Téma ismertetése: lemezek, filmek, vélemények
1358 lujza 2025-08-21 03:09:47 [Válasz erre: 1357 takatsa 2025-08-20 13:45:00]
Valószínűleg igazad van, de nekem Grigorian olyan nagy művész, hogy bármit, bárhogy elénekelhet, akkor úgy fog tetszeni, ahogy ő énekli, még ha eddig nem is úgy ismertem. (Nekem megvan DVD-n Gruberovával is, ő aztán felülmúlja Radvanovszkyt, de mégis mindkettőjüket érdemes meghallgatni.)
Barkhatovval kapcsolatban, ami persze Grigoriant is érinti, mindketten egy olyan országban születtek, ahol a zsarnokság természetes volt. És a kora gyerekkori élmények mélyen ott vannak az emberben, és hatnak. Számukra szinte magától értetődő egy ilyen ország a színpadon is.
Freddie de Tommaso pedig úgy borzalmas, ahogy van, nekem még nem sikerült megszoknom őt, elnézést kérek érte.
1357 takatsa 2025-08-20 13:45:00 [Válasz erre: 1353 takatsa 2025-08-17 14:24:16]
Egy kedves fórumtársunk még februárban hívta fel a figyelmünket a MusikTheater an der Wien Norma előadására, amelyben a főszerepet Asmik Gregorian énekelte. Az Arte.tv honlapjáról rövid ideig letölthető volt a felvétel és én éltem is a lehetőséggel, de csak most jutottam hozzá, hogy a MET 2017-es előadásához készített magyar feliratomat illesszem a bécsi videóra.
Tudjátok, hogy én nagy rajongója vagyok Asmik Grigoriánnak, korunk egyik legnagyobb drámai szopránjának, szorgalmasan gyűjtögetem a felvételeit, amelyek közül nektek is közszemlére tettem már jópárat (Salome, Elektra (Chrysothemis), Jenufa, Turandot, Cso-cso-szán) és még van néhány alakítása a tarsolyomban, pl. az Il Trittico három női főszerepe, de ezen a felvételen nagyon gondolkodóba estem: mi visz rá egy énekesnőt, akinek már lába előtt hever a világ, erre a veszélyesen kalandos utazásra a belcanto világába?
Ahhoz, hogy választ adjunk erre a kérdésre, alaposan vissza kell mennünk az időben, hogy a múlt homályba vesző fátylát felhajtva lássuk, ahogyan a kis Asmik Grigorian, a színpadon félálomban, a reflektorok vakító fénykörében állva, anyukáját egy késsel a kezében közeledni látja. - De nem kell félnem, hiszen anya szeret, és megvéd mindenkitől, még saját magától is engem. És aztán ott állunk anyával, kéz a kézben, a tapsviharban és éljenzésben. Ez életem legszebb napja, én is Norma leszek, mint anya.
És most, hogy befutotta és még mindig futja azt a pályát, amelyet szüleinek, Gegam Grigoriannak és Irena Milkevičiūtė-nek - politikai okok-, és az apa tragikusan korai halála miatt - befutni csak félig-meddig sikerült, most mindent megtehet: Norma lehet.
Persze nagy kérdés, hogy a pályát más helyett be lehet-e futni, szüleink álmát, és saját gyermekkorunk álmait valóra lehet-e váltani, érdemes-e az örömmel és könnyel fedett sebeket felszaggatni, ráadásul további fájdalommal terhelten, a volt férj rendezésében.
Én eddig úgy-ahogy elviseltem a modern rendezői törekvéseket, azt vallva, hogy a jó zene mindig győzedelmeskedik a rendezői önkényen, és ha máshogy nem, behunyt szemmel élvezetes marad az előadás. Most viszont rá kellett jönnöm, hogy tévedtem: a rendezés megölheti a zenét. Barkhatov ezt a szép, finom és törékeny zenét brutálisan belcantótalanította. Mostanában nagy divattá vált a szakralitást száműzni és mindent vulgarizálni. Ez egy festménynél annyit jelent, hogy leöntjük piros festékkel, az operánál kicsit bonyolultabb a helyzet: az oltárból, a szent helyből giccskészítő műhelyt, Normából a papnőből munkaruhás művezetőt kell csinálnunk. A nyitó képben a műhelyben gipsz angyalok készülnek, beront az ellenség, valamiféle olasz fasiszta horda, szétverik a munkásokat és a berendezést. Aztán felcsendül a nyitány, és a munkások már a joviális diktátor gipsz-mellszobrait készítik szakmányban, Norma vezényletével. A munkásokban forr a düh, mert a mellszobrok helyett a régi, jól bevált angyalgiccseket szeretnék gyártani, de Norma lecsendesíti őket. Kisvártatva megjelenik egy öltönyös fazon, valami adminisztratív vezetőcske lehet, és enyeleg az egyik munkásnővel. Sokminden elmondható erről a hízásnak indult irodakukacról, jó nagy hangja van, de egyáltalán nem szívdöglesztő alak, nem néz ki sem pénzesnek, sem befolyásosnak, nehezen hihető, hogy két nőt is szerelemre gyullaszt. Aztán bonyolódik a történet, kiderül, hogy Norma is ebbe az alakba szerelmes, sőt kapcsolatukból két gyermek is született, akiket eléggé hihetetlen módon rejteget. (Hogyan is lehetne a mai modern világban, a szomszédok, az óvoda-iskola-állam elől rejtegetni gyermekeket?) Lesz is nagy veszekedés közöttük, mindenki mondja, illetve énekli a magáét, a másikra rá sem hederítve, egymástól javarészt elfordulva. Aztán a munkások fellázadnak, amit nem nagyon értek, mert nem mindegy nekik, hogy miféle giccset gyártanak? Elkapják az irodistát, fel akarják akasztani, de aztán Norma kiküldi a munkásokat, négyszemközt áriáznak egyet, majd Norma bevallja vétkét a munkásoknak. A munkások haragra gerjednek, és Normát, egész pereputtyával együtt be akarják dobni a kerámia-égető kemencébe. Norma saját magában (az eredeti történetben apjához fordulva) siránkozik, hogy kíméljék meg a gyermekeit, majd anyai örökségként egy-egy angyalszárnyat nyújt a kicsinyeknek (Arany János után szabadon). Végül aztán Norma egyedül akarja bevetni magát a kemencébe, de az irodista újra szerelemre gyúlva, kikapja Normát a kemence torkából, és arrébb vonszolja, miközben Norma vágómalacként visítozik, függöny le.
Elgondolkozik az ember, hogy Barhatov ezzel a rendezéssel vajon volt feleségén akart-e bosszút állni, de itt azt hiszem, pont az ellenkezője történt, segíteni akart neki, hiszen a belcantót kiirtva és a történetet a végletekig leegyszerűsítve egy verista operát kreált, olyan terepet teremtve, amelyben volt felesége hangja érvényesülhet. Mert legyünk őszinték, Asmik Grigorian csodálatos hangja szinte mindenre alkalmas, egyedül belcanto szerepek megformálására nem. És itt nemcsak arról van szó, hogy Grigorian nem tud trillázni, vagy hogy a magas hangjai élesek és forszírozottak, hanem egyszerűen arról, hogy Grigorian nem rendelkezik a belcanto énekléshez szükséges technikával. Ebben az operában is jól énekel Grigorián, drámaian, szívhez szólóan, meggyőzően, de amit ő elad, az nem Bellini és nem belcanto. Ebben a verista előadásban nemcsak Grogorian, hanem a többi szereplő is végletesen magára marad, mindenki magával van elfoglalva, énekli a saját gyötrelmét és fájdalmát, a három főszereplő között nem működik a kémia, nincs igazi együtténeklés, nincsen kapcsolat. Meg kell hagyni, jó énekesek, vannak szép pillanatok.
Vígaszként, hogy halljunk egy kis belcantót is, elővettem újra a 2017-es MET felvételt. Nézzétek a díszleteket, a világítást, a lassan gördülő cselekményt, hallgassátok a zenekar színeit, a duettek, tercettek egybeolvadó csodás hangzását, Radvanovsky cizellált, kicsit talán mesterkélt és hatásvadász trilláit, hajlításait, fortéból végtelen hosszúságban elcsendesülő pianóit, ahogyan szinte belehal önnön szépségébe. Igen, itt a tragédiát is a szépség hordozza, a szépségbe kell belehalni, ez a belcanto, ez Bellini.
A két felvételt a szokásos módon, egy hónapig kérhetitek el tőlem.
1356 takatsa 2025-08-18 23:03:01
Bocs, de váratlanul közbejött néhány dolog, néhány nap múlva jelentkezem.
Bocs, de váratlanul közbejött néhány dolog, néhány nap múlva jelentkezem.
1355 lujza 2025-08-18 01:31:14 [Válasz erre: 1353 takatsa 2025-08-17 14:24:16]
Én mindkét előadást láttam, ezt a furcsa rendezést Grigoriannal szintén meg lehetett nézni a neten. De a magyar szövegnek örülni fogok mindkettőhöz.
Én mindkét előadást láttam, ezt a furcsa rendezést Grigoriannal szintén meg lehetett nézni a neten. De a magyar szövegnek örülni fogok mindkettőhöz.
1354 Klára 2025-08-17 19:30:22 [Válasz erre: 1353 takatsa 2025-08-17 14:24:16]
Megint egy csoda, illetve mindjárt kettő!
A Radvanovsky - DiDonato előadást láttam, csodálatos élmény volt. A másikat nem, de az is biztosan remek lesz! Előre is ezer köszönet.
1352 Klára 2025-08-02 19:34:17 [Válasz erre: 1351 takatsa 2025-08-02 10:51:23]
Igen, a Nap vége is olyan film, ami gondolkodásra késztet, és maradandó emlék! Köszönöm a linket.
Igen, a Nap vége is olyan film, ami gondolkodásra késztet, és maradandó emlék! Köszönöm a linket.
1351 takatsa 2025-08-02 10:51:23
Kedves Klára és Lujza, köszönöm a hozzászólásotokat, küldöm a linket. Bergman régi filmjei közül nekem is a Nap vége volt a kedvencem, bár jobban szeretem a film eredeti címét: Szamócázóhely. Bergman összesből pedig a Suttogások, sikolyok.Engem Bergman filmjei mindig megvigasztalnak, és örömmel, optimizmussal, töltenek el.
Kedves Klára és Lujza, köszönöm a hozzászólásotokat, küldöm a linket. Bergman régi filmjei közül nekem is a Nap vége volt a kedvencem, bár jobban szeretem a film eredeti címét: Szamócázóhely. Bergman összesből pedig a Suttogások, sikolyok.Engem Bergman filmjei mindig megvigasztalnak, és örömmel, optimizmussal, töltenek el.
1350 Klára 2025-08-02 09:01:00 [Válasz erre: 1348 takatsa 2025-08-01 12:39:35]
Én nem "vadásztam" különösebben a 18 éven felülieknek kategóriájú filmekre, de volt néhány,amit láttam. A Lujzához hasonlón a Suttogások, sikolyok engem is kikészített. A Fanny és Alexander akkor nem került a látókörömbe.
Nem plagizálom Lujzát, de az alábbiak alapján én is visszakerestem a Britten operához akkoriban írt felvezető szövegedet, valóban sok a hasonlóság. Kérhetem én is ennek az operának linkjét?
1349 lujza 2025-08-02 01:08:14 [Válasz erre: 1348 takatsa 2025-08-01 12:39:35]
Kérdésedre válaszolva nekem ilyen vágyam nem volt. Mivel nyáron születtem, előbb érettségiztem, mint ahogy a 18-at betöltöttem volna, így már hamarabb felnőttnek éreztem magamat. Bár akkor sem sokat jártam moziba, de Bergmann filmjeivel viszonylag hamar megismerkedtem, nem is értettem sokat a Trilógiából. Az első filmje, ami igazán megfogott, a Hetedik pecsét volt, azóta is nagyon szeretem, majd jött egy nekem talányos film, a Persona. Addigra már kifejezetten kerestem a Bergmann filmeket, a Ritust és a Szégyent eléggé utáltam, viszont a Nap végét nagyon megszerettem. Több Bergmann filmet is a Filmmúzeumban láttam, ahol néha sorba kellett állni a jegyért. A Suttogások, sikolyok jól meggyötört, és talán utána jött a számomra igen megrázó Fanny és Alexander. Mivel addigra már tudtam ennek önéletrajzi jellegéről, megrendített a mostohaapa ridegsége, és az anya hosszú ideig tartó tehetetlensége. Sokat elárult ez a rendezőről, vagy arról, ahogy ő a gyerekkorát átélte. Közben Bergmann legtöbb filmjének kegyetlensége mellett elvarázsolt az a természetes szépség, és egyszerűség, ami jellemző volt rájuk.
Érdekes, de az előzetes alapján, amit feltettél, nekem is a Csavar fordul egyet jutott eszembe, biztos nem véletlenül. Úgyhogy bár tartok tőle, de azért kíváncsi is vagyok, ezért szeretném elkérni ezt az operát.
1348 takatsa 2025-08-01 12:39:35 [Válasz erre: 1347 lujza 2025-07-31 00:18:13]
Nem tudom, hogy
ti hogy voltatok vele, de én alig vártam, hogy 18 éves legyek, és végre, minden
kötöttségtől megszabadulva, bármilyen filmet megnézhessek. Ráadásul a
nagykorúság elérése nagyjából egybeesett az egyetemi éveim kezdetével, így
aztán nem volt akadálya annak, hogy belevessem magamat a budapesti éjszakai
életbe, amely esetemben azt jelentette, hogy sorra jártam a mozikat, főként a
18 év feletti filmekre vadászva. Filmekben és mozikban pedig nem volt hiány
akkoriban. Így estem be egyik este, mit sem sejtve, az Érintés című filmre,
amelyet, ha jól emlékszem, a Toldiban vetítettek, és ez a film, első
találkozásom Bergmannal, ha nem is pecsételte meg a sorsomat, de igazi és
feltétel nélküli Bergman rajongóvá tett. És aztán jött a többi, régi és még
régebbi filmje, amelyekre évekig vadásztam, hogy lepukkant kis mozikban,
filmklubokban, vagy éjszakai TV műsorban végre megnézhessem a Hetedik pecsétet,
a Nap végét, a Szűzforrást, a Trilógiát, a Personát, Ritust, Szégyent,
Szenvedélyt, Farkasok óráját, és még sorolhatnám, és azt a néhány újabbat,
amelyek csúcsa a Suttogások, sikolyok c. film volt. Bergman nemcsak rendezte a
filmjeit, hanem a forgatókönyveket is ő írta, amelyek olvasva is rendkívüliek,
komoly irodalmi értéket képviselnek. Számos esszéje és műfajilag nehezen
besorolható egyéb írása magyarul is megjelent, és színházi rendezőként is
kiváló volt.
Aztán 1982 lett, és Bergman elkészítette a Fanny és Alexandert, amelyet utolsó filmjének, alkotói pályája összegzésének és egyben lezárásának szánt. A film két változatban készült, egy rövidebb, 3 órás változatban, amely több Oscar díjat nyert, és egy csaknem 5 és fél órás változatban, amelyet csak később mutattak be mozi- illetve tévéfilmként.
A film története viszonylag egyszerű. Egy svéd nagyvárosban vagyunk az 1900-as évek elején. Éppen karácsony van. A felső-középosztálybeli Ekdahl család saját színházukban egy betlehemes játékot ad elő, majd a nagymamánál gyűlnek össze a karácsonyesti ünnepre. A nagymamát körülveszi három fia és azok népes családja, a nagynénik-nagybácsik, rokonok és szolgák sokszínű, vidám forgataga, közöttük a legnagyobb fiú, aki a színház vezetője, színésznő felesége, és két gyermekük, Fannyi és Alexander. A vacsoráról nem hiányozhat a nagymama gyermekkori szerelme sem, Isak bácsi, a zsidó kereskedő. Az ünnepeket aztán felváltják a dolgos hétköznapok, a színházban éppen a Hamlet próbája folyik, amikor a király szellemét játszó Oscar (Fanny és Alexander apja) hirtelen rosszul lesz és kisvártatva meghal. A gyászév leteltével Emilie, Oscar özvegye, férjhez megy a rideg és autokrata, protestáns püspökhöz, Edvárdhoz, és gyermekeivel együtt a püspök házába költözik. Fanny és Alexander nem tudják megszokni az új, sivár, fenyegető és unalmas életformát. Alexander viszonya egyre feszültebbé válik a mostohaapa-püspökkel, aki megpróbálja betörni az álomvilágban élő fiút. Amikor Alexander - a püspök halott lányai szellemére hivatkozva - azt állítja, hogy a püspök megölte első feleségét és gyermekeit, kegyetlen verést kap. Emilie megpróbál elválni Edvárdtól, de rá kell döbbennie, hogy ez nem lehetséges, mert ha elhagyja a férjét, akkor a bíróság a gyermekeit a püspöknek ítéli. A család zsidó barátja, Isak, csodás körülmények között kimenekíti a gyermekeket a püspök házából, és a saját házában rejti el őket. Alexander itt ismerkedik meg Isak deviáns és különleges képességű unokaöccsével, Izmaellel, akit a házban elzárva tartanak. Alexander és Izmael között különleges kapcsolat alakul ki, és Izmael felerősíti, majd materializálja Alexander képzelgéseit, vágy- és lázálmait: tűz üt ki a püspök házában, és az alvó püspök a tűz martalékává válik. Az Ekdahl család ismét ünnepre gyűlik össze, Emilie - a püspöktől származó - babájának, és az egyik nagybácsi zabigyerekének a keresztelőjére. Nagy az öröm és a vidámság, minden jó, ha a vége jó, helyreáll a világ rendje.
A történet ennyi,
de ennél sokkal többről szól a film, hiszen mögötte van egy zseniális alkotó
egész életútja, sikerei és csalódásai, örömei és félelmei, gyermekkora,
öntudatra ébredése, küzdelme bigott, evangélikus lelkész apjával, küzdelme az
élettel és a halállal, küzdelme Istennel, és küzdelme főleg önmagával. Kérdései
és kétségei, jótettei és bűnei. Valamiféle végső összegzés, nem győzelem, nem
leszámolás, de nem is fegyverletétel vagy belenyugvás, hanem inkább megnyugvás,
megbékélés. Valami elveszített és végre újra megtalált szépség, ez ragyog át a
filmen.
Mikael Karlsson svéd zeneszerzőnek nem ez az első operája, amelyet film ihletett, hiszen 2023-ban, a Svéd Királyi Operaházban már nagy sikerrel bemutatták, Lars von Trier, Melancholia c. filmjéből készített opera-adaptációját, amely nekem is nagyon tetszett, és nektek is bemutattam tavaly ősszel. Ettől függetlenül őszintén meglepett, hogy Karlsson hozzányúlni merészelt Ingmar Bergman legnagyobb alkotásához, a Fanny és Alexanderhez. Kételkedtem abban, hogy ehhez a tökéletes filmalkotáshoz, a megzenésítés bármi pluszt hozzá tud adni, különösen akkor, amikor Bergman minden filmje zenét hordoz, hiszen Bergman egész életében a zenében élt és gondolkodott, és számára a zene mindennél fontosabb volt. És most nemcsak a kifejezetten zenei filmjeire (pl. Varázsfuvola, Őszi szonáta) gondolok, hanem az összes többire, amelyeket átsző a zene. Bergman egy interjúban így nyilatkozott a zenéhez fűződő sajátos kapcsolatáról: "Ha választanom kellene, hogy elveszítem a látásomat vagy a hallásomat, akkor az utóbbit tartanám meg. Nem tudok annál szörnyűbb dolgot elképzelni, minthogy a zenét elvegyék tőlem." Karlsson is érezhette, hogy vakmerő vállalkozása magyarázatra, illetve védelemre szorul, így a vele készült interjúban elmondta, hogy Bergman 9 gyermekének egyike, ifjabb Ingmar Bergman ösztönzésére készített operát a Fanny és Alexanderből, úgy, hogy az ifjabb Ingmar, Royce Vavrek, a librettó írója részére korlátlan hozzáférést biztosított az eredeti forgatókönyvhöz és a jórészt kiadatlan munkafüzetekhez és jegyzetekhez, sőt Vavrek Ingmar Bergman íróasztalánál ülve készíthette el a tervezett opera librettóját. A zene még meg sem született, amikor a leendő opera rendezője, Ivo Van Hove már bekapcsolódott a munkába, így a megvalósult opera az ő közös munkájuknak gyümölcse lett. A szerzőgárda - úgy gondolom tudatosan -, nem is próbálta a film komplexitását megőrizni, hanem csak a film vázára, a történetre koncentrált, és a mellékszálak többségét elhagyva egy lineáris eseménysort hozott létre. A történet egymást követő helyszíneit (karácsonyi vacsora - színház és halál - a püspök házában - Isak házában - keresztelői ünnepség), jól tagolja Karlsson változatos zenéje, ahol a családi ház vidámságát a nagyzenekar csillogása, a püspök házát a zongora és kamarazenekar monotonitása, Isak házának szürrealitását pedig az elektronikus effektek és surround hangzás teremti meg. Ebben az eklektikus zenében Britten és Philip Glass ugyanúgy fellelhető, mint a XIX. század végi romantika. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a zene tetszetős, könnyen befogadható, helyenként csaknem fülbemászó, és Karlsson még arra is figyel, hogy minden szereplőt jól énekelhető, hatásos áriákkal lásson el. Karlsson még a zenei humorral sem marad adósunk, ezt bizonyítja a mű, zeneileg talán legsikerültebb darabja, a "pöcs duett" is. Végső soron összeáll ez az opera egy önálló entitássá, egy, horrorisztikus történetté, amely nyomokban Bergmant is tartalmaz, de leginkább talán Britten, "A csavar fordul egyet" c. operájával rokonítható.
Nyilvánvalóan nem kérhetjük számon ezen az operán Bergman filmjének komplexitását, de azt súlyos és koncepcionális hibának tartom, hogy Karlsson napjainkba helyezi Bergman XX. század eleji történetét. Itt nemcsak arról van szó, hogy a történet alap-konfliktusa, miszerint egy Svédországban élő nő nem tud elválni a brutális és bántalmazó férjétől, manapság egészen egyszerűen értelmezhetetlen, hanem sokkal inkább az a probléma, hogy Bergman nem véletlenül helyezte a történetet a saját gyermekkorába, mert ez a gyermekkori-régmúlt adja meg az egész történetnek a perspektíváját, mert csak a gyermekszem-optikán át értelmezhető a mese és a valóság, az ébrenlét és az álomvilág eme csodálatosan szép, kaleidoszkóp-szerű és költőien megfestett közege, amelyben lejátszódik, és értelmet nyer minden történés. Karlsson és szerzőtársai ettől a közegtől fosztják meg a bergmani történetet, ettől a szépségtől és éppen a lényegtől...
Ettől függetlenül, ha egy kicsit elvonatkoztatunk a filmtől, ez egy nagyon jó és élvezhető opera, amelynek a zenéje - még a modern zenében járatlanok számára is - könnyen befogadható. A rendezés nagyszerű, a vizuális effektusok bámulatosak, és a szereplőgárda fantasztikus. Külön kiemelném Justinát, a püspök szolgáját megszemélyesítő Anne Sofie von Otter, az Isakot játszó Loa Falkman, a nagymama szerepét éneklő Susan Bullock és a püspököt alakító Thomas Hampson produkcióját. Nagyon tetszett a számomra eddig ismeretlen Sasha Cooke (Emilie). Az Alexandert alakító kisfiúnak (Jay Weiner) nemcsak a hangja, hanem a színészi játéka is magával ragadó volt, az Ismaelt alakító kontratenor (Aryeh Nussbaum Cohen) produkciójára pedig talán a hátborzongató jelző illik a legjobban. A La Monnaie zenekart Ariane Matiakh vezényelte.
Az érdeklődők egy hónapon keresztül nemcsak a teljes opera linkjét kérhetik tőlem, hanem megismerhetik a Fanny és Alexander film "rövid" és hosszú változatát is.
1345 takatsa 2025-07-10 19:04:43
Egy érem és három oldala.
A poros és unalmas kisváros nyugalmát alaposan felkavarja a város főterére érkező hatalmas kamion. Óriási attrakció, hirdeti a plakát a természet csodáját, a kamionban nyugvó, kitömött óriás bálnát. És valami mást is rejt a kamion sötétje: egy rejtélyes Herceget. Senki se látta, de mindenki hallott róla gyorsan terjed a pletyka: három szeme van, nem beszél, hanem csipog, és mint egy nyúzott nyúl, csak akkora. Róla beszél mindenki, vajon ki lehet, és miért jött, talán a vesztünket akarja? A kamion köré sereglő tömegben furcsa és vad arcok tűnnek fel, sötét felhők gyülekeznek a város felett. Valami baljós árny közeledik, a kultúra és a biztonság vékony máza lepattogzik, a polgárokat félelem tölti el. Ki védi meg a várost és lakóit, ki száll harcba a láthatatlan és megfoghatatlan gonosszal? Talán a kocsma törzsközönsége? Vagy a a nyugdíjas-depressziós zenetanár és házsártos, polgármesteri terveket dédelgető felesége? Vagy talán Valuska, a falu bolondja, a sörösüvegen át a kozmoszba révedő mindnyájunk postása? Éjjel lesz, és a mini-apokalipszis kezdetét veszi. Kiszabadul a sosemlátott Herceg, és elindul a tengernyivé duzzadt csőcselék házról-házra, törve és zúzva, az egész várost lerombolva. Aztán reggel lesz, és a beözönlő katonaság - a pusztítást teljessé téve - rendet tesz.
Krasznahorkai László 1989-ben, a rendszerváltás hajnalán írta, Az ellenállás melankóliája című, zavarbaejtő regényét, amikor mindnyájan tele voltunk reménységgel, energiával és hittel, és elborzadva az oldalakon át kanyargó végtelen mondatoktól, nemigen értettük, hogy miről szól ez a mű, és főként azt, hogy kihez szól. El kellett telnie néhány évtizednek ahhoz, hogy köznépi fejünkben leessen a tantusz. A romlott nyugat hamarabb felfedezte Krasznahorkai zseniailitását és megértette a mű mondanivalóját, hiszen a német, osztrák és svájci kritikusok 1993-ban a legjobb külföldi regénynek járó díjat adományozták a szerzőnek. Aztán hazánk másik furcsa fia, Tarr Béla forgatott filmet a regényből, 2000-ben, Werckmeister harmóniák címmel. Ez a fekete-fehér, komor hangulatú film méltó feldolgozása az eredeti regénynek. Tarr Béla filmjeiről azt írta az egyik kritikusa, hogy a néző átélheti az öngyilkosságot úgy, hogy közben életben marad. Véleményem szerint az életben maradás nem garantált 100%-osan, de aki Tarr Béla életművét a saját élete kockáztatása nélkül akarja megismerni, annak föltétlenül ezt a mindössze 2 óra 20 perces filmet ajánlom elsőként való megnézésre.
"Az idő telik, de nem múlik" - tudjuk meg Valuska Jánostól, és ez az örök igazság a regényre is igaz, mert 30 év elteltével Krasznahorkai látnoki sorai igazolást nyernek, mindnyájan nemcsak nézői, hanem elszenvedői is vagyunk a dicső görög-római-zsidó-keresztény kultúránk haláltusájának. Azt, hogy mennyire aktuálisak ma Krasznahorkai gondolatai, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 2023-24-es színházi évben két opera is született a regényéből.
A 2023 decemberében, az Eiffel-színházban bemutatott Valuskát minden érdeklődő láthatta. Eötvös Péter első - és sajnos egyben utolsó - magyar nyelvű operájának ősbemutatója, mind a mű-, mind az előadás minőségét tekintve az Operaház aranykönyvének legfényesebb lapjára kívánkozik. Ez a remekmű egyszerre volt mérhetetlenül groteszk, tragikus és komikus, egyszerre nagyvonalú és aprólékos, dinamikus és sodró lendületű: a magyar opera és a magyar nyelv nagy diadala. Ez az opera nekünk, magyaroknak íródott, ez volt a nagybeteg zeneszerző nagylelkű gesztusa, felénk nyújtott keze, utolsó műve. Ez egy szőröstül-bőröstül magyar opera, a kopott alföldi magyar várossal, a magyaros zenei motívumokkal, a határtalan nyelvi leleménnyel és változatossággal, az alkohollal butított tájszólással, az előttünk hullámzó magyar ugarral és a gőgös büszkeségbe oltott sivárságunkkal. Magyar, túlságosan is magyar, egy külföldi számára lefordíthatatlan, érthetetlen, megmagyarázhatatlan. 2024 tavaszán Regensburgban történt az opera német nyelvű verziójának bemutatása, úgy tudom, hogy mérsékelt sikerrel. Csak a jövő a megmondhatója, hogy a nemzetközi operaélet befogadja-e ezt a tősgyökeres magyar operát.
A nagy örömködés közepette nemigen érte el az ingerküszöbünket az, hogy a mai korunkban szinte hihetetlen esemény történt, ugyanebben a színházi szezonban, 2024 júliusában a Berlini Staatsoperban bemutatásra került Marc-André Dalbavie, Mélancolie de la résistance című operája. Tarr Béla Werckmeister harmóniák c. filmje és Eötvös Péter Valuskája után Dalbavie még a regény címét is megtartotta. (Dalbavie nálunk talán kevéssé ismert francia zeneszerző, de ha van valaki, aki monológjaimat elolvassa, akkor már találkozhatott a nevével, amikor Paul Claudel Selyemcipő című drámájából írt operáját bemutattam.) Dalbavie művének - Krasznahorkain kívül - más magyar vonatkozása is van, egyrészt a rendező, Márton Dávid, másrészt az opera egyik mellékszerepét éneklő Kisjudit Anna. (Márton Dávid életútja egy külön történet.) Ez egy nagyon különleges opera, tulajdonképpen a műfaj meghatározása is kérdéses, annyira újszerű, talán a filmopera (nem operafilm) rá a legtalálóbb szó. Már megszokhattuk, a modern operarendezések újszerű audio-vizuális effektjeit, de ebben az esetben valami egészen másról van szó, a színpadon élőfilmet, online video-közvetítést látunk. A színpad mélységben van kettéosztva. A díszlet nélküli keskeny előtér mögött egy óriási vászon látható, és a vászonra vetítve jelennek meg a színpad mélyének változó díszletei. A vászon előtti előtérben csak egy zongora van, szinte minden történés a vászon mögött játszódik, az előtérbe - alkalmanként - csak 1-1 énekes sodródik ki, illetve egy szereplő van, aki csak az előtérben mozog, a nyugdíjas zenetanár, Eszter úr, ezzel is érzékeltetve a szereplő bezárkózását, és elszakadását a külvilágtól. Tehát itt nem egy hagyományos opera színreviteléről van szó, hanem maga a mű egy élő filmopera, ahol a zene és a látvány, a zeneszerzés és a rendezés egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Ezt bizonyítja az is, hogy Márton Dávid nemcsak hagyományos rendezőként megvalósítója az előadásnak, hanem aktívan részt vett nemcsak a librettó megalkotásában, hanem a zeneszerzés folyamata alatt is szoros kapcsolatot tartva a zeneszerzővel, hatása volt a zenei megvalósításra is. Dalbavie alkotása ettől függetlenül több, mint filmzene, de mindenképpen szoros kapcsolatban van a rendezői koncepcióval, tehát a zene a vizualitásnak egyenrangú partnere. Az énekesek közül kiemelném a világhírű kontratenor Philippe Jaroussky-t, Valuska alakítóját. Dalbavie operájában Valuska nem Tarr Béla eszelőse, és nem Eötvös idiótája, hanem a gyermeki naivitás, az öntudatlan és eszköz nélküli jóság megtestesítője. Valuska egy angyali lény, ártatlan tekintettel, gyermeki hanggal, egy mennyből lebukott angyal, aki saját bukásáról sem tudva, szárnyát vesztve, mit sem értve kóvályog a szemetes-bűnös földön, sehová sem tartozva, kihasználva-kifosztva. Ő a mi utolsó reménységünk, utolsó szalmaszálunk, amely aztán szertefoszlik, elszakad, elillan, feloszlik a légben. Angyali hang, angyali tekintet, angyali látomás: Philippe Jaroussky. Van egy másik barokk énekesünk, a szoprán Sandrine Piau, Piroska szerepében, a Tündét megszemélyesítő nagyszerű mezzoszoprán, Tanja Ariane Baumgartner, a tenor Matthias Klink, Eszter György szerepében: elsőrendű gárda. És a mi - világhírnév felé bandukoló - Kisjudit Annánk... A Staatsoper Unter den Linden zenekarát Marie Jacquot vezényli.
A Krasznahorkai műnek talán nem is lehet két, gyökeresebben eltérő megfogalmazása, mint az Eötvös és a Dalbavie opera. A Valuska teljesebben, és részletesebben adja vissza az eredeti történetet, és Krasznahorkai lenyűgözően érdekes, egyedi nyelvezetét. Dalbavie operájánál a francia nyelvű librettó eleve szűkíti a nyelvi lehetőségeket, de ezen túl, a történetből is elhagy sok részletet. De a mű ezzel nem válik egyszerűbbé, sőt koherensebbé sem, mert bár Dalbavie szűkebben merít, de ugyanakkor mélyebben. Megvalósításában a mű egyrészt - többé-kevésbé - elszakad a magyar gyökerektől, különösen a külsőségektől, másrészt az Eötvös-féle nagylátószögű objektívet szűkítve a mélyebb rétegekre, a közös totáltól az egyénre koncentrál. Igaz, hogy a történetből veszítünk, de helyette többet kapunk az emberi lélek mélységéből, abból a szorongásból, amely emberlétünkből fakad, és nyelvtől, bőrszíntől függetlenül közös bennünk.
Megvallom, félve készítettem el a Dalbavie opera magyar feliratát, hiszen a Krasznahorkai regényből készített francia librettóból készült angol nyelvű feliratot fordítottam vissza magyarra, Karinthy kései méltatlan és félnótás utódjaként.
Itt nézhetitek meg a Dalbavie opera keresztmetszetét, és aki kíváncsi az éremre és mindhárom oldalára, az írjon magánban, és mindezt a sok gyönyörűséget megkaphatja tőlem.
1343 takatsa 2025-07-06 18:09:41
A Nápolyban 1686-ban született Nicola Antonio Porpora leginkább, mint ének- és zenetanár ismert, hiszen keze alól került ki Farinelli és Caffarelli, a két leghíresebb kasztrált énekes, valamint Adolph Hasse és Joseph Haydn is az ő tanítványa volt. Joseph Haydn mesterét szamárként, csibészként és gazemberként jellemezte, de zárójelben azt is hozzátette, hogy a zeneszerzés igazi alapjait Porporától tanulta meg.
Tanári teljesítményén túl Porpora zeneszerzőként is igen termékeny volt, 55 operája mellett számos kantátát és zenekari művet szerzett. Mint a kor olyan sok zenésze, ő is keresztül-kasul járta Európát, szülővárosában aratott kezdeti sikerei után hol Rómában, hol Velencében, majd Bécsben és Drezdában tűnt fel, de maradása sehol sem volt, életében jóval gyakoribb volt a kopp, mint a hopp.
Életének - történetünk szempontjából lényeges - fordulópontja volt az 1729-es év, amikor egy Handel ellenes klikk Porporát Londonba csábította, hogy a nagy hírnevet és sok ellenséget szerzett Handelt megbuktassa. A nemes cél érdekében Porpora bevetett apait-anyait, megalapította a Lincoln's Inn Fields- i drámai társulatot, és a londoni bő három év alatt egymás után írta és mutatta be az operáit, amelyeket a kasztrált tenyészetének gyöngyszemei, többek között Farinelli és Caffarelli mutattak be. Ebben a korszakban született 35. operája is, az Iphigénia Auliszban.
A történet, amely az 1700-as években 9 zeneszerzőt (közöttük Scarlattit, Caldarát, Cherubinit és Gluckot) is megihletett, jól ismert. A görögök Trójába menet Auliszban megpihennek, ahol Agamemnon - vesztére - elejti Diana szent szarvasát. Diana emiatt szörnyen bosszús lesz és elzárja a szelet, megakadályozva a hajóhad útjának folytatását. A görögök főpapja, Kalkhasz, látomására hivatkozva kijelenti, hogy Dianát csak egy módon lehet megengesztelni, ha Agamamnon feláldozza lányát, Iphigéniát, az istennő oltárán. Bár Agamemnont nem lelkesíti a főpap ötlete, belenyugszik a döntésbe, és Iphigéniát Auliszba csalja, azzal az ürüggyel, hogy Akhilleuszhoz adja feleségül. A szörnyű terv kitudódik, és bár Akhilleusz - aki közben szerelmes lesz Iphigéniába -, mindent megtesz, hogy kedvesét megmentse, a leány mégis az oltárra kerül. De az utolsó pillanatban aztán beüt a mindnyájunk által elvárt Dea ex machina; az istennő Iphigéniát a halál torkából kiragadja. A történetünk itt ér véget (a mese sokkal véresebb folytatása már egy másik opera tárgya).
1735-ben Londonban volt a mű bemutatója, a kor leghíresebb énekeseivel, a kasztrált Farinellivel és Senesinóval, valamint a csodaszoprán Francesca Cuzzonival. A mű nagy sikert aratott, de nem elég nagyot ahhoz, hogy Handelt megbuktassa, így a társulat még abban az évben csődbe jutott, és Porpora megszégyenülten elkullogott. Zeneszerzőnk ezt követően még Európa számos helyén próbálkozott, majd 1759-ben végleg visszaköltözött Nápolyba, és 1768-ban bekövetkezett haláláig ott tengődött. Temetésének költségeit egy előfizetéses koncertből kuporgatták össze, míg hírneves tanítványai fényűző módban élték napjaikat.
1735 után - ha jól számolom - 289 év telt el, midőn ez az opera felébredt csipkerózsika álmából, és 2024-ben, a barokk opera egyik nagy fenegyereke, a kontratenor Max Emanuel Cenčić rendezésében, bemutatásra került a bayreuth-i Margravial Opera House-ban.
Vannak operák, amelyek méltán süllyednek a feledésbe, de azt hiszem, hogy nem erről van szó ebben az esetben, hanem arról, hogy csaknem 300 éven át nem álltak rendelkezésre megfelelő előadók, ennek a nagyszerű operának az előadására. A 70-es évek régizene-törekvései mostanra értek be annyira, hogy életre kelhessenek ezek a fenséges barokk opera-szörnyek. Azt hiszem, hogy nem kell bemutatnom az itthoni koncerteken is többször megcsodált Max Emanuel Cenčić-et, aki megfázással küszködve is megható szépséggel énekelte Agamemnon szerepét, és akinek méltó társa volt a szoprán Jasmin Delfs Iphigénia, és a kontratenor Nicolò Balducci. Az Akhilleuszt alakító férfiszoprán Maayan Licht, megér egy külön misét. Ez az izraeli énekes, már két éves korában különleges tehetséggel utánozta a mikrohullámú sütő csengőjét, de aztán csaknem végzetesen elragadta a popzene szirénhangja, így csak 20 éves korában kezdett el foglalkozni a barokk zenével, de aztán néhány év elég volt ahhoz, hogy azzá váljon, amit most hallhatunk: egy csodává. Mert ezt a csodát, a hangot, az átélést, az énektechnikát mindenkinek hallani kell, akinek csak egy icipici köze is van az operához, a barokk zenéhez. És persze látnia kell mindenkinek ezt a lélegzetelállító előadást, ezt a Porpora-zenét a recitativókat, a fantasztikus férfiszoprán-basszus duettet, a szívbemarkoló kontratenor-alt-szoprán tercettet, és az áriák hömpölygő sorát, a-b-a ... a-b-a ... a-b-a ... a-b-át: a legegyszerűbb zenei szerkezetet, ami mégis, minden emberi érzést kifejez. Hallgassátok csak meg az egyórás keresztmetszetet, és akinek kedve van, az egy hónapig, magánban kérheti tőlem, a csaknem 3 órás, HD minőségű operafelvétel letöltési linkjét.
Nyár van, hunyd le a szemed, és a fehér sziklák alatt látod az azurkék tengert...
1341 takatsa 2025-06-14 12:03:25 [Válasz erre: 1340 Klára 2025-06-13 09:21:45]
Köszönöm kedves Klára ezt a precíz és részletes összefoglalót, remélem más is kedvet kap ennek a bájos kis operának a megnézéséhez.
Köszönöm kedves Klára ezt a precíz és részletes összefoglalót, remélem más is kedvet kap ennek a bájos kis operának a megnézéséhez.
1340 Klára 2025-06-13 09:21:45 [Válasz erre: 1331 takatsa 2025-05-22 18:43:15]
Végre meg tudtam nézni ezt az operát. Bájos kis opera, kellemes zenével. Nekem az is tetszik, ahogyan a beszéd és az áriák váltogatják egymást.
A nyitókép hangulatos ki vidéki épület, hamarosan kiderül, hogy vendéglő. A pincérek sürögnek, forognak, terítik az asztalokat, lassan vendégek is érkeznek. Kedves és dallamos áriával jelenik meg Rita, a tulajdonos. Sorsával és helyzetével meg van elégedve, kicsit ütődött férje alkalmanként kap egy-egy pofont, de így is szereti őt. A személyzetet erélyesen kommandírozza, és "lányok, keressetek magatoknak ütődött férjet" tanáccsal látja el a házasulandó hajadonokat.
Majd prózára vált, megtudjuk, hogy első férje hajóbalesetben meghalt, a háza leégett, de nincstelen özvegyként másodszorra is férjhez ment, egy olasz emberhez. Az első férje már az esküvői ebéden megverte, ő a jelenlegi férjét hetente egyszer megveri, mielőtt a férje verné meg őt. Szóval a helyzet idilli.
Majd megjelenik Pepe, a férj, előre retteg, mert az asszony megveri, ha ügyetlenkedik. Bájos kis kettősben örülnek egymásnak, ennek a porceláncsésze balesete vet véget. A menyecske asztalt-széket borogató harcias amazonná változik, közben a vendégek zavartalanul falatoznak, kártyáznak.
Kis piros autó gördül be színpadra, egy különös úriember száll ki belőle, a kapitány, aki 4 kupica rummal alapozza meg jelenlétét. Érdekes életvezetési tanácsokat ad Pepének, akin látszanak az iménti hitvesi tettlegesség nyomai: eszköze az orosz módszer, az asszonyt néha meg kell verni, de megölni nem szabad, ezt a saját volt feleségénél is alkalmazta. Majd ismerteti jövetele célját: özvegyember, hajótörést szenvedett. Évekig élt északon, közben özvegy lett, most újra házasodna, és szüksége van a volt felesége halotti bizonyítványára. Rita közben megjelenik az erkélyen és elhülve hallja vissza saját történetét, egy másik szemszögből.
Nagy leleplezés: a hajótörött férfi és a tűvészben meg nem halt nő döbbenten fedezi és azonosítja egymást! Pepe és a vendég, Gaspar Simone egyaránt Rita férjei. Játékkal döntik el, aki nyer, azé marad az asszony. Mindketten csalásra készülnek, és veszteni akarnak! Pepe a boldog vesztes, aki vígan ünnepli, hogy ismét szingli lett, - vidám dalocskája emlékezetembe idézte Tonio áriáját az Ezred lánya c. operából. Gaspar a boldogtalan nyertes, aki szándéka ellenére ismételten nős ember lett! De ebből a nem kívánt helyzetből valahogy szabadulni kell! Rita asszony elárulja, hogy - bár abban a bizonyos tűzvészben az egész falu porig égett - neki megvan a házasságlevél másolata, melyet Gaspar a régi boldogságra, szerelemre hivatkozó dalocskával próbál megszerezni. Az asszonynak esze ágában sincs átadni, de a minden szépet jót megígérő ex-férjet visszafogadni sem akarja. Pepe az alkalmat kihasználva szabadulna a helyzetből, de Rita hozzá ragaszkodik. Gaspar cselből verekedést kezdeményez Pepe segítségével, aki hirtelen támadt bátorságával ismét megnyeri felesége rokonszenvét. A felek - bocs- a hármak vidám tercettben búcsúznak egymástól, minden jó, ha jó a vége! (a helyi lakosság, a vendégkör hozzá lehet szokva a házastársi csetepatékhoz, mert szemrebbenés nélkül fogyasztják telüket, olvassák újságjaikat, stb.)
Könnyű kis szórakozás, nekem tetszett! Köszönet érte!
1338 takatsa 2025-06-02 08:44:12 [Válasz erre: 1337 lujza 2025-06-02 03:13:13]
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmet erre a szépséges, szuggesztív és rendkívül inspiráló darabra.
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmet erre a szépséges, szuggesztív és rendkívül inspiráló darabra.
1337 lujza 2025-06-02 03:13:13 [Válasz erre: 1336 takatsa 2025-06-01 08:18:38]
Nagyon hálás vagyok, hogy miután megemlítettem egy másik topicban, hogy mennyire nagy hatással volt rám DiDonato koncertje, és benne ez a mű, Te ilyen hamar megtaláltad, és fordítással együtt két változatban is közzéteszed!
Nagyon hálás vagyok, hogy miután megemlítettem egy másik topicban, hogy mennyire nagy hatással volt rám DiDonato koncertje, és benne ez a mű, Te ilyen hamar megtaláltad, és fordítással együtt két változatban is közzéteszed!
1336 takatsa 2025-06-01 08:18:38
Annyira zaklatott heteink vannak mostanában, hogy lemaradtunk több koncertről, közülük legfájóbban a közelmúlt két DiDonato fellépéséről. Vígaszul elkészítettem Heggie Into the Fire c. dalciklusának magyar feliratát, és mivel nemcsak én, hanem ilyen-olyan okból szinte mindannyian vigaszra szorulunk, ezért most megosztok veletek két nagyszerű felvételt. Mindkét felvétel 2025-ben készült, és mindkettőben Joyce DiDonato énekel, a vonósnégyes változatban a Brentano Quartet kíséretével, a zenekari változatban pedig Pappano vezényli az Amszterdami Concertgebouw Zenekarát. A teljes HD minőségű videók letöltési linkjét 4 hétig magánban kérhetitek tőlem.
Jake Heggie (aki többek között a Dead Man Walking és a Moby-Dick c operát írta) a Camille Claudel: Into the Fire című dalciklust 2011-ben, az Alexander vonósnégyes 30 éves jubileumára szerezte, és az énekszólamra régi barátját, DiDonatót kérte fel. A dalciklus szövegét Gene Scheer írta, Camille Claudel levelei és naplórészletei alapján. A bemutató 2012. február 4-én, a San Francisco-i Herbst Színházban volt.
A tragikus sorsú Camille, Paul Claudel költő nővére volt, és 1864-ben született. Kora gyermekkorától nyilvánvalóvá vált a kislány rendkívüli szobrásztehetsége, ezért szülei - a kor szokásaitól eltérően - a 17 éves lányt Párizsba küldték, ahol a kor híres szobrásza Alfred Bouche, majd annak első asszisztense, Auguste Rodin tanítványa lett. Rodin és a nála 20 évvel fiatalabb Camille között szerelem szövődött, így a lány Rodin-nek nemcsak tanítványa, hanem asszisztense, múzsája és szeretője is lett. Kapcsolatuk viharos volt, mivel Rodin-nek tartós viszonya volt egy idősebb asszonnyal, és Camille-t évekig azzal hitegette, hogy feleségül veszi. 1892-ben Camille teherbe esett, de a gyermeket - Rodin tanácsára - elvetette. Ez a trauma végképp aláásta a kapcsolatukat, a labilis idegzetű Camille önállósodni kívánt, Rodint szakmai féltékenységgel és azzal vádolta, hogy ötleteit ellopja, így 1898-ban végleg szakítottak. Camille a XX. század első évtizedében sikeres művész volt, Rodinnal legalább egyenlő művészi értékű szobrokat alkotott, de paranoiája egyre jobban elhatalmasodott rajta, Rodint nemcsak azzal vádolta, hogy szakmai kibontakozását - kapcsolatai révén - magakadályozza, hanem azzal is, hogy meg akarja őt mérgezni. Camille egyre gyakoribb dühkitöréseinek 1906-tól a saját szobrai estek áldozatul, ezek nagy részét elpusztította. 1913-ban Camille-t öccse zárt elmeosztályra szállította, és onnan történő szabadulását folyamatosan megakadályozta, így Camille több mint 30 évig, egészen 1943-ban bekövetkezett haláláig a zárt osztály foglya maradt.
A mű címe: Into the Fire, nagyon talányos. "A tűzbe" - csak így, alany, állítmány nélkül, vajon mit jelenthet? Én egy angol szólásra asszociáltam, amely így hangzik: Jumping from the frying pan into the fire (ugrás a serpenyőből a tűzbe), amely nagyjából a magyar "cseberből vederbe" szólásnak felel meg. Talán itt is erről van szó; egy addig is szerencsétlen élet végső romlásáról.
A dalciklusban Camille, az elmegyógyintézetbe szállítás napjának reggelén, elbúcsúzik eddigi életétől. A bevezető "Ébredés" című, Debussy ihlette preludium után, Camille először az általa készített Rodin mellszoborhoz szól, megemlékezve megismerkedésükről, és az agyagba vájó ujjakkal keresett igazság örökös kereséséről. Ezt követően Camille egyik leghíresebb szobrához, egyik korai remekművéhez, a "La Valse"-hoz szól, a két egybefonódó táncoshoz, az állandóan mozgó, kecses, szerelmi tánchoz, az extázishoz és a minden szerelmet kísérő bánathoz. Következő szobra, a "Shakuntala", egy szerelmes párt ábrázol, ahogyan a férfi a nő előtt térdelve, lábát átkulcsolva esedezik bocsánatért, utalva egy ősi indiai mesére, amelyben a herceg egy átok miatt mindent elfelejt, majd a varázslatból felébredve döbben rá arra, hogy a szerelmét elveszítette. A szerelme ugyan megbocsát neki, de az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Következő szobra a Kis Châteleine, egy bájos kislány márvány mellszobra. Camille jajongva szól a szobron át, saját, meg nem született gyermekéhez. A "Pletykák", Camille egyik legszebb kései műve következik. Camille a titokról énekel, amely kezdetben könnyed, izgalmas és ártatlan, de azután a nimbuszt, a glóriát megeszi a rozsda, elhalványul a fény, és minden a tűzbe kerül, megsemmisül. Az utolsó szobor (L'Age Mûr - az érettség kora - az élet útja), amely egy vénasszonyt ábrázol, aki magával húz egy idős embert, akibe - hogy visszatartsa -, egy fiatal lány kapaszkodik. Itt már elfogy a szó, és a dal. Búcsúzni kell, indulni kell, múlttá válik minden. Az epilógus évekkel később, az elmegyógyintézetben játszódik, ahol volt barátnője látogatja meg a megtört és véglegesen magába záródott Camille-t.
Az eredetileg énekhangra és vonósnégyesre szerzett dalciklust 2015-ben Heggie átírta nagyzenekarra. Amíg az eredeti hangszerelésben az intimitáson van a hangsúly, addig a zenekari változatban a káprázatos színeket, kontrasztokat és dinamikát csodálhatjuk meg. Camille egyik legjobb barátja Debussy volt, és Heggie tudatosan fordul Debussy zenéjéhez, a modern és az impresszionista stílust és eszköztárt bravúrosan ötvözve. A két változat alapvetően más eszközöket, hangszínt, és előadásmódot igényel az énekestől, DiDonato a tőle megszokott módon, szívvel, lélekkel és tökéletes technikával oldja meg ezt a szinte lehetetlen feladatot. Ez a dalciklus méltó módon lép a nagy zeneszerző-elődök nyomdokába, azokkal megegyezően magas minőséget képviselve. Ez egy szép, izgalmas, modern, könnyen befogadható és szerethető zene, amelyet jó szívvel ajánlok mindnyájatok figyelmébe.
1334 Búbánat 2025-05-26 20:02:22
Gounod: A galamb – a vígopera televíziós változata
A Zenés TV Színház bemutatója: 1989
(56 perc)
Eredeti cím: „La
Colombe” (1860)
A La
Fontaine-mesén alapuló két felvonásos
vígopera szövegét televízióra
adaptálta Baranyi Ferenc.
Szereplők:
Horace - Korcsmáros
Péter
Sylvie - Szűcs
Márta
Jean mester - Gáti
István
Marie - Bokor Jutta
Km.: a Miskolci
Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Kovács
László
Rendező: Hajdu
György
(56 perc)
Gounod: A galamb - Sylvie áriája – Szűcs Márta
Gounod: A galamb - Sylvie és Horace kettőse – Szűcs Márta és Korcsmáros Péter
Gounod: A galamb - Sylvie áriája (2) - Szűcs Márta
Gounod: A galamb - Jean mester áriája – Gáti István
Gounod: A galamb - Jean mester áriája (2) – Gáti István, km. Bokor Jutta
A történetről röviden:
Horace szegényes
körülmények között él egy erdei faházban, és minden gondolata egykori kedvese,
Sylvie grófnő körül forog. A szerelem nem múlik, a férfi egész életét a grófnő
iránti vágyakozás tölti ki, még különleges szépségű, hófehér galambját is utána
nevezi el. Jean mester a grófnő megbízásából felkeresi a férfit és felajánlja,
hogy megveszi a szépséges madarat, amit a férfi dühösen elutasít. Asszonya most
maga készül vendégségbe a szegényes faházba, Horace pedig nem mást áldozna fel
a kedvéért, mint a hófehér galambot…
1332 -zéta- 2025-05-26 08:39:50 [Válasz erre: 1331 takatsa 2025-05-22 18:43:15]
Közben - szerintem az itt folyó beszélgetéstől nem függetlenül - a YT-on felbukkant néhány részlet a "rádiós" Ritából:
Közben - szerintem az itt folyó beszélgetéstől nem függetlenül - a YT-on felbukkant néhány részlet a "rádiós" Ritából:
1331 takatsa 2025-05-22 18:43:15
Néhány napja az operaházi topikban, a Stuart Mária előadása kapcsán folytatott diskurzusban Cilike említette meg Donizetti Rita című, egyfelvonásos vígoperáját. Bevallom, hogy én eddig ennek az operának a létezéséről sem tudtam, de felkeltette az érdeklődésemet ez a kis opera, amelyet 1841-ben, unalmában, mindössze egy hét alatt rittyentett Donizetti, Gustave Vaëz librettójára, miközben a Scalanak szánt Maria Padilla lassan készülő szövegkönyvére várakozott. A kezdetben "Két férfi és egy nő" című vígopera tulajdonképpen nyolc zenei számból álló, párbeszédekkel összekötött családi vígjáték, amely később a Rita nevet nyerte el. Ha már elkészült, akkor Donizetti megpróbálta pénzzé tenni ezt a francia nyelvű kis szösszenetet, de a párizsi Opera-Comique visszautasította a partitúrát. Donizetti ezért elkészítette az opera olasz változatát, amelyet elküldött a nápolyi Teatro del Fondónak, de az ottani intendáns halála miatt ez az előadás is meghiúsult. Így a kis opera mindkét változata Donizetti íróasztalfiókjának mélyére került, a többtucat visszautasított, félbemaradt, hiányos, csonka, torzó elfelejtett mű-művecske közé, amely Donizetti fordulatos, kalandokban bővelkedő, kevés sikerrel, és sok-sok kudarccal járó pályáját fémjelezte. Csak a szerencsének tudható be, hogy a mű előkerült, és 1860-ban, a zeneszerző halála után bemutatásra is került, Rita, ou Le mari battu (Rita, avagy a megvert férj) címmel, a sors fintoraként ugyanabban az operaházban, amely a művet 1841-ben elutasította.
Bár nem aratott sikert és a következő száz évben csak szórványosan játszották, 1955-ben újra felfedezték, és azóta gyakran játszogatják ezt a kis operát szerte a világban, köszönhetően annak, hogy mindössze 3 szereplős, és kis zenekari apparátussal, vagy akár zongorakísérettel is előadható. Mint megtudtam, 2009-ben Gödöllőn (Váradi Zita, Kiss Tivadar, Szegedi Csaba) egy előadásban, 2024-ben Szegeden a Csengő c. másik egyfelvonásossal pedig több ízben is, kettős szereposztásban (Máthé Beáta / Farkas-Varga Anna, Tötös Roland / Bagdi Zoltán, Szélpál Szilveszter / Réti Attila) előadták. Ezenkívül 1965-ben rádiófelvétel (Ágai Karola, Réti József, Dene Ferenc) és 1978-ban Zenés TV színház felvétel is készült, Kalmár Magda, Leblanc Győző és Melis György szereplésével.
Én most a 2010-es, Opéra Royal de Wallonie felvételét osztom meg veletek. Rita: Priscille Laplace, Peppe: Aldo Caputo, Gaspar: Alberto Rinaldi, a Wallon Királyi Opera zenekarát Claudio Scimone vezényli. Ez egy nem hiba nélküli felvétel, de fergeteges, humoros és bájos, igazi örömzene, ahogyan ezt az operát Donizetti is elképzelhette. Egy kis ízelítőt itt nézhettek, és akit érdekel ez az előadás, az a két hangsávot, magyar, francia, angol és olasz feliratot tartalmazó teljes operafelvétel letöltési linkjét, tőlem kérheti el, 1 hónapig.
1330 Edmond Dantes 2025-05-22 08:58:53
Szecsődi Irènnek alapszerepe volt Pillangò, 100+ ènekelte. Szerencsès voltam, mert első Pillangòm a nagy karrier-vàromànyos Laczò Ildikò volt. Egy forrò jùniusi estèn màig emlèkezeteset produkàlt a nèhai Erkelben. Nemsokàra elment itthonròl ès a pàlyàja nem tudom mièrt, de sajnàlatosan rövid volt. Nemènyi Lili talàn olyan vidèki igazgatò-felesèg primadonna lehetett 1945 előtt, aztàn Pesten az Operettbe igazolt(àk), onnan lett operaènekes, szintèn Cso-cso-szàn volt a zàszlòshajòja, mint Szecsődinek. Làttam a darabot a Szigeten is Kobayashival, japàn szoprànnal, legjobb a "Koba" sajàt kisfia volt, ő jàtszotta a gèsamama kisfiàt. Amùgy meg sosem kedveltem tùlzottan a darabot, mèg mai formàjàban is terjengősnek (1. felv.) ès cukrosnak gondolom, de ez az èn bajom. Màsok, sokan pont emiatt imàdjàk. Sok zsebkendő fogy el, mire lemegy a függöny.
Szecsődi Irènnek alapszerepe volt Pillangò, 100+ ènekelte. Szerencsès voltam, mert első Pillangòm a nagy karrier-vàromànyos Laczò Ildikò volt. Egy forrò jùniusi estèn màig emlèkezeteset produkàlt a nèhai Erkelben. Nemsokàra elment itthonròl ès a pàlyàja nem tudom mièrt, de sajnàlatosan rövid volt. Nemènyi Lili talàn olyan vidèki igazgatò-felesèg primadonna lehetett 1945 előtt, aztàn Pesten az Operettbe igazolt(àk), onnan lett operaènekes, szintèn Cso-cso-szàn volt a zàszlòshajòja, mint Szecsődinek. Làttam a darabot a Szigeten is Kobayashival, japàn szoprànnal, legjobb a "Koba" sajàt kisfia volt, ő jàtszotta a gèsamama kisfiàt. Amùgy meg sosem kedveltem tùlzottan a darabot, mèg mai formàjàban is terjengősnek (1. felv.) ès cukrosnak gondolom, de ez az èn bajom. Màsok, sokan pont emiatt imàdjàk. Sok zsebkendő fogy el, mire lemegy a függöny.
1329 lujza 2025-05-21 23:51:10 [Válasz erre: 1324 Klára 2025-05-20 19:46:38]
Sajnos én láttam Neményi Lilit Cso-cso-szánnak még a hatvanas években, nekem szörnyű volt. Nemcsak azért, mert öreg volt, de rikácsolt is, és olyan manírjai voltak, hogy ki nem állhattam. Egy tinédzsernek nagyon nevetségesnek tűnt, nem is tudtam megszeretni ezt az operát. Szerencsére később már nem voltak ilyen szörnyű élményeim. Nekem valahogy beugrik még Szecsődy Irén, bár nem tudom, hogy tényleg ő énekelte-e? És természetesen a csodálatos Kincses Veronika, de ő még később volt, és addigra már megszerettem ezt az operát. És aztán jött a film, benne Scotto Domingóval.
Sajnos én láttam Neményi Lilit Cso-cso-szánnak még a hatvanas években, nekem szörnyű volt. Nemcsak azért, mert öreg volt, de rikácsolt is, és olyan manírjai voltak, hogy ki nem állhattam. Egy tinédzsernek nagyon nevetségesnek tűnt, nem is tudtam megszeretni ezt az operát. Szerencsére később már nem voltak ilyen szörnyű élményeim. Nekem valahogy beugrik még Szecsődy Irén, bár nem tudom, hogy tényleg ő énekelte-e? És természetesen a csodálatos Kincses Veronika, de ő még később volt, és addigra már megszerettem ezt az operát. És aztán jött a film, benne Scotto Domingóval.
1328 takatsa 2025-05-21 18:47:03 [Válasz erre: 1327 Búbánat 2025-05-21 18:14:23]
Jó a kockásfüzet, de ha már kockás, akkor én az excelre szavazok. Kár, hogy nem másolod át a listádat, mert akkor pillanatok alatt bármit megkereshetnél, vagy rendezhetnél benne, tehát sokmindenre tudnád használni, könnyedén. Ráadásul, ha pl. a gmail biztosította excelt használod, akkor az mindig kéznél lesz, és bárkivel megoszthatod, így egy egészen egyszerűen használható eszközzel, új távlatok nyilnának meg előtted.
Jó a kockásfüzet, de ha már kockás, akkor én az excelre szavazok. Kár, hogy nem másolod át a listádat, mert akkor pillanatok alatt bármit megkereshetnél, vagy rendezhetnél benne, tehát sokmindenre tudnád használni, könnyedén. Ráadásul, ha pl. a gmail biztosította excelt használod, akkor az mindig kéznél lesz, és bárkivel megoszthatod, így egy egészen egyszerűen használható eszközzel, új távlatok nyilnának meg előtted.
1327 Búbánat 2025-05-21 18:14:23
Van egy jegyzetfüzetem – idővel jó vastaggá gyarapodott –, amelybe máig vezetem a látott összes opera, operett, oratórium, koncert és egyéb (akár színház, koncertterem, kultúrház, szabadtéren, de a határainkon túli helyszíneken is élvezett) előadásokat. Benne naprakészen, dátummal feltüntetem a közreműködött hazai és külföldi művészeket, énekeseket, zenészeket, karmestereket, rendezőket, alkotókat. Egy külön listán szerepelnek a rádiós és televíziós operettfelvételek adatai a bemutatókkal visszamenőleg. Elég későn, úgy a hetvenes évek közepétől kezdtem el az írást/bejegyzéseket, amit továbbra is, rendületlenül folytatok. Igaz, megtehettem volna, hogy amikor bejött a számítógép, a word vagy excel fájlba átírom és ott vezetem tovább, de mégis maradtam és most már maradok is a ceruzás feljegyzéseknél. Szkennelni sem fogom, hiszen több száz oldalról, teleírt kockás papírról van szó. Úgyhogy mindez megmarad az asztalfióknak.
Ma pedig - hála az Opera Digitárnak – kontrolom is van az általam látott operaelőadásoknál a visszakereséshez, akár a pontosítás terén; a hetvenes évek előtti időkből pedig nem csak az emlékezetemre támaszkodhatom, na meg ott van a Google is...
Az elmúlt 23 év alatt volt miből mit be- ill. átmásolnom a Momus fórum topikjaiba vagy a jegyzetemből kikeresni valamit és abból merítve hozzászólni adott témákhoz...
1326 Klára 2025-05-21 16:02:06 [Válasz erre: 1325 Edmond Dantes 2025-05-21 15:40:54]
Köszönöm a kiegészítést. Orosz Júlia is csodálatos énekesnő volt! Igaz, akkoriban még sem a megjelenést, sem az életkort nem tették patikamérlegre. Fenomenális előadás lehetett..
Köszönöm a kiegészítést. Orosz Júlia is csodálatos énekesnő volt! Igaz, akkoriban még sem a megjelenést, sem az életkort nem tették patikamérlegre. Fenomenális előadás lehetett..
1325 Edmond Dantes 2025-05-21 15:40:54 [Válasz erre: 1324 Klára 2025-05-20 19:46:38]
Orosz Jùlia is ènekelte 60 èvesen Pillangòt. 62 volt, amikor első Bohèmèletemet làttam vele, Hàzy helyett ugrott be. Mèg egèszen fiatal, erős 50-es volt, amikor Micaelàt làttam vele, Komlòssy volt Carmen ..
Orosz Jùlia is ènekelte 60 èvesen Pillangòt. 62 volt, amikor első Bohèmèletemet làttam vele, Hàzy helyett ugrott be. Mèg egèszen fiatal, erős 50-es volt, amikor Micaelàt làttam vele, Komlòssy volt Carmen ..
1324 Klára 2025-05-20 19:46:38 [Válasz erre: 1323 takatsa 2025-05-15 09:17:40]
Én nem tudom pontosan megmondani, mikor találkoztam Csocsoszánnal, valamikor tini korunkban lelkesen gyűjtögettük a kis műsorfüzeteket, amit a jegyszedő néniktől vettünk. Többnyire irántuk érzett jó szándékból - ahogy a nagyi mondta, ők többnyire nyugdíjasok voltak - és az előadás emlékére, de megőrzésükre egy idő után már nem volt lehetőség. Áldott emlékű nagymamám minden előadás előtt teljes körűen beavatott a várható látnivalókból és a cselekményből, tehát nem a kis füzeteket olvastuk. (bár, ebben az esetben kissé nehéz volt megmagyaráznia a mit és hogyant). Szeretem ezt az operát, a többi Puccini operával együtt, de Pinkerton nem a kedvenc hősöm! Jonathan Tetelman kellemes megjelenésű, nagyon jó hangú tenorista, hiteles ebben a szerepben, Asmik Grigorian feledhetetlen. (érdekes vita volt nemrég egy másik topikban a Csocsoszánt éneklő énekesnők életkorát illetően. Nem hiszem, hogy lett volna valaha bárki, aki tizenévesen lépett fel ebben a szerepben, de tudom, hogy Neményi Lili 60+ korában még énekelte, nyilván tökéletes szerepformálással.)
Kedves T. íme egy érdekes párhuzam a te történeteddel, bár ellenkező előjellel. Egy Kaufmann nevű énekes, szintén tenorista, többször elmesélte, hogy első operai élménye éppen a Pillangókisasszony c. opera volt, amitől ahogy ő mondja, tüzet fogott, rájött az éneklés szépségére. De Pinkerton szerepét nem kedveli, egyetlen CD felvételtől eltekintve színpadon soha nem énekelte.
Ezt az operát több más, többször látott operával együtt kvázi betéve tudom, de a magyar feliratot szívesen olvastam! Ismét bebizonyosodott, hogy az énekelt áriák anyanyelven olvasása plusz élményt ad - lehet, hogy azoknak is igazuk volt, akik sok éven át magyarra fordított librettóval mutatták be az operákat. Mindenesetre köszönöm ezt az élményt!
1323 takatsa 2025-05-15 09:17:40
Találkozásom Csocsoszánnal.
Délelőtt van, márciusi koratavaszi vasárnap, és én életemben először, ülök az Operaházban. Így utólag - a Digitárnak hála - a pontos időpontot is tudom, 1968. március 17-e van, de ez csak számomra nevezetes nap, mert ezen a napon egyébként, a világon abszolút semmi említésre méltó esemény nem történt. Tehát ülök az operaházban, a földszinten középtájon - ilyen jó helyem azóta sem volt. A pompás terem ötperces varázsa már elmúlt, így csak ülök és feszengek. Fenékben szorít, vállamon lötyög az egyik ismeretlen oldalági ősömtől örökölt, és jól-rosszul rám igazított első öltönyöm, nyakamat dörzsöli a kemény inggallér, nyakkendőm kókadtan lóg, izzadok és viszketek, és jaj, pisilnem is kell, de hála istennek most már a zümmögőnél tartanak, és a szomszédom azt súgja, hogy mindjárt szünet lesz. Szenvedek, pedig örülhetnék is, hiszen vidéki kis suttyóként, szinte véletlenül, a zene szentélyébe kerültem, mert anyám operába vitte az osztályát, és a buszon volt egy szabad hely, és máig sem tudom, hogy jutalomból vagy büntetésből, de testvéreim közül éppen engem hozott el. Azért is örülhetnék, mert a világ legszebb operáját nézhetem; a Pillangókisasszonyt. Vártam is a nagy napot, éjjel aludni se tudtam, de arra álmomban sem számítottam, hogy ilyen egy opera. Még csak nem is hasonlít a Moldvára, meg a Léprelűdre, vagy a Pergüntre, az otthon hallgatott kedvenc lemezeimre, pedig itt is vannak hangszerek, de a hangszerek hangját elnyomja ez a szörnyű rikácsolás. Hát miért nem tudnak ezek normális hangon énekelni, mint ahogyan mi, vagy a Faragó Laura a tévében? Mi ez a gurgulázó hang? Először még egészen vicces volt, de most már órák óta ezt hallható. Az első felvonás még hagyján, ott voltak lampionok, és szépen felöltöztetett lányok, akik egészen normálisan énekeltek, de ez a második felvonás, ahogy két öregasszony tipeg ide-oda a színpadon, dögunalom. Képzeljétek el, egy 60 éves néni a Pillangókisasszony, most éppen ő énekel, ugye, milyen szörnyű hallgatni ezt avatatlan gyemekfüllel? Egyáltalán nem csodáltam, hogy a végén leszúrta magát, de túl későn tette, oda van a vasárnapom, és mire hazaérek, vár a matek házifeladat, és holnap reggel az iskola, pedig a Winnetou legizgalmasabb részénél tartottam...
Rég volt, nem volt szép, és talán igaz sem volt, de az biztos, hogy 10 évig kerültem az operát, mint az ördög a szenteltvizet. Aztán a 70-es évek végétől a Hungaroton valami licenc szerződés keretében több komplett opera-felvételt megjelentetett, és tettem egy próbát: megvásároltam a Rigolettót (Gobbi, Callas, di Stefano, Tullio Serafin), és megnyílt előttem egy rejtett világ, Óz, a csodák csodája.
Mint a kis bevezetőmből is láthatjátok, a Pillangó kisasszony az egyik nagy kedvencem. Néhány éve már közkinccsé tettem a magyar felirattal ellátott legkedvesebb felvételemet (Freni, Domingo, Ludwig, Karajan, Ponnelle), de most, ppp szép bemutatóján fellelkesülve, hoztam nektek egy csodás felvételt, Asmik Grigoriánnal, a 21. század legnagyszerűbb Cso-cso-szánjával. Ízelítőül nézzétek meg a második felvonást, amit tegnap feltöltöttem, és akit érdekel a teljes opera HD minőségű felvétele (magyar, angol, francia, német, spanyol és svéd felirattal), az a letöltési linket 3 hétig kérheti tőlem.
1322 Klára 2025-05-14 19:17:55 [Válasz erre: 1321 takatsa 2025-05-14 13:27:28]
Ez megint egy csoda lesz! Ezer köszönet előre is!
Ez megint egy csoda lesz! Ezer köszönet előre is!
1320 takatsa 2025-04-29 08:10:13 [Válasz erre: 1319 lujza 2025-04-29 02:21:38]
Köszönöm a hozzászólásodat, kedves Lujza. Hinta nincsen konkrétan feltüntetve a librettóban, a környezetről csak ez a rövid leírás olvasható: "A Szerelem házának kertje a mezőn, egy tavaszi délutánon. A ház jobb oldalán kerítés vaskapuval. Anne és Tom együtt ülnek egy pergola alatt." - de jól illusztrálja az alkotó elképzelését, hiszen az opera egy falusi idillikus jelenettel indul, tulajdonképpen egy barokk pásztorjátékkal. Ez a kezdet, a kiindulási pont, az ártatlanság kora, hogy úgy mondjam, a paradicsomi állapot, amikor még bármi-, pontosabban minden megtörténhet. Ez az első jelenet az utolsó jelenettel elgondolkodtató párt alkot, keretezve a történetet, mert a kezdet és a vég csaknem összeér. Visszaérkezünk az ártatlanság korába, azzal a különbséggel, hogy az első jelenetben még megtörténhet minden, az utolsó jelenetben viszont már nem történhet semmi sem.
Köszönöm a hozzászólásodat, kedves Lujza. Hinta nincsen konkrétan feltüntetve a librettóban, a környezetről csak ez a rövid leírás olvasható: "A Szerelem házának kertje a mezőn, egy tavaszi délutánon. A ház jobb oldalán kerítés vaskapuval. Anne és Tom együtt ülnek egy pergola alatt." - de jól illusztrálja az alkotó elképzelését, hiszen az opera egy falusi idillikus jelenettel indul, tulajdonképpen egy barokk pásztorjátékkal. Ez a kezdet, a kiindulási pont, az ártatlanság kora, hogy úgy mondjam, a paradicsomi állapot, amikor még bármi-, pontosabban minden megtörténhet. Ez az első jelenet az utolsó jelenettel elgondolkodtató párt alkot, keretezve a történetet, mert a kezdet és a vég csaknem összeér. Visszaérkezünk az ártatlanság korába, azzal a különbséggel, hogy az első jelenetben még megtörténhet minden, az utolsó jelenetben viszont már nem történhet semmi sem.
1319 lujza 2025-04-29 02:21:38 [Válasz erre: 1318 takatsa 2025-04-28 17:18:33]
Én az 1980-as szériában ismertem meg a művet, és nagyon tetszett. A szereposztása parádés volt, az akkori fiatal férfi énekesekkel. Hagyományos rendezés, szép díszletek. Nem tudom, a szövegkönyvben is szerepel-e, de a hatalmas hinta ott is megvolt a színpadon, melyben Csengery Adrienne hintázott. Nagyon megfogott az az előadás, még mindig jól emlékszem rá, és sajnáltam, hogy többet nem vették elő. De a második változatra már nem voltam kíváncsi.
Én az 1980-as szériában ismertem meg a művet, és nagyon tetszett. A szereposztása parádés volt, az akkori fiatal férfi énekesekkel. Hagyományos rendezés, szép díszletek. Nem tudom, a szövegkönyvben is szerepel-e, de a hatalmas hinta ott is megvolt a színpadon, melyben Csengery Adrienne hintázott. Nagyon megfogott az az előadás, még mindig jól emlékszem rá, és sajnáltam, hogy többet nem vették elő. De a második változatra már nem voltam kíváncsi.
1318 takatsa 2025-04-28 17:18:33
A The Rake's Progress Stravinsky egyetlen egész estés, 3 felvonásos operája. Az 1951 szeptember 11-én, Velencében bemutatott mű ihletője William Hogarth hasonló című, 8 képből álló festmény-sorozata volt, amelyet Stravinsky 1947-ben, egy chicagói kiállításon tekintett meg. A festmények egy gazdag, de mérhetetlenül fukar kereskedő fiának, Tom Rakewellnek a lezüllését és bukását mutatják be. Az ifjú, apja halála után, terhes menyasszonyát elhagyva, Londonba költözik, ahol szerencsejátékokra, prostituáltakra, orgiákra tékozolja a pénzét. Vagyonát úgy próbálja visszaszerezni, hogy feleségül vesz egy gazdag, de felettébb csúnya öregasszonyt, majd ezt a pénzt is elkockázza. Mindenét elvesztve előbb az adósok börtönébe kerül, majd London híres elmegyógyintézetében, a Bethlem Kórházban fejezi be életét. Az 1732-1734-ben készült festménysorozat 1735-ben nyomtatott formában is megjelent és széleskörű elismerést aratott. (Megjegyzendő, hogy Hogarth még egy hasonló témájú festménysorozatot készített, "A Harlot's Progress" - Egy szajha útja - címmel.)
A közismert festmények nemcsak Stravinskyt ihlették meg, hanem a festmények alapján Gavon Gordon 1935-ben balettet komponált, amelyet számos balett-társulat előadott. Ugyanebben az évben egy amerikai film is feldolgozta a témát, és a "The Notorius Gentleman" címen megjelent film nagy vihart kavart, a cenzorok a film több jelenetét is kivágták amorális és szexuális tartalma miatt. A témát 1945-ben Angliában filmesítették meg újra, és ez az inkább a vígjátéki elemeket hangsúlyozó film az eredeti, The Rake's Progress címen jelent meg.
Stravinsky operája csak nagy vonalakban követi a festmények által bemutatott történetet. A mű olvasata korántsem egyszerű, és többféle értelmezésre nyújt lehetőséget. Tom Rakewell korántsem egy gonosz, alávaló, mindenkin átgázoló szexuális ragadozó, aki megérdemelt sorsa, a bukás és teljes megsemmisülés felé halad, hanem inkább egy akaratgyenge, enervált, álmodozó ifjú, aki energia befektetés, munka, lemondás és kitartás nélkül akar érvényesülni, minden földi jót megszerezni, és minden nehézséget, netán szenvedést elkerülni. A szerencsére, Fortuna istennőre bízza magát, és a sültgalamb váratlanul meg is érkezik a szájához, egy váratlan örökség formájában. Csak meg kellene fognia az isten lábát, és jó erősen szorítani, de még erre is képtelen, és ezt a feladatot is a sebtében felfogadott inasára testálja, aki persze nem más, mint Lucifer, a csábító, a kísértő, aki mindnyájunk mögött bevetésre készen áll, hogy életünk minden nyűgjét vállunkról levéve, a kisebb ellenállás irányába, a rózsaszín ködbe burkolózó szép jövő felé tereljen minket. És Tom - az ördög segítségét köszönettel elfogadva - el is indul a széles, kikövezett, enyhén lejtő úton az önmegsemmisülés felé. Egy Faust-történet veszi kezdetét, persze Stravinsky módra, humorba, szarkazmusba burkolva. Tom nem gonosz és elvetemült ember, hanem olyan, mint amilyenek mi is vagyunk: akik a saját szerencsénkben reménykedünk, a kényelmes és szép életben, abban, hogy ajándékként minden az ölünkbe hullik, hogy elkerülhető a bánat, a szomorúság, a kellemetlenség és jóra fordul minden. Tom tehát rábízza magát az ördögre és rálép a délibábos útra, minden elágazásnál a rossz irányt választva. Kalandjai humorosak, kacaghatnánk is rajta, ha nem ismernénk közben magunkra. Tom így kerül mindig mélyebbre, de a helyzete sohasem reménytelen, ahogyan te sem vagy elveszve teljesen, amíg szeret téged egy ember. És Tomot, volt menyasszonya, Anne, rendületlenül, és hősiesen szereti. Mire képes a szerelem? A sötétségből magához emelhet-e, az életedet megmentheti-e? A kérdésre a válasz: többé-kevésbé igen. (Csaknem) mindent legyőz a szerelem, hiszen Tomot is kiragadja a megnyíló pokolból, a kárhozatból. De ugyanakkor, a szerelem lehetőségei (akárcsak az emberi élet) nem korlátlanok, a legnagyobb bajtól ugyan megmenthet, de vannak következmények, amelyek alól nem mentesülhetsz. Tom bűnei alól feloldozást nyer, de csak öntudatát elveszítve juthat be az általa annyira áhított édenbe. Keserű ez a történet, bármennyire humoros-édes mázzal is van leöntve.
Ez egy "neoklasszikus opera", amely tudatosan szembe megy az 50-es években elfogadott zeneszerzési alapelvekkel. Mai füllel hallgatva ez egy gyönyörűséges és abszolút élvezhető zene, amelyben a számtalan Bach-Handel-Mozart zenetöredék színes üvegcserepekként egymáshoz simulva és illeszkedve, összeáll egy sohasem látott mozaikká, egy könnyen befogadható, de ugyanakkor nagyon rafinált, és mind mondanivalójában, mind zenei megvalósításában zseniális operává.
A The Rake's Progress-t 30 évvel keletkezése után, 1980-ban, "A léhaság útja" címen mutatta be az Operaház, Mikó András rendezésével és Mihály András vezénylésével. A 9 előadást megélt széria főbb szerepeit Polgár László, Gulyás Dénes, Csengery Adrienne, Gáti István és Komlóssy Erzsébet énekelte. 2015-ben az Operaház felújította a művet, Anger Ferenc rendezésével, "A kéjenc útja" címmel, és 2015-16-ban összesen 13-szor adta elő. A karmesterek Erik Nielsen, Héja Domonkos, és Martyn Brabbins voltak, a főbb szerepeket Palerdi András, Lyons Eleanor, Balczó Péter és Kálmán Péter énekelte. Ezt az előadást én is láttam, de bevallom, nem okozott maradandó élményt, 9 év távlatából csak Kálmán Péter alakítására emlékszem.
Ez az opera igencsak előadás-érzékeny: ha nem valósul meg együttesen az, hogy mind a zenekar-énekkar, mind a karmester és mind a 3 főszereplő, külön-külön és együtt is nagyszerű legyen, akkor megette a fene az egészet.
2 nagyszerű felvételt hoztam nektek. Elsőként a 2010-es Glyndebourney-i előadás felvételét ajánlom (Miah Persson, Topi Lehtipuu, Matthew Rose; Vladimir Jurowski, London Philharmonic Orchestra, Glyndebourne Chorus). Ezt a gold standardnak is tekinthető, hagyományos rendezésű (John Cox) előadást, szép díszletekkel, bájos fiatal szerelmespárral, mindenkinek jó szívvel ajánlom. Azt hiszem, hogy ez a színes-humoros, sok színnel és kiváló stílusérzékkel megvalósított előadás állhat legközelebb Stravinsky elképzeléséhez.
A másik felvétel a 2007-es a La Monnaie De Munt-i előadáson készült. Ez az előadás szerencsésen kiegészíti a 2010-es Glyndebourne-i felvételt, az opera sötétebb, tragikusabb és szarkasztikusabb rétegeit bemutatva, nagyszerű képi megvalósítással, és sok tekintetben érettebb színészi-énekesi produkciókkal. Az előadás megvalósítói: Robert Lepage (rendező), Kazushi Ono (karmester), a főszereplők: Laura Claycomb, Andrew Kennedy, William Shimell.
A két HD minőségű, magyar, és mindenféle más nyelvű felirattal ellátott, teljes felvételt 3 hétig tudjátok letölteni, a letöltési linket magánban kérjétek.
1316 lujza 2025-04-10 01:51:38 [Válasz erre: 1315 lento_barbaro 2025-04-09 17:00:22]
Nekem is megvan ez a lemez, bár már régen nem hallgattam meg. Alig merem a lemezjátszót használni, mert az is még szocialista gyártmány, és már nem kapnék új tűt hozzá, pedig igazán van néhány remek lemezem. De azért remélem, hogy a gyerekem és az unokáim nem fogják kidobni az egészet, sose lehet tudni, hogy melyik mikor ismeri fel ezek értékeit! Az viszont szomorú, hogy mindig vannak, akiket itthon nem láthatunk-hallhatunk, bár mondjuk nem kell túl messzire menni, hogy meghallgathassuk Schiff Andrást például. Kár, hogy utópia lenne egy olyan világban hinni, amelyben nem volnának semmiféle szekértáborok!
Nekem is megvan ez a lemez, bár már régen nem hallgattam meg. Alig merem a lemezjátszót használni, mert az is még szocialista gyártmány, és már nem kapnék új tűt hozzá, pedig igazán van néhány remek lemezem. De azért remélem, hogy a gyerekem és az unokáim nem fogják kidobni az egészet, sose lehet tudni, hogy melyik mikor ismeri fel ezek értékeit! Az viszont szomorú, hogy mindig vannak, akiket itthon nem láthatunk-hallhatunk, bár mondjuk nem kell túl messzire menni, hogy meghallgathassuk Schiff Andrást például. Kár, hogy utópia lenne egy olyan világban hinni, amelyben nem volnának semmiféle szekértáborok!
1315 lento_barbaro 2025-04-09 17:00:22
Üldögélős, asztalon matatós, szerelgetős dolgom volt, gondoltam kell egy kis háttérzene. Na, most nem leszek lusta, felteszek egy fekete lemezt (régen bakelit, már vagy 60 éve vinil, LP, stb.)! Nemrég hallottam a ZAK-on a Kékszakállút, dolgozik bennem még némi Bartók affinitás, a Bartók összkiadás néhány meglévő lemezéből kiemeltem a Cantata Profana-t. A matatás közben néhány kifejezőbb részlet, hangulat megragadása, ugyanazon az oldalon még öt magyar népdal zenekari kísérettel. Mire az ismert ritmusú sercegés után a szerkezet visszaemelte a hangszedőt az alaphelyzetbe, a szereléssel kész is vagyok. Jó, legyen ez kulturális ünnepnap, most újra, de odafigyelve!
Micsoda értékek hevernek a polcomon! Cantata Profana az MRTV zenekarával, Ferencsikkel, Melissel és Réti Józseffel. Az utóbbi énekelhet bármit, én attól halmazállapotot váltok! A Hungaroton SLPX 11510 lemezéről egy adatot hiányolok: mikor adták ki? Nincs rajta sehol, a makulátlan állapotban meglévő füzeten, borítón sem. Bosszant, de nem csodálkozom, volt időm megtapasztalni a béketábor termékeinek minőségét (volt olyan szovjet LP-m, amiról nem is a korongfeliraton megadott zene szólt). Ugyanezen a lemezen, a B oldalon Doráti Antal két zenekari kíséretes kórusművet vezényel. Ennek kapcsán újabb múltba révedés: a lemez a kacsingatós Kádár korban készült (egy weboldal szerint 1970-ben), ekkor már egyes idegenbe szakadt hazánk fiai visszajöhettek, anélkül, hogy visszatérésük az új hazájukba veszélyben lett volna. Világért sem akarnám Doráti jószándékát kétségbe vonni (nagyon sokat köszönhet neki a magyar és ezen belül különösen a bartóki zenekultúra), pláne nem merészelnék semmilyen ítéletet fogalmazni, de óhatatlanul eszembe jut Márai rendszeres puffogása a naplóiban az un. „koegzisztenciát” pártolókról, akik a kommunistákkal való békülést, együttműködést szorgalmazták, inkább idézem az egyiket: „Megértem azokat, akik nem bocsátanak meg a náciknak; de árulóknak tartom azokat, akik türelmesebbek a bolsevistákkal szemben, mert azok nem „faji”, hanem szociális szempontok szerint válogatták ki áldozataik millióit. Aki feledékeny a bolsevisták tömeggyilkosságait illetően, bűnösen módot ad a náciknak a mentegetőzésre. Mindkét gaztett egyformán megbocsáthatatlan — ez az, amiről a koegzisztenciások megfeledkeznek.” Tudjuk, hogy Kádárék mire használták az ilyen példákat, mint hogy Doráti hazatér és bekapcsolódik a zenei életbe. Itt kérem kulturális szabadság van, ilyen a vidám és művelt barakk! Márai megmondta, hogy amíg a kommunisták hatalmon vannak, nem jön haza, és sajnos épp a rendszer bukása idején halt meg. Ezzel együtt én -- és még sokan -- élvezhettük, hogy Doráti hazajött, és elkészültek az összkiadás jeles felvételei.
Bocs, ha untattalak Titeket! Uff!
Üldögélős, asztalon matatós, szerelgetős dolgom volt, gondoltam kell egy kis háttérzene. Na, most nem leszek lusta, felteszek egy fekete lemezt (régen bakelit, már vagy 60 éve vinil, LP, stb.)! Nemrég hallottam a ZAK-on a Kékszakállút, dolgozik bennem még némi Bartók affinitás, a Bartók összkiadás néhány meglévő lemezéből kiemeltem a Cantata Profana-t. A matatás közben néhány kifejezőbb részlet, hangulat megragadása, ugyanazon az oldalon még öt magyar népdal zenekari kísérettel. Mire az ismert ritmusú sercegés után a szerkezet visszaemelte a hangszedőt az alaphelyzetbe, a szereléssel kész is vagyok. Jó, legyen ez kulturális ünnepnap, most újra, de odafigyelve!
Micsoda értékek hevernek a polcomon! Cantata Profana az MRTV zenekarával, Ferencsikkel, Melissel és Réti Józseffel. Az utóbbi énekelhet bármit, én attól halmazállapotot váltok! A Hungaroton SLPX 11510 lemezéről egy adatot hiányolok: mikor adták ki? Nincs rajta sehol, a makulátlan állapotban meglévő füzeten, borítón sem. Bosszant, de nem csodálkozom, volt időm megtapasztalni a béketábor termékeinek minőségét (volt olyan szovjet LP-m, amiról nem is a korongfeliraton megadott zene szólt). Ugyanezen a lemezen, a B oldalon Doráti Antal két zenekari kíséretes kórusművet vezényel. Ennek kapcsán újabb múltba révedés: a lemez a kacsingatós Kádár korban készült (egy weboldal szerint 1970-ben), ekkor már egyes idegenbe szakadt hazánk fiai visszajöhettek, anélkül, hogy visszatérésük az új hazájukba veszélyben lett volna. Világért sem akarnám Doráti jószándékát kétségbe vonni (nagyon sokat köszönhet neki a magyar és ezen belül különösen a bartóki zenekultúra), pláne nem merészelnék semmilyen ítéletet fogalmazni, de óhatatlanul eszembe jut Márai rendszeres puffogása a naplóiban az un. „koegzisztenciát” pártolókról, akik a kommunistákkal való békülést, együttműködést szorgalmazták, inkább idézem az egyiket: „Megértem azokat, akik nem bocsátanak meg a náciknak; de árulóknak tartom azokat, akik türelmesebbek a bolsevistákkal szemben, mert azok nem „faji”, hanem szociális szempontok szerint válogatták ki áldozataik millióit. Aki feledékeny a bolsevisták tömeggyilkosságait illetően, bűnösen módot ad a náciknak a mentegetőzésre. Mindkét gaztett egyformán megbocsáthatatlan — ez az, amiről a koegzisztenciások megfeledkeznek.” Tudjuk, hogy Kádárék mire használták az ilyen példákat, mint hogy Doráti hazatér és bekapcsolódik a zenei életbe. Itt kérem kulturális szabadság van, ilyen a vidám és művelt barakk! Márai megmondta, hogy amíg a kommunisták hatalmon vannak, nem jön haza, és sajnos épp a rendszer bukása idején halt meg. Ezzel együtt én -- és még sokan -- élvezhettük, hogy Doráti hazajött, és elkészültek az összkiadás jeles felvételei.
Kezemben az SLPX 11510 lemez, a közhelyes „társadalmi értékválság” anyagi formában megtestesülve. Miközben én annak örvendezem, hogy micsoda érték van a birtokomban, a lemezt az egyik világhálós ószeres már 6 Euróért ideadja, a drágább is csak 14 EUR. Ugyanez a felvétel 2014-ben digitálisan tisztított változatban meghallgatható a Spotify-on is, ismert csekély havidíjért. Egy más nézetű kontraszt: a minap betévedtem egy kis antikváriumba, ahol a tulaj CD-ket, LP-ket is árult, és ezekről fecsegvén megtudhattam, hogy az LP-knek újra szép áruk van, néhány napja vitték el Ganxta Zolee (!) egy fekete lemezét 38 000 Ft-ért! Én meg próbálom győzködni a gyerekeimet, hogy amikor a szerény gyűjteményem örökség lesz, ne hajítsák egyből a konténerbe – ami sajnos a legvalószínűbb kifejlet.
A mellékelt külsejű lemez ismét elgondolkodtatott arról, hogy milyen fertelmes hatalom uralt minket, milyen abszurd viszonyok között, másrészt meg tapasztalom, hogy a mostani világ még abszurdabb, legfeljebb egzisztenciálisan nem fenyeget, ha kijön a szádon a gondolat – bár szerintem már ez sem sokáig igaz.Bocs, ha untattalak Titeket! Uff!
1314 Heiner Lajos 2025-03-15 13:30:23 [Válasz erre: 1313 takatsa 2025-03-15 12:45:17]
Ott ültem. Életem legnagyobb operaélménye.
Ott ültem. Életem legnagyobb operaélménye.
1313 takatsa 2025-03-15 12:45:17 [Válasz erre: 1312 Klára 2025-03-15 11:14:19]
Igen, Netrebko és Villazon volt abban az időben a csodapáros. Azt hiszem a legnagyobb alakításuk a salzburgi Traviata volt. Valamikor régen azt is közzétettem, és a Massenet Manon felvételüket is. :)
Igen, Netrebko és Villazon volt abban az időben a csodapáros. Azt hiszem a legnagyobb alakításuk a salzburgi Traviata volt. Valamikor régen azt is közzétettem, és a Massenet Manon felvételüket is. :)
1312 Klára 2025-03-15 11:14:19 [Válasz erre: 1311 takatsa 2025-03-07 15:34:26]
Megnéztem, igazad van! Ez a 2005-ös Szerelmi bájital valóban felülmúlhatatlan előadás volt. Netrebko és Villazón fiatalok, aranyosak, nagyon jó játszanak és remekül énekelnek. A többiek is nagyon jók. A rendezés külön dícséretet érdemel, jelmezekkel, díszletekkel együtt. Nem csoda, hogy annyi éven át megmaradt, nem akadt egyetlen "modern, önmegvalósító" stb. őrült, aki lecserélte volna. Semmi űrállomás, se falanszter, se egyéb. Otto Schenk valóban zseni volt, és maradandót alkotott. Nagy ötlet volt a STOP vezetése részéről az a január végi hét, mikor közkinccsé tették azokat a felvételeket.
Erről a 2005-ös Szerelmi bájital felvételről ismét az a bizonyos Bohémélet film jutott eszembe, melyet 2021. Karácsonyán kínáltál nekünk, már akiket érdekelt, szintén Nektrebko és Villazón csodás alakításával!
1311 takatsa 2025-03-07 15:34:26 [Válasz erre: 1310 Klára 2025-03-07 12:15:05]
Kedves Klára, köszönöm a visszajelzést. Ha nem láttad a 2005-ös felvételt, akkor gyorsan nézd meg, mert ennél jobb Szerelmi bájital nem volt, és feltehetően nem is lesz. :)
Kedves Klára, köszönöm a visszajelzést. Ha nem láttad a 2005-ös felvételt, akkor gyorsan nézd meg, mert ennél jobb Szerelmi bájital nem volt, és feltehetően nem is lesz. :)
1310 Klára 2025-03-07 12:15:05 [Válasz erre: 1309 takatsa 2025-03-07 08:43:48]
Kedves T.!
Én a Staatsoper jóvoltából láttam ezt a bizonyos 2022. évi felvételt, (de több más remek előadást is). Különösen Bogdan Volkov tetszett, de a többi szereplő is helyt állt. Számomra elsődlegesen az volt megdöbbentő, hogy a STOP programján szereplő operák közül több a mai napig Otto Schenk több évtizedes rendezésével van műsoron, és ez senkit nem bánt, nem érzik szükségét, hogy "modernizálás" címén valami lehetetlen újdonságot vezessenek be. (A STOP felirataival kapcsolatos észrevételeddel tökéletesen egyetértek.) A 2005-ös előadás felvételét nem ismertem, azért külön köszönet illet meg.
1309 takatsa 2025-03-07 08:43:48
A Bécsi Staatsoper volt olyan kedves, hogy a januárban elhunyt Otto Schenkre emlékezve, néhány napig jó pár régebbi felvétel streamelését lehetővé tette. Közöttük volt egy nagyon szép, 2022-es, Szerelmi bájital felvétel, amit úgy gondoltam, hogy magyar felirattal megosztok veletek, hogy velem együtt örülhessetek. A Staatsoper feliratait viszont nagyon rühellem a gyakran 3-4 soros, fél percig is fennmaradó betűhalmazok miatt, ezért a felirat fordításához kerestem egy másik felvételt, találtam is, egy 20 évvel ezelőtti, szintén bécsi, pompás bluray korongot. Így kettő nagyon szép felvételt tudok most felajánlani nektek. A 2005-ös felvételen a főbb szerepeket Netrebko, Nucci, Villazon és d’Arcangelo énekli, a 2002-es felvételen Nazarova, Volkov, Luciano és Esposito látható-hallható. Otto Schenk, a rendező személye összeköti ezt a két felvételt, és ami elválasztja őket egymástól, az a csaknem 20 év, ami a 2005-ös felvétel óta eltelt. Mindkét felvétel HD minőségű, a 2005-ös két hangsávot (sztereo, 5.1 surround) tartalmaz. 3 hétig tölthetitek le a két felvételt, a letöltési linket magánban kérjétek.
Először a 2005-ös felvétel meghallgatását javaslom, különösen azoknak, akik nem szeretik Donizettit. Az eddigi véleményük garantáltan meg fog változni. :)
