Nagyon köszönöm, valóba méltó karácsonyi ajándékok! Kicsit kutakodtam a yt berkeiben Lohengrin és Schneider nevek párosításával, megleltem az 1990-es bauyreuthi felvételt, csak audio , illetve egy video felvétel részletet. Tippeltem, és reméltem, hogy talán ez lesz a másik - te sok mindent elő tudsz varázsolni. Érdeklődve várom, kérem a felvételt, és persze a másikat is...
A 2009 BSO Lohengrin egyik kedvenc felvételem, ezt annak idején stream adásban láttam. Azóta vagyok Kaufmann rajongó, és nagyon szeretem Harterost is. Nem ok nélkül nevezték őket álompárosnak. Az a pár év, amit Münchenben együtt töltöttek, csodálatos előadások sorozatával örvendeztette meg a közönséget. Nekem a házépítés is tetszett - ez már a modern rendezés felé tendált, de az azóta megélt rémesnél rémesebb rendezések után ez abszolút szolidnak és konzervatívnak tekinthető. Emlékszem, akik annak idején nem találtak fogást szereplőkön és a hangokon, azok a Hauslebäule rendezésbe kapaszkodtak. (Harteros csodás hangja és alakításai mellett elnézem, hogy nem ceruza-alkattal rendelkezik.)
Nem tudom, milyen lesz a magyar feliratod - kíváncsian várom, de meglepődnék, ha "valamit elrontottál volna". Az eddigi német nyelvű előadásokhoz készített felirataidban fordítási hibával nem találkoztam.
Áldott Karácsonyt és Boldog Újévet kívánok Neked is!
1427takatsa2025-12-24 09:48:50 [Válasz erre: 1426 lujza 2025-12-24 02:56:32] Ha a "Lohengrin alapvetően érthetetlen", akkor a fordításban biztosan elronthattam valamit, mert számomra kristálytiszta volt, kivéve a befejezést, ami kicsit függőben hagyta, a hattyúvá és visszaváltozott hercegfi sorsát. :)
1426lujza2025-12-24 02:56:32 [Válasz erre: 1424 takatsa 2025-12-23 19:51:11] Nagyon hálás vagyok az ajándékaidért most is! Természetesen szeretném majd megkapni a linkeket. A müncheni előadás nekem is nagy kedvencem a rendezés ellenére is. Egykor egy fórumtársunk azt írta, hogy a Lohengrint sosem rendezik meg normálisan, és ebben lehet valami, bár a Herzog rendezést nem ismerem. Viszont azóta láttam még rémesebb rendezéseket is ebből a gyönyörű operából. És eszembe jutott Leo Slezak tréfás opera magyarázata, aki szerint a Lohengrin alapvetően érthetetlen opera, pedig nagyon szép. És ha így nézzük, a mi Operánk mostani rendezése nem is annyira rossz.
1425gezakadocsa2025-12-23 21:57:31 [Válasz erre: 1424 takatsa 2025-12-23 19:51:11] Nem a lényeg a beírásban gondolom, de rákattintottam, hogy mi az a bizonyos legrosszabb, amit fölidézett a második Lohengrin:
Nekem új volt ez a szám, a videóklip (amit mint műfajt -ha annak lehet nevezni- kezdettől utálok) pedig pláne. Eszembe jutott, hogy a lánglelkű forradalmár, a világszabadságért (?) halálba menő, vitathatatlan zseni Petőfi civilben és erkölcseiben konzervatív volt (lásd Jókai házasságával kapcsolatos szerepét), miként a nem kevésbé zseniális Beethoven is (lásd sógornőjével és annak fiával kapcsolatos aktív magatartását, de sokak szerint Mozart témaválasztásaival /pl. Don Giovanni/ összefüggő véleményét is), szóval eszerint a maguk idején Magyarország legprogresszívebb beat-képviselői is a lelkük mélyén kispolgárok voltak - hacsak nem direkt paródiának szánták az egészet. A végén azonban a Sztálin-barokkból össze(?)álló lakótelep hab a tortán, vagy maga a torta - mindenesetre nehéz megemészteni. Mint egy "modern" operarendezést...
1424takatsa2025-12-23 19:51:11
Nemcsak a Wagner rajongóknak ajánlom ezt a kis karácsonyi ajándékomat, hanem azoknak is, akiket eddig visszariasztott Wagner monumentális, és az olasz operáktól igencsak eltérő zenéje, mert a Lohengrin, bár Wagner írta, mégsem Ring, vagy Trisztán és Izolda, hanem a legnagyszerűbb német romantikus opera, amely francia és olasz zenei elemeket és megoldásokat is tartalmaz, így könnyen befogadható a más zenei stílusokon szocializálódott operarajongóknak is.
A Lohengrin egy gyakran és sok helyen játszott, népszerű opera, de igazán jó felvételt találni mégsem könnyű dolog. Ennek oka talán az lehet, hogy előadásához olyan multifunkcionális énekesek kellenek, akik fiatalok, de ugyanakkor tapasztaltak, drámaiak, de ugyanakkor líraiak, nagy hangerővel rendelkeznek, de suttogni is tudnak, színésznek is jók, délcegek, szépek, kemények de sebezhetőek, angyaliak és egyben ördögiek. A helyzet valahogyan olyan, hogy igazán jó Lohengrin előadást összehozni szinte lehetetlen, mert mire egy énekes eljut abba a korba és hangi állapotba, hogy Wagner-művet énekeljen, addigra már éppen alkalmatlanná válik a Lohengrinben való szereplésre.
Hosszas vacillálás után két videót hoztam nektek. Elsőként egy 1990-es bayreuthi előadást (Paul Frey, Cheryl Studer, Gabriel Schnaut, Ekkehard Wlaschiha, Manfred Schenk, vez:Peter Schneider, rend.:Werner Herzog). Ez az előadás amolyan gold standardként is felfogható, hagyományos, de a kor technikai vívmányait is felvonultató rendezéssel, nagyszerű zenekarral és kórussal, gondosan összeválogatott, egymáshoz is jól passzoló hangú énekesekkel. A professzionális társaságból kicsit kilógott a címszereplő kanadai tenor, Paul Frey, aki kalandos életút után (tehenész volt, majd profi jégkorongozó és kamionos) csaknem 40 éves korban kezdte meg operaénekesi pályáját, de kivételesen szép és egyedi hangja gyorsan felrepítette a csúcsra. Alakítása attól függetlenül emlékezetes, hogy szerepformálása és színészi játéka kissé statikus és egysíkú. Az 1990-es felvétel hangminősége megfelel a mai igényeknek is, a videó viszont 4:3-as képarányú és alacsony felbontású, így a mai bluray felvételekkel nem vetekedhet.
A Bayerische Staatsoper 2009-es előadásának bluray felvétele (Kaufmann, Harteros, W. Koch, M. Schsuter, E. Nikitin, vez: Kent Nagano, rend.: Richard Jones) az én abszolút favoritom. Mind a Kaufmann-Harteros, mind a Koch-Schuster páros produkciója lélegzetelállító, a zenekar, Naganóval az élen és a kórus is pompás, talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a felvétel a wagneri zene megdicsőülése. Ha behunyod a szemedet, akkor a paradicsomban érezheted magadat, de ha kinyitod, akkor szembesülnöd kell a primitív és ostoba rendezéssel, amelyen - az első pillanat döbbenete után - nehezen tudod túltenni magadat. Mert Jones nem Lohengrint, hanem valami mást álmodott a színpadra: a Malteros Elzát (Elsa von Mörtel). Ennek az Elzának csak egy az álma, ami viszont a mániája, hogy felépüljön a háza. A nyitányban tervezőasztalnál ül, és rajzolgatja a háza alaprajzát. Azután az első felvonásban a tettek mezejére lépve, maltert kever, táglát, spaklit ragad, és a színpadon, hölgyei segédletével falazásba kezd. (Istenem, ennek a csodaszép nőnek az ormótlan kertésznadrágban milyen nagy hátsója van!). Téglát rak téglára, csak épít és épít, még az sem zavarja, hogy közben halálra ítélik, és lehet, hogy ezek az utolsó percei. Aztán ahogy megjön és győz a lovag, újdonsült vőlegényét is bevonja az építkezésbe, és most már együtt falaznak, majd Kaufmann lazúrozási tudományát is bemutatja. Ez a rendezés kihozza belőlem a legrosszabbat, eszembe juttatva a régi nótát. És igen, igen, felépül végül, kerül bele bölcső, a teraszra babakocsi, miegymás. Azután - mert ilyen az élet -, kettéválik a szerelmespár, és Kaufmann, mi mást is tehetne, dühében felgyújtja a kéglit, égjen, aminek el kell égnie. Persze tudom-tudom, mit jelképez ez a házépítés, a családi élet kicsiny és meleg fészkének megteremtését, amely nemcsak minden nő álma, hanem általánosabb jelentése is van, és ahogyan a fecske sárból és szalmából, úgy az ember téglából-malterból építgeti álmai házát. Persze, ha már emberről beszélünk, a házépítés ennél körülményesebb és összetettebb, mert a leendő otthont nemcsak téglából épül, hanem álmokból, reményből és vágyból, könnyekből és mosolyból, a legjobb szándékokból és még sokminden másból. Ez mind-mind benne van a zenében, és ezt érzi, tudja, átéli az ember, még akkor is, ha a rendező mindent megtesz ennek ellenében. Mert ez a rendezés olyan, mint mostanában olyan sok másik: nem hozzáad az operához, hanem elvesz belőle.
Nemcsak ennek ellenére, hanem éppen ezért ajánlom mindnyájatok figyelmébe ezt a szépséges, és valószínűleg felülmúlhatatlan felvételt.
Az opera két teljes videóját magyar és mindenféle más nyelvű felirattal és dupla (5.1 és sztereó) hangsávval egy hónapon át tölthetitek le, a linket - szokott módon - magánban kérhetitek. Ezzel a kis ajándékkal kívánok minden fórumtársamnak békés és boldog ünnepeket.
A MET 2025 májusi Sevillai borbély produkciója az első karácsonyi meglepetésem.
A MET 8 évnyi szünet után újította fel Barlett Sher 2006-os rendezését. Az áprilisi első szereposztásban olyan nagy nevek szerepeltek, mint Davide Luciano, Isabel Leonard és Lawrence Brownlee. De már ekkor sejteni lehetett, hogy nem ez lesz az igazi attrakció, hanem a második szereposztás, amelyet - egyáltalán nem véletlenül - a MET "Live HD"-ként is közvetített az egész világnak, így a szerencsések ezt az előadást a Müpában is láthatták. A javarészt fiatal és szinte ismeretlen szereplőgárda óriási sikert aratott, élükön a MET-ben most debütáló moldáv bariton Andrej Zsilikhovszkijjal, és a szintén debütáns Jack Swanson tenorral. Óriási meglepetést keltett a MET-ben 2023-ban, Carmenkét debütált Aigul Akhmetshina baskír énekesnő Rosinája Ez a káprázatos mezzoszoprán óriási jövő előtt áll. Ehhez a szereplőgárdához csatakozott szívet melengető örömünkre, a szintén MET debütáns Kálmán Péter, fergeteges Bartolo alakításával. Az előadás karmestere Giacomo Sagripanti volt.
Ezt a ragyogó előadást kicsiknek és nagyoknak egyaránt ajánlom, amely a már olvasni tudó gyermekek első operaélménye lehet, de a minden taktusát kívülről ismerő nagyok is sok gyönyörűséget találhatnak benne.
1 hónapon keresztül magánban kérhetitek tőlem a magyar és mindenféle más nyelvű feliratot is tartalmazó HD felvétel letöltési linkjét.
Igen, tavaly is az El Nino volt az egyik a karácsonyi ajándékod, már akkor nagyon örültem neki, különösen a magyar felirat miatt, mely érthetővé tette számomra a történetet.
Köszönöm, hogy eszembe juttattad!
1417takatsa2025-12-16 16:40:42 Két meglepetéssel is készülök karácsonyra, de karácsony még mesze van (főként a gyerekeknek), és ebben az adventi hajrában szeretném újólag felajánlani nektek az egy évvel ezelőtti feltöltésemet, amelyet most újólag, szabadon letölthettek és megnézhettek.
John Adamsot - úgy gondolom - nem kell senkinek sem bemutatni ezen a fórumon, hiszen bő egy éve a "Nixon Kínába" c. operáját a MAO is játszotta. Az El Niño, ez a "kibővített" Betlehemes játék, Adams leglíraibb és legszemélyesebb műve, amely kézen fog és hazavezet minket, reményünk örök forrásához.
Jó pár éve az akkori kábel tv szolgáltatónk műsorkínálatában szerepelt az arte tv francia/német nyelvű adásának közvetítése, sok zenei műsorral, opera közvetítésekkel. (sajnos, már nincs!) Abban volt egy műsor, amiben Dame Kiri Te Kanava opera áriákat, illetve francia sanzonokat énekelt, abban szerepelt egy ária az általam korábban sose hallott Louise c. operából. (a zeneszerző nevét jóformán nem is tudtam elolvasni). Innen tudom, hogy van egy ilyen nevű opera. Nagyon köszönöm a felfedezést és a lehetőséget, amit felkínáltál nekünk.
1415takatsa2025-11-26 07:48:36 [Válasz erre: 1414 lujza 2025-11-26 02:10:20] Igen,az opera 70-es években készült, 3 bakelit-lemezes analóg sztereo felvétele, amely később CD-n is elérhetővé vált, feltehetően a legszebb Louise felvétel. Kedvcsinálónak ebből hallhatod a leghíresebb áriát. A két videó mellett ez a teljes audio felvétel is az ajánlatom része.
1414lujza2025-11-26 02:10:20 Sokat törtem a fejemet tegnap, mikor a feltett részleteket hallgattam, de azon kívül, hogy francia opera, ki nem tudtam volna találni, hogy kié, bár hallottam már erről a Louise-ről. De most a legjobban ez a CD részlet tetszett belőle.
1413takatsa2025-11-25 17:45:59
Megvallom, én eddig csak Marc-Antoine Charpentier, barokk zeneszerzőt ismertem, őt is csak futólag, de aztán megtudtam, hogy Francia földön annyi Charpentier van, mint égen a csillag, így nem meglepő, hogy zeneszerző is akad közöttük, pl. Gusztáv, akinek az operájáról szeretnék néhány szót ejteni. Ez a Gusztáv (1860.06.25-1956.02.18) nemcsak majdnem 100 életévével került be a rekordok könyvébe, hanem azzal is, hogy több kortársához hasonlóan, amolyan egyoperás zeneszerző volt. Operájával, az 1900 február 2-án bemutatott Louise-vel egy csapásra világhírnévre tett szert, aztán hiába élt még 56 évet, nem alkotott semmi maradandót. A Louise viszont percek alatt meghódította az egész világot, és kb. 40 éven keresztül szakmányban játszották a világ legnagyobb operaszínpadain. Aztán Lujzánkat a II. világháború elsöpörte, és azóta sem tért vissza, csak itt-ott játsszák hébe-hóba, és hangzó anyag is alig van belőle. A Louise-ról személyes emléke hazánkban is csak a legöregebbeknek lehet, hiszen az Operaházban meglehetősen régen, 1901 március-áprilisában, és mindössze 5 alkalommal játszották. (Félig viccesen megjegyezném, hogy a kacér főszereplőt Kaczér Margit alakította.)
Az ember mindig elgondolkozik azon, hogy mi lehet annak az oka, hogy egyszer csak a semmiből előugrik egy mű, amelyért a fél világ szinte hisztérikusan rajong, fényes karriert befutva, üstökösként az égbolton ragyog, aztán egyszer csak kihuny, és úgy eltűnik a semmiben, hogy még "isa por és homu" sem marad belőle. Könnyebb a válasz a kérdés első felére, hiszen ez - mai füllel hallgatva is - kifejezetten szép zene, a francia verizmus gyöngyszeme. Minden zenei stílusból egy csipetnyi, pici Massenet, némi Wagner (vezérmotívum), talán Puccini, és egy kicsi megelőlegezett Strauss, Mahler, Debussy, ami egy kellemes, bódító eleggyé áll össze, amely már nem XIX. századi romantika, hanem egy formálódó, a tojásból éppen csak kibújó, szárnyait próbálgató új zene, de még nem tudni azt, hogy hová fejlődik és mi lesz a vége. A téma is izgalmas: a forrongó munkásosztály, a csaknem mélyszegénység, ahonnan Charpentier is jött, a szabadságvágy, a változás-változtatás akarata, a női emancipáció, csupa olyan kérdés, amely akkoriban nemcsak az írókat és a filozófusokat, hanem a köznépet is foglalkoztatta.
A történet egyszerű. Adott egy munkáscsalád, a dolgos apával, háztartásbeli anyával és a nővé serdült szép nagylánnyal, Lujzával, aki beleszerelmesedik a fölöttük lakó, meglehetősen léha életet folytató ifjú költőbe, Julienbe. A szülők megpróbálják Lujzát visszatartani, egyrészt azért, mert még mindig védeni való gyermeknek gondolják, másrészt szebb, és kiszámíthatóbb jövőt szánnak a lányuknak. Lujza hosszú tipródás után megszökik otthonról, és összeáll a költővel, együtt élnek szabadságban, boldogságban és szerelemben. Mígnem egy nap, egy zajos, báli mulatság közepette megjelenik Lujza anyja, és kérleli lányát, hogy menjen haza, mert apja nagyon beteg, és gyógyulást, csak lánya szeretetétől remélhet. A költő szíve megesik az anyán, és bár Lujza ódzkodik, ráveszi szerelmét, hogy időlegesen hazaköltözzön. Otthon aztán apjával egy óriási veszekedés bontakozik ki, amelynek vége az, hogy az ajtót egymásra csapva Lujza végleg eltávozik.
A történetet végigolvasva felsóhajt az ember: hát ez meg miféle opera, se vér, se halott, azonnal megöl az unalom. De ez az opera csöppet sem unalmas, és akik akkoriban látták, se tartották annak, hiszen ez az opera rólunk szól: az emberi élet alapvető helyszínéről, a családról. A szülőkről, a felnövekvő gyerekről, a szeretetről, odaadásról, lemondásról, a kicsi piszkálódásokról, rosszkor kimondott szavakról, önzésről, sértődésről, nevetésről és könnyekről, olyan apróságokról, amelyek néha nagyra nőnek, és betemetnek minket. Aki volt gyerek (mindnyájan voltunk) és volt/van szülő (nagyon sokan vagyunk), az pontosan tudja, hogy miről van szó, mert a szükségszerűen bekövetkező elválás fájdalmát és sok esetben tragikumát, gyerekként-felnőttként vagy mindkettő szerepkörben saját maga is átélte. Ez a mű a legjobb szándékok kudarcáról szól, arról, hogy jószándékú és egymást szerető emberek mennyit árthatnak egymásnak, arról, hogy milyen nehéz a megbocsátás, és arról, hogy mindent maga alá temethet az önsajnálat. Ez a mű a kis emberek nagy operája, mindnyájunkhoz szól, és témája mindig aktuális marad.
Azért a Louise nem tűnt el teljesen, játsszák most is, ha nem is eléggé gyakran, és van jó pár hangfelvétel, de csak két videót találtam, amit most elhoztam nektek.
Az első, amit megnézésre feltétlenül ajánlanék, a Párizsi Nemzeti Operea 2007-es előadásának csaknem 3 órás felvétele. A főbb szerepeket Mireille Delunsch, Paul Groves, José van Dam és Jane Henschel énekli, vezényel Sylvian Cambreling, rendezte André Engel. Nagyszerű zenekar, bájos főszereplő, és egy olyan rendezés, amely nemcsak látványában szép, hanem alázattal követi a Charpentier által írt librettót, érzékenyen és együttérzőn mutatva be a család drámai történetét.
A Festival Aix-en-Provence 2025. július 11-i felvétele (főbb szereplők: Elsa Dreisig, Adam Smith, Nicolas Courjal, Sophie Koch, vezényel: Giacomo Sagripanti) már sokkal problematikusabb. A kisebb probléma az, hogy a zenei megvalósítás (zenekar, és az énekesek többsége - kivéve Dreisiget) nem éri el az előzőleg bemutatott előadás színvonalát, a nagyobb probléma Christof Loy rendezése. Amíg a 2007-es Párizsi előadás lehetővé teszi számunkra, hogy nézőként minden szereplővel együttérezve tudjuk befogadni és átélni az előadott történetet, addig Christof Loy leegyszerűtve a kérdést, bűnügyként tekint a történetre, és olvasatában Louise egy brutális és vérfertőző apa, és az apával cinkos feleség áldozata. Rendezésében az opera változó helyszínei (a család lakása, a párizsi utca, a varroda, Louise és Juliene szerelmi fészke, a bálterem) helyett mindvégig egy helyszín van, egy kopár kórházi váróterem, ahol Louise az abortuszára vár, és lázas-zavarodott fejében kavarog életének vélt vagy valós története. Úgy gondolom, hogy ez a hozzáállás túllép a rendezői szabadságon, Loy a történetet komplexitásától megfosztva kriminalizálja, és nemcsak a szereplőket, hanem minket is a mélybe húzva, belekényszerít saját beteges világába. Christof Loy feltehetően nem volt sohasem gyermek, és szülő sem volt soha, és nemcsak az alázat, hanem az együttérzés szikrája is hiányozhat belőle, hogy meg merészeli ezt tenni ezzel a szépséges és elgondolkoztató darabbal, és velünk, jóhiszemű és mit sem sejtő közönséggel. Ez a történet nem erről szól, és Charpentier bármilyen hosszan élt is, most már nem tud Christof Loy merénylete ellen védekezni, nekünk kell ezt helyette megtenni.
Remélem, kedvet kaptatok e két előadás megtekintéséhez. A teljes operát tőlem tudjátok 30 napig kölcsönözni, a letöltési linket magánban kérjétek, és még egy meglepetést is tartogatok nektek, az opera talán legszebb CD változatát. Hogy kik a CD énekesei, az most még titok, de egy apró segítséget adok.
Glyndebourne mindig valami komolyat jelent, és ad!
A Salzburg 2012 különleges élmény lesz, a szereposztás sok mindenért kárpótol, akkor is, ha a rendezés kívánnivalót hagy maga után. Volt már előadás, amit csak becsukott szemmel hallgattam, de akkor is megérte!
1410takatsa2025-10-18 09:29:12
Júliusban megosztottam veletek egy csodás Porpora operát (IphigéniaAulisban), amelyet Porpora londoni kiruccanása alatt fabrikált, azzal a nem titkolt céllal, hogy Händelt londoni, zsíros állásából, kitúrja. Bár az Iphigéniát kedvezően fogadták, a Händel-buktatási kísérlet csúfos kudarcot vallott, mert lehetett bármilyen jó az Iphigénia, meg sem közelítette Händel csúcsteljesítményét, az 1724-ben bemutatott Julius Caesart, minden idők talán legnagyobb barokk operáját.
Ez az opera, bár szerkezetét tekintve tipikus olasz opera seria, mégis meghaladja azt, zenei leleményességében és az érzelmek teljes skáláját felmutató komplexitásában, utat nyitva a modern opera felé.
A történet jól ismert. Caesar legyőzve Pompeiust és az egyiptomi hadakat, elfoglalja Egyiptomot. A nép éljenzi Caesart, aki elé járul Pompeius felesége, Cornelia, és fia, Sesto, kegyelmet kérni. Caesar nagylelkű, kegyelmet ad, de a baráti kézfogás Pompeiussal elmarad, mert Tolomeo, az egyiptomi király-aspiráns, szolgájával, Achillával, ajándékot küld Caesarnak, ezzel kívánva Caesar kegyét és az egyiptomi trónt elnyerni. Az ajándék pedig nem más, mint a meggyilkolt Pompeius feje. De az ajándék nem éri el a célját: Caesar dührohamot kap, Cornelia és Sesto pedig bosszút esküszik. Nemcsak Tolomeo törekszik a koronára, hanem nővére, Kleopátra, Egyiptom eddigi királynője is meg akarja tartani a hatalmát, ezért álruhában megjelenik Pompeius gyászszertartásán, azzal a céllal, hogy Caesar fejét elcsavarja. A csábítás sikeres, Caesarnak nagyon megtetszik az álruhás Lydia-Kleopátra, de ahogyan mostanában mondják; a fagyi visszanyal, Kleopátra is fülig szerelmes lesz Caesarba. Közben Cornelia és Sesto bosszúhadjárata kudarcot vall, Tolomeo palotájában fogságba esnek. Sestótbebörtönzik, Corneliát pedig fölváltva zaklatja szexuálisan, Tolomeo és szolgája, Achilla. Caesart a szerelmi légyott alatt meglepik Tolomeo katonái, menekülnie kell, és a viharos tengerbe veti magát. Kleopátra, hogy megbosszulja Caesar halálát, seregével átáll a római csapatokhoz, de Tolomeo győzedelmeskedik, elfogja Kleopátrát és börtönbe veti. Kleopátra elbúcsúzik az élettől, és készül a halálra, de Caesar nem halt meg, partra úszik, és seregével Kleopátra kiszabadítására siet. Minden jó, ha a vége jó: Kleopátra kiszabadul, a Cornelia-Sesto páros megöli Tolomeót, Caesar megkoronázza Kleopátrát, és máig is élnek, ha meg nem haltak.
Ez a három szálon futó történet remek lehetőséget nyújt Händelnek, hogy megcsillogtassa zsenialitását és mesterségbeli tudását. A tragikus szál Cornelia és Sesto története, amely Pompeius váratlan és tragikus halálával veszi kezdetét, majd folytatódik a bosszúra való felkészüléssel, a lebukással, bebörtönzéssel, kínzással, szexuális zaklatással, és a véres hepienddel - Tolomeo megölésével - végződik. A komikus-erotikus szál Kleopátra története, amely egyszersmind a händeli sziporkázó humor kimeríthetetlen tárháza. Caesar tragikus hősként és csetlő-botló szerelmes férfiként lavírozik a két szál között. A közönség pedig megkap mindent, több mint három óra hihetetlenül változatos zenét, amely alatt saját búját és baját feledve, együtt zokoghat és kacaghat a történet hőseivel, és az előadás végén felszabadultan és megtisztulva távozhat.
Egy ilyen változatos és nyolc jelentős szereplőt mozgató opera színrevitele nem egyszerű dolog, a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, a karmester, a zenekar és az énekesek tökéletes csapatmunkáját igényli. Három előadás videóját hoztam nektek, hogy ki-ki kiválaszthassa a számára leginkább tetszőt.
Elsőként az én abszolút favoritomat, a 2005-ös glyndebourne-i előadást. Boldog békeidők... mondhatnánk erről a 20 évvel ezelőtti előadásról. Igazi barokk színpad, álomszerűen szép díszletekkel, tökéletes, egymás hangjához is jól passzoló énekesekkel, a pályája csúcsán álló karmester, William Christie-vel és David Mcvicar korszakos rendezésével. Mcvicar a történetet a 19. század végére - 20. század elejére helyezi, a helyszín továbbra is Egyiptom, Caesar és társai pedig a gyarmatosító angolok. De ez az időpontbeliáthelyezés nem idegen Händel szellemiségétől és elképzelésétől, hiszen az opera a feltörekvő, világhódító angol polgárság megrendelésére készült, Händel őket akarta megszólítani, és operája is a korszellemet tükrözte. Ráadásul ez a korszak, egy új kulturális szegmenst megnyitva, lehetőséget nyújt Mcvicernek arra, hogy Kleopátra személyiségét Broadway-revü elemekkel tegye teljessé. A szereplőgárdából kiemelném a Caesart megszemélyesítő Sarah Connolly és a Patricia Bardon-Angelica Kirchschlager páros alakítását. Máig vita kérdése, hogy a barokk operákban alt- és szopránhangra írt férfi szerepeket ki énekelje. Manapság divatos ezeket a szerepeket kizárólag férfi szopránokkal és kontratenorokkal énekeltetni, holott ez még a barokk korban sem volt teljesen megszokott, hiszen vagy tudatosan, vagy kényszerűségből sok esetben még abban a korban is nők énekelték ezeket a szerepeket. A Glyndebourne-i előadásban nyilvánvalóan nem a kényszer szülte, hanem tudatos döntés volt, hogy két kulcsszerepet (Caesar és Sesto) is női énekesre bíztak. Caesar énekesi szerepe rendkívül összetett, sok célra alkalmas, plauzibilis hangot igényel, és erre a szerepre Sarah Conolly volt a legmegfelelőbb. Bár átütőerő tekintetében hangja kisebb volumenű, mint egy férfié, de pl. a Se in fioritoamenoprato áriát - mint ahogyan azt a másik két felvétel is bizonyítja -, férfihang képtelen ilyen minőségben megszólaltatni. Cornelia szerepében Patricia Bardon sötét tónusú, tömör és egyedi hangzású mezzoszoprán hangjában gyönyörködhetünk. Ez az ő emblematikus szerepe, amelyet szerte a világban, többek között a MET-ben is énekelt. Ehhez a hanghoz tökéletesen illik Angelica Kirchschlager (Sesto) szopránja, duettjük (Son nata a lagrimar) az előadás csúcspontja. Ennél a duettnél különösen fontos, a két hang teljes kompatibilitása, és ennek megvalósítása mezzo-férfiszoprán felállásban szinte lehetetlen. A többi szereplő (Christophe Duamux, Christophe Maltman, Racid Ben Abdeslam, Alexander Ashworth) is nagyszerűen énekel. A felvilágosodás Korának Zenekara William Christie vezényletével színpompásan játszik, és külön kiemelném Nadja Zwiener (színpadi hegedű) produkcióját. De mindez csak körítés és ráadás Danielle de Niese Kleopátra produkciójához képest. Ez a nő egészen elképesztő. Egyszerre bájos és bájolgó, cica és vadmacska, kacér, erotikus, magamutogató, sekélyes és fölényes, humoros, pajzán, obszcén, kacagtató, megható és szívszaggató, és minden más is, minden, amit egy nőről el lehet mondani. Lehet, hogy nem a világ legjobb hangja, de ő minden idők legnagyobb Kleopátrája. Látnotok kell!
A második felvétel, amit hoztam, egy 2012-es Salzburgi produkció, parádés szereposztással, elfogadható, de nem különleges zenei vezetéssel, és igencsak vitatható rendezéssel. Cecilia Bartoli a legjobb formáját mutatta, a Piangerò la sortemia áriája pedig felülmúlhatatlan. Andreas Scholl és Philippe Jaroussky produkciója is emlékezetes, Anne Sofie von Otter Corneliája viszont halványra sikerült. Ezt a videót az előadás hivatalos bluray korongjáról készítettem, és mindkét hangsávot megtartottam. Amúgy az Amazonon olvastam egy vásárlói értékelést, amelyben az állt, hogy ezt a felvételt jobb behunyt szemmel hallgatni.
Viszont a harmadik, szintén salzburgi, 2025 nyarán készült felvételnek még behunyt szemmel történő élvezését sem tudom jó szívvel ajánlani, Csernyakov botrányos rendezése miatt. Ez volt Csernyakov első barokk-opera rendezése. Hozzáállását jól mutatja az interjújából kiragadott mondat: „Eleinte [Händel operája] zavarba ejtett” ... hogyan tegyem élővé a szereplőket, amikor mindössze negyven gyönyörű áriám van – és ezen kívül szinte semmi”. Lehet, hogy Csernyakov zavarát oldotta volna, ha jobban elmélyed a történelemben, a barokk zenében - barokk operában, és a szereplők személyiségét jobban megismerhette volna, ha az opera zenéjét, a 40 áriát és az összekötő recitativókat behatóbban tanulmányozza. De Csernyakov - mint általában mindig -, nem ezt az utat választotta. Félredobta a történetet, félredobta a zenét, és elmerült saját világában. Helyszín: egy atombunker, időpont: a világvége előtt 3 órával. Kezdődhet a buli. Sajna új szöveget nem adhat a szereplők szájába, így Csernyakov a szereplők személyiségét az áriájuk alatt végzett tevékenységükkel, kényszermozgásukkal jellemezte. Így Cornelia, férjét gyászolva, áriája közben előveszi piperetáskáját és elmélyülten sminkeli magát, egy későbbi jelenetben pedig - feltehetően unalmában -, fiával akar szexuális kapcsolatot létesíteni. Fiacskája, Sesto pedig egy pszichiátriáról szabadul drogos lehet, aki elvonási tüneteket mutatva vagy tör-zúz, vagy epilepsziás rohamban fetreng. A mű befejezése különösen jól sikerült: A szereplők koszosan, szakadt ruhában üldögélnek a sötét bunkerban, Caesar papírkoronát nyújt át Kleopátrának, majd halálravált arccal és rezignáltan énekelnek örömről és megbékélésről, amíg egy atombomba képében a megváltásuk meg nem érkezik. Ne szépítsük a dolgot, Csernyakov egy pszichopata, aki a kultúra, a zene, a szépség, az emberi gondolat meggyalázását és meggyilkolását tekinti életcéljának. Ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a sorozatgyilkosok, csak ő szerényebb eszköztárral rendelkezik, ő egy köztünk élő, mezei, közönséges pszichopata, éppen olyan, mint az a gyermekkori osztálytársunk, aki letépegette az elkapott legyecske vagy pillangó szárnyát-lábát, vagy az az újsághírekben szereplő alak, aki felgyújtotta a sünit, vagy autóval vonszolta a kutyát, azzal a különbséggel, hogy amíg az utóbbi cselekedetek bűntettnek minősülnek, addig Csernyakov korunk, és beteges világunk egyik megkoronázott hőse. "Öljünk meg minden rohadékot" (Boris Vian), ez van Csernyakovzászlajára tűzve, és ez a rohadék Händel, a barokk zene, a szépség, az emberi kultúra... ezek a rohadékok mi vagyunk.
Amúgy ez a nyári előadás zeneileg közepes, minden szempontból messze van a két előző színrevitel minőségétől. Egyetlen érdekességet emelnék ki: Christophe Dumaux mindhárom előadásban szerepel, 2005-ben és 2012-ben Tolomeóként, a 2025-ös salzburgi produkcióban pedig ő a főszereplő, Giulio Cesare.
Ezt a három videót ajánlom nektek, HD minőségben, magyar és mindenféle más nyelvű felirattal. A teljes videók letöltési linkjét 4 hétig kérhetitek tőlem, magánban.
1408lujza2025-10-04 02:40:40 [Válasz erre: 1406 macskás 2025-10-03 08:41:21] Én is nagyon köszönöm! Érdekes volt ilyen rövid időn belül 3 különböző előadásban hallani a Kékszakállút.
Mikor volt ez az előadás? Én nemrég kettő Kékszakállút is hallottam, a BFZ-ét és a NFZ-ét, akkor ez most a harmadik. Bartók csakugyan szeptemberben halt meg, és idén pont 80 éve, ezért torlódtak így össze ugyanabból a művéből készült előadások?
Bár nemrég az tűnt fel, hogy ugyanígy három jelentős operában is szinte azonos időpontban játszanak Toscát, kiváló énekesekkel (Bécs, Zürich, London).
Elmúlt vasárnap (szeptember 28.) - mint olvasom - Lilla ott volt a nagysikerű Klubdélutánon az Eiffel Műhelyház Bánffy termében, a Budapesti Operabarátok összejövetelén; az első rész mindig koncertet is tartalmaz (a zongoránál: Bartal László), de közben a szerkesztő-műsorvezető, Aczél András rendező beszélget a meghívott vendégeivel, most Horti Lilla, Farkasréti Mária és Szappanos Tibor operaénekesekkel.
Megjegyzem a második rész csak beszélgetéssel telik el: most az érkezett vendég Rozsos István operaénekes volt - az Operaház örökös tagja. (a beszélgetés közben a művész szerepeiből, énekfelvételeiből vetítést láthatott a közönség.)
A fotók forrása a Budapesti Operabarátok Egyesület Facebook oldalán.
1400takatsa2025-10-02 14:29:17 [Válasz erre: 1399 macskás 2025-10-02 14:26:27] Az nem az Operaház volt, és a Concertóval is csak beugró volt. Amúgy, ha érdekel, akkor csak rá kell kattintanod a 1395-ös linkre.
1399macskás2025-10-02 14:26:27 [Válasz erre: 1398 takatsa 2025-10-02 13:48:24] Énekelt a Concerto Budapesttel Juditot a hétvégén.
1398takatsa2025-10-02 13:48:24 [Válasz erre: 1396 Búbánat 2025-10-02 12:49:54] Te biztosan tudod, hogy mi van Horti Lillával, már régóta nem láttam az Operaházban.
1394takatsa2025-09-20 08:23:35 [Válasz erre: 1393 lujza 2025-09-20 01:20:06] Ó, pedig a Gianni Schicchiben - mint egy cseppben a tenger - benne van Puccini egész életműve. :) Küldöm a linket.
Bocsánat, de én most nem értek egyet Puccinivel! A Gianni Schicchi sosem állt annyira közel hozzám, hogy egy Angelica nővér után örömmel nézzem meg. A Köpeny horrora után számomra megkönnyebbülést hoz az Angelica nővér felemelő befejezése, és nem hiányzik utána még egy buffó operát is látni. Lehet, hogy nőként én ezt másképp érzem, de pont most nagyon átéltem, amikor az általad megadott sorrendben néztem meg mindhárom opera kivonatát. Nem véletlen, hogy Grigoriannal kapcsolatban csak az Angelica nővér után jutott eszembe beírni, mert annak volt rám most a legnagyobb hatása így. De igazad van, mikor megláttam Grigorian kezében az ollót, rögtön rosszat sejtettem, az igazán nem kellett volna még. Bár a befejezés így meglehetősen talányos lett, mert amit látunk, az egyaránt lehet akár a színpadi valóságban vagy a túlvilágon is.
És valóban, ez a feldolgozás nagyságrendekkel jobb a Pappano-féle ROH előadásnál pedig az se volt rossz!
Úgyhogy nagyon szeretném én is megkapni ezt a csodás változatot!
1392Edmond Dantes2025-09-19 22:49:28 [Válasz erre: 1389 lujza 2025-09-18 06:41:35] Grigorian kedvèèrt vettem jegyet a szezon vège felè a MET-Anyegin èlőre. Hadd szòljon!
Igen, kedves Klára, jól emlékszel, csaknem négy éve hozakodtam elő a Pappano vezényelte, 2013-as bluray koronggal, a világ legjobb Triptichon videó-felvételének tartva azt az előadást. Azóta már rájöttem, hogy a "leg" szócska mennyire veszélyes és egyben viszonylagos is, így óvatosabban fogalmazva kerülöm azt, hogy a "legesleg" jelzővel hivatkozzak az Opéra Bastille 2025. májusi előadására, amelyet az Operavision jóvoltából az egész világ láthatott. Persze ennek az előadásnak volt előzménye, hiszen 2022-ben Salzburgban csaknem ugyanez a szereplőgárda, ugyanebben a rendezésben már előadta a művet. A helyszínen kívül csak a karmester és a zenekar változott (Salzburgban Franz Welser-Möst és a Bécsi Filharmonikusok, Párizsban Carlo Rizzi és a Párizsi Nemzeti Opera zenekara). És persze a fő attrakció Salzburgban és Párizsban is a mindhárom egyfelvonásos női főszerepét éneklő Asmik Grigorian volt.
Engem nagyon meglepett, hogy nem a szokott, és Puccini által megálmodott-megkövetelt sorrendben láttuk az operákat, hanem az előadás a Gianni Schicchi-vel kezdődött és az Angelica nővérrel ért véget. A rendező, Christof Loy értelmezésében, ez a három opera Dante Isteni színjátékának helyszíneit járja be, és ebben az utazásban Gianni Schicchi lenne a pokol, a Köpeny a purgatórium és végül Angelica nővér a mennyország. Én azonban úgy gondolom, hogy ez csak egy nyögvenyelős magyarázkodás, és a rendezői koncepciónak egészen triviális oka van: Asmik Grigorian személye, hiszen ő nemcsak az előadás középpontja, hanem a három opera között ő a kapocs és a kohéziós erő, és a léha könnyedségtől a drámai extázisig haladva, egy új minőséget létrehozva, ő teszi a három felvonásost egy egésszé. Emberi szempontból ez az igyekezet érthető, hiszen Asmik Grigorian egyre testhezállóbb szerepekben tudja kibontakoztatni kivételes drámai tehetségét, elindulva a személyiségétől és hangi adottságaitól igencsak távolálló laurettás tündibündiségtől, a Köpeny kiégett és félrelépő Giorgettáján át eljutva Angelica szívszaggató haláláig, de ez a szerkezeti változtatás, alapjaiban sértve a szerző elképzeléseit és akaratát, a rendezői önkény kevésbé látványos, de annál brutálisabb megnyilvánulása. Hiszen Puccini a Triptichont valamiféle testamentumnak, végső összegzésnek szánta, beleszőve minden mesterségbeli tudását, saját művészi-zenei fejlődését és korának zenei újításait ezekbe a csodálatos miniatűrökbe. Így válik a Köpeny minden idők talán legszebb verista alkotásává, az Angelica nővér pedig Puccini legbensőségesebb, legszakrálisabb lírai drámájává, és végezetül - ahogyan Verdinél a Falstaff - Puccini egyik legzseniálisabb művével a Gianni Schicchivel, egy olyan vígjátékká, amely felvonultatja a humor egész skáláját, a tenyeres-talpas vígságtól a legintellektuálisabb zenei humorig, Puccini saját műveinek, dallamfoszlányainak kacagtató kifigurázásáig. A humor a legnagyobb isteni ajándék, és Puccini ezt ajándékozta nekünk, az volt a szándéka, hogy mosolyogva és megkönnyebbülve távozzunk. Ezt a szándékot törte derékba, és ezt a mosolyt vette el tőlünk Christof Loy rendezése, aki ellentmondva Puccininek, tragédiát, megsemmisülést és extázist akart, és ez a törekvés és akarat olyan erős volt benne, hogy még Asmik Grigorian kivételes drámaiságában sem bízott meg, ollót vett a kezébe, hogy kivájja Angelica szemét, és a szemüregéből csorgó vér látványával távozzunk a nézőtérről.
Persze ettől függetlenül ez egy csodálatos előadás, Asmik Grigorian egészen emlékezetes alakításával, és nagyon színvonalas szereplőgárdával. A Gianni Schicchiből a címszereplő, Misha Kiria kacagtatóan félelmes alakítását emelném ki, Gregor József óta nem láttam ilyen jó és eredeti opera-buffót a színpadon. A köpeny mindkét férfi szereplője (Michele – Roman Burdenko; Luigi – Joshua Guerrero) telitalálat, az Angelica nővérben pedig csak kapkodja az ember a fejét, a 80 éves, megdöbbentő jó hangi állapotban levő Hannah Schwarzot (apátnő), a fejedelmi megjelenésű Karita Mattilát (hercegnő) vagy a Genovieffa nővért alakító, csengő hangú fiatal szopránt, Margarita Polonskayát nézve-hallgatva. És szó mi szó, Carlo Rizzivel az élén a Párizsi Operaház zenekara, hangzásban, plaszticitásban, részletgazdaságban, szépségben a Pappano vezette ROH zenekarát jelentősen felülmúlja.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe az előadásról, de akiket érdekel, hogy a kritikusok hogyan fogadták ezt a produkciót, azoknak összeállítottam az AI segítségével egy kis elemzést, amelyet itt olvashattok.
Egy hónapig a szokott módon, magánban kérhetitek tőlem a magyar, angol, francia és olasz felirattal ellátott, teljes Triptichon letöltési linkjét.
1390Klára2025-09-18 12:28:02
Az Angelica nővér csodálatos opera, nagyon szép áriákkal, valódi mély
emberi érzéseket, érzelmeket, megértést és hitet tartalmaz! Nem könnyű
megnézni, de mindenképpen érdemes!
Pár éve megkaptuk T. fórumtárstól a teljes Triptichon-t, nagyon jó felvételeket, nagyon jó szereplőkkel a ROH előadásában, az Angelica nővért Ermonela Jaho és Anna Larsson szereplésével, tehát ismert művekkel találkozhat ismét, akit ez érdekel.
Nyilván ezek a felvételek is megérdemlik a megtekintést, más rendezés, más szereplők - más élmény. Karita Mattila örökifjú énekesnőként majdnem mindenre képes, és érdeklődve várom Asmik Grigoriant ebben a szerepben is! A másik két opera felvétele is érdekes lesz.
1389lujza2025-09-18 06:41:35 [Válasz erre: 1387 takatsa 2025-09-17 15:22:53] Megrendítő ez az Angelica nővér, nem lesz könnyű megnézni, de gyönyörű! Nem tudom, ki rendezte, de Grigorian mindent el tud játszani. Nekem mindegy, hogy énekel, ha erre képes. És az összjátékuk Mattilával, aki még mindig csodásan tartja magát! És itt nagyon fontos a magyar szöveg is. Nagy köszönet érte, öröm újabb szerepekben látni Grigoriant!
1388Klára2025-09-17 18:58:58 [Válasz erre: 1386 lujza 2025-09-13 04:46:36] Általában ezek a kora-középkori, középkori történetek mai szemmel elég nehezen emészthetőek, és nincs sok közük az irodalmi, zenei feldolgozásokhoz. Mindenesetre olvasmánynak érdekes, és néha tanulságos is!
1386lujza2025-09-13 04:46:36 [Válasz erre: 1385 takatsa 2025-09-12 11:46:01] Köszönöm, nekem fogalmam se volt ezekről. Viszont anno olvastam egy könyvet a Nibelungokról, igencsak véres történések voltak benne, és annak se túl sok köze volt Wagner librettójához.
Mi több, Lohengrinnek volt egy ikertestvére is, Kardeiz, Kondviramur királynőtől, továbbá Amfortas Parzifal unokabátyja volt, Titurel pedig nem az apja, hanem a nagyapja volt Amfortasnak, Gurnemanz nem szerzetes volt, hanem herceg, és Parzifalt nem a Nagypéntek, hanem a lovagi élet rejtelmeibe vezette be. És ne feledkezzünk meg Parzifal anyjának a testvéréről, Trevrizent remetéről se, aki Parzifalt a keresztény hitigazságokra tanítgatta. Cundrie pedig Kundryval ellentétben rendkívül rút, de erkölcsileg makulátlan teremtmény volt. Mindezt pedig Volfram von Eschenbach lovagregényéből tudjuk meg, amely Tandori fordításában megvásárolható, angol fordítása pedig innen letölthető. Ez az Arthur király mondakörébe tartozó szerteágazó történet igazi csemege, elolvasásra mindenkinek ajánlom.
Wagnert ez a lovagregény ihlette meg, de Parsifálja szinte köszönő viszonyban sincs Wolfram Volfram von Eschenbach, illetve Chrétien de Troyes Parzifaljával. Wagner olvasatában új értelmezést nyer Parsifal, aki a kísértést legyőzve, a bűn béklyóiból felszabadulva, bevezet minket a megváltás misztériumába.
1384Héterő2025-09-12 00:27:15 Halkan említem meg, hogy Parsifal szentséges mivoltának elemzésekor nem árt azt is figyelembe venni, hogy volt fia: bizonyos Lohengrin [ejtsd: lóngrin].
1382Nagy Katalin2025-09-11 22:28:20 [Válasz erre: 1381 takatsa 2025-09-10 19:06:43] Látja milyen gonosz vagyok! Provokálom, incselkedem az orvosok nyelvi sznobizmusával. Komolyra fordítva a szót: teljesen igaza van, még az angol beszivárgását is tapasztalom a kezembe kerülő leleteken. Szent a béke?
Erre muszáj válaszolnom, kedves Katalin. A barátként való
meghatározás egyáltalán nem nagyképűség, már csak azért sem, mert az én
értelmezésem szerint itt a fórumon mindenki barát, én legalábbis így gondolok
itt mindenkire, még akkor is, ha időnként vitatkozunk, és reménykedem abban,
hogy rám is így gondol itt mindenki.
Az "orvosok nyelvi sznobizmusa" kifejezéssel
viszont vitatkoznék. Szerintem nagyon praktikus okai vannak annak, hogy az
orvosi szakma ragaszkodik a latin megnevezésekhez, hiszen nemcsak számunkra,
hanem a betegek számára is nagyon fontos, hogy egy-egy kifejezés alatt,
Fokföldtől Grönlandig minden orvos ugyanazt értse. Az egyértelműsítés nemcsak
biztonsági okokból fontos, hanem azért is, mert a legtöbb anatómiai
kifejezésnek nincs magyar megfelelője, és erről mindenki könnyen meggyőződhet,
ha belelapoz egy anatómiai atlaszba. Fogarasi Katalin megfogalmazása szerint:
„Az orvosi szaknyelvben ma a görög–latin terminológia az egyedüli, amely
nemzeti és nemzetközi szinten is a legmagasabb fokon terminologizált, tömör és
egy(egy)értelműnek [Wüster terminológiája szerint Eineindeutigkeit] tekinthető
terminológia.”
Mint a fenti megfogalmazás is utal rá, célszerűbb nem
latin, hanem latin-görög terminológiáról beszélni, hiszen a latin mellett
nagyon sok görög megnevezést is használunk, sok esetben párhuzamosan, így pl.
ventriculus-gaster, testis-orchis, uterus-metra, stb. Általában a görög eredetű
kifejezéseket is latinosan ragozzuk (pl. gastritis), és sok esetben a görög és
a latin nevek egy kifejezésben egymással keverednek. Pl. a "Polypectomia
ventriculi per gastroscopiam" kifejezésben a gyomor latin és görög alakja
egyidejűleg szerepel. Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy az utóbbi időben
nagyfokú romlásnak indult az orvosi terminológia. Ennek egyik oka, hogy
manapság már senki sem tanul latinul, így mindenfajta nyelvi megalapozás nélkül
magoljuk be az orvosi szakkifejezéseket, másrészt pedig egyre inkább
beszivárognak az angol kifejezések. Úgy tűnik, hogy ez a tendencia
megállíthatatlan.
Csak játszottam egy kicsit takatsa barátommal (nagyképűen úgy gondolom, hogy a barátom). Imádom az orvosok nyelvi sznobizmusát, latinizmusaikat. (Az olaszban ráadásul nem a latin az igazi sznobság, az túl egyszerű, érthető lenne, hanem ha görög eredetű szóval mondják azt, amit latinosan is lehetne mondani).
A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.
