Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Nos, így egyelőre megválaszolatlanul marad a kérdés, mi okozta a szakítást.
„Maguk olyan zseniálisak, hogy megérdemelnének egy igazán jó karmestert.” - Mondotta Solti György a Fesztiválzenekarnak egy próba után...
Évtizedek óta jár Fischer a Berliniekhez, nehogy pont most találjon ki olyan ültetést, ami kiborítja a bilit. Ez csak ürügy, hogy a vitás felek a vita részleteinek kiteregetése nélkül válhassanak el egymástól...
A keresztes lovag Egyiptomban nem is rossz ötlet, főleg az, hogyan oldják meg a főszereplőt. Ui. talán éppen itt, a Momuson tudtam meg, hogy ez az utolsó olyan opera, amelyben kasztrált énekli a főszerepet.
A bátyját is, bár az előbbit nem annyiszor. A Casablanca kifordított zárójelenetének vagyunk éppen tanúi? Amúgy meg sajnálom.
Kár lenne érte! Fischer Iván az egyetlen magyar karmester, akit eddig rendszeresen meghívtak a Berlini Filharmonikusokhoz.
Igen, korábban én is felsoroltam a kedvenceimet a francia operatermésből, a jobban ismert és értékes műveket, kiemelve azokat, amelyeket évtizedek óta nem adtak elő nálunk, és szintén hiányolom a palettáról; ugyanakkor számomra ezek a már bemutatott elfeledett francia operák sem hagynak közömbösen, mert mindig akad bennük valami emlékezetes ének-zenei szépség, ami megérint; ez alól nem volt kivétel Silver Csipkerózsika-operája sem, egy percig sem volt unalmas, mert a különben jól ismert klasszikus mese régi-újszerű köntösben, nagyszerű zenével párosul, amiben én sok rejtett szépségre bukkantam. A közönségre hatott, nem udvarias tapsok fogadták-köszöntötték e monumentális produkció bemutatását a Müpában. A vállalkozásnak úgy látom van koncepciója, célja. A franciák díjazzák is...
Az előadást sok kamerával rögzítették. Talán a televízióban valamikor adásba fog kerülni az operakülönlegesség felvétele. Nagyon szép gesztus volt a fellépő énekművészektől, hogy mialatt mi őket ünnepeltük, a közönség nem csituló tapsai közepette fontosnak tartották, hogy túl az őket övező ovációkon, abból jusson a közreműködő Nemzeti Énekkarnak is: kiemelkedő kórusteljesítményük megérintették őket is, hiszen ahányszor visszatapsolva bejöttek a színpadra, egyből a kórus felé fordultak és tapsaikkal elismerően adóztak művészetüknek, hiszen nekik is kiemelt, fontos szerepük volt a Csipkerózsika-opera sikerében.
Nos, most gyakorlatilag mindenben egyetértünk. Talán még a nyáron írtam le először, mit volna érdemes előadni 19. századi francia szerzőktől.
Úgy emlékszem, pár hete már voltak kívánságlisták, mi mindent lehetne előadni. Igen pl. a Mors et vita, amit egyszer régen hallottam, talán jobban is illett volna ennek a hétnek a hangulatához, a készülődéshez és a karmesterhez is, mint a Grimm-mese harmadrendű zenei feldolgozása. Szerintem.
A nagyérdeműnek legfeljebb 100+ perc állt rendelkezésére, 100+ év nem. Belehallgattam, az adott rész a mai kommersz hollywoodi filmzenék elődjének tűnt. Úgy vélem, az eredmény és a beléje feccölt energia nem állt arányban. Persze kinek a pap, kinek a papné. Ugyanakkor lennének olyan 19. századi francia operák és oratóriumok, amelyeket Vashegyinek és népi* zenekarának érdemes volna előadnia, de e téren néma csend. Gondolok itt A portici némára, A zsidónőre, Meyerbeer termésére, az oratóriumok közül Franck Nyolc boldogságára, Gounod Mors et vitájára stb. * Viccből írtam, nem rasszizmus, ironikusan nem-zenei összefüggésben IS használják.
csütörtöki rádiós koncert: valamelyik barom pont a Seherezádé piano befejezésénél vágta le a széket, a Médiaklikken visszahallgattam (1:43:45 után). a koncert amúgy jó volt.
"A Csipkerózsika-opera többet aludt, mint maga a címszereplő.." ... a kérdés már csak az, hogy a közönség mennyit aludt az előadás alatt?
Müpa, 2026. október 29. Bartók Béla Nemzeti
Hangversenyterem
Azt hiszem, a legokosabb részemről, ha bemásolom
ide Vashegyi Györggyel készült interjút szó szerint.
Vashegyi György: "A Csipkerózsika-opera többet aludt, mint maga a címszereplő"
/Fidelio.hu – 2026. szeptember 30. – Kondor Kata/
Ezzel a legteljesebb és átfogó képet alkothatunk
- mire figyelhettünk oda a magyarországi bemutatóként tegnap előadott Charles Silver (1868-1949) meseoperájának
koncertszerű előadásán, amelyre csaknem megtelt a Müpa nézőtere, kíváncsian a
ritkaságra, az ismeretlen francia komponista szinte teljesen elfeledett Csipkerózsikájának („La Belle au Bois Dormant” – 1895, a bemutatójára 1903-ban került sor
Marseille-ben) zenéjére, hangzásvilágára.
Vashegyi György karmester zenei irányításával a
Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti
Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) közreműködésében
elhangzott operakülönlegesség szerepeit nemzetközi szereposztásban kaptuk. A
fellépett művészek között már jól ismert francia ajkú énekeseket köszönthettünk
újra itt a hangversenyteremben, hiszen a „francia
operák”-sorozatban már találkozhattunk némelyikükkel, akik bravúros hangi
kvalitásukkal felhívták magukra a
figyelmet, akik korábban is sok tapsra késztettek bennünket, akikre én is
jószívvel emklékszem vissza – és ez így volt tegnap este is, most is igen kedvező
benyomásokról szólhatok nem csak a címszerepet (Guylaine Girard) és a Herceget (Cyrille Dubois) éneklő
művészekről, de a mellékszereplőkről is (köztük Thomas Dolié – Le Rois, Kate
Aldrich – Urgéle, a gonosz tündér), akiket az előadás végén forrón ünnepelt
a lelkes publikum.
Jó volt megismerkedni Silver operájával, annak zenéjével,
a különben jól ismert történetbe ágyazott mellékszálakkal és külön a kiemelkedően
nagyszerű, igen hatásos kórusjelenetekben brillírozó énekkari produktummal.
Maga a zene az én „olvasatomban” részben francia
utóromantika és impresszionista (Thomas,
Massenet, Delibes, Debussy), de német késő romantika hatását is jelző dallamfoszlányokból
építkezik, nagyzenekart, nagy énekkart hallunk, nem könnyű énekszólamokra írt
partitúrában minden olyan „magasztos”, a dráma mellett a humort sem nélkülözi
(Barnabás – Matthieu Lécroart,
bariton) , sőt az egyik jó tündér (Clémence
Tilquin – Jacotte, szoprán) az énekhangja
mellett prózában (dialóg) is jeleskedik… Különben az operában a jelzett
énekművészek többsége más karaktereket is megszemélyesít.
Vashegyi György az előző években bemutatott francia
operakülönlegességek (Massenet Werther,
Lalo: Le Roi d’ Ys, Thomas Psyché, valamint Delibes: Jean de Nivelle), sőt
a Pesti Vigadóban bemutatott Massenet La
Vierge című oratórium előadásai
után jutott el ide: folytatva a sorozatot Silvers Csipkerózsikájával. Mindegyik
operát lemezre is vette. Mint az interjúban elmondja: most élőben még jobban
kidomborodnak a Csipkerózsika dramaturgiailag fontos momentumai, ami külön
odafigyelést jelent neki az előadáson. Az eredmény számomra a látottak és
hallottak alapján – önmagában – elismerésre méltó.
Itt említem meg, hogy ismét francia állami díjjal ismerték el Vashegyi
munkásságát: a Művészetek és Irodalom tiszti fokozatát (Officier de L’ordre des Arts
et des Lettres) vehette át október 26-án Jonathan Lacote-tól, Franciaország magyarországi
nagykövetétől.
Az interjú:
Folytatódik Vashegyi György és a Nemzeti
Filharmonikusok francia operaprojektje. Idén két különlegességet is hallhat
tőlük a közönség: az első Charles Silver Csipkerózsikája lesz október 29-én a
Müpában. A közelgő előadás kapcsán kérdeztük a karmestert.
Mit
tudhatunk a Csipkerózsika keletkezéséről? A tavalyi
interjúnkban meséltél róla, hogy a művet nem mutatták be Párizsban,
az akkori kultúrafinanszírozás sajátosságaiból kifolyólag.
Ez hasonló jelenség volt, mint
most nálunk a vidéki operajátszás problémája. Franciaország erősen
Párizs-központú volt – megjegyzem, azért talán nem annyira, mint amennyire a
mai Magyarország Budapest-központú –, ezért ők is megpróbáltak decentralizálni.
Már a 19. században is támogatták új francia művek bemutatását, de ha ezt a
támogatást vidéken egyszer igénybe vették – a Csipkerózsika 1902-ben
Marseille-ben szólalt meg először –, utána Párizsban ugyanarra a darabra már
nem lehetett „extra” állami pénzt kapni. Így a Csipkerózsika a mai napig
nem szólalt meg a francia fővárosban, de most, 2026-ban egy másik francia
operaház ismét bemutatta. Ha jól tudom, ott egyébként a kollégák a mi
felvételünket hallgatták a próbákra készülve (nemrég dolgoztam együtt egy
francia mezzóval, aki elmesélte nekem, hogy ő énekelte a gonosz tündért abban a
színpadi produkcióban).
A mű az 1890-es években
született, Charles Silver egy bő évtizeddel volt idősebb Bartók Bélánál.
Massenet-nál tanult, aki nagyon jó mester lehetett, és rendkívül
rokonszenvesen, teljes erejével támogatta a tanítványait.
Silver a Római Díjat is
megnyerte, ami fontos lehetőség volt a francia művészeknek, így a Csipkerózsikát
is Rómában írta meg, miközben olasz operákat hallgatott.
A darab nagyjából egyszerre
születhetett Puccini Manon Lescaut-jával, tehát az még nem hathatott
rá, de Mascagni igen, és mindazok a források, amelyek Puccinira is hatással
voltak. Az olasz és a francia zene mellett Wagner is erősen megjelenik a
darabban: a Csipkerózsika
ennek a három világnak a háromszögében készült.
A marseille-i bemutató után többet nem
is lehetett hallani a Csipkerózsikát?
Talán 1908-ban
hangzott el utoljára: szóval 2025-ig többet aludt, mint maga Csipkerózsika,
akit száz év után ébreszt fel a herceg... Mi 2025 januárjában vettük lemezre,
és 2026 tavaszán jelent meg a felvétel: a londoni Gramophone-ban májusban a
hónap albuma is volt, és nagyon pozitívak a nemzetközi kritikák. Francia
romantikus operalemezeink egyébként nagyon sikeresek, a 2024-ben fölvett Lalo Ys
királya opera kategóriában esélyes a Gramophone nagydíjára is
(immár az első három felvétel között vagyunk, olyan előadók társaságában, mint
például Simon Rattle).
Most, hogy a Csipkerózsikát
már színpadon is bemutatták, a híre szerintem futótűzként el fog terjedni
francia nyelvterületen,
mert ha van valami,
amit játszani kell gyerekeknek, akkor ez az. Közismert mesét dolgoz fel, csodás
muzsikával, amely a hollywoodi filmzenék előképe. Olyan látványos megoldásokkal
él, mint a Harry
Potter vagy A Gyűrűk Ura dallamai; jól
látszik, hogy ezek a filmzene-komponisták milyen zenei világból merítettek.
Kritikarészletek
a Csipkerózsikáról:
„A 2025 januárjában
Budapesten készült lemezfelvétel kifinomult zenei szövetet tár elénk, amelyet
Vashegyi György vezényletével csodálatosan szólaltat meg a Magyar Nemzeti
Filharmonikus Zenekar.” (Classica)
„Amikor a herceg
legyőzi a hozzá vezető utat elzáró, tüzet okádó szörnyeket, a zenekarban
valóságos wagneri hősiesség bontakozik ki: a Magyar Nemzeti Filharmonikus
Zenekar és Vashegyi György remek formában van.” (Gramophone)
Az alapján, amennyit eddig hallani lehetett belőle, a zene
helyenként elég drámai. Mennyire meseszerű a mű?
A mesék sokszor a
rémtörténetek határát súrolják, de a Csipkerózsikában olyan
nagyon vérfagyasztó dolgok nincsenek, mindent összevéve elég bájos történet. A
címe La
belle au bois dormant, tehát „az erdőben alvó szépség”, kicsit,
mint az angol változatban: Sleeping beauty. Az 1870-es
években francia színpadi szerzők újragondolták a mesét, ekkor lett a címe La
fée Urgèle, vagyis Urgèle tündér. Ő az a szereplő, akit nem hívnak
meg az újszülött kislány, Auróra/Csipkerózsika keresztelőjére, ezen
megsértődik, és elátkozza Csipkerózsikát. A hercegnő ebben a változatban egy
csóktól alszik el száz évre, hogy aztán egy csók is ébressze föl. A történet
különlegessége, hogy a színpadi szerzők beleírtak egy Papageno-Papagena-szerű
párost, Jacotte és Barnabé mellékszálát, akiket egy bariton és egy lírai
szoprán jelenít meg. Az ő esküvőjüket látogatja meg a herceg, aki később majd
felébreszti Csipkerózsikát az erdő közepén lévő faluban, ahonnan a dombon álló,
elhagyott kastélynak csak a tornya látszik. Már száz éve nem járt arra ember,
mindenfajta lidércek gyülekezőhelye. Nagyon érdekesek a színi utasítások:
szokás szerint most is én fordítottam magyarra a librettót. Például kiderül
belőlük, hogy
amikor Csipkerózsika felébred,
I. Ferenc francia király korában vagyunk, tehát az 1520-as években.
Ezek szerint a
történet első része a 15. században kezdődhetett. Egy mesében viszonylag ritka
az ennyire konkrét történelmi utalás.
A Csipkerózsikára mennyire hatott Massenet
stílusa?
Massenet mindenkire
hatott. Ahol a francia deklamáció kerül előtérbe, ott rögtön a francia zene
válik uralkodóvá, ezek általában a legintimebb pillanatok. A nagy szerelmi
duettben hallható a Puccini-féle olaszos-rubatós muzsika, aztán ott van Wagner,
aki szintén mindenkire hatott, megkerülhetetlen figura volt a 19. század végén.
Ő elsősorban a zenekari részekben jelenik meg Silvernél, például a második
felvonást bevezető tételben, a La Chasse-ban, tehát A
vadászatban, amely egy annyira önálló szám, hogy ráadásként is lehetne
játszani. De a három fő irány mellett egyéb hatások is felbukkannak a műben,
például Mozart. Érdekes végignézni, hogy például a Figaro levélduettje hogyan
tűnik fel újra és újra a francia romantikában, mint egyfajta idealizált szépség
képviselője.
Hogyan épül fel a mű dramaturgiája?
A történetben az a
nehézség, hogy ugyan hogyan lehet valaki főszereplő, ha a darab nagy részében
alszik? Így megkettőzték a szerepeket, és a Csipkerózsikát (vagyis itt név
szerint Aurórát) játszó énekesnő szólaltatja meg a darab elején Auróra
édesanyját is, majd a húszéves Aurórát, aki elalszik, és száz évvel később,
amikor fölébred. A hőst, a herceget pedig, aki a csókjával felébreszti a lányt,
ugyanaz a tenor személyesíti meg, mint korábban a kóbor lovagot, akinek a
csókjától a húszéves Auróra elalszik. És még arra is lehetőséget adott a
szerző, hogy a lány akkor is énekelhessen, amikor elvileg alszik, ugyanis egy
csodás látomásban meg is jelenik a hercegnek.
Charles Silvernek van olyan műve,
amelyet a franciák viszonylag jobban ismernek?
Egyáltalán nincs, de
attól még igencsak érdemes vele foglalkozni. Az idők során sokat változott a
stílusa, a Csipkerózsikát
viszonylag korán írta, de utána még hosszú ideig alkotott. Cyrille Dubois
barátom például néhány éve felvett egy Silver-áriát a So Romantique! című
lemezére, melyben egészen más zenei világ jelenik meg. Az 1850–1914 közötti idő
hihetetlen pezsgő korszak volt:
hajlok arra a kijelentésre, hogy
az európai civilizációnak ez volt az utolsó fénykora, amelynek az I.
világháború vetett véget.
Franciaországon kívül
a többi európai ország is ebben a nagyjából ötvenéves periódusban tudott igazán
nagyot alkotni, és Magyarországon is szinte minden ekkor – a dualizmus korában
– épült, ami figyelemre méltó, amire ma büszkék lehetünk. Hogy micsoda korszak
lehetett, azt abból is láthatjuk, hogy a tavaly bemutatott operánk, Délibes Jean de
Nivelle-je esetében egy évvel az 1880-as párizsi
bemutató után, 1881-ben már Budapesten is színre került a darab, magyar
nyelven, a szerző vezényletével. Minderről a korabeli magyar újságcikkek úgy
számoltak be, hogy „sok nehézség és halogatás után végre sor kerülhetett a
Delibes-premierre”. Egy évvel a párizsi ősbemutató után „végre”: akkoriban
tényleg benn voltunk az európai kultúra szívében...
Az énekesek számára milyen kihívást jelent a Csipkerózsika?
Gyönyörű a darab, és
az énekesgárda majdnem teljesen ugyanaz lesz, mint akikkel lemezre vettük az
operát. Csak a tenor tekintetében történt változás: Julien Dran ugyanis ekkor
épp a milanói Scalában fog Faustokat énekelni. Cyrille Dubois lesz a beugró,
akinek ez nagy kihívás, hiszen csodálatos lírai tenor hangja van, ez a szerep
pedig egy kicsit drámaibb az ő hangjánál. Auróra hercegnőt és édesanyját
egyaránt Guylaine Girard énekli, ő egy remek kanadai szoprán, különlegesen
nagyszerű magas hangokkal. Több szereplőt jól ismer már a budapesti közönség:
Thomas Dolié 2014 óta rendszeresen dolgozik velem, a komikus baritonszerepet,
Barnabét pedig Matthieu Lécroart fogja megszólaltatni, aki a Werther-ben
az apa figuráját énekelte. Az ő hangját is nagyon szeretem: csodás francia
bariton,
a régi klasszikus francia férfi
énekesek utóda – finom eleganciával formálja meg a szöveget, és ez a mulatságos
szerep is nagyon jól áll neki.
Kate Aldrich lesz a
gonosz tündér, aki az Ys királyában Margared volt,
tehát már megszólaltatott, és lemezre is vett velünk egy rettenetesen nehéz
mezzoszoprán szerepet. Clémence Tilquin egy Svájcban élő francia lírai szoprán,
ő lesz Jacotte, a kislány, akinek az esküvőjén kezdődik a történet. Clémence
remek színésznő is, prózában is fog beszélni, kivételesen gyönyörű a francia
dikciója. Szerepel még a produkcióban egy fiatal francia basszbariton, Adrien
Fournaison, aki már több kisebb szerepet énekelt velünk, például Berlioz Krisztus
gyermekkora című oratóriumában, illetve a Delibes-operában.
Az évad során még egy francia
operakülönlegességet hallhat tőletek a közönség, tavasszal Reynaldo Hahn A
karmelita
című darabját.
La
carmélite,
azaz pontos fordításban A karmelita apáca a címe.
Mademoiselle La Vallière-re utal, aki az 1660-as években XIV. Lajos első igazán
nagy szerelme volt, tehát még a Napkirály uralkodása legelején. Szakításuk
után, valamivel később ez a vidéki nemeskisasszony karmelita apáca lett, innen
a darab címe. Reynaldo Hahn nem volt honosított francia, a szülei észak-német
zsidók voltak, akik a 19. század első felében vándoroltak ki Venezuelába, ahol
Hahn édesapja a caracasi nemzeti bank elnöke lett. Ő maga is ott született,
csak később települt át a család Franciaországban, s mivel nem volt francia
állampolgársága, Hahn nem pályázhatott például a Római Díjra (ahogyan korábban
Liszt Ferenc sem lehetett Conservatoire-növendék). Massenet azonban óriási
csatát vívott 1898-ban, hogy az akkor huszonéves Hahnnak, aki szintén a
tanítványa volt, a L'île du rêve, tehát Álmok szigete című művét
bemutassák. Ez egy Tahitin játszódó, körülbelül hetvenperces opera, tényleg
álomszerű, hihetetlenül jó zene. Óriási korabeli sajtópolémia lett abból, hogy
Massenet kiharcolta ezt a bemutatót tanítványának: az ellenzők azon háborodtak
fel, hogy ott áll rengeteg született francia, akik néha évtizedek óta arra
várnak, hogy bemutassák a műveiket, s egy nem is francia, nem is római díjas
huszonéves megelőzi őket...
Számodra mitől érdekes A
karmelita
című darab?
Ez egy óriási francia
nagyopera, amelyet három évvel a L'île du rêve után, 1901-ben
mutattak be: tizenhat szereplőt és nagy kórust vonultat fel. A zenekaron belül
zongora, csembaló és orgona is szerepel, mivel egy barokk pasticcio is
elhangzik a darabban – a történet elején ugyanis egy barokk opera-előadást
próbálnak Versailles-ban.
A 20. század elején működtek
olyan nagy francia zeneszerzők, akiknek a jelentőségét Richard Strausshoz
lehetne hasonlítani.
Hahn mellett ott van
például a zseniális André Messager is, akinek szintén szeretnénk bemutatni és
lemezre venni egy operáját (talán 2028/2029-ben sor is kerül rá). Ebben a
korszakban nagyon sok a historizáló elem a művekben, és rendkívül eklektikusak:
Reynaldo Hahnnak van például egy Mozart című alkotása is,
amelyben úgy idéz számos Mozart-műből, hogy máig nem lehet tudni, hol ér véget
az eredeti, és hol kezdődik Hahn. Amúgy is nagyon sokszínű szerző volt, túlélte
a II. világháborút, élete legvégén, 1945–47 között a Párizsi Operát vezette. Az
énekesek a dalaival találkoznak időnként, de írt musicalt is; hosszú élete
során mindenféle stílust kipróbált.
Igen színes életút.
Az hagyján, de
magánélete is hasonlóan izgalmas volt. Ünnepelt figuraként járta a párizsi
művészéletet, színésznőkkel folytatott viszonyt, de közben egyik nagy szerelme
Marcel Proust volt, akinek tudtommal soha nem volt más, ehhez hasonló
jelentőségű érzelmi kapcsolat az életében. Proust valahol le is írta, hogy
mennyi inspirációt kapott Hahntól.
Visszatérve a közelgő Csipkerózsika-előadásra: a lemezfelvétel óta
eltelt egy kis idő, van már, amit máshogy látsz a darabot illetően? Máshogy
tervezed vezényelni az élő előadáson?
Hogyne, sőt ez a
szituáció nagyon kedves a számomra, hiszen eddig még nem volt ilyen az
életemben az újrafelfedezett operák kapcsán. Ritka öröm, hogy most már az egész
darab alapos ismeretében vezényelhetem el közönség előtt, újra az operát.
Ezeket az elfeledett műveket sokszor igazából vágás közben fedezi fel az ember
(mert abban is részt veszek), és amikor ott ülünk Matz Ádám barátommal nyolc
órán keresztül, és vágjuk a felvételt, akkor jövök rá, hogy jaj, de jó lett
volna ezt a részt kicsit lassabban is eljátszani, ide menyire kellett volna még
egy hangsúly vagy éppen pianissimo... Nagyon más
feladat ez, mint újra lemezre venni egy ismert művet: az ember rengeteg
részletet kifogásol utólag a saját lemezében, de bízni kell benne, hogy a dramaturgia
pontos ismerete (zenei ízlésünkkel együtt) a nagyobb hibáktól megment minket.
Emellett a fantasztikus zenetudós/zenei rendező Alexandre Dratwickivel (illetve
a barokk operáknál az ikertestvérével, Benoît-val) dolgozunk együtt, akinek
mindig kikérem a véleményét. Sok karmester kollégám egyáltalán nem szereti, ha
kívülről beleszólnak a munkájába: nyilván én is el tudnék mindent dönteni így
vagy úgy, de nem vagyok született francia. És ha már itt van mellettem valaki a
teremben, aki az, mindent tud, és nagyon jó ízlése van, akkor érdemes
meghallgatni őt is. Az énekes szólistákat is meg szoktam kérdezni, mi kell
ahhoz, hogy jól érezzék magukat, hol legyen egy kicsit gyorsabb vagy lassabb a
zene.
Az énekes olyan, mint az
orchidea: ideális körülményeket kell biztosítani számára, hogy a képességei
legjavát, teljes szépségét adhassa.
Sajnos sokszor ennek
az ellenkezőjére is van példa: ha a karmester kolléga tempója egy kicsit
lassabb, a zenekar egy kicsit hangosabb a kelleténél, ráadásul közben nem
engedik levegőt venni az énekest... Én viszont nagyon szeretem a szólistákat,
az énekeseket meg különösen: ebben a francia együttműködésben – a hihetetlen
zenék mellett – az is csodálatos, hogy egy bő évtizede immár a világ legjobb
énekesei jönnek el hozzánk rendszeresen.
Silver elfeledett operájának - Csipkerózsika - koncert-előadása után vagyok, még össze kell szednem gondolataimat az élményekről... Holnap beszámolok minderről. Elöljáróban elmondhatom, a közönség kedvezően fogadta az újdonságot, az elfeledett mű feltámasztása több mint százéves csipkerózsika-álmából, nem volt hiábavaló...
Liszt Krisztus oratóriuma néhány nappal a Müpa tegnapi előadása előtt (október 18., vasárnap) a bécsi Musikverein színpadán is megvalósult. Talán valahol olvashatunk majd arról a koncertről is beszámolót, véleményeket. Szintén érdekelne.
T. Hölgyek/Urak! Október 11-én, a nem csupán az előadás miatt felejthetetlen Traviata után ismét szólított a Scala, ezúttal a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara koncertjével. A műsoron Rahmanyinov és Sztravinszkij művei szerepeltek, a karmesteri dobogón Sir Simon Rattle állt, a szólista Sir Steven Hough volt. Bevallom, az utóbbira sötét lóként tekintettem, de végül is nem csalódtam benne. Rahmanyinov 3. zongoraversenye tipikusan az a mű, amelyből a kevesebb több lenne. Ráadásul akinek megvan Kocsis felvétele, önkéntelenül minden egyéb produkciót vele hasonlít össze. (Tudom, stúdiófelvétel kontra élő előadás stb.) Azt mondhatom, Sir Steven angol úriemberhez méltó hidegvérrel adta elő a hírhedten embert próbáló darabot. Szerencsére akkor végződött, amikor már unni, illetve fáradni kezdtem volna. Az előadás nagy sikert aratott, amit a művész feltehetően egy Rahmanyinovtól származó, moll hangnemű Étude-tableau-val hálált meg. Szünet után következett a lényeg: Először Sztravinszkij mestere, Rimszkij-Korzakov emlékére írt Gyászéneke. Ez a pár éve elkerült darab egy pályakezdő nagy zeneszerző minden ismérvét felvonultatja, néha iskolás és nagyon is hagyománytisztelő, ugyanakkor a Tűzmadár már ki-kikukucskál a partitúra oldalai mögül. Ezután jött a még nagyobb lényeg: A Sacre. Kezdetben úgy éreztem, visszafogott, biztonsági előadásban van részünk. Ettől eltekintve a kiváló zenekar tökéletes összhangban játszva jutott el a végső fokozásig, amikor is az utolsó hatalmas dobdöngetésnél hirtelen szétszakadt az összes béklyó, és nem volt szükség táncosokra ahhoz, hogy elképzeljük a halálba zuhanó Kiválasztott Ifjút és Leányt. Rattle nagyon rokonszenvesen személyesen hatolt át a hatalmas együttesen, először a szólófagottosnak és a nagydobosnak gratulálva. Még egy ráadás volt, Sztravinszkij általam eddig nem méltányolt Apollo c. balettjének Pas de deux-je. Ebben csak a vonósok vettek részt, a többiek a pódiumon pihenték ki az este fáradalmait. (Nekem pedig sikerült elcsípnem az utolsó előtti vonatot, bár ez sem volt kalandoktól mentes.)
Szerda?? Én csütörtök, 19 óra. MInden nem megy. Valamikor élni is kell. :)
hajrá:)
Ritka az, ha valamiben egyetértünk. Meg kéne ünnepelnünk. :))
Haza akartam menni a szünetben, olyannyira gáz volt a koncert. A karmester miatt volt az, szép hangzású a zenekar helyenként, azzal nem volt baj. Csak végig esetleges beintések, stb.
Bán Teodóra: „A kulturális tartalom és a turizmus párban jár”
Fidelio.hu – Kondor Kata – 2026.10.16. 13:10
Ismét sikeres szezont zárt a Margitszigeti Színház: telt házas előadásokkal, három saját operaprodukcióval, emellett számos musicallel, klasszikus és könnyűzenei koncerttel, nemzetközi sztárokkal és hazai művészekkel. Mi vonzza az itthoni vendégeket és a turistákat? Milyen a legnagyobb énekessztárokkal együtt dolgozni? Mire készül az intézmény a jövő évadban? – ezekről is kérdeztük Bán Teodóra ügyvezető igazgatót.
“Mit lehet elárulni a jövő évi
programból? Annyi már nyilvános, hogy a Marton Éva Énekverseny döntősei adnak
gálakoncertet.
90
százalékos készültségben állunk, de sajnos minden produkcióról nem számolhatok
be egyelőre, azonban érdemes követni a weboldalunkat, ahol folyamatosan
frissülnek a hírek a 2027-es szezonról és a jegyértékesítés kezdéséről. Annyi
már nyilvános, hogy a Marton Éva
Énekversenyek helyezettjei, illetve döntősei adnak gálakoncertet Marton Éva
tiszteletére. Marton
Éva Énekverseny Best of Gála a címe a hagyományteremtő
nagyszabású eseménynek. A fiatal operacsillagok legjobbjai érkeznek, akik
nemzetközi karrierjük indulását a Marton Éva Énekversenynek köszönhetik,
csakúgy, mint ahogy Plácido Domingo énekversenye is példaértékű és hiánypótló
lehetőség a fiatal generáció számára, és annak a döntősei is rendszeresen adnak
közös koncerteket.
Közkívánatra visszatér Verdi operája, A
trubadúr azokkal
a sztárokkal, akik a 2026-os bemutatóban már nagy sikert arattak a
Margitszigeten, Yusif Eyvazovval, Elena Stikhinával és Bogdan Baciuval, Azucena
szerepére pedig Varduhi Abrahamyan
érkezik. A 2027-es szezonban két operát viszünk új rendezésben színre.
Bizet
sikerdarabja, a Carmen, mely a közönség által leginkább várt
bemutatónk, új rendezésben születik újjá,
kiváló
szólistákkal, címszerepben Ramona Zahariával, aki a nemzetközi operaszínpadok
egyik ismert drámai erejű mezzoszopránja, Jonathan Tetelman pedig Don José
szerepében lép színpadra, aki az operaszcéna ma talán legjelentősebb tenorja, a
hódító Escamillo pedig Jérôme Boutillier francia énekművész lesz.
Szintén új bemutatónk lesz – új
rendezésben – Gounod Rómeó és Júlia-operája. A szerzőt Shakespeare azonos című műve
ihlette, és hűen követi a romantikus szerelmi történet cselekményét, amely okot
ad a rendezésben a két műfaj harmonikus egyesítésére. A darab férfi főszerepét
Kang Wang alakítja majd, aki az operavilág egyik legizgalmasabb és
legkeresettebb fiatal lírai tenorja. Partnere Juliana Grigoryan, aki
generációjának egyik legígéretesebb szoprán csillaga. Tybalt Abel
Zamora, Mercutio pedig Gianluca Failla tenor lesz.
A
Margitszigeti Színház sajátossága, hogy különleges, egyedi tartalmú és
látványvilágú formációkat párosít. Ez esetben
a
szimfonikus zenekari produkciók, dramatikus formában, műfajok kereszteződésének
gazdag lehetőségével, saját tervezésben készülnek,
amelyek
klasszikus értékű műveket csomagolnak át izgalmas produkciókká. Így, többek
között, színre kerül Mikisz Theodorakisz
Zorba
koncert-balettje és a
Mendelssohn–Shakespeare kombóban a csodálatos felnőttmese, a Szentivánéji álom.
A
musicaleket és más produkciókat illetően
is hamarosan érkezik a bejelentés a 2027-es szezonra. Azonban szeretném
ezennel bejelenteni, hogy készülünk a margitszigeti nyári színház megnyitásának
90. évfordulójára is, a 2028-as évadra. Különleges eseményekkel szeretnénk
megünnepelni, mindez komoly kihívás számunkra, szakmailag és művészileg
egyaránt. Elvárás magunk felé, hogy egy olyan közösségi ünnep legyen, mely
méltó a nagy múltú színház történelméhez, és amely egy újabb mérföldkő lesz a
színház jövőjét illetően, amely a személyes élmény, a jelenlét, az emberi
kapcsolatok, a szépség, az érték, a művészetek szabad otthona.”
T. Hölgyek/Urak! Megjártam a Scalát, pár nap türelmet kérek, amíg kipihenem az út fáradalmait. Nem csupán zenei szempontból volt felejthetetlen élmény.
Hallatlanban mondom: Akkor sem jártál volna jobban, ha maga Welser-Möst vezényel. Ő a világ jelenlegi 2. leginkább túlértékelt karmestere. Nagano első helyét azonban még ő sem tudja elhódítani.
Azt hiszem, hogy mindnyájan Széll György felvételein nőttünk fel, éppen ezért fokozott várakozással tekintettünk a Clevelandi Zenekar ma esti koncertje elé. Nagyot csalódtam. Biztosan szerepet játszott benne, hogy Franz Welser-Möst betegsége miatt lemondta a koncertet, és helyette az asszisztense vezényelt, de elmaradt az a "clevelandi hangzás", amiről híres ez a zenekar. Az első szám Liszt Ferenc Orfeusz c. szimfonikus költeménye volt. Ha nem ismerném, akkor bizony nem találtam volna ki, hogy ezt a művet Liszt írta, ami tulajdonképpen bravúros teljesítmény a zenekartól, hiszen Liszt zenéje minden mással összetéveszthetetlen. Aztán jött ez a szerencsétlen Martinu szimfónia, aminek hiányzott sava-borsa, pl. a harmadik tétel humora és játékossága. A szünet utáni Brahms szimfónia egy fokkal jobb volt, de messze, nagyon messze volt a csodától. A teltházhoz képest lanyha tapssal búcsúztattuk a szebb napokat megért zenekart. Welser-Möstnek jobbulást kívánok.
Liszt Ferenc: Krisztus oratórium
2026. október 22. csütörtök, 19:00 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Vezényel: Kesselyák Gergely
Pannon Filharmonikusok
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Közreműködők:
ének
Adriana Kučerová
Vörös Szilvia
Mauro Peter
Adrian Eröd
Sebestyén Miklós
A jövő egyházzenéjéről gondolkodó fiatal Liszt Ferenc úgy vélte, hogy az majd „kolosszális
arányokban egyesíti a Színházat és a Templomot. Egyszerre lesz drámai és áhítatos, pompás és egyszerű, patetikus és ünnepélyes, tüzes és féktelen, viharos és nyugodt, derűs és gyöngéd.”
Amikor 1938-ban a budapesti Operaházban bemutatták a Krisztus oratóriumot, a darabot így
méltatta az egyik kritikus: „Liszt határtalan lélek volt – határtalanul rajongott Krisztusért. Ezért
sikerült az oratórium ennyire őszintének, átszellemültnek. Szinte az égi birodalom zenéje.
Benne a tizenkilencedik századi zene Szent Ferencének minden lelki szépsége megnyilatkozik.”
"A monumentális alkotás – magyar, osztrák, szlovák és svájci énekes szólisták közreműködésével
– a Liszt Ünnep programjaként kétszer is elhangzik, előbb a bécsi Musikverein színpadán, majd
néhány nappal később a Müpában, mindkét est karmestere Kesselyák Gergely lesz."
Rendező: Müpa
Fáy Miklós szösszenete Gardiner és a BFZ MÜPA-koncertjéről itt olvasható.
Passz. A világ nem az én ízlésem szerint halad ...
De akkor miért nem szokták játszani ezt?
Így igaz, ehhez kell (az egykori) Netrebko. De ugyanígy, a Thaishoz kellett Fleming, meg a még jó állapotban lévő Hampson is, a Wertherhez pedig az ifjú Kaufmann és Koch. De én mindegyik operát élveztem velük.
Ha Netrebko magaslatai nem is várhatók, azért remélem, Nadine Sierra és Matthew Polenzani is jó lesz.
Az olasz temperamentumhoz szokott operarajongónak szokatlan a franciák "kifinomult" szenvedélye, elismerem. Massenet egyik legjobb (hanem a) operája szerintem a Miasszonyunk bohóca, itt egy videó róla...
Itt van egy pici részlet a Mannonból. Persze ehhez kell Netrebko. :)
Puccini Manonja olyan, mint Wagner esetében a Rienzi. Szárnyait próbálgató zseni. Massenet esetében pedig maradok a szerzővel kapcsolatos előítéletem mellett.
Sajnálom, nem fogott meg. Pedig egyszer még az Operában is meghallgattam/~néztem. Semmilyen nyomot sem hagyott bennem. A covid-hisztéria alatt megnéztem a Met Thais-közvetítését. A Meditáció dallamára mondom azt, hogy a vak tyúk is talál szemet. Ha nem tévedek, ötször emelkedik ki a megannyi lapos közhely szürke masszájából.
Na, amennyire emlékszem, a Werther nekem volt dögunalom, kivéve persze az Ossian-dalt. A Manontól többet várok, azért is, mert a Puccinié nem a kedvencem.
Egyéni ízlés kérdése, azaz egyetértek, Massenet viszont számomra a dögunalom, vagy inkább a néha szemet találó vak tyúk, esetünkben gall kakas esete. :ODDD
Igen, ezek is jöhetnének. Örülnék neki. A zsidónő nagyszerű francia nagyopera, sok felvételét ismerem, élőben is volt szerencsém a dalműhöz: 2004. szeptember 2-án ott voltam a Dohány utcai zsinagógában, ahol a Zsidó Nyári Fesztivál keretében mutatták be Halevy operáját - persze jócskán "meghúzva", Tokody Ilonával a címszerepben, közreműködött a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, Pál Tamás vezényelt. A művet azt megelőzősen 1937-ben adták elő Magyarországon.
A technika legjavát, a Magyar Rádió VI-os és még inkább XXII-es stúdióját lerombolták, egy esztelen és szerencsére hamvába halni tűnő projekt (Pázmány-campus) kedvéért.
Csakhogy ezeket a darabokat esetünkben a karmester "hozza". Vagy "is-is" vagy "sem-sem".
Lalo és Delibes azért jóval ismertebb nevek, mint Silver ...(Az Ys királya nekem is tetszett.)
A felsoroltakat hirtelenjében kiegészíteném a Lakméval, La juive-val, Médeiával, a tavaly Berlinben látott Gyöngyhalászokkal és nem utolsósorban Massenet-val. Szerencsére a MET játssza a Manont, már van rá jegyem, ha nem is a Lincoln Centerbe, csak a MÜPA-Centerbe, ahogyan a Sámson és Delilára is, amit 50+ éve láttam a ragyogó Komlóssyval és egy közepes Sámsonnal.
