Nekem most a ' Du mien amant ' a kedvencem, repülök tőle. Sajnos semmi a tubuson belőle, csak egy óvatos gitár átirat, így nem tudom megmutatni. ( Kotta persze megvan, itthon szól ezerrel :)
A saját Mille regretz témáját imprózza, bővíti, mutatja meg teljes valójában Josquin.
Ha tudsz belőle felvételt, please...:)
Pfű...azért nem fogyott ki belőlem a szusz, mert nyitva maradt a szám..Ezt nem gondoltam volna oboán..És mégis...mi az hogy ! Teljes értékű Bach. Az arrange-ing is jó.
Ez az a szerző, akiből zenetörin megvágtak. Éppen tudnék tőle ezt-azt idézni, csak hát a tubuson nincs hozzá hangzó anyag, mert a legjobb dolgok vagy nagy ritkán érhetők el ingyenesen, vagy úgy eldugják őket, hogy a jóisten nem talál rájuk.
Akkor táguljunk egy kicsit, a mellény megbírja. :)
Ez itt egy olyan dolog lesz ismét, amely az eljátszhatatlan kategóriába tartozik. Alex Klein miközben füj párszor a száján is fog levegőt venni, de, hogy éppen hol játszik körkörös légzéssel és mikor veszi az orrán keresztül a levegőt, azt te nem fogod észrevenni. Modern hangszeres, nagyon exkluzív előadásról van szó, kéretik nem ócsárolni. :)
Na, itt a vita totálisan felesleges.
Inkább szűküljünk tovább egy kicsit....:)
Josquin des Pres. Kisugárzása annyira erős, ami párját ritkítja a zene történetében. Sok-sok lemez, kórusok, külső hallgatóknak az emészthetetlenség határán, de magasan jegyzett dolog, tényleg.
Van ez a srác, ez a Bor Zuljan, lantos, aki szintén szereti, és fejébe vette, hogy úgy mutatja meg, hogy mi, a közönség is szeressük. Így hát átiratokat játszanak, hogy a 'lány gitárral' -on nevelődöttek is értsék.
És nagyon-nagyon jó lett.
Goethe Faustja, avagy éljen a fúziós konyha és együnk mákosgubát birkapörkölttel!
A Faust I-II. rémes olvasmánynak tűnhet annak, aki nincs tisztában az antik irodalom történeteivel és szereplőivel. Ennél a Gipsy barokk lemeznél is ez a helyzet, mert tele van utalással. A lemez címe félrevezető, gipsy helyett inkább közép-kelet európait kellett volna írni, de a marketing szempontok erősebbnek bizonyultak a művészi korrektségnél. Rajtunk és a történelmi Magyarország területén élő népektől eltekintve senki sem fogja felkapni a fejét erre a címre és kikérini magának a cigány zene és az ő népzenéjének a durva összemosását.
Szerencsés vagyok, mert már kisgyerekként ismeretségbe kerülhettem MO. népzenéjével, tárgyi és legfőképp tánckultúrájával. Mára már különbséget tudok tenni egy dunántúli, egy kalotaszegi vagy egy gyimesi között, de ugyanez áll a szerb és a valódi cigány népzenére is, amely köszönőviszonyban nincs a Váradi Roma Café, Bangó Margit vagy Boban Markovic forgótáras, kalasnyikovos, zajártalomnak is beillő műzenéivel.
A táncházmozgalomnak rengeteget köszönhetünk, mert azon túl, hogy valós képet kaphatunk hazánk népzenéjéről - amibe a cigányzene is beletartozik -, arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyire egyedi és semmilyen más nép zenei kultúrájához nem hasonlítható a Kárpát-medence népzenéje. Nem felsőbbrendűségről van itt szó, hanem egy elképesztő dallamgazdagságról, ornamentikáról és a hangszeres játékban is megnyílvánuló temperamentumról. Hollandusoknál soha nem fog elszakadni a hegedű húrja előadás alatt, nálunk ez nem is olyan ritka jelenség. A Veszprémi Néptáncegyüttes egyik fellépésén is megtörtént ez, és a prímás becsületére legyen mondva, hogy vérző ujjal és 3 húrral is végigtolta a zenei szettet.
Visszatérve a Faustra, most nem kell frusztrálódniuk a kevésbé felkészült komolyzene rajongóknak, mert a lemez első 2/3-a egészen a 14. nótáig kellően megalapoz az eztán következő fantasztikusan izgalmas fúziós zenének. 14 műsorszámnyi gyorstalpaló már elég lesz ahhoz, hogy megértsük, hogyan is hathatott volna a cigányzene a barokk művészetre, ha lehetőséget kapott volna a parnasszusra való feljutásra. Sajna ez nem történt meg, így amit a lemezről hallunk csupán fikció. Mondhatnám: akár lehetett volna így is, de nem így lett. A cigányzenének esélye nem volt, hogy evolúciósan megtegye ezt az ugrást.
Szinetár Miklósnak vagy egy sorozata, amely egy Stradivari történetét mutatja be különböző korokon átívelve. Az egyik rész egy cigánylányról szól, aki Rákóczinak húzza a talpalávalót, majd egy olasz hegedűvirtuóz felfigyel a tehetségére, elviszi Olaszországba tanulni, a lányból híres klasszikus hegedűs lesz, majd hazalátogatva kiszáll a hintóból, odamegy a tábortűznél űlő cigányokhoz és ismét elkezd népzenét játszani, de már a csoda hangszeren. Valahol pont ezt érzem ennél a Tartini darabnál. A virtuóz felszabadultságot, a szárnyalást, az örömzenélést. Mint amikor valaki visszacsöppen abba a zenei közegbe, amely igazán való neki. Mint amikor a hal vergődik a füvön, majd visszadobják a tó hűs vizébe. Ezt a Tartinit így játszaná el egy magyar prímás. Nem 34. Rácz Laci, nem Lendvai "Csócsi" József, hanem egy népzenész Kalotaszegről vagy a Mezőségről.
A díszítések nagyon hasonlítanak a ma bevett korhű játékmód gyakorlatához, de ha kicsit is jobban odafigyelünk egyből kiderül, hogy minden pont fordítva működik. Igen, talán innen származik a barokk előadói gyakorlat. Lehet, hogy a népi kultúra ihlette a mai műzenét? Mert mi volt előbb? A népzene vagy a komolyzene? De az is lehet, hogy ez csupán szemfényvesztő hasonlatosság, mint a fraktáloknál. Jégvirág - falevél. Élő-élettelen. Cigányzene (vagy inkább mondjunk népzenét) - komolyzene.
Bárhogy is legyen, érdemes meghallgatni az albumot. Egyrészt mert tökéletesen játszható minden darab korhű hangszereken, másrészt mert megmozgatja a fantáziát. Mi lett volna ha? Gyökerezhet-e távolságtartó szenvedélyünk tárgya ebben a népi környezetben, vagy annyira ocsmány a gondolat, hogy az már sértő?
Én nem látom az éles határvonalakat. Ott van pl. a L’Homme armé c. francia dalocska, amelyet oly sokan dolgoztak fel, hogy még mise is született belőle. Egy bugyuta kis nóta. Ezek után nem lenne logikus, hogy a sokkal temperamentumosabb, élőbb és dallamosabb népi melódiák ne találhattak volna maguknak utat a komolyzene szent oltára felé?
Az a Tartini nekem nagyot ütött és kevés ennél komolyabb zenét ismerek. Furcsa, de amikor hallgatom nem megmosolyogtat, hanem pont az ellenkezője történik, mélyen elgondolkodtat. Nem vagyok nagy Tartini rajongó mert karótnyeltnek tartom a szerző műveit még akkor is, ha éppen egy zseni játsza az ördögtrillás darabját. Viszont ami ezen az alphás lemezen szól lágy, hajlékony, elegáns, organikus és végtelenül érzelmes. Nem barokkos a díszítése, hanem népi. Aki nem ismeri a díszítések fajtáit az most lemarad valamiről.
Oké, nem autentikus népzenét hallunk, hanem annak valamilyen kivonatát és ettől az előadás olyan amilyen. De az ötlet, ami mögötte van, az szerintem zseniális és nem érzem, hogy beletörött volna a bicskájuk a próbálkozásba. Ugyanakkor senkit nem bátorítanék arra, hogy megvegye ezt a lemezt. De ha van rá lehetőség, érdemes belehallgatni a vége felé. A lényeg végtére is ott van. A többi szükséges felvezetés.
Recomposed by Max Richter - Vivaldi - The Four Seasons, Summer - Daniel Hope
The Four Seasons Recomposed: Summer I · Fenella Humphreys · Covent Garden Sinfonia · Ben Palmer
Chord!
A zene egy olyan nyersanyag, amelyet nagyon sokféleképpen fel lehet dolgozni. Én szeretem a csiripörit, de ha csak azt kellene zabálnom, akkor tutira kitáraznám magamat. Az egysíkú zenehallgatást nem nekem találták ki, ezért van az, hogy próbálom színesíteni a palettát. Ez a topik pár éve befuccsolt, mert folyton csak a hold fényét faltátok. Oké. Te nem akarsz enciklopédia-cuccot, én meg nem akarok pillangómintás csészékkel telepakolt, horgolt terítős vitrint és eltartott ujjal teát szürcsölgető sznobokat.
Minél színesebb a paletta, annál jobb. Nem vagyok hajlandó határt húzni 1750-nél, és ha úgy hozza a szituáció, bárkit be fogok ide idézni, aki kapcsolatba hozható a régizenével vagy a histórizmussal.
Nem kell, hogy valami feltétlenül a legjobb legyen, mert a hibákból is rengeteget lehet tanulni. Ha az eltérő felfogású interpretációk nincsenek egymás mellé helyezve, akkor csak kevesen fogják megérteni, hogy mekkora jelentősége van a histórizmusnak. De azt is látni kell, hogy a klasszikus akadémikus képzésben részesültek egyelőre számbeli fölényben vannak, és nekik is határozott véleményük van erről az időszakról. Christine Schafer nem olyan technikával énekel, mint Alarcon angyalai? És? Nem vagyok hangfetisiszta. Harnoncourtnak is megfelelt az éneklése. Akkor most ne idézzem őt ide, mert összerondítom vele a nagy műgonddal felépített topikot? Ne vicceljünk már! Nem ugyanazt a történetet meséljük. Csodaszámba megy, ha néha a cselekmények szálai egyáltalán találkoznak. :)
Igen, úgy egy kicsit furcsa, ahogyan Schafert zongorával kísérik, meg az is, hogy mekkora hang jár ki belőle. Neki ekkora a dinamikaátfogása. Még csak erőlködnie sem kell. És nagyon benne van a kortárs zenében, avatott szakértője a témának és ez a tudás átsüt a lemezén. Nem véltelen, hogy az Apparition albumában Purcell zenéjét George Crumb szerzeményeivel vegyíti. Egészében meghallgatva megdöbbentő hatással bír a lemez, különösen a horrorisztikus hangulatú szövegeket kell szokni. Jó, kiemeltem a projektből egy elemet, amely így egy kicsit furcsán mutat magában. De ne kérjük már számon rajta Currentzis suttogós ária felfogását! Az Apparition egy teljesen más küldetésű projekt. Sokkal inkább kortárs, mint régizene. Megpróbálja összhangba hozni a régit a maival, keresi az örök, egyetemleges tartalmat és a lehetséges kapcsolódási pontokat. A klasszikus zenei végzettséggel rendelkezők egyelőre még mindig többségben vannak, és őket is legalább annyira izgatja a régizene, mint téged. Időnként vannak csúnya melléfogásaik, de akadnak szép számmal nagyon érzékeny és figyelemre méltó mondanivalójuk is. Egyik kedvenc példám ez:
Siloti's Prelude in b minor, arranged from J. S. Bach's Prelude in e minor BWV 855a.
Egy modern kori átirat modern zongorán eljátszva. Ezt ne hozzam be ide? Ne legyen róla szó, csak az In Nomine, MB 9-ről, mert neked az fekszik, ez meg nem?
A belterjesség már sokakkal végzett. Nem szeretném, ha az inkák sorsára jutnánk.
Hát lopom én a zenét? :)
Írj egy mailt a Vető Julinak. Ott a címe a honlapon. Nagyon rendes.
Igen, sok a közös motivum .
A fandango szétesik...langyos örömzenélés, Kevés. Nincs kraft. Nincs mondanivaló.
Nincs mondanivaló - nem kell közönség elé menni. Ezzel nem.
Tarantella jó.
Ti is halljátok benne rejtve a Tres morillast?
Nagy élvezettel hallgatom a linkjeiteken megszólaló zenéket és gratulálok, hogy felhoztátok, élettel töltöttétek meg a fórumot!
Most én is a fandango varázsa alatt vagyok….
Itt szeretném megemlíteni, hogy a spanyol polgárháborúban (első felvonás) játszódó „Fekete liliom” című romantikus nagyoperettbe Kemény Egon Karády Katalin - Zia grófkisasszony, főszerep - számára „Madonnám” címmel fandangot is komponált.
Kemény Egon – Nóti Károly – Halász Rudolf: „Fekete liliom”, 1946, Fővárosi Operettszínház.
De most, megvallom, más is izgat.
Egy lemez kellene, egyszerűen nem tudom előásni sehonnan. (corvette, esetleg...?)
Amin pl. ez van. Meg vagyok hőkölve rajta, annyira tetszik.
Tarantellából is ők találtak meg legpontosabban.... pedig ipari mennyiségű Tarantella, amit ismerek...
Gyönyörű, konvencionális, padre Athanasius-féle előadás:
SACD-n szenzációs.
Vajon itt mit gondol rosszul Pluhar...? Végül is, csak költői kérdés, nem kell válasz. A helyes válasz ott a polc előtt, hogy melyik lemezt rakjuk fel...
Nem hiszed el, a FB-on most pont fandango-lelkesedés megy.... Csak jelzem, minden Fandango műalkotás... (a la Savall)
Részemről, a legkedveltebb, billentyűsöknél, azon az Alpa-s Scarlatti lemezen, ahogyan Cuiller játssza,
Zenekarra pedig egyértelműen a Pluhar-féle. Valamit megint megmutatnak a Fandango 'belsejéből'. Egészen bámulatos. Pontosan az én rezonanciapontomra alkották...
Látom megorroltál a Pluhar-kritika miatt...
próbálok közelíteni..nézd, kell hogy legyen indokolt összefüggés..Pluhar-nál néha teljesen eltűnik minden összefüggés, vagy teljesen indokolatlan..
A dolgok egymáshoz simulnak, ki-ki a magáéhoz...
Purcell a Purcellhez, fandango a fandango-hoz
( első szám, szöveget ugord át. Tiszta munka. Valami vagy tradició, vagy műalkotás. nincs a kettő között semmi, amit meg kéne mutatni .)
Én is pont ezt mondtam régebben... aztán rájöttem, hogy szép Magyarországon, a zenészek nagy része iszonyatosan messze van ettől a 4. Kódextől, ettől a pirosborítós legendától... szóval, Corvette jól mondja, hogy jó lenne lejátszani, megmutatni, de ez nincs így sajnos, a realitástól messze van, a befogadástól még messzebb, simán le-dzsesszezik, ma is, hidd el.
Jazz-Purcell, Jazz-SantiagodeMurcia...:)
Persze, hogy rendben van. Nem tehetek róla, hogy kihallok dolgokat. Meg hát, ne legyünk már wikipédia, vagy valami enciklopédia-cucc, hogy mindent felölelünk, mindenkit beveszünk, mindenkit felsorolunk, mindenkit ismerünk, a közízlést szolgáljuk.... arra ott a momus.:) Nem árt meg senkinek egy saját ízlés szerintem.
Mások meg más dolgokkal, más ízléssel, más preferenciákkal jönnek, meg olyan előadókkal, akikről még nem is hallottam, aztán, ha olyanok, rögtön odaszívódnak ám a polcra, ha meg nem, akkor nem...
Ne aggódj, azt hiszem ez olyan lemez, mint a csembaló volt a barokk - rokokó korban : Minden valamire való polgári házban megvan. Tényleg "kötelező olvasmány ".
Ezt a lemezt minden zeneművészeti szakisnak az első tanítási napon kötelezően lejátszatnám. :)
A németesen-t idézőjelbe akartam tenni, csak lemaradt :) Jó, hogy vitáztok rajta, ebből látom, hogy figyeltek, nemcsak linkelitek a jó zenéket itt szakmányba..:))
Méricskélsz, nagyítózol, mérlegelsz, katalogizálsz, folyton a térképet nézegeted...Hogy tudsz így zenét hallgatni? Kis kalapáccsal megkopogtatod a San Pietro falát, megmondod, hogy itt-ott milyen kövekből építették fel és olyankor igazad van. Csak hát a San Pietro nem egy ásványtani gyűjtemény.
Kialakítottál magadnak egy tévedhetetlen rangsort a zeneszerzők és előadók tekintetében, majd átmentél ultraortodoxba. Szerinted ez így rendben van? Csak kérdem. :)
Ez a Saldivar-kódex, ez pont teli van olyan zenékkel, amelyeknél az Óvilági régi polifónia eléggé rendes toalettfrissítésen esett át. Valóban nem jazz-Purcell, de az 'eredeti', akkori spanyol zenéktől legalább annyira eltávolodott.
Mint ahogyan itt van ez a Gallardas, ami eredendően egy Elizabethan tánc. Ráismerünk? Én pl. nem.
Szintén a Saldivari kódexből. Őrült jó.
Azt hallom, mint amit a borítóra írtak:
Italian Style in German Baroque
Az, tényleg. Vagy nem? Esetleg összenézzük egy Vivaldival, vagy egy Piccininivel?, felőlem Monteverdi is lehet... De azzal kezdtem, hogy jó az előadás.
Meg nekem ez a 'németesen mozgékony', az továbbra is erős képzavar.
Te tényleg nem hallod, hogy milyen stílusosan játszik az együttes? A zene is rendben van, nem csak szimpla koppintás. Szvsz.
Zenekarra rákerestél? Találsz majd ismerősen csengő neveket.
Ez az olaszosan lassú megjegyzés meg egyenesen öngól.
A képeken néhol elmondhatatlan giccs....boccs...
Őszintén remélem, hogy nem sok sikerrel! A 3680 alatti két szám csodás, még a végén bekéredzkedek a "régizene" kedvelők sorába. Eddig is tudtam, hogy van ilyen zene, de nem állt hozzám túlságosan közel. De aki késik, az nem múlik.
Ez jó. A jó értelemben vett könnyű. Nem akar nagyot a válladra nyomni.... persze, importált, tájidegen stílus, furcsa színek a szürkeárnyalatos alappalettán, de szépen átsüt a napfény, rá a hideg-szőke fejekre, kapkodnak a napszemüvegért, a savószínű szemeket védeni....
'Németesen mozgékonyak'. Ja. Meg olaszosan lassúk....:))
Köszönöm szépen. Amióta láttam Currentzist a Müpában, Mahlert vezényelni a Permi zenekar élén, azóta böngészgetem a permi álláshirdetéseket. :)
ON: Currentzis. Annyira jó az az előadás, hogy meg sem érdemeljük. :)
OFF: A Tavaszi áldozata is sokkolóan jó.
Ezt a palit!
Már két hét védettséged van. Jól csinálod. :)
Illúzióim nem voltak. :)
Váltsunk! Három napja hallgatom ezt a lemezt. Vajh kiért?
Aci, Galatea e Polifemo, HWV 72 - Aria (Aci)- “Qui l’augel da pianta in pianta”
Teseo, HWV 9 - Air- “Morirò, ma vendicata” (Medea, Act V, Scene 1)
Mindössze tizenöt évvel a védhetetlen nagyok után ( Bach-Handel- Telemann ) nem is lehetett más dobása, mint ilyen világos, mosolygós, de nagyon elmés zenét írni..A szerkesztései egyszerűek és dallamosak és nem németesen mozgékonyak. A trióit idén fedeztem fel...nem is játsza senki, pedig pont ilyenek, mint ez a tétel itt.
A Spagna verziók után, a két Bach felvétel, főleg, azzal a szopránnal...hirtelen... - ezt a kanyart nem tudtam bevenni...:)
Nekem a La Spagna, a gyengém, megvallom. Sok-sok lemezt megismertem általa, és elvezetett pl. ide, annyira tetszik, hogy megszereztem eredetiben.
Csodálom, hogy ezek után Christine Schäferre ennyire immunis vagy.
Lamentó.
Sara Mingardo.
Lemezről, a hifis rendszerek 97%-át kiakasztja. Pedig first class Naivee felvétel.
Élőben, amikor hallottam, teljesen világos lett, hogy az egyik legkülönlegesebb énekhang, amit valaha is volt szerencsém végigborzongani.
Amúgy, kefejezetten nem szeretem az erős, nagy hangerős énekeseket, mindig azt mondom, milyen kár, hogy nem tanították meg halkan énekelni... ez itt egy olyan erős kivétel, hogy szinte megkérdőjelezi az ilyen könnyelmű kijelentéseket. Aki élőben nem hallotta, el nem tudja képzelni, micsoda egy hang, és egyszerűen elképesztő, lehetetlen lóerővel, hangosítás nélkül, a MÜPA repülőgépszerelő-hangárjában.
Én mindenkit megértek. Jó minőségű előadásokról van szó.
Élvezem az ízlésbeli divergenciákat.
Légy egy kicsit nyitottabb és megértőbb. Kermes és Jessye Norman felvételét azért linkeltem be, hogy bizonyítsam, egy remekművet milyen sokféleképpen lehet előadni. Az emberi fájdalomnak végtelenül sok megélése és kifejezése lehet, és a maga módján mindegyik hiteles és megrendítő. (De ha már itt tartunk, akkor megkérdezném, hogy Currentzis Dido felvételével kapcsolatban mi a kofogásod?)
És itt van egy másik előadás, amely, valahol, tökéletesen ugyanezen a sínen mozog, hiába a zenei különbség meg a kontinensnyi távolság.
Gracé-maximum-közeli helyzet. Az a sóhajtás, meg a mosoly, a végén, na, ott a lényeg.
Fú.
Ezzel a Purcell-ekkel más malmokban őrölünk, annyira, hogy ki is vezet a malomiparból... kész csoda, hogy nagyritkán szót értünk...
Nem baj.
Itt van még egy prelűd, ahol érzem azt a szabadságot, amit amazokban meg hiányolok. Ártatlanka. Úgy tűnik. Pedig, de mennyire nem az.
SACD-n észvesztő, szó szerint.
Hello, ez az én Dido-m.
Pontosabban ennek az analóg felvétel előzménye. Még magnókazettán is sokkal több élet volt benne, mint így, digitálisan.
Nekem Dido itt kezdődik és itt végződik.
Azám, de másól beszélünk. Mindenhogy lehet zenélni. Én pont arról beszélek, ami nem sikerült, te meg arról, ami sikerült.
Mert ugye van egy mü, az, ami. Ezt nyugodtan eljátszhatod kínaiul is, ha az marad, ami. De ha nem, jaj neked. Belerondítottál valami védettbe. Az 'One charming 'pont az maradt, ami. Pont jó.
Miles Davis Summertime - ja maradt Gershwin Summertime-ja. No problem. A problem ott kezdődik, amikor a Purcell nem marad Purcell. Hogy ez mindenkinél máshol van ez a pont ? - Lehet. De nehogy már Pluhar egyesével tudja, kinek hol van ez a pont ! És ha nem tudja, mégis csinálja--na, erre mondom, h light-os a személyisége. É akkor finom voltam. Nem mintha érdekelne. Ez a fajta görbület oly távol áll tőlem, hogy sosem izgatott. Egyszerűen nekem langyi. passz.
De hidd már el, hogy nem hülyültem meg, de elkezdem a youtube-on kicsit hallgatni a One charming night verziókat, és Pluhárék után esetlenek voltak, műviek, szerencsétlenek, beszáradtak, hazugok és metronómosak, de nagyon...
És, hogy tilos az improvizáció a klasszikus zenében, és az előadók csak a kottahűség zsoldoskatonái, az nincs teljesen rendben szerintem, régizene esetében biztosan nem.
Azzal a Kapsberger toccátával egész hétre védettséget szereztél. Tőlem azt is írhatod, hogy útálod az oboát. Minden meg van bocsátva. :)
