1316lujza2025-04-10 01:51:38 [Válasz erre: 1315 lento_barbaro 2025-04-09 17:00:22] Nekem is megvan ez a lemez, bár már régen nem hallgattam meg. Alig merem a lemezjátszót használni, mert az is még szocialista gyártmány, és már nem kapnék új tűt hozzá, pedig igazán van néhány remek lemezem. De azért remélem, hogy a gyerekem és az unokáim nem fogják kidobni az egészet, sose lehet tudni, hogy melyik mikor ismeri fel ezek értékeit! Az viszont szomorú, hogy mindig vannak, akiket itthon nem láthatunk-hallhatunk, bár mondjuk nem kell túl messzire menni, hogy meghallgathassuk Schiff Andrást például. Kár, hogy utópia lenne egy olyan világban hinni, amelyben nem volnának semmiféle szekértáborok!
1315lento_barbaro2025-04-09 17:00:22
Üldögélős, asztalon matatós, szerelgetős dolgom volt, gondoltam kell egy kis háttérzene. Na, most nem leszek lusta, felteszek egy fekete lemezt (régen bakelit, már vagy 60 éve vinil, LP, stb.)! Nemrég hallottam a ZAK-on a Kékszakállút, dolgozik bennem még némi Bartók affinitás, a Bartók összkiadás néhány meglévő lemezéből kiemeltem a Cantata Profana-t. A matatás közben néhány kifejezőbb részlet, hangulat megragadása, ugyanazon az oldalon még öt magyar népdal zenekari kísérettel. Mire az ismert ritmusú sercegés után a szerkezet visszaemelte a hangszedőt az alaphelyzetbe, a szereléssel kész is vagyok. Jó, legyen ez kulturális ünnepnap, most újra, de odafigyelve! Micsoda értékek hevernek a polcomon! Cantata Profana az MRTV zenekarával, Ferencsikkel, Melissel és Réti Józseffel. Az utóbbi énekelhet bármit, én attól halmazállapotot váltok! A Hungaroton SLPX 11510 lemezéről egy adatot hiányolok: mikor adták ki? Nincs rajta sehol, a makulátlan állapotban meglévő füzeten, borítón sem. Bosszant, de nem csodálkozom, volt időm megtapasztalni a béketábor termékeinek minőségét (volt olyan szovjet LP-m, amiról nem is a korongfeliraton megadott zene szólt). Ugyanezen a lemezen, a B oldalon Doráti Antal két zenekari kíséretes kórusművet vezényel. Ennek kapcsán újabb múltba révedés: a lemez a kacsingatós Kádár korban készült (egy weboldal szerint 1970-ben), ekkor már egyes idegenbe szakadt hazánk fiai visszajöhettek, anélkül, hogy visszatérésük az új hazájukba veszélyben lett volna. Világért sem akarnám Doráti jószándékát kétségbe vonni (nagyon sokat köszönhet neki a magyar és ezen belül különösen a bartóki zenekultúra), pláne nem merészelnék semmilyen ítéletet fogalmazni, de óhatatlanul eszembe jut Márai rendszeres puffogása a naplóiban az un. „koegzisztenciát” pártolókról, akik a kommunistákkal való békülést, együttműködést szorgalmazták, inkább idézem az egyiket: „Megértem azokat, akik nem bocsátanak meg a náciknak; de árulóknak tartom azokat, akik türelmesebbek a bolsevistákkal szemben, mert azok nem „faji”, hanem szociális szempontok szerint válogatták ki áldozataik millióit. Aki feledékeny a bolsevisták tömeggyilkosságait illetően, bűnösen módot ad a náciknak a mentegetőzésre. Mindkét gaztett egyformán megbocsáthatatlan — ez az, amiről a koegzisztenciások megfeledkeznek.” Tudjuk, hogy Kádárék mire használták az ilyen példákat, mint hogy Doráti hazatér és bekapcsolódik a zenei életbe. Itt kérem kulturális szabadság van, ilyen a vidám és művelt barakk! Márai megmondta, hogy amíg a kommunisták hatalmon vannak, nem jön haza, és sajnos épp a rendszer bukása idején halt meg. Ezzel együtt én -- és még sokan -- élvezhettük, hogy Doráti hazajött, és elkészültek az összkiadás jeles felvételei.
Kezemben az SLPX 11510 lemez, a közhelyes „társadalmi értékválság” anyagi formában megtestesülve. Miközben én annak örvendezem, hogy micsoda érték van a birtokomban, a lemezt az egyik világhálós ószeres már 6 Euróért ideadja, a drágább is csak 14 EUR. Ugyanez a felvétel 2014-ben digitálisan tisztított változatban meghallgatható a Spotify-on is, ismert csekély havidíjért. Egy más nézetű kontraszt: a minap betévedtem egy kis antikváriumba, ahol a tulaj CD-ket, LP-ket is árult, és ezekről fecsegvén megtudhattam, hogy az LP-knek újra szép áruk van, néhány napja vitték el Ganxta Zolee (!) egy fekete lemezét 38 000 Ft-ért! Én meg próbálom győzködni a gyerekeimet, hogy amikor a szerény gyűjteményem örökség lesz, ne hajítsák egyből a konténerbe – ami sajnos a legvalószínűbb kifejlet.
A mellékelt külsejű lemez ismét elgondolkodtatott arról, hogy milyen fertelmes hatalom uralt minket, milyen abszurd viszonyok között, másrészt meg tapasztalom, hogy a mostani világ még abszurdabb, legfeljebb egzisztenciálisan nem fenyeget, ha kijön a szádon a gondolat – bár szerintem már ez sem sokáig igaz. Bocs, ha untattalak Titeket! Uff!
1313takatsa2025-03-15 12:45:17 [Válasz erre: 1312 Klára 2025-03-15 11:14:19] Igen, Netrebko és Villazon volt abban az időben a csodapáros. Azt hiszem a legnagyobb alakításuk a salzburgi Traviata volt. Valamikor régen azt is közzétettem, és a Massenet Manon felvételüket is. :)
Megnéztem, igazad van! Ez a 2005-ös Szerelmi bájital valóban felülmúlhatatlan előadás volt. Netrebko és Villazón fiatalok, aranyosak, nagyon jó játszanak és remekül énekelnek. A többiek is nagyon jók. A rendezés külön dícséretet érdemel, jelmezekkel, díszletekkel együtt. Nem csoda, hogy annyi éven át megmaradt, nem akadt egyetlen "modern, önmegvalósító" stb. őrült, aki lecserélte volna. Semmi űrállomás, se falanszter, se egyéb. Otto Schenk valóban zseni volt, és maradandót alkotott. Nagy ötlet volt a STOP vezetése részéről az a január végi hét, mikor közkinccsé tették azokat a felvételeket.
Erről a 2005-ös Szerelmi bájital felvételről ismét az a bizonyos Bohémélet film jutott eszembe, melyet 2021. Karácsonyán kínáltál nekünk, már akiket érdekelt, szintén Nektrebko és Villazón csodás alakításával!
1311takatsa2025-03-07 15:34:26 [Válasz erre: 1310 Klára 2025-03-07 12:15:05] Kedves Klára, köszönöm a visszajelzést. Ha nem láttad a 2005-ös felvételt, akkor gyorsan nézd meg, mert ennél jobb Szerelmi bájital nem volt, és feltehetően nem is lesz. :)
Én a Staatsoper jóvoltából láttam ezt a bizonyos 2022. évi felvételt, (de több más remek előadást is). Különösen Bogdan Volkov tetszett, de a többi szereplő is helyt állt. Számomra elsődlegesen az volt megdöbbentő, hogy a STOP programján szereplő operák közül több a mai napig Otto Schenk több évtizedes rendezésével van műsoron, és ez senkit nem bánt, nem érzik szükségét, hogy "modernizálás" címén valami lehetetlen újdonságot vezessenek be. (A STOP felirataival kapcsolatos észrevételeddel tökéletesen egyetértek.) A 2005-ös előadás felvételét nem ismertem, azért külön köszönet illet meg.
1309takatsa2025-03-07 08:43:48
A Bécsi Staatsoper volt olyan kedves, hogy a januárban elhunyt Otto Schenkre emlékezve, néhány napig jó pár régebbi felvétel streamelését lehetővé tette. Közöttük volt egy nagyon szép, 2022-es, Szerelmi bájital felvétel, amit úgy gondoltam, hogy magyar felirattal megosztok veletek, hogy velem együtt örülhessetek. A Staatsoper feliratait viszont nagyon rühellem a gyakran 3-4 soros, fél percig is fennmaradó betűhalmazok miatt, ezért a felirat fordításához kerestem egy másik felvételt, találtam is, egy 20 évvel ezelőtti, szintén bécsi, pompás bluray korongot. Így kettő nagyon szép felvételt tudok most felajánlani nektek. A 2005-ös felvételen a főbb szerepeket Netrebko, Nucci, Villazon és d’Arcangelo énekli, a 2002-es felvételen Nazarova, Volkov, Luciano és Esposito látható-hallható. Otto Schenk, a rendező személye összeköti ezt a két felvételt, és ami elválasztja őket egymástól, az a csaknem 20 év, ami a 2005-ös felvétel óta eltelt. Mindkét felvétel HD minőségű, a 2005-ös két hangsávot (sztereo, 5.1 surround) tartalmaz. 3 hétig tölthetitek le a két felvételt, a letöltési linket magánban kérjétek.
Először a 2005-ös felvétel meghallgatását javaslom, különösen azoknak, akik nem szeretik Donizettit. Az eddigi véleményük garantáltan meg fog változni. :)
1307Edmond Dantes2025-03-05 13:37:43 [Válasz erre: 1306 lujza 2025-03-05 01:28:20] Vagyis nagyjából Schubert Schwanengesang-ja. Jó az pódiumon is :-)
1306lujza2025-03-05 01:28:20
Már egy ideje fent van a neten ennek a 2023-as különleges előadásnak a felvétele, és remélem, még sokáig fent lesz, mert érdemes megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=LXBlhgGfPW4
Még egy beszélgetés is tartozik hozzá az alkotókkal: https://www.youtube.com/watch?v=g13dYX_Zqgs
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a február 21.-i "Hamarosan" operarészletet megpillantva tudtam, hogy a következő magyar felirattal ellátott ajándék a STOP Turandot előadásának felvétele lesz. Én láttam a STOP előadásának közvetítését, nyilván mások is látták, és talán vannak, akik kiruccanhattak Bécsbe, élőben megnézni ezt a csodát.
Nekem tetszett ez a hosszabb változat, és nem csak azért, mert Kaufmann, Asmik Grigorian, Kristina Mkhitaryan, és valamennyi szereplő fantasztikusan énekelt, és fantasztikus alakítást nyújtott, hanem a rendezés miatt is! Nem tolong Peking népe a színpadon - természetesen a kórus énekel, a STOP-tól megszokott színvonalon, és esetenként meg is jelennek a színpadon - de a sorsdöntő jelenetekben csak a főszereplők vannak a színen, lehetőséget adva, hogy gesztusaikat, az érzelmeket tükröző arcvonásokat jobban megfigyeljük, ami ennek a lélektani elemeket felvonultató operának esetében nem megvetendő! Mielőtt elfelejtem, a zenekar is nagyon jó volt, a karmester, Marco Armiliato is megérdemelte a tapsot.
Tudom, szakértői berkekben komoly vitát kavart Franco Alfano eredeti, hosszabb változatú befejezést tartalmazó változata, hiszen szinte az egész világ a rövidebb változatot ismeri, az szerepel a operaházak műsorán.
2022-ben készült egy CD, a komplett Turandot felvétellel, Jonas Kaufmann, Sondra Radvanovsky, Ermonella Jaho, Michele Pertusi, Michael Spyres, stb és persze a Santa Cecilia ének- és zenekara, a mágus, Antoni Pappano vezényletével. Ezt akkoriban sokan hallhattuk, Magyarországon is kapható volt. Véletlenül bukkantam a yt-n az alábbi felvételre, ahol Pappano és az énekesek beszélnek élményeikről, érzéseikről, melyeket ez a hosszabb változat ébresztett bennük.
https://www.youtube.com/watch?v=-JXvPp1icJY
1304takatsa2025-02-23 13:15:57
Azt hiszem, hogy se Puccinit, se a Turandotot nem kell
különösebben bemutatnom. Nekem már a 80-as évek közepétől az egyik kedvenc
operám volt, amikor a Balaton mellett egy nyári szombat este először hallottam
a Bartók rádióban a Turandot teljes felvételét. Jók voltak a légköri viszonyok,
így az Akali Úttörőtábor orvosi-faházában csak mérsékelten recsegett a
táskarádiónk, amelyen megszólalt ez a csodálatos opera, Nilson, Tebaldi,
Björling, Tozzi és Erich Leinsdorf tolmácsolásában. (Visszagondolva, ekkor még
Bartók rádió sem volt, csak az elődje, a Magyar Rádió 3-as csatornája. Régi
szép idők, akkoriban a kultúra még a 3. helyen állt, most vajon hol lehet?)
Ebbe a felvételbe beleszerelmesedtem, így nem véletlen, hogy a rendszerváltást
követően, amikor már könnyű volt nyugati CD-khez hozzájutni, ez a felvétel volt
az első vásárolt CD-im egyike, azóta is féltve őrzöm és gyakran hallgatom.
Sok víz lefolyt azóta a Dunán, és a CD-k mellett jöttek a
jobbnál jobb minőségű videók (DVD-k, majd Bulray korongok), így lett egy másik
kedvenc is, a MET 1987-es felvétele (Marton, Mitchell, Domingo, Plishka,
Levine)
Szóval az egyik legkedvesebb operámnak ezt a két felvételét
őrizgettem eddig a polcomon és a szívemben. Eddig… Mert most, azt hiszem, hogy
valóban rátaláltam életem Turandotjára, ezzel a 2024-es STOP felvétellel.
Ismertek, én lelkendező, rajongó típus vagyok, ezért ha valami tetszik, akkor
szeretek szuperlatívuszokban áradozni a zenei élményeimről, de most a
feleségem, aki hidegvérű képzett zenész, azt mondta a felvétel meghallgatása
után, hogy olyan volt számára az élmény, mintha először látta-hallgatta volna a
Turandotot. Biztos vannak közöttetek olyanok, akik látták ezt az előadást „élőben”
is, nekem „csak” a felvétel jutott, de annyira lenyűgözött, hogy gyorsan
megosztom veletek is ezt a szuperprodukciót.
Ez egy – megkockáztatom – tökéletes előadás. Általában
méltán szidjuk a mai kor önkényeskedő rendezőit, akik a zenére fittyet hányva
valósítják meg saját (jobbára beteges) elképzeléseiket. De most itt van Claus
Guth ízig-vérig modern rendezése, amely a zenét szolgálva lehántja a Turandotba
mélyen beivódott csillogóan látványos zeffirellis mázat, pőrén megmutatva azt a
mély lelki drámát, amely teljesen egyedivé teszi Puccini utolsó operáját. Ebben
a rendezésben minden alaposan átgondolt, a legapróbb mozdulatokig minden
célirányos és kidolgozott, és a modern vizuális technika végre nem magamagát
kelleti, hanem a megértést segíti és az élményt teljessé teszi.
Úgy gondolom, hogy Asmik Grigorian ezzel a szereppel és
előadással karrierje csúcspontjához ért. Lényében, előadásában megtestesült a
mese, ott áll előttünk szépségében, hatalmában, ridegségében, kegyetlenségében,
diadalában, esendőségében, félelmeiben, csalódottságában, szeretet-éhségében,
magányában, megalázottságában, teljes önkényében és kiszolgáltatottságában, mezítelenül
és királyi pompájában. Erre a produkcióra csak egy jelző illik: tökéletes. Én
sok szerepben hallottam már Asmik Grigoriánt, tehát nagyjából sejtettem, hogy mire
képes, de bevallom, hogy a Turandot alakítása meglepett, és megrendített. De az
igazi meglepetés számomra nem is ő volt, hanem az, hogy ebben az előadásban nem
volt gyenge láncszem, mindenki fantasztikusan teljesített. Van egy új
felfedezettem, a Liut játszó Kristina Mkhitaryan, aki igencsak drámai szoprán
erényeket csillogtatott. Ping-Pang-Pong (Martin Hässler, Norbert Ernst, Hiroshi
Amako) nagyszerű triumvirátust alkotott, és a Timurt alakító Dan Paul
Dumitrescu is nagyon szépen énekelt. Számomra a másik meglepetést Jonas
Kaufmann jelentette, akit a Müpában tavaly elég botrányos hangi állapotban
hallhattuk, de ez a szereplése az énekes legjobb napjait idézte. A zenekar és a
kórus Marco Armiliatóval az élen megteremtette azt a színes, érzékeny és egyben
lehengerlően dinamikus zenei közeget, amely egyedivé teszi ezt az operát.
Megvallom, nekem különösen tetszett az Alfano-féle befejezés maradéktalan
színrevitele, amely szép és kerek lezárása ennek a megrázó drámának, megajándékozva
a hallgatóságot azzal a reménnyel, hogy túl lehet lépni a múlton, túl lehet
lépni minden szörnyűségen, semmi sem veszhet el örökre: mindent legyőz a
szerelem.
A teljes opera HD minőségű videóját, magyar, angol és
francia felirattal 3 hétig kérhetitek magánban tőlem.
1302lujza2025-01-31 01:39:48 [Válasz erre: 1300 Edmond Dantes 2025-01-30 09:03:34] Neked nagyon beégett az a bécsi élmény, amikor váratlanul pont erre a műre estél be anno a Staatsoperbe. Pedig egyáltalán nem rossz mű, én nemrég néztem végig a bécsi közvetítést (szerintem Te is abba kapcsolhattál bele). Persze csak feketeöves Wagner, Richard Strauss, stb. rajongóknak ajánlott. Érdekes, hogy nekem ebben nagyon tetszett Spyres a címszerepben, ugyanakkor a STOP most vetítette az Ariadne-t is, ahol Bacchus volt, hát, nem túl meggyőzően. Főleg a csodálatos Davidsen mellett.
Én láttam a STOP 2024-es Palestrina előadását, akkoriban volt róla szó a Momus oldalain. Nem egy könnyed vígopera, és a cselekmény is elég szövevényes, de nagyon jó zene, nem akármilyen karmester és remek énekesek kellenek hozzá. Szerencsére a STOP oldalon a stream után még pár napig megtalálható az előadás, és az első felvonást én is a második megtekintés után tudtam megérteni. Bennem akkor megfogalmazódott a gondolat, hogy ezt a operát Magyarországon soha a bánatos (bocs) életben nem mutatják be, ilyen vállalkozó szellemű karmester, rendező és ennyi énekes nincs a világon. (most meglepve olvasom, hogy annak idején volt egy előadás a Müpában - méltó hely, és a Müpa éppen erre is való lenne. Ez annak idején elkerülte a figyelmemet, de csodálatos Rienzi előadást láttam ott pár éve.)
Most nagyon érdekes lesz magyar felirattal ismét megnézni - ezért T. fórumtársnak külön köszönet és többszörös gratuláció, és érdekes összehasonlítás lesz a korábbi müncheni előadással.
Ami Christian Thielemann mankós fellépését illeti, kb. 10 éve volt vele egy tv interjú, abban említette, milyen nagyra tartja Pfitznert, ezt az operát, hogy hogyan támadták miatta egy korábbi bemutató után, és mennyire szeretné ismét vezényelni. Nem hiszem, hogy ezt a lehetőséget símán elengedte volna, még akkor sem, ha találnak alkalmas beugrót helyette!
1300Edmond Dantes2025-01-30 09:03:34 2008-ban még bőven nem voltam itt, csak most olvastam a kritikádat. Szerintem jobb, mint a darab :-)
1299Edmond Dantes2025-01-30 09:01:35 [Válasz erre: 1297 lujza 2025-01-30 02:33:50] MüPa tudtommal minden zizzenést felvesz, archivál, ami értékes kultúrkincs van-lesz. Örvendetes, hogy növekvő számban sugároz élő koncerteket online. Jó lenne, ha kicsit korábban küldenének hírlevelet ezekről. A közreműködők beleegyezésèt nyilván már jóval korábban megszerzik. Talán a jegyeladás miatt várnak ki, de teltházasoknál ez nem (lenne) akadály. A Palestrina mai sugárzási jogát, gondolom, nehéz volna ennyi év után megszerezni, ha akkor ez nem történt meg. És hát az érdeklődés aligha nőtt azóta. De mintha pár napja-hete kapcsolgatás közben láttam volna részletet valahol. (Már nincs mezzom.)
1297lujza2025-01-30 02:33:50 [Válasz erre: 1295 -zéta- 2025-01-30 00:01:41] Túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen! Ha ennyi év alatt nem rukkolt elő vele a Müpa, akkor vagy nem sikerült a felvétel, vagy egyéb jogi akadálya van annak, hogy közreadja. És én is azok közé tartozom, akiket akkor még nem érdekelt ez a mű. :((
1296takatsa2025-01-30 00:23:17 [Válasz erre: 1295 -zéta- 2025-01-30 00:01:41] Köszönet a kiegészítésért. A google nem volt hozzám kegyes, hiába kutakodtam a 2008-as előadás után, nem találtam meg a nagyszerű cikkedet...
1295-zéta-2025-01-30 00:01:41 [Válasz erre: 1294 takatsa 2025-01-29 22:59:07] És milyen fantasztikus előadás volt, nálam a mai napig dobogós a Müpás előadások között...Lásd itt...
Szerintem felvették, hátha egyszer láthatjuk újra...
1294takatsa2025-01-29 22:59:07
Mint az előzetesből is láthattátok, Pfitzner Palestrina c. operáját hoztam a tarsolyomban.
Ez a Pfitzner egy eléggé fura alak lehetett. Moszkvában született, de mindig frankfurtinak tartotta magát, ahol a gyermekkorát töltötte. Első jelentősebb állása Strasbourgban volt, de a boldog idők hamar véget értek, mivel a várost az I. Világháború után a franciák, a konzervatív-nacionalista Pfitzner nagy bánatára, elcsaklizták. Hitlerrel már hatalomra jutása előtt is kokettált, olyannyira, hogy Hitler, Pfitznert, még a betegágyánál is meglátogatta 1923-ban, ahonnan aztán a náci főnök tajtékozva távozott, a zeneszerzőt "zsidó rabbinak" bélyegezve. Pfitzner ezt követően is szorgalmasan tépkedte a szeret-nem szeret virágszirmait, a nácizmussal való kapcsolatában. A karrierje érdekében többször próbált a közelükbe férkőzni, de csökönyös volt és öntörvényű, sohasem tagadta meg zsidó barátait, és még arra sem volt hajlandó, hogy valami jó kis német kisérőzenét kreáljon Shakespeare Szentivánéji álom c. drámájához, (a zsidó származású) Mendelssohn művének kiváltására. Így aztán nem csoda, hogy több náci vezetővel való szoros kapcsolata ellenére, a hitleri Németországban csak amolyan megtűrt figura volt, jó állást sohasem kapott, korán nyugdíjazták, aztán a nyugdíját is elvették. Ettől függetlenül 1945 után kollaboránsnak nyilvánították, az addig sem gyakran felhangzó műveit száműzték, végül 1949-ben egy salzburgi idősotthonban hunyt el.
Pfitzner volt a posztromantikus német éra talán legmeghatározóbb alakja. Magát antimodernistaként deklarálta, ez azonban nem felelt meg teljesen a valóságnak, mert a barokk és wagneri romantikus elemeket ötvöző zenéjében fel-feltűntek az új zenei irányzatok elemei is, egy markánsan egyedi stílust alkotva. Ebből a nagyon izgalmas német posztromantikus korszakból egyedül Richard Strauss tudott folyamatosan és tartósan a zenei élet vérkeringésében maradni, így Pfitzner is egyike volt azoknak a csaknem elfelejtett szerzőknek (Korngoldnak, Zemlinskynek, Schrekernek és másoknak), akik zenéje 50 évnyi feledés után most kezd ébredezni, és a hangversenytermek ajtaján kopogtatni.
Pfitzner számos zenekari művet alkotott (közülük legnépszerűbb a hegedűversenye és két szimfóniája volt), életében sokat játszották kamarazenei darabjait, és a leginkább Hugo Wolf stílusához hasonló dalait is. De legismertebb művének negyedik operája, az 1917-ben Münchenben bemutatott Palestrina bizonyult, amelyet sokáig csak német nyelvterületen játszottak, de az 1980-as évektől kezdve fel-feltűnik a világ számos nagy operaházában is.
Milyen ez az opera? Nagyon hosszú. Nagyon elvont. Túl filozofikus. Cselekmény nélküli. Dramaturgiailag problematikus. Nincs benne szerelem. Nincs benne háború. Nincs benne halál. Nincs benne könnyfakasztó hepiend. De hát akkor mi van benne? Rengeteg (legalább ötven) szereplő. Ráadásul csupa férfi, csak kettő nő, de ők is nadrágban. Nagy zenekar. Furcsa kórusok. Nos, kedvet kaptatok hozzá? Nem??? Pedig nemrég, ölték a jegyekért egymást az emberek, Bécsben. De egy biztos: ehhez a zenéhez türelem kell és jártasság, vagy legalábbis érdeklődés a reneszánsz zene és a katolikus egyháztörténet kérdéseiben. Vagy ha ez nincsen, akkor legalább két fül, amely hajlandó elmerülni ebben a nagyon szép és egyedi zenében.
A történet viszonylag egyszerű. Adva van az idős Palestrina, aki kedvét- és életerejét elvesztve felesége halálát siratja, és már egy kottafejet sem tud leírni, időtlen idők óta. És adva van az évtizedek óta ülésező, de végre befejezéséhez közeledő Tridenti zsinat, amelynek az lenne az egyik döntése, hogy a többszólamú egyházi zenét eltörölve visszaállítsa a gregorián éneklés hagyományát. Vannak azonban ellenzői ennek a tervnek, közöttük van Palestrina barátja, Borromeo bíboros, akinek az az ötlete támad, hogy megbízza Palestrinát egy új, többszólamú mise írásával, amely reménye szerint olyan káprázatos lesz, hogy hatására a pápa visszavonja a készülő tervezetet. Borromeo meglátogatja Palestrinát és a tervét előadja neki, de az életunt zeneszerző a tervet visszautasítja, azt állítva, hogy ő már alkalmatlan egy ilyen mű megírására. Borromeo sértetten és átkozódva elviharzik. Palestrinának viszont megjelennek a reneszánsz idők nagy zeneszerzőinek szellemei, és ösztönzik a mű megírására, amit aztán felesége szelleme és az angyalok kara segítségével Palestrina egy éjszaka alatt megalkot. Borromeo erről mit sem tudva, az inkvizíció börtönébe vetteti Palestrinát. A második felvonásban a Tridenti zsinat nem éppen ájtatos vitájába tekinthetünk bele. Kiderül, hogy Palestrina segítsége nélkül is meg lett torpedózva az egyházzenei tervezet, mivel Frigyes Német-római császár is ragaszkodik a többszólamúság fennmaradásához. A zene ügye tehát lekerül a napirendről, de egyéb, fontosabb kérdésekben a nyájas egyházatyák ölre mennek, és a tárgyalás botrányos körülmények között félbeszakad. A harmadik felvonásban aztán kiengedik a börtönből Palestrinát, és nagy művét elfogadják, a pápa megbocsát neki, és visszaveszi szolgálatába. A megtört Palestrina lelkét és művészetét Istennek ajánlja.
Hát, el kell, hogy ismerjem, nem ez az operairodalom legizgalmasabb története, bár az is biztos, hogy Pfitzner (aki maga írta a librettót), máig is fontos kérdéseket vet fel a művészi szabadság és a hatalom viszonylatáról, nem beszélve arról, hogy a katolikus egyházban a sokszólamú, és általában véve az igényes klasszikus egyházi zene manapság tényleg visszaszorulóban van, és minden mást kiszorít a gitáros könnyűzene, illetve a gregorián alapú, egyszólamú éneklés. Az operát izgalmassá leginkább talán az teszi, hogy ez a történet, nemhogy fikció, hanem az első szótól az utolsó írásjelig hazugság. Az ugyan igaz, hogy Palestrina felesége és nagyobbik fia bubópestisben meghalt, de haláluk után Palestrina nem esett mélabúba, hanem gyorsan újra megházasodott, és vidáman élt, amíg meg nem halt. Az sem igaz, hogy a Tridenti zsinat meg akarta volna szüntetni a többszólamú egyházzenét, ez a kérdés a zsinaton fel sem merült. Végül pedig Palestrina a Missa Papae Marcellit a Tridenti zsinat előtt vagy 10 évvel írta. Szóval nem kell komolyan venni mindent, pláne Pfiznert, aki magánéletében egy humortalan, mogorva, mélabús és sértett alak volt, és úgy járkált a világban, mint aki citromba harapott, elég ránézni a képére, hogy lássátok milyen volt, és operája főhősét is nem Palestrináról, hanem saját magáról mintázta.
Ennyi rossz után azonban el kell áruljam, lehet, hogy velem van valami baj, de nekem nagyon tetszett ez a furcsa, helyenként fellengzős és cizellált, de összességében magával ragadó és egyedi alkotás. Mindenkit biztatok, hogy tegye félre az előítéletét, és szánjon rá időt, nézze meg, hallgassa meg ezt a két felvételt. Garantálom, nem éri csalódás.
Két felvételt hoztam nektek. Az első a BSO 2009-es felvételének bluray másolata (HD minőségben, két hangsávval, magyar, angol, francia és német felirattal, Simone Young vezénylésével, a főbb szerepekben Christopher Ventris, Peter Rose, MIchael Volle, John Daszak és Roland Bracht látható-hallható). A másik felvétel pedig a 2024-es STOP előadáson született (Michael Spyres, Wolfgang Koch, Patricia Nolz, Kathrin Zukowski; Christian Thielemann), jó kép- és hangminőségben, magyar, angol, német, francia, spanyol és olasz felirattal. Nekem a BSO felvétel tűnik jobbnak, főként az egyenletesen magas minőségű szólisták, a nagyszerű kórus és a rendezés miatt, de a bécsi felvételnek is vannak erényei, különösen a csodaszép zenekari hangzás, és persze megcsodálhatjuk azt is, hogy Thielemann csaknem olyan jól bánik a mankóval, mint a karmesteri pálcával. A két teljes felvétel letöltési linkjét magánban kérhetitek tőlem, három hétig.
U.i. Jut eszembe, hogy ezt az operát, legnagyobb megdöbbenésemre Magyarországon is bemutatták a Müpában, 2008. március 22-én, szombaton, Peskó Zoltán vezényletével. A főbb szerepeket Francisco Araiza, Peter Weber és Michael Kraus alakította, a félig szcenirozott előadást Kovalik Balázs rendezte. Ez nagyjából azt is jelenti, hogy a Halley üstököst feltehetően hamarabb fogjuk-fogják látni (2061-ben), mint azt, hogy kis hazánkban újra színre kerül ez az opera.
Az Operavisionon akadtam rá Janáček Brouček úr kalandjai című operájának, 2024. december 4-én, a Brnói Operaházból közvetített előadására. Én ezt az operát előzőleg egyáltalán nem ismertem, és megörültem ennek a felvételnek, hiszen Janáčeket nagyon szeretem, így elhatároztam, hogy a Jenufa, Kátya Kabanova, Ravasz rókácska és a Holtak háza után, ehhez az operához is készítek magyar nyelvű feliratot.
Egy kellemes, vígoperára számítottam, de aztán valami egészen mást kaptam. Már az opera keletkezése sem volt szokványos. Az opera alapját Svatopluk Čech két szatirikus regénye képezi. Čech a XIX század második felének legjelentősebb és közkedvelt írója volt, főként nagyszabású hazafias és allegorikus költeményeket szerzett. Nagy hazafi volt, támogatója, de egyben kritikusa is a Monarchia égisze alatt zajló csehországi rohamos fejlődésnek és polgárosodásnak. Két szatirikus regényt is írt, a Brouček úr kalandos kirándulását a holdra, és Brouček úr kalandos kirándulását XV. századba, amelyekben a polgárosodás és a hazafiasság vadhajtásait állította pellengérre. Ez a két regény máig is nagyon népszerű, és magyarul is megjelent, Prücsök úr kalandozásai címmel.
Janáček már a XX. sz. elején operát akart írni a két regény alapján, de Čech nem engedélyezte regényeinek felhasználását. Az akadály végül Čech 1908-ban bekövetkezett halálával hárult el. Ekkor vette kezdetét Janáček pokoljárása, aki 9 évig (1908-1917) kínlódott a regény adaptálásával, a munka közben hét librettistát elfogyasztva, akik név szerint a következők voltak: Karel Mašek, Josef Holý, Dr. Zikmund Janke (fül-orr-gégész), František Gellner, Josef Peška, Jiří Mahen, Viktor Dyk. A librettisták jöttek-mentek, Janáček előbb-utóbb mindegyikükkel összeveszett, van akitől a végső librettóban semmi sem maradt, mástól egy-két sor, vagy a fül-orr-gégésztől egy bordal, az ígéretes Viktor Dyk-et pedig a rendőrség kapcsolta le. Végül F. S. Procházka fejezte be a Holdbéli kalandozás librettóját, bár a rossz nyelvek szerint ezt a librettót tulajdonképpen Janáček írta. Az opera második részét, a XV. századi kirándulást Procházka már könnyen abszolválta. Az operát 1920 április 28-án Prágában mutatták be, és ez volt Janáček egyetlen operája, amelynek a bemutatója nem Brnóban volt. Ez a mű sohasem érte el Janáček nagy operáinak (Jenufa, Kátya Kabanova) sikerét, Csehországon kívül szinte sehol sem játszották, majd a 70-es évektől, különösen az angolszász területen, több operaház is műsorra tűzte, de szórványos előadásai manapság is kuriózumnak tekinthetőek.
A háromfelvonásos opera első felvonása egy prágai sörözőben zajlik, ahol megismerjük Brouček urat, egy mogorva, emberkerülő, kulturálatlan embert, a XIX. századvégi újgazdag polgár megtestesítőjét, aki minden estéjét a kocsmában tölti, egyik korsót a másik után öntve le garatján, a világ folyásán és a személyét ért kisebb-nagyobb sérelmeken morgolódva és panaszkodva. Feltekintve a teliholdra azon morfondíroz, hogy mennyivel békésebb lehet a holdon élni. Vágya a második felvonásban teljesül is, mert részeg kábulatában hirtelen egy költőkből-zenészekből-kritikusokból álló, kokaint és füvet szippantó-szívó, vidám társaságban találja magát. Ez a második felvonás, ami tulajdonképpen egy folyamatos, szürreális álom, az opera legérdekesebb része; abszurd, bizarr és groteszk, igazi csemege azoknak, aki Janáček zenéjét szeretik. Aztán a harmadik felvonásban, Brouček úr sörgőzös kirándulást tesz a XV. századba, ahol belecsöppen a lázadó husziták, és a Német-római Birodalom hadseregének csatájába.
Bár Čech regényeiben negatív, megvetendő alaknak rajzolta meg Brouček urat, Janáček operájában ez a csetlő-botló sörissza alak inkább bumfordi-bájosan rokonszenvesnek tűnik, és a morva Janáček a hangsúlyt inkább a XIX. századvégi cseh értelmiség ironikus bemutatására helyezi.
Két felvételt hoztam nektek. Elsőként az 1 hónappal ezelőtti Brnói Színház felvételét, amely nemzetközi (Staatsoper Unter den Linden, Teatro Real) koprodukcióban készült, a kanadai Robert Carsen rendezésével, és a híres skót tenor, Nicky Spence főszereplésével. A másik felvétel pedig a Grange Park 2022-es produkciójáról készült. A Brnói felvétel fő erőssége az, hogy cseh nyelven hangzik el, minden kihagyás és vágás nélkül, az eredeti librettót követve. Ez az előadás fő pozitívuma, de szót kell ejtenem az előadás gyengeségeiről is, jelesül a közepes színvonalú énekesi gárdáról, és főként arról, hogy a brnói zenekar nem tudta megvalósítani azt a sokrétű, színpompás és plasztikus játékot, ami valóban egyedivé, és lélegzetelállítóvá tesz minden Janáček alkotást. A Grange Park előadásának fő hibája az, hogy az operát angolul éneklik, és ráadásul az eredeti szöveget nagyon lazán kezelik, betoldanak olyan mondatokat, amelyeket az eredeti libretto nem tartalmaz. Ez különösen a legpompásabb, vadul szürreális-szövevényes, az érthetetlenségig zagyva részeknél válik nyilvánvalóvá, amelyeket nemes egyszerűséggel egyáltalán nem fordítottak le, hanem helyettük - humorosnak vélt - felirat jelenik meg, amelyben a feliratozó gép tudatja a közönséggel, hogy ilyen blőd és értelmetlen mondatokkal nem kívánja terheli a nagyérdeműt. Ez számomra teljesen érthetetlen, hiszen éppen ezek a részek adják a mű savát-borsát, ezek teszik igazi intellektuális kalanddá ezt a különleges alkotást. (Éppen ezért, én, amennyire lehetett, az angol nyelvű előadáshoz is - az általam helyesnek vélt - a brnói feliratot használtam.) Ezt leszámítva viszont csak dicsérni lehet a Grange Park előadását, a nagyszerű énekesi teljesítményekért, és a BBC zenekarának fantasztikus játékáért. Jóvoltukból teljes szépségében szólalt meg Janáček operája. Éppen ezért mindkét felvétel meghallgatását javaslom, mert a két előadás szerencsésen kiegészíti egymást, hozzásegítve ahhoz, hogy a maga komplexitásában megismerjük ezt a ritkán játszott alkotást.
Néhány szó a rendezésről. Mindkét előadásban a rendező aktualizál. A brnói előadásban az egész cselekmény 1986 (87)-be kerül. Így a holdbéli kalandoknál eredeti archív felvételeket játszanak be a holdraszállásról, a holdjáró mása a színpadon is megjelenik, a nagy holdbéli orgia pedig a Woodstock fesztiválra utal. Ezzel nincs semmi baj, akár ötletesnek is lehet minősíteni. De az, hogy a rendező XV. századi kalandot 1968-ba helyezi, és a vetítésben megjelenik a tűzhalált halt Jan Palach, bemasíroznak a szovjet tankok, aztán levetítik a nagy revansot, egy szovjet-cseh jégkorongmérkőzés képsorait, már igencsak problematikus. Mert egy a végtelenségig ironikus, groteszk és abszurd operából nem lehet hősi eposzt faragni, egy ilyen kísérlet csak balul sülhet el, nem tesz jót sem az operának, sem a történeti eseményeknek. A Grange Park-féle előadás aktualizálása azzal, hogy az első két felvonást napjainkba helyezi, a XV. századi kalandozás pedig - a rendszerváltásra utaló két rövid jelenetet kivéve - megmarad középkorinak - sokkal sikeresebb.
Az ideális persze az lenne, ez az előadás cseh nyelven, és az eredeti librettó tiszteletben tartásával valósult volna meg, de biztos vagyok benne, hogy ez a nagyon izgalmas mű nem kerül vissza a süllyesztőbe, és előbb-utóbb, mint zsák a foltját, Brouček úr is talál magának egy valóban minőségi megvalósítást.
A két teljes felvételt HD minőségben, 3 hétig tölthetitek le, a letöltési linket magánban kérjétek.
Készültem egy kis meglepetéssel azoknak, akik otthon szilvesztereznek, de persze nemcsak szilveszterkor, hanem január elsején is nagyszerű alkalom megnézni ezt az operát. Egy száz évig elfelejtett, de mostanában szinte reneszánszát élő műről van szó, Massenet Hamupipőkéjéről.
Hamupipőke története - különböző formában - szinte minden nép meséi között megtalálható. Közülük a régebbi, francia- (Histoires ou contes du temps passé 1697) és a német változat (Grimm testvérek) a legismertebb. Massenet természetesen a francia változatot dolgozta fel Henri Cain librettója alapján. A művön 1893-tól dolgozott, a bemutató 1899. május 24-én volt a párizsi Opéra-Comique-ban. Massenet ezt a művet szánta utolsó lírai művének, de ebben tévedett. Érdekességként megemlíteném, hogy Massenet igencsak termékeny zeneszerző volt, 33 operát szerzett, de közülük csak néhány állta ki az idő próbáját. Az opera bemutatójának idejében volt Massenet pályája csúcsán, ez a mű is nagy tetszést aratott, az első évadban több mint 50-szer játszották, és a következő években Európa számos színpadán is sikeresen debütált. Hamupipőke története nemcsak az operában végződött happy enddel, hanem az életben is, hiszen a bemutatón Hamupipőkét alakító Julia Guiraudon-t feleségül vette az opera librettóját jegyző Henri Cain.
Furcsa módon ez az aranyos opera teljesen eltűnt a süllyesztőben és 100 évig csipkerózsika-álmát aludta, szinte teljesen elfelejtették. Aztán egyszer csak történt valami, Csipkerózsikánkat felébresztette, ha nem is a fehérlovas szőke királyfi, hanem egy zseniális rendező, a francia Laurent Pelly. Ez a csodálatos ébredés 2006-ban, Santa Fe operaházában történt, és Hamupipőkét az akkoriban 37 éves DiDonato alakította. Pelly-n kívül DiDonato fantasztikus alakítására is szüksége volt a Hamupipőkének, a feltámadáshoz.
2006-os újjászületése óta, Hamupipőke meghódította az egész világot, többek között 2011-ben eljutott a Királyi Operaházba, ahol szintén a Pelly-féle verziót játszották, DiDonato főszereplésével. 2018-ban pedig - 119 évvel az ősbemutató után - a MET is műsorra tűzte, ugyanebben a rendezésben, ráadásul a két főszereplő (DiDonato, Alice Coole), és a karmester (Bertrand de Billy) is a 2011-es előadással megegyezett.
Meseszerű, bájos, humoros, romantikus. Ha ez a négy kritérium megvalósul, akkor életre kel Massenet Hamupipőkéje, amely egy igen élvezetes, színpompás, bohókás, és franciásan-furfangosan sokrétű zene. Az egyensúly nagyon lényeges, az összetevőket patikamérlegen kell kiporciózni, mindenből csak egy csipetnyit, ettől eltérni nem lehet, mert különben a varázslat odalesz. Valahogyan erre érzett rá Laurent Pelly, és ebben voltak nagyszerű partnerei az opera szereplői és a karmester Bertrand de Billy.
Két felvételt hoztam nektek, a 2011-es ROH, és a 2018-as MET felvételt. Talán furcsálljátok a választásomat, hiszen - első megközelítésben - a két felvétel szinte megegyezik, hiszen ugyanaz a rendező, a két főszereplő, a díszletek, a zenei megközelítés, a látvány, a mozgás, talán még a súgólyukban is ugyanaz a személy ül. Mentségemre szolgáljon, hogy keresgéltem, próbáltam mást is hozni, de pl. a 2019-es Glyndebourne-i felvétel (más rendezéssel és szereplőkkel) elborzasztóan rossz, csak arra lehetne jó bizonyíték, hogy milyen könnyű letépdesni a pillangó szárnyát, és földbe döngölni ezt a kecses szépségű operát.
Maradt tehát ez a két felvétel, sok hasonlósággal, és némi - de lényeges - különbséggel. A technikai minőség (tű-éles HD szemben a DVD felbontással) mindenképpen a MET felvétel mellett szól. A három főszereplős és két jelentős mellékszereplős darabban a két főszereplő (elvileg) megegyezik a két felvételen. A Tündér-keresztanyák közül (ROH:Eglise Gutiérrez, MET:Kathleen Kim ) egyértelműen Kim viszi a pálmát, és az apa szerepében Laurent Naouri (MET) is sokkal jobb, mint a londoni felvételen éneklő Jean-Philippe Lafont. Viszont a mostohaanya szerepkörben Ewa Podles (ROH) egészen lehengerlő teljesítményt nyújt. Mindkét felvételen DiDonato és Alice Coole a Hamupipőke-Herceg páros, viszont van egy elég jelentős különbség: 7 év. És ez a 7 év ebben az esetben nagyon sokat számít. Alice Coole hangja ennyi idő alatt igencsak megkopott, és a 49 éves DiDonato - rendkívüli hangja ellenére - kora miatt már nem mondható ideális Hamupipőkének. A zenekari hangzásban is apró különbségeket észlelek, számomra a Királyi Operaház zenekara nyújt színesebb, érzékenyebb, plasztikusabb élményt.
Itt van tehát a két felvétel, egyik jobb, mint a másik, én nem tudok választani közöttük, legjobb lenne összegyúrni őket, de mivel ez lehetetlen, az a javaslatom, hogy mindkettőt nézzétek, hallgassátok, élvezzétek. 30 napon keresztül erről a linkről tölthetitek le,VLC lejátszót használjatok a meghallgatáshoz, akkor automatikusan magyar felirattal indul, de mindenféle más nyelvű felirat is választható, ráadásul a DVD-n meghagytam eredeti minőségben mindkét (stereo és 5.1 surround) hangsávot is. (Egyesével töltsétek le a fájlokat, akkor nem kell a tömörítéssel bajlódnotok.) Én ezzel a két felvétellel kívánok nektek vidám szilvesztert, és békés, boldog újesztendőt.
1288takatsa2024-12-24 15:05:42 [Válasz erre: 1287 david28 2024-12-24 14:15:02] Szívesen. Szólj, ha gondod van a letöltéssel vagy a lejátszással. Javaslom, hogy egyenként töltsed le a két videót, mert ha egyben töltöd le, akkor egy tömörített fájlt kapsz, aminek a kitömörítésével még bíbelődnöd kell.
1287david282024-12-24 14:15:02 [Válasz erre: 1284 takatsa 2024-12-24 10:45:27] Nagyon szépen köszönöm az ajándékot, az Addams művet nem ismerem, mindig jó új dolgokat felfedezni.
1286takatsa2024-12-24 14:02:06 [Válasz erre: 1285 Klára 2024-12-24 11:38:08] Kedves Klára, köszönöm szépen kedves soraidat. Úgy gondolom, hogy a Betlehemes játékok nem mentek ki a "divatból", sőt, manapság talán több is van belőlük, mint az átkosban, megjelentek az iskolákban is, és sok kisebb város főterén áll ilyenkor Betlehemes, az ádventi időszakban kisebb-nagyobb előadásokkal fűszerezve. De persze emlékszem a gyermekkoromra is, amikor a betlehemes játékok szigorúan a templom falai mögé szorultak. Mi, nagy család voltunk, sok gyerekkel, és apám összeállított egy családi betlehemes játékot, javarészt erdélyi népi hagyományra támaszkodva, aztán a kis műsorunkkal évről évre bejártuk a Pécs, és Pécs környéki egyházi szociális otthonokat - olyan szép helyekre is eljutva, mint Püspökszentlászló -, örömhírt víve az agg apácáknak és papoknak. A Székesegyázban pedig Hergenrőder Miklós atya (1922-1990) állította össze mindig a betlehemes játékokat. 3 évig, 10-12 éves koromban én voltam a fő pásztor (így külön írva), kifordított kis bekecsben, mert nekem volt a legszebb hangom a fiúk közül. Első évadban bele is sültem a szerepembe, de az atya (aki egyébként - gyermekszemmel - egy félelmetes kinézetű, szinte medvényi nagyságú pap volt), a harmónium mellett ülve kisegített. Azt hiszem, hogy Hergenrőder Miklós nevét nem illetlenség egy zenei fórumon megemlíteni, hiszen hosszú-hosszú évekig ő volt a Pécsi egyházzenei élet meghatározó alakja. Talán akad itt a fórumon pécsi olvasó is, akinek örömöt szerezhetek még egy név, Petrovich Ede bácsi (1898-1987)megemlítésével, aki a Pécsi Püspöki Könyvtár levéltárosa volt, és nyaranta én voltam a kisinasa, létráról fel, létráról le, hoztam-vittem-kurkásztam a régi, poros, megsárgult iratokat. Talán innen datálható a betű, a szó és a mondat iránti vallásos áhítatom. Sajnos azóta, a pécsi, harangzúgásos gyermekkoromból kitéptek, és az élet messzire, túl messzire repített...
Ismét csak köszönetet tudok mondani, azok nevében is, akik esetleg
megnézik valamelyik ajándékodat, de különböző okokból nem nyilvánulnak
meg.
Én valamennyi eddigi Adams operát megnézem, meghallgattam és megcsodáltam. Sőt, nagyon élveztem azokat az oratóriumokat is, melyeknek szintén Peter Sellars volt a közreműködő - rendező megjelenítője, aki társszerzőként ennek az operának a címlistáján is szerepel. Adams és ő nyilván ismét "összehoztak" egy csodát.
Valamikor a Betlehemes játékok, misztériumjátékok szerves részei voltak a Karácsonyi Ünnepeket megelőző ráhangolódásnak, felkészülésnek - ez sajnos már egyre kevesebb helyen, tájon fordul elő. Hatalmas veszteség, nem csak a vallásos embereknek, de mindenkinek, annak is, akit nem érdekel, és annak is, aki ezt nem fogja fel. Mert a népi kultúra, a hagyomány megtartó ereje örök érvényű, és ha elveszett, a veszteség pótolhatatlan.
Az EL NINO audio felvételével pár hónapja a yt-n találkoztam. A zene csodálatos, egy darabig hallgattam is, de video felvétel és megfelelő nyelvismeret hiányában nem tudtam értelmezni, ezért abba hagytam. Ezek után számomra különös öröm ennek az operának a megismerése.
Mozart Varázsfuvolájának méltatására nincsenek szavaim. Talán egyetlen megjegyzés: én sose értettem egyet azokkal a véleményekkel, melyek ezt "gyerekoperának" vagy gyermekeknek szóló aranyos mesének nevezték. Igazad van, ez sokkal, sokkal több annál. Számtalan opera Glyndebourne-i előadásának felvételét tetted közzé, mindegyik remek alkotás volt, ez is hasonló lesz.
1284takatsa2024-12-24 10:45:27
Két felvételt hoztam nektek karácsonyi ajándékként.
Elsőként John Adams El Niño című opera-oratóriuma 2000.12.15-i bemutatóján készült felvételt (D. Upshaw, L.H. Lieberson, W. White, D. Bubeck, B. Cummings, S. Rickards, the London Voices, La Maîtrise de Paris, and the Deutsches Symphonie-Orchester Berlin; Kent Nagano).
Ez a XXI. századi "Betlehemes játék" az angyali üdvözlettől az Egyiptomba történő menekülésig, a betlehemi gyermekgyilkosságig eleveníti fel az ismert történetet, de a bibliai történetbe beleszövi a mai ember örömeit-vágyait-félelmeit- reflexióit is, Lukács evangéliumának részletein kívül felhasználva apokrif evangéliumi történeteket, a XVI. századi Wakefieldi misztériumjáték és Luther Márton karácsonyi prédikációjának részleteit, a XVI. században élt Sor Juana Inés de la Cruz írásait, és kortárs latin-amerikai költők (Rosario Castellanos, Gabriela Mistral, Vicente Huidobro, Rubén Darío) verseit. Mint a cím (El Niño - A Gyermek) is mutatja, az opera kétnyelvű, a latin-amerikai versek spanyolul hangzanak el. Ez a mű John Adams talán legszebb és legmélyebb alkotása, az Adams-Peter Sellars páros kiemelkedő produkciója.
A legfehérebb virág / sárban gyökerezik / és minden öröm... / bánattal keveredik. - énekli Menyhért király. Tegyük fel magunknak a kérdést: mit érdemel az az Isten, aki tisztában lévén tettei következményeivel, előre megfontolt szándékkal, egyszem gyermekét, elénk, ordító farkasok elé veti. Korunk bírájaként életfogytiglanra ítéljük-e ezt az Istent, vagy találunk-e számára enyhítő körülményeket? Ha félretesszük az előítéleteinket és rászánunk az életünkből 2 órát, hogy szobánk csendes sarkába húzódva fejhallgatóval fejünkön végignézzük ezt az előadást, akkor megrázó élményben lesz részünk, és talán közelebb kerülünk karácsony szent titkán át lelkünk legmélyebb titkához.
Hogyan állítható párba ezzel a művel Mozart Varázsfuvolája? Hát így. Az elmélyülés percei után, legyen a karácsony a reménység felszabadult ünnepe, és a karácsonyi csillag ragyogását erősítse Mozart zenéjének fénye. Egy mesés felvételt hoztam nektek, mert ez a 2019-es Glyndebourney-i felvétel a fantasztikus díszleteivel valóban mesés, olyan, mint gyermekkorunk három dimenzióssá kihajthatós mesekönyve, amelyből kilépnek a szereplők. Ez a produkció, első hangjától az utolsóig, vidám és önfeledt játék, ragyogó énekesekkel (C. Wettergreen, B. Sherratt, D. Portillo, S. Fomina, B. Bürger, A. Rose, E Dierkes, M. Fontanals-Simmons, K. Magiera, J. Schneider) Ryan Wigglesworth vezénylésével humorosan ötletes rendezéssel és díszletekkel (R. Doucet, A. Barbe). A cselekmény egy múlt század eleji szállodában zajlik, ahol az Éj királynője a szálloda tulajdonosa, Sarastro a séf, és Monostatos a fűtő. Főhőseinknek a próbák sorát kell teljesíteniük ahhoz, hogy a konyha megbecsült tagjaivá válhassanak. Ne borzadjatok el, ez egy bájos és kacagtató változat, amelyben egy szemernyivel sincs több ellentmondás, mint az eredeti operában.
Az Adams operát DVD-ről készítettem, és eredetiben meghagytam a sztereo és 5.1 surround hangsávot. A magyar felirat mellett a video angol, német, francia és spanyol feliratot is tartalmaz. A Varázsfuvola HD minőségű, magyar felirat mellett francia és angol feliratos. Mindkét felvételt innen tölthetitek le, három hétig. A lejátszáshoz VLC playert használjatok.
Én ezzel a két felvétellel kívánok boldog és örömteli karácsonyt, minden fórumos barátomnak.
1282takatsa2024-12-23 17:26:48 És akkor itt láthattok a második ajándékból kis részleteket.
1279Héterő2024-12-15 19:25:44 [Válasz erre: 1278 Klára 2024-12-15 10:08:15] Kedves Klára, inkább nem mondok most részleteket, mert még elragadtatnám magam. Később talán folytatom. De állítom, hogy közönséges útonállók csapata mély tiszteletre érdemes, joviális társaság némelyik, a magyar zenei kultúra fölött dönteni rendeltetett Harpagonhoz képest.
1278Klára2024-12-15 10:08:15 [Válasz erre: 1276 Héterő 2024-12-15 00:23:17] Legalább volt bennük annyi "tisztesség", hogy a lefordított szöveget - ha már feliratozták- teljes egészében kiírták, vagy a kedvezőbb formázás érdekében meg is kurtították? Mert egy ismerősöm már járt így, hosszúnak találták a szöveget, és kicsit lecsíptek belőle. (vagy többnyelvű feliratnál az angol és a német köszönő viszonyban sem volt egymással!)
1277takatsa2024-12-15 08:57:43 [Válasz erre: 1276 Héterő 2024-12-15 00:23:17] A felirat tekintetében osztom a felháborodásodat.
"Mit érezhet vajon az énekesnő?" - Megfelelő támpont lehet, ha a hangját hallgatod, és az arcát figyeled. :)
1276Héterő2024-12-15 00:23:17
A MűPás felvétel végén feliratozó van, fordító nincs. A német szöveg magától ment át mindjárt magyarként a feliratozó gépére? Azért a tisztességtelenségnek is lehetne határa. De nincs!
A bugyis Daphne szürreális. Mit érezhet vajon az énekesnő?
1275Héterő2024-12-14 18:02:26 [Válasz erre: 1274 takatsa 2024-12-14 17:05:56] Köszönöm a linket. Remélem, azt azért világosan ki tudtam emelni, hogy anyagaim nyomán először én is Gregort tüntettem föl szerzőként. A Maestro kérte Zweig feltüntetését, és az első helyen.
1274takatsa2024-12-14 17:05:56
Kedves Héterő!
Nem szeretnék vitába bocsátkozni veled, pláne nem a megboldogult Kocsis Zoltánnal, akire hivatkozol, ti ezt biztosan jobban tudjátok. Mentségemre csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az általam fellelhető összes írott és íratlan (internet) dokumentumban Joseph Gregornak tulajdonítják a Daphne librettóját. Ez valószínűleg nem elírás vagy tévedés, mivel több helyen részletesen le is írják, hogy a fasizmus miatt Zweig önként visszalépett a Straussal való közös munkától, és maga helyett Joseph Gregort ajánlotta. A Béke Napjának librettóját még közösen írták (úgy tudom, hogy Kocsis együtt mutatta be a két operát, lehetséges hogy ez okozta a félreértést), de a Daphne librettóját már egyedül Joseph Gregor írta, sőt az ötlet is tőle született. Néhány recenzióban (pl. az Amazonon) anekdota szintjén azt is megemlítik, hogy Strauss és Gregor nehezen rázódott össze, és Gregor librettói mélyen alatta voltak Zweig vagy Hofmannsthal librettói színvonalának.
Az általad említett Müpa-féle Daphne librettó fordításhoz nemigen tudok hozzászólni. Az az igazság, hogy csak érintőlegesen foglalkoztam azzal a videóval. Bocs, ha sarkosan fogalmazok, de véleményem szerint a MÜPA által rögzített videó technikai és zenei minősége nem éri el az általam bemutatott két felvétel színvonalát. (Persze ez csak az én véleményem, mindenki saját maga dönti el, hogy melyik felvételt favorizálja). Mindenesetre most beletekertem a Müpa-videóba, és a librettó fordítójának a neve nem szerepel a videón, csak azé a hölgyé, aki a feliratot készítette. Nem kívánom, hogy így múljék el a világ dicsősége, ezért most kutakodtam az interneten, és megosztom veletek az előadás eredeti műsorfüzetét, amit megtaláltam.
Szeretném kicsit finomítani ezt a vaskos megállapítást. Azon események alapján, amit a mellékelt képek felidéznek, úgy érzem, jogosan kotyogok bele a Daphne-libretto jelen kritikájába. A magyarországi Strauss-sorozat atyja, Kocsis Zoltán művész úr a 2010-es színlap láttán kissé méltatlankodva kérte feltüntetni a valódi librettista nevét, azaz Stefan Zweigét, ami természetesen megtörtént a későbbi színrevitelekkor. A Nemzeti Filharmonikusok honlapjáról viszont lassan eltűnnek a korábbi előadások részletei: Mózes és Áron, Daphne, Capriccio, Friedenstag...
A tegnapi Flórez-előadáson minden dalbetét után kiírták az (n+1) darab fordító nevét. A Daphne eredeti fordítója a mai NFZ-oldalon nem található, ha valaki mégis trükkösen elővarázsolja, a semmibe mutató linket talál [HIBA 404 - A keresett oldal nem található]. Nem szerencsés az sem, ha a főnök vagy valamelyik rézfúvós fordít (láthattuk nemrég: a kígyó megfolytja [sic] szegény kislányt). A magyar nyelv nagyon nehéz, ne gyötörje avatatlanul, aki távol áll az irodalmi nyelvtől, lett légyen bármekkora zenei tekintély.
Kíváncsi vagyok, mit hagytak meg mára a kocsisi változatból, megköszönöm a linket, ha átküldöd.
Az alábbi mintában kijavítottam a roncsolt feliratot az eredetire.
https://www.youtube.com/watch?v=OaT7Qqwpz8M
1272takatsa2024-12-12 07:49:03 [Válasz erre: 1271 takatsa 2024-12-11 16:38:16] Egy kis javítás: a berlini felvételen Leukipposz szerepében Magnus Dietrich látható. (Egy kedves fórumtársam hívta fel a figyelmemet a hibára. Köszönöm. )
1271takatsa2024-12-11 16:38:16
Nemrég
teljesen véletlenül akadtam egy videóra, ahol Kissjudit Anna énekel. Gyorsan
letöltöttem, mert jelenleg még kevés videó lelhető fel erről a
fiatal énekesnőről, aki talán a magyar operajátszás legnagyobb ígérete. Ez a
felvétel, Strauss igencsak ritkán játszott Daphne c. operájának 2023-as,
berlini bemutatóján készült. Beletekertem a videóba, így első nekifutásra
nemigen tetszett. Sebaj, keresek a műről néhány másik felvételt, hogy legyen
miről mesélnem. Gyorsan kiderült, hogy nincs nagyon miből válogatni.
Kereskedelmi forgalomban összesen három CD-t találtam (Karl Böhm, Wiener
Symphoniker, 1965, Lucia Popp, Haitink, 1983, és Renée Fleming, Semyon Bychkov,
Köln 2005) és mindösszesen 1 db Videót.
De
ebbe a 2003-as, velencei DVD felvételbe (Roberto Sacca, Scott MacAllister, June
Anderson, Daniel Lewis Williams; Stefan Anton Reck) azonnal bele is szerettem.
Különösen June Anderson produkciója ragadott magával. Persze a szerephez picit
már öregecske, az első áriájában kicsit modoros, de ami utána következik, azt
mindenkinek látnia-hallania kell. A rendezés és az előadás szinte tökéletes,
híven tükrözi az öregedő Strauss "bukolikus tragédiáját", ezt a lírai
színekben burjánzó-tobzódó igazi romantikus operát, Strauss talán legszebb, legköltőibb
alkotását. A történet nagyon egyszerű. Daphne, a halász lánya, kis szende
nimfácska, a természetbe: a fűbe, fába, virágba, madarakba, égbe és napba
szerelmes, és elhessegeti magától gyermekkori barátját, Leukipposzt. De amikor
a Nap, maga Apolló vet szemet rá, akkor (csaknem) elcsábul. A féltékeny
Leukipposz az álruhás Apollóra támad, de merészségéért az életével fizet.
Apolló tettét megbánva enged Daphne kívánságának, aki szerelmével, a
természettel akar egyesülni, és a leányt fává változtatja.
Aki
a jelenlegi zavaros világban bele akar merülni az aranykorba, és ebbe a
csodálatos, zsondító straussi zenébe, annak bátran ajánlom ezt a jó minőségű
videót, amelynek a DVD két eredeti (sztereo és surround) hangsávját is
megtartottam.
És
akkor most jöjjön a másik, 2023-as, berlini felvétel. Mint tudjuk, az opera egy
szép, koranyári estével kezdődik, amikor a pásztorok és a halászok a
szőlővirágzás ünnepére készülődnek. Ezzel szemben a berlini színpadon az egész
opera alatt havazik, és a szereplőknek a szürkületi sűrű műhó-esésben időnként
csak a nagykabátba burkolózó körvonalai láthatóak. Csak Daphne a kivétel, aki
már az első áriájában lehányja magáról a nagykabátot és a következő két órában
bugyiban-kombinéban fetreng a hóban, miközben kombinéját kacéran fel-fel tűrve,
a jobb bordaív alatt húzódó, vértől csatakos óriási sebét mutogatja. Nos, ki
lehet a rendező? Egyet lehet találgatni. Igen. Romeo Castellucci.
Mi
a fenét akar már megint ez az ember? Mire jó az, ha pontosan az ellenkezőjét
látom annak, mint amit énekelnek? Persze valahol megértem Castellucit, hogy
herótot kapott a librettótól. Hiszen Strausst is a gutaütés kerülgette ennek a
Joseph Gregor nevű fűzfapoétának az irományától. De a Hofmannsthal és Zweig
librettóihoz szokott mestert bölccsé tették a múló évek, és csodálatos zenével
töltötte meg a lapos, terjengős és érdektelen szöveget. Castelluci viszont, a
tézist antitézissé változtatva, más módszert választott: ne csábuljunk vissza a
rózsafelhőbe burkolózó hamis aranykorba, hanem tekintsünk bátran előre,
szemünket az emberiség jól sejthető, apokaliptikus végére függesztve. Ez a vég
nem a klímások jósolta megsülős, hanem a madáchi megfagyós végzet, amikor csak
hull, hull és hull a pelyhes hó, betakarva minden reményünket. És ahogyan kigúvadt szemmel nézzük-nézegetjük ezt a havas pusztaságot, lassan életre kelnek a
szereplők, kibontakozik a történet, ami valahogyan más, mint ez a bukolikus
tragédiácska, talányossá válnak az elhangzott szavak, a szürkeség
háromdimenzióssá válik, mélység és magasság formálódik. Az öreg halászt játszó
René Papén kívül mindenki szemtelenül fiatal, úgy, mint az eredeti történetben,
a megvalósuló mesében. És micsoda hangok. Elsőként a Daphnét megszemélyesítő
Vera-Lotte Boecker. Hogyan énekel, és hogyan játszik ez a lány, és mennyire szép!
Döbbenetes. Ő az igazi Daphne. És itt van ez a kis holland tenor, Linard
Vrielink, mint ideális Leukipposz, azután a szürke hóesés aranyszínűvé válik,
amint a sztentori hangú Apolló - Pavel Černoch - megjelenik, aki a wikipedia
szerint csaknem 50 éves, de 40-nek sem néz ki. És igen, az ötödik főszereplő
Kissjudit Anna, azzal a sosemhallott, megdöbbentő hangjával énekli azt a
szerepet, amelyet a huncut Strauss neki címezve dobott az időkapszulába.
Varázslatos, ami történik. Hallunk, látunk, és leginkább érzünk valamit, ami
ott, a színpadon, és itt, a bensőnkben történik. Aztán a mennyből aláhull egy
óriási transzparens: T.S. Eliot The Waste Land című művének címlapja. Van bőven
gondolkodnivaló: ez Castelluci.
Ezt
a két jó minőségű videót hoztam nektek, általam fordítgatott magyar felirattal.
Először a 2003-as velencei felvételt nézzétek meg, aztán fejest ugorhattok
Castelluciba.
A videók letöltési linkjét 3 hétig kérhetik tőlem, magánban. És aki
kéri, az a videók mellé két meglepetést is kap, elsőként a 2015-ös budapesti Daphne
videóját Pasztircsák Polinával, Kocsis Zoltánnal, másodikként pedig PDF
formájában és fantasztikus illusztrációkkal, T.S. Elliot The Waste land
(Átokföldje) c. művét angol nyelven, és Vas István fordításában.
1269takatsa2024-11-26 17:47:44 [Válasz erre: 1268 gezakadocsa 2024-11-26 16:54:51] Köszönöm szépen kedves Géza, a visszajelzést. Reménykedem, hogy a gondolatébresztő soraid hatására más is kedvet kap a teljes opera letöltésére és megnézésére.
1268gezakadocsa2024-11-26 16:54:51 [Válasz erre: 1267 takatsa 2024-11-25 13:10:31] Nagy élménnyel ajándékozott meg Takatsa társunk ezzel a Weinberg-operával! Magam egyáltalán nem ismertem a szerzőt, s azt sem tudtam, hogy ez az opera létezik, azt pedig még kevésbé, hogy Salzburgban adták idén. Dosztojevszkijre tekintettel jelentkeztem nála. Nem vagyok megrögzött opera-rajongó, még kevésbé a modern operáé, de ez elkápráztatott. Hozzáteszem, hogy a mű -az ilyen adaptációknál természetes módon- itt-ott eltér a regénybeli hangsúlyoktól, de a saját koncepcióját elég következetesen és jól érthetően viszi végig, mégpedig kiváló rendezői fogásokkal, apró utalásokkal és remek színészi-énekesi alakításokkal. Újra és újra fölfedezhetőek ezek a momentumok az előadásban, s mindezt a zene tökéletesen alátámasztja. Nincs a műben egyetlen dallam sem, amire egy meghallgatás után emlékezne az ember; nem fülbemászó, de nem is tolakodóan vagy agresszíven modern(kedő). Bizonyos részeknél észrevehető ismétlésféle, legalábbis a hangulatban és a hangszerelésben, de ez csak fokozza a hatást. (Gondoljunk csak a Ring ismétléseire.) Leginkább zenedrámának éreztem, de nem a romantika vagy a XX.század elejének zenei eszközeivel. Ezzel szemben kellő hangsúlyt kapnak Dosztojevszkij nagyszerű gondolatai, amikből sokkal több jelenik meg, mint egy átlagos, amúgy igen szép és népszerű híres opera összeadott tucatjában akár, ahol egyszerű, sokszor hihetetlen szerelmi vagy bosszú-történet a "mondanivaló". Talán Aglája van túl operásítva a regényhöz képest (nem indokolt kellően Miskin szerelme iránta, nem adta a regénybeli ideális alakot, inkább hasonlított párbeszéde Nasztaszja Filipovnával a Karamazov testvérekbeli Katyerina-Grusenyka találkozáshoz), s a címszereplő is összetettebb figura az alapműben. Ezzel együtt ők is remekül játszottak és énekeltek, s tökéletesen megfeleltek a rendezés koncepciójának, ami föltételezem, hogy szinkronban lehetett az operával. Itt érdemes megjegyezni, hogy nem mindegyik énekes volt a neve alapján szláv származású, de senkinél sem tűnt föl rossz orosz kiejtés. Jepancsin tábornok felesége tért el legjobban a regénybeli alaktól, s nemcsak megjelenésével és stílusával. (Elég utalni ezzel szemben a regény megrendítő zárójelenetére, ahol ő van.) A többségében föltehetően nem keleti közönség persze nagyon értékelte az ő alakítását is... Lebegyev talán túlzottan főszereplő az operában, ellenben alakítója ennek tökéletesen meg is felelt minden szempontból, s a vele kapcsolatos apróságok (pl. lakkozott körmei, mozgása stb.) még jobban kiemelték ezt. A Staatsoper kórusának férfitagjai (köztük sok ázsiai arccal) természetesen csakúgy tökéletesek voltak, mint a szimpatikus és szerény vendégkarmesternő által vezetett Bécsi Filharmonikusok.
A végén érdemes volt megfigyelni, hogy a -méltán- nagy siker során a főszereplők a többieket is megtapsolták, hogy azután úgy záruljon az egész, amiről a magamfajta vasfüggönyön innen fölnőtt már nem fiatalnak a hajdani pártkongresszusok jussanak eszembe, amikoris a résztvevők állva és szűnni nem akaró tapssal fogadták az aktuális főelvtársat, aki egy idő után maga is tapsolni kezdett...
Nálam viszont Takatsa érdemel külön tapsot, hogy fölhívta a figyelmet erre a műre és erre a szinte tökéletes produkcióra, s azért is, mivel ennél a műnél különösen jelentős a szöveg értése.
1267takatsa2024-11-25 13:10:31
Ez
az ember nem normális. Egy féleszű, síkhülye, idióta, elmeroggyant, balfácán,
hibbant, elmebeteg, eszelős, korlátolt, buggyant, agyatlan. Egy degenerált
kretén, húgyagyú, lökött, tébolyult, egy igazi balek, ügyefogyott lúzer, egy
balfék, örök vesztes, egy barom, egy sügér, egy zokni, egy félcédulás
tápos.(Mennyi jelző egy fogalomra, és ez egyáltalán nem véletlen.) Mit akar itt
egy ilyen ember? Még, hogy szeressünk mindenkit, legyünk együttérzők,
bocsássunk meg mindent és tartsuk oda az arcunk másik felét is? Hát mivé válna
akkor a világ? Győzne mindenhol az ármány és a gonoszság. Nem! Erősnek kell
lennünk, semmit sem szabad eltűrnünk, vissza kell csapnunk, minden sértést meg
kell torolnunk. Mert a világ ilyen, az erős győz, a gyenge elbukik; "légy bátor
és erős", ezt írja a biblia is (Józsué 1:9).
Dosztojevszkij
860 oldalas regényében egy félkegyelmű, ágrólszakadt, epilepsziás herceg,
amolyan halandó jézusféle, bolyong a XIX. századi Oroszországban, a hétköznapi
nagy- és kis gonoszságok világában, ahol mindenki a más kárára akar
érvényesülni, pénzt, hatalmat, boldogságot szerezni. Ez az ember pedig csak néz
szelíden, mindenkire egyforma figyelemmel, hallgat és bólogat, majd beszél,
naivan, szelíden, szeretettel, csendesen. Aztán kis pénzhez jut, amit
viszonzást nem várva osztogat, a maga módján mindenkin próbál segíteni, a
pétervári Mária Magdolnát is magához emeli. Ez az ember jó. Jó. Csak úgy egyszerűen,
minden további jelző vagy határozószó nélkül. Mire mehet a jóság a világban, és
hogyan viszonyulunk a jósághoz mi, a föld gyermekei? Meglepődünk. Mi ez? Ez
hogyan lehet? Egy kicsit szíven üt minket. Ilyen is lehet? Aztán gyanakodni
kezdünk. Ez nem lehet igaz. Hátsó szándékot keresünk. De nem találunk semmit,
ez tényleg ilyen, egy igazi, felhőkben járó balek. A magunk önző módján kicsit
szeretjük is, hiszen hasznos a számunkra; pénzt kérhetünk tőle, és kiváló lelki
szemetesláda. De a jósága azért kezdettől piszkálja a csőrünket, hiszen nem
tudjuk szeretni azt, aki mindenkit szeret. Ne másokat, hanem csak engem
szeress, és az ellenségeimet te is gyűlöljed! A belőle áradó jóság, szakadás a sötét világunk szövetén, ahonnan
beáramlik a fény, és ebben a fényben meglátjuk magunkat, ahogyan tükröt tart
elénk. De a sötétség nem tűri, és kiveti magából a fényt. A gyűlöletünk ebből
ered és a jóságnak pusztulnia kell. Ez történik minden félkegyelművel. Azt
hiszem, hogy Weinberggel is valami ilyesmi történhetett, nem véletlen, hogy
hatodik és egyben utolsó operájának témájához Dosztojevszkij regényét
választotta.
Weinberg,
a Hitler elől Sztálinhoz menekülő zsidó-lengyel-majd szovjet zeneszerző
élettörténete meglehetősen viszontagságos volt. Éjjel-nappal mást sem csinált
egész életében, csak zenét írt, de a zeneszerzés akkoriban veszélyes mulatság
volt a Szovjetunióban, nem volt benne sok köszönet. A Lubjankai börtönt is megjárta,
ahol mindent bevallott, még azt is, hogy moszkvai lakásából alagutat ásott
London felé, és egyedül csak Sztálin halálának köszönhette azt, hogy életének nem
egy tarkólövés vetett véget. (Bár lehet, hogy azzal járt volna legjobban.)
Pedig igyekezett ő jó szovjet zenét írni, de valahogyan nem vitte rá a lélek,
vagy az is lehet, hogy nem volt hozzá elég tehetsége. Sorra írta kamarazenei
műveit, amelyeket hazájában itt-ott bemutattak, és sok-sok zenekari művét, az
íróasztala fiókjának. Elismertséget és némi pénzt viszont csak a film- és
cirkuszi zenéje hozott, tulajdonképpen ez volt a kereső foglalkozása, egész
életében ebből tartotta fenn magát és a családját, és szerény
ismertségét-elismertségét is ennek köszönhette. Legismertebb
filmzenéje az Utolsó hüvelyk (1958) és a Micimackó (1968).
(Kéretik nem röhögni.)
Mint
láthatjuk, Weinberg egy kicsit magatehetetlen, kicsit szánalmas, élhetetlen
zsidó figura volt, akit csak a zeneszerzés érdekelt, és azt, hogy nem halt
éhen, jobbára a barátainak, elsősorban Sosztakovicsnak köszönhette. Élete
utolsó szakasza is tragikomikusra sikeredett, az 1980-as évek végétől Chron
betegségben szenvedett, amely betegség nagyrészt szobafogságra kényszerítette.
A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett összeomlása után pedig nemcsak az állami
nyugdíját, hanem az egészségbiztosítását is elveszítette, ezért semmiféle
orvosi kezelést nem kapott 1992 végén, amikor csípőtörést szenvedett. Így élete
utolsó bő három évét ágyban töltötte. A testi-lelki szenvedés hatására az addig
ateista Weinberg rátalált Istenre. 1996 februárjában megkeresztelkedett, majd
néhány nappal rá el is távozott az élők sorából. "Erős lélek egy törékeny
testben" - írta róla zeneszerző barátja, Lev Solin, de az igazság az, hogy
életében Weinberg nem hagyott sok nyomot az orosz zenei életben, és halálában a
kutya sem emlékezett rá. Még egy évtizednek kellett ahhoz eltelni, hogy
Weinberget - nem újra, hanem hogy egyáltalán - felfedezzék, és kallódó műveit
összeszedjék. Ez nem lehetett könnyű feladat, hiszen először magát a szerzőt
kellett beazonosítani és egyértelműsíteni, mivel Weinbergnek több neve is volt. A
mára elfogadott Mieczysław Weinberg-en kívül hívták őt Mojsze Wajnberg-nek,
Mosze Weinberg-nek, Moisei Samuilovich Vainberg-nek, latin és cirillbetűs
formában egyaránt, így szinte minden kottáján más és más név szerepelt. Végül
nem is Oroszország, hanem a Nyugat fedezte fel Weinberget magának, és műveit
egyre gyakrabban játsszák szerte a világ előadótermeiben.
Weinberg
első operájával, az 1968-ban szerzett The Passenger-rel 3 évvel ezelőtt már
foglalkoztam, itt nézhetitek meg a 170-es bejegyzést, de
most nem ez, hanem az utolsó operája, a Dosztojevszkij regénye ihlette,
1985-ben szerzett The Idiot kerül sorra. Az első és az utolsó... Egyelőre ez a
két opera, amelyet felfedezett magának a Nyugat, az utóbbi ősbemutatója a
Mannheimi Operaházban volt 2013-ban. Reméljük, hogy előbb utóbb Weinberg többi
operájára is sor kerül.
Mivel
is foglalkozhatna egy szerencsétlen értelmiségi a 80-as években Moszkvában, ha
nem Dosztojevszkijjel? Igen, az ember csak a kultúrába-művészetbe tud
kapaszkodni a nehéz időkben, Weinberg is ezt tette. Ráadásul Miskin hercegben,
a félkegyelműben, kicsit a saját lelki rokonára ismerhetett, így én cseppet sem
csodálom, hogy ezt a könyvet vette a kezébe. No, de mit lehet kezdeni egy 860
oldalas regénnyel, ráadásul Dosztojevszkijjel, a sok lelkizéssel, a hosszú
oldalakon át tartó egyszerre halálosan unalmas és lebilincselően izgalmas
monológokkal, hogyan lesz ebből emberi fogyasztásra alkalmas opera? Weinberg és
állandó librettistája Alekszandr Medvegyev, első nekifutásra a regény felét
kidobta, egyedül a regény fő vonulatának, az Aglaja-Miskin-Nasztaszja-Rogozsin
szerelmi négyszögnek kegyelmezve, létrehozva ezzel egy nagyjából egy szálon és
egy idősíkon futó, koherens történetet. És ellentétben a Prokofjev féle Háború
és Békével, ez a vakmerő és drasztikus amputáció elérte a célját,
végeredményként kaptunk egy izgalmas és lebilincselő, 3 órás operát, amely
nemcsak nyomokban tartalmazza Dosztojevszkijt, de mindenképpen jobban
fogyaszthatóvá teszi filozofikus mélységű gondolatait. Persze én erről könnyen
beszélek, hiszen azzal kezdtem a felirat fordítgatását, hogy - 40 év után -
újra elolvastam a teljes művet. Gondolom, a szerzők is abból indultak ki, hogy
a leendő orosz nézők az alapművet jól ismerik, így csak reménykedhetek abban,
hogy ez a sokszereplős darab annak is követhető lesz, aki most találkozik
először Dosztojevszkij Félkegyelműjével.
A
nagyon jó hang- és képminőségű videó a 2024-es Salzburgi Fesztiválon készült. A
rendező Krzysztof Warlikowski, a főbb szerepeket Bogdan Volkov, Aušrinė Stundytė,
Vlagyiszlav Szulimszkij és Xenia Puskarz Thomas énekli, a Bécsi
Filharmonikusokat Mirga Gražinytė-Tyla vezényli. A sok jó énekes közül kiemelném a fehérorosz Vlagyiszlav
Szulimszkijt (Vladislav Sulimsky), róla még sokat fogunk hallani.
A
magyar-angol-francia felirattal ellátott teljes videó letöltési linkjét 4 hétig
magánban kérhetitek tőlem. A megadott linkről bónuszként letölthetitek a Dosztojevszkij regény pdf változatát is, Makai Imre fordításában.
A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.
1272 takatsa 2024-12-12 07:49:03 [Válasz erre: 1271 takatsa 2024-12-11 16:38:16]
