Ez egy óriási jó zene. Nincs mit tenni. Ez a Dantone, a zsinórpadláson, minden elismerésem.
Amúgy, csak próbáljátok ez alá a zene alá Germániát odaképzelni: az elme kétségbeesett tiltakozással hárítja ezt a lehetetlen feladatot.
Zeneileg értettem főleg...
A. Vivaldi / Concerto for Viola d'Amore in D minor, RV 394 - allegro
Fueanllana nagyon jó választás egy Hamvas Béla esthez, csak gratulálni tudok a kitalálónak.
" Pici, lázadó sziget. "
Hamvas sosem lázadt . Inkább úgy mondanám, hogy " nagyon volt " :)
Ez az üzenete is , nem a lázadás hanem, hogy : " Legyetek nagyon . "
Annyiban igazad van, hogy ez a fajta létezés a középszer és minden elnyomó számára is egyenlő a lázadással . :)
Dörgicse, tegnap este.
Az 'Unikornus'-ból voltak részletek.
Ilyesmik, hogy:
Lehet-e program az, hogy nincs program? Lehet-e világnézet az, hogy nincs világnézet? Lehet-e a következetlenség, a humor, a szenvedély, a meghatározhatatlan „az infinitezimális szubjektum” következetes és rendszeres? Lehet-e tanítást csinálni abból, hogy tanítás nincs?
Meg ilyenek:
Egyszer azt kérdeztem tőle: Mondd el egyetlen mondatban, hogy mit kívánsz. Erre azt felelte: Megtudni azt, amit mindenki tud. Persze nem akkor, amikor a jól iskolázott intellektus óvatosan fogalmaz, vagy amikor a virtuóz művész stilizál (bár egyszer állítólag azt mondta, hogy minden igazi stílus liturgia), hanem akkor tud, amikor egy szép nőt meglát és szeretné azonnal, mint egy őszibarackot felszürcsölni, vagy ha a tengeren a napfelkeltét látja és a bámulattól dadog. Ezt tudni. Amit mindenki tud, amikor egy pohár bort megiszik, vagy szundikál, vagy édestésztába harap, vagy a kisgyerek fenekét megpaskolja. Egyszer állítólag azt mondta: „elmélet… annyi, mint felfújtnak lenni… elmélet nélkül… annyi, mint felnyíltnak lenni…” Ez a beszélgetés abba a körbe tartozik, amelybe a várakozó, vagy a rózsa-állapot, vagy a lélek Mária-állapota.
A zene, az Fuenllana 'Orphenica Lyra' -jából válogatás, 1554.
Amit néhányan ismerhettek, az is volt:
A zene, az előadás, az ének, a felolvasás, osztályon felüli volt. Pici, lázadó sziget Magyarországon...:))
Bartók Rádió ma éjjel:
21:47 – 22.40 A Berlini Régi Zene Akadémiája tagjainak hangversenye
I. Johann Sebastian Bach: G-dúr triószonáta BWV 103(Christoph Huntgeburth - fuvola, Bernhard Forck - hegedű, Jan Freiheit - gordonka, Raphael Alpermann – csembaló), Giuseppe Colombi:
II. Tromba e Ciaccona sopra il basso (Jan Freiheit - gordonka, Raphael Alpermann - csembaló),
III. Johann Heinrich Schmelzer: g-moll szonáta (Bernhard Forck - hegedű, Raphael Alpermann - csembaló)
IV. Johann Sebastian Bach:
1. Kromatikus fantázia és fúga BWV 903 (Raphael Alpermann - csembaló),
2. Musikalisches Opfer BWV 1079
– a) Fuga canonca in Epidiapente, b) c-moll triószonáta no. 4 (Christoph Huntgeburth - fuvola), Bernhard Forck - hegedű, Jan Freiheit - gordonka, Raphael Alpermann - csembaló)
(Berlin, Jézus Krisztus-templom, április 9. - részlet)
Igen mostmár biztos vagyok benne. Az eredeti felvételen gyorsítottak egy lehelletet. Csak ilyenkor ( nagyon érdekes ) szétcsúsznak az arányok is. Ugyanolyan kis mértékben, de én észreveszem. .
Most belehallgattam újra... talán belemanipuláltak a felvételbe...Valami tutira zavar a tempoban.. valszeg a felvételen egy lehelletnyit gyorsítottak..??? igen ilyesmi. Meghallom ezeket általában.
Siet a zkr. A srácnak van egy tempo a fejében, amire épít, a zkr meg mintha nem hallaná, lehelletnyit mindig rálép, olyan mintha picit más tempo-t játszana. Nem prekoncepció, egyszerűen zavar.
A cd csak cd. Nekem is van egy-két etalon, de terjeszteni kell, nem elzárni. :)
Scarlatti - eleddig elkerült a billentyűsöknél. Mert nagyon sokszor hatásvadász, üres, 'túl sok'.
Kivétel mindig van. Egy tökéletes Alpha lemez, gyönyörű előadással. Ott a Fandango is rajta, padre Antonio felejthetetlensége, de ahogyan Cuiller játssza Scarlatti lassú tételeit,az egészen fantasztikus.
Siet? Lehet. Nem tudom. Mihez képest siet?
Ezeket a dolgokat én már rég elengedtem. Mióta nem prekoncepcióik alapján hallgatok zenét, sokkal jobban élvezek mindent. Az utolsó műsorszám után azt éreztem, hogy borzasztóan elegánsan és magabiztosan megérkezett az új uralkodó, a névjegyét könnyed mozdulattal az üstbe ejtette, majd elfoglalta megérdemelt trónját.
Ez a lemez annyira jó, hogy nem is szabadott volna forgalomba hozni. Trezorba kellett volna zárni, vagy csak pár kiváltságosnak eljuttatni és rájuk bízni a terjesztését, hogy nekünk, poroslábúaknak legyen miután ácsingózni. A what.cd is addig volt exkluzív, amíg páran látogathatták. A végén már csak annak nem volt meghívója hozzá, aki nem akart.
Azt te jobban tudod. :)
Mert 'kint' ám ilyesmik mennek.
SACD-n, ha hallanátok ezt a tónust...
Hát tényleg nagyon tud. Kicsit mintha sietne a zkr. Nem sok levegőt hagynak neki.
Fantasztikus.
Akinek volt szerencséje a "régizene" fejlődését követni a 70-es évek elejétől, az láthatja a különbséget és azt az óriási utat, amit megtettek. Mert hát mi volt régen? Az lett csembalista, akit a ZAK-on nem vettek fel a zongora-szakra. Ma már egészen más a helyzet, a dilettánsok - legalábbis nyugaton - eltüntek, felváltották őket már középszinten is a "vérprofik", felső szinten pedig a káprázatos tehetségek. :)
Az idei felfedezésem Simon Höfele. Szenzációs az idei lemeze. Ha szereted a trombitát érdemes belehallgatni.
Hummel: Trumpet Concerto in E Major, S.49: III. Rondo. Allegro
És én is szeretem a homoros előadásokat. :)
Ezt itt különösen:
Sances: Lagrimosa beltà
Remélem nem csak kettőnknek tűnt fel az előadás elképesztően magas művészi színvonala. Ezt a régi, olasz szöveget így benyesni és koncertkörülmények között előadni óriási mutatvány. Mert hát egyikőjük sem olasz. Olybá tűnik, hogy értették is amit énekeltek, mert az egzaltált mozgásuk tökéletes összhangban van a darabbokkal. Jaroussky művészetéért az esetek többségében rajongok, Lemiuxről ugyanezt már nem mondhatom el. Itt és most mindenesetre tündököl, és bár Jaroussky hozzá képest egy manócska, mégsem közönséges ami a színpadon történik.
Monteverdiről nem feltétlen ez a játékos kép él az emberek tudatában, éppen ezért minden olyan törekvést üdvözlök amely kicsit is árnyaltabb képet alakíthat ki róla. Láttunk és hallottunk már elég baromkodást a koncepciótlan művészieskedés és túlzó lazaság okán, de ez itt nem az. Kicsit pengeélen táncol a dolog, de nem vészesen. Meg hát micsoda hangszerpark van a háttérben, azért ezt se felejtsük.
Szóval lehet színvonalasan is viccesnek lenni, meg olcsó János módjára is.
Ön dönt, iszik vagy vedel. :)
Tényleg páratlan ( szinte pimasz ) könnyedséggel játsza a Hummelt . És ja, a mosolygós képe is átjön. Hallhatóan nincs viszont régizenei műveltsége. Kevés a 'chanté' , nem familiáris neki a környezet. Néha beleállhatna egy-két hangba a teljes hangértékig. De azért tényleg príma.
Köszönöm az újabb videót, igazán nagyon tanulságos. Úgy gondolom, hogy mindenki úgy bohóckodik, ahogyan tud. Ez is adottság kérdése. A cél az, hogy örömöt szerezzen a közönségnek, valami meghökkentő, nem megszokott dologgal. A ráadásoknak, gálaműsoroknak ez a célja és értelme, hogy az előadó megmutassa magát más oldaláról is, kötetlenebbül, közvetlenebbül, valahogyan személyesebben. Orlinski produkciója is ebbe a kategóriába tartozik, ugyanúgy, mint azé a bohócé, aki három hasraesés után buggyos nadrágjából elővarázsol egy hegedűt, és elkezd játszani csodálatos hangon egy Bach szólószonátát. És hogy ebben a megszentelt pillanatban az embernek a nevetéstől, vagy a sírástól csodulnak ki a könnyei, az már csak rajta múlik.
Így válik a komoly komolytalanná és komollyá a komolytalan. NIncsen semmi különbség közöttük, mindez csak nézőpont kérdése, a különbség te vagy, magad.
Nem a tartalom a baj, hanem a tartalom tálalása. A hogyan. El kell döntened, hogy megmaradsz-e a rendszerben vagy átmész csepürágóba. A koncert vége bennem disszonáns érzeteket kelt.
Pluhar ráadásai egy kicsit gázosak. Itt van pl ez. Volt aki tisztességesen megtanulta a szöveget, és volt akinek már nem fért bele a fellépti díjába.
Komolyan, nem vettem be az ellenkező-tablettát.
De.
Én sem szeretem annyira Orlinski-t, de az a Tallis, az nem rossz, egyáltalán nem rossz. Melyikőtök vette volna észre a csalást, csak meghallgatva? Én, konkrétan, biztosan nem. Mutassatok már egyetlen magyar együttest, kórust, aki ennek a nyomába ér, így, Tallist énekelve.
Az a L'Arpeggiata-s ráadás, az pedig egy pazar Tarantella; ahol a Bach-szürke horizonthoz szokott honi átlagpolgár, a ZAK nedűit iszogatva, bizony, visszahőköl egy kicsi Nápolyból érkező napsütésre; nem érti, mi itt a tartalom, mi van a humor mögött, inkább várja a szörnyűséges szimfóniák kétségbeejtő depressziós préselését. És ehelyett, néhány esetben biztosan bereped a fellvart arc, amikor a szellem belülről egy mosollyal, ne adj'Isten, nevetéssel reagál erre a dologra. Megint ugyanaz a kérdés: mutassatok ilyen színvonalú vidámságot komolyzenében, itthoniaktól...
Nem mindenki olyan happy Orlinski produkciója kapcsán, mint te. Ha nem bánod, megosztanám veled egy illegalitásba vonult fórumtárs idevágó gondolatait.
" A komolyzene számomra nem egyenlő a komoly zenével, ahol a "komoly" a szigorú, feszes, merev, zord, stb. szinonimája.
Ugye mindannyian használtuk már pl. a "komoly" jelzőt mondjuk egy lemezjátszóra, azaz, mondtuk azt, hogy "ez egy komoly lemezjátszó", pedig nem húzta össze a szemöldökét, nem görbült sírásra a szája. Vagy mondtuk már azt, hogy "ez egy komolyan megépített erősítő", de nem gondoltuk azt, hogy az építője zord tekintettel rakta bele az alkatrészeket. A komolyzenében a "komoly" számomra ugyanúgy a jelentős, értékes, fontos megfelelője, mint ahogy a hozott példák esetén az értékes, nívós, minőségi, elsőrendű értelemben használatos mind a lemezjátszó, mind az erősítő esetében.
És ahogy nekem borsózik a hátam a "Beethoven rock ritmusban, vagy ABBA vonósnégyesre" és hasonló torz szüleményektől, ugyanúgy borsózik attól is, ha valaki egy korban egész más zenére break-elni kezd, mert az egyrészt olyan jópofa, másrészt polgárpukkasztó, miközben valódi hozzáadott értéke nincs a dolognak. Tehát nem azért viseltetek ellenérzéssel, mert valami vidámságot akartak belevinni, hanem azért, mert ezt számomra olcsó és hatásvadász eszközökkel tették, ami nem nagyobb művészi érték, mint a bohóc hasra esése a saját cipőjében a porondon.
Természetesen mindez nagyon szigorúan szerény véleményem szerint ".
Ami a link beszúrását illei:
" A linkbeszúró ablakban van egy olyan, hogy 'tartalom megjelenése', ott kiválasztani a célnál a 'felugró ablakban' ".
Húhaaaa! Ez fantasztikus, nagyon köszönöm. Ez az Orlinski egy igazi polihisztor. Micsoda kondíció és bámulatos mozgáskultúra. Bizonyítéka annak, hogy ép testben ép lélek lakozik. Ezért szeretem én ezt a topicot, és benne, konkrétan téged, mert az élet és a világ újabb és újabb dimenzióját tárod fel előttünk. Köszönöm. :)
Lenne egy szakmai kérdésem is, ami igen erősen furdalja az oldlamat: hogyan érted el azt, hogy a link megnyitásakor új lap nyíljon meg? Ez egy nagyon hasznos dolog, ezért szeretném, ha beavatnál.
Nagy lehet az én bűnöm, hogy ennyit kell vezekelnem miatta.
A break tánc egyelőre még jobban megy Orlinskinek. Lassan elkezdhetne énekelni is. :)
" Hát, az a csodás Bill Evans, meg amit játszanak, az nekem totálisan rezonancián kívüli, vagyis, pontosabban, egy nagy nulla, egy magamutogatós széttorzított sablongyűjtemény, szerencsére nem tőle tanulnak a szomorúzenészek... szóval másképp gondoljuk, de legalább nem fulladunk az unalomba...:)"
Addig oké, hogy neked a Steps Ahead zenéje nem tetszik. Ilyen van, ízlésről kár vitatkozni. Addig is oké, hogy nem vágod a fúziós jazzt. Ilyen is van. Igaz, hogy a Brecker fivérek ( a Steps Ahead alapítói ) alapjaiban reformálták meg a jazz világát, de hagyjuk. Majd a követlező életedben letudod a hiányosságaidat. De azt állítanod outsiderként, hogy a komolyzenészek nem tőlük tanulnak, ez erősen félrevezető. Persze, hogy te nem tanulsz tőlük mert hangszeresen nincs hová beillesztened a tudásukat. :) De én és a többi fúvós nagyon pontosan halljuk, hogy Bill Evans és a többiek mire képesek, és amit lehet, próbáljuk átültetni a magunk stílusába.
Bárcsak Pluhar is inkább őkett hallgatta volna! Akkor nem jött volna ki azzal a rettenetes Handel lemezével. Egy vállalható műsorszám van az egész korongon. Ez:
Cara sposa (Aria di Rinaldo, from Rinaldo HWV 7) · Christina Pluhar · Valer Sabadus
Kész csoda, hogy ezt nem ízléstelenkedték el.
Egy ember, akinek két zenei anyanyelve van, avagy a majdnem tökéletes komolyzenei album.
The Essential - Wynton Marsalis
Egy főiskolai versenyt nyert trombitás ismerősöm kedvenc hangszeres előadója Wynton Marsalis. Pont egy éve jött velem szembe ez a kétlemezes kiadvány és rögtön meghallgattam.
Mit mondhatnék? Eszméletlen a pasas. Bámulatos, ahogyan uralja a hangszerét. Nincs az a futam, az a magas hang, amelyet erőlködés nélkül el ne tudna játszani vagy ki ne tudna fújni. Zeneileg is foghatatlan. Amikor komolyzenét játszik, semmit nem hoz magából a jazz világ modorosságából és ásítós unalmából, és viszont, a jazz felvételeiben sincs semmi merevség vagy művi mesterkéltség, amely pedig a komolyzenei előadások leggyakoribb védjegye. :) Amikor játszik valósággal dől belőle a zene, és rokonszenves személyisége is folyton átsüt a korongokon.
A Hummel trombitaverseny 3. tétele csak úgy csörren.
És bárhová nyúlsz a lemezen, három kivételtől eltekintve mindenhol kincshez érsz. A Leopold Mozart, Bach és Handel darabokat én lehagytam volna, mert mára már anakronisztikusnak hatnak ( ennyit a régizenei vonatkozásról ).
Tematikáját tekintve a kiadvány retrospektív, a barokktól a 19-20. századi darabokon keresztül a jazz felvételekig ível. Marsalis mindenevő, neki teljesen mindegy, hogy kinek a kottájából játszik. A végén már majdnem sajnálkoztam, hogy a klasszikus vonalt ennyire hanyagolja, de aztán rájöttem, hogy a lényeget már felvette és referenciául szolgálhat akár még Maurice André egykori növendékeinek is!
És itt a nagy kedvencem a Cherokee.
A leg...leg...leg. Még csak a pulzusszáma sem emelkedik meg a végére!
:format(jpeg):mode_rgb():quality(40)/discogs-images/R-8435451-1470335627-2778.jpeg.jpg)
(éljen a felugróablakos szerkesztés!!!)
Hát, az a csodás Bill Evans, meg amit játszanak, az nekem totálisan rezonancián kívüli, vagyis, pontosabban, egy nagy nulla, egy magamutogatós széttorzított sablongyűjtemény, szerencsére nem tőle tanulnak a szomorúzenészek... szóval másképp gondoljuk, de legalább nem fulladunk az unalomba...:)
Mert Lislevand is inkább jazz-zenész, ne feledjük. És, őutána hirtelen meghallgatni bármelyik chaconne-t, bárkitől, az tényleg szögletes lesz egy kicsit...
Kivétel az van, mindig. Hogy Corvette észlelte a szögletességet, az nem azért van, mert a játék ab ovo szögletes, hanem azért, mert ismeri pl. ezt, és innentől a chaconne hegedülés a Naprendszerben már nem az lett, ami előtte volt...
Amit 3'30 körül csinálnak, az egy zenetörténeti kuriózum.
500 éve ezért a megőrülésért, tuti máglya lett volna... Pandolfo is hogy berezgett...
És, csak úgy eszembe jutott, az egyik említett verzió sem hamis...
Nem Ő a hézag, hanem a zene. A jazz-impróktól elalszom...:)
Egyszerűen ez van. Se jó, se rossz, ez van.
Bill Evans minden idők egyik legnagyszerűbb fúvósa. A Müpában kétszer is hallottam őt élőben játszani. Két órán keresztül úgy tartotta a frontot, hogy alig tudtam elhinni. Ezek voltak életem legmeghatározóbb koncertélményei. A szomorúzenészeknek bőven volna tőle mit tanulni. De ha nem, hát nem.
Nem győztél meg :) Ha választanom kell, h mit hallgatok, hát százszor az én linkem, aztán talán egyszer a tied :) És akkor is megbánnám, hogy nem a másikat hallgattam 101-edszer.
Szögletesen játszik a pali. Jó az irány és a koncepció, csak a megvalósítás kissé vértelen. Kevés. A felét benne hagyta a lehetőségeknek. Szinte már álltam fel a székből és lendítettem a karomat, hogy még, még. :)
Bill Evans 06:30 és 08:45 között megmutatja, hogy hogyan is kell ezt csinálni.
Mindjárt megsajnállak. :) Tőlem mehet a felugróablakos szerkesztés. Eközben a Marson a földről irányított robotok 10 kilométert tettek meg...
Ebben a chaconne-ban benne van a későbbi Mexico... Mexicoban meg a kés.
Laptop, touchpad, nincs egér, nincs középső gomb, csak jobbklikk, 'link megnyitása bla....bla....', de ez fárasztó, mert vagy 1.5 mp-be is beletelik...
Nézzünk már egy vérrel telibb 'sakonnát'.
Ez adta akkoriban (1993) az első atomtámadást a jól felépített Bach galaxisomra... Hogy lehet így is komolyzenélni.... Úgy voltam, mint amikor Raffaelo belerúgott valamibe, lenézett, és egy arabeszk darabja volt.... egy másik esztétikai színvonal...
Megoldási javaslat: Ha a linkre a középső egérgombbal ( a görgő ) nyomsz rá , akkor új ablakban, vagy új lapon nyitja meg a böngésződ. Átváltasz rá, elindítasz, pl egy youtube-os linket, utána rögtön visszaválthatsz a momusra, vagy bárhová, a másik ablakban, vagy másik lapon tovább játsza a zenét, miközben te zavartalanul böngészel.
Mert ha rákattintok a linkjeitekre, a momus oldala átváltozik youtube oldallá. És, amíg megy a zene, addig jó lenne elolvasni, mit írtatok, pl. még egyszer, mert jókat írtok, mert ez az értelme az egész fórumozásnak. OK, visszalapoz, akkor leáll a zene, megint katt, a youtube kezdi elölről,az összes b@szadék reklámmal az elején.
Megoldás:
A linkbeszúró ablkban van egy olyan, hogy 'tartalom megjelenése', ott kiválasztani a célnál a 'felugró ablakban'.
Egyszerű. Mint egy Bach fúga, nem?
Valamit nem tudtál meghallgatni ?
A linkelést, ha felugró ablakban csinálnátok, de jó lenne.
Én Busoni átiratában szeretem. Zongorán. Ennyire szélsőségesen. Hegedűn egyre kevésbé fog meg.
Az előadó személye J.S. Bach esetén mindig meghatározó. Ha Nathalie Stutzmann énekli az Agnus Deit akkor nincs panasz. Egyébként meg...
Ti vagytok a zenészek, én a közönség, tehát nincs egyenlőség, De. Az első link, én azt hallom, hogy hamis. Picit, de ez olyan, mint a hifi. A pici különbség az, ami mindent eldönt. Igazából az sem zavar, ha azt mondjátok, hogy nem, mert én azt mondom, hogy 'de'.
És nem 'falses', amit én perverz módon imádok, hanem, mint amikor a cipő kényelmetlen, valami enyhe diszkomfort, nem tudom, de nagyon zavar.
A másiknál nem hallom ezt a zavart.
Ja, és énszerintem ez a zene konkrétan nem jó. Nem a chaconne, hanem 'így' a chaconne.
Az Les Witches lemez is ott van a szeren. Nagyon szép találat!
Már itt figyel a háttértárban. :)
Ez dejó.
Finom.
Érintés.
Az
első linkhez egy Bartók mondás : " A zenéről beszélni annyi, mint eltáncolni az építészetet.."
A másodikhoz ( és az elsőhöz is ) :
Nem tudom mi lesz az előadókkal, ha a Bach chaconne-t játszák. A chaconne egy tánc. Egy olyan tánc, ami a halálról, vagy végleges elmúlásról szól . Táncol, késsel a szívben. Más szerzők chaconne élőadásaiban gyakran hallom ennek a megjelenését, ennek a kettősségnek A halálnak és a táncnak egyszerre. Nem tudom, mi az oka , de Bachnál ezt elfelejtik. Talán az ezermillió sztereotip előadás... mind szép, ...csak nem egészen chaconne.
"Ezt nagyon komolyan vettem és úgy gondolom, ez egyéni stílusom is most jelenleg, nyílván a növendékeimnek is igyekszem átadni, de egészen megdöbbentően másképp és sokkal színesebben és élvezhetőbben is, Bach szelleméhez méltó módon szólnak így a művei, ahogyan én megközelítem őket, szerintem. " / Ábrahám Márta /
Akkor hallgassuk meg 43:30-tól.
Ellenpontként pedig álljon itt egy másik hölgy előadó, Amandine Beyer előadása.
