Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
André Schuen megbetegedése miatt a BFZ szeptember 11. és 12.-i Don Giovanni előadásainak címszerepét a Müpában Christopher Maltmann énekli.
Margitszigeti
Szabadtéri Színpad – Verdi: Nabucco – 2025. július 26.
Híreket kaptam, hogy a
csütörtöki előadás milyen hatalmas sikert aratott, végül csak rászántuk
magunkat, hogy megnézzük mi is a Nabuccót. Borzasztóan sajnáltam volna ha nem
sikerül eljutnom Verdi csodálatos szépségű operájának egyik júliusi szabadtéri
előadására. Napok óta azt olvastam a jegyirodák internetes oldalán, hogy telt
ház, minden jegy elfogyott, már szinte lemondtam róla, amikor pénteken az egyik
portál hirdetésén akadt meg a szemem: három jegy eladó a szombat esti
előadásra. Nem bajlódtam a kosárba helyezéssel, regisztrálással, azonnal,
személyesen elmentem a címre és kifizettem kétszer 16.000 Ft-ot két jegyért. Az
eladó hölgy szomorú volt, hogy a harmadik jegyet nem kértem, aztán mielőtt
távoztam volna, meglepetésemre, kezembe adta a ki nem fizetett jegyet azzal,
hogy gratis, ingyen kapom tőle, mondván, ezt már úgy sem tudná értékesíteni:
hamarosan bezár, szombaton pedig nem nyit ki, talán lesz valaki az ismeretségi
körömben, akit megajándékozhatok ezzel. Persze hálásan megköszöntem neki ezt a
kedves gesztust. Sikerült is a jegyet „jó kezekbe” juttatnom, aki velünk
tartott a szombati Nabuccóra – és ő sem bánta meg.
Tegnap este fülledt,
meleg, esőfelhős időben, de minden váratlan, időjárási anomália nélkül lement
az előadás. Őrületes, megérdemelt, rendkívül látványos előadásnak tapsolt a
közel háromezer néző. A szereplők nem csak háttérből -
a forgószínpaddal kombinált - díszletegyüttes mögül, a zöldellő fák
közül léptek-be a hatalmas színpadra, hanem a nézőtér felől is: mindkét
szélről, míg Abigél első megjelenése során középen vonul fel egy kis hídon át a
színpadra. Nabucco lóháton érkezik, rajta énekel, majd ahogy fordul a lovával,
leugorva folytatja.
Galéria facebook.com – Verdi: Nabucco – Margitsziget, 2025. július
De nemcsak
a látvány miatt volt érdekes ez a rendezés: Bán
Teodóra nemcsak
a színház igazgatója és művészeti vezetője, hanem rendezőként is
egyre komolyabb szakmai sikereket könyvelhet el – legutóbb a Pillangókisasszony
rendezésével aratott elismerést - ezúttal
a Nabuccót állította színpadra. A
Nabucco főbb szerepeiben nemzetközi hírű sztárokat is láthattunk. Abigélt Boross
Csilla alakította. Elbűvölő hangi megformálását ünnepeltük az előadás
végén. Zakariásként a
magyar operajátszás elismert művésze, Palerdi
András lépett színre; meglepett, hogy az elmúlt időkben eléggé
„lestrapált” basszbaritonja, itt a szigeten basszusával, milyen mélységeket és
magasságokat ért el, milyen remekül szólalt meg a hang. Fenena alakját Elmina Hasan formálta meg lírai, de
erőteljes hangon, míg Izmáelként Riccardo Gatto tenort láthattuk, aki az
olasz opera hagyományok méltó képviselőjeként rendkívüli átéléssel és
érzékenységgel játszotta a szerepet. A kisebb szerepekben Zajkás Boldizsár (Baál főpapja), Kapi Zsuzsanna (Anna, Zakariás nővére) és Ujvári Gergely (Abdallo, a babilóniai király tisztje) volt látható és szép alakításukkal
járultak hozzá az operaprodukció margitszigeti szabadtéri bemutatójának
sikeréhez
A címszerepben Kálmándy Mihályt láthattuk, aki pont negyven évvel
ezelőtt épp ebben a szerepben mutatkozott be diploma-előadásán a Kolozsvári
Magyar Operában. A Kossuth-díjas művész számos alkalommal
fellépett a Margitszigeten, többek között A trubadúr, az Aida című operákban,
emellett a Bánk bán Petur bánja, az Otello Jagója és a Tosca emlékezetes
Scarpiája volt. A Nabucco kezdő
operaénekesként az első nagy kiugrási lehetősége volt. Ezúttal is pompásan énekelt, hangján nem
érezni az idő múlását, gyönyörű orgánumán át a szerep minden szépégét
elővarázsolta, hangja erőteljes, szárnyal, a legátói és frázisai jól működnek.
A közönségtől Ő kapta a legtöbb és legnagyobb tapsokat.
Hozzáteszem,
minden énekes microportot használt, az énekhang erősítéssel jutott el hozzánk.
De ez nem zavarta az élvezetet, ezen át is érzékelhettük az énekművészek
rendkívüli tehetségét, muzikalitását, odaadását, a szólamukba befektetett
energiákat, a szép és hibátlan éneklésre koncentráló figyelmet.
A Magyar Nemzet napilapnak minap nyilatkozott szerepéről, a továbbiakban onnét idézem Kálmándy Mihály szavait:
„Amikor annak
idején eldöntöttem, hogy eléneklem a Nabucco címszerepét, azt gondoltam, hogy
ha csak ezt az egy szerepet fogom énekelni egész életemben, akkor is boldog
leszek– fogalmazott a
művész, akinek egyénisége, jellegzetes, összetéveszthetetlen hangja azóta is
védjegye, a magyar és a nemzetközi operajátszás meghatározó hangszíne. Kálmándy
Mihály elmondása szerint szabadtéri operabemutatón részt venni mindig igazi
ünnep. – A közönség már eleve úgy jön ki egy szabadtéri előadásra, hogy valami
varázslatot vár. A mostani előadásokon lesz minden, csodálatos zene, látvány,
és olyan dolgok is, amik a kőszínházban ritkák: lóháton fogok érkezni –
magyarázta. Az operaénekes arról is beszélt, hogy egy szerep esetében a fejlődés nem pusztán hangilag, hanem lelkileg is
fontos.– Az élő előadásnak az adja az egyediségét, hogy mindig
ugyanazt a lelki világot akarjuk megközelíteni, amit a figura megkíván, de egy
hangsúlyban, egy frázisban, egy legatóban mindig van valami, amit a pillanat
ad, ami a figura belső érzelemvilágát képes megmutatni, és ekkor általában
megtörténik a csoda – mutatott rá, hozzátéve, hogy ideális esetben a figurát már nem csupán az
énekhang hozza létre, hanem a figura lelki világa hozza ki belőle azt a
hangszínt, hangerőt és frázist, amit Verdi megírt. Ha
az ember folyamatosan érdeklődéssel fordul a szerep felé, különleges drámát,
örömöt, árnyalatokat hozhat ki a karakterből. Hiszen a közönség is az
érzelmekért ül be az operára. Kálmándy Mihály elmondta, hogy egy
ilyen produkció a legnagyobb öröm forrása. Hiszen mindenki azt csinálja, amit
tud, amit szeret. A szólistáktól kezdve a rendezőig mindenki egy irányba húz és
a legszebbet, a legjobbat akarja önmagából kihozni. Az új rendezésben látható Nabucco egy szimbolikus előadás is: a múlt és a
jelen összefonódása, egy kiemelkedő művész pályájának megünneplése és egy örök
érvényű üzenet, hogy a hit, a szabadság és az emberi méltóság mindig utat
talál, még a legnagyobb elnyomásban is.”
Dénes István karmester rutinosan
vezényelt, szép hangzást csiszolt ki a zenekarából.
Az előadás után az ünneplő közönség „kikényszerítette” a csodálatosan éneklő kórusból (Debreceni Kodály Kórus) a nevezetes „Szabadság kórus” újra eléneklését. (Az is lehet, hogy mint találó rendezői ötlet volt - mert a partitúrában azonnal folytatódik a jelenet, nincs megállás, nincs ideje a tapsnak.) Dénes István a közönséget is bátorította, hogy legalább zümmögve kapcsolódjon hozzá az olasz nyelvű kórusénekléshez... Mondhatni: örömünnep volt a késő éjszakába nyúló Nabucco-előadás, a szűnni nem akaró tapsok közepette - ami álló ovációba is torkollott - ért véget a drámai és lírai elemekkel, megható zenei szépségekkel teli operaelőadás.
Közreműködött: a Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán)
Karmester: Dénes István
Rendező, producer: Bán
Teodóra
Én a Knappertsbusch-féle legendás 1962-es Parsifalt szereztem be még a CD-korszak viszonylag elején (Philips), nemrég pedig egyik unokatestvérem CD-fölszámolása révén megkaptam tőle Kna 1951-es fölvételét. (Mindkettő Bayreuth, élő.) Csak George London azonos a kettőben (Amfortas). 1951-ben 272 perc a kerekített összidő, 1962-ben 250.
Carl Muck a hőskorban talán még Kna-t is túlszárnyalta. de most lusta vagyok utánanézni.
Köszi a kiegészítést... valamivel tisztább a kép Kna körül...
Bocsánat a kicsit "offtopic" megjegyzésért. 1953-ban is volt Parsifal Bayreuthban, csak akkor Clemens Krauss vezényelte a művet. Knappertsbusch ugyanis az 1952-es szezon után otthagyta Bayreuthot, mert nem bírta elviselni Wieland Wagner rendezéseit. A galambot különösen hiányolta a Parsifal végén. Krauss viszont 1954 májusában meghalt. Wolfgang Wagner beszélte rá Knappertsbuscht, hogy térjen vissza. (forrás)
Bayreuth elég régen rögzíti az előadásait. A Parsifalt legtöbbször - úgy tudom - Hans Knappertsbusch vezényelte, 1951 és '64 között nonstop ('53 kivételével, amikor nem ment). A legrövidebb és leghosszabb Parsifalja közt majd egy fél (parsifalnyi) felvonás különbség van, ráadásul úgy, hogy az évek során alig-alig változott a szereposztás...
Kérdezd meg Wagnert. :ODDD Nyilván kell lenniük, hogy Bouleznek hogyan sikerült több mit egy órával rövidebbre, ill. hogy a hallgatók miért nem érzik gyorsnak az előadást, maradjon az emberi érzékelés titka.
Wagner nevezte a Don Giovannit (bennfentesek számára DG, röhögnöm kell) az operák operájának, de nem találom a linket.
16 évesen A walkür volt életem első Wagner-előadása. A haverommal ültünk a III. emelet 2. sorában a 10 forintos helyünkön. Majd meghaltunk az unalomtól, az első igazán izgalmas rész a walkűrök lovaglása volt.
Nem is èrtem: nincsenek tempòelőìràsok Wagnernèl?
Boulez vezényletével a Parsifal egy órával rövidebb, mint Toscanini interpretációjában: Csigaverseny a Zöld Dombon: Mégsem az az érzésem, hogy hajszolná a közreműködőket a karmester.
Wagner esetén a kezdő, de az erősen haladó hallgatónak is fel kell készülnie, már a Hollandi (sőt a Rienzi) esetében is! A Trisztán mellékszereplői akár statisztának is felfoghatók, ugyanakkor Brangäne 2. felvonásbeli beleéneklése a szerelmi kettősbe számomra a darab egyik csúcspontja (a másik Izolda szerelmi halálának fortissimója). WG fórumtársunk kedvence pedig paradox módon Marke király 2. monológja, amely nem csupán a kezdők szemében a megvalósult unalom. Hogy kiváló barátunknak mennyire igaza van, arra 2008-ban Bayreuthi előadáson, egy borzalmas rendezésen bosszankodva jöttem rá, miközben Robert Holl tolmácsolásában éppen ez jelentette a zeneileg legjobban megvalósított részt.
Mozart: Don Giovann – operák operája.
De más opera – Verdi: A tubadúr - kapcsán is említik az „operák operája” megjelölést.
Fodor Géza (Széchenyi-díjas dramaturg, zenekritikus, színház-
és zeneesztéta, egyetemi docens) így írt A
trubadúrról:
Leo Slezak, a múlt század elejének nagy tenoristája szerint az operák általában arról szólnak, hogy a tenor szerelmes, s bár viszontszeretik, mindig közéjük áll valaki, rendesen a bariton, és minden szép álmot szertetép. S ugyanő, korának híres Manricója, operakalauzában A trubadúrról csak ennyit ír: ? Fogalmam sincs, hogy miről szól?. Hát leginkább éppen arról, hogy a tenor szerelmes a szopránba, aki viszontszereti, de közéjük áll a bariton és minden szép álmot szertetép. (...)
Herbert von Karajant, akihez ez
az opera különösen közel állt, három sajátossága nyűgözte le és inspirálta: az
emberi szenvedély archetipikus szituációi, a maximálisan koncentrált drámai
helyzetek és Verdi zseniális képessége, hogy ezeket a drámai helyzeteket zenébe
tegye át. Mindez olyan primer és elementáris, hogy centrifugális erejével
valóban látókörön kívülre röpíti az elő- és háttértörténetet; az opera adekvát
befogadásához nincsen szükségünk arra, hogy a zene által közvetlenül
felfoghatón kívül fogalmunk legyen róla, miről szól, mert lényegében arról
szól, ami a hangok ? a leírt és a megszólaló hangok ? által közvetlenül felfogható
belőle. A trubadúr a romantikus opera
értelmében vegytiszta opera, az operák operája.
"Tudtok még ilyen operaszerzőről?"
Ez szép írás volt tőled.
A Fischeres mannheimi a 2. Trisztànom volt, jòval a kölniekè utàn. Utòbbiakkal làttam mèg ugyanakkor a Titus kegyelmèt is, benne Hamarival. A 3. hozott darabjukra, Hindemith Cardillacjàra nem vàllalkoztam...
A Parsifalt nem csak "elkönyvelik" lassùnak, hanem az is. Zenèsz ismerősöm, aki jàtszott benne a Wagner-napokon, akkor azt mondta, (nem tudom 1/1 pontosan idèzni) hogy. kb. kèt kezèn meg tudja szàmolni az Adagio/Andante tempònàl gyorsabb ütemek szàmàt. El kell/ett hinnem neki.
Ezt èn pont 50 ève ugyanìgy "konferàltam" be az Astoriàs Ki nyer ma?-ban, akkoriban làttam először. Vilàgtakarèkossàgi nap lèvèn vendègek is voltak, nem akàrkik: Ruttkai, Latinovits ès Ernster Dezső. Kaptam tőlük autogramot ès el sem vesztek! Utàn Ruttkai odajött hozzàm, süldő egyetemistàhoz ès azt mondta: ugye, milyen igaz, Don Juan az operàk operàja! Jò lenne a cìmet visszamagyarosìtanispanyolosìtani, mint most a Don Carlost.
Till Gèza szerint Wagner itt "a szenvedèly legmagasabb csùcsain jàrò extàzisànak làngolàsàt kiàltja vilàggà". ( ... valamint ... nihilizmusàt.) Ezt màsok leegyszerűsìtve ùgy mondjàk, hogy az egèsz Trisztàn-zene egy hosszù ... na, hàt az, igen. Nem ìrom ki, mert a beìràsomat joggal bannolnàk :-)
Pontosan ezt vettem én is észre, hogy nem történik semmi a Trisztán és Izoldába, csak ketten vannak végig a szinpadon. Tévében néztem bele, talán a Mezzon.
Ráadásul ebben alig történik valami. Az 1. felvonás nagy részében előkelő hölgy hisztériázik a szolgálólányával, kisebb részben előkelő úr a csatlósával, és így tovább. Ehhez képest a statikusnak és lassú tempójúnak elkönyvelt Parsifal akciófilmnek tekinthető, annyi benne a fordulat és mozgás.
A Wagner előtti operák esetében mindenképpen, de még vele is bírja a versenyt. Nekem a zene leül a DG-Leporello ruhacserénél, Leporello lebukásánál, de a lakomajelenet és a kőszobor megjelenése mindent visz! (Na jó, a Walhalla és a Rajna-part végét nem!)
Bármelyik nyitány/előjáték, zenekari "sláger", majd monológ/ária alkalmas rá. Elismerem, első hallásra dögunalom, ahogyan Heinrich és Vénusz félórán át veszekszenek, fárasztó ugyanez Wotan és Fricka között, főleg a 2. felvonás indítása után. Aki pedig nem tud igen jól németül, majd ennek alapján wagnerül, annak nagyon nehéz a dolga. Olasz operáknál nem ez a helyzet, francia nagyoperáknál, orosz és cseh dalműveknél szintén igen.
Kihagytam, bár évekkel ezelőtt a MüPa-beli rendezés IS tetszett, a ZENE igazán csak 2010-ben "jött be", Katharina Wagner egyébként elgondolkodtató rendezését* látva magában a Festspielhausban. *Itt is elgondolkodtató erkölcsi tanulságot mutatott be, aminek persze semmi köze sem volt az eredeti cselekményhez.
A Don Giovanni az operák operája!
Tudod, a Trisztán és Izoldának van egy jelzője: ez az operák operája. Egy olyan opera, amely semmi mással nem mérhető össze. Benne összegződik Wagner minden zsenialitása és őrültsége, az univerzum és benne az ember minden rútsága és szépsége. Maga a világ, amiben szeretnél élni és vele eggyé válni, és amelyben szeretnél meghalni és benne feloldódni. Amit látnod kell, hallanod kell. Hát ülj le és nyisd ki a szemed és a füled, hagyd, hogy átjárjon a zene.
Szegény Trisztán és Izolda, alig tudnak enyelegni. Az első felvonást Izolda dühöngi végig, a másodikban tényleg enyelegnek egy kicsit, majd a harmadikat Trisztán panaszkodja végig, de mindezt a legcsodálatosabb zenével, ami csak létezik. Ha elfelejtesz minden ellenállást a zenével kapcsolatban, akkor észre se veszed az idő múlását közben. Ha kíváncsi vagy rá, hallgasd először a második felvonást, nézni nem is muszáj. Mint egyszer, talán ED fórumtársunk írta, két "hegyomlás" énekelte el a MET-ben, de micsoda hangok voltak azok!
Nem a Mannheimi Opera volt az? Számomra ismeretlen énekesekkel, Fischer Ádámmal, és csodás rendezéssel. Engem lenyűgözött.
Nem tudok rá más szót használni, kifejezetten bájos a Müpa Mesterdalnokok előadása. És eddig mindig jók voltak az énekesek is, még a bájgúnár Vogt is egész jó volt. Az első évben még sikerült belógnom is (bocsánat!) a második előadásra, hogy még egyszer megnézzem. Remélem, idén is jók lesznek a szereplők, csak 3 napi hideg élelmet hozz magaddal a szünetekre, de az előadást remélhetőleg élvezni fogod!
Másrészt régi újságokat böngészve a neten nemrég találtam egy cikket, aminek az érdekessége az volt, hogy Jacobi Viktor egyik mára elfeledett operettjét próbálták, Kálmán Imre is ott volt, de beszorult a szinpadra és hát nem tudott kimenni... és ekkor el kezdte énekelni Wagner zenéjét, és hát Jacobi fölháborodott ezen, mivel ki nem állhatta Wagnert, hangosan kiabált, hogy szabotázs, leállt az előadás és hát Kálmán pedig ki tudott szökni a próbáról.
Valójában kedvelem Wagner zenéjét, jó nem vagyok nagy rajongója, de a Tannhausert például kétszer is megnéztem, sőt a Parsifalt is (igaz a bérleten volt), de végigültem. Emellett láttam egyszer a Nürnbergi mesterdalnokokat, a Siegfrid-et, a Rajna kincsét (csodálatos díszletekkel) és belenéztem a tévében a Bolygó hollandiba is. Jó persze nehéz zene, de vannak benne szép részletek.
Pedig a Tannhäuser pont jó első nekirugaszkodásnak. Javaslom, kezdd a nyitánnyal, az behúz az egész darabba...
Wagner olyan mint egy lórúgás. Feltétlenül ki kell próbálni.:)
Mai napig nem hallgatok Wagnert, mert középiskolás koromban egyszer egy helyettesítőtanár azzal büntette az osztályt, hogy Wagnert kellett hallgatnunk (lemezjátszóról).
Olvasom, hogy Rajna Martin jövőre a Budapesti Wagner-napokon társ-művészeti feladatokat lát majd el Fischer Ádám mellett, 2026 szeptemberétől pedig a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar főigazgatójaként is dolgozó művész a későbbiekben karmesteri szerepet is vállal majd.
Ugyanígy vagyok én is, talàn azért, mert életem első Tannhäusere rémes volt. Gimnazista voltam, dögunalmas vezénylés és két igen gyenge főszereplő volt, máig emlèkszem a nevekre, Digitár nélkül. Vènusz -és talán Wolfram- tetszett, szinte ismeretlen ifjú hölgy, bizonyos Kovàcs Eszter énekelte, akiből később csaknem világsztár lett, sajnos jóval idő előtt lezárult a pályája. A Trisztán sem jutott el a szívem közepéig, ott is túl korán kaptam az elsőt az amúgy jó kölniekkel Pesten. Utóbbival teszek még egy kísèrletet, már van jegyem a MET-es stream-re. Ha ilyen nevekkel sem érint meg, akkor biztosan bennem van a hiba.
A budapesti Wagner-napok egyik nagy értéke és előnye, hogy azok is csodás előadásokat elvezhetnek, akiknek Salzburg nem opció! (sok-sok köszönet Fischer Ádámnak és a hazai közreműködőknek). Én a tegnapi Tannhäuser és a június 26.-i Mesterdalnokok előadásra a jegyeket szokás szerint a 3. emeletre mély lélegzetvétellel és nagy optimizmussal tavaly május végén vettem meg.
A Mesterdalnokokkal én is így vagyok, de most itt van a nagy lehetőség, vettem is jegyet a jún. 28-i előadásra.
(Még novemberben váltottam jegyet a 29-ikei Tannhäuserre.) Én a Mesterdalnokokkal voltam vagyok így. Kb. 35 év wagneriánusi lét kellett hozzá.
Egyetlen Wagner opera van, amit tulajdonképpen nem igazán szeretek, és ez a Tannhauser, de azért "kötelességből" mindig megnézem. És ma leesett az állam, mert ilyen jó előadást ebből a műből tán még nem is hallottam, pedig volt szerencsém egyszer még Salzburgba is elmenni érte. Nekem még a címszereplő is tetszett, bár kicsit ordibált néha. És igazad van, először nagyon sajnáltam, hogy Lauri Vasar beteg, de hallva Raddét, már nagyon örültem, hogy őt hallhatom. Ugyanígy sajnáltam előzőleg, hogy nem FÁ lesz a karmester, hanem a kevésbé hírneves M. Güttler, de most a zenekar is olyan gyönyörűen szólt vele, ahogy írtad, körülvett a zene engem is. Amint hazaértem, megnéztem, milyen jegy kapható a második előadásra, de szokás szerint az olcsóbbak már mind elfogytak, pedig szívesen meghallgattam volna még egyszer.
Ezt aztán mondhatod a futballfanatikusoknak. Utóbbiak óbégassák csak a Nélküled c. tákolmányt, és vedeljék bánatukban a Kőbányai világost és társait. Kíváncsi vagyok, mikor fogják Rossi fejét és Szoboszlai lábát követelni.
Ez aprópénz Rákay termékeinek költségéhez képest.
off
Egy korszak ért véget a Zene Házában. 17 éve a Pinceszínházban kezdett Dinyés Dániel kísérleti jelleggel operabeavatókat tartani. A helyszínek többször változtak azóta, de a megközelítés és a cél egyértelmű és világos volt: Göttinger Pál színész-rendezővel együtt megpróbálták az operát, egy-egy népszerű mű elemzésével a gyakorlatban érthetőbbé tenni, közelebb hozni a laikusokhoz is. Az évek során egyre nagyobb rajongótábor követte ezt a kezdeményezést, így egyre nehezebb volt bejutni egy-egy alkalomra. De mindez most, az utolsó évben a közönség közreműködésével alkotott opera ősbemutatójával befejeződött. Jó lenne, ha valaki, aki régóta figyelemmel kísérhette ezt a folyamatot, megírná a tapasztalatait róla!
