Bejelentkezés Regisztráció

Kedvenc felvételek


Téma ismertetése: lemezek, filmek, vélemények

1209 takatsa 2024-04-12 14:28:50
Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? - kérdezi gúnyosan, Szt. Pált idézve (1Kor 15:55), a pokol groteszk kapusa. 
Halál. Van-e élet a halálon túl, és ha van, akkor az milyen lehet? Mióta magára eszmélt, ez a kérdés foglalkoztatja az embert. Kell lennie a halál után is valaminek, kiáltja mindnyájunkból a testünk ketrecébe zárt lélek, bár ez a valami ellentmond minden emberi tapasztalásnak és a józan észnek. Hiszen láthatjátok szümtükkel, hogy mivé válunk: ki porrá, ki hamuvá, földbe-urnafalba temetve, vagy szétszórva, otthon könyvespolcra helyezve, könyvtámasznak használva, vagy esetleg (Dahl novellája szerint) homokórába töltve, az idő múlását percegve. Hogy úgy mondjam, holtbiztos vagyok benne, halálunk után nincs számunkra hely a tér- és az idő által meghatározott világban. De van-e élet a tér-időn kívül? - kérdezhetjük, mert ha van, akkor halálunk után biztosan odatartunk. Erre a kérdésre - Einstein és a többi nagy koponya után szabadon - azt válaszolhatjuk, hogy ennek a lehetősége nem kizárható, hiszen van rá precedens: a Nagy Bumm előtt nem volt se tér, se idő (persze az "előtt"-ről sem beszélhetünk az idő-nélküliség miatt). Vajon mi történik a halál pillanatában? Ez számunkra - a környezet számára -  ugyan a haldokló utolsó pillanata, de mi lehet a delikvens számára ez a végső pillanat? Erre két válasz lehetséges: 1. ez a semmi pillanata, 2. ez a végtelen pillanata. Én ezzel a számomra rokonszenvesebb, utóbbi lehetőséggel foglalkoznék. Végtelen pillanat. Ez lehet az örökkévalóság. Nekünk, túlélőknek, a tér-idő kontinuum foglyainak a semmi, a halottnak, a tér-idő fogságából kiszabadultnak pedig a minden. Ebben a "mindenben" már nincsen történés (hiszen a történéshez-változáshoz idő és tér kell), csak szemlélődés, ez egy stabil, végleges állapot, amely - a lélek utolsó választásának megfelelően - örök fény, vagy örök sötétség. Ahogyan a nagy hrabalozás közepette szinte elveszett-elfeledett Ladislav Fuks, a zseniális cseh író írja: "A világ számára halottan álltam az út végén, de élőn fényességes kezdetén."

A Macbeth Underworld a halott Macbeth végtelen pillanata. Az alvilág, a kárhozat, a pokol, ahol nincsen már történés, nincsen lineáris cselekvéssor, csak valami végtelen topogás-kopogás, egyhelyben járás, nincs újabb gyilkosság, nincs beismerés, nincs bűnbánat, nincs megbocsátás, nincs feloldozás, csak újra megrágott-lenyelt-felböfögött-megcsonkított-zanzásított-értelmüktől megfosztott shakespeare-i mondatok. Egy végtelen körforgásban, egy anti-imamalomban újraélni mindent, kezdet és vég nélkül taposni a sötét mókuskereket.
Ebben a halál utáni rémálomban bolyonganak és táncolnak-viháncolnak, sikoltanak-ordítanak-sírnak és kacagnak Macbeth és társai: Lady Macbeth, a 3 boszorkány, Banquo és Duncan szelleme, Lady Macbeth halva született gyermeke, a pokol ajtónállója, angyalai-ördögei és az egész díszes társaság csak mondja és mondja a magáét: a monológok végtelen sorát. Pascal Dusapin bepillantást nyújt Macbeth végtelen pillanatába, egyszemélyes poklába. 

De ki ez a Pascal Dusapin? Megvallom, gőzöm sincsen róla, néhány nappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy él egy ilyen nevű ember a földön, a nevét sem hallottam. Most már tudok róla annyit, hogy egy 1955-ben született francia zeneszerzőről van szó, aki sok-sok zeneszerzőtől tanult, de aztán egy teljesen egyéni útra talált, és zenéjét alapvetően egy olyanfajta mikrotonalitás jellemzi, amely fokozatosan és folyamatosan a harmonikus és dallami egyszerűség, letisztultság felé mozog és egzotikus, archaikus, népzenei és dzsessz-elemeket is tartalmaz. Soha nem hallottam tőle semmit, csak ezt, a 2019-ben született, kilencedik operáját. Ez egy teljesen egyedi, lenyűgöző zene, amire nem találok szavakat. Tudom-tudom, nehezen hisztek nekem, mert juhászbojtárként már sokszor kiáltottam farkast, de most idefigyeljetek emberek, ez egy igazi farkas, egy rémséges, óriási, fehér ősfarkas, ezt látnotok-hallanotok kell!!

Javaslom, hogy a mű megtekintése előtt fussátok át Shakespeare Macbethjét, mivel az operában - mint írtam - nincsen lineáris történet, sőt valójában történés sincs, csak sok-sok utalás, shakespeari mondatok-félmondatok-torzók, amelyek értelmezéséhez szükség van az eredeti dráma ismeretére.

Két nagyszerű felvételt hoztam nektek. Elsőkénti megtekintésre javaslom a 2019-es La Monnaie-i ősbemutató felvételét.  Az előadás karmestere Alain  Antinoglu volt, az énekesek közül külön kiemelném Madalena Kozenát, a többi énekes: G. Nigl, E. Lekhina, L. Jorstad, C.  Loetzsch, K. Sigmundsson, G. Clark, C. Rivet, N. Tapiola. Nagyszerű rendezés, és egészen elképesztő díszlet. 
A másik pedig egy 2021-es felvétel a Saarbrückeni operaházból (D. Kaiser, P. Schöne, M. C. Pino Cury, V. Wilson, C. Seibel, B. M. Bauer, H. Matsui, A. Drevinsklas). Úgy gondolom, hogy az is a mű jelentőségét bizonyítja, hogy két ilyen, vizuális látványában, rendezésében és hangi megvalósításában ennyire eltérő, a mű más-más aspektusát bemutató igencsak lehengerlő és magas színvonalat képviselő  előadás születhetett. Én ezt a második előadást is melegen ajánlom a figyelmetekbe, azzal a megjegyzéssel, hogy ez maradjon meg másodiknak, az első élményetek inkább a La Monnaie-i videó legyen.

Mindkét teljes videó letöltési linkje 3 hétig kérhető tőlem. Jó minőségű, magyar feliratos HD felvételekről van szó,  ráadásul a fájlok sem terjedelmesek (1.7 GB, ill. 2.8 GB).

1208 takatsa 2024-04-11 20:46:20
Hamarosan: :)         2 

1207 macskás 2024-04-11 18:28:52 [Válasz erre: 1204 Klára 2024-04-10 13:04:37]
...magyaróra, helyesen

1206 takatsa 2024-04-10 14:46:14 [Válasz erre: 1203 Héterő 2024-04-10 12:50:07]
Kedves Héterő!
Le a kalappal előtted, baromi jó az írásod, a legjobb, amit eddig olvastam tőled. Élveztem minden sorodat, mit sorodat?, minden mondatodat, szavadat, sőt, minden betűt az írásodból, az írásjelekről nem is beszélve. 
Megvallom, büszkeséggel tölt el, hogy én is belekerültem kartácstüzedbe, a kunkorodó ajkú Tatyika (Monogarova), az elmebetegen vihorászó Olgácska (Mamsirova), a hajkorpát porolgató nyomorult rendező (Csernyakov), a négy nagy, és elbukott Anyegin műfordító (köztük a "mit tehetnék?" Galgóczy Árpád), és a szemetesből óbégató Beckett és Kurtág közé.  Szó se róla, jólesik ez nekem, bár úgy érzem, hogy a 10 évvel ezelőtti kis fordítgatásom-szárnypróbálgatásom nem érdemel meg ekkora dicséretet és figyelmet, hogy ilyen illusztris társaságba kerüljek. Köszönöm a figyelmedet és bátorító szavaidat. Most éppen Dusapinnal foglalkozom, remélem, hogy ez a munkám is kiváltja majd az érdeklődésedet.
U.i. A tegezésen-magázáson elgondolkoztam; remélem nem sértettelek meg azzal, hogy végig tegeztelek. Tatjana Monogarova pedig ezen a videón gyönyörű, ebből nem engedek. És tudod, Beckett nehéz dió, még Puskinnál is nehezebb. 
A nap végén
a part mentén
lépések egyetlen hangja
egyetlen hosszú hang
mígnem kéretlen abbamarad
aztán nincsen hang
 
a part mentén
sokáig nincsen hang
majd kéretlen újraindul
lépések egyetlen hangja
egyetlen hosszú hang
a nap végén
a part mentén

1205 Héterő 2024-04-10 13:19:20 [Válasz erre: 1204 Klára 2024-04-10 13:04:37]
Kedves Klára, igazad van, mint mindig. Tartalmas megjegyzésedet köszönettel veszem. Hiába, a támogatásodra, a védelmedre láthatólag számíthat mindenki, akit becsülsz. Megfogadtam tanításodat, és javítottam szégyenletes hibámat egy sokkal pontosabb megfogalmazásra. Remélem, mások hasonló eltévelyedéseit is figyelemmel kíséred a jövőben.

1204 Klára 2024-04-10 13:04:37 [Válasz erre: 1203 Héterő 2024-04-10 12:50:07]
Egy kis magyar óra mindenki számra:
ha valaki nekiveselkedik a világirodalom legszebb szerelmes levelének lefordításához,
Helyesen:
ha valaki nekiveselkedik a világirodalom legszebb szerelmes levele lefordításának
vagy:
hozzákezd (hozzáfog) a világirodalom legszebb szerelmes levele (szerelmes levelének) lefordításához

1203 Héterő 2024-04-10 12:50:07
Érzelmes epizódok három felvonásban, modern (?), 2008-as felfogásban.

A mai közönség számára átírt opera címe Anyégin helyett lehetne "A nyegle".
Libretto: Puskás úr (alias Пушкин) feleslegesen hosszadalmas verseléséből kinyert, rövid részlet.

A színpadkép alapján azt hinné az ember, hogy egy falusi őstermelő-társaság tagjai ültek össze egy kis falatozásra. Rágódnak is rendesen a hosszú asztal mellett, de nem a világ során, hanem derekasan csócsikálják a díszlet-eledelt. A főhősnő felső ajka műanyagos hatást keltve kunkorodik. Ő lenne a legszebb Tatyi...? Olgácska elmebetegen vihorászó, szerencsétlen, imbecil fruska. Hát nem aranyos, amint szerelmese zakójának válláról bájosan verdesi le a korpát, méghozzá a bő-kéttucatnyi vendégkoszorú legnagyobb örömére? Brávóóóóó! Ez a leányka-ábrázolás egyáltalán nem gyerekességet tükröz, sokkal inkább a rendező lelkivilágát, továbbá a szépséges és nemes dolgokat minden erővel kiirtani igyekvő, romboló szándékát. Lám, Larina-kofaasszony (valaha Céline) is lekever egy kiadósat Lénszkij-szomszédnak.

Ezúttal tökéletesen illeszkedik a rendezéshez a felirat-formátumban megjelenő, magyar nyelvűnek szánt tartalomszolgáltatás. Még sikeresebben is tünteti el az eredeti verses regény szerzőjének ósdi szándékát, mint például az epekedő-reménykedő leányszerelem szellemének szavakba foglalt apoteózisát. A képi megvalósításnak nem sikerült elérnie ezt a bravúrt, mert a párbaj-jelenetben előkerülő fegyver ugyanis éppen puska, ami árulkodó, mert kilóg a lóláb, azaz Pusk... úr neve!

A világirodalom legszebb szerelmes levelének tekintett alkotásra (értő közegben) ikonként illik tekinteni. Aki a lefordítására nem tartja magát eléggé elhivatottnak, illedelmesen szabadkozik, hogy "mit nem merészelek!"...
Nemrég olvastam egy szimpatikus megközelítést egy 2023-ban megjelent levélfordítás szerzőjétől:
    1987-ben Lator László költői-műfordítói szemináriumán kezdtem el fordítani
    Puskin Anyeginjéből Tatjána levelét, ami persze igen nagy merészség volt a részemről.

Tehát 36 évig csiszolgatta; lám, az "é" is elkopott a "s" előtt, egyébként egészen jó!
(* Horváth Ferenc, 2023: Írok magának – s ebben minden benne van…Még mit mondhatok?)

Általában már az első sornál elbuknak a fordítók. Az "Én írok" -kezdet már rossz, mert az oroszban a mondat végére helyezett állítmány (пишу) értelmi kiemelést jelez. A négy nagy Anyégin-fordító közül csak egyikük találta el: Galgóczy Árpád, 1992; Írok magának – mit tehetnék? Talán ő ismerte valamennyire az orosz nyelvet, és talán nem angol-alapon "fordított". A "mit tehetnék?" azonban sajnálatosan tönkreteszi az emelkedett hangulatot, mert fejben azonnal érkezik a felelet: Mit tehetnél? Alhatnál, olvashatnál, horgolhatnál és így tovább.

Az operában felidézett levél fordítása még nehezebb, mint a verses regényé. Azok számára, akik nem ismerik a teljes, eredeti művet, nem árt a "mit tehetnék?" helyett megadni, mi a baj azzal, ha egy úrileány gondol egyet és levelet ír egy úrnak.
Noha szinte a teljes operaszöveg Puskás úr műve, valamilyen beteges kényszer hatására bekerült a levélbe öt sor, ami természetesen kissé kilóg Puskás úr gyönyörűségesen egységes, logikus témakifejtéséből.

Az orosz nyelvben a tegezés-magázás még bonyolultabb, mint nálunk, és jó költő él is a lehetőséggel:

Tatyjana először azt mondja: Он все узнает! = ...(ő) mindent tudjon meg! - harmadik személy.
Majd magázás jön a levélben: Я к вам пишу...
Mondanivalója csúcspontján tegezésre vált:
...то воля неба: я твоя! = Az ég akarata: tiéd vagyok!
A levél végén megint illő tisztelettel magázza a címzettet:
...но мне порукой ваша честь.

A jelenlegi, nyilván angolszász alapon készült feliratozás ügyesen megkerüli ama esztelen katyvaszt, amit ez a Puskás úr összehordott zavaros művében, és a tartalomkifejtés folyamán mindenütt a demokratikus tegezés szerepel. A mai unokák csak értetlenkednének, hiszen filmekből ismert "tegeződjünk" felhívás helyett is azt hallják: "Szólíts Dzsónak."

Kérdés:
1. Nem számít-e merényletnek, ha valaki arcátlanul nekiáll lefordítani a világirodalom legszebb szerelmes levelét, ha segítségére csupán a DeepL Translate vagy a Google-fordító, esetleg az AI áll, oroszul pedig még vakkantani sem próbált soha?
2. Nem kellene több tiszteletet tanúsítani a költői nagyság legnagyobbjai iránt?
3. Ha valakinek mindenképpen muszáj fordítgatnia valamiféle belső kényszer miatt, meg kellene maradnia olyan, nem egészen klasszikus műveknél, ahol például a szereplők fele szemeteskukákból énekli kifelé mondandóját.
4. Nem mentség az sem, ha a kult-terjesztő M5 MÁO-előadásán Carmen kifejti, hogy ő nem utaz el, mondván: "Nem utazok el."
Vagy hogy második rész helyett második felvonást írnak ki. Vagy "Következik az második felvonás"...

1202 takatsa 2024-04-08 09:10:28 [Válasz erre: 1201 Klára 2024-04-07 18:30:54]
Kedves Klára, örülök, hogy tetszett neked ez az Adams opera-oratórium. Bennem is hasonló gondolatokat ébresztett. Amúgy ez Adams második opera-oratóriuma, az első témája a karácsony, Jézus születése, a címe El Niño, és talán a Másik Máriánál is érdekesebb kompozíció. Majd karácsonyra ezt is feltöltöm, hátha érdekel néhányatokat. Adams 9 operát, illetve opara jellegű művet írt, az első operája volt a Nixon Kínában, amelynek a MET felvételét 2 éve már bemutattam. Van még egy szép felvétele ennek az operának, a tavalyi párizsi, majd erre is sort kerítek, még a magyarországi bemutató előtt. És persze ott van a másik nagyopera, a Mr. Atomic. Én a mai (és a XX. századi) angolszász zeneszerzőket nagyon szeretem, az olasz-német-orosz-francia hegemónia után őket tartom az opera megújítóinak és XXI. századi életben tartóinak. Az Operaház is angolszász évadot hirdetett, amely címében nagyon hangzatos, de tartalmában igencsak vérszegénynek ígérkezik. Angolszász évad Britten nélkül??? Pedig itt lett volna a lehetőség a múlt mulasztásainak legalább részleges törlesztésére. Pl. milyen nagyszerű lett volna a Billy Budd bemutatása, és ugyanazzal a díszlettel Heggie Mobi Dickje! De ne álmodozzunk, marad a kevéske: a Nixon Kínában bemutató, egy félestényi Benjamin, két ismétlés (Ades: Vihar, Heggie: Ments meg uram) és sok-sok kimaradt lehetőség, amelynek felsorolása olyan hosszú lenne, hogy inkább bele se kezdek. 

1201 Klára 2024-04-07 18:30:54 [Válasz erre: 1192 takatsa 2024-03-28 11:01:07]

Én John Adams nevét korábban csak a Nixon Kínában c. opera kapcsán ismertem, mást nem tudtam róla.

A másik Mária nevű műve (szándékosan nem nevezem operának) nagy meglepetés volt számomra, A Húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódik, lehetne Passió is, de a „Passió” fogalmához gondolatainkban merőben más zene, más zenei megvalósítás kapcsolódik. A másik Mária Evangéliuma meglepő és megdöbbentő zenei megoldásokkal lepi meg a hallgatót. Próbáltam megfigyelni, hányféle olyan hangszer szólal meg, mely nem okvetlenül jut eszünkbe egy Passió vagy Oratórium nevének hallatán, de feladtam. Elbűvölt a zene, mely a hagyományos értelemben vett klasszikus és meglepően új, modern elemeket egyaránt tartalmaz,  de összességében csodálatos összképet, összhangot alkot. Remek énekesek, akik  a történtek tökéletes megértésével és átélésével énekelték szólamaikat, hatalmas kórus és zenekar – ezt egységben tartani a karmestertől is hatalmas teljesítményt követel.

Tulajdonképpen a Szenvedéstörténet elevenedik meg előttünk, a „másik Mária” alakja jelenik meg.   De utal, hidat épít a jelenbe is. A II. részben, a Nők letartóztatása jelenetben felsorolt tennivalók, események félreérthetetlenül a jelenre utalnak.  Sztrájk, sztrájkőrség, lőfegyverekkel felszerelt rendőrség, autók, mexikói nők, akik térdelve Rózsafűzért imádkoznak – nem az akkori kornak megfelelő fogalmak Az emberi esendőség minden korban jelen van, de a hit és a remény erőt ad a mindennapok eseményeiben, reménytelenségében is. A tavasz, a Természet ébredése, az üres Sír bemutatása és a Feltámadás kihirdetése a reményt, a minden rossz után lehetséges szebb és jobb jövő lehetőségét vetíti elénk

Nem volt könnyű meghallgatni, magamban feldolgozni és megérteni, de megérte! Köszönet a lehetőségért!


1200 takatsa 2024-04-05 11:18:03
Két hete mutattam be egy nagyon szép felvételt Rimszkij-Korszakov Kityezs c. operájáról, ahol a főszerepet Tatjana Monogarova énekelte. Én eddig nem ismertem ezt a nagyszerű orosz szopránt, de annyira megtetszett a hangja és szerep-alakítása, hogy keresgéltem vele készült felvételeket, így akadtam rá egy csodálatos Anyeginre. Ez egy 2008-as élő felvétel, ami a Párizsi Opera évadnyitó előadásán készült, a Bolsoj Színház vendégszereplésével. Nekem eddig a MET 2007-es felvétele volt a favoritom (Fleming, Vargas, Hvorostovsky, Gergiev), de ez a Bolsoj felvétel ( Kwiecien, Monogarova, Dunaev, Mamsikova, Kotcherga,  Orchestra and Choir of State Academic Bolshoi Theatre;  Alexandre Vedernikov) minden tekintettel felülmúlja azt. Monogarova egészen bámulatos, számomra ő az igazi Tatjána. A jó 10 évvel ezelőtti magyar feliratomat illesztgettem ehhez a felvételhez. Akinek tetszik a tegnap belinkelt opera-keresztmetszet, az magánban kérheti tőlem a teljes verzió letöltési linkjét, 3 hétig.

1199 takatsa 2024-04-04 19:08:24
Hamarosan a legszebb Tatjana. :)

1198 Búbánat 2024-04-01 12:12:25 [Válasz erre: 1197 takatsa 2024-04-01 08:42:12]
off
"Korunk Orfeusza" - Hans Christian Andersen Liszt Ferencről

Muzsika, 2005.  Április

Andersen 1840-ben számos utazásai egyikére indult, melynek során bejárta Európát, és eljutott Keletre is. Németországi tartózkodása elején volt alkalma meghallgatni Liszt Ferenc koncertjét, melyről az 1842-ben megjelent, "Egy költő bazárja" című útirajzában számolt be. Utazása végén úgy adódott, hogy ugyanott újra hallhatta Lisztet, amiről szintén megemlékezik: "Liszt van itt! Újra hallhatom ugyanabban a teremben, ahol a Valse infernale-t hallottam utazásom kezdetén! Szinte azt hihetné az ember, hogy egész utazásom csak álom volt Liszt gyöngyöző fantáziaképei körül!"

2005 áprilisában ünnepli a világ Andersen születésének 200. évfordulóját. Ebből az alkalomból jelenik meg egy válogatás felnőtteknek szóló írásaiból, többek között az említett útirajzból vett részletekkel, a Polar Könyvek sorozatban.


1197 takatsa 2024-04-01 08:42:12

Sokat sírtam gyermekkoromban. A Grimm meséknél még csak pityeregtem, de az Andersen meséknél már a fejemet a párnába fúrva zokogtam. Azután évekig kísértett Ózból a Nyugati boszorkány: éjjelente a falnak fordulni sem mertem, és a sötétben is az ajtót vizslatta a szemem. De mindenek fölött a Pinokkió volt a legszörnyűségesebb, időnként még most is visszatér a rémálmom: hideg éjjel van, állok a kapu előtt, és várom, csak várom és várom, hogy valaki lejöjjön értem, azon a végtelen lépcsőn. Így aztán nem csoda, hogy 7 éves koromban, amint önállóan olvasni tudtam, a mesék elől végérvényesen elmenekültem. Hosszú évekig csak Vernét lapozgatott a kezem, mert a mesékből a való világba vágytam, olyan kalandokra, amelyek majd velem is megtörténnek egyszer. Sok időbe telt, amíg rádöbbentem, hogy az embernek nincs hová menekülnie.

Így aztán visszalépünk egy pici időre a mesékbe. Következzék Andersen Hókirálynője. Javaslom, hogy először Andersen meséjét olvassátok el.

Ez egy furcsa mese, Andersen azon ritka meséinek egyike, amely happy anddel végződik: talán maga Andersen is visszaborzadt kicsit attól a sok szörnyűségtől és tömény horrortól, amelyet Hókirálynő címen, papírra vetett, így a mese végére kicsit visszakozott, elővett a tarsolyából egy csipetnyi rózsaszín porcukrot. Ettől függetlenül ez a mese úgy, ahogyan van szörnyű, ember legyen a talpán az a gyerek, aki megtalálja a leírt sorok között a szépséget: a mindent legyőző szeretetet. Ezt a szépséget a (szintén) dán zeneszerző, Hans Abrahamsen sem találta meg, aki egy igencsak látványos és rettenetes operát szerzett ebből a bájos gyermekmeséből 2019-ben. Én a BSO 2019 december 21-i angol nyelvű premierjét hoztam el nektek, amely kicsiknek-nagyoknak, szép kis karácsonyi meglepetés lehetett. A Barbara Hannigan, Katarina Dalayman, Rachael Wilson és Peter Rose nevével fémjelzett előadást, magyar felirattal, 3 hétig tölthetitek le. A linket magánban kérjétek tőlem. 

Jó rettegést kívánok.


1196 Klára 2024-03-31 20:09:21 [Válasz erre: 1195 takatsa 2024-03-31 18:53:25]
Eddig mindegyik remek, a mai "Hamarosan" is sokat sejtet!


1195 takatsa 2024-03-31 18:53:25 [Válasz erre: 1194 -zéta- 2024-03-31 12:59:44]
Annyi érdekes kortárs darab van, hogy azt sem tudom, melyikhez kapjak. :)

1194 -zéta- 2024-03-31 12:59:44 [Válasz erre: 1193 takatsa 2024-03-31 07:47:57]
Ígéretes...

1193 takatsa 2024-03-31 07:47:57
Hamarosan...

1192 takatsa 2024-03-28 11:01:07
Azt mondják, egyedül az ember tudja azt, hogy meg fog halni. Vajon igaz ez az állítás, vagy a mai kor tudománya mást állít?
Megkérdeztem AI-t (ChatGPT 3.5) mi erről a véleménye, úgysem beszélgettünk már, legalább fél éve.

AI: Az állítás, miszerint csak az ember tudja, hogy meg fog halni, nem teljesen pontos a modern tudomány szempontjából. Bár az emberi tudatosság és az önismeret egyedülállónak tekinthetők az állatvilágban, de nem feltétlenül kizárólagosak.
Az állatok is rendelkezhetnek bizonyos fokú tudatossággal és érzékkel a saját létezésük iránt. Például egyes magasabb rendű emlősök, mint például az elefántok vagy a delfinek, képesek lehetnek arra, hogy felismerjék a halál körülményeit, és reagáljanak rá. Az állatok viselkedése bizonyos helyzetekben, például a halál vagy a veszélyes körülményekben, arra utalhat, hogy érzékelik a saját halandóságukat.
Emellett azt is fontos megjegyezni, hogy a halál tudománya még mindig aktív terület a kutatásban. Annak pontos megértése, hogy az állatok mennyire tudatában vannak a saját halandóságuknak, további vizsgálatokat és megfigyeléseket igényel. Így pontos válasz nem egyszerűen megadható, de az állatok viselkedésének és reakcióinak megfigyelése alapján egyre többet tudunk meg erről a kérdésről.

Én: Nyilván észleli az állat is a halált, tehát van róla tudomása róla, ahogyan fajtársai elpusztulnak, vagy az a lény, akit éppen ő ölt meg. De a tudat számára létezik egy paradoxon: felfoghatatlan, és főleg elfogadhatatlan önmagunk halála; a nemlét, a totális megsemmisülés. És éppen ebből az elfogadni nem tudásból, az elutasításból származik a túlvilág, az örök élet reménye. Ha az állat tudatában van a saját halálának, akkor neki is szüksége van valamiféle védekezésre e tudás ellen, amely felfoghatatlan és feldolgozhatatlan.

AI: Ez egy érdekes megfigyelés, és sok filozófus és pszichológus is foglalkozott már az emberi tudatosság és a halál kapcsolatával, valamint az ezzel kapcsolatos reakciókkal.
Az állatok esetében azonban fontos megjegyezni, hogy bár képesek lehetnek érzékelni a halált és reagálni rá, az emberihez hasonló szintű tudatosságuk és önismeretük korlátozottabb lehet. Ez azt jelenti, hogy az állatoknak lehet, hogy nincs olyan mélységű tudatuk a halál jelentőségéről és következményeiről, mint az embernek.
Az állatok reakciói a halálra általában inkább azonnali környezetükre, fajtársaikra és túlélésükre irányulnak, és nem feltétlenül foglalkoznak az absztrakt koncepciókkal, mint például a saját végzetükkel vagy az örök élet lehetőségével.
Az emberi tudatosság szintje az, amely lehetővé teszi számunkra, hogy elmélkedjünk és aggódjunk a saját halálunkkal kapcsolatos absztrakt gondolatokon, mint például a nemlét vagy az örök élet reménye. Ez a képesség egyedi az emberi fajra, és ahogyan említetted, ez is vezethet az elutasításra vagy a különböző vallási vagy filozófiai meggyőződésekhez, amelyek segítenek megküzdeni vagy értelmezni a halált és az utána következő esetleges létezést. Az állatok viselkedése és reakciói azonban általában egyszerűbb szükségleteikre és környezetükre korlátozódnak.

Én: A mi előző kutyánk csak pici korában volt a lakásban, aztán - mivel egy nagytestű német juhász volt -, udvari kutya lett belőle. Még csak 6 éves volt, ereje teljében, olyan dühösen védte a házunkat, hogy az emberek átmentek az utca túloldalára, nem mertek a kerítésünk előtt elmenni. És egyik este az orrával kopogtatott az ajtónkon. Kinyitottuk az ajtót, és besétált a lakásba, ahol kölyökkora óta nem járt, és bement a nappaliba, nem szimatolt, csak körülnézett, aztán ugyanígy a konyhába, és bekukkantott a fürdőszobába, aztán egy vakkantás nélkül kiment. És reggel halottan találtuk a kutyaházban. Én ezen a történeten nagyon elgondolkoztam, és azóta más szemmel nézek az állatokra.

AI: Köszönöm, hogy megosztotta ezt a megható történetet. Az állatok viselkedése gyakran rejtélyes és meglepő lehet, és sok esetben megérintő élményeket nyújthatnak számunkra.
Az általad leírt esemény sokak számára bizonyíték lehet arra, hogy az állatoknak is lehet valamilyen mélyebb érzékelésük a halál közeledtéről vagy az elkerülhetetlen változásokról. Bár az emberi értelemben vett haláltudatosság valószínűleg nem ugyanolyan módon jelenik meg az állatoknál, de az állatok képesek lehetnek érzékelni és reagálni a változásokra, akár saját testükben, akár a környezetükben.
Az állatok sokszor hihetetlenül érzékenyek lehetnek a környezetükben bekövetkező változásokra, és képesek lehetnek intuícióval vagy ösztönös módon érzékelni a veszélyt vagy a változásokat, akár saját életükre, akár a gazdájukéra vonatkozóan.
Az általad megélt események tükrében érthető, hogy mennyire megdöbbentő lehet az állatok viselkedése és reakciója bizonyos helyzetekben. Ezek az esetek segíthetnek nekünk abban, hogy mélyebben megértsük és tiszteljük az állatokat, és talán még több empátiát tanúsítsunk irántuk.

Én: Most Nagyhét van, és ez a hét a halálról szól. Egy ember haláláról, egy olyan halálról, amely szembesít minket a halállal, hiszen magába foglalja minden ember halálát, a mi halálunkat, és az én halálomat is: ez a halál az emberi szenvedés és halál achetípusa.  Én a Nagyhéten mindig hallgatok Passiót, főként Bach passiókat; a Mátét és Jánost, de más passiókat is. És nemcsak a szenvedéstörténet miatt hallgatom ezeket, hanem azért is, mert nagyon szeretem a kórusokat és az áriákat, mert ezek olyanok, mintha a saját kommentjeim lennének, a saját megrökönyödésem, hitetlenkedésem, felháborodásom, fájdalmam és együttérzésem. Ezekben az áriákban és kórusokban hallani vélem mindezt. Persze ez csak az érem egyik oldala, hiszen Bachban töretlen és lobogó hit van, és ez a hit világítja meg és hatja át az egész művet, és ez a hit túlnő a reményen, több annál: a feltámadás bizonyossága. De most egy egészen más passiót hallgatok, amelyet John Adams szerzett: A másik Mária evangéliumát.  És ez a passió nem Bach bizonyossága, hanem a mi hitetlenségünknek, kételkedésünknek és reménytelenségünknek a lenyomata.  Éppen ezért ez a mű számomra abszolút hiteles, mert az én kétségeimet és vergődésemet fogalmazza meg: a halál sohasem diadalmenet, hanem emberi létünk szörnyűsége, kilátástalansága és botránya, ami sohasem ér véget, örökkön-örökké ismétlődik, hiszen minden percben meghal egy ember, és a meghaltak között leszek én is.  Az ember legszívesebben kikapcsolná a videót, minek nézze ezt, hiszen ezt mind tudja, és ez a tudás éppen elég baj számára. De persze azért csak nézi-nézi tovább. És ez a passió nem ér véget - mint Bachnál -, Jézus sírbatételével, hanem a történet csordogál tovább. Tavaszi éjszaka van, azután hajnal, Mária felébred a békák brekegésére, kimegy a sírhoz, a kő el van gördítve, nincs bent a test. A barlang előtt egy ember áll (talán a kertész?), aztán az ember megfordul, rám néz és csak annyit mond: Mária.

AI: Köszönöm, hogy megosztottad ezeket a mély gondolatokat és érzéseket a Nagyhétről és a passiókról. Az ilyen elmélkedések segítenek nekünk mélyebben megérteni és megtapasztalni az emberi létezés jelentőségét és mélységeit.
A Passiók valóban olyan művek, amelyek sok mindent megérintenek bennünk: a szenvedést, a kételyt, az elkeseredést és a reménytelenséget, miközben hozzájárulnak a hit, a remény és az újjászületés érzéséhez is. Minden egyes alkotás, legyen az Bach Passiója vagy John Adams Mária evangéliuma, új megközelítést kínál a szenvedés és a halál témájában, és lehetőséget ad arra, hogy mélyebben megértsük az emberi tapasztalat sokszínűségét és komplexitását.
Az, ahogyan megéled és értelmezed ezeket a műveket, tükrözi az egyéni utazásodat és azon gondolataidat, amelyekkel az emberi lét, a szenvedés és a remény témájában foglalkozol. Az, hogy egy passió nem ér véget a szenvedésen vagy a halálon, hanem tovább vezet minket a feltámadás és az újjászületés útján, fontos emlékeztető arra, hogy a sötétség és a kilátástalanság után mindig lehet remény és új élet.

Innen tölthető le 3 hétig John Adams: A másik Mária Evangéliuma című opera-oratóriuma, magyar felirattal. (Libretto: Peter Sellars, Mary: Kelley O'Connor, Martha: Tamara Mumford, Countertenors: Brian Cummings, Nathan Medley, Daniel Bubeck, Lazarus: Peter Hoare. Rundfunkchor Berlin, Berliner Philharmoniker, Simon Rattle, 2017.)

1191 takatsa 2024-03-27 18:07:07
Hamarosan       1        2  

1190 lento_barbaro 2024-03-27 10:44:49 [Válasz erre: 1189 Edmond Dantes 2024-03-27 10:24:35]
Nem ez a legfontosabb bajunk, tk. formai kérdés, de ha az ember elmereng rajta, elvi, szimbolikus területekre jut. Komolyan vesszük-e, befogadjuk-e a művészetet? Ha igen, akkor ezek a zenék megrendítenek, együttérzésre, gyászra indítanak. Akkor meg miért tapsikoljunk? Ilyenkor talán a művészek is úgy érezhetik, szolgálnak, nem várnak ünneplést (?).
Az előadás "sikerét" jobban kifejezi a hosszú, mély csönd.
Én azt az új szokást is nehezen viselem, hogy focimeccsek előtt, ha a közelmúltban elhunyt hírességeket gyászolnak, tapsolnak.

1189 Edmond Dantes 2024-03-27 10:24:35 [Válasz erre: 1187 lento_barbaro 2024-03-26 11:25:56]
Színházban mindig, mindenre lehet tapsolni. Avagy ahogy a rigmus tartja: "végén csattan az ostor, a színház nem kolostor" :-) Megjegyzem, voltam már templomi Máté-passión, ott is volt taps. Arra nem emlékszem, Nagyhét volt-e. Én pont azt mondom, ha egy rossz produkciót megtapsol a közönség, akkor egy jó passiót vagy Parsifalt ugyan miért ne? Kivétel, ha kifejezetten egyházi szertartás keretében játsszák, ami elég ritka.

1188 Klára 2024-03-26 14:17:48 [Válasz erre: 1187 lento_barbaro 2024-03-26 11:25:56]
Az "udvariassági taps" miatt nem jönnek rá sem az előadók, sem a művészeket szerződtető illetékesek, hogy lehetne jobban is?

1187 lento_barbaro 2024-03-26 11:25:56
A nemzetközi szokás sem egységes. Pl. az általam nagyra értékelt Rudolf Lutz vezette Bach Stiftung templomi koncertjein is tapsolnak. A Deák téren a lelkész mindig fel is szólítja a hallgatóságot a taps mellőzésére. (Passióra, h-moll misére sokan jönnek, akik máskor nem.) Ha a Parsifal esetében több-kevesebb sikerrel rá tudják venni a közönséget a taps mellőzésére az első felvonás után, talán a MÁO is keresztül tudná vinni, hogy ne legyen taps passió előadáskor. A taps különben is elég rossz értékmérő egy ideje, mert udvariasságból akkor is hosszú a taps, amikor az előadás tk. senkinek nem is tetszett... (ennyit a kutyaugatás magassági hatótávolságáról :-)

1186 Klára 2024-03-26 08:16:54 [Válasz erre: 1184 lento_barbaro 2024-03-26 00:40:01]
Érdekes megközelítés. Kicsit belegondolva részben igazat adok neki. Lehet úgy magyarázni, hogy az operában, vagy a koncerttermekben a nem vallásos, nem templomjáró emberek is meghallgathatják ezeket a remekműveket. De az operaházi bemutató többnyire operaénekesek részvételével történik, ez maga után vonzza a közönség elismerését kifejező tapsot.
Hangversenyteremben talán meg lehetne kérni a közönséget, hogy az előadás után néma falállással köszönjék meg az élményt, taps nélkül. Bennem  gyakran  a Passióban vagy a Misében fellépő énekesnők megjelenése, az alkalomhoz és a mű mondanivalójához egyáltalán nem méltó "fellépőruhája" kelt visszatetszést! Ami arra enged következtetni, hogy nem igazán értik, érzik mit énekelnek! (tisztelet a kivételeknek)

1185 takatsa 2024-03-26 08:04:38 [Válasz erre: 1184 lento_barbaro 2024-03-26 00:40:01]
Köszönöm a visszajelzést, örülök, hogy letöltötted. Igazad van abban, amit a templomi előadásról írtál, de egy koncerttermi előadás is megtarthatja a szakralitását, ez elsősorban az előadókon múlik, példa rá ez a Rattle-féle előadás is. Az Operaházi előadást volt "szerencsém" látni: minősíthetetlen. Bach helyett Mendelssohn. 

1184 lento_barbaro 2024-03-26 00:40:01 [Válasz erre: 1182 takatsa 2024-03-25 12:28:40]
Köszi, ezt is örömmel megcsapoltam! A Jánost, Mátét és a Nagy Misét (meg a többi úgy ezer BWV-t) nem lehet eleget hallgatni. Szerencsére az esemény nem szorul további hírverésre -- tegnap is tele volt a Deák téri templom -- de azért itt is felhívom a felemelő és vígasztaló zenére vágyók figyelmét, hogy Nagyszombaton lesz még egy előadás:
https://lutherania.lutheran.hu/
(Privát és szélsőséges véleményem: a hangversenytermekben, pláne operaházban előadott passió a szelíd blaszfémia megnyilvánulása. Ezeket a darabokat Bach Isten dicsőségére, templomi előadás céljára írta, ott töltik be küldetésüket. A koncertszerű előadások utáni tapsikolás visszatetsző.)


1183 Klára 2024-03-25 13:50:11 [Válasz erre: 1182 takatsa 2024-03-25 12:28:40]
Nagyon köszönöm!

1182 takatsa 2024-03-25 12:28:40
A Nagyhétre való tekintettel, ismét letölthetővé teszem Simon Rattle csodálatos, 2010-es Bach Máté passiója felvételét, magyar felirattal. Innen lehet letölteni 1 hétig.
Aki még nem töltött le tőlem, annak egy kis segédlet:

Megnézéshez javasolt VLC használata (akkor a magyar felirat automatikusan indul), és egy jó minőségű fejhallgató, vagy hangrendszer használata.
(Lesz még egy új meglepetésem Nagyhétre, remélem, hogy csütörtökre vagy péntekre elkészülök vele.)

1181 takatsa 2024-03-22 15:30:51
Talán kicsit furcsán hangzik, de én az előzőleg közzétett Aranykakast - Rimszkij-Korszakov utolsó operáját - csak előtanulmánynak szántam, hiszen az Aranykakas nem élete főműve, csak amolyan furcsán ironikus-fájdalmas hattyúdalféle, de arra pontosan jó volt, hogy szokjam ezt a sajátos stílust, amely a szerzőt nemcsak a nyugati zenétől, hanem orosz kortársaitól is megkülönböztette. De most jöjjön Rimszkij-Korszakov utolsó előtti operája, a nagy mű, amelynek már a címe is rendkívüli: Legenda a láthatatlan Kityezs városáról és Fevronyija leányról. Egy cím legyen frappáns, könnyen megjegyezhető, tanítják az okosok. Valami olyasmi, mint a Rigoletto, vagy a Turandot. Hát, ez a cím nem ilyen. Eredetileg így hangzik: Сказание о невидимом граде Китеже и деве Февронии, de írhatjuk bármilyen más nyelven is, pl. angolul: The Legend of the Invisible City of Kitezh and the Maiden Fevroniy, elég mellbevágó, így első hallásra. Ízlelgessük ezt a címet, mondjuk el néhányszor magunkban, aztán próbáljuk meg, papír nélkül visszamondani. Nehéz eset, nehéz feladat. És ez csak a cím...

Rimszkij-Korszakovot 1898 óta foglalkoztatta ez a történet, majd 1903-05 között szerezte az élete utolsó darabjának szánt operát. A librettót a zeneszerző kedvenc librettistája Vlagyimir Belszkij írta. A történet alapját az orosz legendárium szent városának, Kityezsnek története szolgáltatta, ebbe vegyítették az ősi oroszország egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő szentjének, a szerelem és házasság védőszentjének, muromi Szent Fevronyijának történetét. (Fevronyija meseszerű legendáját magyarul és oroszul itt olvashatod.) Az elkészült opera előadását egyrészt az 1905-ös orosz polgárháború hátráltatta, másrészt pedig a mű újszerűsége, amely a szereplőgárdát szinte megoldhatatlan feladat elé állította. A premierre, csaknem másfél éves györtelmes betanulási időszak után, 1907 február 20-án a Mariinszkij színházban került sor, óriási sikerrel. Egy évvel később mutatták be az operát a Bolsoj színházban. Az első nem oroszországi bemutató Barcelonában, 1926-ban volt, ugyanebben az évben volt a londoni bemutató, Amerikába pedig 1932-ben jutott el az opera.

Bár az az általános vélemény, hogy ez a mű nemcsak Rimszkij-Korszakov legjobb operája, hanem az orosz operairodalom egyik legnagyobb csúcsa, és sokan az orosz Parsifálnak tartják, mégsem vált közkedvelt, és gyakran előadott darabbá. Vallásos tartalma miatt a szovjet időkben egy erősen átdolgozott és megkurtított verzióját játszották, majd az eredeti verziót a rendszerváltás után Gergiev keltette újra életre. A Kirov társulat 1994-es londoni turnéján nagy sikerrel játszották, amelyet a Bregenzi Fesztiválon 1995-ben, Harry Kupfer podukciója követett. Azóta - Oroszországon kívül - szórványosan játsszák, de nem vált a nemzetközi repertoár részévé.

Az opera története rendkívül egyszerű. Oroszországot lerohanják Batu-kán tatárjai (a tatárjárásról nekünk is vannak keserű emlékeink). Lekaszabolják Kis-Kityezs lakóit, majd egy áruló orosz paraszt segítségével, a legendás és elrejtett város, Nagy-Kityezs ellen indulnak. De az áruló hiába vezeti a tatár hordát Nagy-Kityezshez, a tatárok hiába semmisítik meg az orosz sereget, csoda történik: a tó mellett álló város láthatatlanná válik, csak  tükörképe látszik a tó vizében, és a harangjainak zúgása hallatszik. A tatárok megrémülnek, és megfutamodnak. Ez így önmagában egy elég vérszegény történet, és hiányzik belőle a szerelmi szál, amely minden opera fő mozgatórugója: itt jön be szent Fevronyija története, akinek ugyan történelmileg semmi köze sincs a tatárjáráshoz és Kityezs legendájához, de ez a szerzőket cseppet sem zavarja, így az operabeli Fevronyija az első felvonásban egyedül éldegél kedvenc madaraival és vadállataival az erdő közepén. Itt találkozik vele a vadászatban megsebesült és eltévedt herceg, Kityezs uralkodójának a fia. Ha nem is egy szempillantás alatt, de fél órás kérdezz-felelek játék után egymásba szeretnek. Jönnek a vadászok, a herceg elmegy, de előtte megígéri Fevronyijának, hogy hamarosan kérőket küld érte. A második felvonás Kis-Kityezsben játszódik, ahol urak-koldusok-részeg csavargók várják hogy a menyasszony átvonuljon városukon. A köznép lelkendezik, az urak hümmögve tesznek megjegyzéseket Fevronyija alacsony származására, majd lefizetik a részeges Griskát, hogy csapjon botrányt, és szégyenítse meg Fevronyiját. Ez meg is történik, de Fevronyija - egy szenthez méltóan - szeretettel és alázattal viszonyul Griskához, nemes gesztusa persze csak olaj a tűzre. Aztán a kellemetlen szituáció hirtelen megoldódik: a tatárok lerohanják a mit sem sejtő várost, kardélre hánynak mindenkit. Csak Fevronyija marad életben, akit foglyul ejtenek, és Griska, aki áruló lesz, és a tatárokat elvezeti a rejtett városba, Nagy-Kityezsbe. A harmadik felvonás első színében a megszeppent nagy-kityezsi lakókat látjuk, akiknek a tatárok által megvakított Fjodor számol be Kis-Kityezs elestéről, és a várható nagy veszélyről. A lakók, uralkodójukkal együtt imával fordulnak Istenhez és Szűz Máriához, hogy védje meg, rejtse el városukat. A férfiak harcba indulnak, hogy életük árán megvédjék a várost, az asszonyok pedig Isten akaratában megnyugodva készülnek a halálra. A második színben a tatár tábort látjuk, azt követően, hogy győzedelmeskedtek, és kardélre hányták Nagy-Kityezs seregét, megölve a sereget vezető hercegfit is. A hír hallatán Fevronyija megsiratja vőlegényét. A két tatár vezér összevész Fevronyiján, megvívnak érte, majd a győztes és az egész tatár tábor álomba szenderül, várva a holnapi napra, Nagy-Kityezs elfoglalására. Fevronyija a megkötözött Griskát kiszabadítja, és együtt megszöknek. A tatárok reggel felébrednek, de Nagy-Kityezsnek csak a tükörképét látják a tóban, és harangjainak zúgását hallják. A csoda miatt inukba száll a bátorságuk és eliszkolnak. A negyedik felvonásban a szökésben levő, de halálosan fáradt Fevronyija nem tud tovább menni, és a halálba szenderül. Griska pedig az önvádtól marcangolva megőrül, és elszalad. A haldokló Fevronyija csodálatos álmot lát, Nagy-Kityezsbe, a Mennyei Jeruzsálembe jut, ahol halott vőlegénye várja, és végre összeházasodnak.

Ez a történet, erről szól az opera: véres harc-ármány-beteljesületlen szerelem-halál. Ha ennyi lenne, akkor léphetnénk is tovább, hiszen ebben nincs semmi érdekesség vagy újdonság, erről szól minden romantikus opera. Persze a kérdés ott motoszkál: miért veszkölődött ennyit Rimszkij-Korszakov ezzel a művel, amit utolsó operájának, élete, művészete összegzésének szánt? Vajon mit akart az utolsó szó jogán elmondani nekünk, a világnak, és a jövőnek? Valóban erről szól ez az opera? Ha belenézünk a videókba valóban ez látható, de ez az opera nem a láthatóról szól - olvassunk csak újra bele a címbe - hanem a láthatatlanról. A láthatatlan városról, nem arról, amelyben élünk, hanem arról, ami bennünk él, és a láthatatlan emberről, nem arról, ami látszik belőlünk, hanem arról, ami a lényegünk. Arról a láthatatlan, megfoghatatlan, leírhatatlan dologról, amelyben "benne élünk, mozgunk és létezünk", és amely bennünk van és mindenben ott van, a mindenségben és a parányban, a kezdetben és a végben, a változatlanban és a folyton megújulóban, a mindenki által sejtett nagy titokban, abban, akit-amit nem tudunk, nem szabad, és nem lehet nevén nevezni. Ezt a láthatatlant egyedül a zene tudja megszólítani, és erről a láthatatlanról egyedül a zene tud beszélni, azon az ősi, elfeledett és elveszett nyelven, amelyet élete végére Rimszkij-Korszakov megtalált. 

Rimszkij-Korszakov zenéje nem nyugati zene, és nem is Csajkovszkij zenéje, aki operái színesítésére népi- vagy népies zenei motívumokat használt, hanem valami egészen más zene, amelynek fundamentumát egyrészt az ősi, valahonnan az idők hajnaláról derengő szláv népi zene, valamint a kora-középkori pravoszláv egyházi zene képezi, összekapaszkodva, egymástól elválaszthatatlan szimbiózisban. Ez egy időtlen - időn kívüli, egyszerre ősi és modern zene, amely nemcsak a kortárs publikumot ejtette rabul (Prokofjev egymást követőn négy előadást nézett végig), hanem minket is megígéz. Műfaját tekintve pedig szinte besorolhatatlan, egyszerre opera, oratórium, ima, és szimfónikus zene: ZENE, a szó legszorosabb és legtágabb értelmében.

Kityezs az orosz Parsifal, állítják sokan. Az biztos, hogy Rimszkij-Korszakovra nagy hatással volt Wagner zenéje, és operájában tudatosan használ wagneri elemeket is. Maga az alapvetően misztikus-vallásos filozófiai téma is egymáshoz rokonítja a két művet. Ugyanakkor élesen megmutatkozik a különbség is: a schopenhaueri és tolsztoji filozófia közötti kibékíthetetlen ellentét. A két opera főszereplője, Parsifal és Fevronyija is "szent együgyű". De amíg Parsifal együgyűsége a tudás hiányából (még a nevét sem tudja) ered, addig Fevronyijáé a mindentudásból táplálkozik. Abból a paradicsomi mindentudásból, amely minden teremtett lénybe bele van programozva, és amely az Istentől átitatott egységes és szépséges univerzumból fakad. Parsifal egy olyan világban él, amelyet Isten elhagyott, ahol a megváltás érvényét vesztette, és az ember elveszetten bolyong ebben a céját és megújító erejét vesztett világban, ahol csak saját magára számíthat, önerőből kell felépítenie magát, és valamiféle segéd-megváltóként legyőzni a káoszt, visszaállítani a rendet, újra megtalálni az Istent. Ezzel szemben Fevronyija nem keresi az Istent, mint Kundry vagy Parsifal, hiszen Isten nem halt meg, nem veszett el, nem hagyta magára az embert. Isten mindenhol jelen van, nem kell őt keresni, mert ő keres téged: "Ádám, hol vagy? - teszi fel a kérdést napról napra, mindannyiunknak. A részvét, az együttérzés, a megváltás mindkét műnek központi mondanivalója, de tartalmában nem azonos. Az emberi együttérzésnek, szeretetnek megbocsátásnak vannak határai, éppen ezért Parsifal világában végérvényesen reményt lehet veszíteni, el lehet bukni, el lehet pusztulni, el lehet kárhozni. Ezzel szemben a láthatatlan Kityezsben a remény sohasem hal meg, lehetsz áruló, elkövetheted a legsúlyosabb bűnöket, a visszaút akkor sincs elzárva előled.  "Térj meg, és Isten megbocsát neked. És amit nem lehet megbocsátani, azt az irgalmas Isten elfelejti." - Ez talán az opera legszebb, és számunkra is legvigasztalóbb gondolata.

Igaz, hogy ritkán játsszák ezt az operát, de azért találtam két felvételt, amit szívesen megosztok veletek. 
Az első ajánlatom a Cagliari Operaházban, 2011-ben készült DVD felvétel. Elárulom, nekem ez a kedvenc felvételem. Előzőleg azt sem tudtam, hogy Cagliariban van operaház (persze melyik olasz városban nincsen?), és akkor itt van ez a zenekar és kórus, akik stílusosan, autentikusan, megejtő szépséggel és mélységgel szólaltatják meg ezt a rendkívüli operát. Persze rajtuk kívül szinte mindenki orosz, élükön Alexander Vedernikov karmesterrel, aki a Bolsoj igazgatója volt hosszú évekig. Az énekesek fantasztikusak, külön kiemelném Tatjana Monogarovát Fevronyija szerepében, egészen bámulatos és megrendítő az alakítása. Még három énekes emelkedik ki az előadói gárdából: Mikhail Gubsky (Griska), Mikhail Kazakov (Jurij herceg), Marika Gulordava (lapp ifjú), de a többi énekes is nagyon jó, egyedül a fiatal herceg (Vitaly Panfilov) nyújt halványabb teljesítményt. A díszletek visszafogottak, az inkább statikus előadás a lelki történésekre helyezi a hangsúlyt, illetve arra irányítja a figyelmet. A híres litván rendező, Marius Nekrošius rendezte az előadást.
A másik előadás, amit hoztam, A Dutch National Opera 2012-es felvétele. Ezt a felvételt az Amazonról szereztem be - potom pénzért - bluray formátumban, és az átalakításkor mindkét eredeti hangsávnak megkegyelmeztem, így eredeti hangminőségben élvezhetitek majd a sztereo illetve a surround változatot. (ennek persze az az ára, hogy kissé terjedelmesebbek a fájlok). És ahogyan az lenni szokott, technikailag ez a felvétel egészen kiváló, ugyanakkor az opera megvalósítása - szerintem - nem éri el a Cagliari előadás színvonalát. Egyrészt az énekesek összességükben gyengébbek, különösen a Griskát játszó John Daszak. Üdítő kivétel a fiatal herceget alakító Maxim Aksenov, aki nemcsak jó hangú, hanem sármos énekes is. A karmester Marc Albrecht, jól szól a zenekar meg általában a kórus is, csak valahogyan nem elég "oroszos". Persze nem ez a legnagyobb probléma, hanem a rendezés, amelyet a hírneves Dmitrij Csernyakov jegyez. A rendezés a történetre helyezi a hangsúlyt, egy olyan Fevrovnyijára, aki nem is az erdőben született, hanem a külvilág elől oda menekült, ahol aztán az ifjú herceggel egy Romeo és Júlia-szerű történet bontakozik ki. Erre a rendező meg is találta a megfelelő szereplőket (Szvetlana Ignatovics, Maxim Aksenov), akik valóban szép és bájos, romantikus párt alkotnak, csak ez a történet nem erről szól. A figyelem a lélekről a testre vándorol, de a történet elég soványka, amit színes díszletekkel, vödörnyi vérrel, túlmozgásos színészi játékkal, vihogással, ordítozással nemigen lehet felturbózni. Persze ez a zene még ebben a közegben is él, és élni akar, így  több esetben, egészen váratlanul megkapóan szép megoldásoknak lehetünk tanúi, és az utolsó felvonás egészen varázslatos.  Éppen ezért érdemes letölteni és végignézni ezt a változatot is, és örülni annak, hogy ennek a ritkán előadott operának két szép megvalósítása is elérhető.

A két, magyar felirattal is rendelkező teljes előadás letöltési linkjeit tőlem kérhetitek magánban, 3 héten keresztül.

1180 takatsa 2024-03-22 06:59:58 [Válasz erre: 1179 lento_barbaro 2024-03-21 23:35:32]
Kedves Lento Barbaro, köszönöm a visszajelzést, és örülök, hogy tetszett ez a nem mindennapi opera. Nemsokára megismerheted az igazi Rimszkij-Korszakovot. Remélem, hogy ez még nagyobb meglepetés lesz számodra:)

1179 lento_barbaro 2024-03-21 23:35:32 [Válasz erre: 1171 takatsa 2024-03-06 17:04:23]

Köszönöm, Takatsa! Ez a Mariinszkij-féle Aranykakas különleges, üdítő élmény volt. Mese, népszínmű, dráma, szatíra egyben. Egyáltalán, nekem RK eddig csak a Seherezádé volt, operát nem hallottam tőle. Találóan írtad, a színpadkép olyan, mintha képeskönyv elevenedne meg. Kortalan, absztrakt jelmezek, de semmi rendezői terror, vasmunkások, csövesek, hippik nélkül – Európa nyugati haladó (értsd progresszív) felén ilyen retrográd dolgot már nem lehetne előadni.

Az énekesek színészi játéka tökély. Megdöbbentett, hogy szinte az összes szereplő túlénekelte a zenekart, a kakas hangja úgy szólt, mint egy sziréna.

Én is csodálkoztam, hogy milyen sok gyerek volt a nézőtéren. Látványos mese volt, de szerintem sem gyerekeknek való. Jól mulattam a végén, ahogy az istenadta nép fogadta királyuk halálát. Ugyan rosszkedvében ütött-vágott, megalázott minket, de azért nagyon szerettük! Déja vu.

Nem csodálom, hogy a cenzúra nem engedte előadni.


1178 takatsa 2024-03-21 13:41:50
Hamarosan...          2  

1177 takatsa 2024-03-20 21:08:34 [Válasz erre: 1174 Klára 2024-03-20 13:08:25]
Köszönöm ezt a pazar összefoglalót, megvallom, olyan dolgokat is észrevettél az előadásokban, amelyek nekem elkerülték a figyelmemet. Kár, hogy a szláv évadba nem csúszott be legalább egy Rimszkij-Korszakov opera, kedvcsinálónak hamarosan egy másik művével folytatom. :)

1176 Klára 2024-03-20 15:03:00 [Válasz erre: 1175 Búbánat 2024-03-20 13:50:07]
Pazar szereposztás, csodálatos énekesek. És szép emlékek!

1175 Búbánat 2024-03-20 13:50:07 [Válasz erre: 1171 takatsa 2024-03-06 17:04:23]

Csak kiegészítésül említem meg, hogy a Kossuth Rádió 1968. november 15-én élő adásban közvetítette Az aranykakas című Rimszkij-Korszakov-opera magyarországi bemutatóját az Erkel Színházból.

Az opera szövegét, Romhányi József fordította. Vezényelt: Komor Vilmos. Km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Németh Amadé) Rendező: Békés András

A premier-előadás (első) szereposztása volt:

Dodon cár – Melis György

Gyidon herceg és Afron herceg, a fiai – Karizs Béla és Bordás György

Polkan, hadvezér – Várhelyi Endre

Amelfa, dajka – Barlay Zsuzsa

Asztrológus – Réti József

Semaha királynője – Ágai Karola

Az aranykakas – Kovács Eszter

Feltehetően a Rádió hangarchívuma őrzi az élő előadás hangfelvételét.


1174 Klára 2024-03-20 13:08:25 [Válasz erre: 1171 takatsa 2024-03-06 17:04:23]

Percekig néztem a Mariinszkij Színház Aranykakas előadásának felvételét, csodáltam a remek színpadot, pompás színekbe öltöztetett szereplőket, a mozgalmas jeleneteket, mire ráeszméltem, hogy ezek a szereplők nem csak mozognak, de énekelnek is, közben szól a zene és történik valami. Közben dereng valami a múltból, ennek az operának a MÁO-beli réglátott előadásának emlékei. Nagyon jó színpadképek, színes forgatag, komplett mesevilág, szinte gyerekekre tervezve. Bár, a 2. felvonás Semaha királynőjének megjelenése után bizonyos életkornál fiatalabb csemeték jelenléte nem igazán kívánatos!

Végignézve az operát, felmerül a kérdés? Valóban gyerekeknek, csak gyerekeknek szól?! A mindenkori népmesei tanulságok a jó és rossz harcáról itt is jelen vannak! A jóságos öreg király, aki kivégezteti fiait, zsarnoki elnyomásban tartja népét, megöli az asztrológust, aki adott szavára figyelmezteti? Vagy a királynő, aki csábos, csábító szépség, de gúnyolódó némber és gonosz fúria egy személyben?!

Érdekes megoldás, ahogyan a dajka –mintegy görög kórus szerepét betöltve –az első és a harmadik felvonásban kommentálja az eseményeket.

Nagyon jó énekesek – mondhatni, énekes-színészek. Az énekkar, a zenekar is, és az egyes balettbetétek, táncjelenetek látványosak,  Dodon, az öreg király, két semmittevő, semmire kellő fia, akik az étellel-itallal bőven ellátott várba zárkózva várnák meg, míg a betörő ellenség felperzseli a vidéket – kabarészerű jelenetek. Az asztrológus ajándékát, a veszélyre figyelmeztető – fiatal lány szerepében megnyilvánuló - Aranykakast hitetlenkedve fogadják, de miután próbát tesznek vele, maradhat.  Az első riasztásra a király a semmirekellő, mihaszna fiait küldi a harctérre, de a második riasztásra a táncra perdülő emberek búcsúztatása mellett már ő is csatába száll.

A csatatéri jelenetben az eddigi vidámság kissé borúsra fordul, az öreg király halott fiai teteme felett kesereg,  akik „kikoptak mellőle”.  Csak a történet későbbi szakaszában derül ki, hogy a király végeztette ki őket, tehát nem is olyan jóságos. Döntő pillanat az ismeretlen sátor felfedezése, melyből egy csodálatos fiatal nő bukkan elő, Semaha királynője. A felvonás további része, mintegy félórás szünet nélküli jelenlétével az övé. Varázslatos énekével, mozdulataival. táncával elbűvöli az öreg királyt, de a többieket is. A szép csábító, a nem csak jóindulattal felruházott démon egyszerre van jelen Aida Garrifulina feledhetetlen alakításában. Ahogyan elbűvöli, megbűvöli, majd megtáncoltatja nem csak az öreg királyt, de valamennyi jelenlévőt, még az Aranykakast is, az fantasztikus. Kivétel Polkan, a katona, aki sokáig ellenáll a csábításnak. De sokat sejtető Semaha és Polkan jelenete, amelyben nem egyértelmű, végül is ki kit bűvölt el? Semala leveszi a rangjelző csillagot a katona uniformisáról, saját ruhájára tűzi és azon viseli. Garrifulina nem csak énekesként, de színészi alakításban is remekel! A táncba belefáradt király mindenét felajánlja a csábító szépségnek.

A nép kiváncsian várja haza a győztes sereget, és a királyt. A királyfiak kivégzésének és saját kiszolgáltatottságuknak híre kissé csökkenti a lelkesedést, de kötelességszerűen tánccal és az érkező emberek, állatok megcsodálásával várják a király és kíséretét. A köszöntő ének szövege (előtted csúszunk és mászunk) sokat elárul a nép és az uralkodó kapcsolatáról. A mesének vannak jó és kevésbé jó fordulatai.. Megjelenik a rég nem látott asztrológus, és az adott szó komolyságára hivatkozva – tudniillik, hogy egyetlen kívánságát teljesíteni fogja – Semaha királynőt kéri tőle.  A király ezt megtagadja, megöli az asztrológust, erre az Aranykakas megöli a királyt. A csodaszép Semaha királynő sötét alakja is megmutatkozik, gúnyolja, becsmérli a megölt embert, de a királyt is, majd annak megölése után hirtelen eltűnik. A Semaha királynő alakjává átalakuló Aranykakas követi őt. A nép siratókórusában a király jóságát és gonoszságát is felemlegetik. Mese felnőtteknek?

Epilógus: Megjelenik a feltámadt asztrológus, elmondja, hogy csak ő és a királynő volt élő ember, a többi mese, szellemek. De feltűnik mellette valaki, aki magára veszi az Aranykakas alakját, és együtt mennek el.  Tehát a mese örök!

 

A lyoni előadás felvételét kétszer indítottam el. Először azt hittem, a letöltés rosszul sikerült. Szürke, sivár, színtelen szinpadkép és alakok, csak az énekesek bőrének halovány rózsaszínje utalt arra, hogy nem fekete-fehér, illetve inkább szürke-fehér filmet látok. A rendezői koncepció egyelőre nem felel meg a mesés történetnek. A bokrok között futkosó, ingre-gatyára vetkezett (bocsánat – trikóban, nadrágban) de koronát viselő, karddal hadakozó király inkább nevetséges, mint hősies. A kopasz fán félcsupasz férfialakban kukorékoló Aranykakas sem igazán felel meg a szóhoz kapcsolódó jelentéstartalomnak! A történések folyamán meg-megjelenő „nép” hasonló öltözéket visel.  A csatába induló király lova, a háromkerekű tricikli lófejjel és csontváz elemekkel felszerelve inkább humoros, mint félelmetes.

A csatamezőn a király egymaga búsong a veszteség felett, ahogyan a nép nem volt folyamatosan jelen, most a sereg hiányzik. „Az uralkodó mindig magányos”? Semmidíszlet, semmi figyelemfelkeltő, csak a zene, a csodálatos zene, csodálatos énekesek! A királynő alakítója, Nina Minasyan csodálatosan énekel, és a ruhája módfelett izgató, de más semmi.

Nagyon jó felvétel, csodás énekkar, zenekar, és kimagaslóan jó énekesek. Ezt az előadást nézve  támadt egy eretnek gondolatom: össze kellene hozni a kettőt egymással, nézni a Mariinskij felvételt és közben hallgatni a  lyoni hangokat! (Ez megfordult a fejemben a bécsi teljesen eszköztelen, a kórust is a színfalak mögé elrejtő Turandot előadás kapcsán is. Az operához, mint zenés színházhoz, hozzá tartozik a látvány is!)

Ez a beszámoló kicsit hosszabb a szokványosnál, de talán valaki elolvassa és kedvet kap a megtekintéshez is!


1173 takatsa 2024-03-14 08:18:00 [Válasz erre: 1172 Klára 2024-03-13 11:01:15]
Kedves Klára, örülök, hogy tetszett, hiszen nincs annál nagyobb öröm, mintha megoszthatom másokkal az örömöm.
Hogy mit gondolna egy mai kamasz erről a történetről? Ez egy jó kérdés, és én optimista vagyok: az emberi lélek változatlan, biztosan a mai kamaszt is megérintené, ha találkozna ezzel a történettel. A baj, a tragédia az, hogy nem fog találkozni vele, esélye sincsen a találkozásra. Mert manapság - nemcsak a kamaszok, hanem mindnyájan - egy egyre erősödő fehér zajban élünk, amely folyamatosan bombázza az összes érztékszervünket, és elnyom minden egyebet, így esély sincsen arra, hogy elérjen hozzá egy ilyen üzenet. Amikor mi gimisek voltunk, akkor még a csend dominált, és ebben a csendben meghallottunk sokmindent. Akkoriban még szombaton is volt tanítás, de csak délig, és ebéd után áttódultunk az gimi közelében levő lepukkant moziba, mert kezdődött a filmklub, amit egy lelkes tanár-házaspár vezetett. És kb 10 perces bevezető után jött a film, olyan filmek, amiket nemigen láttunk más moziban vagy a TV-ben. Egerek és emberek, Öreg halálsz, Édentől keletre, Egy nyáron át táncolt, Unokafivérek, Szűzforrás, A nap vége, Marat halála, és még sorolhatnám...
Valami ilyesmire gondoltam én is, filmklubra - operaklubra, ritkán játszott, kevéssé ismert, régmúlt és kortárs operákra, látni-hallgatni-gondolkodni-beszélgetni való videókra, de mindent elnyom a fehér zaj.

1172 Klára 2024-03-13 11:01:15 [Válasz erre: 1169 takatsa 2024-02-26 12:36:14]
A görög és /illetve a római történelem és irodalom rengeteg, részben valós, részben regéken és mondákon alapuló történetet tartalmaz, bőven lehet búvárkodni, és néha a mai életre is alkalmazható tanulságot levonni belőle. (vagy szembesülni avval, hogy az eltelt évek, évszázadok során egyes dolgok, cselekedetek, tulajdonságok megítélése mennyire megváltozott.) Már a gimiben a latin órákon ámulva olvastuk a verses, vagy szöveges anyagokat, sokszor a történelem könyvet már elő sem kellett venni, elég volt az irodalmi ismereteket felidézni. Személyes élményem, mikor Édesapával versenyeztünk, ki tud több részletet idézni pl. az Aeneis-ből, vagy Ovidius-tól, melyeket ő sok-sok évvel korábban, még a világháború előtt, szintén a gimnáziumban tanult, de a memoriterek az ő fejében is megmaradtak. (nem egyszer ő nyert!) Érdekes volt kamaszként szembesülni a ténnyel, hogy az ókori szemelvényekben megjelenő emberek és a körülöttük, velük történt események mennyire más megvilágításban jelentek meg az 1930-as évek fiataljainak gondolataiban, felfogásában, mint pl. az 1960-as évek hasonló korú nebulóinak megítélésében. Tovább folytatva a sort, mit gondolhat (gondolhatna) egy mai tinédzser Lucretiáról, aki öngyilkosságot követ el, mert nem tudja feldolgozni az őt ért gyalázatot?  Megértené, sajnálná, vagy jót nevetne rajta? Lehet, hogy többek között a megváltozott értékítélet is szerepe játszott abban, hogy ez a opera nem érte el más Britten operák sikerét.
Nekem az 1987-es előadás jobban tetszett, személyesebbnek, intimebbnek és hihetőbbnek tűnt. A Glyndebourne-i sem rossz, örömmel fedeztem fel a Hamlet-ben látott   Allan Clayton-t az egyszemélyes férfikórus szerepében, illetve a korábban látott Britten operák egyes énekeseit. Szép élmény volt, köszönet érte!


1171 takatsa 2024-03-06 17:04:23
A Földön él-e olyan ember, aki még nem hallotta a Dongót? Aligha. Hiszen a Dongó nemcsak a koncerttermek bravúr-ráadásszáma, hanem befurakodott a reklámok világába, a videoklipekbe, elárasztotta az internetet és mobilok csengőhangjaként is gyakran megszólal. Azt, hogy ki írta ezt a zenét, már nem tudják ennyien, és azt még kevesebben, hogy valójában ez a zeneszerző ki is volt, és milyen óriási műveket alkotott. Pedig ez a Rimszkij-Korszakov egy meglehetősen érdekes és fura fickó volt. Mondhatnánk, hogy ősi orosz nemesi családba született, hiszen még a neve is olyan előkelő: a "Rimszkij" rómait jelent, utalva arra, hogy a ködös múltba vesző ősök a valamikori Szent Római Birodalom területéről, cseh földről származtak, ráadásul Iván bácsi, a család leghíresebb-hírhedtebb tagja, egyenesen Nagy Katalin cárnő szeretője volt. Persze a nemesi címeren található néhány apró fekete foltocska is, hiszen a kis Nyikolaj édesapja és édesanyja is zabigyerek volt. Ez a tény persze cseppet sem zavarta a Korszakov család tagjait, akik viszonylagos jómódban, állami tisztségviselőként élték mindennapjaikat. Nyikolaj Tikhvinben, egy Szentpétervártól 120 mérföldre levő kisvárosban született. A családban nem volt nagy zenei élet, de a kor szellemének megfelelően édesanyja tudott kicsit zongorázni, fiacskáját - néhány helyi tanár mellett - ő tanítgatta. Nyikolaj a családi hagyományoknak megfelelően haditengerésznek készült, így 12 éves korától a szentpétervári Matematikai és Navigációs Tudományok Iskolában tanult, majd 18 éves korától a haditengerészet tisztje lett. Ez a haditengerészeti állás szinte egész életét végigkísérte, így híres zeneszerzőként is tiszti egyenruhában feszített. Ebben az időszakban az irodalom mellett már a zene is érdekelte, és zenei tanulmányokat folytatott Feodor A. Kanille zenetanárnál. Nyikolaj, Kanille révén került kapcsolatba Balakirevvel, az Orosz ötök alapítójával. Balakirev felfigyelt a tehetséges, bár zenei téren teljesen képzetlen fiatalemberre, és szárnyai alá vette, suta kezdeti próbálkozásait taktusonként javítgatta, és az ő irányítása alatt vált Nyikolaj zeneszerzővé. Az Orosz ötök egy elég érdekes társaság volt, akik elutasították a nyugati zenét, és az orosz népdalon és népi hagyományokon alapuló, zene létrehozása volt a céljuk. Mesterüknek Glinkát tekintették, és a Glinka által megkezdett utat akarták folytatni. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az Orosz ötök tagjai - nyugati értelemben véve - képzetlen, jobbára autodidakta zenészek voltak, akik az európai zene alapjaival - pl. az összhangzattannal, ellenponttannal - sem voltak tisztában, így nem esett nekik nagy nehézségbe a nyugati zene elutasítása. Ebbe a körbe csöppent bele Nyikolaj, aki kezdettől kitűnt az ösztönös-zseiniális hangszerelési készségével, és hamarosan az Orosz ötök meghatározó tagjává vált. Itt kell megemlítenünk azt a tényt, hogy jórészt Rimszkij-Korszakov munkásságának köszönhető az, hogy az Orosz ötök zenéje fennmaradt, hiszen ő volt az, aki a későbbiekben rendszerezte, sajtó alá rendezte, hangszerelte és befejezte a műveiket. Rimszkij-Korszakov azonban nemcsak meghatározó alakja volt az Orosz ötöknek, hanem ki is lógott a a sorukból, kezdettől fogva kapcsolatot tartott a nagy ellenféllel, Csajkovszkijjal, és nemcsak figyelemmel kísérte a nyugati zenét, hanem az orosz népi hagyományokon alapuló zenét a nyugati zenével ötvözve egy olyan zenei alapot teremtett, amelyre aztán a XX. század nagy orosz zeneszerzői építkezhettek. Hogyan vált képessé egy autodidakta orosz zeneszerő  arra, hogy megvalósítsa az orosz zene és a nyugati zene szintézisét? Amikor Rimszkij-Korszakovot kinevezték a Szentpétervári konzervatórium tanárának, ahol zeneelméletet is kellett tanítania, akkor döbbent rá arra, hogy zeneelméleti tudása mennyire sekélyes és hiányos. Levelet írt Csajkovszkijnak és tanácsot kért tőle, mit tegyen. Tanulj - válaszolta Csajkovszkij. És Rimszkij-Korszakov megfogadta Csajkovszkij tanácsát, három év szabadságot vett ki, véres-verejtékkel megtanulta a nyugati zeneelméletet, és a szabadsága elteltével olyan tudással érkezett vissza a konzervatóriumba, amely nemcsak a tanításban segítette, hanem zeneszerzését is új, szélesebb és perspektivikusabb pályára állította. Ez persze azt is jelentette, hogy - önhibáján kívül - elhidegült Balakirevtől, és fokozatosan kikerült az Orosz ötök társaságából, bár továbbra is megmaradt munkájuk áldozatos segítőjének.

De most nem kívánok oldalakat írni Rimszkij-Korszakov érdekes, változatos és igencsak tanulságos életútjáról és alkotói pályájáról, hanem gyorsan rátérek élete utolsó operájára, az Aranykakasra. Rimszkij-Korszakov élete utolsó szakaszában szinte csak operákat alkotott. Összesen 16 operát írt, és ezek az operák életének legjelentősebb darabjai. Rimszkij-Korszakov írt néhány történelmi operát is, de jelentősebbek a meseoperái, amelyek varázslatos hangulatúak, és a mesébe burkolva komoly mondanivalót is hordoznak. Bár Rimszkij-Korszakov szinte egész életében a cárhoz hű katonatiszt volt, utolsó éveiben a monarchiából kiábrándult, politikai szempontból megkeseredett ember lett. Ennek okai a csúfos kudarcba fulladt orosz-japán háború, majd az 1905-ös véres forradalmi események voltak. A forradalmi törekvéseket ő is támogatta, és ennek következtében - rövid időre - a Szentpétervári Konzervatórium igazgatói állását is elveszítette. 1906-ban látott hozzá az Aranykakas komponálásához. Az opera alapja Puskin verses meséje, amelyből Vlagyimir Belszkij írta a librettót. Az opera egy lusta, magatehetetlen, kéjsóvár, és alattvalóival kegyetlen királyról szól, aki alkalmatlansága miatt teljesen nevetségessé válik, elveszítve a királyságát, és végül az életét is. A súlyos és keserű mondanivaló ellenére ez az opera egy szépséges és színes mese is, változatos, finom és egzotikus zenével, amely egyszerre vidám, humoros, szatírikus, szarkasztikus és tragikus. Az opera kevesebb, mint egy év alatt elkészült, de aztán a cenzúra közbeszólt, és szegény Rimszkij-Korszakov, adddig-addig irogatta át az operát, amíg 1908-ban meg nem halt, így az 1909. október 7-i moszkvai bemutatót már nem érhette meg. Az opera igencsak sikeres volt, a londoni és  párizsi premier után 1918-ban a MET-ben is bemutatták, ahol 1945-ig repertoáron is maradt. 

Az Aranykakas Rimszkij-Korszakov egyetlen operája, amelyet az Operaház saját előadásban bemutatott, ráadásul kettős szereposztásban, olyan szereplőkkel, mint Melis György, Karizs Béla, Réti József, Ágai Karola, Radnai György, Begányi Ferenc, Korondy György. A premier 1968. november 15-én volt, és egy év alatt öszesen 20 alkalommal játszották. Az Operaház vezetése és a rendező Békés András feltehetően bizonytalan volt a sikerben, ezért az általuk soványnak vélt tartalmat megtámogatták más zenével is, így pl. a Szadkóból kölcsönvett Hindu dallal, amelyre egy balettszámot kreáltak. Talán nem véletlen, hogy éppen ez a szám, amelyet a fiatal Markó Iván táncolt, aratta a legnagyobb sikert.  55 év távlatából nehéz megmondani, hogy mennyire volt sikeres ez a színrevitel, amelynek igazi jelentőségét - így utólag - az adja, hogy a második szereposztás Semaha királynőjeként 1968. november 16-án először lépett az Operaház színpadára egy ifjú énekesnő: Marton Éva.

Két felvételt hoztam most nektek. Az első egy 2017-es Mariinszkij-színházi felvétel, Gergiev vezénylésével. A főbb szereplők: Andrei Popov, Aida Garifullina, Kira Loginova, Vladislav Sulimsky, Andrei Serov és Elena Vitman. Első megnézésre-meghallgatásra ezt a felvételt javaslom, mert hűen követi az opera történetét, egy káprázatosan színes, vizuálisan szépen és találékonyan megvalósított mese, amelynek a világa, kicsiket és nagyokat egyránt leköti és elvarázsolja. Itt mindenki megkapja a magáét, a gyerekek a szinte képeskönyvszerű csodálatosan megrajzolt mesét, a felnőttek pedig az erotikus szépséget és lelki borzongást. A zenekar és a kórus nagyszerű. Az előadás fénypontja Aida Garifullina Semaha királynőjének alakítása, amely  felülmúlhatatlan. Ő egyszemélyben Kirké és Kalüpszó, az összes szirén és nimfa, tündérkirálynő és boszorka, a csábító, örök Éva, akinek vonzásából - bár szabadulni kívánnál - sohasem menekülhetsz, akit, mint éjjeli pillangót a lámpa, magához édesget, és akibe, mint légy, a légypapírba, beleragadsz-belefulladsz. Az ő alakításában teljesedik ki és kap igazi értelmet Rimzskij-Korszakov zseniális zenéje. 
És akkor itt van a második felvétel, a 2022-es Lyoni Operaház felvétele. A főbb szereplők: Dmitry Ulyanov , Nina Minasyan, Andrey Popov, Margarita Nekrasova, Mischa Schelomianski, Maria Nazarova. Leszögezem: ez egy fantasztikus felvétel, és ami megdöbbentő a számomra, a hangok jobbak, mint a Mariinszkij-féle felvételen. Dodon, az asztrológus és Amelfa feltétlenül, de megkockáztatom: Nina Minasyan is jobb hang, mint Aida Garifullina. De... mindig van egy de, a rendezés... Hiányzik a mese. Díszletek sincsenek, csak egy kopár mező, közepén kiszáradt fával, és ebben a lepusztult környezetben zajlik egy horrotörténet, véres baltával, levágott fejekkel. Persze, ez az opera nemcsak mese, van ebben bőven más is, van benne szarkazmus, van benne tragédia, talán horror is, van benne sokminden, amin hazafelé menet elgondolkozik az ember. De a mesét ne vegyék el tőlem, és a rendező ne mondja meg nekem azt, hogy miről szól ez az opera és mire figyeljek. Hagyja meg az élményt, a rácsodálkozást, a gondolkozást és a megértést nekem, mert ez nemcsak a néző dolga, hanem elidegeníthetetlen joga is. És persze lehet, hogy Minasyan a világ legjobb hangja, de Semaha királynője nemcsak hang, hanem több annál...
Ezt a két nagyszerű felvételt tölthetitek le tőlem három hétig, magyar felirattal, a linket privátban kérjétek.

1170 takatsa 2024-03-05 13:36:22
Hamarosan...     1         

1169 takatsa 2024-02-26 12:36:14
Első nagy szerelmem a történelem. 8 éves koromban találkoztam először vele, amikor családunk barátja, Boronkay Iván, kezembe adta a szinte frissen megjelent (és azóta 14 kiadást megért) könyvét, a Római regék és mondákat. Romulus és Remus, Horatius Cocles, Mucius Scaevola és társai lángra gyújtották képzeletemet. Istenem, micsoda hősök, mennyi harc, mennyi vérfürdő, mennyi fertő. Azóta sem olvastam lebilincselőbb történeteket, és közöttük a legszörnyűbb-legizgalmasabbat: Tarquinius Superbus rémtetteit. Ő, és bájos felesége a történelem nagy őrült-gazembereinek; Caligulának, Nérónak, Hitlernek és Sztálinnak előhírnökei. A könyv több fejezete is foglalkozott ezzel a hírhedt királlyal, köztük a leghátborzongatóbb: "A bűnös út" amelyet félelemtől szűkölve, de gyomorforgató izgalommal újra és újra elolvastam. Ebben a fejezetben az ifjú Tarquinius és felesége, Tullia, meggyilkoltatja Tullia apját, az öreg királyt, akit Róma egyik utcáján, menekülés közben ér a halál. Tullia hazafelé tart kocsijával, amikor kocsisa hirtelen fékez, az úton keresztbe fekvő halott király-apa előtt. "- Nézd, úrnőm... De Tullia rákiáltott a kocsisra: - Hajts, hajts keresztül a holttestén! Úgy hajts, hogy az arcán vágjon át a kerék! A kocsis szót fogadott, és a vér telefröcskölte magát Tulliát is." Mai szemmel újraolvasva a történetet, büszkeség dagasztja a keblemet: mindennemű híresztelés ellenére, az emberiség nem romlik, semmivel sem rosszabb, mint amilyen volt 2500 éve. (Mondjuk jobb sem, de ez már más lapra tartozik.)

Ehhez képest lightos történet Lukrécia esete, akit Sextus, Tarquinius Superbus fia megerőszakolt. Szegény asszony aztán, a kor szokásaihoz híven, szégyenében, és abban való hitében, hogy csak így tudja lemosni magáról a gyalázatot, öngyilkos lett. De ennek a szokványos, szinte mindennapos történetnek váratlan fejleménye lett: a római ifjak, Lukrécia szerencsétlen történetét felhasználva, felkelést szítottak, amelynek nemcsak az lett az eredménye, hogy a Tarquinius családot elkergették, hanem ezzel egy kalap alatt a királyságot is megszüntették. Azóta sok művészt megihletett Lukrécia története, szobrok, festmények születtek, és Shakespeare egy szép elbeszélő költeményt szentelt emlékének.

Britten első operájával, a Peter Grimes-szal zajos sikert ért el, nemcsak London, hanem az egész világ üdvözölte az angol opera feltámadását. Mindenki arra számított, hogy Britten ezen az úton halad tovább, de második operája a Lukrécia meggyalázása (The Rape of Lucretia) alapjaiban és fomabontóan más lett. Britten kamaraoperának nevezi alkotását, amelyet Ronald Duncan librettójára, kamarazenekarra és néhány hangra, kis színpadra tervezett. A címszerepet Kathleen Ferrier számára írta. Az operát először Glyndebourne-ban mutatták be, 1946 július 12-én. Az opera, bár világszerte játszották és manapság is elő-előveszik, sohasem érte el a Peter Grimes vagy a Billy Budd, Albert Herring sikerét. A budapesti Operaházban a 2013-2014-es évadokban, összesen négy alkalommal játszották.

A Lukrécia meggyalázása - mint Britten csaknem mindegyik operája -, zavarbaejtő alkotás. Tulajdonképpen nem is opera, hanem inkább vallási-misztériumjáték. Ebben az operában - mint az ókori görög drámákban - női és férfikar szerepel, amely a színpad és a nézők között állva - a cselekmény külső szemlélőjeként, tanúként és tanúságként, kommentálja az eseményeket. A Lukréciában a férfi- és női kart 1-1 személy testesíti meg. Az, hogy a keresztény hit tanításának szemüvegén át nézik és kommentálják a történetet, értetlenséget váltott ki az akkori és a mai hallgatóságból is. Talán jogosan tehetjük fel a kérdést: mi köze lehet egy ókori történetnek, Lukrécia megerőszakolásának és öngyilkosságának, Krisztus szenvedéstörténetéhez? Hogyan lehet Lukréciát Krisztus előhírnökeként láttatni, és tragédiájából teológiai következtetéseket levonni? Ez az egész vallásos fejtegetés mi célt szolgál, és egyébként is, ki a fenét érdekel ez, amikor a XX. századi szekularizált Angliát a teológiai eszmefuttatások már nem foglalkoztatják, kikopott az emberek hétköznapjaiból a vallás, és csak alig néhányan járnak templomba,  akkor Brittent ez a kérdés vajon miért foglalkoztatja? Az utolsó kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Britten olyan családban nőtt fel, ahol az apa harcosan agnosztikus, az anya pedig mélyen vallásos volt, és ez a kettősség: a hit és az örökös kételkedés határozta meg Britten egész életét. Persze mindnyájunkban benne van ez a kettősség: a hit és a kételkedés, ez emberi létünk alapja. Kinél a hit, kinél a kételkedés az erősebb, és addig tart az ember viszonylagos nyugalma, amíg az erősebb kérdés a gyengébbet elnyomja. Britten életében viszont ez a két kérdés sohasem jutott nyugvópontra: a hit és a kételkedés állandóan gyötörte, és ebből fakadt a magánéletéhez kapcsolódó bűntudata, és folyamatos önigazolási kísérlete.  Ez az önmarcangoló hit és kételkedés hatja át ezt az operát is: hogyan ölt alakot a kísértés, van-e értelme és értéke az emberi szenvedésnek, lemosható-e a bűn mocska, megmentheti-e a világot Krisztus szenvedése, az ember megváltható-e? Hozzánk szól ez az opera, de nagyon sajátos módszerekkel. Én az egészet egy középkori misztériumjátékként képzelem el, háttérben az ókori történettel, és előtérben a kommentelő, két középkori személlyel. Ókor és középkor, hozzánk együttesen szól. És mindez Britten zenéjével, az újjászületett angol operával, amelynek a habarcsa - mint Déva várának Kőmíves Kelemenné -, az angol barokk zene, Purcell.

Két felvételt hoztam nektek.
Az első, amelyet melegen ajánlok, egy 1987-es stúdiófelvétel (Jean Rigby, Anthony Rolfe-Johnson, Kathryn Harries, Russell Smythe, Richard Van Allan, Alan Opie, English National Opera Orchestra; Lionel Friend). Ez egy egészen lenyűgöző, megrázó alkotás, a britteni zene és gondolat tökéletes megvalósítása.
A másik felvétel pedig Glyndeboure-ben készült, 2016-ban (Christine Rice,  Allan Clayton, Kate Royal, Duncan Rock , Matthew Rose; Leo Hussain, London Philharmonic Orchestra). Ez Fiona Shaw ünnepelt rendezése, nagyszerű énekesekkel és zenekarral, csodálatos és minőségi operatőri munkával. Remek beállítások, fény és árnyék, sok mozgás, egy férfi-szépségverseny győztes Tarquinius: minden adott az élvezethez. Talán egyvalami hiányzik belőle: a britteni gondolat.

Mindkét teljes, magyar felirattal ellátott oprafelvétel három hétig kérhető tőlem. Írjatok egy privát üzenetet és máris küldöm a letöltési linkeket.


1168 takatsa 2024-02-25 16:29:43
Hamarosan...
1        2

1167 Klára 2024-02-19 19:05:30 [Válasz erre: 1166 takatsa 2024-02-19 14:31:13]
Szuper! Nagyon köszönöm!

1166 takatsa 2024-02-19 14:31:13
Pikk Dáma kapcsán a régi Lukács Gyöngyire emlékezve, előbányásztam egy régi felvételt, amely innen tölthető le három hétig. Hát igen, a 2000-es évek eleje, mennyivel másabb volt, mint árva jelenkorunk. Saccani...Lukács Gyöngyi...Ulbrich Andrea...Polgár László...

1165 takatsa 2024-02-15 21:29:56
Ma főpróba, szombaton pedig az első előadás, amelyre már minden jegy elkelt. Biztos érdekes, és remélem, hogy jó is lesz az előadás, hiszen a két főszerepben külföldi művészeket látunk majd, ami manapság az Operaház házatáján ritka konstelláció. De mielőtt feltrappolnánk a harmadik emeletre, hallgassuk meg, hogyan adják elő ezt a fantasztikus operát, Csajkovszkij Pikk dámáját a nagyok. Hiszen néhány napja volt a BSO-ban , nem is akármilyen énekesekkel, elég, ha annyit írok, hogy Liza szerepében Asmik Grigoriannal. Grigorian nem is hazudtolta meg önmagát, csodálatosan énekelt, azt hiszem, hogy ezzel az alakítással karrierjének egy újabb csúcsára érkezett. A BSO élő streamben közvetítette az előadást, de aki erről lemaradt, vagy újra látni szeretné, az csöppet se búsuljon. Kedvcsinálónak készítettem egy 3/4 órás kis összefoglalót, amelyet itt láthattok. És, amint majd látjátok, Asmik Grigoriánon kívül is vannak fantasztikus alakítások. Itt van pl. egy óriásnő, egy orosz mezzo, Victoria Karkacseva, akinek, megvallom, a nevét sem hallottam. Hát ez egy bámulatos hangú fiatal énekesnő, hallgassátok, lélegzetelállító! Aztán itt van Borisz Pinkasovics, Jeleckij szerepében. Ez a lágy bariton ideális victim típus, mintha Csajkovszkij alteregója lenne, a legjobb, legokosabb, legsajnálatraméltóbb ember. Urmana egy picit fiatal a grófnőhöz, általában nem ennyire intakt hangú énekes szokta megszólaltatni ezt a szerepet. Csodás a kórus, a zenekar, a fiatal karmester, stb. Azért itt is van egy gyenge láncszem, a Hermant alakító Brandon Jovanovich. Persze nehéz helyzetben van, hiszen az én fülembe Galouzin fészkelte be magát.
Nem szaporítom tovább a szót, aki kíváncsi a teljes előadásra (angol és magyar felirattal), az privátban kérheti tőlem a letöltési linket, három héten keresztül.

1164 takatsa 2024-02-08 16:34:05
Régóta kerülgetem én már ezt az operát, mint macska a forró kását, nyújtom érte a kezemet, aztán ijedten visszarántom, mintha áram csípte volna meg. Ne, ezt még ne, jöjjön inkább valamelyik más Britten. Így aztán jött a Csavar fordul egyet, a Gloriana, a Billy Budd és legutóbb a Halál Velencében. Mi tartott eddig vissza? Hogy őszinte legyek: a félelem.Több fajtája van a félelemnek, és ez a legrosszabb fajta, amikor nem valami konkrétum, hanem egy sötét és homályos talány, a szorongás az alapja. Persze van mögötte rossz élmény, láttam én ezt a művet az Operaházban évtizedekkel ezelőtt, és egyáltalán nem tetszett, bár nem tudtam megfogalmazni, hogy miért: rossz volt az előadás?, rossz volt a mű?, vagy én nem voltam eléggé érett?, bennem maradt valami kínzó hiányérzet. De most, hogy túljutottam Britten utolsó operáján és nemcsak Aschenbach  halt meg sikeresen, hanem vele együtt Thomas Mann és Britten is, egy kicsit megkönnyebbültem, és arra gondoltam: most, hogy Britten halott, jöjjön, aminek jönnie kell. 
Előkészületeket tettem. Letöltöttem és elolvastam a Peter Grimes librettóját. Nem tetszett;  nehézkes, döcögős szöveg, és mennyi, de mennyi mondat, szó és betű, szinte hihetetlen. Hallgattam-nézegettem felvételeket - szakajtónyi van belőlük - ez se jó, az se jó, semelyik sem jó. Úristen, mi lesz ezzel a művel, mi lesz velem? Aztán lassanként apró, pislogó fény gyúlt elmém sötétjében.

Britten 28 éves korában, 1941-ben fogott hozzá a Peter Grimeshez. Akkoriban már sikeres és ismert zeneszerző volt, és Peter Pears-szel - elmenekülve a háborús Európából, az USA-ban éltek. Ott akadt rá egy romantikus elbeszélő költeményre, amelyet George Crabbe még 1810 körül írt. A költemény egyik fejezete szólt Peter Grimes történetéről, amely azonnal megragadta Britten képzeletét. Az eredeti történeten Britten és Pears sokat módosított, a cselekmény a hónapok-évek során szükült és bővült, a történet néhány szereplője távozott, más személyek pedig érkeztek a szerteágazó költemény fejezeteiből, és végső formáját csak évekkel később,  Montagu Slater író segítségével nyerte el. A tulajdonképpeni komponálás, csak ezt követően, 1944-ben vette kezdetét, amikor Britten és társa már újra Angliában élt.  Az eltelt három év sok időnek tűnik egy fiatal zeneszerző életében, de Brittennek ez alatt az idő alatt nagy utat kellett megtennie ahhoz, hogy a Purcell halálával Csipkerózsika-álomba ájult angol operát életre keltse.  Az, hogy Britten ennyi időt tudott szentelni az opera megírására, Serge Koussevitzky karmesternek köszönhető, aki 1000 dollárral támogatta Britten munkáját. A premier 1945 június 7-én volt, az English National Opera jogelődjében, a Sadler's Wells Operában. A kételkedők nem sok jövőt jósoltak a műnek. A témaválasztást sem tartották szerencsésnek. Ugyan kit érdekelne a háborús szenvedés és a győzelmi eufória közepette egy 100 évvel ezelőtti pszichopata halász története? - kérdezték. Másrészt zeneileg sem voltak megelégedve a művel, zavaros, kakofón zenének tartották. A közönség viszont azonnal pajzsra emelte Brittent, üdvözölve a modern angol opera megszületését, és az opera népszerűsége ma is tart, szerte a világban játsszák, sok helyen repertoárdarab. Budapesten 1947 december 22-én volt az opera premierje, 1958-ban majd 1999-ben felújították, utolsó előadása 2002 júniusában volt.

A történet egyszerű. Adott egy angliai halászfalu, az 1800-as években, ahol mindenki teszi a dolgát és jól érzi magát, kivéve egy fiatal halász, Peter Grimes, aki kilóg a közösségből. Inasa halála után, amelyet részben Grimes hanyagsága és meggondolatlansága okozott, vizsgálat indul ellene, felmentik, de a falu továbbra is bűnösnek tartja, gyanakodva és ellenségesen viszonyul hozzá. Egyedül az özvegy tanárnő próbálja segíteni, aki megpróbálja Grimest visszavezetni a közösséghez. Tevékenyen részt vesz abban, hogy új inasa legyen Grimesnek, és szinte védnökséget vállal a kisfiú felett. Grimes viszont nagyon csökönyös, nem hajlandó változni, nem hajlandó kompromisszumra, nem hajlandó gesztusokat tenni a közösségnek, mindent erőből akar megoldani, és rögeszméjévé válik az, hogy az éjjel-nappali halászattal vagyonos emberré válhat, aki a pénzzel tudja majd befogni a pletykálkodó falusiak száját, szép házat tud majd építeni magának, és végezetül,  mint gazdag ember feleségül tudja majd venni az őt segítő tanárnőt. Nem kell-, és nem is tudod megvásárolni a tanárnőt, figyelmezteti Grimest az öreg kapitány: beszélj vele, hozzád megy így is. De Grimes nem hisz a szerelem erejében, számára csak egy érték van, a pénz, amin mindent meg lehet vásárolni, és nem kér az emberek, köztük a tanárnő, Ellen szánalmából. Grimes dacos és kompromisszumot nem tűrő hozzáállása a közösségből egyre nagyobb haragot, végül pedig gyűlölelet vált ki. Grimes mókuskerékbe kerül, egyre vadabbul és céltalanabbul dolgozik, s végül halálba hajszolja új inasát. Az eszelős prédikátor az embereket megvadítja, és a falu apraja-nagyja, kivetkőzve minden emberségéből, vérszomjas fenevadként hajtóvadászatot indít Grimes ellen. A kudarcoktól és a kínzó lelkiismeretfurdalástól félig őrült, emberi mivoltában megsemmisült Grimes számára csak egyetlen lehetőség maradt: csónakjával kivitorlázik a tengerre és vízbe öli magát.

Ez a történet egy igazi görög sorstragédia, amely újra és újra, szinte változatlan formában  történik meg velünk, évezredek óta. Tagozódjál be, állj be a sorba, ne hallatsszon ki a hangod a kórusból, légy a közösségnek hasznos és engedelmes tagja. Erre int, ezt sugallja, mormolja, vagy rosszabb esetben a pofádba ordítja minden közösség, hangyától az emberig: merülj el bennünk, válj eggyé velünk. De az ember nemcsak közösségi- hanem individuális lény is, egyszerre vágyik az önfeladásra és az elszakadásra, és ez az ambivalencia ember-létének egyik alapkonfliktusa. Mindnyájan egyedi lénynek születünk, de aztán kisebb-nagyobb megrázkódtatás árán szocializálódunk, betagozódunk a közösségbe, elfoglaljuk helyünket, és szűk mozgásterünket kihasználva éldegéljük kint is vagyok - bent is vagyok életünket. De minden közösségben akad egy-két ember, aki más, mint mi, a többiek. Aki kikivánkozik, akinek nem jó az akolmeleg, aki különálló és magányos, aki nem tud beilleszkedni, aki szabadulni vágyik, aki öntörvényű, akire nem vonatkoznak a szabályok. Ő más. Más, mint mi vagyunk. Más a haja- szeme- bőre színe, más az öltözete, más a beszédmódja, mások a gondolatai, más a szerelme, más az istene. Nem közénk való. Mit tehet ez a másmilyen? Egyik kézenfekvő lehetőség a menekülés. Ezt javasolja Grimesnek is az öreg kapitány. Menekülj, hagyj magad mögött mindent. Könnyű ezt mondani, de nagyon nehéz megtenni. Elhagyni a szülőföldet, a gyerekkort, a munkát-hivatást, a nyelvet, nehéz mindenből kiszakadni, nem is mindig lehetséges. A másik lehetőség: harcolj. Legyél náluk erősebb, nőj föléjük, legyél gazdag, tömd le torkukon a saját igazadat. Van harmadik lehetőség is: hódolj be, alázkodj meg, kérj bocsánatot, kolduld be a közösség kegyeibe magad, hátha befogadnak. A három lehetőség közül melyik a jó választás, melyik a helyes stratégia? Én úgy gondolom, hogy csak az első verziónak van némi realitása. A másik két választási lehetőség eleve kudarcra van ítélve. Egymagad nem tudsz szembeszállni, nem tudsz győzedelmeskedni a tömegen, ez lehetetlen. De az önfeladás, a meghunyászkodás stratégiája sem vezet célra, nem számíthatsz irgalomra. Ha csirke vagy, akkor a társaid halálra csipkednek, ha ember vagy, akkor megaláz, megtipor, keresztre feszít a tömeg. Grimes nem rokonszenves, egy agresszív, kötekedő, keményfejű alak, a falu tagjai pedig inkább jók, mint rosszak, olyanok, mint mindenki más, mint amilyenek mi is vagyunk. De ha az egyén betagozódik egy közösségbe, akkor felszabadul-feloldódik benne, megszűnik az egyéni felelőssége. És a közösség erős, célirányos, kegyetlen, legyen az hangyaboly, farkasfalka, vagy ember. Ez a szokványos történet játszódik le a műben, pontosan úgy, mint ezer éve, vagy napjainkban, vagy (ha lesz egyáltalán) a jövőben. Forog a kerék, nincs hepiend, nincs katarzis, hogyan is lehetne? Az ember ilyen.

És milyen ez a zene? Angol. Britten tette nem több, nem kevesebb: egymaga megalkotta az angol nemzeti operát. Mert ahogyan Csajkovszkij zenéje letagadhatatlanul orosz, Wagneré német, Berliozé francia, Gershwiné amerikai, úgy a Peter Grimes egy angol nemzeti opera. Britten friss, változatos és újszerű zenéje egyértelműen az angol nemzeti hagyományokra épül, amelynek legnagyszerűbb bizonyítékai a kórus-tételek. Ezek az általában vidám, lüktető ritmusú népi rigmusokra épülő, látszólag könnyed kórusok, mint amilyen az "Old Joe" is nemcsak a feszültséget oldva ajándékozzák meg néhány vidám perccel a közönséget, hanem egyben a cselekmény motorjaként is szolgálnak. Ember legyen a talpán az a nem angol anyanyelvű kórus, aki autentikusan tudja megszólaltatni ezeket  a darabokat. Mint majd láthatjuk, a Scala kórusának egyáltalán nem sikerül ezt a feladatot abszolválnia. A népi motívumokkal ötvözött modern zene, ez az opera felépítménye, egy csipetnyi amerikai musicallal fűszerezve, és ez a zene áll az erős alapzaton: az angol barokkon. És aztán egy-egy ihletett pillanatban felfeslik a zenei szövet, a mélységből különös hangok törnek a felszínre: maga Purcell énekel. Igen, Britten megtalálta azt, ami elveszett, ezt mutatja fel nekünk, ettől válik ez a zene felejthetetlenné. És persze ott vannak a közjátékok, ezek az önállóan is életképes miniatűr szimfonikus költemények. Két és fél órás zenei tobzódás, ez a Peter Grimes.

Ez egy népszerű, sokszor- és sok helyen játszott opera, rengeteg felvétel van belőle. Ahogyan elkezdtem nézegetni őket, az újabbakon kezdve, az volt az érzésem, hogy egyik felvétel rosszabb, mint a másik. Arra a számomra váratlan felismerésre jutottam, hogy minél régebbi egy felvétel, annál jobb. Így jutottam el a számomra fellelhető legrégibb videóig, egy 1969-ben készült felvételig, amelyet maga Britten vezényel, és a főbb szerepeket Peter Pears, Heather Harper, Bryan Drake és Elizabeth Bainbridge énekli. Ez egy technikailag is kiváló hang- és képminőségű, autentikus felvétel. Britten ezt az operát Peter Pears hangjára írta, és Pears elképesztően jó hangi állapotban énekel, Harper pedig talán a valaha volt legjobb Ellen, aki szólamát megejtő egyszerűséggel és éteri tisztasággal énekli. Az összes szereplő elsőrangú, és a kórusok fenomenálisak. Én ezt a felvételt ajánlom tiszta szívvel mindenkinek. Másodikként szintén egy Covent Garden előadásáról készült felvételt ajánlok, az 1981-est, amelyet Colin Davis vezényel, Grimes szerepében John Vickers hallható. Hellent az előző felvételhez hasonlóan Harper személyesíti meg, de a 12 évvel azelőtti produkcióhoz képest sajnos már rosszabb hangi állapotban. Vickersnek ez egy emblematikus szerepe, Peter Pearsnél sokkal szenvedélyesebben, helyenként szélsőségesen formálja meg Peter Grimest. Függetlenül attól, hogy Brittennek egyáltalán nem tetszett Vickers előadása, érdemes megnézni ezt a felvételt, különösen Vickers szívszorító utolsó monológját. Sajnos ez a videó elég rossz minőségű (a hangja jó), mert elakadt valahol a tengeren az USA-ból rendelt DVD-m, így csak egy rossz kópiát tudtam felhasználni a feliratozásra. Ha viszont megérkezik a DVD, akkor az ezt igénylőknek el fogom küldeni a javított változatot is. A harmadik felvétel, amit figyelmetekbe ajánlok, az 1994-es English National Opera felvétele, Philip Langridge főszereplésével, a dirigens David Atherton. Langridge előadása rendkívül szuggesztív, de maga az előadás - szerintem - nem éri el az előző két felvétel színvonalát. És végül egy modern rendezésű előadást hoztam nektek, a La Scala 2012-es felvételét, ahol John Graham-Hall a főszereplő és a fiatal karmester, Robin Ticciati vezényli a Scala zenekarát és kórusát. Akiért érdemes ezt a felvételt is megnézni, az Susan Gritton, Ellen szerepében. Ez az előadás amúgy bizonyítéka annak, hogy egy úgynevezett modern rendezés (ahol pl. Graham-Hall feltehetően azt a zseniális instrukciót kapta, hogy éneklés alatt rágózzon) mennyire tönkre tud tenni egy jobb sorsra érdemes előadást, másrészt bizonyítja azt is, hogy bizony a világ egyik legjobb operakórusán is kifoghat az angol szöveg és Britten furfangos kottája.

Régóta foglalkoztat a gondolat, és most, egy kedves fórumtársunkkal folytatott magán-levelezésem rádöbbentett arra, hogy talán nem a legjobb ötlet a részemről az eddigi gyakorlatom, hogy csak úgy elétek hányom a letöltési linkeket, szinte kényszerítve titeket a letöltésre. Ezért mostantól lesz egy kis változás. Továbbra is hírül adom nektek, ha elkészültem egy-egy újabb magyar felirattal, a rövid előzeteseket is változatlanul megjelentetem, viszont, aki le kívánja tölteni a teljes, magyar feliratos operafelvételeket, az írjon magánba nekem, és akkor küldöm neki a válaszomban a letöltési linkeket. Két hétig van erre lehetőségeteket. Ne legyetek lusták, vagy szemérmesek, írjatok, és a link megy.

1163 takatsa 2024-02-07 16:00:23
Hamarosan      1                  3   

1162 takatsa 2024-02-07 11:50:21
A csodálatos Susan Gritton.

1161 takatsa 2024-01-24 15:25:15
A szépség a szellem egyetlen formája, 
amelyet szemünk észlelhet.
Az egyetlen módja annak, 
hogy a kitaszított lélek, 
megláthassa az Istent.

Aschenbach, a méltán elismert, de kiégéssel küzdő, öregedő német író, egy későtavaszi napon különös látomást él át. Egy idegen azt sugallja neki, hogy hagyja el Münchent és utazzon délre, a napfényes Velencébe. Aschenbach megadja magát a sorsnak, még este felszáll az éjszakai vonatra, majd egy hajóra, és kezdetét veszi a nagy utazás, északról délre, a felhős égből a napfényre, az ébrenlétből az álomba, az önuralomból és ésszerűségből a fékevesztett irracionalitásba, a rendből a káoszba, az életből a halálba.
Aschenbach számára a végzet egy fiatal lengyel fiú képében jelenik meg, akit az író már az első nap megpillant a szállodában. Ez a fiú a megtestesült görög szépség, az Erósz, maga. Aschenbach szerelmes lesz a fiúba, napról napra csak őt lesi, és távolról, mindenhová követi. Aschenbach fokozatosan feladja, illetve elveszíti racionális, rendszerető és konvencionális énjét, a józanságból az őrületbe, az ébrenlétből az álomba csúszik, a személyiségéből mindent felad és feláldoz, a szépségért, a szerelemért és a fiatalságért. Közben kolera tör ki a városban, mindenki menekül, de Aschenbach marad, mert ezt az ábrándképet már nem engedheti el. "Mi lenne, ha meghalna minden ember, és csak mi ketten maradnánk életben?" - sóhajt fel. Aschenbach zuhanását és végső megsemmisülését egy különös árny segíti, aki hol örökifjú bohémként, hol gondolásként, hol szállodaigazgatóként, hogy borbélyként tűnik fel, ő Dionüszosz, a mámor, az önfeladás és a megsemmisülés istene. Aschenbach végül meghal a tengerparton, egy nyugágyban, mindenkitől elfeledve... ez a történet vége.

Ez a nagyon nyugtalanító történet miről szól valójában? Álom vagy valóság, plátói szerelem, homoszexualitás, pedofilia? Thomas Mann 1912-ben írta ezt a novellát, amely, most már tudjuk, szinte szóról szóra, a  saját élményén alapszik. Th. Mann feleségével együtt 2011-ben nyaralt Velencében, ahol a szállodában megismerkedett egy lengyel család serdülő fiával. Thomas Mannt elbűvölte a gyermek szépsége, és a fiú kiváltotta érzelmeit írta meg a novellában, a tiltott szerelemért halállal büntetve Aschenbachot - saját magát.

Furcsa az élet. Ez a kisregény Thomas Mann egyik korai írása, és egyben ez a novella inspirálta Britten utolsó operáját. Thomas Mann ezt az élményt "kiírta magából", Aschenbach halálával lezárta, aztán továbblépett, nemzett hat gyermeket, sokuk életét tönkretéve, és megírta élete fő műveit, többek között a Varázshegyet, a Mariót, a József és testvéreit, vagy a Doktor Faustust. Vele szemben viszont Britten számára valóban ez volt a nagy utazás, utazás az éjszaka mélyébe, utazás a halálba. Éppen ezért ez a mű a XX. század talán legnagyobb operaszerzőjének búcsúja, egy szívszorító lírai vallomás, Thomas Mann kopogó szürke szavainak a zenébe nemesítése, búcsú a szépségtől, a fájdalomtól, a gyötrő érzéstől, az élettől... Brittent ez a téma egész életében foglalkoztatta, de nem véletlen, hogy csak élete vége felé szánta el magát az opera megírására, amelyet 1970-ben kezdett el, és 1973-ban volt az opera bemutatója. Brittennek annyira fontos volt ez az opera, hogy még a tervezett szívműtétjét is elhalasztotta. (A sors fintora, hogy végül ez a szívműtét volt felelős Britten agyvérzéséért, és haláláért.) Ugyanebben az időszakban jelent meg a Halál Velencében filmes adaptációja (1971), Visconti rendezésével. Ha 1-1 szóval akarjuk jellemezni a két adaptáció közötti különbséget, akkor azt modhatjuk, Viscontié a test és Brittené a lélek. Britten értelmezésében a lengyel fiú, a szépséges Tadzio, egy másik dimenzióba, másik világba kerül, egy olyan világba, amely után Aschenbach vágyakozik, de hiába akar - önmagát is feladva - belezuhanni, számára Tadzio világa elérhetetlen marad. A két világ között nincs csatlakozási pont, nincs átjárás. A lengyel család és Tadzio szerepe néma, kívül esik a zenén, kívül Aschenbach világán. Tadzio előtted áll a fövenyen, Tadzio táncol, testén szikrázik a nap, tükörképét csillogva veri vissza a tenger, láthatod, szinte tapinthatod, de nem érintheted, nem  érheted el sohasem. És végezetül, te ott heversz halottan a nyugágyban, amíg Tadzio lassan lépkedve eltűnik az alkonyi napsugárban. Ez volt az életed, Britten, és ez a halálod. Azt kell, hogy mondjam, hogy nemcsak Visconti, hanem maga Thomas Mann is csak a felszíni rétegét karcolta a történetnek, Britten az, aki ezt teljes mélységében átélte; erről szólt az egész élete.  Britten sohasem árult zsákbamacskát, minden operájában őszinte, és ezért szívszorító ez az opera, Britten utolsó üzenete.

Szokásomhoz híven három felvételt hoztam. 
Az első, amelyet mndenkinek tiszta szívből ajánlok, az English National Opera 2013-as felvétele. Ez egy tökéletes felvétel, Deborah Warner csodálatos rendezésével. John Graham-Hall énekesi és színészi(!) játéka lenyűgöző, színpadon én sohasem láttam ilyet. A hang, a mozgás, a gesztusok, a mimika, az átszellemültség elképesztő. És mindez csaknem 2.5 órán át, hiszen ez - csaknem - egyszemélyes mű. A "csaknem"-hez persze hozzájárul a hét különböző alakot öltő Andrew Shore nagyszerű alakítása, a kórus és a zenekar, élükön Edward Gardnerrel, akit - azt hiszem - nem kell bemutatnom. És persze szólni kell  az akrobatikus elemekkel tarkított kiváló koreográfiáról, a gyerekekből álló balettkarról, és élükön a görög szépségű Sam Zaldivarról.  Mindent összevetve ez egy megismételhetetlen produkció, méltó ehhez a nagyszerű operához.
Ritka az, hogy egy műnek nem a glyndebourne-i előadása a legjobb, de most ez a helyzet. Nagyon szép ez az 1990-es előadás is, Robert Tear nagyszerűen énekel, de meg sem közelíti Graham-Hall alakítását. Szemben a másik két bluray felvétellel,  ez "csak" DVD-ről készült, de a képi megjelenés élvezhető, és a felvétel a DVD hanganyagát változatlan módon tartalmazza, tehát nem okoz majd csalódást.
A harmadik felvétel olyan szempontból érdekes, hogy a történet helyszínén, Velencében készült, 2008-ban. A felvétel erőssége a kiváló kép-és hangminőség. Más jót nemigen tudok mondani erről az előadásról, véleményem szerint a mű teljes félreértelmezéséről, illetve meg nem értéséről tanúskodik. Ez persze csak az én véleményem, különbözőek vagyunk, egy próbát mindenkinek megér, aztán - legrosszabb esetben - jöhet a delete gomb.

A felvételek három  hétig, a szokott módon, innen tölthetők le:
Javasolt VLC palyer és egy jó fejhallgató használata.

1160 takatsa 2024-01-23 17:33:12
Hamarosan...     1              3   





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.