Bocsánat, de én most nem értek egyet Puccinivel! A Gianni Schicchi sosem állt annyira közel hozzám, hogy egy Angelica nővér után örömmel nézzem meg. A Köpeny horrora után számomra megkönnyebbülést hoz az Angelica nővér felemelő befejezése, és nem hiányzik utána még egy buffó operát is látni. Lehet, hogy nőként én ezt másképp érzem, de pont most nagyon átéltem, amikor az általad megadott sorrendben néztem meg mindhárom opera kivonatát. Nem véletlen, hogy Grigoriannal kapcsolatban csak az Angelica nővér után jutott eszembe beírni, mert annak volt rám most a legnagyobb hatása így. De igazad van, mikor megláttam Grigorian kezében az ollót, rögtön rosszat sejtettem, az igazán nem kellett volna még. Bár a befejezés így meglehetősen talányos lett, mert amit látunk, az egyaránt lehet akár a színpadi valóságban vagy a túlvilágon is.
És valóban, ez a feldolgozás nagyságrendekkel jobb a Pappano-féle ROH előadásnál pedig az se volt rossz!
Úgyhogy nagyon szeretném én is megkapni ezt a csodás változatot!
1392Edmond Dantes2025-09-19 22:49:28 [Válasz erre: 1389 lujza 2025-09-18 06:41:35] Grigorian kedvèèrt vettem jegyet a szezon vège felè a MET-Anyegin èlőre. Hadd szòljon!
Igen, kedves Klára, jól emlékszel, csaknem négy éve hozakodtam elő a Pappano vezényelte, 2013-as bluray koronggal, a világ legjobb Triptichon videó-felvételének tartva azt az előadást. Azóta már rájöttem, hogy a "leg" szócska mennyire veszélyes és egyben viszonylagos is, így óvatosabban fogalmazva kerülöm azt, hogy a "legesleg" jelzővel hivatkozzak az Opéra Bastille 2025. májusi előadására, amelyet az Operavision jóvoltából az egész világ láthatott. Persze ennek az előadásnak volt előzménye, hiszen 2022-ben Salzburgban csaknem ugyanez a szereplőgárda, ugyanebben a rendezésben már előadta a művet. A helyszínen kívül csak a karmester és a zenekar változott (Salzburgban Franz Welser-Möst és a Bécsi Filharmonikusok, Párizsban Carlo Rizzi és a Párizsi Nemzeti Opera zenekara). És persze a fő attrakció Salzburgban és Párizsban is a mindhárom egyfelvonásos női főszerepét éneklő Asmik Grigorian volt.
Engem nagyon meglepett, hogy nem a szokott, és Puccini által megálmodott-megkövetelt sorrendben láttuk az operákat, hanem az előadás a Gianni Schicchi-vel kezdődött és az Angelica nővérrel ért véget. A rendező, Christof Loy értelmezésében, ez a három opera Dante Isteni színjátékának helyszíneit járja be, és ebben az utazásban Gianni Schicchi lenne a pokol, a Köpeny a purgatórium és végül Angelica nővér a mennyország. Én azonban úgy gondolom, hogy ez csak egy nyögvenyelős magyarázkodás, és a rendezői koncepciónak egészen triviális oka van: Asmik Grigorian személye, hiszen ő nemcsak az előadás középpontja, hanem a három opera között ő a kapocs és a kohéziós erő, és a léha könnyedségtől a drámai extázisig haladva, egy új minőséget létrehozva, ő teszi a három felvonásost egy egésszé. Emberi szempontból ez az igyekezet érthető, hiszen Asmik Grigorian egyre testhezállóbb szerepekben tudja kibontakoztatni kivételes drámai tehetségét, elindulva a személyiségétől és hangi adottságaitól igencsak távolálló laurettás tündibündiségtől, a Köpeny kiégett és félrelépő Giorgettáján át eljutva Angelica szívszaggató haláláig, de ez a szerkezeti változtatás, alapjaiban sértve a szerző elképzeléseit és akaratát, a rendezői önkény kevésbé látványos, de annál brutálisabb megnyilvánulása. Hiszen Puccini a Triptichont valamiféle testamentumnak, végső összegzésnek szánta, beleszőve minden mesterségbeli tudását, saját művészi-zenei fejlődését és korának zenei újításait ezekbe a csodálatos miniatűrökbe. Így válik a Köpeny minden idők talán legszebb verista alkotásává, az Angelica nővér pedig Puccini legbensőségesebb, legszakrálisabb lírai drámájává, és végezetül - ahogyan Verdinél a Falstaff - Puccini egyik legzseniálisabb művével a Gianni Schicchivel, egy olyan vígjátékká, amely felvonultatja a humor egész skáláját, a tenyeres-talpas vígságtól a legintellektuálisabb zenei humorig, Puccini saját műveinek, dallamfoszlányainak kacagtató kifigurázásáig. A humor a legnagyobb isteni ajándék, és Puccini ezt ajándékozta nekünk, az volt a szándéka, hogy mosolyogva és megkönnyebbülve távozzunk. Ezt a szándékot törte derékba, és ezt a mosolyt vette el tőlünk Christof Loy rendezése, aki ellentmondva Puccininek, tragédiát, megsemmisülést és extázist akart, és ez a törekvés és akarat olyan erős volt benne, hogy még Asmik Grigorian kivételes drámaiságában sem bízott meg, ollót vett a kezébe, hogy kivájja Angelica szemét, és a szemüregéből csorgó vér látványával távozzunk a nézőtérről.
Persze ettől függetlenül ez egy csodálatos előadás, Asmik Grigorian egészen emlékezetes alakításával, és nagyon színvonalas szereplőgárdával. A Gianni Schicchiből a címszereplő, Misha Kiria kacagtatóan félelmes alakítását emelném ki, Gregor József óta nem láttam ilyen jó és eredeti opera-buffót a színpadon. A köpeny mindkét férfi szereplője (Michele – Roman Burdenko; Luigi – Joshua Guerrero) telitalálat, az Angelica nővérben pedig csak kapkodja az ember a fejét, a 80 éves, megdöbbentő jó hangi állapotban levő Hannah Schwarzot (apátnő), a fejedelmi megjelenésű Karita Mattilát (hercegnő) vagy a Genovieffa nővért alakító, csengő hangú fiatal szopránt, Margarita Polonskayát nézve-hallgatva. És szó mi szó, Carlo Rizzivel az élén a Párizsi Operaház zenekara, hangzásban, plaszticitásban, részletgazdaságban, szépségben a Pappano vezette ROH zenekarát jelentősen felülmúlja.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe az előadásról, de akiket érdekel, hogy a kritikusok hogyan fogadták ezt a produkciót, azoknak összeállítottam az AI segítségével egy kis elemzést, amelyet itt olvashattok.
Egy hónapig a szokott módon, magánban kérhetitek tőlem a magyar, angol, francia és olasz felirattal ellátott, teljes Triptichon letöltési linkjét.
1390Klára2025-09-18 12:28:02
Az Angelica nővér csodálatos opera, nagyon szép áriákkal, valódi mély
emberi érzéseket, érzelmeket, megértést és hitet tartalmaz! Nem könnyű
megnézni, de mindenképpen érdemes!
Pár éve megkaptuk T. fórumtárstól a teljes Triptichon-t, nagyon jó felvételeket, nagyon jó szereplőkkel a ROH előadásában, az Angelica nővért Ermonela Jaho és Anna Larsson szereplésével, tehát ismert művekkel találkozhat ismét, akit ez érdekel.
Nyilván ezek a felvételek is megérdemlik a megtekintést, más rendezés, más szereplők - más élmény. Karita Mattila örökifjú énekesnőként majdnem mindenre képes, és érdeklődve várom Asmik Grigoriant ebben a szerepben is! A másik két opera felvétele is érdekes lesz.
1389lujza2025-09-18 06:41:35 [Válasz erre: 1387 takatsa 2025-09-17 15:22:53] Megrendítő ez az Angelica nővér, nem lesz könnyű megnézni, de gyönyörű! Nem tudom, ki rendezte, de Grigorian mindent el tud játszani. Nekem mindegy, hogy énekel, ha erre képes. És az összjátékuk Mattilával, aki még mindig csodásan tartja magát! És itt nagyon fontos a magyar szöveg is. Nagy köszönet érte, öröm újabb szerepekben látni Grigoriant!
1388Klára2025-09-17 18:58:58 [Válasz erre: 1386 lujza 2025-09-13 04:46:36] Általában ezek a kora-középkori, középkori történetek mai szemmel elég nehezen emészthetőek, és nincs sok közük az irodalmi, zenei feldolgozásokhoz. Mindenesetre olvasmánynak érdekes, és néha tanulságos is!
1386lujza2025-09-13 04:46:36 [Válasz erre: 1385 takatsa 2025-09-12 11:46:01] Köszönöm, nekem fogalmam se volt ezekről. Viszont anno olvastam egy könyvet a Nibelungokról, igencsak véres történések voltak benne, és annak se túl sok köze volt Wagner librettójához.
Mi több, Lohengrinnek volt egy ikertestvére is, Kardeiz, Kondviramur királynőtől, továbbá Amfortas Parzifal unokabátyja volt, Titurel pedig nem az apja, hanem a nagyapja volt Amfortasnak, Gurnemanz nem szerzetes volt, hanem herceg, és Parzifalt nem a Nagypéntek, hanem a lovagi élet rejtelmeibe vezette be. És ne feledkezzünk meg Parzifal anyjának a testvéréről, Trevrizent remetéről se, aki Parzifalt a keresztény hitigazságokra tanítgatta. Cundrie pedig Kundryval ellentétben rendkívül rút, de erkölcsileg makulátlan teremtmény volt. Mindezt pedig Volfram von Eschenbach lovagregényéből tudjuk meg, amely Tandori fordításában megvásárolható, angol fordítása pedig innen letölthető. Ez az Arthur király mondakörébe tartozó szerteágazó történet igazi csemege, elolvasásra mindenkinek ajánlom.
Wagnert ez a lovagregény ihlette meg, de Parsifálja szinte köszönő viszonyban sincs Wolfram Volfram von Eschenbach, illetve Chrétien de Troyes Parzifaljával. Wagner olvasatában új értelmezést nyer Parsifal, aki a kísértést legyőzve, a bűn béklyóiból felszabadulva, bevezet minket a megváltás misztériumába.
1384Héterő2025-09-12 00:27:15 Halkan említem meg, hogy Parsifal szentséges mivoltának elemzésekor nem árt azt is figyelembe venni, hogy volt fia: bizonyos Lohengrin [ejtsd: lóngrin].
1382Nagy Katalin2025-09-11 22:28:20 [Válasz erre: 1381 takatsa 2025-09-10 19:06:43] Látja milyen gonosz vagyok! Provokálom, incselkedem az orvosok nyelvi sznobizmusával. Komolyra fordítva a szót: teljesen igaza van, még az angol beszivárgását is tapasztalom a kezembe kerülő leleteken. Szent a béke?
Erre muszáj válaszolnom, kedves Katalin. A barátként való
meghatározás egyáltalán nem nagyképűség, már csak azért sem, mert az én
értelmezésem szerint itt a fórumon mindenki barát, én legalábbis így gondolok
itt mindenkire, még akkor is, ha időnként vitatkozunk, és reménykedem abban,
hogy rám is így gondol itt mindenki.
Az "orvosok nyelvi sznobizmusa" kifejezéssel
viszont vitatkoznék. Szerintem nagyon praktikus okai vannak annak, hogy az
orvosi szakma ragaszkodik a latin megnevezésekhez, hiszen nemcsak számunkra,
hanem a betegek számára is nagyon fontos, hogy egy-egy kifejezés alatt,
Fokföldtől Grönlandig minden orvos ugyanazt értse. Az egyértelműsítés nemcsak
biztonsági okokból fontos, hanem azért is, mert a legtöbb anatómiai
kifejezésnek nincs magyar megfelelője, és erről mindenki könnyen meggyőződhet,
ha belelapoz egy anatómiai atlaszba. Fogarasi Katalin megfogalmazása szerint:
„Az orvosi szaknyelvben ma a görög–latin terminológia az egyedüli, amely
nemzeti és nemzetközi szinten is a legmagasabb fokon terminologizált, tömör és
egy(egy)értelműnek [Wüster terminológiája szerint Eineindeutigkeit] tekinthető
terminológia.”
Mint a fenti megfogalmazás is utal rá, célszerűbb nem
latin, hanem latin-görög terminológiáról beszélni, hiszen a latin mellett
nagyon sok görög megnevezést is használunk, sok esetben párhuzamosan, így pl.
ventriculus-gaster, testis-orchis, uterus-metra, stb. Általában a görög eredetű
kifejezéseket is latinosan ragozzuk (pl. gastritis), és sok esetben a görög és
a latin nevek egy kifejezésben egymással keverednek. Pl. a "Polypectomia
ventriculi per gastroscopiam" kifejezésben a gyomor latin és görög alakja
egyidejűleg szerepel. Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy az utóbbi időben
nagyfokú romlásnak indult az orvosi terminológia. Ennek egyik oka, hogy
manapság már senki sem tanul latinul, így mindenfajta nyelvi megalapozás nélkül
magoljuk be az orvosi szakkifejezéseket, másrészt pedig egyre inkább
beszivárognak az angol kifejezések. Úgy tűnik, hogy ez a tendencia
megállíthatatlan.
Csak játszottam egy kicsit takatsa barátommal (nagyképűen úgy gondolom, hogy a barátom). Imádom az orvosok nyelvi sznobizmusát, latinizmusaikat. (Az olaszban ráadásul nem a latin az igazi sznobság, az túl egyszerű, érthető lenne, hanem ha görög eredetű szóval mondják azt, amit latinosan is lehetne mondani).
1377Nagy Katalin2025-09-09 12:15:44 [Válasz erre: 1375 takatsa 2025-09-06 09:01:44] Nekem fóbiagyűjteményem is van. Kedvencem a Maga szakterületébe vág: tripanofobia vagy másként belonefobia.
1376gézamalac2025-09-06 12:42:19 [Válasz erre: 1371 takatsa 2025-09-03 23:23:03] Ez kétségkívül így van a messianisztikus megváltók esetében, és a keresztény vonal valóban az egyik vetülete a Parsifalnak, útja sok szempontból párhuzamos Krisztuséval, de nem az egyetlen és talán nem is a leglényegesebb hatás (ott van Schopenhauer, rajta keresztül a buddhizmus, stb.). Wagner hősei általában nem ilyenek: éppen hogy nem istenné (vagy ahhoz hasonlatossá), hanem emberré akarnak válni. Nem az emberiséget akarják megváltani, hanem leginkább saját magukat, Parsifal egy kis közösséget és annak szenvedő vezérét. De az út mindenképpen hasonló, gyermeki önfeledtségből a megvilágosodásba, majd lemondás árán a küldetés beteljesítésébe. Tulajdonképpen ez egy nagyon szimpatikus hozzállás, hogy a megváltás képessége nem a ritka kiválasztottak előjoga, hanem minden ember valahol ott hordozza magában.
1375takatsa2025-09-06 09:01:44 [Válasz erre: 1374 Nagy Katalin 2025-09-05 12:07:03] Nagyszerű, köszönöm. Akkor ezt is beilleszthetem végre, csokornyi mániáim közé. Talán jó lesz valamire a végelszámolásnál. :)
1374Nagy Katalin2025-09-05 12:07:03 [Válasz erre: 1373 takatsa 2025-09-04 19:53:57] Lectomania? Spanyol nyelvű találat volt rá, de könnyen lehet, hogy írói fantázia szülötte a szó.
1373takatsa2025-09-04 19:53:57 [Válasz erre: 1372 Nagy Katalin 2025-09-04 15:46:39] Szerintem a bibliofilia a könyvek iránti rajongást, és a valamilyen szempontból értékes könyvek gyűjtését jelenti, a bibliomania pedig ugyanez, kóros formában. De én nem erre gondoltam, hanem a grafomániás párjára, valamiféle olvasás-kényszerre, ez kellene latinul, ha ez meglenne, akkor tudnék saját magamra diagnózist adni. :)
1372Nagy Katalin2025-09-04 15:46:39 [Válasz erre: 1369 takatsa 2025-09-03 16:07:00] Bibliofilia? A bibliomania talán túlzás lenne, hacsak nincs róla diagnózisa...
Megváltó csak az lehet, aki ellenáll a kísértésnek és
legyőzi azt. Embernek ez csaknem lehetetlen, ebbe bukott bele Ádám és Éva, ez
az ősi bűn, amely a világ romlását okozta, és amelyet magunkból kivetni
önerőből nem tudunk, hiszen minden sejtünkben ezt hordozzuk. Mielőtt Jézus
tanítóként az emberek elé lépett, a pusztába vonult, és 40 napig böjtölt,
azután háromszor is megkísértette a sátán, de ő ellenállt a kísértésnek és
legyőzte azt. Emberi gyengeségét levetve vált alkalmassá a rábízott feladatra:
megváltásunkra. Parsifal tulajdonképpen a jézusi történet parafrázisa, a kísértést
legyőzve, újjászületve lép elénk, Pál apostol szavaival: "felöltve magára
az új embert". Ezt az átváltozást láthatjuk a film általad leírt
jelenetében, ahogyan Parsifal, fiúból egy megtisztult, "nem nélküli"
lénnyé változik, visszanyerve eredeti formáját, amelyet Isten "a saját képére és
hasonlóságára" teremtett.
1370gézamalac2025-09-03 20:30:52 [Válasz erre: 1369 takatsa 2025-09-03 16:07:00] Évekkel ezelőtt bukkantam rá erre az adaptációra (spanyol felirattal :) )
Nagyon szeretem alapvetően. De mindeddig nem sikerült zöldágra vergődnöm a főhős műközéptáji nemváltásával. Értem én, hogy nem szó szerint kell érteni. A gyerkőcből marcona harcos nyilván nem mutatná a teljes képet. De persze az is része annak. De e ponton történik a spirituális megvilágosodás, ezt valóban érdemes valahogyan látványilag is kommunikálni. A gyengéd meggyógyító az valóban lehet inkább a női princípium felé hajló. A főhős - főhősnő (ez utóbbinak ebben a darabban nem túl nehéz lenni) viszonylatban a megváltó - megváltott szerepkör felvétele viszont nem egyértelműen. Úgyszintén korábban utaltam rá, hogy valamiféle szerelmi szál csak szövődik köztük, ha nem is éppen testi, és szerintem nyitott kérdés, hogy Parsifal teljesen megtagadja a szerelem érzetét, mint kísértést mindenképpen, de valamilyen formában nem épül-e be mégis a küldetésébe. Szóval ezen kell még küzdeni kicsit.
De természetesen kérem szépen a felvételt, nagy köszönettel!
1369takatsa2025-09-03 16:07:00
Két hete Zéta, egy fórumos beszélgetés során, felhívta a figyelmünket egy régi, a Norma-filmről írt cikkére.
Mivel nemcsak grafomániás, hanem olvasás-mániás is vagyok (Úristen, hogyan van ez a kifejezés latinul?), ezért elolvastam a cikket, amelyben felleltem egy általam érdekesnek vélt filmcímet; Hans Jürgen Syberberg Parsifalját.
Parsifal. Ez az a titokzatos opera, amelyhez én - mint gyilkos a tetthelyre-, évről évre visszatérek. Valamiféle kóros kötődés ez nálam, és mint a görcsbe rándult kéz a villanyvezetéket, én sem tudom ezt a művet elengedni, nem tudok a bűvköréből kikerülni. Amikor először láttam-hallottam, megfogott ez az áradó, vég nélküli zene, bár, mint egy ifjú és tudatlan Parsifal, semmit sem értettem belőle. Fehér lap voltam, amelyre még nem ejtettek pacát az eljövendő évek, csak néztem a nézhetetlent és hallgattam a hallgathatatlant, megrendülve és megsemmisülve. De hajtott a megismerés vágya, ezért újra és újra a közelébe merészkedtem, hogy elmerülhessek az öröm és a rettenet eme rémségesen szép tengerében. Úgy vonz engem ez a mű, mintha egy fekete lyuk lenne az univerzum közepén, amely felé szárnyalva zuhansz, azzal a reménnyel, hogy ha egyszer véglegesen elnyel és befogad, akkor majd mindent elveszítesz és mindent megkapsz, és végre megérted a felfoghatatlant.
De én itt még nem tartok, éppen csak megkezdtem a Parsifal felé vezető utat, és aki esetleg útitársként csatlakozik hozzám, annak szíves figyelmébe ajánlom Syberberg 1982-ben készített Parsifal filmjét. Kis előzetest találhattok itt, és a teljes filmet 1 hónapig, a szokott módon, magánban kérhetitek tőlem.
Az említett Norma filmet én nem ismerem, és sajnos én se találom sehol.
De máig emlékszem arra a csodálatos Végzet hatalma előadásra, melyben Gegam Grgorian mellett többek között a a csodálatos Galina
Gorchakova, Olga Borodina és a Mariinsky Színház együttese szerepel.
Ez a Pillangókisasszony kettős valóban nagyon szép, köszönet érte!
Legyünk őszinték, az operaénekesek megjelenése, kinézete sok éven, évtizeden át nem volt téma, a hang és az éneklés volt a lényeg. Nem akarok neveket sorolni, de volt sok remek, elismert tenorista, akik annak idején a "kb. olyan kövér, amilyen alacsony" jelzővel voltak minősíthetőek, mégis tódult előadásaikra a közönség. Igaz, akkor nem volt tv és a snájdig filmsztárok (akiknél nem mindig a színészi tehetség volt a lényeg!) nem jelentettek konkurenciát, és nem befolyásolták a nb. közönség ízlését.
1363takatsa2025-08-22 07:04:47 [Válasz erre: 1362 lujza 2025-08-22 02:27:48] Igen, pontosan erről van szó. Annyi megjegyzéssel, hogy a hasonlatod sértheti az érzelmes borbélysegédeket. :)
1362lujza2025-08-22 02:27:48 [Válasz erre: 1361 takatsa 2025-08-21 18:49:03] Ezt a Pillangó kettőst én is megtaláltam Asmik mamáját keresve, a papáját már régebben is, tudtam róla, hogy néz ki. Ettől még remek Hermant tudott énekelni. Nekem valahogy nem a tenorok külsejével szokott bajom lenni, Bothát például szabályosan megsirattam. De Tommasoval más van, az Operában is hallottam őt egyszer egy, már nem emlékszem, milyen gálán. Számomra valahogy anti-énekes ő, olyan mint egy borbélysegéd, akibe nem sok érzelem szorult.
1361takatsa2025-08-21 18:49:03 [Válasz erre: 1360 -zéta- 2025-08-21 13:30:00] Sajna nem tudom fellelni ezt az operafilmet, de Gegam Grigoriánnal már találkoztam egy fantasztikus Végzet hatalma videóban, amit veletek is megosztoittam, és Gegam - bár kétségtelenül piknikus alkat - külcsín és belbecs szempontjából is túltett Tommassón. Persze nem én vagyok hivatott megítélni, hogy egy férfi mennyire kedves a női szíveknek, de álljon itt egy rendkívüli felvétel, ahol Asmik Grigorian anyukája és apukája együtt énekel.
Ha jó hangja van, inkább szerepeljen operaszínpadon, mintsem olyanok (igen hosszú a sor), akik mutatósak, ám éneklés címen csak blöffölnek.
Jó régen írtam egy remek Norma-filmről, a cikk itt... van benne egy fantasztikus Pollione, aki bizony rosszabbul mutatott, mint Freddie most: nem más, mint Asmik Grigorian apukája...
Köszönöm felvezető tájékoztatásodat, alapos és érdekes, mint mindig. Mint írtam, a bécsi előadás felvételét nem láttam, de ezt is megnézem, az általam is nagyra tartott Asmik Grigorian kedvéért is. Freddie de Tommaso tekintetében osztom Lujza fórumtárs véleményét, nem mindenkinek kellene operaszínpadon szerepelnie, csak azért, mert jó hangja van!
Amit írtál, eléggé elkeserített, de ez nem a Te hibád. Néhány konzervatív ízlésű operalátogatóhoz hasonlóan engem is kiver a hideg, ha a rendezői felfogás olyan mértékben változtatja meg az opera eredeti tartalmát, mondanivalóját - sajnos, néha még a zenét is - mely az eredetire már alig hasonlít. (lásd azt a Tosca előadást, melynek végén a feltámadt Scarpia és Tosca revolverrel támad egymásra, vagy ahol az előadást tank színesíti, de említhetném a börtönbe transzponált Parsifal előadást is, egyebekről nem is beszélve) De sajnos ma ilyen "rendezők" is dolgoznak.
Valószínűleg igazad van, de nekem Grigorian olyan nagy művész, hogy bármit, bárhogy elénekelhet, akkor úgy fog tetszeni, ahogy ő énekli, még ha eddig nem is úgy ismertem. (Nekem megvan DVD-n Gruberovával is, ő aztán felülmúlja Radvanovszkyt, de mégis mindkettőjüket érdemes meghallgatni.)
Barkhatovval kapcsolatban, ami persze Grigoriant is érinti, mindketten egy olyan országban születtek, ahol a zsarnokság természetes volt. És a kora gyerekkori élmények mélyen ott vannak az emberben, és hatnak. Számukra szinte magától értetődő egy ilyen ország a színpadon is.
Freddie de Tommaso pedig úgy borzalmas, ahogy van, nekem még nem sikerült megszoknom őt, elnézést kérek érte.
Egy kedves fórumtársunk még februárban hívta fel a figyelmünket a MusikTheater an der Wien Norma előadására, amelyben a főszerepet Asmik Gregorian énekelte. Az Arte.tv honlapjáról rövid ideig letölthető volt a felvétel és én éltem is a lehetőséggel, de csak most jutottam hozzá, hogy a MET 2017-es előadásához készített magyar feliratomat illesszem a bécsi videóra.
Tudjátok, hogy én nagy rajongója vagyok Asmik Grigoriánnak, korunk egyik legnagyobb drámai szopránjának, szorgalmasan gyűjtögetem a felvételeit, amelyek közül nektek is közszemlére tettem már jópárat (Salome, Elektra (Chrysothemis), Jenufa, Turandot, Cso-cso-szán) és még van néhány alakítása a tarsolyomban, pl. az Il Trittico három női főszerepe, de ezen a felvételen nagyon gondolkodóba estem: mi visz rá egy énekesnőt, akinek már lába előtt hever a világ, erre a veszélyesen kalandos utazásra a belcanto világába?
Ahhoz, hogy választ adjunk erre a kérdésre, alaposan vissza kell mennünk az időben, hogy a múlt homályba vesző fátylát felhajtva lássuk, ahogyan a kis Asmik Grigorian, a színpadon félálomban, a reflektorok vakító fénykörében állva, anyukáját egy késsel a kezében közeledni látja. - De nem kell félnem, hiszen anya szeret, és megvéd mindenkitől, még saját magától is engem. És aztán ott állunk anyával, kéz a kézben, a tapsviharban és éljenzésben. Ez életem legszebb napja, én is Norma leszek, mint anya.
És most, hogy befutotta és még mindig futja azt a pályát, amelyet szüleinek, Gegam Grigoriannak és Irena Milkevičiūtė-nek - politikai okok-, és az apa tragikusan korai halála miatt - befutni csak félig-meddig sikerült, most mindent megtehet: Norma lehet.
Persze nagy kérdés, hogy a pályát más helyett be lehet-e futni, szüleink álmát, és saját gyermekkorunk álmait valóra lehet-e váltani, érdemes-e az örömmel és könnyel fedett sebeket felszaggatni, ráadásul további fájdalommal terhelten, a volt férj rendezésében.
Én eddig úgy-ahogy elviseltem a modern rendezői törekvéseket, azt vallva, hogy a jó zene mindig győzedelmeskedik a rendezői önkényen, és ha máshogy nem, behunyt szemmel élvezetes marad az előadás. Most viszont rá kellett jönnöm, hogy tévedtem: a rendezés megölheti a zenét. Barkhatov ezt a szép, finom és törékeny zenét brutálisan belcantótalanította. Mostanában nagy divattá vált a szakralitást száműzni és mindent vulgarizálni. Ez egy festménynél annyit jelent, hogy leöntjük piros festékkel, az operánál kicsit bonyolultabb a helyzet: az oltárból, a szent helyből giccskészítő műhelyt, Normából a papnőből munkaruhás művezetőt kell csinálnunk. A nyitó képben a műhelyben gipsz angyalok készülnek, beront az ellenség, valamiféle olasz fasiszta horda, szétverik a munkásokat és a berendezést. Aztán felcsendül a nyitány, és a munkások már a joviális diktátor gipsz-mellszobrait készítik szakmányban, Norma vezényletével. A munkásokban forr a düh, mert a mellszobrok helyett a régi, jól bevált angyalgiccseket szeretnék gyártani, de Norma lecsendesíti őket. Kisvártatva megjelenik egy öltönyös fazon, valami adminisztratív vezetőcske lehet, és enyeleg az egyik munkásnővel. Sokminden elmondható erről a hízásnak indult irodakukacról, jó nagy hangja van, de egyáltalán nem szívdöglesztő alak, nem néz ki sem pénzesnek, sem befolyásosnak, nehezen hihető, hogy két nőt is szerelemre gyullaszt. Aztán bonyolódik a történet, kiderül, hogy Norma is ebbe az alakba szerelmes, sőt kapcsolatukból két gyermek is született, akiket eléggé hihetetlen módon rejteget. (Hogyan is lehetne a mai modern világban, a szomszédok, az óvoda-iskola-állam elől rejtegetni gyermekeket?) Lesz is nagy veszekedés közöttük, mindenki mondja, illetve énekli a magáét, a másikra rá sem hederítve, egymástól javarészt elfordulva. Aztán a munkások fellázadnak, amit nem nagyon értek, mert nem mindegy nekik, hogy miféle giccset gyártanak? Elkapják az irodistát, fel akarják akasztani, de aztán Norma kiküldi a munkásokat, négyszemközt áriáznak egyet, majd Norma bevallja vétkét a munkásoknak. A munkások haragra gerjednek, és Normát, egész pereputtyával együtt be akarják dobni a kerámia-égető kemencébe. Norma saját magában (az eredeti történetben apjához fordulva) siránkozik, hogy kíméljék meg a gyermekeit, majd anyai örökségként egy-egy angyalszárnyat nyújt a kicsinyeknek (Arany János után szabadon). Végül aztán Norma egyedül akarja bevetni magát a kemencébe, de az irodista újra szerelemre gyúlva, kikapja Normát a kemence torkából, és arrébb vonszolja, miközben Norma vágómalacként visítozik, függöny le.
Elgondolkozik az ember, hogy Barhatov ezzel a rendezéssel vajon volt feleségén akart-e bosszút állni, de itt azt hiszem, pont az ellenkezője történt, segíteni akart neki, hiszen a belcantót kiirtva és a történetet a végletekig leegyszerűsítve egy verista operát kreált, olyan terepet teremtve, amelyben volt felesége hangja érvényesülhet. Mert legyünk őszinték, Asmik Grigorian csodálatos hangja szinte mindenre alkalmas, egyedül belcanto szerepek megformálására nem. És itt nemcsak arról van szó, hogy Grigorian nem tud trillázni, vagy hogy a magas hangjai élesek és forszírozottak, hanem egyszerűen arról, hogy Grigorian nem rendelkezik a belcanto énekléshez szükséges technikával. Ebben az operában is jól énekel Grigorián, drámaian, szívhez szólóan, meggyőzően, de amit ő elad, az nem Bellini és nem belcanto. Ebben a verista előadásban nemcsak Grogorian, hanem a többi szereplő is végletesen magára marad, mindenki magával van elfoglalva, énekli a saját gyötrelmét és fájdalmát, a három főszereplő között nem működik a kémia, nincs igazi együtténeklés, nincsen kapcsolat. Meg kell hagyni, jó énekesek, vannak szép pillanatok.
Vígaszként, hogy halljunk egy kis belcantót is, elővettem újra a 2017-es MET felvételt. Nézzétek a díszleteket, a világítást, a lassan gördülő cselekményt, hallgassátok a zenekar színeit, a duettek, tercettek egybeolvadó csodás hangzását, Radvanovsky cizellált, kicsit talán mesterkélt és hatásvadász trilláit, hajlításait, fortéból végtelen hosszúságban elcsendesülő pianóit, ahogyan szinte belehal önnön szépségébe. Igen, itt a tragédiát is a szépség hordozza, a szépségbe kell belehalni, ez a belcanto, ez Bellini.
A két felvételt a szokásos módon, egy hónapig kérhetitek el tőlem.
1356takatsa2025-08-18 23:03:01 Bocs, de váratlanul közbejött néhány dolog, néhány nap múlva jelentkezem.
1355lujza2025-08-18 01:31:14 [Válasz erre: 1353 takatsa 2025-08-17 14:24:16] Én mindkét előadást láttam, ezt a furcsa rendezést Grigoriannal szintén meg lehetett nézni a neten. De a magyar szövegnek örülni fogok mindkettőhöz.
A Radvanovsky - DiDonato előadást láttam, csodálatos élmény volt. A másikat nem, de az is biztosan remek lesz! Előre is ezer köszönet.
1353takatsa2025-08-17 14:24:16 Egy opera, két előadás. Hamarosan... 1 2
1352Klára2025-08-02 19:34:17 [Válasz erre: 1351 takatsa 2025-08-02 10:51:23] Igen, a Nap vége is olyan film, ami gondolkodásra késztet, és maradandó emlék! Köszönöm a linket.
1351takatsa2025-08-02 10:51:23 Kedves Klára és Lujza, köszönöm a hozzászólásotokat, küldöm a linket. Bergman régi filmjei közül nekem is a Nap vége volt a kedvencem, bár jobban szeretem a film eredeti címét: Szamócázóhely. Bergman összesből pedig a Suttogások, sikolyok.Engem Bergman filmjei mindig megvigasztalnak, és örömmel, optimizmussal, töltenek el.
Én nem "vadásztam" különösebben a 18 éven felülieknek kategóriájú filmekre, de volt néhány,amit láttam. A Lujzához hasonlón a Suttogások, sikolyok engem is kikészített. A Fanny és Alexander akkor nem került a látókörömbe.
Nem plagizálom Lujzát, de az alábbiak alapján én is visszakerestem a Britten operához akkoriban írt felvezető szövegedet, valóban sok a hasonlóság. Kérhetem én is ennek az operának linkjét?
Kérdésedre válaszolva nekem ilyen vágyam nem volt. Mivel nyáron születtem, előbb érettségiztem, mint ahogy a 18-at betöltöttem volna, így már hamarabb felnőttnek éreztem magamat. Bár akkor sem sokat jártam moziba, de Bergmann filmjeivel viszonylag hamar megismerkedtem, nem is értettem sokat a Trilógiából. Az első filmje, ami igazán megfogott, a Hetedik pecsét volt, azóta is nagyon szeretem, majd jött egy nekem talányos film, a Persona. Addigra már kifejezetten kerestem a Bergmann filmeket, a Ritust és a Szégyent eléggé utáltam, viszont a Nap végét nagyon megszerettem. Több Bergmann filmet is a Filmmúzeumban láttam, ahol néha sorba kellett állni a jegyért. A Suttogások, sikolyok jól meggyötört, és talán utána jött a számomra igen megrázó Fanny és Alexander. Mivel addigra már tudtam ennek önéletrajzi jellegéről, megrendített a mostohaapa ridegsége, és az anya hosszú ideig tartó tehetetlensége. Sokat elárult ez a rendezőről, vagy arról, ahogy ő a gyerekkorát átélte. Közben Bergmann legtöbb filmjének kegyetlensége mellett elvarázsolt az a természetes szépség, és egyszerűség, ami jellemző volt rájuk.
Érdekes, de az előzetes alapján, amit feltettél, nekem is a Csavar fordul egyet jutott eszembe, biztos nem véletlenül. Úgyhogy bár tartok tőle, de azért kíváncsi is vagyok, ezért szeretném elkérni ezt az operát.
Nem tudom, hogy
ti hogy voltatok vele, de én alig vártam, hogy 18 éves legyek, és végre, minden
kötöttségtől megszabadulva, bármilyen filmet megnézhessek. Ráadásul a
nagykorúság elérése nagyjából egybeesett az egyetemi éveim kezdetével, így
aztán nem volt akadálya annak, hogy belevessem magamat a budapesti éjszakai
életbe, amely esetemben azt jelentette, hogy sorra jártam a mozikat, főként a
18 év feletti filmekre vadászva. Filmekben és mozikban pedig nem volt hiány
akkoriban. Így estem be egyik este, mit sem sejtve, az Érintés című filmre,
amelyet, ha jól emlékszem, a Toldiban vetítettek, és ez a film, első
találkozásom Bergmannal, ha nem is pecsételte meg a sorsomat, de igazi és
feltétel nélküli Bergman rajongóvá tett. És aztán jött a többi, régi és még
régebbi filmje, amelyekre évekig vadásztam, hogy lepukkant kis mozikban,
filmklubokban, vagy éjszakai TV műsorban végre megnézhessem a Hetedik pecsétet,
a Nap végét, a Szűzforrást, a Trilógiát, a Personát, Ritust, Szégyent,
Szenvedélyt, Farkasok óráját, és még sorolhatnám, és azt a néhány újabbat,
amelyek csúcsa a Suttogások, sikolyok c. film volt. Bergman nemcsak rendezte a
filmjeit, hanem a forgatókönyveket is ő írta, amelyek olvasva is rendkívüliek,
komoly irodalmi értéket képviselnek. Számos esszéje és műfajilag nehezen
besorolható egyéb írása magyarul is megjelent, és színházi rendezőként is
kiváló volt.
Aztán 1982 lett,
és Bergman elkészítette a Fanny és Alexandert, amelyet utolsó filmjének,
alkotói pályája összegzésének és egyben lezárásának szánt. A film két
változatban készült, egy rövidebb, 3 órás változatban, amely több Oscar díjat
nyert, és egy csaknem 5 és fél órás változatban, amelyet csak később mutattak
be mozi- illetve tévéfilmként.
A film története
viszonylag egyszerű. Egy svéd nagyvárosban vagyunk az 1900-as évek elején.
Éppen karácsony van. A felső-középosztálybeli Ekdahl család saját színházukban
egy betlehemes játékot ad elő, majd a nagymamánál gyűlnek össze a karácsonyesti
ünnepre. A nagymamát körülveszi három fia és azok népes családja, a
nagynénik-nagybácsik, rokonok és szolgák sokszínű, vidám forgataga, közöttük a
legnagyobb fiú, aki a színház vezetője, színésznő felesége, és két gyermekük,
Fannyi és Alexander. A vacsoráról nem hiányozhat a nagymama gyermekkori
szerelme sem, Isak bácsi, a zsidó kereskedő. Az ünnepeket aztán felváltják a
dolgos hétköznapok, a színházban éppen a Hamlet próbája folyik, amikor a király
szellemét játszó Oscar (Fanny és Alexander apja) hirtelen rosszul lesz és
kisvártatva meghal. A gyászév leteltével Emilie, Oscar özvegye, férjhez megy a
rideg és autokrata, protestáns
püspökhöz, Edvárdhoz, és gyermekeivel együtt a püspök házába költözik. Fanny és
Alexander nem tudják megszokni az új, sivár, fenyegető és unalmas életformát.
Alexander viszonya egyre feszültebbé válik a mostohaapa-püspökkel, aki
megpróbálja betörni az álomvilágban élő fiút. Amikor Alexander - a püspök
halott lányai szellemére hivatkozva - azt állítja, hogy a püspök megölte első
feleségét és gyermekeit, kegyetlen verést kap. Emilie megpróbál elválni
Edvárdtól, de rá kell döbbennie, hogy ez nem lehetséges, mert ha elhagyja a
férjét, akkor a bíróság a gyermekeit a püspöknek ítéli. A család zsidó barátja,
Isak, csodás körülmények között kimenekíti a gyermekeket a püspök házából, és a
saját házában rejti el őket. Alexander itt ismerkedik meg Isak deviáns és
különleges képességű unokaöccsével, Izmaellel, akit a házban elzárva tartanak.
Alexander és Izmael között különleges kapcsolat alakul ki, és Izmael
felerősíti, majd materializálja Alexander képzelgéseit, vágy- és lázálmait: tűz
üt ki a püspök házában, és az alvó
püspök a tűz martalékává válik. Az Ekdahl család ismét ünnepre gyűlik össze,
Emilie - a püspöktől származó - babájának, és az egyik nagybácsi zabigyerekének
a keresztelőjére. Nagy az öröm és a vidámság, minden jó, ha a vége jó,
helyreáll a világ rendje.
A történet ennyi,
de ennél sokkal többről szól a film, hiszen mögötte van egy zseniális alkotó
egész életútja, sikerei és csalódásai, örömei és félelmei, gyermekkora,
öntudatra ébredése, küzdelme bigott, evangélikus lelkész apjával, küzdelme az
élettel és a halállal, küzdelme Istennel, és küzdelme főleg önmagával. Kérdései
és kétségei, jótettei és bűnei. Valamiféle végső összegzés, nem győzelem, nem
leszámolás, de nem is fegyverletétel vagy belenyugvás, hanem inkább megnyugvás,
megbékélés. Valami elveszített és végre újra megtalált szépség, ez ragyog át a
filmen.
Mikael Karlsson
svéd zeneszerzőnek nem ez az első operája, amelyet film ihletett, hiszen
2023-ban, a Svéd Királyi Operaházban már nagy sikerrel bemutatták,Lars von Trier, Melancholia c. filmjéből
készített opera-adaptációját, amely nekem is nagyon tetszett, és nektek is
bemutattam tavaly ősszel. Ettől függetlenül őszintén meglepett, hogy Karlsson
hozzányúlni merészelt Ingmar Bergman legnagyobb alkotásához, a Fanny és
Alexanderhez. Kételkedtem abban, hogy ehhez a tökéletes filmalkotáshoz, a
megzenésítés bármi pluszt hozzá tud adni, különösen akkor, amikor Bergman
minden filmje zenét hordoz, hiszen Bergman egész életében a zenében élt és
gondolkodott, és számára a zene mindennél fontosabb volt. És most nemcsak a
kifejezetten zenei filmjeire (pl. Varázsfuvola, Őszi szonáta) gondolok, hanem
az összes többire, amelyeket átsző a zene. Bergman egy interjúban így
nyilatkozott a zenéhez fűződő sajátos kapcsolatáról: "Ha választanom kellene, hogy elveszítem a látásomat vagy a
hallásomat, akkor az utóbbit tartanám meg. Nem tudok annál szörnyűbb dolgot
elképzelni, minthogy a zenét elvegyék tőlem." Karlsson is érezhette,
hogy vakmerő vállalkozása magyarázatra, illetve védelemre szorul, így a vele
készült interjúban elmondta, hogy Bergman 9 gyermekének egyike, ifjabb Ingmar
Bergman ösztönzésére készített operát a Fanny és Alexanderből, úgy, hogy az
ifjabb Ingmar, Royce Vavrek, a librettó írója részére korlátlan hozzáférést
biztosított az eredeti forgatókönyvhöz és a jórészt kiadatlan munkafüzetekhez
és jegyzetekhez, sőt Vavrek Ingmar Bergman íróasztalánál ülve készíthette el a
tervezett opera librettóját. A zene még meg sem született, amikor a leendő
opera rendezője, Ivo Van Hove már bekapcsolódott a munkába, így a megvalósult
opera az ő közös munkájuknak gyümölcse lett. A szerzőgárda - úgy gondolom tudatosan
-, nem is próbálta a film komplexitását megőrizni, hanem csak a film vázára, a
történetre koncentrált, és a mellékszálak többségét elhagyva egy lineáris
eseménysort hozott létre. A történet egymást követő helyszíneit (karácsonyi
vacsora - színház és halál - a püspök házában - Isak házában - keresztelői
ünnepség), jól tagolja Karlsson változatos zenéje, ahol a családi ház
vidámságát a nagyzenekar csillogása, a püspök házát a zongora és kamarazenekar
monotonitása, Isak házának szürrealitását pedig az elektronikus effektek és
surround hangzás teremti meg. Ebben az eklektikus zenében Britten és Philip
Glass ugyanúgy fellelhető, mint a XIX. század végi romantika. Azt kell, hogy
mondjam, hogy ez a zene tetszetős, könnyen befogadható, helyenként csaknem fülbemászó,
és Karlsson még arra is figyel, hogy minden szereplőt jól énekelhető, hatásos
áriákkal lásson el. Karlsson még a zenei humorral sem marad adósunk, ezt
bizonyítja a mű, zeneileg talán legsikerültebb darabja, a "pöcs
duett" is. Végső soron összeáll ez az opera egy önálló entitássá, egy,
horrorisztikus történetté, amely nyomokban Bergmant is tartalmaz, de leginkább
talán Britten, "A csavar fordul egyet" c. operájával rokonítható.
Nyilvánvalóan nem
kérhetjük számon ezen az operán Bergman filmjének komplexitását, de azt súlyos
és koncepcionális hibának tartom, hogy Karlsson napjainkba helyezi Bergman XX.
század eleji történetét. Itt nemcsak arról van szó, hogy a történet
alap-konfliktusa, miszerint egy Svédországban élő nő nem tud elválni a brutális
és bántalmazó férjétől, manapság egészen egyszerűen értelmezhetetlen, hanem
sokkal inkább az a probléma, hogy Bergman nem véletlenül helyezte a történetet
a saját gyermekkorába, mert ez a gyermekkori-régmúlt adja meg az egész
történetnek a perspektíváját, mert csak a gyermekszem-optikán át értelmezhető a
mese és a valóság, az ébrenlét és az álomvilág eme csodálatosan szép,
kaleidoszkóp-szerű és költőien megfestett közege, amelyben lejátszódik, és
értelmet nyer minden történés. Karlsson és szerzőtársai ettől a közegtől
fosztják meg a bergmani történetet, ettől a szépségtől és éppen a lényegtől...
Ettől
függetlenül, ha egy kicsit elvonatkoztatunk a filmtől, ez egy nagyon jó és
élvezhető opera, amelynek a zenéje - még a modern zenében járatlanok számára is
- könnyen befogadható. A rendezés nagyszerű, a vizuális effektusok bámulatosak,
és a szereplőgárda fantasztikus. Külön kiemelném Justinát, a püspök szolgáját
megszemélyesítő Anne Sofie von Otter, az Isakot játszó Loa Falkman, a nagymama
szerepét éneklő Susan Bullock és a püspököt alakító Thomas Hampson
produkcióját. Nagyon tetszett a számomra eddig ismeretlen Sasha Cooke (Emilie).
Az Alexandert alakító kisfiúnak (Jay Weiner) nemcsak a hangja, hanem a színészi
játéka is magával ragadó volt, az Ismaelt alakító kontratenor (Aryeh Nussbaum
Cohen) produkciójára pedig talán a hátborzongató jelző illik a legjobban. A La
Monnaie zenekart Ariane Matiakh vezényelte.
Az érdeklődők egy
hónapon keresztül nemcsak a teljes opera linkjét kérhetik tőlem, hanem
megismerhetik a Fanny és Alexander film "rövid" és hosszú változatát
is.
A poros és unalmas kisváros nyugalmát alaposan felkavarja a város főterére érkező hatalmas kamion. Óriási attrakció, hirdeti a plakát a természet csodáját, a kamionban nyugvó, kitömött óriás bálnát. És valami mást is rejt a kamion sötétje: egy rejtélyes Herceget. Senki se látta, de mindenki hallott róla gyorsan terjed a pletyka: három szeme van, nem beszél, hanem csipog, és mint egy nyúzott nyúl, csak akkora. Róla beszél mindenki, vajon ki lehet, és miért jött, talán a vesztünket akarja? A kamion köré sereglő tömegben furcsa és vad arcok tűnnek fel, sötét felhők gyülekeznek a város felett. Valami baljós árny közeledik, a kultúra és a biztonság vékony máza lepattogzik, a polgárokat félelem tölti el. Ki védi meg a várost és lakóit, ki száll harcba a láthatatlan és megfoghatatlan gonosszal? Talán a kocsma törzsközönsége? Vagy a a nyugdíjas-depressziós zenetanár és házsártos, polgármesteri terveket dédelgető felesége? Vagy talán Valuska, a falu bolondja, a sörösüvegen át a kozmoszba révedő mindnyájunk postása? Éjjel lesz, és a mini-apokalipszis kezdetét veszi. Kiszabadul a sosemlátott Herceg, és elindul a tengernyivé duzzadt csőcselék házról-házra, törve és zúzva, az egész várost lerombolva. Aztán reggel lesz, és a beözönlő katonaság - a pusztítást teljessé téve - rendet tesz.
Krasznahorkai László 1989-ben, a rendszerváltás hajnalán írta, Az ellenállás melankóliája című, zavarbaejtő regényét, amikor mindnyájan tele voltunk reménységgel, energiával és hittel, és elborzadva az oldalakon át kanyargó végtelen mondatoktól, nemigen értettük, hogy miről szól ez a mű, és főként azt, hogy kihez szól. El kellett telnie néhány évtizednek ahhoz, hogy köznépi fejünkben leessen a tantusz. A romlott nyugat hamarabb felfedezte Krasznahorkai zseniailitását és megértette a mű mondanivalóját, hiszen a német, osztrák és svájci kritikusok 1993-ban a legjobb külföldi regénynek járó díjat adományozták a szerzőnek. Aztán hazánk másik furcsa fia, Tarr Béla forgatott filmet a regényből, 2000-ben, Werckmeister harmóniák címmel. Ez a fekete-fehér, komor hangulatú film méltó feldolgozása az eredeti regénynek. Tarr Béla filmjeiről azt írta az egyik kritikusa, hogy a néző átélheti az öngyilkosságot úgy, hogy közben életben marad. Véleményem szerint az életben maradás nem garantált 100%-osan, de aki Tarr Béla életművét a saját élete kockáztatása nélkül akarja megismerni, annak föltétlenül ezt a mindössze 2 óra 20 perces filmet ajánlom elsőként való megnézésre.
"Az idő telik, de nem múlik" - tudjuk meg Valuska Jánostól, és ez az örök igazság a regényre is igaz, mert 30 év elteltével Krasznahorkai látnoki sorai igazolást nyernek, mindnyájan nemcsak nézői, hanem elszenvedői is vagyunk a dicső görög-római-zsidó-keresztény kultúránk haláltusájának. Azt, hogy mennyire aktuálisak ma Krasznahorkai gondolatai, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 2023-24-es színházi évben két opera is született a regényéből.
A 2023 decemberében, az Eiffel-színházban bemutatott Valuskát minden érdeklődő láthatta. Eötvös Péter első - és sajnos egyben utolsó - magyar nyelvű operájának ősbemutatója, mind a mű-, mind az előadás minőségét tekintve az Operaház aranykönyvének legfényesebb lapjára kívánkozik. Ez a remekmű egyszerre volt mérhetetlenül groteszk, tragikus és komikus, egyszerre nagyvonalú és aprólékos, dinamikus és sodró lendületű: a magyar opera és a magyar nyelv nagy diadala. Ez az opera nekünk, magyaroknak íródott, ez volt a nagybeteg zeneszerző nagylelkű gesztusa, felénk nyújtott keze, utolsó műve. Ez egy szőröstül-bőröstül magyar opera, a kopott alföldi magyar várossal, a magyaros zenei motívumokkal, a határtalan nyelvi leleménnyel és változatossággal, az alkohollal butított tájszólással, az előttünk hullámzó magyar ugarral és a gőgös büszkeségbe oltott sivárságunkkal. Magyar, túlságosan is magyar, egy külföldi számára lefordíthatatlan, érthetetlen, megmagyarázhatatlan. 2024 tavaszán Regensburgban történt az opera német nyelvű verziójának bemutatása, úgy tudom, hogy mérsékelt sikerrel. Csak a jövő a megmondhatója, hogy a nemzetközi operaélet befogadja-e ezt a tősgyökeres magyar operát.
A nagy örömködés közepette nemigen érte el az ingerküszöbünket az, hogy a mai korunkban szinte hihetetlen esemény történt, ugyanebben a színházi szezonban, 2024 júliusában a Berlini Staatsoperban bemutatásra került Marc-André Dalbavie, Mélancolie de la résistance című operája. Tarr Béla Werckmeister harmóniák c. filmje és Eötvös Péter Valuskája után Dalbavie még a regény címét is megtartotta. (Dalbavie nálunk talán kevéssé ismert francia zeneszerző, de ha van valaki, aki monológjaimat elolvassa, akkor már találkozhatott a nevével, amikor Paul Claudel Selyemcipő című drámájából írt operáját bemutattam.) Dalbavie művének - Krasznahorkain kívül - más magyar vonatkozása is van, egyrészt a rendező, Márton Dávid, másrészt az opera egyik mellékszerepét éneklő Kisjudit Anna. (Márton Dávid életútja egy külön történet.) Ez egy nagyon különleges opera, tulajdonképpen a műfaj meghatározása is kérdéses, annyira újszerű, talán a filmopera (nem operafilm) rá a legtalálóbb szó. Már megszokhattuk, a modern operarendezések újszerű audio-vizuális effektjeit, de ebben az esetben valami egészen másról van szó, a színpadon élőfilmet, online video-közvetítést látunk. A színpad mélységben van kettéosztva. A díszlet nélküli keskeny előtér mögött egy óriási vászon látható, és a vászonra vetítve jelennek meg a színpad mélyének változó díszletei. A vászon előtti előtérben csak egy zongora van, szinte minden történés a vászon mögött játszódik, az előtérbe - alkalmanként - csak 1-1 énekes sodródik ki, illetve egy szereplő van, aki csak az előtérben mozog, a nyugdíjas zenetanár, Eszter úr, ezzel is érzékeltetve a szereplő bezárkózását, és elszakadását a külvilágtól. Tehát itt nem egy hagyományos opera színreviteléről van szó, hanem maga a mű egy élő filmopera, ahol a zene és a látvány, a zeneszerzés és a rendezés egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Ezt bizonyítja az is, hogy Márton Dávid nemcsak hagyományos rendezőként megvalósítója az előadásnak, hanem aktívan részt vett nemcsak a librettó megalkotásában, hanem a zeneszerzés folyamata alatt is szoros kapcsolatot tartva a zeneszerzővel, hatása volt a zenei megvalósításra is. Dalbavie alkotása ettől függetlenül több, mint filmzene, de mindenképpen szoros kapcsolatban van a rendezői koncepcióval, tehát a zene a vizualitásnak egyenrangú partnere. Az énekesek közül kiemelném a világhírű kontratenor Philippe Jaroussky-t, Valuska alakítóját. Dalbavie operájában Valuska nem Tarr Béla eszelőse, és nem Eötvös idiótája, hanem a gyermeki naivitás, az öntudatlan és eszköz nélküli jóság megtestesítője. Valuska egy angyali lény, ártatlan tekintettel, gyermeki hanggal, egy mennyből lebukott angyal, aki saját bukásáról sem tudva, szárnyát vesztve, mit sem értve kóvályog a szemetes-bűnös földön, sehová sem tartozva, kihasználva-kifosztva. Ő a mi utolsó reménységünk, utolsó szalmaszálunk, amely aztán szertefoszlik, elszakad, elillan, feloszlik a légben. Angyali hang, angyali tekintet, angyali látomás: Philippe Jaroussky. Van egy másik barokk énekesünk, a szoprán Sandrine Piau, Piroska szerepében, a Tündét megszemélyesítő nagyszerű mezzoszoprán, Tanja Ariane Baumgartner, a tenor Matthias Klink, Eszter György szerepében: elsőrendű gárda. És a mi - világhírnév felé bandukoló - Kisjudit Annánk... A Staatsoper Unter den Linden zenekarát Marie Jacquot vezényli.
A Krasznahorkai műnek talán nem is lehet két, gyökeresebben eltérő megfogalmazása, mint az Eötvös és a Dalbavie opera. A Valuska teljesebben, és részletesebben adja vissza az eredeti történetet, és Krasznahorkai lenyűgözően érdekes, egyedi nyelvezetét. Dalbavie operájánál a francia nyelvű librettó eleve szűkíti a nyelvi lehetőségeket, de ezen túl, a történetből is elhagy sok részletet. De a mű ezzel nem válik egyszerűbbé, sőt koherensebbé sem, mert bár Dalbavie szűkebben merít, de ugyanakkor mélyebben. Megvalósításában a mű egyrészt - többé-kevésbé - elszakad a magyar gyökerektől, különösen a külsőségektől, másrészt az Eötvös-féle nagylátószögű objektívet szűkítve a mélyebb rétegekre, a közös totáltól az egyénre koncentrál. Igaz, hogy a történetből veszítünk, de helyette többet kapunk az emberi lélek mélységéből, abból a szorongásból, amely emberlétünkből fakad, és nyelvtől, bőrszíntől függetlenül közös bennünk.
Megvallom, félve készítettem el a Dalbavie opera magyar feliratát, hiszen a Krasznahorkai regényből készített francia librettóból készült angol nyelvű feliratot fordítottam vissza magyarra, Karinthy kései méltatlan és félnótás utódjaként.
Itt nézhetitek meg a Dalbavie opera keresztmetszetét, és aki kíváncsi az éremre és mindhárom oldalára, az írjon magánban, és mindezt a sok gyönyörűséget megkaphatja tőlem.
A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.
