausen ahelyett, hogy az első szembejövő kukába hajította volna a könyvet, belelapozott... és megvilágosodott. Az eléje táruló világ nemcsak megragadta, hanem magába is szippantotta, és valóságos kényszerképzetévé válva eszeveszett munkára ösztönözte: belefogott a mintegy 29 órányi zenei anyagot tartalmazó, Licht, Die sieben Tage der Woche (Fény, a hét hét napja) című operaciklusába. Miről is szól ez a hatalmasan hömpölygő zenei áradat? A hét egy-egy napja az emberi életet jelképezi, a Fény az Isten metaforája, amely az emberi életet különböző nézetekből beragyogja és átjárja. A ciklus három szereplője Mihály-Jézus, Éva, aki hol anyja, hol kedvese Mihálynak, és Lucifer. A ciklus sok szempontból Wagner Ringjéhez hasonló, szintén mitológiai téma, és többé-kevésbé összefüggő történet az alapja, de monumentalitásában lényegesen meghaladja a Ringet. Zenéjét tekintve pedig jócskán túllép az operán, mint műfajon, jelentős eleme a tánc, a kórus, és több felvonása énekesek nélküli, önálló zenei tétel. Az egyes szereplőket általában három személy (énekes-táncos-zenész) testesíti meg. Talán nem túlzás az a megállapítás, hogy ez a ciklus, amelyen Stockhausen 25 éven át dolgozott, egy őrült elme alkotása. Azé az emberé, aki utolsó éveiben azt hangoztatta, hogy ő a Sziriuszon született és nevelkedett, és most csak ideiglenesen lakik Köln külvárosában. Ő ezt a kijelentést nem viccnek szánta, halálosan komolyan gondolta. A nagy ívű opera-sorozatnak (amelyet Stockhausen 1977 és 2003 között komponált) még sohasem történt a Ringhez hasonló teljes előadása. Az egyes operák - általában csonkítottan - itt-ott felbukkannak, a zenekari részeket gyakran játsszák önállóan, de nagy kérdés, hogy mi lesz a jövője ennek a páratlan alkotásnak.
A Donnerstag (Csütörtök) volt a ciklus első elkészült darabja, amelyet a Scalaban mutattak be, 1981. március 15-én. A karmester Eötvös Péter volt. Az előadás érdekessége volt, hogy a Stockhausen család aktívan részt vett benne, a zeneszerző egyik fia, Markus volt Michael trombitás megszemélyesítője, másik fia, Simon szoprán szaxofonozott, lánya, Majella, pedig zongorázott. A kórus sztrájkja miatt az első négy előadás csonkítottan, a harmadik felvonás nélkül, majd a sorozat utolsó három előadása már teljes terjedelmében került bemutatásra. A művet a közönség zajos tetszéssel fogadta, a kritikák vegyesek voltak.
Ez az opera a Földön megtestesülő Michael gyermekkorát mutatja be. A nyitány után, amelynek "Csütörtöki köszöntő" a neve, az első felvonás első jelenete a "Gyermekkorban" nevet viseli. A szerző saját gyermekkorából táplálkozó jelenetben megtudjuk, hogy Michael szegény szülők gyermeke. Apja (Lucifer), aki tanár, a fiát történelemre oktatja, és az élet dolgaira tanítgatja: imára és vadászatra. Édesanyja (Éva) pedig megtanítja fiát dalolni, zenélni és táncolni. Tudomást szerzünk arról, hogy Michael kisöccse Hermann csecsemőkorában meghalt. A szülők veszekednek, azután Éva megőrül, bolondokházába zárják, Michael apja pedig elindul a háborúba. A második jelenetben (Mondeva - Hold-Éva) Michael találkozik egy félig madár, félig emberi lénnyel, akibe beleszeret. Közben apja a háborúban gyilkolássza ellenségeit, anyját pedig az elmegyógyintézetben egy orvos megöli. (Stockhausen depressziós anyját valóban eutanáziában részesítették a hitleri Németországban). A harmadik jelenet a "Vizsga" címet viseli. Michael felvételizik a konzervatóriumba, először énekesként, aztán trombitásként, végül táncosként. A felvétel sikerül, Michaelt mindhárom szakra felveszik.
A szűken vett opera nagyjából itt ér véget, mert a második felvonás (Michael világkörüli utazása) zenekari mű, egy csodálatos trombita és fúvósverseny, amelyben a trombitás Michael világkörüli útját kísérhetjük figyelemmel, amelynek állomásai Németország, New York, Japán, Bali, India, Közép-Afrika és Jeruzsálem. A harmadik felvonásban (Michaels Heimkehr) Michael – tenorként, trombitásként és táncosként háromszoros megnyilvánulásában – visszatér mennyei otthonába. A művet a "Csütörtöki búcsú" zárja le, amelyet már az operaházon kívül, öt trombitás ad elő a hazaballagó tömegnek.
Amit hoztam nektek, az egy csodálatos párizsi előadás (Damien Bigourdan, Pia Davila, Damien Pass, Philharmonie de Paris, vezényel Maxime Pascal, 2021). Sajnos ez az előadás is csonka, mert hiányzik a harmadik felvonás. Amikor a felvételbe először, mit sem tudva belehallgattam, megvallom, elkapott a röhögés. Azt hittem, hogy ez az egész, valami ócska és abszurd vicc. Nem szokásom, hogy leírjam egy opera cselekményét, úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell megbirkóznia ezzel a feladattal, de most az egyszer kivételt tettem, mert nem akartam, hogy ti is így járjatok, hiszen ez az opera az előzmények és a kerettörténet ismerete nélkül értelmezhetetlen. Stockhausen, mint minden becsületes őrült, belevág a lecsóba és ránk zúdítja démoni világát, nem törődve azzal, hogy mi nem vagyunk ennek a világnak a részei, így fogalmunk sincs arról, hogy az ő agyában és a színpadon mi történik. De ha van bennünk elég kíváncsiság, türelem, energia, és lobog bennünk a megértés vágya, alázattal párosulva, akkor ajtó és ablak nyílik erre az idegenségében és félelmetességében is csodálatos világra. Bennem ezt az ajtót Mondeva, a félig madár félig ember bassetkürt nyitotta meg, és ezt követően már egyik ámulatból a másikba esve követtem trombitás Michael Föld körüli utazását, küzdelmét a harsonás Luciferrel és Tubával, csevegését a fecske Klarinétosokkal és szerelme beteljesülését Mondevával.
A HD minőségű videót magyar, angol és francia felirattal 3 hétig tölthetitek le tőlem, a linket privátban kérjétek. Ezúton kívánok mindnyájatoknak jó pihenést és szép nyarat.
Aa. Magyar fülnek milyen meghökkentő. Hogy hívhatnak így egy embert? Utánanéztem. Van der Aa: Aa-ból származó. Gyakori személynév Hollandiában. Az Aa pedig egy folyó. Sőt, nem is egy folyó, legalább 10 ilyen nevű folyó hömpölyög és csordogál Németalföldön. Nem lehetett valami fantáziadús az az ember, aki vagy egy tucat folyót ezzel a névvel illetett, persze lehet, hogy még az őskor hajnalán, egy, az artikuláció alacsonyabb fokán álló neandervölgyi követte el ezt a tettet.
Ez a Michel van der Aa korunk fenegyereke. Persze már nem teljesen gyerek, mivel 1970-ben született, de vannak, akik mindig megmaradnak gyereknek, valószínűleg ő is ilyen szerzet. Egy kortárs holland zeneszerző, aki a multimédia megszállottja, és mint műfaj, kapóra jön számára az opera, hiszen az opera mi más is lenne, mint az audiovizuális művészetek szintézise. És ha ilyen szemszögből tekintünk az operára, akkor látnunk kell, hogy a XXI. század, az opera szempontjából a sosemvolt lehetőségek tárháza. Már csak üstökön kell ragadni a technika adta bámulatosan változatos és izgalmas lehetőségeket, és írni-szerezni a jobbnál jobb operákat, és akkor eljön az opera reneszánsza. Ez minden ma élő zeneszerző feladata. Michel van der Aa meg is ragadja az új lehetőségeket, és vég nélkül írja az operáit, amelyekben keveredik a valós színpad és a filmek nyújtotta virtuális tér, az élő- és szintetikus zenével, az énekesekkel, egy színes és látványos, szürreális világot teremtve, ahol összefolyik és eggyé válik a valóság és a képzelet. Akárcsak a való életben, ahol az ember a mobilját nyomkodva vagy a TV képernyőjére meredt szemmel nézve lassan már azt sem tudja, hogy létezik-e egyáltalán a saját agyán vagy a szobáján kívüli világ, és ő maga él-e, hal-e, fiú-e vagy lány, esetleg egy más nemű lény, vagy zombi talán.
Ilyen korban élünk, és a téma a lábunk előtt hever, mint ennek az operának is a témája: Upload - Feltöltés. Pendrájvra fel. Vesszen az analóg, digitalizáljunk, alakítsunk át mindent bitekre, 0-ra és 1-re, készítsünk mindenről biztonsági másolatot és töltsünk fel mindent, az Olümposzon, a felhők között, vagy a világűrben lebegő szerverekre: minden adat maradjon meg, ne vesszen el semmi sem. És ha mindezzel elkészültünk, akkor hátradőlhetünk. Semmi sem maradt ki, alapos munkát végeztünk. Vagy mégsem? Olvassuk csak el az opera zavarba ejtő sorait: "Van biztonsági másolat a világon mindenről. / Kivéve az emberi elméről." Hoppá! Erre ma még nem vagyunk képesek, hiszen 86 milliárd neuron és 100 billió szinapszis van minden emberi agyban. De ami késik, nem múlik, még 1-2 évtized, és biztos vagyok benne, hogy addigra elérjük ezt a technikai szintet. Hiszen a fejlődés bámulatos, gondoljunk a 70-es évek ház nagyságú számítógépeire, amelyeknél már mindnyájan tízszer vagy százszor nagyobb kapacitású mobilokat hordunk a zsebünkben. És majd ha az emberi agyat is képesek leszünk digitalizálni, és az egyedi elméről másolatot készíteni, akkor, hogy Petőfi szavaival éljünk, "itt van már a Kánaán", hiszen az ember számára adott lesz, hogy test nélküli lélekké, örökéletű angyallá váljon. Erről szól ez az opera.
És akik megszólaltatják, az általam nagyon kedvelt, és hamarosan a MET-ben is bemutatkozó Julia Bullock, akinek Indian Queen felvételét már feltöltöttem nektek régebben (itt van egy pici részlet belőle) és Roderick Williams, aki Papagenóként is megállja a helyét. A Dutch National Opera zenekarából alakult kamarazenekart Otto Tausk vezényli. A jó minőségű magyar és angol feliratos teljes videót három hétig tölthetitek le, a letöltési linket magánban kérjétek.
Különböző okok miatt csak a héten tudtam megnézni a Melankólia című filmet, az opera még várat magára. .
Hátborzongató,
megdöbbentő, lenyűgöző, egyelőre kb. ennyi! Azt hiszem,
megnézem még egyszer, a színészi alakítások és a MONDANIVALÓ miatt.
Mert hogy a döntő pillanatban ki az erős, és ki a gyenge, az sok
mindentől függ. A depressziós testvér, aki végigszenvedi, szenvelgi hatalmas vendégsereg részvételével zajló esküvőjét, lakodalmát - a világvégi kastélytól és a rokoni beszólásokkal tarkított eseménytől én valószínűleg depressziós lettem volna - a katasztrófát megelőző percekben mérhetetlen önuralomra, empátiára és lelkierőre képes! Megnyugtatja összeroppanó és összevissza kapkodó, rohangáló testvére megszeppent gyermekét, és a tragédia bekövetkezését hárman egymás mellett ülve, összefonódott kezekkel várják. A végig a mérésekben és önmagában biztos "tudós" férj a közelgő katasztrófa felismerésének perceiben öngyilkos lesz...
Mindkét nő fantasztikus alakítást nyújtott, és a kísérő
zene (Wagner!) is remekül lett kiválasztva és egyes jelenetek aláfestő zenéjeként fokozza azok hatását. A film önmagában zseniális, de tökéletesen megértem azt a valakit,
aki ebből operát alkotott.
1231Klára2024-06-18 09:03:43 [Válasz erre: 1226 takatsa 2024-06-10 13:55:00] Ez
a The Singing Devil cím könnyen tévútra viszi a gyanútlan böngészőt,
aki véletlenül belebotlik. Az én generációmnak a "Singin' in the Rain"
örökérvényű klasszikus jut eszébe, a mai égi csatornákon növekedő
ifjúságnak is valami hasonló című dolog, minimum Amerika, esetleg
"holivúúd" valamelyik bárgyúságtól csöpögő szappanoperája, bocs'
szappan-filmje vagy sorozata. Ehhez képest egy egészen más jön szembe!
Cselekménye van, ha kicsit nehezen emészthető is, de az embernek azért
van agya, hogy gondolkozzon! Akik még hallgattak, olvastak
korábbi korokból származó könyveket, néztek hasonló korból származó
operákat, azok el tudják képzelni, hogy valamikor előfordultak hasonló
esetek, mikor olyasmikért éltek-haltak, néha sajnos öltek is emberek,
amiket a ma nemzedéke csak filmekből ismer, és csak story-nak véli. A
zene is tetszetős, és az énekesek is hallgathatóak, volt már rosszabb.
Szóval, megérte megnézni! Főleg. mert ismét egy olyan mű, olyan szerző,
akiről eddig fogalmam se volt. Köszönöm a felfedezést és a lehetőséget.
1230takatsa2024-06-16 17:39:28
Megszokott dolog, ha regény vagy dráma adaptációjából születik meg egy opera, de olyanról talán még nem hallott a világ, hogy egy film váljék az opera ihletőjévé. A kortárs svéd zeneszerző, Mikael Karlsson, ezt a meghökkentő dolgot művelte, ráadásul operája témájául Lars von Trier egyik filmjét választotta.
Lars von Triert, a talán legmegosztóbb dán filmrendezőt nem kell bemutatnom a filmkedvelőknek, hiszen aki a nevét meghallja, az vagy bódult ájulatba esik, vagy futólépésben a WC felé veszi az irányt, egy alapos hányástól megkönnyebbülést remélve. Én - ezt a két végletet szintetizálva - ájult bódulatban hányok a filmjeitől. Persze ez így túlzás, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Trier pályája elején nemcsak jelentős, hanem nagyon szép filmeket is alkotott. Nekem ebből a korábbi korszakából a Dogwille (2003, Menedék) és főleg a Táncos a sötétben (2000) c. alkotása tetszett, amelyet a bergmani éra utáni legjobb filmnek tartok. De aztán Lars von Trier hamar túljutott ezen a gyümölcsöző korszakán, és ahogyan a betegsége elhatalmasodott rajta, elkezdett élete fő témájával: saját magával foglalkozni, elkészítve a depresszió trilógiát (Antikrisztus - 2009, Melankólia - 2011, Nimfománia - 2013). Ennek a ciklusnak a középső darabja, a Melankólia, Lars von Trier talán leglíraibb darabja, egy lírai pszichotriller, amely két nőről, egy depressziós tetsvérpárról szól. Justine, hogy úgy mondjam, dühöngő depressziós, éppen a saját esküvőjét teszi tönkre, annyira, hogy az örömteli esemény az újdonsült férj végleges távozásával ér véget. Nővére, Claire, viszont gyógyszerekkel szépen kezelt, egyensúlyban levő depressziós, hű feleség, odaadó családanya, aki egy rendkívüli esemény következtében a film végére esik teljesen szét. Ez a rendkívüli esemény pedig nem más, mint egy kóbor kisbolygó, a Melankólia váratlan érkezése, amely ünneprontóként, elpusztítja az egész földet. De a végső pusztulás előtt még marad egy kis idő, és erről a kis időről szól a film. Justine, különleges érzékkel, hamarabb megérzi a bolygó közeledtét, a tragikus véget, és a globális apokalipszis tudata gyógyító hatással van rá; sztoikus nyugalommal, szinte jókedvűen várja saját- és az emberiség sorsának beteljesülését. Tulajdonképpen érthető a reakciója, hiszen magunk is tapasztalhatjuk azt, hogy jobban viseljük el a megpróbáltatásokat, ha az nemcsak minket, hanem másokat is érint, a mások szenvedéséből vigaszt merítünk. Justine is valahogyan így élheti meg a világvégét, amely egyben az ő betegsége végét is jelenti, és nem ejt könnyet a földért, az életért, az emberért, hiszen a földet, az élet hordozóját, gonosz bolygónak tartja, amelynek pusztulnia kell, hogy helyreálljon a természet rendje és begyógyuljon az univerzumon az élet ejtette seb. Claire viszont - férje öngyilkosságát követően - Justine-nal pontosan ellentétes pályán mozog, a pánik, a kétségbeesés és a teljes szétesés útját bejárva jut el a megsemmisülésbe. Ez a film egy nagyon lassan hömpölygő, szépséges lírai alkotás, amely elismerést váltott ki még a Lars von Triert utálók táborából is. Még annyit kell elmondanunk, hogy a film különleges atmoszférájához hozzájárul Wagner Trisztán és Izolda c. operájának nyitánya, amely vissza-visszatérve átszövi az egész alkotást.
Hát, ebből a Wagner zenéjével átitatott filmből készített operát Mikael Karlsson. Bátor vállalkozás, én a magam részéről furcsállottam is a vakmerőségét. Kételkedtem benne, hogy vissza lehet-e adni ennek a beteg elmével, de zseniálisan elkészített filmnek a mélységét és sokrétű mondanivalóját. Olyan szempontból pozitívan csalódtam, hogy Karlsson - önismeretről és önuralomról tanúságot téve - ezt meg sem kísérelte, hanem egészen más optikával dolgozott, mint Lars von Trier: megmaradt az egyszerű történetnél, annál, hogy elpusztul a föld, és vele együtt az emberiség. Trierrel ellentétben Karlsson ezt a világvégét nem jogosnak és természetesnek tartja, és nem szenvtelenül szemléli, hanem megdöbbenten, lesújtottan és mélységes együttérzéssel. A történet most is ugyanaz, mint a filmnél, csak egyszerűbb, a szereplők könnyebben kezelhetők, a kórusokhoz, áriákhoz írt versek (Libretto: Royce Vavrek) sejtelmesek-tetszetősek, a befejezés pedig kissé sablonosan érzelmes, de könnyen befogadható-elfogadható: három, a végszóra egymásra talált ember fogja egymás kezét a végső pusztulásban. A zene eklektikus, mindenki megtalálja benne a kedvére valót. Egy, a Trier filmnél sokkal könnyebben emészthető, tetszetős terméket kapunk, ráadásul kiváló megvalósításban, amelyről a Svéd Királyi Zenekar és Kórus gondoskodik, Andrea Molino vezényletével. A szólisták nagyszerűek, nekem a Claire-t megszemélyesítő MET fiatal üdvöskéje, Rihab Chaieb tetszett a legjobban, de Justine szerepében Lauren Snouffer is nagyszerű, és minden szereplő jól énekel. És a legnagyobb névről, Anne Sofie von Otterről még nem is ejtettem szót, hát, amit Otter az anya groteszk szerepében művel, azt látni-hallani kell.
3 hétig tölthetitek le tőlem, magyar, angol, német és francia felirattal, jó hang- és képminőségben ezt a videót. És bónuszként letölthetitek az eredeti 2011-es Lars von Trier filmet is, magyar szinkronos változatban. Javaslom, hogy először a filmet nézzétek meg, és csak utána az operát. Jó világvégét mindenkinek.
Köszönöm a felfedezett különlegesség megszerzésének lehetőségét, biztosan érdekes lesz.
Egyetlen észrevétel, csendes kérdés: a "Die Geburtstag der Infantin" fordítására nem inkább "Az infánsnő születésnapja" lenne a megfelelő? A hercegnő 12 évesen már nem csecsemő! Bocs.
1226takatsa2024-06-10 13:55:00
Mai kis történetemet ott kezdeném, hogy hol volt, hol nem volt, élt egyszer Budapesten, egy híres fotográfus, aki többek között Liszt Ferencet és Ferenc Józsefet is megörökítette. Isak Schrečkernek hívták, akinek 1874-ben elege lett a zsidó-létből; nevét Ignáczra változtatta, elvált a feleségétől és áttért a protestáns hitre, majd hirdetést adott fel abban a reményben, hogy teljes asszimilálódását elősegítendő, árja feleséget talál magának. Hirdetése meghallgatásra talált, és hamarosan házasságot kötött egy nincstelen, de kékvérű leányzóval, bizonyos Eleonore von Clossmannal, Windisch-Graetz hercegnő keresztlányával. Az újdonsült család Monacóban telepedett le, és Ignácz legidősebb fia, a kis Franz 1878-ban már itt született. Az apa jobbára vándorfotósként tartotta el családját, így a kis Franz kora-gyermekkorában sok helyen megfordult, többek között Párizsban és Brüsszelben, majd végül Bécsben telepedtek le. Franz, ha nem is csoda- de jó képességű gyerek volt, nemcsak zenei, hanem irodalmi téren is, aki - apja halála után (aki csak adósságot hagyott hátra) -, 10 éves korától, butább iskolatársai tanítgatásából tartotta fenn magát. Az elszegényedett család Döblingbe költözött, és anyja varrónőként dolgozott, Franz pedig orgonált a helyi plébánián. Persze a gazdag rokonság mézesbödöne még csurrant-cseppent, így Franz konzervatóriumi tanulmányait (ahol többek között Arnold Rose, Robert Fuchs, Gustav Mahler, Hugo Wolf, Alexander Zemlinsky, Franz Schmidt és Jean Sibelius voltak a tanárai) Windisch-Graetz hercegnő fedezte.
A századvég, amelyet finomkodva fin de siècle-nek vagy Jahrhundertwende-nek neveznek, igencsak izgalmas volt Bécsben, és Franz Schrečker pályája is gyorsan ívelt felfelé, hamarosan Bécs egyik legkedveltebb-legelismertebb zeneszerzője lett. Manapság ebből a korszakból Mahler, majd Schönberg és Richard Strauss munkásságát emelik ki, de abban az időben Zemlinsky is elismert zeneszerző volt, és Franz Schreker (már a középső č-c nélkül, mert addigra nevét, amely nagyjából "ijesztő"-t jelentett, megváltoztatta), Richard Strauss népszerűségét is felülmúlta. Ennek az 5 zeneszerzőnek az élete amúgy nemcsak a zenében, hanem a magánéletben is össze-vissza fonódott: Schreker főleg Schönberggel és Zemlinskyvel volt szoros barátságban, sőt Mahler özvegye, akiért a rút Zemlinsky csak epekedett (ennek az epekedésnek ihletében született a Törpe c. opera), a szépfiú Schreker szeretője is volt néhány évig.
Schreker kezdetben kórusműveket és kisebb zenekari műveket írt, majd első sikerét az 1908-ban előadott Die Geburtstag der Infantin (A csecsemő születésnapja) című művével érte el. Az igazi áttörés 1912-ben történt, a kirobbanó sikerrel bemutatott Der ferne Klang (A távoli hang) c. operájával. Az opera librettóját (mint az összes többi operájáét is), maga a zeneszerző írta. A Der ferne Klang máig Schreker legismertebb és legkedveltebb operája, egy igazi modern, német opera, amely a Wagneri zenén túllépve, de a tonalitást megtartva, a francia impresszionista, az olasz verista és modernista elemeket ötvözte a maga dallamos, és furcsán-egyedi hangzásával. A Der ferne Klangot, néhány év alatt a német nyelvterület összes jelentősebb operaháza bemutatta.
A következő operája (Das Spielwerk und die Prinzessin - 1913, Frankfurt, Bécs) nem volt ennyire sikeres, majd a világháború megakasztotta pályáját. Ezt követő két operájával (Die Gezeichneten "A megbélyegzettek" - 1918, és a Der Schatzgräber "A kincskereső" - 1920, Frankfurt) a karrierje csúcspontjára érkezett, ő lett a legelismertebb, legsikeresebb kortárs operaszerző.
A világháború befejeztével Bécs megszűnt birodalmi főváros lenni, és ezzel együtt odalett a pezsgő zenei élet és a vidámság is. Schrekernek új lehetőséget a Weimari Köztársaság Berlinje nyújtott, ahol a Hochschule für Musik igazgatójává nevezték ki 1920-ban. Az egzisztenciális biztonság dacára, zeneszerzői pályája ekkor már hanyatlóban volt. Két következő operája (Irrelohe - Köln, 1924, Klemperer, és Der singende Teufel - 1928, Berlin, Kleiber) már nem aratott osztatlan sikert. Aztán jött a gazdasági világválság, majd a nácik, kiderült, hogy hiába a fél-kékvérűség és a katolikus neveltetés, Schreker az maradt, aki volt: egy üldözendő zsidó. 1932-ben állásából kirúgták, majd összes művét betiltották. Schreker elkezdett angolul tanulgatni, de a sok igeidő és egyéb megpróbáltatás felőrölte az egészségét és 1934-ben agyvérzést követően meghalt, ezzel elkerülve Auschwitz-t és az egyéb, rá váró szörnyűséget.
Betiltották - végleg elfeledték, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Szegény Schreker két szék között a pad alá esett, az angolszászoknak német volt, a németeknek zsidó, se ő, se a zenéje, senkinek sem kellett. Egyéni pechje, hogy tervezett emigrációja előtt, 56 éves korában meghalt, így angolszász területen nem tudott új életet kezdeni, új karriert építeni, és a csak német területen játszott műveit a világgal megismertetni.
Újraélesztésére csak az utóbbi 20-30 évben történnek próbálkozások, több-kevesebb sikerrel, de műveit jelenleg is nagyon ritkán játsszák, ismertsége alacsonyabb a hasonló utat bejárt Korngoldhoz vagy Zemlinskyhez képest.
Egy olyan operáját hoztam, amely még a javarészt ismeretlen életműnek is a kevésbé ismert darabjai közé tartozik. A Der singende Teufel-t (The Singing Devil, Az éneklő ördög) Schreker utolsó előtti operája, bemutatója 1928-ban volt, amelyet a közönség lelkesen, de a kritikusok többsége fanyalogva fogadott. Schreker ekkor már alkotói zenitjén jócskán túljutott. Nagyrészt elveszítve azt a posztromantikus, színes és burjánzó dallamvilágot, amellyel korábbi műveivel nagy közönséghsikert aratott, megrögzötten járt a saját útján, amely jelentősen eltért a Schönberg által kijelölt fő csapástól. Nem vált a mai értelemben modernné, hiszen műveit alapvetően a tonalitás jellemezte, de kedvelte a diszharmóniát, a bizarr és csak rá jellemző kromatikát, a dallamosság helyett a töredezettséget, és ebben a művében is bátran alkalmazott barokk elemeket, pl. kánonokat, fúgákat, kettős fúgákat, létrehozva egy teljesen egyedi és egyéni stílust, amely egyrészt művészetének fő értéke volt, másrészt viszont elszigeteltségét okozta, és azzal a következménnyel járt, hogy művei - dacára a mai erőfeszítéseknek -, nem váltak széles körben ismertté és népszerűvé. Operái viszonylagos sikertelenségének másik fő oka a librettók hiányosságaira vezethető vissza. Amíg egy belcanto operánál a librettó szerepe csaknem másodrendű, addig a XX. századi operákra a jó minőségű, legtöbbször művészi színvonalon megírt librettó a jellemző. Schreker - Wagnerhez hasonlóan - az összes operájához (az első, fiatalkori operája kivételével) saját maga írta a librettót. Ezek a librettók eléggé közepes minőségűek, és a legnagyobb problémájuk az, hogy nem koherensek, hanem csapongóak-töredezettek, helyenként ötletszerűek, és zavaros freudi morális fejtegetésbe bonyolódnak, így nem képezik a zenei anyag szilárd vázát és hiányzik belőlük az összetartó erő. Ebből a szempontból az Éneklő ördög librettója a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen lineáris szerkezetű, és viszonylag könnyen követhető. A középkori történet középpontjában - mint Schreker operái mindegyikében - egy zenész áll, ebben az esetben egy fiatal orgonaépítő: Amandus. A kolostor főnöke, a fanatikus Kaleidos atya Amandust megbízza, hogy folytassa a tragikus körülmények között meghalt apja munkáját, és fejezze be a kolostor nagy orgonájának az építését, amelyet Kaleidos - csodafegyverként - kíván bevetni a szerzetesek életére törő pogányok ellen. Közben kint az erdőben zajlik a pogányok tavasz-ünnepe, és az ünnepségen a tavasz királynőjévé és egyben áldozatává Amandus menyasszonyát, Liliant választják, aki ígéretet tesz arra, hogy Amandust a pogányok oldalára állítja. Lilian terve kudarcot vall, mert Amandus - bár kételkedik és őrlődik - nem adja fel keresztény hitét, Liliant pedig a tavasz-ünnepen egy részeg lovag megbecsteleníti. Bár Amandus a tépelődésbe beleőrül, a nagy orgona elkészül. A pogányok megtámadják a kolostort, betörik a kaput, de az orgona hangja megállítja őket, révületben elhajítják fegyvereiket és térdre borulnak, a szerzetesek pedig lekaszabolják őket. Amandus a történtek hatására megtébolyodik és élőhalott-apátiába süllyed. Lilian úgy próbálja megmenteni a szerelmét, hogy a kolostort felgyújtva megsemmisíti az ördögi orgonát, de a lángok közt maga is az életét veszti.
Ennyi a történet. Az operát a Bonni Operaház adja elő. A három főszereplő (Mirko Roschkowski, Anne-Fleur Werner és Tobias Schabel) egészen kiváló teljesítményt nyújt, Dirk Kaftan vezényel. Az előadás az Operavision jóvoltából fél évig a youtube-on is elérhető. A teljes felvételt nagyon jó kép- és hangminőségben, a magyar nyelvű feliratom mellett angol és német felirattal, 3 hétig tölthetitek le. A letöltési linket magánban kérjétek.
Sajnos nincs elég képzelőerőm, hogy elképzeljem, hogyan szólna ez az opera egy valóban világszínvonalú előadásban. Schreker operáiról eddig nagyon kevés felvétel készült. Kereskedelmi forgalomban csak két videó érhető el, a Der Schatzgräber 1918-as Berlini Opera felvétele (Bulray, ill. DVD) és a Die Gezeichneten Salzburgi DVD felvétele. Mindkét videót megvásároltam, így érdeklődés esetén a későbbiekben erre is sort keríthetek.
1985-ben négy palesztin terrorista eltérített egy luxus-kirándulóhajót a Földközi tengeren. A túszok életéért cserébe 50, izraeli börtönökben fogvatartott palesztin harcos szabadon bocsátását követelték. A hajót Szíriába kívánták vinni, de a szír hatóságok nem engedélyezték a hajó kikötését, és a terroristákkal senki sem volt hajlandó tárgyalni. A terroristák - bizonyítani kívánva fenyegetésük komolyságát - az egyik túszt, a 69 éves, amerikai-zsidó Leon Klinghoffert agyonlőtték. Klinghoffer volt a hajó legkiszolgáltatottabb, béna, kerekesszékhez kötött utasa, aki a halálosan beteg és az élettől búcsúzó rákos feleségével, egy utolsó, örömteli együttlét reményében vett részt az utazáson. A terroristák fenyegetőztek, hogy vérfürdőt rendeznek, 15 percenként megölnek egy utast, amíg nem teljesítik követelésüket, de aztán megadták magukat, így Klinghoffer volt az egyetlen áldozat.
Ez John Adams második operájának, a Klinghoffer halálának a cselekménye: egy valódi eset, amely ráadásul pontosan így történt meg, stimmel az időpont, a hajó neve, a négy terrorista, sőt, még a meggyilkolt utas nevét sem változtatták meg.
Adamst és a librettót író Alice Goodmant, a Nixon Kínában című, óriási sikert aratott első operájuk után öt amerikai és európai operatársulat (a brüsszeli La Monnaie operatársulat , a San Francisco-i Opera , a francia Opéra de Lyon , a Los Angeles-i Fesztivál és az az angliai Glyndebourne Fesztivál ), valamint a Brooklyni Zeneakadémia kérte fel egy új opera megírására. A Peter Sellars rendezte opera bemutatójára a brüsszeli Théatre Royal de la Monnaie-ban került sor 1991. március 19-én. A művet még 1991-ben bemutatták Lyonban és Brooklynban, de a Los Angelesben és Glyndebourne-ben tervezett bemutató már elmaradt, az igencsak vegyes fogadtatás miatt. Főként az amerikai-zsidó közösségek és az izraeli közvélemény az operát nemcsak antiszemitának tartotta, hanem ezen továbblépve, a terrorizmust dicsőítő és zeneileg is abszolút silány és értéktelen műnek minősítette.
Ilyen, és ehhez hasonló kritikák születtek:
- „A végén az volt a fő reakcióm, hogy életemből három órát vesztegettem egy halom szemétre. Mert bármi is legyen a Klinghoffer halála, mélyen, ásításra késztetően unalmas."
- „Nem tudom elképzelni, hogy a Közel-Kelet bármely perspektívájából bárki bármit nyerhetne abból, hogy megnézi ezt az operát. A karakterek, ha egyáltalán személyiséget kapnak, egydimenziósak, és azt próbálják bizonyítani, hogy "Izrael rossz, a palesztinok pedig nemesek". A dráma (amely valójában nem opera, hanem oratórium) nem létezik. A produkció pedig jobb esetben banális, rosszabb esetben tendenciózus és félrevezető."
- „Zeneileg eszembe jutott Rossini megjegyzése, hogy "Wagner úrnak vannak szép pillanatai, de rossz negyedórái". Adams negyedórája végtelenül húzódik. Valójában Adams és librettistája, Alice Goodman mondanivalója pár percben könnyen megfogalmazható: a palesztinok a fenevad izraeliek feddhetetlen áldozatai."
Ráadásul Klinghoffer, és az utazás után 2 hónappal elhalálozott feleségének két lánya (Lisa és Ilsa) is felháborodott levélben tiltakozott. Véleményük szerint ez az antiszemita hangvételű opera „racionalizálja, romantizálja és legitimálja apánk terrorista meggyilkolását”. Nagyon jellemző Myron Kaplan kritikája, aki hosszadalmas elemzés után arra a következtetésre jut, hogy az Adams-Goodman szerzőpáros többi operájában (Nixon Kínában, illetve Doctor Atomic) is tetten érhető a nyílt antiszemitizmus. "A Klinghoffer halála az antiszemita és anticionista rágalmak tendenciózus megismétlésének eszköze. De ez az opera, ha együtt nézzük a másik két Adams/Goodman-operát, valami többet jelent – a zsidókkal kapcsolatos előítéletes megszállottságot."
A vihar azóta sem csitult, sőt, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után még erősödött is, így a művet évtizedekig nem mutatták be az USA-ban, és Európában is csak szórványos előadások születtek. Végül 2014-ben látszott megtörni a jég, amikor a MET - a tiltakozások, sőt, utcai tüntetés ellenére - műsorra tűzte a Klinghoffer halálát. A premiert néhány ember bekiabálásokkal próbálta megzavarni, végül a tervezett előadások zavartalanul lementek, de a tiltakozások eredményeként a tervezett HD műsorszórás elmaradt, így csak a MET szűk közönsége lehetett tanúja az előadásoknak, és az opera azóta sem szerepel a "MET Opera on demand" kínálatában. A mű megszületése óta több mint 30 év telt el, és csak reménykedni lehet abban, hogy ez a csodálatos opera előbb-utóbb elnyeri méltó helyét a zenei életben. A 2023-as - a szerző által vezényelt -, amszterdami koncertszerű előadás kirobbanó sikere nemcsak a mű kvalitásait, hanem abszolút időszerűségét is bizonyítja.
Ennek az operának a fő erénye éppen az, amit sokan bűnnek tartanak: hogy ezt a - valljuk be -, sovány kis történetet, amely csak egy apró csepp a brutalitás tengerében, történelmi perspektívába helyezi, és pártatlan szemlélőként mutatja be ennek a két, nagyon sokat szenvedett, és jelenleg is szenvedő népnek a konfliktusát. Két testvérnép, Izsák és Izmael, ugyanabban az időben és ugyanazon az icipici földterületen, egyszerre gyilkosként és áldozatként, üldőzőként és üldözöttként, régi sebeket felszakítva és új sebeket osztva, egymást marcangolva, áll egymással szemben, egymásra halált kiáltva. Ez az opera rádöbbent minket, hogy ki az áldozat. Ők az áldozat. Mindkét nép áldozat. Egyformán és egyenlő mértékben. És vannak bűnösök is, egyszer talán rájuk mutatnak: a világpolitika, a britek, az amerikaiak, az arab világ, és csak a Jóisten tudja, hogy még kicsoda. Adams és Goodman együttérzéssel, szeretettel, drámaian és lírai szépséggel mutatja be Izsákot és Izmaelt, Istennek ezt a két szeretett gyermekét: minket. Műfaját tekintve ez egy oratórium-opera, van történet is, amit az ember felcsipeget és összeáll a fejében, de leginkább múlt van, emberi életek, gyermekkor, pici öröm, sok szenvedés, madárszárnyalás, meseszerűen indázó, ágas-bogas kórusok, minden egyszerre álomszerű és torokszorító, aztán egyszer csak újra a fedélzeten vagyunk, ahol nincsen más, csak gyűlölet, terror, kilátástalanság, borzalom.
John Adams, Philip Glass nyomdokain halad, ezt senki sem tagadja, de nála a minimalista zenei szerkezet nemcsak üres forma, hanem ezt a szerkezetet megtölti tartalommal és lélekkel, ennek a stílusnak nemcsak a határait feszegetve, hanem jelentősen meg is haladva. Adams ebben a második operájában talál rá a fő hangjára és kifejezési módjára, erre az oratorikus szerkesztési módra, amelynek a magját a kórusok képezik. A kórusok nemcsak megtörik és keretbe foglalják a viszonylag monoton recitativókból és áriákból álló cselekmény-füzért, hanem felülemelkedve a történeten, azt kiszélesítik és a végtelen felé tolják a perspektívát, egyszerre kommentálnak és összegeznek és általános kérdéseket fogalmaznak meg. Ezek a kórusok önmagukban is az egyetemes kórusirodalom gyöngyszemei, összességükben pedig egy új minőséget hoznak létre, nemcsak az opera koherens fundamentumát képezik, hanem a művet filozófikus magasságba emelik. Ez a szerkesztési mód visszatérés a barokk oratóriumok világához, Bach legjobb műveit idézve.
Ennél szebb, ennél igazabb és ennél őszintébb művet nem lehet alkotni. Látlelet a világról, látlelet az emberről. Zeneszerző és költő ennél többet nem tehet. Utazásra hív minket: ne csak nézzétek, hanem lássátok is az embert, magatokat, a felebarátaitokat, olyan szemüvegen át, ahogyan Isten tekinthet le ránk, aggódó szeretettel és szomorú részvéttel.
Két felvételt hoztam, lehetséges, hogy nincs is több videó erről az alkotásról.
Az első egy 2003-ban készült TV-film, amely kereskedelmi forgalomban is kapható, én is az Amazon-ról szereztem be. A szerző vezényli a London Symphony Orchestrát, a főbb szereplők: Sanford Sylvan, Christopher Maltman, Yvonne Howard, Tom Randle és Kamel Boutros. Elsőként ezt a nagyszerű DVD felvételt ajánlom mindenkinek megnézésre, jó képminőséggel, két hangsávval (sztereo és 5.1 surround), magyar és mindenféle más nyelvű felirattal. Ez egy nagyon látványos és szépen rendezett film, igazi élmény, és nagy segítség a koncertszerű előadás esetén nehezebben megfejthető történet megértéséhez. Az előadás kicsit megvágott, kb 15 perc hiányzik a teljes operából, kimaradt két jelentős kórus és 1-2 monológ illetve ária is rövidítve lett, cserébe viszont pergőbb, értelmezhetőbb lett a történet, és a képi látvány önmagában is megrázó, megdöbbentő, felejthetetlen.
A másik felvétel pedig egészen új, a 2023-as, amsterdami koncertfelvétel. Szintén a szerző vezényel, a Holland Rádió zenekara és kórusa működik közre, a szereplők: Elizabeth DeShong, Elliot Madore, Sarah Castle, Joshua Bloom, Rodrick Dixon, Ross Ramgobin, Olivia Vermeulen, John Moore, Anne Marie Stanley, Laetitia Gerards és Frederik Bergman. Nehéz erre a fantasztikus előadásra szavakat találni. A két előadás szerencsésen kiegészíti egymást, és reménykedem abban, hogy számotokra is maradandó élmény lesz.
A két teljes előadás letöltési linkjét három hétig privátban kérhetitek tőlem.
1221Klára2024-05-13 10:48:03 [Válasz erre: 1220 Héterő 2024-05-12 22:17:17] Köszönöm az életrajzi adatokat, ilyen ismeretekkel nem rendelkezem. Ez nem csökkenti, de nem is növeli Renée Fleming képességeit, sem a véleményemet nem befolyásolja.
1220Héterő2024-05-12 22:17:17 [Válasz erre: 1218 Klára 2024-05-12 11:23:36] Szubjektív dolog, hogy kinek mi jut eszébe valamiről. Amikor azt fejtegeted, hogy "Renée Fleming ... sok mindent el tud hitetni, de minden tehetsége ellenére nem szláv," azaz nem igazán alkalmas a szláv érzelemvilág hiteles tolmácsolására, nos, akkor nekem éppen az jut eszembe, hogy Fleming mindkét nagyapja Prágában született.
A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.
