Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

Szabadulás-megtisztulás (Norma-film Örményországból)

2007-01-05 07:08:00 - zéta -

\"Norma-film BELLINI: Norma

Norma - Hasmik Papian
Pollione - Gegam Grigorian
Adalgisa - Varduhi Khachatrian
Oroveso - Mikhail Ovakimian
Clotilde - Alla Avetisian
Flavio - Varuzhan Martirosian

Orchestra & Chorus of the Alexander Spendiaryan State Academic Opera and Ballet Theatre of Armenia
Karen Lavchian

Director: Boris Airapetian

Universal / Decca
44007 43147

Tulajdonképpen meglepő, de a filmművészet a maga évszázados menetelése során alig-alig akadt össze a mégoly látványos lehetőségeket rejtő operaművészettel. Bár a klasszikus prózai színházi alkotások kitűnő filmes adaptációinak se szeri, se száma, a zene ténye (valószínűleg) merev falként akadályozta az alkotókat, hogy az operaszínpad remekeit celluloidszalagra próbálják venni. Erre a sommás (és lesújtó) ítéletre jutottam, amikor magamban megpróbáltam összeszedni a filmművészet legjelentősebb operai produkcióit. Ugyanis nagyon hamar a végére értem.

Persze, ne gondoljuk, hogy nem volt rá számtalan kísérlet, hiszen pl. A sevillai borbély (rendező: Georges Mèlies) legelső filmes adaptációja már 1904-ben megszületett, és azóta számtalan hasonló alkotás jött létre, de ezek többsége megmaradt (megrekedt?) a szimpla színházi közvetítés szintjénél. Azaz pontosan ott, amit a jó Brian Large produkcióiban mostanság oly gyakran láthatunk: egy színpadi előadás hibátlan, ámde semmitmondó rögzítésénél. Ahol éppen az a plusz veszik el, ami a filmművészetet megkülönbözteti a színházművészettől.

Ahogy Balassa Péter írja: \"...az opera az emberi viszonyok történetének általános muzikális sémákban történő kifejezése, melynek során a zeneiségnek van alárendelve az \'össz-művészet\' minden további eleme: szó és dramaturgia, színpadi mozgás és díszlet, tehát a látványt is a zeneiség hatja és járja át. Nem szorítkozik pusztán a hangzó anyagra (énekre és hangszerre). Ebből következik az operai látvány jellegzetessége: a fantasztikus stilizáció, a dolgok összetartása és egymásra vonatkoztatása egy nem mindennapi, nem mindig kauzális-funkcionális, hanem a díszítőformára törekvő, nem szóbeli dekorativitás révén. (...) Tehát az opera egyáltalán nem a nosztalgikus felidézés korát éli napjaink filmjeiben, hanem újra éli önmagát, új módon él a film vizualitásában\". (Behajózás Opera szigetére, Filmvilág 1987/7.)

Azért vannak nemes kivételek, és ha már ennyit elmélkedtem a témáról, akkor legalább egy felsorolás erejéig említsük meg azokat a remekeket, amelyek a filmes eszközök teljes tárházának bevetésével mutatják meg az adott opera nagyszerűségét. Az időben tán a legelső Jean-Pierre Ponnelle 1972-ben filmre álmodott A sevillai borbélya, majd Ingmar Bergman Varázsfuvolája (1974), amit Joseph Losey 1979-es Don Giovannija követ. Hans Jürgen Syberberg Parsifalját 1981-ben mutatták be, majd Francesco Rosi Carmenje következett, 1984-ben. S talán még Frederic Mitterrand talányos Pillangókisasszonyát (1995) sorolnám ebbe a körbe. Ennyi a lista, mert az egyébként remek Roman Polanski kétes minőségű Macbeth-jét és Franco Zeffirelli látványos, de fantáziátlan és hivalkodóan költséges operaprodukcióit nem gondolnám a fentiekkel azonos értékűnek.

S csak csüggedten merenghetünk vég nélkül a gondolat fölött: milyen nagyszerű operafilmet rendezhetett volna például Orson Welles, Federico Fellini, vagy netán Andrej Tarkovszkij (akinek egyébként volt egy igazán izgalmas színpadi Borisz Godunov-rendezése, 1983-ban a Covent Gardenben)?

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a fenti illusztris, ám rövidke sort most egy újabb névvel szükséges sürgősen kiegészíteni: Borisz Arapetjanéval, akinek most jelent meg operafilmje a Decca kiadásában. Ő egy olyan opuszt választott, amelyet a filmrendezők eddig messze elkerültek: Vincenzo Bellini nagyszerű alapművét, a Normát.

A produkció története három évtizede kezdődött. A Normát nem sokkal a milánói ősbemutatót követően, már 1835-ben előadták Moszkvában, igaz németül. Majd hosszú-hosszú Csipkerózsika-álom következett, mert a következő előadás a Scala 1977-es vendégjátéka volt, bizonyos Montserrat Caballéval a címszerepben. A közönség soraiban megbabonázottan ücsörgő ifjú örmény filozófushallgató, Arapetjan talán épp ezen produkció hatására döntött a pályamódosítás mellett.

Nos, újabb huszonöt év elteltével Arapetjan immár rendezőként szülővárosában, Jerevánban vitte színre a Normát. Az előadás sikere továbbgondolkodásra serkentette, ennek eredményét láthatjuk a filmen.

A Normában eddig a bel canto szépségét csodálhattuk leginkább, s \"kényelmes nyugatias\" gondolkodásunk kevésbé irányult a mű másik olvasatára. Ez a darab ugyanis nem egyszerűen arról szól (mint eddig oly jellemzően láttuk), hogy egy nő a - mondjuk úgy: peches - párkapcsolata miatt bűnhődni kényszerül. Ez a remekmű sokkal inkább egy elnyomott nép mindenáron való felemelkedni vágyásáról, a rabiga levetéséről szólna. És a film, egy (mint később látjuk) színtiszta örmény produkcióban bizony nem csak az elnyomott gallok és a gyűlölt rómaiak közti ellentétet mutatja be.

Ha lenne bárkinek kétsége, Arapetjan egy (mindössze egy!), de fontos jelzést is tesz, amikor a mű legexponáltabb részében, a \"Casta Diva\" alatt Norma egy sarlót emel magasba népe előtt, amely lassan, nagyon lassan felemelkedik a magasba, egészen a felhőkig kúszva, ahol elenyészik a nyele, s már csak az újholdat látjuk. A növő hold azután végigkíséri a drámát, egészen a zárókép kísérteties teliholdjáig.

S Norma bukása már az első jelenetben, még megjelenése előtt egyértelmű, hiszen nemcsak vallását, de népét is elárulta, amikor egy rómaitól szült gyermek(ek)et. A papnő tragédiája végighúzódik a darabon, sőt ő is pontosan tisztában van ezzel, ezért megy boldogan Pollionéval a szabadító-megtisztító máglyára a fináléban.

Arapetjan fantasztikus - nyilván örmény - tájakra vitte a produkciót. Egy-egy pillanatra (pl. az első felvonásvégi tercett legvégén) behelyezi a színházba, de elsősorban a csodás hegyek, vízesések, erdők és barlangok sosem öncélú hátterével vezet végig bennünket a drámán. Látásmódunkat fricskázza meg, amikor az első felvonás első képében megjelenik egy igazán görögös férfiszépség, akiben Hollywoodon szocializálódott agyunk egyből a római prokonzult azonosítja, s persze mindjárt a megszólaláskor kiderül, hogy elöl csak a fegyverhordozó, Flavio jön, Pollione a mögötte csörtető, sanchopanzás külsővel rendelkező borostás, ötvenes buffo figura.

A rendező gyakorta, de nem túlzottan él az emlékezés/gondolkodás filmes megjelenítésével. Így amikor Adalgisa (még névtelenül) bevallja bűnös szerelmét Pollionéval, Norma szerelmes-ábrándos tekintetében pont annak a férfinak az alakja jelenik meg. Gyönyörű jelenet a második felvonás kezdetében, mikor a főpapnő alvó gyermekei fölött, tőrrel a kezében tépelődik a sorsukon, és némán \"énekel\", hiszen a dráma is \"belül\" zajlik.

Az eddig leírtak az olvasónak egy rendkívüli rendezést mutattak be (legalábbis remélem), de az üdvösséghez egy operafilm esetében több kell. A zene.

Amikor a felvételt hazavittem, utólag megvallva (és szégyellve) erős kételyek foglalkoztattak. Az \"ismeretlen szólisták, ismeretlen zenekar, ismeretlen karmester valahonnan a Szovjetunió legmélyéről\" effektus. Szerencsére nagyon gyorsan elmúlt, valahol az első tíz perc végén, amikor Oroveso belekezd híres cavatinájába (\"Si, parlera terribile...\"). Mihail Ovakimjan gyönyörű, nemes és kiegyenlített hanganyaggal rendelkezik, s pontosan ismeri a bel canto éneklés rejtelmeit. Hogy honnan, az megmagyarázhatatlan kérdés - de nem a legutolsó.

Ha a néző túlteszi magát Pollione fentebb ismertetett megjelenésén, akkor már pontosan tudja, hogy a nem igazán szimpatikus jellemű férfiút botorság lenne adoniszi külsővel eljátszatni. Ráadásul Gegam Grigorjan fantasztikus, vivőerős hőstenorhang birtokosa. Sőt, nagybirtokosa, mert a szólamot ilyen elsöprő lendülettel, ilyen \"vágós\", tömény hangon talán csak del Monaco tudta abszolválni. Vajon hol tanulta és hol volt eddig?

Persze a Normát a nők viszik sikerre (vagy sem). A címszerepben Hasmik Papjan látható-hallható. A \"Casta Diva\" megoldásai még kicsit emlékeztetnek Callaséra (azt hiszem az utóbbi ötven évben ez érthető), de később sokkal önállóbb hangi megvalósítást mutat be. Ez a Norma sem vétlen áldozat, sem megveszekedett bűnös. Papjan legnagyobb érdeme, hogy úgy tud e kettő között lavírozni, hogy soha nem érzünk semmilyen meghasonlást az ellenkező irányban. Zenei megvalósítása magasrendű, meghökkentő, de Callas, Caballé és Gruberova szintjén van.

Adalgisát Varduhi Hacsatrjan kelti életre. Hanganyaga tán az ideálisnál világosabb színű, de technikai értelemben kétségkívül hibátlanul bánik vele. Ő (helyesebben a rendező rajta keresztül) már állást foglal, Adalgisa a vétlen és naiv áldozat, aki behódol nemcsak a római prokonzulnak, de Normának is az adott helyzetben. A drámában ezért így inkább mellékszereplővé válik.

A Jereváni Állami Opera Zene- és Énekkara (karigazgató: Karen Durgarjan) hibátlan zeneiséggel szolgálja a produkciót, melyben nyilván a dirigens Karen Lavcsan szerepe a legnagyobb. Kicsit tétován állok, ugyanis a minőségbe egyszerűen nem lehet belekötni, ami azért a világ innenső (?) oldalán nem mindennapos. Talán a (sejthetően filmes szempontú) húzásokkal vitatkoznék egy kicsit, de nem igazán mély meggyőződéssel.

Egy biztos: Örményország példamutató produkciót mutatott föl. Önkéntelenül felvetődik a kérdés: vajon mi magyarok, három Örményországnyian, ki tudnánk-e állítani hasonló minőségű Norma-csapatot? Aligha. És akkor a filmrendezőről még nem is beszéltünk.

Nos, javaslom, az újesztendő első fontos feladataként mindenki tekintse meg mielőbb Arapetjan Normáját! És szabaduljunk meg sürgősen előítéleteinktől!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.