Az a fura, hogy Capezzuto-t én sokkal őszintébbnek, egyenesebbnek hallom, mint ezek. És jóval-jóval nagyobb mélység jön át.
De hát, kinek-kinek.
Ja, meg mutassatok már ilyen fúvósokat, furulyákat, itthonról, mint ennek az elején...
A Purcell lemezükre sokáig én is fújtam. Írtam is róla. Valamiféle sértettség volt, hogy prostituálják azt, amit szeretek. Aztán telt-múlt az idő. Páran súgták, hogy legalább egyszer hallgassam már végig. Zenészek voltak.
Aztán változott a dolog. Beláttam, hogy Purcell, bármennyire is szeretem, de nem az enyém. A kedvenc felvételeim vele, azok az enyémek, igen, meg az ízlésem áll a lábán erősen, de Purcell zenéje, ab ovo, az nem kisajátítható. Mint ahogyan a kánonba tartozó felvételek teszik.
Meg, amikor meghallgattam párat a lemezről, észleltem, hogy néhány, úgy igazából megtetszett.
Pl. ez a 'One charming night', ez egyenesen fenomenális. Persze, szeretem Capezzuto hangját, de az ide kevés lenne; maga a zene, a hangszerelés, az nagyon-nagyon különleges.
És rájöttem, hogy nem érzem azt, mint a jazz-ben, hogy számomra állandóan 'kiesik' a zene a szisztémából; Pluharék következetesen benne maradnak. És valami szabadság-többlet jön ebből az egész projektből.
Hogy ez már nem Purcell? Hát, én itt óvatos lennék, mert a nagyon erős alapharmóniái, azok ott figyelnek ám folyamatosan. De, lehet, hogy már tényleg nem az. De nagyon finom zene, az bizonyos.
Meg hát, végül is, mi van, ha nem tetszik nektek....? Igazából semmi. Tetszik majd másnak. És tetszik másnak, sokaknak, azt tudom. Néha még arra gondolok, milyen jó, hogy a szabadabb előadások (pl. Lislevand) elő-treníroztak erre a befogadásra.... nem mondom, hogy könnyen hajoltam, de nekem ez az ajtó kinyílt.
Thy hand, Belinda…When I am laid in earth (Dido’s Lament)
Így is lehet ezt.

Zsigám, tölts valami erőset! Műanyag pohárba is jó lesz.
Értem én... de önfeledten szórakozni, az nem közügy..pont a mélység miatt.
Van itt valami más is..egy jó zenében... úgyértem a puszta szórakozáson kívül.
Pluhar a dzsessz- Purcell projektjével...a néző meg mindent megvesz...és nem a néző a hibás..
Azt mondod, a komoly dolgokat szereted.
A komoly dolgokat szeretem a zenében. Csak az van, hogy a 'könnyebb' dolgokban meglátni a mélységet, a komolyságot, az nem mindenkinek megy, pl. neveltetés, zenei-kibéleltség, meg, mert a mélység meg a bonyolultság az eléggé össze lett keverve a régizenében. Ráadásul, hogy tényleg káosz legyen, valóban sok 'light' van, ami nem sokat ér.
Itt van ez a hölgy, Magdalena Kozena. A bookletben megemlíti, hogy olykor nagyon egyszerű eszközökkel nagyon bonyolult dolgokat lehet kifejezni.
Aztán, van, aki leveszi, van, aki nem. A hírhedt 'Resonance', ez a lényeg.
Hát, nem túl bonyolult zene. Van, aki ezt mondja. Szerintem meg nagyon.
Akárhogyan is, nagyobbacska hangerőn, gyakorlatilag sokkoló, - van, akinek.
Más a light zene és a light ember.
A hárfa nem lehet light, mert ősi, első, a legidősebb testvér ( hangszer :)
Még hárfa. Még light zene.

XIV. Lajos kora. Amikor a lépéseket még lerajzolták.

Hát ez príma. Prímán játszik mindent.
Őt nagyon szeretem.
Egyrészt, nyilván, ahogyan hárfázik, meg amilyen zenékkel foglalkozik.
pl. ilyenekkel, ilyen lájtos egyszerűségekkel bosszantja a polifónia-fan akadémikus zenész-hallgatóságot:
Másrészt, mert a lepkés hárfás lemezén egy olyan booklettel lepte meg a közönséget, amelyet nagyon megjegyeztem.

Merthogy, 11 levelet közöl Lucretia Urbana nápolyi hárfa- és lantjátékos tollából, 1584-1614 közötti keltezésekkel, igényes fordítással.
A levelek kimerítő változatossággal szövik át a lemezen lévő zenéket – óriási ötlet ezeket átemelni egy CD kísérőszövegébe, nem?
Aztán, a végére kiderül, hogy egyetlen levélrészlet kivételével, - ezeket mind-mind ő írta, ő találta ki...
Bővebben, itt.
Ja-ja. Ő pl. Mara Galassi. Kicsit? :)
Suite in D Minor, HWV 448 (arr. J.C. Smith) : VI. Chaconne · Mara Galassi Harp Music by G.F. Haendel ℗ 2010 Glossa
Igen, amolyan megismételhetetlen csomósodás.... ezeket összezárod, aztán így zenélnek...
Szerintetek ez normális, hogy először kell egy x-et küldeni, aztán 'szerkesztés', és úgy már megy a dolog?? De, nem tudom, ez lehet, egy itteni local speciality, si fueris Romae, Romano vivito more; si fueris alibi, vivito sicut ibi.
Ez az Astrée is itt van a gyűjteményemben. :)
Az együttes névsora brutális:
Manfredo Kraemer (violon & viole d’amour) Pablo Valetti (violon, violon alto & viole de gambe) Balázs Máté (violoncelle) Lorenz Duftschmid (violone & viole d’amour) Mara Galassi (harpe) Rolf Lislevand (théorbe & guitare baroque) Alessandro de Marchi (orgue & clavecin)
A biodiverzitás erősíti az élő rendszereket, ne feledjétek... :)
Biber kapcsán, feltétlen meg kell említeni a Kraemer-féle társulatot. Megint csak, valami olyat tudnak, amely miatt unikum pl. ez a lemez.
'In selected theatres only', természetesen.
:format(jpeg):mode_rgb():quality(40)/discogs-images/R-12685979-1540043118-3198.jpeg.jpg)
Cak ne lenne olyan gyönyörű a feneke...!
Nekem ez a kedvencem.
Mystery (Rosary) Sonata No. 1, "The Annunciation" · Lina Tur Bonet

"...nem az dönti el a dolgokat, hogy ki hogyan hegedül, hanem az, hogy ki mit gondol a világról. "
Asszem nekem pl nem szimpi, amit Pluhar gondol a világról... túl light nekem... másrészről a hegedűs, a Veronika, na ő meg frankó... Sok Pluhar-mentes dologban hallottam már, benne él a régizenében, de nem olyan light módon, mint Pluhar...Pluhar neki pénzkereset, gondolom.
Ez a linkelt áriád olyan, mint a csákány. Egyik fülemen be, a másikon ki. :)
Az elsőnél úgy 40 mp-nél eldőlt, hogy nem lesz a kedvencem, ugyanis kritikus helyen nem tudott ellenállni a virtuozitásnak.. és ennél a zenénél nekem ettől legörbül szám...
A másodiknál biztos voltam benne már előre, hogy túlzó a véleményed... Ehhez képest nem volt túlzó, sőt nagyon pontosan leírtad, mi van ott...
Még a pék és a fazekas is stimmel...nem egy utolsó élmény, szinte élő.
És ellenállt a virtuozitás kísértésének, hehe. Be is futott, csont nélkül.
Akkor jöjjön most egy harmadik verzió, amely messz-messze beelőzi mindkettő, amúgy rendkívül magas minőségű előadást. Hogy miért?, mert Christina valahogy mögé ment, belement, bele, a zene belsejébe, ahol nem az dönti el a dolgokat, hogy ki hogyan hegedül, hanem az, hogy ki mit gondol a világról. Mit nyújt nekünk, hallgatóknak tálcán, mivel lep meg minket, mi az, amire azt mondja, hogy 'figyeljetek, ez a Biber, ez engem megfogott, de nagyon, nem tudom elmondani, hogy miért, de megmutatom, igen, itt a lemezen, hallgassátok, mit gondolok róla.'
És, valóban, nem a hegedű fog meg, nem a technika, hogy mai-régizenésen játssza-e a hegedűs, vagy nem, hanem valami olyan környezet-megteremtés, amely ennek a zenének a belső ragyogását elénk vezeti.
Amikor beszél a hegedű. És valami olyan leheletfinom bőgővel, amely majdhogynem csak a bőrünkön érezhető.
Egy tökéletes szépség-esszencia.
És, bizony, ha ez után visszatesszük a Fornaciari-félét, akkor olyan érzésünk lesz, mintha visszamennénk a ...
Ha már a különbözőségekről beszélgetünk...
Biber - Rosary Sonatas - The Annunciation - Patrick Bismuth, baroque violin
Biber - Rosary Sonatas - The Annunciation - Marco Fornaciari violin
Itt tényleg gyökeresen eltérő a zenei felfogás ugyanazon mű esetén, pedig a hangok az utolsó szálig egyeznek. Ebben az esetben nincs olyan, hogy az egyik jó és korszerű, a másik meg nem és felejtsük már el végre. Jelen esetben csak az ízlésünk és a belső ritmusunk dönt a két előadás kapcsán.
A Bismuth féle előadás egy histórikus előadói koncepció utolsó állomása, egy virtuóz előadói felfogás beteljesedése, ahonnan már nem vezet tovább út. Az ő Biber előadásához, mely a milánói dóm után kiált, érdemben már nem lehet hozzátenni, csak elvenni. A felvételt a Zig-Zag jelentette meg nem akármilyen hangminőségben.
Fornaciari nagy húzása az, hogy visszahozza a darabot a fellegekből a földre, oda, ahol mindannyian járunk. Bevitte Bibert egy emberléptékű, kicsit hűvös és huzatos vidéki templomba, ahová nem vakulni járnak a hívek, hanem lecsendesedni és átadni magukat hitüknek. A falakon is csak pár egyszerű, besötétedett olajfestmény van, egyszerű fakeretben. És bizony ott ül a padokban Biber korának összes embere: a hentes, a pék, a fazekas, a koldus, a falu leggazdagabb embere, és külön padban a hóhér is. Hús-vér emberek hallgatják a hús-vér zenét egy látszólag egyszerű, nem nagy képességű zenés banda előadásában, amolyan rusztikus felfogásban. Fornaciari hallhatóan lelassítja a darabot, kvázi olyan hatást keltve vele, mintha így bárki el tudná játszani. De próbálja meg utána csinálni valaki! Ez Foné kiadvány.
Fornaciarit leginkább egy régi, 1500-as években épített olasz orgonához tudnám hasonlítani, amely egy hegyek között megbúvó cittadinában, egy kváder technikával épített középkori templomban áll, ott, ahová a fény épp csak beszűrődik a lőrésszerű ablakokon át. A hangszer első ránézésre nem valami nagy szám. Mindössze 1 manuálos, patinás, néhol inkább kopottas, a padját az orgonisták már fényesre ülték az évszázadok folyamán. A billentyűk imitt-amott lötyögnek, az egyik kicsit feljebb van, mint a másik, némelyik nyikorog lenyomáskor, a sípok közül is párat már kicseréltek, de a maradék között is találni jócskán olyat, amelyet már nem lehet rendesen behangolni, ami miatt a hangszer megszólalása kicsit hamiskásan "lebegős". Nem ordítóan, de azért odakapjuk a fülünket ha éppen egy ilyen hang szólal meg.
Fornaciari fantasztikusan jó hegedűhangon játszik, vibrátóját ezer közül felismerni. Neki minden megadatott, amire egy zenész vágyhat. Tehetség, kiváló tanárok, jó iskolák, saját zenekar, és a világ legjobb hangszerei - közöttük a saját építésű hegedűje is, mert hát ő hangszert készíteni is tud, csak úgy mellesleg. Az albumon a Biber Rosary szonáták minden egyes tételét egy másik hangszeren játsza. Ez igazi bravúr. Szeretem, ahogyan kicsit leejti a hangok végét. Ezzel jelzi, hogy nem egy robot hegedűssel van dolgunk, hanem egy élő organizmussal, aki bár hajdanán perfekcionista módon közelített a zenéhez, mára már sikerült annyit felejtenie, hogy csak a legfontosabb részekre, a lényegre koncentráljon. Az az első Rosary szonáta...ahogyan elindítja...totálisan más világ, mint ahogy Bismuth csinálja. Pedig Bismuth előadását hallgatva azt hihetnők, hogy ez az igaz, az egyedüli és helyes megközelítés. Hát nem.
Amikor azt írom, hogy Fornaciari a maga természetes játékmódjával sokkoló, akkor az nem túlzás. Tessenek meghallgatni és többé már nem kívánkozik más lemezt betölteni a tárba. :)
A felvétel hifis szempontból is példaértékű. A hangszereknek testük, térbeli kiterjedésük van, és annyi irányból dől a hang, amennyi irányban a hangszer a teste formájából kifolyólag kisugározza azt. A legnagyszerűbb hegedűhangokat kapjuk. Ezek nem selymesek. Mert a hegedű hangja minden, csak nem selymes. Inkább mondanám recézetten zengősnek. Csúszik a gyantás vonó a húrokon, recseg-ropog a hangszer, hallani ahogyan megreccsen és interferenciák jönnek létre a testében a lélek körül. Eszelős jelenlétérzet ez. És az a bőgő kíséret! Akárcsak a magyar népzenében. Nagyvonalúan odakenve, belefeküdve, brummogósan, talán még meg is emelik a hangszert a nyakánál fogva.
Egy csoda. Csoda, csoda, csoda.
Jó, hát kísérni igen :))
A helyzet azért bonyolultabb.
Mert, aki erre szimpla portatív-kíséretet sejt, az lehet, hogy téved.
.Ez még hangszer.... később már csak orgona ... nincs intonálás - nincs lehetőség a kifejezésre = már csak kísérhet.
A zenében nincs tökéletesség. Ez a Reneszánsz eszmeiségéből jön.
De valóban, a 'túl jó' játék kissé robotizál; szerencsére a régizene, legalábbis egy része, előadás terén igen nagy szabadságot enged.
A zenében volna tökéletesség? Ebben bizonytalan vagyok. Nekem az a fontos, hogy amit hallok, az nőjön túl rajtam. Még csak el se tudjam képzelni. Amit el tudok képzelni az olyan, mintha én csinálnám. Magammal meg nem szeretek beszélgetni. :)
Szóval az előadás lepjen meg, de nagyon. :) Majd igyekszem rá példát hozni.
Ahogy az orgona felemelkedett a karzatra, úgy vált el mindörökre a billentyűs társától: más célok, más zenék, más hatás, más közönség.
Itt még egy magasságon. Nagyon különleges játékmód, szeretem erősen.

A tökéletesség engem mindig riaszt egy kicsit. Kell valami esendőségnek lenni, hogy az ember azonosulni tudjon vele. Amúgy is, a lemezborítón olyan, mintha három lába lenne. Én a háromlábú embereket ki nem állhatom. :)
Köszönöm az orgonás lemezt. Olasz barokkot lehet itthon is játszani, pl. a Farkasréti templom velencei orgona-replikáján
Két külön szisztéma a bűvölésre :)
Beyer a 'szuggesztív' módszer : Alig hallani az elején nagyon halk...már az egész figyelmed az övé, pedig még el sem kezdődött, csak hogy egyáltalán hallj valamit...aztán már nem is kell erőlködnie, végtelen finom mozdulatokra is vevő vagy...
Carmignola az elkápráztató módszer..erőteljes, csillogó , még a finomsága is valamilyen...úgyértem akció van benne...mindenhol ott van, mindent megcsinál, mindent elénekel, úgy bűvöl...
Röhejes, de azonnal beugrott a világ két legjobb terelőkutya fajtájának ( collie és puli ) a módszerében lévő különbség. Érdekes, hogy a két fajta hatékonysága ugyanolyan :)
2019 legjobb orgonás lemeze. :)
Cimarosa: 21 Organ Sonatas
Organ Sonata in C Major - Allegro, C54, F54 · Andrea Chezzi
Organ Sonata in G Minor - Andantino, C33, F33 · Andrea Chezzi

Hatásvadász? - Az, feltétlen.
Picit-kissé dagályos? - Az. Rendesen.
Olyan fú-de-tudok-hegedülni? - Az, eléggé.
De nagyon Vivaldi. Óriási jó zene. Amúgy, a kulcs, természetesen Velence, a maga gyönyörű abnormalitásával.
És az ebben az igazságtalan, hogy Beyer is nagyon jó. És Carmignola erre húzott lapot. KÍváncsian várom a szakma képviselőjének állásfoglalását. :)
Én pl. nagyságrendnyi különbséget hallok az utóbbi javára. De szerintem csak azért, mert sok Carmignola lemezem van, egyszerűen erre programozódtam fel.
Szép dolog belelátni mindezt, főleg, amikor ismervén, hogy miféle lemez miféle zenéinek 'lezárása'.
Aránylag sok embernek mutattam már ezt, sok év alatt, sok zenésznek is, csak azért mondom ezt ennyire biztosan; de a verziódat tisztelem, természetesen.
Nagyon jó zene. Teljesen üdítő, hogy nem fullad virtuozitás-kényszerbe.
Picit zavaró a borítón a Bach-Guild, mert egy freudi átkapcsolás mindenképp Gould-ot akar észleltetni, főleg, az ilyen giga-box szetteknél; nekem kellett kis idő, míg azt láttam, ami van...
Ha veszteségmentesen hallgatnád meg őket, egy kifinomult letapogató rendszeren, akkor szerintem bukna a sorrend és mindent Carmignola zsebelne be. Laptopról a fele sem jön át a felvételeknek. A Beyer kiadvány hangilag egy kicsit problémás.
De nem azért vagyunk itt, hogy egyenre szabjuk az ízlésünket és a fülünket. :)
Igazán szép. A második felvétel a profibb, az első pedig a szívhezszólóbb. És a befejező szakasza...
És a nagy kedvenc, egy lassú tétel két változatban.
Concerto per Violino in B Flat Major, RV 372a: I. Andante · Gli incogniti · Amandine Beyer
Ezt ismerem, tényleg kilóg a sorból. Még a kottáját is megszereztem, jó nehéz szépen elővezetni, pedig szemre semmi. Gondolkoztam rajta és arra jutottam, hogy ebben a zenében egy dolog hallatszik tisztán és ez talán magyarázat is arra hogy Vivaldi miért... : A velencei tradició. Ez eszenciálisan velencei harmonizáció. .Pietro Andrea Ziani, Giovanni Legrenzi
Hány ilyen Telemann concerto van? Passz. Amit ismerek, az nem illeszthető be ide.
Viszont fordítanék a dolgon. Hány olyan mű van, amely szembemegy a Vivaldiról kialakított képpel? Ez itt pl. nagyon furcsa:
SINFONIA AL SANTO SEPOLCRO for two violins, viola and basso continuo in B minor (RV 169)
Szokatlanok a nyitó harmóniák, nem érteni, hogy mit akar velük a szerző, mintha elfelejtette volna a mondanivalóját, majd hirtelen az egész átcsap egy fúga imitációba.

Püff, ez talált...:) Ezzel az állításoddal még a süketek sem vitatkozhatnak.
Számomra reveláció vasárnap délután ! Köszönöm ! ( Vajon hány ilyen concerto van ? )
( Nagyon jó zene )
Ez egy téma (dallamvonal ) , és a lehetséges irányainak ( következmények, variációs lehetőségek , elágazások) vázlata.
Mint az Otodik Elemben a felsőbbrendű lény, embrió állapotban. Minden benne van, csak ki kell bontani.
És aki tudja az zenész. Csak lehet, hogy ezt meg ő nem tudja magáról ( hogy zenész. :)
( A nem zenészek nem tudják. De nekik meg nem is kell tudni. )
Ezt a kétlemezes kiadványt már a megjelenésének napján meghallgattam. 53 tétel van rajta, a linkelt a 43-as. És én egyből tudtam, hogy ez a lényeg a lemezen. A többi is jó, nagyon jó, de ez kiordított a tömegből. És tessék, Dantone is ezt filmesítette meg.
Aztán arra is rájöttem, hogy ez a rengeteg concerto nem csúk úgy beleszületett a nagy semmibe, céltalanul, hanem ezek mind Vivaldi elveszett operáinak a nyitányai.
Ami az olasz stílust illeti, Telemann nagyon érezte. Csak valamiért nem törte vele magát. Mert Telemann ilyet is tudott:
Majd megy; most feltöltéshez nagyon lassú a net.
Van ezen a lemezen egy 17., utolsó track. Egy szűk perc, egy Marin Marais után átdolgozott 'mű', kicsit túlzás, hogy mű, mert csak egy akkordsor, vagy még az sem, egy futam, (jaj, nem fúga, nem az a futás:)), egy, olyan dallamvonal-részlet, 'Sujet a divertir', lefordítani meg se kíséreljük.
Na, ezen rendesen kettéoszlanak a hallgatók. Az egyik tábor, mondja, max., szép, ennyi, meg miez?, miértilyenrövid?, minekarészleteez?, meg hasonló badarságok. Ők a kívülrekedtek. Soha nem fogják megérteni, mi történik itt.
A másik társaság, rögtön 15× meghallgatja, és olyan kijelentésekre ragadtatja magát, hogy 'kb. minden benne van, amit a gambairodalomból meg a hangszerből, meg a zenéből egyáltalán ki lehet hozni...'
És, hogy zenész/nemzenész, itt semmi jelentősége nincs, furcsa módon.
Ez aztán a különlegesség! Ha áttolnád a privátomra a lemezt, nagyon leköteleznél vele :)
Angolország.
Ahol mindig esik az eső, meg köd van. De igen jó zenék tenyésztek. Talán, mert, régen volt egy király, aki annyira megszerelmesedett, hogy szembeszállt magával a Pápával is, hogy kedvére ágyba bújhasson kedvesével...

Tökéletes előadás. Aki meg még hifizik is, az felrepül a plafonig..:)
