Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Ezt ìrtam: "...szìvesen meghallgatom ... a szimfònia előtt." Ettől függetlenül tènyleg kivàncsi vagyok Bellre, màr csak azèrt is, mert legutòbb màr Pesten volt, amikor COVID-pozitìv lett ès lemaradtam ròla. Akkor pont Kelemen Barna ugrott be helyette, aki most Currentzis-szel jàtszik majd.
Amennyit hallottam belőle ill. az előadàsbòl, gyengus Amneris volt. Emlèkeztetett egykori pesti, kissè (?) tùltolt kollèganőjère, akiből ebben a szerepben, màsban is, csak ùgy àradt ... a forrò levegő, ahogy akkoriban mondtàk. A tenor vègigüvöltötte a romàncot, a szopràn szèp hangù. Ha èn lennèk a stylist-ja, màs öltözèket javasoltam volna neki. Frizza nagy èrtèke lehet a pesti koncert- ès operaèletnek. Màr ha igènybe veszik.
Ez számomra is meglepő információ! Pedig én a Müpa Home közvetítését néztem, de a meglehetősen hosszú felvezető zene alatt még nem ültem a gép előtt. De voltam már olyan koncerten., ahol be sem mondták a szereplőváltozást, tehát a néző/hallgató csak véletlenül botlik bele az információba!
Kedves Lujza! Milyen igazad van!....Én a koncertteremben kiosztott füzetből tájékozódtam, amiben a francia szoprán neve szerepel (Clémentine Margaine) és röviden ismertetik művészi pályáját, fénykép is található róla; csodálkoztam is, hogy a fellépett művésznő mennyire nem hasonlít a füzetben közzétett fotón látható személyre (gondoltam: a smink, a frizura teszi...). Közlésed nyomán most már értem, hogy szereplőváltozás történt. Nem emlékszem rá, hogy az operakoncert előtt a hangosbeszélőn tájékoztattak volna bennünket a változásról. Most rákerestem az interneten erre a brazil születésű szopránra (Victoria Pitts) és valóban, a fotója "ráillik": ő énekelte Amnerist az Aidában.
Én ugyan már nem tudom követni a hangverseny összeállításokat, de az viszont biztos, hogy Bell igazi celeb! (De azért vettem jegyet rá.)
Kedves Búbánat, biztos vagy benne, hogy Clémentine Margaine volt Amneris? A Müpa Victória Pitts nevét írta ki.
Pedig külön beírtam, félreértést elkerülendő (6200): "...természetesen nem úgy, ahogyan a mai túlélő-, valóság- és egyéb show-k és képes magazinok celebjei."
Ha jól megfizetnek, mint koncertszerkesztőt (nem vagyok az), akkor igen :-) amúgy bármikor, készséggel, ha van értelme. Addig is inkább három azaz két példa saját koncertélményeimből, akit több is érdekel, keresse(n) vissza ebben a topikban, fog találni tőlem beírásokat: Mahler/1 & Bartók Concerto Mehtával és 1) Los Angelesiekkel 2) Izraeliekkel és egy frissebb pár évvel ezelőttről: Bartók Zene & Mahler/4 New Yorkiakkal és Gilberttel. De az ő 2018-as itteni koncertje is jól szerkesztett volt. Most lusta vagyok továbbiakat keresni az emlékezetemben. Currentziséhez hasonlítható szerkezetű (hgv. + szimfónia) lesz, történetesen szintén Gilberttel és az NDR-zenekarral ez a koncert pár nap múlva, naná, hogy a Mahlert várom, de Csajkovszkij szintén nem-kommersz hgv.-ét szívesen meghallgatom Bell-lel ... a szimfónia előtt.
Elgépeltem, Beethoven/9-re gondoltam. Emlékszem, mekkora különbség volt a Karajan-féle Beethoven-szimfóniák és a ritka zeneakadémiai/ Erkel színházbeli közvetítések fényképezése között. Ma is előttem van, ahogy a kamera "átnéz" a nagybőgők húrjai és a hangszerek teste között.
Szép Aida-koncert után vagyok. A címszerepet éneklő olasz Roberta Montegna igazán értékes hanganyag, neki volt talán a legnagyobb sikere. Amnerisként a francia Clémentine Margaine kifejező mezzoszopránja a szünet utáni jeleneteiben mintha kissé "elfogyott" volna és szólamánál intonációs problémák is jelentkeztek. A koreai Alfred Kim mint Radames, biztos pontja volt az előadásnak, hozta a tőle elvárható tisztes színvonalat. Erőssége volt a produkciónak Alexandru Agache (Amonasro), Kovács István (Király) és Palerdi András (főpap).
Valóban, most hogy mondod, Beethovent vezényelhetett...
Azzal az erővel lemezt is vezényelhetett volna... Akkor sem kell ránézni a lemezjátszóra
Karajan ezt a legékesebben a Beethoven/)-ben művelte. Áhítatosan lehunyt szemmel vezényelte az első 3 tételt, aztán a 4.-ikre kinyílt a szeme. A közönség meg nézett, mint az a bizonyos Rozália a kinematográfban.
Esetleg megadnál egy nem kommersz hangversenyműsort?
Annyiban igazat adok neked, hogy a felsoroltak nagy csinnadrattát csaptak-csapnak részben maguktól, részben az ügynökeik révén. Haitink, Böhm, Maris Janssons nem sorolhatók ebbe a kategóriába, Thielemann határeset. Sajnos az ostoba tv-műsorok és popfekália-rendezvények igazság szerint wc-pucolásra/kukaürítésre/alantas mezőgazdasági munkákra alkalmas "celebjeiről" mindenkinek ez a kategória ugrik be magas művészi teljesítmény nyújtó előadókról IS.
(Én gimnazista korom óta Mahler rajongója vagyok, bár Brucknert jobban szeretem nála.) Currentzis CD-i közül megvan a Mahler/, ill. Csajkovszkij/ 6, valamint a Figaro LAKODALMA. Utóbbiba bele lehet ugyan kötni, amiért mandolint illeszt hozzá a zenekarhoz, Currentzis viszont azzal érvel, hogy ez a korabeli előadások tartozéka volt, és le sem jegyezték a szólamát. Kíváncsi vagyok, hány embert emelt át a karmester a MusicaAeternából az Utopiába, még ha orosz állampolgárságuk meg is nehezíti nekik a belépést egyes jóemberkedő Ukrajnával állítólag szolidarizáló országokba. (Hát még Csajkovszkij műsorra tűzése micsoda botrány!)
Thanks!
Emlékszem, kisgyermekkoromban néztem a TV-ben, még nem színesben, Karajan valamelyik koncertfelvételét, behunyt szemmel vezényelt, átszellemülten. Számomra akkor úgy tűnt, mint aki közben alszik, vagy világtalan; akkor még azt hittem és kérdezgettem is a szüleimet, hogyan tud vakon dirigálni a bácsi?...
Én hajlamos vagyok elfogadni Edmond Dantes érveit! A celeb önreklám, általában a "viselkedés" nem feltétlen függ össze a minőséggel. Én legelőször Karajannal példálóznék. Ő valamikor réges régen ki is fejtette, hogy a televízió a "frau Müllerinek" műfaja, tehát neki úgy kell csukott szemmel pozőrködnie, ahogy a karmestert a frau Müllerinek elképzelik...
Ezt a kommentet nagyon bebuktad, hogy pestiesen fogalmazzak. Ideje visszavonulni :), vagy átgondolni a rád zúdult össztüzet.
Mivel esélyem sincs, hogy valótlan csúsztatásodat helyesbítsd, helyetted majd helyesbítek én: nem "a Brahms és Csajkovszkij művet minősítettem kommersznek", hanem a műsort. Lehet, hogy neked a kettő egy és ugyanaz, nekem meg nem ugyanaz és valamelyest talán értek az ilyesmihez. Pont.
Currentzis celeb, ahogyan celeb volt-van Stokowski, Karajan, Bernstein, Dudamel, Farinelli (!), Malibran (!), Caruso, Saljapin, Callas, Netrebko, Kaufmann és még sokan mások (hangszeres művészek között is akadtak, pl. Liszt Ferenc!), nem okvetlenül egyforma művészi minőségben és természetesen nem úgy, ahogyan a mai túlélő-, valóság- és egyéb show-k és képes magazinok celebjei. Nem szeretnék belebonyolódni etimológia elemzés(ek)be. Aki nem érti, mitől celeb akár egy nagy művész is -vagy mitől nem az-, az úgysem fogja érteni.
Nekem is óriási meglepetés és reveláció volt az a 2018-as Müpa koncert, talán a legnagyobb élményem a Müpában. Mahler nekem addig nem sokat jelentett, Currentzis tanítgatott Mahlerre. Ettől kezdve vadászok Currentzis felvételekre, és itt, veletek is megosztottam néhányat, pl. Purcell Indián királynőjét, vagy Weinberg Utazóját. (Jövő héten is egy Currentzis felvételt teszek majd közzé itt a fórumon). Egyik fórumtársunk Currentzist celebnek, a Brahms és Csajkovszkij művet pedig kommersznek minősítette. Hát, ha van füle, akkor majd meghallhatja, hogy a "haknin" ez a celeb milyen, eddig sosem hallott magasságait és mélységeit mutatja meg ezeknek a "kommersz" műveknek.
Olvasd el tisztességesen, amit írtam.
Én meg Currentzisre nem mentem :(
Currentzis nem celeb. A 2018-as évad "csodabérlete" - ja nem tévedek, a Zenekari páholy - 4 estjén ő volt a sötét ló/nyeretlen kétéves. Én szerencsémre utánanéztem, mert az általam felállított Bernstein-szabály újabb esetének tartottam, ráadásul nem akartam elkövetni azt az 1984-es hibámat, amikor nem mentem el a Moszkvai Virtuózok, ha jól emlékszem, Szpivakov vezette koncertjére, amelyen egy bizonyos J. Kiszin volt a szólista. Óriási Mahler-élmény volt, bár az első részben a 2 szólistánál jobbat is el tudtam volna képzelni. Aztán a 4. szimfónia fináléjára jött az Antillák ébenfa istennője, Jeanine De Bique. :O)))
Currentzist mint excentrikus punkot bálványozzák a klasszikus zenei világban, "Messiás és rebellis", aki fűzős csizmában, szűk farmerben és pólóban jelenik meg. Amiatt címkézik excentrikusnak, mert elhagyva a karmesteri dobogót, a zenekart "bentről" vezényelte. Mindazonáltal 2022-től fogva megváltozott, fekete öltönyben, fehér kézelős ingben, elegáns cipőben és rendes frizurával jelent meg.
Naná, hogy érteni véled, sőt: érted. Már MÁO/65248-ban is szerényen megírtad, hogy te "mindent értesz". Hízelgő :-)
Akkor lenne "savanyú a szőlő", ha nem jutnék/mennék el a koncertre, csak leszólnám. A magyar nyelvben ez a mondás tudtommal ezt jelenti vagy tévednék? :-) Egyébként le sem szólom, csak véleményt nyilvánítok. Tilos?
"Currentzis has been idolized as an eccentric, a punk, "Messiah and rebel" in the classic music world, appearing in lace-up boots, skinny jeans and T-shirt. He has been labeled eccentric as he conducted from within the orchestra leaving his pedestal. As of 2022, he has changed however, aappeared in black suit with white cuff shirt, elegant evening shoes and neat haircut." (wikipedia)
Ha Currentzisből csak ennyit látsz, és hallasz meg, akkor nagyon sajnállak, és érteni vélem, az öszes többi bejegyzésedet.
Már most savanyú a szőlő? Amikor még meg sem kóstoltad?
Én is elmegyek a szuperceleb megasztár koncertjére, bár programja jóindulattal is kommersznek nevezhető. Ráadásul ezzel az eggyel haknizzák végig a novemberi turné illusztris helyszíneit. Currentzis napjaink Dudamelje vagy régebbi példával élve, Stokowskija, aki(k)nél az excentrikus viselkedés és/vagy öltözködés, külső megjelenés és más, nem-zenei megnyilvánulások is fontosak az imázs- és karrierépítés szempontjából. Jellemző a magyar közönség tájékozatlanságára, hogy (egyelőre?) szakajtónyi jegy vásárolható minden árkategóriában, noha a műsor az átlagnéző számára vonzó és más zenei celebek koncertjeire tódulnak a nézők. Nem ismerik.
Csak felsőfokú jelzőket használhatok a MÜPA -Staatskapelle Weimar vasárnap esti Liszt-hangversenyéről!
Óriási volt az érdeklődés, a Bartók Béla Nemzeti
Hangversenyterem földszintje és az első két emelete zsúfolásig
megtelt...kíváncsiságunk elsősorban nem az est első
részében elhangzott és ismert, nagyszabású, csodálatos
szépségű - bár előadói apparátusa okán ritkán játszott -
Dante-szimfóniára, hanem Liszt Ferenc csaknem elfeledett de 170 év után végre
előbányászott, felnőttkorában komponált operájára – Sardanapalo
-, annak is a megmaradt töredékére (csak az elkészült I.
felvonásra) fókuszált, ami most koncertszerű változatban
jutott el hozzánk és szólalt meg magyarországi bemutatóként!
Elöljáróban: csak áradozni tudok a Staatskapelle
Weimar zenekarának minőségéről, a hangszercsoportok szólamaiban is
igen „összecsiszolt” hangzásról, az egyénileg is jól hallhatóan képzett
muzsikusok tüneményes játékáról, és karizmatikus kisugárzású vezető
karmestere - Kirill Karabits - kiváló dirigensi
tevékenységének a hatalmas előadói apparátusra (ide értve a Nemzeti
Énekkar Női Karát is), valamint ránk, a közönségre tett szuggesztív
hatásáról.
Már a műsor első számaként
felcsendült egy kuriózum-darab, Lisztnek a több változatban is
megkomponált Weismars Volkslied (Weimari népdal) alkotása; az
1853-ban a weimari hercegség számára írt Hódolati induló később nemzeti
himnusszá vált részletével most a nagy szimfonikus zenekarra hangszerelt pompás
verziója által ismerkedhettünk meg.
Az előadott Dante-szimfóniáról itt csak annyit jegyzek meg, hogy a hatalmas mű (A pokol; A purgatórium, Magnificat) harmadik részében felhangzó gyönyörű szoprán és alt kartételeket előadó Női Kar két szólama a hangversenyterem második emeletén két oldalt, a zenekar felett foglalt helyett, így a kórus belépései jól követni tudták a karmester amúgy pontos beintéseit. Élmény volt hallani a monstre szimfóniát – benne az áhítatos Magnificat tételelt, amelyben a két hatalmas előadó-együttes összecsiszolt „összhangzata” zengett és spirituális kicsengésével teljesen magával ragadtatta a publikumot.
És most következzék beszámolóm arról a zenei csodáról,
ami mágnesként odavonzott minket a Müpába, hogy részesei lehettünk egy
felfedezésszámba ment Liszt-alkotás magyarországi bemutatójának; úgyis ha a
komponista már érettkorban keletkezett operájának csak az elkészült első
felvonás mint töredék megismerésére adhatott lehetőséget a letisztázott
partitúra – ez a zseniális ének-zenei szövet teljesen lenyűgözött!
A Sardanapalo című opera keletkezéséről és a darab cselekményéről
muszáj részletesebben szólnom. Byron Sardanapalus című drámáját 1834-ben mutatták be
Londonban. Az asszír királyról mesél, akiből hiányzik az erkölcs, a katonai
ambíció, a házassági hűség és az uralkodás általános
tulajdonságai. Hiányzik továbbá miniszterei, tisztjei és bírósága
támogatása, és nem tudja kivégezni vagy bebörtönözni azokat, akikről kiderült,
hogy összeesküdtek ellene, annak ellenére, hogy sógora, Salamenes, valamint
szeretője, a görög rabszolga lány, Mirra felszólította. Ez további
lázadásokat szít, és végül a katonai vereség és az Eufrátesz áradása okozta
természeti katasztrófa együttesen vezet a király bukásához: a folyam elönti a várost, a felkelők
lerombolják a vár fő védőfalát, a vereség pedig elkerülhetetlen; a király
elküldi családját, és elrendeli, hogy elevenen égessék el szeretőjével, illatok
és fűszerek közepette egy nagy pokolban. Sardanapalus és Mirrha együtt
máglyán végzik életüket. Liszt a maga részéről azt mondta egy
barátjának, hogy a tervezett opera fináléja az egész
közönséget felgyújtja!
Liszt 1845-ben kezdett hozzá egy olasz opera
megírásába, a már említett Lord Byron tragédiája, a Sardanapalus története
keltette fel érdeklődését. Az elkészült librettó az ókori Asszíria királyának,
a békeszerető uralkodónak a történetét meséli el, akit a lázadók legyőznek és
meggyilkolnak. Liszt operája Sardanapalo király és kedvenc ágyasa, Mirra
szerelmére fókuszál, aki sikertelenül próbálja rávenni a királyt a háborúra;
érzelmileg nővére ágyasai támogatják, a király iránti szeretet, a hitéhez
való megtérés, a honfitársai sorsa iránti önutálat, és az asszírok általi
meghódításuk témájában szinte rokon Verdi Aidájával, és akár drámai
előfutáraként is tekinthetnénk a Sardanapalóra, ha elkészült volna a teljes
opera. Liszt nehézségei a librettó megszerzésében azt
eredményezték, hogy a komponálás csak 1850 áprilisában kezdődött. Az I.
felvonás összes zenéjét befejezte egy 111 oldalas, kommentárokkal ellátott
zongora-ének partitúrában. A meg nem nevezett librettista olasz költő lehetett,
a zenetudósok azt feltételezik, hogy Liszt nem volt megelégedve a II. és a III.
felvonás szövegével. Ami egy vázlatfüzetben fennmaradt, kritikailag
rekonstruálták és lefordították. A címe olasz nevet használja, így ez az első
kiadás címe is. Három szólószerep és egy ágyaskórus szerepel. A
kéziratot korábban töredékesnek és részben olvashatatlannak tartották, de végül
2017 márciusában nemzetközi elismerésre sikerült megfejteni. A
Cambridge-i Egyetem oktatója, David Trippett zenetörténész találta meg és hangszerelte
az elveszettnek hitt különleges, befejezetlen darabot; a kéziraton Liszt saját
instrukciói alapján dolgozott és készítette elő az előadási változatot, amelyet
a weimari ősbemutatón ismert meg a nemzetközi közönség.
Azt gondolom, frenetikus hatása volt
ennek a csonkán is nagyszabású első felvonásnak, amely közel 60 percnyi lírai
és drámai ének-zene számokból áll, ami grandiózus zenekari, szinte meyerbeeri
vagy wagneri mintájú operafináléba torkoll. Érzésem szerint is, Liszt elképzelt
nagy romantikus operájának partitúrája gazdagon dallamos stílusú, megtalálhatók
benne Bellinitől Verdin át Wagnerig valami egyedülálló, az olaszos
melódiavilág, harmónia és a német zenedráma jövőbe mutató elegye, de mégis
alapvetően liszti zene marad. A Sardanapaloban Liszt remekül ötvözi
a kitalált dallamokat szimfonikus költeményeinek úttörő zenekari színeivel.
A kísérőfüzet szerint ez a partitúra,
noha teljes és lejegyzett éneksorokkal rendelkezik, csak korlátozott,
rövidített vagy kódolt információt ad a hangszerelésről, a dinamikáról, a
tempókról és az ellenpontozásról. Trippett változatában Wagner Tannhäuserének
(1845) és Lohengrinjének (1850) visszhangja van, de a lírai zene a korszakbeli
operákéira emlékeztet.
Tekintettel arra, hogy csak az Első felvonás látott
napvilágot, a drámának nincs katartikus lezárása, így az embernek kínzó érzése
támad, mi következhetett volna.
Nagyon szép hatásos részletek váltják egymást az
operatöredékben: a dalmű kezdetén Sardanapolo ágyasainak kara énekel. Liszt irizáló
női kórussal nyitja meg jelenetet: ; az asszír királyi udvar ágyasai a
békeszerető király gazdagságát és fényűzőségét ecsetelik, majd Mirra, az ión rabszolgalány (Joyce
El-Khoury) jelentős áriájában az elrabolt volta felett kesereg, a
múlt, a szülőhaza iránti érzések, a mostani rabsága feletti bánat és a király
iránti sóvárgó vágyakozás együttesen kavarognak benne. Belép a király (Airam
Hernández), és egy szenvedélyes duettben igyekszik megnyugtatni Mirrát
szerelméről és védelméről. Ekkor megjelenik a jós pap, Beleso (Oleksandr
Pushniak), aki Sardanapolot az apátiája miatt vádolja, és
figyelmezteti a felkelésre. Sardanapolo végül összehívja támogatóit a
harcra.
Joyce
El-Khoury egy vonzóan olasz hangú és magával ragadó Mirra, és megvan benne a
szükséges virtuozitás és erő. Amikor El-Khoury illanó szopránja
vadul drámaian lövell az ég felé, azon tűnődhetünk, milyen magaslatok
maradtak meg a meg nem írt partitúrában? Mirra és Sardanapalo olaszszerű
ariozókon és szenvedélyes recitativokon keresztül jut el a lényeghez, amikor a
lány szerelmét is megvallja, és egy eksztatikus duettben egyesülnek. Airam Hernández a kettősben
deklamáló erőt kelt és bőkezűen nyájas, kitartóan ostromolja a lányt és hevesen
tesz tanúságot Mirra iránti szerelméről. Oleksandr Pushniak zengő hangon
deklamál, impozáns megjelenést kölcsönöz karakterének, aki tüzes Belesót
énekel, miközben az egész drámai jelenet felforrósodik a támogatói női kórus
énekének bekapcsolódásával. A frenetikus első finálé diadalmas tercett-tel és
kóruskíséretes együttessel, induló-zenére csatába induló menettel zárul,
fantasztikus nagyoperai zengő-zúgó-sistergő zenekari hangzatokkal zárul.
Lenyűgöző hatás! Az utolsó taktusok után elemi erővel csattant fel a
taps, ment át ovációba, bravózásba, és a teljes zenekar, kórus szólisták és a
karmester boldogan, meghatva fogadták produkciójuk ünneplését.
Tényleg,
zseniális teljesítmény, amit ezen a Liszt bemutató-koncertesten fellépett
weimari együttestől és művészeiktől kaptunk. Rendkívül színes
és dallamos, eredeti zene vonzó lírai pillanatokkal, de erőteljes és hatásos
drámai részekkel is. Liszt zseniálisan kidolgozott dallamokat ötvözi
szimfonikus költeményeit prognosztizáló zenekari színekkel. Tehát amit
hallottunk az hatvan perc kvázi eksztázis, amely bel canto
élvezetekre emelkedik Sardanapalo egy rendkívül érdekes
felfedezés. Teljesen meggyőző dráma, tele eseményekkel, és tele izgalmas
énekhanggal és zenekari színekkel, hatalmas érzelmi hullámokkal. Az
operatöredék alakításait és érzelmi erejét hallva kérdések
merülhetnek fel, milyen hatása lett volna a teljes műnek, ha Liszt
befejezte volna.
Művészetek Palotája, 2023. október
23.
Currentzis szavaival ez egy szuper-zenekar, amelyben 30 különböző nemzet zenészeinek legjobbjai játszanak. Októberben már van egy európai körútjuk, a november-decemberi részletes programjuk pedig itt tekinthető meg. Borítékolhatni lehet, hogy a november 17-i koncert a Müpában nagyszerű lesz.
Igen, van még olcsó is, drága is, szabad a vásár mindenkinek.
Remélem, kaptál még jegyet! Ránéztem a jegytérképre, bőven van.
Húha! Ez a Mupa előadás teljesen elkerülte a figyelmemet. Nem tudom, hogy mikor tehették ki. Rohanok jegyet venni, köszönöm az infót!
Kapunk tőlük is Csajkovszkij Ötödiket..
