Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
A MüPa pofátlanul drága büféje szociális intézmény a MÁO-éhoz képest.
Különleges szépségű, francia operaritkaságként tekintek Thomas
Psyche-jére, melynek koncertszerű, februári bemutatója szerintem érdeklődésre tarthat
számot.
Ambroise Thomas: Psyché - Acte 2 : Non, ne le suivons pas... Sommeil, ami des Dieux – Ambroisine Bré (kamarazenekarra hangszerelt változatban)
Ugyanez az ária
Ambroise Thomas: Psyché - Acte 2 : Non, ne le suivons pas... Sommeil, ami des Dieux - Marianne Crebassa (eredeti változat, zenekarral) - Mozarteum Orschester Salzburg. Conductor: Marc Minkowski
Ambroise Thomas: Psyché – jegyzetek (a librettó jelenetei)
És mi lesz a büfével? Ott becsődölnek?
Bevallom, az NFZ ősszel induló évada operaelőadásai közül Bellini Kalóza sötét ló. Régóta tudtam, hogy van egy ilyen bel canto opera; jó ideig azt hittem, hogy a Verdi-mű is Byronon alapul, de tévedtem. Ugyanakkor a szezon meghirdetéséig nem hallottam Thomas: Psyche c. operájáról. Ismeri valaki/megéri meghallgatni, vagy kár a bemzinért/ fáradozásért?
Ma este a Müpában Carmina Burana. Ahogy az ottani hivatalos műsor mindig fel szokta tüntetni, ki van írva, hogy: "Szünet nélkül!"
Bizony, egy évet előrenéztem... Köszönöm a visszajelzésed!
Alig pàr hònapja csinàltak Manon Lescaut-t..
Én úgy látom, hogy majd csak egy év múlva.
Csütörtök este a Turandot
koncertszerű előadása következik a Müpában:
Turandot - Oksana Dyka
Kalaf - Alfred Kim
Liu - Selene Zanetti
Timur - Gábor Géza
Ping - Kelemen Zoltán
Pong - Varga Donát
Pang - Meggyesi Zoltán
Altoum császár, Perzsia hercege - Kálmán László
Egy mandarin - Gáspár István
Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola
Gyermekkara (karigazgatók: Sapszon Borbála és Sapszon Ferenc)
Nemzeti Énekkar (karigazgató:
Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Carlo Montanaro
Holnap megyek.
MESTER ÉS TANÍTVÁNYOK – TEMESI MÁRIA ÉS MŰVÉSZTÁRSAI
Óbudai Társaskör, 2024. május 15., 19:00 - 22:00
TEMESI MÁRIA operaénekesnő és művésztársai, jelenlegi és volt tanítványai, valamint mesterkurzusainak hallgatói estje
Zongorán közreműködik:
Pál Tamás, Dorothy Singh, Fenyő Gusztáv
Műsor:
MOZART: FIGARO HÁZASSÁGA – FIGARO 2. ÁRIÁJA / TRÓCSÁNYI ZSOLT
MOZART: LA FINTA GIARDINIERA – BELFIORE ÁRIÁJA / GUO YOUJING
BACH: MAGNIFICAT – QUIA FECIT MIHI MAGNA / KŐVÁRI BOTOND
PUCCINI. GIANNI SCHICCHI – LAURETTA ÁRIA / SZABÓ SAROLT
MOZART: DON GIOVANNI – DONNA ANNA 2. ÁRIÁJA / JAVORKOVÁ ILDIKÓ
MOZART: A VARÁZSFUVOLA – PAPAGENO ÁRIA / LAKATOS ÁRON
MOZART: SZÖKTETÉS A SZERÁJBÓL – OZMIN KIS ÁIÁJA / KŐVÁRI BOTOND
MOZART: LA CLEMENZA DI TITO – SEXTUS ÁRIÁJA / BLAGA KRISZTINA
MOZART: FIGARO HÁZASSÁGA – DON BASILIO ÁRIÁJA / PINTÉR ZSOLT
DVOŘÁK: RUSALKA – HOLDFÉNY ÁRIA / TARNÓCZ DAISY LAURA
GOUNOD: FAUST – VALENTIN ÁRIA / TRÓCSÁNYI ZSOLT
SAINT-SAËNS: SÁMSON ÉS DELILA – DELILA BOSSZÚ ÁRIÁJA / KARÁDI PATRÍCIA
ERKEL: BÁTORI MÁRIA – MÁRIA ROMÁNCA ÉS KABALETTÁJA / NÉMETH NAGYEZSDA
DONIZETTI: DON PASQUALE – NORINA ÁRIÁJA / YISHU LIU
ERKEL: BÁNK BÁN – MELINDA TISZA-PARTI JELENET / JAVORKOVÁ ILDIKÓ
– szünet –
VERDI: SZICÍLIAI VECSERNYE -ELENA BOLERÓJA / WISCHIN MARIANN
ERKEL: HUNYADI LÁSZLÓ – GARA NÁDOR ÁRIÁJA / ENDRÉSZ FERENC
KODÁLY: HÁRY JÁNOS – Ó, MELY SOK HAL / KŐVÁRI BOTOND
GOUNOD: RÓMEÓ ÉS JÚLIA – JÚLIA KERINGŐJE / SZABÓ SAROLT
LEHÁR: PACSIRTA / ZHANG YU CAROLYN
VERDI: DON CARLOS – EBOLI ÁRIÁJA / BLAGA KRISZTINA
VERDI: TRAVIATA – VIOLETTA NAGY ÁRIÁJA / JULIA ERMAKOVA
MOZART: DON GIOVANNI – LEPORELLO (REGISZTER-ÁRIA) / ENDRÉSZ FERENC
CATALANY: LA WALLI – WALLY ÁRIÁJA / WISCHIN MARIANN
ROSSINI: SEVILLAI BORBÉLY – DON BASILIO ÁRIÁJA / KISS ANDRÁS
PUCCINI: A FECSKE – MAGDA ROMÁNCA / JULIA ERMAKOVA
BERNSTEIN: CANDIDE – KUNIGUNDA ÁRIÁJA / NÉMETH NAGYEZSDA
PUCCINI: TOSCA – TOSCA IMÁJA / TEMESI MÁRIA
Én is ott voltam a Bazilikában, a koncerten, Brahms Német requiemjén. Hatalmas élmény volt!
Szombaton este nagyszámú közönség kereste fel a Bazilikát a néhai Gerenday Ágnes tiszteletére rendezett emlékkoncert alkalmából. Mint az őt méltató felkonferáláskor megtudhattuk, az ő kívánsága volt, hogy Brahms Német Requiemjével búcsúztassák, ha eltávozik, ami éppen egy évvel ezelőtt be is következett. A roppant nehéznek tűnő és terjedelmes kórusszólamot természetesen "saját" kórusa, a Budapesti Lantos Kórus szólaltatta meg. A női kar létszáma jóval nagyobb volt, mint a férfi karé, elég sokszor alig hallatszott a tenor- és főleg a basszus szólam, a női kar pedig időnként mintha gyermekkórus-szerű hangon szólalt volna meg. Hangsúlyoznom kell, mindez semmit nem von le a vállalkozás emberi-kegyeleti attitűdjéből. Vélhetően a Duna Szimfonikus Zenekar sem játssza túl gyakran ezt a nagyon nehéz és nem is annyira hálás művet, de ők is odaadóan követték a kórus vezető karnagya, Szarka Tamás zenei irányítását.Sümegi Eszter dús, zengő szólója élmény volt, Cser Krisztián hangjához érzésem szerint magas a kifejezetten bariton szólam, magas hangjait el is nyelte a Bazilika szépséges kupolája.
Remek, utólagosan "étvágygerjesztő" beszámolót írtál. Köszönöm, most kezdem sajnálni, hogy nem akartam meghallgatni ezt a koncertet. Elsősorban azért, mert az operettet nem kedvelem, másodsorban pedig mert Sukoffról nem túl jó emlékeim vannak, sajnos volt egy év, amikor ő volt a címszereplő a Müpa zseniális Parsifaljában, meglehetősen gyenge produkciót nyújtva. Így bár Damraut nagyon szeretem, és mindig szívesen hallgatom, de ezt az estét én is kihagytam.
Nagyszerű írás
Az operettestről írt véleményeket köszönöm. Kiegészítőleg érdemes rámutatni arra is, hogy a hallott operettmelódiák sora a keletkezésüket tekintve – a legkorábbi Périchole-tól a legkésőbbi Giudittáig – közel hetven évet ölel át, sőt, ha Franz Grothe Hundert volle Gläser című önálló, tenor hangra komponált szerzeményére (kései bordalára) gondolok, akkor mondhatni mintegy száz év alatt komponált zeneszámokból kaptunk egy válogatott csokrot Damrau és Schukoff nagyszerű előadásában. Úgyhogy az operett mint színpadi műfaj fejlődését, változását is érzékelhettük a koncertet hallgatva, hiszen a műsorösszetétel az operett több zenei korszakából merített: a XIX. század klasszikus irányzatától eljutott a következő évszázad harmincas évtizedéig, a már modernebb, kortárs zenei hangzásvilágot is tükröző és illusztrált zenékig. Mondjuk szívesen vettem volna ha Ábrahám Pál szerzeményei közül is hallhattunk volna egy zeneszámot, s azáltal a "jazzoperett" is színfoltként képviseltette volna magát a ezen a "palettán". Mégis azt hiszem, örülhettünk a kapott sokszínűségnek, a hallott sok szép operettmelódiának, erre a keresztmetszetre épült tematikának, a pazar zenei összeállításnak.
László Ferenc ismertető írásával és szerkesztésében kiadott kísérőfüzetben olvashattuk Diana Damrau nyilatkozatát is az operett őt megérintő vonzásáról, idézem:
„Az operett számomra a zenés színház
legátfogóbb műfaja, és egyáltalán nem indokolt az a lebecsülés, amelyben
gyakran része van. Gazdagsága és vágyakkal való telítettsége, öröme és komikuma
az emberi létezés pozitív oldalát tárja elénk, aminek az értékét nem lehet
túlbecsülni ezekben a zaklatott, háborús időkben. Az operett éles, maró, ironikus,
sziporkázó, hiteles, naiv és lefegyverző”
Damrau utal a gyermekkorában megtapasztalt érzéseire is a műfajt illetően,
amikor a megismerés folyamatát említi: „Az
operett a családunk életének része volt. Ahogy cseperedtem, a repertoár egyre
nagyobb részét ismertem meg az otthoni lemezek, a rádiós kívánságműsorok és a tévében
sugárzott operettfilmek révén, melyek mindig ott szóltak a háttérben, amíg
édesanyám főzött.”
Mintha magamat hallanám...
Teljesen egyetértek Beatricével (és jórészt Búbánattal is). Én is meglepődtem, hogy legfeljebb kétharmad ház
volt annak ellenére, hogy a Damrau kétségkívül napjaink tíz legismertebb
szoprán világsztárjának egyike, és ehhez képest a jegyek se voltak különösen
drágák (a végén a dinamikus árazás miatt már a kezdőár alig feléért, 6600-ért adták
a jegyeket a földszint 15. sorba is). Talán a műsor lehet az ok: vélelmem
szerint a MÜPA komolyzenei közönségéből kevesebben vannak, akik az operettre is
„vevők”. (Általános nemzetközi trend, hogy a műfaj közönsége fogy és öregszik, ám
ezt nálunk az is erősíti, hogy az elmúlt két évtizedben immár az egyetlen
Operettszínház műsorán belül is kisebbségbe került az operett, a játszott repertoár
is rettenetesen szűk, és évente legfeljebb egy-két darabbal változik… elnézést
az „offtopic” megjegyzésért.)
Damrau és Schukoff (meg az általam eddig nem ismert Ernst
Theis karmester és az Operazenekar, élükön a rövid szólószerepében most is
varázslatos Kállai Ernővel) ugyanakkor maximálisan kiszolgálta a közönséget. Nem
azért, mert hibátlan lett volna az előadás: Damrau hangja valóban kicsit „operettesnek”
ill. nyersnek tűnt kezdetben – aztán persze tökéletesen belejött; Schukoffnak
pedig sajnos csak a közép- és mélyebb regiszterei voltak rendben, viszont a – még
nem különösebben –magas fekvéseknél „rezgett a léc”, még úgy is, hogy minden választási
lehetőségnél a mélyebb záróhangot választotta, ami a duettekben helyenként
különösen zavaró volt. Viszont – koncertturné-előadásoktól teljesen szokatlan
módon – maximális felkészüléssel és helyszíni erőbedobással igyekeztek megdolgozni
a fellépti díjukért.
Már a műsorválasztás is tükrözte ezt. A szokásos „slágerszámok” mellett jórészt mára már kevésbé játszott szerzők (pl. Fall, Heuberger, Grothe, Lincke, Messager) művei szólaltak meg, és az ismert szerzők esetében is előkerültek kevésbé ismert műveik (pl. Offenbach: Périchole, Lehár: Friderika) is. 2. A koncertkörülmények – és a Nemzeti Hangversenyterem e tekintetben szerény adottságai – ellenére maximálisan figyelembe vették, hogy az operett színpadi műfaj. Az egymást követő számok „tematikailag” kapcsolódtak egymáshoz; ahol szükséges volt, jópár – magyarul megtanult! – mondattal vagy komikus színészi játékkal is kontextusba helyezni őket; a számok közötti tapsoknak csak pár másodperceket engedtek, így kétszer egy órán keresztül szinte megszakítatlanul folyt a produkció; a rövid zenekari részeket kihasználva Damrau ötször (!) öltözött át új ruhába (Schukoff is váltott öltönyt, bár őt kevésbé figyeltem); és persze magától értetődő természetességgel mozogtak, keringőztek, váltottak csókot a színpadon, néha a karmestert, illetve a játszó zenészeket is „bevonva” a színészi játékba. 3. Mindezt pedig nemcsak, hogy profin és begyakoroltan, hanem láthatóan nagy élvezettel, őszinte örömmel, egymás és a műfaj iránti lelkesedéssel, hitelesen, sztárallűröktől mentesen csinálták (mindebben a hangilag nem tökéletes Schukoff is méltó partnere volt Damraunak). 4. Annak ellenére, hogy egy koncertturné része, ennek az előadásnak voltak olyan elemei is, amik nyilvánvalóan csak erre az egy budapesti előadásra készültek: a zenekari betétek többsége és egy-két énekszám is magyar vonatkozású, ugyanakkor nálunk jórészt ritkán hallható darab volt (Eduard Strauss: Üdvözlet Budapestnek, ill. Pesti korcsolyázás; Josef Strauss: Csikós-Quadrille, ifj. J. Strauss: Pesti csárdás, Cigánylány-Quadrille, Éljen a magyar!)
Mindezzel pedig sikerült is megnyerniük a kezdetben tartózkodóbb
közönséget is, akik így ez esetben teljesen indokoltan tapsolták őket vissza,
még egy „nem tervezett” ráadásra is. Zenei katarzist nyilván nem ettől az előadástól
várhattunk – viszont minden előzetes várakozást felülmúlóan szórakoztató, és
zeneileg is színvonalas (sőt néhol érdekes) két és fél órás színpadi élményben
volt részünk. És ez sem kevés, sőt. Diana Damrau ázsiója minden esetre nagyot emelkedett a szememben.
Értékeltem, hogy a zenekari számok magyar témájúak voltak, ez a magyar közönség iránti tiszteletről tanúskodott.
OPERETTGÁLA a MÜPÁ-ban – DIANA DAMRAU-val (2024.05.09.)
A Művészetek Palotája már jónéhányszor adott alkalmat, teret és termet az operett műfajának: teljes operett-bemutatók alkalmával (pl. Lehár: A mosoly országa; Suppé: A szép Galathea, vagy Offenbach: Orfeusz az alvilágban), ahogyan operett-gálák színhelye is volt, neves külföldi énekművészek, előadók fellépésével (pl. Annette Dasch, Piotr Beczala és Thomas Hampson), de a V4 operett-gálát is említhetem, amelyen mások mellett Rost Andreának és Richard Sameknek tapsolhattunk.
Ezt a sort folytatta Diana Damrau operettestje tegnap a Müpában. Hozzáteszem, a világhírű német szoprán nem egyedül érkezett, hiszen tenor partnerét is köszönthettük a színpadon az osztrák Nikolai Schukoff személyében, továbbá, külföldi vendég volt a karmester, az ugyancsak osztrák születésű Ernst Theis. A hazai nívót a Magyar Állami Operaház Zenekara jelentette.
Diana Damrau hiába van túl már az ötvenen, nem látszik meg rajta. Megjelenésével, mozgáskultúrájával, a könnyed - szinte „lebegő” -, táncos lépteivel, a lényéből sugárzó közvetlenségével azonnal elbűvöli a néző-hallgatót; itt a Müpában mindez eleganciával is párosult; a viselt tavaszias-nyárias, színes, változatos ruhakollekciójában temperamentumát is megmutatta, ami mit sem veszített az eltelt évtizedek alatt. A humorát is említenem kell, mert az előadott ilyenféle dalbetétekhez „odanőtt” helyzetkomikumot is rendre kiaknázta. Mindezzel az eszköztárával hatni tudott ránk.
Ami pedig magát az énekhangot illeti: már szerencsénk volt hozzá Jonas Kauffmann-nal adott közös koncertjén, korábban pedig férje, Nicolas Testé oldalán hallani. Emlékszem a New York-i Metropolitan Opera műholdas élő közvetítéseire, sok darabban hallhattam: Ory grófja (Adéle grófnő) Traviata (Violetta) vagy Stuart Mária címszerepe stb. Élmények voltak. Damrau (koloratúr)szopránja ma is intakt. Erről meggyőződhettünk ezen az operettesten is. Nyilván a matéria változik nála is, operaénekesi pályája delén túl van, az operett-éneklés más kategória, egy-egy ária/dal/duett során a hang nincs túlerőltetve, eleve más hangképzést -technikát igényel és jelent; itt a gálán szopránjának magasságai megvoltak, a hang tisztán cseng, kifejező, érzelmekkel telitett.
Rátérve az operett-gála tartalmára, Damrau érzékelhetően nem primadonna-allűrökkel élt, nem hangsúlyozta ki, bár megtehette volna, inkább a pajkos, játékos, könnyebb oldalát mutatta meg, még a szenvedélyes, lírai jellegű énekszámokban is (Anna Elisa áriája a Paganiniből; Friderika dala a Friderikából, vagy Giuditta dala a Giudittából), tehát nem dívaként állt a színpad közepén és énekelt, hanem tudatos mintával élve, olykor szubrettnek hatva jelenítette meg az adott karaktert a dalban, énekszámaiban is ebbe az irányba hajlott. A programba is főleg ilyen vidámabb dalokat hozott (az operettlemezén levő énekszámok közül merítve), megismerhettünk több ismert és kevéssé ismert operett zenéjének részleteit, melyekben inkább domináltak a táncos-spicces-mámoros-vicces megoldások, és megállapíthattam: nagyon jól fekszik Damraunak ez a megközelítés (pl. Grainville áriája Fall Édes lovas című operettjében,Elle dala Messager Álarcos szerelem című operettjében; Périchole jelenete Offenbach dalművéből; Marie dala Lincke Frau Luna c. darabjából). Ugyanakkor felemás megoldással élt Lehár Cigányszerelmének llona-dalában (magyar fordítása: „Messze a nagy erdő”) - ugyanolyan természetességgel adta elő az érzelmes első részt, mint amilyen könnyed megformálásban és üzembiztosan a második, gyors szakaszt.
És ezt a változatosságot és csipkelődő humort, mint mintát láttuk tőle a tenorral együtt előadott duettekben is.
Tulajdonképpen megtévesztő az operettgálát Damrauval hirdetni, hiszen a meghívott Nikolai Schukoff kapott öt tenor áriát (Paganini; Marica grófnő; A víg özvegy; A mosoly országa; Grothe: Hundert volle Gläser), és öt duettben énekelt együtt a világhírű szopránnal - megjegyzem, ők ketten láthatóan és hallhatóan egymásra hangolódva, összecsiszoltan. A Damrauval közel egyidős Schukoff persze nem olyan „sztár”, mint hírneves kolléganője, a tenorja nem olyan jelentős, mint mondjuk Beczaláé, de így is van színe, ereje, és van neki egy oldott, vidám, karakteres attitűdje, így nem elhanyagolható sármjával is, ő is hat a nézőre, „felnő” szoprán partneréhez és remek párost alkotnak. Schukoff számára láthatóan nem okozott gondot e produkcióba beállni, és laza természetességgel hozta mind a már említett komolyabb énekelni valóit, de az elandalító operettdallamokkal együtt a vidám, humoros, némi líraisággal vegyes buffo énekszámok előadásával is sok tapsra késztetett bennünket (Benatzky-Stolz: Fogadó a Fehér Lóhoz - duett; ifj. Johann Strauss-Korngold: A szerelem dala – duett; Heuberger: Az operabál – duett; Kálmán: Csárdáskirálynő – duett; Lehár: A víg özvegy – duett).
Ernst Theis karmester értő irányításával (Damrau operettlemezén is az ő neve áll; ott a Müncheni Rádiózenekar élén), nagy odafigyeléssel és elánnal vezényelte a Magyar Állami Operaház Zenekarát.
A muzsikusokat is minden dicséret megilleti, hiszen igazán magas nívón és „stúdióminőségben” szólaltatták meg az ismerős-ismeretlen, remek operettdalokat és az önálló zenekari számokat, mely utóbbiak a három Strauss-testvér (ifj. Johann, Eduard és Josef) szerzeményei voltak.
Meglátásom szerint, az elhangzott hét zenekari számot csökkenteni lehetett volna, és akkor belefért volna még több operettdal is a műsorba (akár Ábrahám Pál: Bál a Savoyban, Lehár: Éva, Oscar Straus: Manon, Millöcker: Dubarry, ifj. Johann Strauss: A királyné csipkekendője – amelyek részletei rajta vannak az Erato Damrau-operettlemezén. Persze tudom, a koncerten kell időt hagyni az átöltözéshez is az egyes számok közé...)
A hivatalos program utáni nem hivatalos három ráadásból végül négy lett: kaptunk egy Lehár-blokkot: Szu-Csong dala A mosoly országa II. felvonásából (magyarra fordítva: „Vágyom egy nő után”); Giuditta dala a címadó operettből (magyarra fordítva: "Oly forró ajkamról a csók"); Hanna és Danilo szerelmi keringő-kettőse A víg özvegy III. felvonásából (magyarra fordítva: „Minden vágyam súgom lágyan, csak szeress”). Mivel a közönségnek ez sem volt elég, Damrau odasúgta a karmesternek, hogy vegyék elő újra a Csárdáskirálynő-duettet, amivel a hivatalos program befejeződött (Szilvia és Edvin kettőse: „Táncolnék a boldogságtól.../Álom, álom, édes álom...”) - így lett három ráadásból négy.
Úgyhogy nagyon megérte ott lennem a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében ezen az operettgálán, melynek alcíméül Lehár Ferenc Paganini című operettjének híres szoprán dala szolgált – ami el is hangzott a műsor elején: „Liebe, du Himmel auf Erden” – Kulinyi Ernő magyar fordításában: „Szép álom, szállj a szívemre” – énekelte Diana Damrau – aki egy interjúban így fogalmazott és tett hitet az operett, mint műfaj mellett:
„Számomra az operett a zenés színház legátfogóbb műfaja. Az elragadtatás, a vágyakozás, a vidámság és a komikum mind-mind megérintik a szívet, és az élet pozitív oldalát mutatják meg.”
A Diana Damrau operettesten volt valaki?
Most jöttünk Boldoczki Gábor és Iveta Apkalna kamaraestjéről. Kicsit foghíjas nézőtér előtt zajlott a koncert, a jegyek sem voltak drágák, 3600 Ft-ot kóstált egy földszint 4. sorba szóló jegy (Úristen, mit kapsz ennyi pénzért az Operaházban?). Itt élményt kaptunk. Oké, nagyjából tudtuk, hogy mire számítsunk, Boldoczki egy zseni, ezt mindenki tudja, most is hozta a szokott formáját: bármit játszik, szuperklasszis. Iveta Apkalna nevét még sohasem hallottam (persze ez nem jelent semmit), ő egy lett orgonaművész, magas, sovány, szőke. Koncertjük egyrészt barokk, másrészt kortárs darabokból állt. Iveta játszott több szóló orgonaművet, a többi művet pedig Boldoczki Gáborral közösen. A barokk részt könnyen elintézhetjük, Iveta két Bach művet játszott (egy kantáta Sinfonia tételének átiratát, és az emblematikus c-moll Passacagliát). Jól játszott, de nem kimagaslóan. Ráadásul a passacagliában nagyon elfáradt, így az azt követő, és közösen előadott Vivaldi darabban (Andromeda liberata) meglehetősen indiszponáltan, ritmustalanul játszott, egy helyen rontott is, és ezt követően a basszusban egy ütemet kihagyott. A kortárs darabokban viszont a lett művésznő tündökölt, igazán élvezetes volt a játéka. Boldoczki Gáborról ezen az estén is csak szuperlatívuszban lehet beszélni, élmény volt minden hangja, - a macskanyávogástól a szarvasbőgésig-, amit kiadott a trombitáin, lubickolt mind a barokkban, mind a kortárs darabokban. A kortárs darabok közül a megindítóan szép Eötvös Péter darab (echo) tetszett, és a hangverseny két utolsó száma, a francia-libanoni Naji Hakim szerzeménye. Az első egy különleges orgonamű volt, amit a szerző két lábra írt. Persze az orgonista két kezének is jelentős szerepe volt, azzal kellett kapaszkodnia. Az egész mű olyan volt, mintha egy vadóc kisfiú valahogyan beszabadul a templomba és most ott toporzékol az orgona-pedálon. Persze a brutalitáson kívül volt ebben a toporzékolásban rendszer, dallam, és legfőképpen virtuozitás, és a végén humor is, amikor az utolsó taktusnál nem szólalt meg az orgona, és a művésznő maga is kacagva, megismételte. A második, és közösen előadott Hakim darab pedig azt bizonyította, hogy egy kortárs mű is lehet tonális, szép és élvezetes. Úgy érzem, hogy ez volt az est fénypontja. Aztán jött a szűnni nem akaró vastaps, Iveta - nagyon rokonszenvesen - a közönséggel megtapsoltatta az orgonát is, amelynek ezen az estén kitüntetett szerep jutott. Ráadás sajnos nem volt, de egy ilyen, embert próbáló produkció után talán nem is volt várható. A művészek és a Müpa jóvoltából ismét egy csodálatos, világszínvonalú előadásnak lehettünk tanúi. Öröm, hogy a mai magyar valóságnak egy ilyen szelete is létezik. A magyar valóság másik szeletét majd az Operaházban tanulmányozzuk, két nap múlva.
Köszönöm. Az ìràst olvasva örülök, hogy mint azt sajàt itteni szerèny beìràsomban emlìtettem, a jelek szerint valòban rendkìvüli horderejű zenei, sőt, kulturàlis-kultùrtörtèneti esemènyen voltam, szinte "last minute" elhatàrozàssal.
Kedves Edmond Dantes! Itt van az említett cikk - a Magyar Kurír (szerző: Pallós Tamás) - most
tette fel oldalára:
Testvérek az áldozathozatalban – Tan Dun Buddha-passiójának magyarországi bemutatója
/Magyar Kurír
- 2024. május 4., szombat | 17:30/
"Ha létezik kortárs komolyzenei darab, amely nemcsak művészi és szigorú szakmai szempontból állhatja ki az idő próbáját, hanem akár még Carl Orff Carmina Buranájához hasonló széles körű és osztatlan népszerűségre is szert tehet, akkor az Tan Dun Buddha Passionje."
Zene reggel, délben és este
Egy igazán különleges,
embert próbáló művészi kihívás elé néz május 26-án a Virtuózok felfedezettje,
Boros Misi, aki a Magyar Zene Házában ad egész napos, három
hangversenyből álló koncertsorozatot. Az ifjú zongoraművésszel a közelgő
nagyszabású rendezvény kapcsán egyebek mellett az elhangzó művekről, illetve a
közönséggel való kapcsolat jelentőségéről beszélgettünk.
Mno.hu - 2024. 05. 02. 5:42, Tukács Orsolya
Mindhármójukat láttuk. Hámorit hazafelé a 2-esen is :-)
Hát igazság szerint még nem jegyeztem meg. Lebuktam: nem vagyok igazán haladó BFZ-s :-)
Én is beletapsoltam az első tétel után a hegedűk miatt, pedig nem szoktam, szerintem a vége nagyon nehéz a magas hangok miatt, de szépen hozták. Az orgonaülésen Kesselyák és Kocsár is volt vagy csak Hámori? Van mit tanulniuk...
A Fesztiválzenekarnak mindig ez az ülésrendje. A két hegedű szólam szemben ül egymással. Sok jó zenekar játszik így.
Nagyhírű karmester vendége volt minap a Fesztiválzenekarnak: Paavo Järvi csillaga fényesen ragyog a nemzetközi zenei életben: hangversenytermekben, lemezstúdiókban és számtalanszor bukkan fel a YouTube-on is. Három, azonos műsorú fellépéséből a középsőre jutottam el: afféle matinéra, ha a "matiné" fél négykor kezdődött is.
Tényleg volt egy ilyen egyszeri hétvégi akció, itt is írt valaki róla...
NFZ oldala szerint a legolcsóbb jegy 2.900 Ft. Ebből most èppen még kapható 5 db. Ennél olcsóbb jegy valamilyen speciális kedvezményt tartalmazhat.
Én 1923Ft-ért vettem.
1900 Ft nem elírás? Nem 5900?
LUDWIG VAN BEETHOVEN: Egmont – nyitány, op. 84
HECTOR BERLIOZ: Római karnevál – nyitány, op. 9
***
HECTOR BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, op. 14
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Kobayashi Ken-Ichiro
Köszönöm, kedves Búbánat, rá fogok keresni. A szerző biztosan sokkal többet tud a "témában", mind vallási, mind zenei vonatkozásban, mint én. Utólag is hasznos és érdekes olvasmány lesz.
Az Új Ember Mértékadó kulturális mellékletében (2024. április 28. szám), a Hangsorok rovatban, Pallós Tamás Tan Dun Buddha-passiójának magyarországi bemutatójáról írt jegyzetet. Méltatja „korunk egyik legismertebb komponistáját; szimfóniák, szimfonikus költemények, versenyművek alkotóját, jelentős operaköltőt”. A kínai alkotó művéről szintén elismerően szól: „Ha létezik kortárs komolyzenei darab, amely nemcsak művészi és szigorú szakmai szempontból állhatja ki az idő próbáját, hanem akár még Carl Orff Carmina Buranájához hasonló széles körű és osztatlan népszerűségre is szert tehet, akkor az Tan Dun Buddha Passionje.” A jegyzetíró a mű szellemi-lelki tartalmának érzékeltetésére, sejtetésére is kísérletet tesz.
Tavaly szeptemberben volt:
Érdekesség.
Rolando Villazón nem először kalandozik
el a mozi, a film világába sem: márciusban nálunk is bemutatták a Cabrini – A szent című amerikai életrajzfilmet,
melynek egyik rövid jelenetében DiSalvo
operaénekest alakítja. A szerepe szerint Disalvo
antiklerikalizmusa miatt nem hajlandó segíteni a katolikus apácának, aki azért
jött hozzá, hogy pénzügyi támogatást keressen New Yorkban küzdő szegény
honfitársainak. A filmben DiSalvo
(Villazón) a Bajazzók nevezetes „Vesti La Giubba” áriáját
énekli.
A „Cabrini” egy életrajzi dráma,
amelyet Alejandro Gómez Monteverde rendezett. A film Francesca Cabrini egy
olasz bevándorló katolikus misszionárius életét mutatja be, aki jótékonysági és
üzleti erőfeszítéseivel szemben ellenállásba ütközik New Yorkban, a XIX. század
végén. Miután szemtanúja lesz a New
York-i nyomornegyedekben tapasztalható szegénységnek és megbetegedéseknek, Cabrini
elhatározza, hogy a polgármestert meggyőzve lakhatást és egészségügyi ellátást
szerez a több száz árva gyereknek. A filmben látjuk, amint Cabrini adománygyűjtést
tart az olasz-amerikai fesztiválon, ahol kapcsolatba kerül az említett híres operaénekessel.
Aztán a megjelenő rendőrség faji szidalmakat szórva az egybegyűltekre, akciójukat
felszámolja, és Cabrinit letartóztatják...
A filmet március 28-án mutatták be a hazai mozik, de most
úgy látom, a fővárosi filmszínházakban már - egyelőre? - nem vetítik.
Nekem is nagyon tetszett az Il re pastore koncertszerű előadása.
Baráth Emőkével kapcsolatban eleve nagy várakozásaim voltak, de még túl is szárnyalta azokat.
Örvendetes felfedezés volt Tamara Ivaniš, szívesen meghallgatnám más darabban is. (A ruhája engem nem zavart, legalábbis a III. emeletről nézve.) A harmadik szoprán, Pereg, nem tett rám olyan nagy benyomást, szerintem se kezdett csúcsformában, és a hangja nem olyan telt, tartalmas hang, mint a másik kettőé. De persze soha rosszabbat.
Villazón szerintem sem a szorosan vett vokális teljesítményével (és pláne nem a volumenével) tündökölt, de mégiscsak jelenség a színpadon, aurája van, és tutira elhittem neki, hogy ő Nagy Sándor. (De a többiek is meggyőzően alakították szerepüket.)
Én is szívesen venném, ha Pluhar és zenekara máskor is eljönne, mert igazán nagyszerűek.
A harmadik emelet második sorából azt láttam, hogy nagy és piros. :)
Baráth Emőke teljesítményét illetően maximálisan egyetértünk, legjobb formáját hozta. A többi énekes teljesítményét illetően viszont már sokkal kritikusabb vagyok. Villazón szerintem rettenetes volt, teljesen megfelelt ppp 6446-os hsz-ában írt jellemzésének: végig erőlködött, sőt forszírozott, a volument próbálta növelni mindenáron... Viszont már a g-t is alig bírta, többször is alacsonyan intonált - a mélyebb regiszterekben pedig a meleg levegő is alig jött ki belőle annak ellenére, hogy egy kislétszámú, és jórészt pianóban játszó zenekart kellett csak áténekelnie... A kifejezőereje is inkább csak színészi eszközökben érvényesült, nem a voce-ban. Én utoljára 2018-ban Orfeóként, 2022-ben pedig egy Monteverdi és kortársai pasticcio-ban hallottam Villazónt élőben (szintén Pluhar zenekarával, a Müpában), azokban nekem még "elment", de most... És sajnos a közönség nagyobb része (bár nem mindenki) megtapsolta, sőt egy-egy kósza "bravo" is felhangzott, ő meg láthatóan élvezte a dicsőséget - pedig szerintem meg kéne fontolnia, hogy ezzel a mai hanggal jobb lenne visszavonulni, és nem végképp lerombolni a sajnálatos betegsége előtt megszerzett renoméját.
Beszámoló a Müpában előadott március 29-i Máté-passióról.
Jò 15 ève, vagyis fènykoràban hallottam Pesten, egy bank zàrtkörű gàlàjàn ènekelt 2-3 àriàt. Stìlszerűen egy bankhoz, igen "takarèkosan" bànt a hangjàval, magyarul: alig hallatszott ès az aligban sem volt sok köszönet. Kèsőbb derült ki, hogy komoly hangszàlműtèten esett àt. Azòta nem hallottam èlőben ènekelni. A MET mexikòi Florencia-operaùjdonsàg èlő közvetìtèsèn viszont, szintèn stìlszerűen, ő volt a hàzigazda.
Igen, az az ária volt a csúcs.
Én a Müpában többször is hallottam őt az utóbbi években, hangilag most volt a legjobb, de az biztos, hogy nem a régizenébe való. Aki elsajátított egy énektechnikát, előadásmódot, az nem tudja átképezni magát valami egészen mássá. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán. A barokk-régizene-korai klasszikus, és a romantikus-modern opera között éles a határvonal. Nagyon kevesek azok, akik mindkettőben megfelelnek. Tudom, hogy te nem szereted , de DiDonato az egyik kivétel. :)
Eszméletlen jó volt!
Villazon évtizede már totálkáros állapotban van, amit csinál, erőlködés. Mivel régi szerepeit nem tudja énekelni, maradt barokk, Mozart (noha be van oltva ellene), néha esztrádszerű darabokkal koncertezik, egy ideje rendez is. Kerülendő kategória, nekem.
