Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Mit tervez ősztől Vashegyi - valami ismeretlent megint? Nem olvastam erről.
Nem írta, hogy remekmű. Mint operaritkaság újrafelfedezését méltatta. Én is szeretek rácsodálkozni francia, olasz, német mára elfeledett szerzők és operák zenéire, azok miben és miért milyen jók - ha színpadra dramaturgiai és más okok miatt ma már mégsem valók. Megismerni azért érdemesek, előbányászni mint különlegességet és koncertszerű formában előadni. Nem kell rajongani, kedvelni lehet igen, felismerni bizonyos értékeit. Utólag pedig lemezformátumban is hozzáférni - akinek kedvére volt a hallott zene és a szép énekszámok. Nyilván egyikünk sem méri Aida, Don Carlos, Carmen vagy más kiváló művekhez, más a mérce, sőt, a pár évvel későbbi Lakméra is Delibes előző operájának tükrében csodálkozhatunk rá: a Jean de Nivelle-t némiképp megismerve, meglévő értékeit nem lebecsülve.
Ha a hölgynek EZ remekmű, akkor micsoda az Aida/Don Carlos, netán a Carmen, hogy nagyjából a Nivelle-i Jancsival egy időben született operáknál maradjunk???
Ma 135 éve született Léo Delibes
Érdemesnek tartom a tegnap
megjelent operakritikát is ide betenni:
/Fidelio.hu - 2026.01.15. 16:05 – Kondor Kata/
„Modern hős történelmi környezetben”
Az elmúlt évek legjobb
francia operaritkaságát láthattuk – állapítottuk meg többen, mikor véget ért a Nemzeti Filharmonikusok és Vashegyi
György főzeneigazgató szokásos éves koncertje január 14-én
a Müpában. Ezúttal az inkább balettjairól ismert 19. századi zeneszerző, Léo Delibes történelmi tárgyú operája,
a Jean de Nivelle került
színre. Pompázatos, színes muzsika, nagyszabású kórustablókkal, virtuóz
áriákkal, izgalmas zenekari színezettel, néha úgy érezhettük, a komponista
zenei fantáziája túlnövi a cselekmény kereteit.
Maga
a történet ugyanis kevésbé jó, a szereplők kissé következetlenül viselkednek
(legjobb példa a nemeskisasszony Diane, aki a főszereplőnőnek először
pártfogója, majd szerelmi riválisa, majd mégsem, aztán mégis).
Izgalmas ugyanakkor a
címszereplő figurája, az 1880-ban írott opera mintha a 20. század
talajvesztett, széteső hőseit előlegezné meg.
Jean de Nivelle már nem a
romantika kiábrándult figuráinak utóda, nem elvesztette a hitét a nemes
eszmékben, hanem soha nem is találta meg, hiába kereste azt. A haza iránti
elkötelezettségről énekli legszebb áriáját, majd jóformán azonnal elfeledkezik
róla, és fél perc múlva már más motiváció vezeti. A mű végén úgy tűnik, végül
révbe érhet, hála a szerelemnek és a világtól való elvonulásnak, de bármilyen
szépen zengik is a szereplők és az énekkar a darab egyik legslágergyanúsabb
dallamára a mindent elsöprő érzelem dicséretét, azért nem lehetünk benne
teljesen biztosak, hogy hősünk két nap után nem fog ismét odébbállni.
A
koncerten az első perctől remekeltek az együttesek, a Nemzeti
Filharmonikus Zenekar már a csupa izgalmas zenei megoldást
felmutató nyitányban sziporkázott, amely mintha a főszereplő szeszélyes
karakterét festette volna. A Nemzeti Énekkar gyönyörű
hangon, kiegyenlítetten és átütő erővel szólalt meg, külön elismerés illeti a
szüretelő asszonyok női kórusát. Parádés volt a szereposztás is, a címszereplő
technikailag igen nehéz szólamát visszatérő vendégként Cyrille
Dubois szólaltatta meg.
Ha a magyar közönség
eddig még nem lett volna Mélissa Petit rajongója, ez most megváltozott,
az énekesnő nem csupán
virtuóz koloratúrszoprán, de gyönyörű hangon, hibátlan karakterrel szólaltat
meg bármilyen zenei anyagot, és mindezt magával ragadó kisugárzással teszi.
Remekeltek a további női szereplők: Marie-Andrée Bouchard-Lesieurt
dús hangja a romantikus boszorkányalakok ideális megformálójává tette, és
könnyedén, intelligensen énekelt a beugrás miatt két szerepet is megszólaltató Juliette
Mey. Ezúttal is lehengerlő hangot és jelenlétet mutatott Tassis
Christoyannis, és szépen szólt Jean-Philippe Mc Clish basszusa
is. A hosszú, de tartalmas este végén csak egyetlen kívánságunk maradt: minél
előbb kézbe foghassuk az operából készülő lemezt is.
OK. Egy biztos: Amit Vashegyi idén ősszel tervez előadni - általam sohasem hallott francia zeneszerző még kevésbé ismert operája - azt biztosan nem fogom meghallgatni/nézni még a közvetítés útján sem.
Visszakerestem: az Ys királya -tömörsége okán is- jobban tetszett nekem is, neked is, ld.6345-6350-6352 uitt.
Nos, ebben az esetben 120%-ban értünk egyet! (Szerintem az Ys királyának is a Jean de Nivelle mellett van a helye, de ezen ne kapjunk hajba - már ha van nekünk, hála előrehaladott életkorunknak.)
Till Géza a Lakméról: "...zsongítóan illatos, sőt olykor kissé parfümös ... az érzelmi szenvedély heve is inkább parázslik, alig izzik valódi tűzzel ... (a zene) ...szentimentalizmusa mellett kissé híg és erőtlen". (kiemelés tőlem - ED) Írja ezt a szerencsére legalább rövidebb és parádés szerepoperáról. A Jean de Nivelle-t a MÜPA saját csatornáján hallgattam ... ameddig bírtam, addig is néhány énekes kedvéért. (A Lalo-operát magam is a helyszínen láttam a szép és behízelgő hangú Dubois-val.) Ennek a Delibes-opusznak vélhetően és visszavonhatatlanul a (zene)történelem süllyesztőjében van a helye és ott is van már jó ideje. Nem tudom értékelni a különben jól teljesítő kórus és zenekar eme erőltetett vállal(koz)ását, mert a produkció kitűzésének nem látom egyéb értelmét, mint hogy a régizenés komfortzónájából olykor kilépni akaró vagy kénytelen Vashegyi György nem csekély, vagy inkább bármi áron -és nem először!- olyan darabot szándékozott a közönség elé tárni, amiben a teljesítménye, tágabb horizonton a karmesteri kvalitásai senki mással nem összevethető/k.
Tudom, hogy az almát nem lehet a körtével/őszibarackkal/lóbabbal összehasonlítani, ugyanakkor engedtessék meg teret adnom annak a véleményemnek, hol van ez a majdnem-operett Verditől, vagy akár a gyakorlatilag ekkor keletkezett Sába királynőjétől??? A francia mezőnyt pedig Bizet zsenije fémjelzi, a bő egy évtizeddel elhunyt Berliozról nem is szólva. Ismétlem: Nagyrabecsülésem/elismerésem az előadóknak, viszont nem lehet eltántorítani attól a véleményemtől, hogy a jelen esetben aránytalanul nagy erőt fordítottak egy olyan műre, amelynél bőven akadnak messze magasabb rendűek.
Léo
Delibes: Jean de Nivelle
Háromfelvonásos opera - koncertszerű
előadásban, francia nyelven
Művészetek Palotája - Bartók
Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2026. január 14.
Szereplők:
Jean de Nivelle – Cyrille Dubois (tenor)
Arlette – Mélissa Petit (szoprán)
Simone – Marie-Andrée Bouchard-Lesieur (mezzoszoprán)
Diane /Le Page Isolin – Juliette Mey (mezzoszoprán)
Le Comte de Charolais – Tassis Christoyannis (bariton)
Malicornet – François Rougier (tenor)
Beautreillis – Jean-Philippe McClish (basszus)
Saladin /Un Héraut/Un Vieillard – Adrien Fournaison (basszbariton)
Közreműködők:
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti
Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Vezényel:
Vashegyi György
A Magyar
Nemzeti Filharmonikusok és a Palazzetto Bru Zane koprodukciójában.
Lemezfelvétel a „Francia opera” sorozat részeként, a Bru Zane kiadásában. A
partitúrát kiadta a Heugel és átdolgozta a Palazzetto Bru Zane.
Fantasztikus teljesítmény a Nemzeti
Énekkartól és a Nemzeti Filharmonikus Zenekartól, Vashegyi György karmesterrel
az együttesek élén, hogy alig egy hónappal a Krisztus gyermekkora című
monumentális Berlioz-oratórium előadásuk után, máris egy újabb nagyszabású
francia zenemű – ezúttal egy szinte ismeretlen opera – koncertszerű
bemutatására vállalkoztak a Müpa hangversenytermében!
A korabeli pesti Nemzeti Színház az
1880-as párizsi ősbemutató után már a következő évben, 1881. decemberében Magyarországon
először és magyar nyelven, színre vitte - a beszámolók szerint hatalmas sikerrel
- Delibes operáját, sőt, maga a zeneszerző jött el Pestre, hogy operáját
betanítsa és a bemutató előadáson vezényelje. A siker ellenére a darab pár
előadás után eltűnt a repertoárból. Feltehetően a dramaturgia, a szöveg és a
széteső, bonyolult cselekmény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nemcsak nálunk,
hanem a francia és más nyelvterületeken is, az értékes zenéje ellenére, idővel
elfeledetté vált a darab; ennek
ismeretében – mintegy száznegyven évvel később igazi ritkaságként és
„kincsként” hatott számomra, gondolom, sokunk számára a hatalmas apparátussal
eredeti nyelven, koncertszerű változatban és húzások nélkül bemutatott grandiózus
opera tegnap este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Felfedezésszám -
reveláció. Így tekintek erre az egyszeri előadásra, amelyen jelen lehettem.
Mivel előzőleg semmi ismeretem nem volt erről az operáról, és érdekelt a darab keletkezéstörténete, a cselekménye, a szereplők motivációja, a korabeli fogadtatás/visszhang, a mostani előadást megelőzően a neten előbányásztam korabeli recenziókat és elolvastam azokat, hogy mégis némi felkészültséggel jöjjek el, fogadjam be és tudjam átélni legalább a zenét/éneket. A kivetített magyar szöveget Vashegyi fordításában olvashattuk.
A Fidelio internetes oldalán a NFZ főzeneigazgatójával,
Vashegyi Györggyel készült interjúból is sok érdekes adalékot kaphatunk az új
operabemutatóval kapcsolatban. Például iIdéz egy korabeli versikét: „C’est le chien de Jean de Nivelle, il s’en
va quand on l’appelle” – magyarul szó szerint: „Jean de Nivelle kutyája (de igazából inkább: az a kutya Jean de
Nivelle) mindig elmegy amikor hívják”.
A valós történelmi figura a XV. századi francia-burgund háborúban – magas
francia arisztokrata létére – a burgund herceg, Merész Károly oldalára állt,
pedig királya, XI.Lajos hívta, hogy csatlakozzon seregéhez. A Delibes-opera azt
próbálja megmagyarázni, hogy mindez miért történt: a címszereplő az első képben
már álruhás pásztorként jelenik meg, kinek eredetileg feleségül kellene vennie
egy bizonyára nem túl szép párizsi nemeskisasszonyt, ezért inkább elbujdosik
Burgundiában. Valószínűleg igen csinos férfi lehet, mert a burgundi hölgyek
(itt az operában: szőlőszüretelő lányok) is üldözik szerelmükkel, de a
biztonság kedvéért előlük is mindig elfut... Szerepelnek az operában a XV.
század további történelmi alakjai is: maga Merész Károly (azaz Charolais herceg),
„Jó” Fülöp burgund herceg fia, aki a librettó szerint ebben a háborúban
legyőzte XI.Lajost...
De most minderről kissé részletesebben.
Léo Delibes (1836-1891) balett (Sylvia,
Coppelia), opera (Lakmé) zeneszerzőjeként ismert – inkább a könnyed zeneművek
szerzője, amiket kecsességükért, szellemességükért és bájukért csodálnak. „Jean
de Nivelle” Delibes egyetlen próbálkozása Meyerbeer és Halévy grandiózus
hagyományában. A középkori környezet, a jelentős kórusszámok és az egyéniség kidomborítása
történelmi miliőben a nagy operák zenedrámai eleme, és ebben az operában is
megtalálhatók. A zeneszerző mégis a Jean de Nivelle-t egyfajta opéra
comique-ként mutatja be (a beszélt párbeszédeket később recitatívókká alakította),
melodrámával, komikus jelenetekkel, együttesekkel, kuplékkal és dallamos
zenével. Az opera műfaji ambivalenciája ellenére a „Jean de Nivelle” Delibes
egyik legsikeresebb lírai műve volt. Az opera premierjét az Opéra Comique
színpadán tartották 1880. március 8-án, majd száz egymást követő előadást
kapott Párizsban, és a következő évben folytatta sikeres menetelését
Szentpéterváron, Stockholmban, Budapesten és Bécsben. Az elért sikerei utáb
Delibes-t 1880. december 10-én kinevezték a Konzervatórium zeneszerzés
professzorává, és az intézmény égisze alatt maradt 1891 januárjában szélütés
következtében bekövetkezett haláláig.
Első pillantásra az opera cselekménye
hasonló Rossini 1818-as „La donna del
lago” („A tó asszonya”) művéhez
(amely Sir Walter Scott azonos című elbeszélésén alapul), amelyben egy
honfitársakból álló csoport nem hajlandó csatlakozni a király soraihoz, és
ezzel mindkét oldalon fegyverbe szólítást vált ki. Hasonló politikai
környezetet találunk a Jean de Nivelle-ben. Edmond Gondinet és
Philippe Gille, akik az 1883-ban
bemutatott kiváló Lakmé szövegkönyvének szerzői is, ebben a librettójukban –
nem mindig követhetően - elegyítik az eszményit (Jean, Arlette) a komikus
elemek és álruhák, egy boszorkány (Simone), a nacionalista retorika
felvonultatásával. 1465-ben Jean de Nivelle, Jean de Montmorency legfiatalabb
fia, nem hajlandó segíteni apjának XI. Lajos támogatásában a „Jó” Fülöp
burgundi herceg elleni háborúban, Jean ehelyett Burgundiába menekült, hogy
elkerülje a francia trón és apja iránti felelősséget, aki viszont kitagadottá
tette. (Innen ered a fentebb már idézett francia közmondás: „Jean de Nivelle
kutyája elmenekül, ha szólítják”. – s valóban, a szövegkönyvben ez a
„menekülős” érzelmi szál és cselekvési minta több helyen előfordul.) Helyi
parasztnak álcázva magát Jean beleszeret egy Arlette nevű árva lányba, akit
nagynénje, Simone, a plébánia „boszorkánya” gondoz. Úgy érezve, hogy szerelmét
(nem tudja: intrikák hatására: félrevezetésként, féltékenységből is eredően) a szép
ártatlan lány nem viszonozza, Jean bevonul a burgund herceg katonai
szolgálatába, hogy harcoljon a francia királyi csapatok ellen. A csatatéren
azonban Jean meglátja a francia zászlót, és egy hirtelen áhítattól és nemzete
iránti tisztelettől vezérelve elhajítja kardját, és ismét francia oldalra áll. A
korabeli sajtó ezt a jelenetet kifogásolta, a nyílt nacionalizmusa ellenére
azonban sok francia kritikust továbbra is zavarba ejtett a világos, meghatározó
műfaj hiánya és a műben található szokatlan kompozíciós stílus, nem is beszélve
a szétszórt és nem meggyőző librettóról. Összehasonlításul: Auber és Adam
stílusától távol eső Delibes kompozíciója tele van szokatlan harmóniákkal,
érdekes zenekari kísérettel, bonyolult ritmusokkal és meglepő
dallamfordulatokkal.
A Simone-nak az első felvonásban bevezetett „Mandragóra
balladája” egy ilyen énekszám, amelynek ismételt strófájához az énekkar is
bekapcsolódik. Hozzáteszem, az operának ez az egyetlen, igazán emlékezetes
„nagy dallama”, amelynek motívumai az előadás alatt még kétszer felcsendülnek
és akár slágerként megmaradhat az emlékezetünkben. Ez egy igen érdekes dal,
amellyel Simone, a falusi boszorka kifejti, hogy miként lehet a kedves szívét a
mandragorával (maszlagos nadragulya) s az ahhoz alkalmazott varázsigével megnyerni.
E ballada háromszor fordul elő, mindannyiszor különböző jelleggel.
Az első felvonás elején Jean de Nivelle,
vagyis inkább Jean de Montmorency, Bourgogne-ban,
egy erdőszélen, a távolban tűnik fel, pásztor öltözetben. Az erdőszélen szüretelő lányok
csoportosulnak, akik utána tekintenek. Jeant a szép pásztornak hívják, aki nem
igen látszik a juhokkal törődni. Elhagyta a francia udvart, mivel a király rá
akarta kényszeríteni, hogy Malicorne formátlan lányát vegye feleségül.
Malicorne személyesen el is megy őt felkeresni Bourgogne-ba, hogy a király
rendeleténél fogva létre hozza e házasságot, vagy elfogassa Jeant. Beszél
Simone asszonnyal, aki egy kicsit a boszorkánysághoz is ért, hogy segítsen neki
Montmorencyt kézre keríteni. Malicorne-nak a kezére játszik az, hogy Simone
néne a maga fiának akarja Arlette-et, a szép parasztlányt feleségül, de ő csak
Jean de Nivelle-t szereti – akiről nem tudja, hogy Simone kiderítette, ő a régóta
keresett és üldözött Jean de Montmorency. A szüretelő lányok panasszal jönnek
Charolais grófhoz, a bourgogne-i herceg fiához, hogy szolgáltasson nekik
igazságot: az általuk választott király nem akarja a méltóságát elfoglalni,
hiába hívják, szó nélkül elszalad tőlük. Ez a „király”: Jean de Nivelle. A gróf elfogatja a szüreti királyt, aki
gyanússá válik neki, mert olyan nemes magatartása van. Előkéretik Simone nénét.
Jean megretten. Ez elfogja árulni. Hanem megmenti őt Arlette. Mikor Simone
előkerül, Arlette azt súgja neki, hogy ha elárulja Jean de Nivelle-t, ő bevádolja
Simone nénét mint boszorkányt. A fenyegetés használ, Jean megmenekül.
A második
felvonás Dijonban, „Jó” Fülöp
kastélyában kezdődik. A nép nagy örömben van ott, mert Fülöp herceg
megengedte, hogy ott egy óráig szétnézhessenek, lássák annak az ünnepélynek az
előkészületeit, amelyet a királyi követnek a tiszteletére ad. Isolin vezeti az
ünnepséget. Charolais gróf Arlette-et is elvitte Dijonba, aki ott a hercegi
udvarban különösen nagy befolyással bír, mindjárt sikerül neki a herceget
fiával kibékíteni, akit már száműzött. Arlette nagy kitüntetésben részesül. Diane
de Beautreillis bemutatja Arlette-et, aki megtetszik az öreg hercegnek. Arlette
egy virágzó fabliau-t (egy csípős humorú, szatirikus dal), regét énekel. Saladin
belé szeret, csapdát állít neki, hogy elcsábítsa és lerombolja jóindulatát, úgy
akarja megnyerni, hogy arra a találkára készül menni, amelyen Arlette Jean de
Nivelle-t akarja felkeresni. Arlette el is megy a találkára, de nem találja ott
Jeant, mert ő abban a hitben, hogy őt Arlette megcsalta, nem ment el, hanem
ahelyett felkereste, párbajra hívta és megölte Saladint. Simone néne megleste a
párviadalt, elárulja, hogy Saladin gyilkosa Jean volt. Kezdetben a nép halált
kiáltana rá. Megjelenik Charolais gróf kíséretével, aki szintén azt a félelmetes
ítéletet mondja, hogy „Bárki legyen, nem védi sem rang, sem születés; ha
testvérem volna, meghal ő.” Ekkor Jean felfedi magát: „Ám legyen. Úgy vedd el éltem.
Nem gondolok vele. De meghalni szívem úgy kíván, mint nemes ember, önnevemmel:
Jean de Montmorancy herceg!” Nagy meglepetés. Malicorne kárörvendve kiált fel,
hogy a király már úgy is elítélte Montmorencyt zendülésért, mire azonban
Charolais azzal felel, hogy ő nem érez hajlamot Lajos király kedvét keresni,
megbocsát Montmorencynek, s rábízza hadait, melyekkel a francia királyt akarja
megtámadni. Sire Malicorne (komikus karakter), a király követe, akit elküldték
az udvarból, hogy megtalálja és visszahozza az eltűnt vejét. Báró Beautreillis (másik
komikus szerep), a herceg minisztere, aki a király követének jelenlétét
használja ki saját érdekeinek előmozdítására.
Az opera e felvonása nagyszabású, kóruskíséretes fináléval zárul.
A
harmadik felvonás a Monthiéry kastély vidékén folyik. Pirkadat van. Arlette a sikságon Jeant
keresi. Jean vitézül viseli magát, megmenti Charolais grófot is, aki
megsebesült a csatában, a lány tőle tudja meg: Jean volt, aki kimentette őt egy
végzetes lesből. Ekkor belép Jean sápadtan és fegyvertelenül. Franciaország
zászlaja előtt elvesztette a bátorságát. A francia zászló láttára elszomorodott;
lelkiismeret-furdalást érez, hogy hazája ellen visel harcot. Jean szerencséjére
megköttetik a béke és Charolais gróf kegyelmet eszközöl ki XI.Lajostól Jean de
Nivelle részére. Jean kezdetben arra a gondolatra jön, hogy visszamegy a
francia udvarhoz, de Charolais és Arlette itt marasztalják: Arlette odamegy
hozzá, és elmondja, hogy Simone Malicorne-nal együtt még mindig a tönkretételét
tervezi. Jean nem hallgat rá, de végül erőt vesz magán, győz a szerelem érzése,
úgy dönt, hogy ahelyett, hogy újra szembeszállna a francia erőkkel, inkább
elmegy Arlette-tel. Az opera végső jelenete sejtetni engedi, hogy Jean
feleségül veszi Arlette-et.
Delibes
zenéje hatásos. Az
érzésteljes, kifejező dallamosságot kifinomult hangszerelés támogatja. A partitúra
a bevezető előjátékkal együtt huszonöt zeneszámból áll. Egymást érik a szebbnél
szebb dallamok, szólók, duettek, kórussal kísért együttesek. A jól sikerült
komikus jelenetek ugyancsak erősítik a kedvező benyomást, még úgyis, hogy az összképet árnyalja a zenében előforduló
szenvedélyesebb, vagy éppen heroikus színezetű részek, amelyek érzésem szerint
nincsenek összhangban Delibes zenéjének karakterisztikus jellegével. A Jean de
Nivelle operában úgynevezett fülbemászó dallamokat keveset találunk. Ilyenek a
már említett bevezető Szüretelők dala meg a „Mandragora-dal”, De figyelemre érdemesek az opera más szép,
emelkedett, pátoszos vagy éppen virtuóz énekjelenetei, így Arlette és Simone
kettőse, Charolais kupléja az első felvonásból, továbbá a második felvonásból
ilyen Arlette „Molnár-dala” és az igen hatásos „harcias” finálé. A harmadik
felvonásból igen emlékezetes volt a burgundi katonák kara is.
A
szereplőkről:
Mélissa
Petit Arlette
szólamában kedvesen vagy éppen hévvel énekelt, csengő szopránját, koloritjait élmény volt hallgatni. Arlette dallamai képviselik az
ábrándos elemet, amellett, hogy a koloratúrának is ezekben van a legtágabb
terük, aminek bizonyításául a második felvonás fabliau-ját említem, amely a
koloratúra tekintetében félreismerhetetlen Rossiniádákban bővelkedik. Zengett az ováció utána!
Marie-Andrée
Bouchard-Lesieur hatásosan
énekelt, kivált pedig a Mandragora-balladát, amelynek hullámzó dallamai belém
vésődtek. Természetesen óriási sikere volt e dal eléneklésével a mezzoszoprán
művésznőnek! Osztatlan tetszéssel fogadtuk.
Cyrille
Dubois már visszatérő
vendég nálunk: Lalo Ys királyának címszerepében is hallhattuk a „Francia opera”
sorozatban, nemrég Berlioz Krisztus gyermekora c. oratóriumának tenorszólóját
énekelte itt a Müpában. Most is igen kitett magáért: Jean de Nivelle lírikus és
hősies. kényes fekvésű magaslatait jól győzte. Megerőltető, de hálás címszerep
volt megint az övé, és bevezető áriájával egyből megcsillogtatta hangi
képességeit. A kupléiban is nagy hatást keltett a közönség körében.
Nem különben Tassis Christoyannis, aki Charolais grófnak „kölcsönözte” szép
orgánumú, nemes baritonját. Érzelmes kupléja és utolsó románca is tapsra
ragadtatott bennünket. Ő is visszatérő vendég a Müpában (fellépett Massenet
Wertherjében; Montéclair Jephtéjében is...)
A kisebb karakterszerepekben is
kitűnőségeknek tapsolhattunk:
Juliette
Mey (Diane de
Beautreillis /Le Page Isolin) nagyon szép mezzoszoprán-hang, kisebb szerep az
övé, de igen technikás feladat.
François
Rougier (Malicornet), Jean-Philippe McClish (Beautreillis), Adrien Fournaison (Saladin /Un Héraut/Un Vieillard)
elsősorban a vidámabb, komikus karakterek előadói Delibes operájában. A jókedvű
részletek közül említem itt tőlük a hallott pajkos ronde-ot, de különösen a
zseniálisan előadott tercettjük bűvölt el (Malicornet, Beautreilli, Saladin), amely a társalgási nyelv pergő
könnyedségével és pikáns ritmikájával hatott és lenyűgözött.
A Magyar Nemzeti Énekkar (karigazgató:
Som Csaba), pompásan énekelt, ezúttal is bámulatra méltó odaadással,
intenzitással működött közre ezen az operabemutatón. Ugyancsak minden dicséretet
megérdemel a Nemzeti Filharmonikus Zenekar!
Vashegyi György irányításával mindkét
együttes színvonalasan, méltó módon járult hozzá a bemutató-előadás
közönségsikeréhez, a kapott összélményhez!
Mindenképpen
figyelmet felkeltő és igen szerethető, emlékezetes operaelőadást kaptunk, amely
a színpadi látványt, rendezést nélkülözve, csak a zene, az ének nyelvén is
megállja a helyét. Talán kissé fárasztó a háromórás, húzások nélküli, szokatlan harmóniákat is magába foglaló eleddig
ismeretlen ének-zenei anyag befogadása, ám Delibes mozgalmas-terjedelmes operája
még így is megérdemli/megérdemelte ezt az „újrafelfedezést”.
A
krónikák szerint a Jean de Nivelle Nemzeti Színház-beli 1881-es magyarországi
bemutatóján az egyik első emeleti páholyban ott ült az idős Liszt Ferenc, aki az
előadás kezdetétől mindvégig szorgalmasan nézegette az opera partitúráját és
jegyzetelt. Az előadás hatására később egy parafrázist kezdett el komponálni az
opera témáiból, ám végül nem fejezte be.
Tegnap
este, az előadást követően ovációkkal és vastapssal köszöntöttük a fellépett
kitűnő nemzetközi hírű énekművészeket, és a „mieinket: énekkart és zenekart,
nem utolsósorban Vashegyi Györgyöt.
Várom
a jelzett CD-lemez elkészültét, kiadását.Több kamerát is láttam a színpadon és
a nézőtéren, talán idővel valamelyik televíziós zenei csatornára felkerülhet ez
a különleges, ritka, gyönyörű Delibes-opera is, ugyanakkor jó lenne végre színpadon
látni a zeneszerző három évvel később alkotott, már igazi remekművét, a Lakmét!
DNI főszerk. úr találó meghatározásával vannak méltán elfeledett zeneművek. Az ízlés változásával, a repertoár agyonjátszottsága és a kortárs zene gyakran nem vonzó hangzása miatt ugyanakkor régóta elő nem adott darabokat vehetnek elő vállalkozó szellemű előadók átvitt értelemben a molyzsákból. Bevallom, eleve fenntartásokkal fogadtam, hogy az NFZ rettenthetetlen zeneigazgatója egy olyan operát, Delibes Jean de Nivelle c. dalművét készül megszólaltatni ebben az évben, amelyről a büdös életben nem hallottam, és amely a bemutatójuk idején népszerű társaival ellentétben még annyira sem maradt fenn a zeneileg tájékozott közönség lexikális emlékezetében, mint mondjuk az Ördög Róbert. Csakis egy régi barátom kérésére vettem igénybe a zenekar "Vattaember kerestetik" szolgáltatását, hogy aztán én végül is eljussak a koncertszerű előadásra, ő pedig testi épségének védelme érdekében nem, ui. egy rendkívül meredek utcában lakik, ahol a jeges járdán/úttesten haladás minimum a csonttörés rémével fenyeget. Végül is tanulságos este volt, noha a darabot majdnem végig hallva nem következett be a "Vigyék innen, mert még megtetszik!" jelensége. (Az 1. felvonás vége felé, amikor vagy 4-5 szereplő lépett színre, bizony elaludtam, hiába ittam meg 2 csészike ristrettót indulás előtt.) A bugyuta cselekményű Jean de Nivelle-nek felvonásonként egy szép száma van, a többi felejthető. Mindezt egytől-egyig kiváló művészek adták elő, a 8 szólista közül a decemberben a Krisztus gyermekkorában remeklő Cyrille Dubois-val kell kezdenem, hozzá járult a bájos Mélissa Petit, a más szólistákhoz hasonlóan zsebkendőnyi területen remek színészi alakítást IS nyújtó Marie-Andrée Bouchard-Lesieur és az ennél nagyságrendekkel jobb operákban gyönyörűen éneklő Tassis Christoyannis. Nem sorolom fel a többi szólistát, megdicsérem a Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Énekkart. Vashegyi György zeneigazgató urat karácsony előtt megdicsértem, most értetlenkedésemnek adok hangot: Nincs ennél különb opera a 19. századi termésből, Delibes-nél ihletettebb szerző(k) tollából? Megérte Nivelle-i János a beléje fektetett energiát?
Tavaly a 20 éves programon nyílt meg a Zeneszoba, amit akkor ki is próbáltam. 8-10 oldalnyi A4-es lap tartalmából lehetett választani, mindegyik korábban felvett előadás volt. Sőt, én egy cimbalom előadást választottam ki, ott a videón látható volt, hogy nincs közönség, tehát valószínűleg valamikor a covid lezárás idején készült a felvétel (az is lehet, hogy akkor közvetítették, ezt nem tudom).
BFZ koncerten kamerát nem fogsz látni. A sok kamera akkor látható, ha helyszíni közvetítés is van. Ettől függetlenül készülnek felvételek láthatatlanul. Kétoldalt a pódium mellett van két hatalmas ablak, és középen az első emeleten hátul szintén egy ablakos stúdió, a házi felvételek ezeken keresztül készülhetnek, mikrofon pedig bőven van a pódium fölött. Nyilván ezek csak a fellépők tudtával és beleegyezésével készülhetnek, és ha netán később adásba kerülnének, akkor nyilván jogdíjat fizet a Müpa utána. De gyakran láthatunk apró részleteket olyan koncertekből, melyeket nem is közvetítettek.
Amíg nem voltak kertévék, a magas kultúra a köztévékben is "normális" adásidőt kapott.
OK, a hónap közepén megyek a Doráti-bérlet következő koncertjére, amely nem a MüPa rendezvnye. Figyelek, felveszik-e a MüPa munkatársai, esetleg a BFZ a maga számára.
Sosem voltam a MÜPA alkalmazàsàban, de mègis tudni vèlem, hogy archivàlàsi cèllal mindent felvesznek. A szerződèseik vèlhetően ùgy vannak megszerkesztve, hogy alapèrtelmezett az, hogy felvehetik archivàlàsra, "dobozba", legfeljebb a velük szerződő fèl kihùzza ezt a pontot ès kezdődhet a levelezès. Mèg abban az esetben is ìgy lehet, ha nem MÜPA a produkciò gazdàja, csak terembèrleti szerződèst köt(nek velük).
Azt hiszem a magas kultùra, benne hangverseny, opera közvetìtèse màshol is a közmèdia, màshol sem a kermèdia feladata. Az màr màs kèrdès, hogy a közmèdium mikor, melyik idősàvban sugàroz ezt meg azt meg amazt.
A közszolgálati tévék évtizedek óta a késő esti/iccakai műsorsávban sugároznak BÁRMILYEN értékes zenét, így járulva hozzá átvitt értelemben szigetelőszalagként vagy a talaj vízzáró rétegeként az intézményesített néphülyítéshez, nehogy az esetleg oda kattintó prolit BÁRMI is megfogja netán a halott fehér férfiak írta porlepte darabok nyekergéséből/cincogásából. A TV2 hőskorában, még Pintér Dezső idejében volt EGYETLEN EGY közvetítés a Zeneakadémiáról, már nem emlékszem, mi volt az. Mivel nyilvánvalóan a szappanoperák és a BB alatt maradt a nézettsége, nem kísérleteztek vele többé.
A MüPa csak azt tudja archiválni, amit a közreműködők engedélyeznek. Ebből a szempontból márc. 16-áig várhatok, amikor Trifonov+ Pappano lépnek fel a Santa Cecilia zenekarával. A MÁO megépítésekor nem számoltak a technika fejlődésével, akárcsak a nála pár évvel korábban átadott Bayreuthban. (Tudtommal anno a Telefonhírmondó közvetített előadásokat, bizonyára lebilincselően jó hangminőséggel nyújtva nemes szórakozást.) A MÁO esetében az Átlag Józsi/Maris számára méregdrága jegyekkel és a közlekedési anomáliákkal is számolni KELLene.
Az NFZ ottani koncertjeit mind közvetítik, így legközelebb a sohasem hallott Delibes operát Jean de Hogyishítták kalandjairól, vagy a drága jó Lawrence Foster által vezényelt estet, benne a Hősi élettel. A Dido és Aeneast is láthatjuk/hallhatjuk.
Vajon egyáltalán felszerelték-e felújításkor az Operaházat azzal az infrastruktúrával, ami lehetővé teszi-tenné a MÜPA-éhoz hasonló élő/netes operaközvetítéseket? Egy élő adásban sugárzott koncertnek vagy operának (MET!!) különleges varázsa van. Arról nem szólva, hogy a TV-ben itt újra meg újra leadott operák rendre a késő esti műsorsávban vannak. MÜPA tudtommal a világon mindent felvesz archíválás céljából, amit ott játszanak. A nyilvános sugárzáshoz természetesen az előadói jogokat és esetleges "árukat" is tisztázni kell.
De ha mondjuk már az előző nap értesítene róla, akkor lenne idő készülni rá, saját programot módosítani stb. És aki csak este szokta megnézni a postáját, az jól pofára (bocs!) esik. Én már többször jártam így. :(( Tudom, jegyet kell venni mindenre.
A MüPa tegnap 4 és fél órával a kezdés előtt értesített e-mailben, korábban volt már jóval szűkebb intervallum is. Így itt és most megdicsérem a jeles intézményt.
Ma este is lesz élő közvetítés.
Kis adalék a Berlioz-oratóriumhoz:
michael giacchino: music from the incredibles
c-moll csárdás
rohan hardiman: lord of the dance
justin wurwitz: la la land
billie joe armstrong: holiday
stefan schwalgin: frank sinatra classics
masato myokoin: latin pop special
joey tempest: the final countdown
paul murtha: party dance mix
fascinating drums
holnap óévbúcsúztató hangverseny Tiszafüreden 18 órától a városi sportcsarnokban. már legalább kétszer voltam, mindig jó volt.
Azért érdekelt volna, hogy a gyakorlatilag telt házas teremben hányan hallották már felvételről, netán vidéken/külföldön ezt a nagyszerű darabot. Arra is kíváncsi vagyok, a jelenlévők hány százaléka ment el puszta sznobizmusból a koncertre, elvégre karácsonyi esemény volt. Talán olyan hatásúnak bizonyul, mint a 2007-es Az Éden és a péri, amely 35 évig nem hangzott el Bp.-en, majd több zenekar és kórus is műsorra tűzte a Berlioz-művel gyakorlatilag egyidős oratóriumot. Míg Vashegyi műsorválasztását telitalálatnak tekintem, a január 14-ikei Jean de Nivelles sötét ló. Talán optimizmusra ad okot, hogy a Krisztus gyermekkora narrátora, Cyril Dubois ekkor is fellép. (Hacsak az influenza közbe nem szól.)
A tegnap esti Berlioz-oratorikus-koncert után – amely mondanom sem kell, hatalmas élményt jelentett számomra – először hallgathattam meg élőben, itt a Müpában a „Krisztus gyermekkorá”-t, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy legalább utólag, bővebb ismereteket szerezzek erről a remekműről, amit világszerte nagy ritkán adnak elő, ezért utána kerestem ennek az alkotásnak a keletkezéséről és magáról a darabról infókat.
Az időzítésem eljutni erre a hangversenyre, azért is megindított, mert előtte három nappal még Párizsban voltam, és eljutottam a Montmartre temetőjébe („Cimetière de Montmartre”) Berlioz sírjához!...
Az extravagáns romantikus imádott gúnyolódni azokon a kritikusokon, akik nem volt elég képzettek és fogékonyak az új műalkotások megítéléséhez.
Krisztus gyermekkora egy háromrészes oratórium (triptichon), amely bibliai szövegeken alapul. Hector Berlioz először
a mű központi részét, a Menekülés Egyiptomba címűt komponálta, amelyet eredetileg különálló darabként képzeltek el. Az eredetileg orgonára andantinoként szánt műből egy négyszólamú kórusmű lett, amely többek között a Pásztorok búcsúja a
Szent Családtól című művet is tartalmazta, amelyet állítása szerint egy bizonyos Pierre Ducré, a „17. századi párizsi Sainte-Chapelle zenemestere” szerzett. Gratuláltak neki a régészeti felfedezésért, mielőtt beismerte volna, hogy ő maga a zeneszerző. Ezután a Saisba érkezéssel fejezte be a művet, mielőtt hozzáadta volna az első részt, a Heródes álmát. Berlioz oratóriuma általánosságban véve nagyon sikeres volt, a kritikusok dicsérték bensőségesebb és kevésbé „gigantikus” jellegét; 16 epizód, amelyek előadása körülbelül másfél órát vesz igénybe (szünetekkel együtt), és csökkentett hangszereléssel (más vallásos művekhez, például a Te Deumhoz képest).
A forradalmi stílusú zeneszerző, Hector Berlioz (1803-1869) rengeteg kritikát kapott „furcsa kompozícióiért, amelyek nem álltak másból, mint zajból, rendetlenségből, beteges indulatokból…Berlioz egy zenei őrült; egyedül Párizsban, a sarlatánok fővárosában lehet elfogadott. Zenéje viszont faék egyszerűségű, leplezetlen nonszensz.”
A zeneszerző rá szeretett volna világítani a fenti sorok írójának – és a többi kritikus – inkompetenciájára, és elhatározta, hogy megtréfálja bírálóit.
Berlioz oratóriuma, a Krisztus gyermekkora a szentcsalád egyiptomi száműzetéséről szól. Eredetileg egy rövid orgonadarabnak szánta, amelyet barátjának, Joseph-Louis Duc-nek írt, de az átdolgozás után nagyobb darab lett belőle.
A művet 1850. november 12-én mutatták be Párizsban, de nem Hector Berlioz neve szerepelt szerzőként, hanem Pierre Ducré. Róla annyit tudunk, hogy a 17. században létezett volna, csakhogy kitalált személy. Berlioz még a háttérsztorit is megalkotta: Ducré a párizsi Sainte-Chapelle elfeledett, briliáns zeneszerzője volt, a templom zenemestere 1679-ben.
Berlioz azt is elárulta a sajtónak, hogy az újonnan felfedezett művet a Sainte-Chapelle restaurálása közben találták egy, a falba rejtett kottaszekrényben.
Az álnok Berlioz arra panaszkodott, hogy a művet teljesen más notációval jegyezték le, amelyet szörnyű munka volt kibogozni!
A kritikusok rajongtak az új zenedarabért, és volt, aki nem felejtette el megjegyezni, hogy „bezzeg Berlioz soha nem lenne képes ilyet komponálni”.
Krisztus gyermekkora, op. 25.
1. 1. Heródes álma 2. Menekülés Egyiptomba 3.Megérkezés Szaiszba
A Krisztus gyermekkorát a történetírás az oratóriumok között tartja számon, de számos stiláris jegye alapján szerencsésebb koncertoperaként jellemezni. Akárcsak a Faust elkárhozását, ezt a művet is a drámaiság és a filozofikus szemlélődés kettőssége jellemzi. Berlioz (1803-1869) a bibliai történet alapján maga alakította ki a mű szövegkönyvét, a Fausthoz hasonlóan a partitúrában színpadi utasításokat is lejegyzett. A darab hangsúlyosan szcenikus jellege különösen erőteljesen érvényesül az első részben. Heródes álmot lát és tanácsot kér bölcseitől: fejtsék meg álma jelentését. Az egzotikum, a baljós légkör, a fenyegetettség nyomasztó érzése különleges zenei eszközökkel rajzolódik ki. Berlioz is érezte, hogy igen erős jelenetet komponált és büszkén írta egyik levelében Liszt Ferenchez: „Az igazi trouvaille-om Heródes álma a jósokkal. Ez nagyszabású, és remélem eljut Hozzád.”A darab különleges, archaizáló zenei nyelvének megteremtéséről így számolt be Berlioz: „Megpróbálkoztam néhány új fordulattal. A skála, amelyet az egyházi énekekben valamilyen görög névvel jelölnek, igen sötét harmóniákhoz és különös zárlatokhoz vezet. Úgy tűnt nekem, hogy ezek jól illenek a szituációhoz.”
A Krisztus-oratórium megírása régóta foglalkoztatta Lisztet, annyira, hogy már 1853-ban meg akarta kérni barátját, az egyébként egyházellenes Georg Herwegh költőt a szöveg megírására. Legközelebb 1857-ben merült fel ismét az oratórium gondolata, amikor Hector Berlioz Krisztus gyermekkora című oratóriumát vezényelte. Ekkor élettársát, Carolyne von Wittgenstein hercegnét kérte meg a nyers szövegkönyv összeállítására, ami alapján a verseket Peter Cornelius zeneszerző írta volna. Ez a terv sem valósult meg. Végül 1862-ben, amikor már Rómában élt, látott hozzá régóta dédelgetett terve megvalósításához. A latin nyelvű szöveget végül a zeneszerző maga állította össze a Biblia és a katolikus liturgia szövegeiből.
Első rész: Heródes álma
1. jelenet: Narrátor: "A bölcsőben...". A mű hirtelen, nyitány vagy előjáték nélkül kezdődik, a tenor narrátor leírja a Krisztus születésekor uralkodó helyzetet.
1a. Éjszakai induló. Egymásba fonódó dallamokból álló fúga részlet, amely a Heródes király palotája előtt éjszaka járőröző római katonákat idézi fel. Polüdorosz: "Qui neuf" ("Ki jön..?") Éjszakai induló (folytatás)
2. jelenet: Heródes áriája Az oratórium egyik leghíresebb darabja, ez a hosszú ária a király belső kétségbeesését fejezi ki, akit egy visszatérő álom gyötör egy gyermekről, aki meg fogja dönteni uralmát. Heródest harsonák kísérik, ahogyan Méphisztophélèst is Faust elkárhozásában.
3. jelenet: Polüdorosz: "Uram" - Polüdorosz bejelenti a zsidó jövendőmondók érkezését.
4. jelenet: Heródes és a jövendőmondók. Heródes leírja álmát a jövendőmondóknak. A jövendőmondók kabbalisztikus felvonulásokat tesznek, majd ördögűzésbe kezdenek. Rövid, vad tánc 7/4-es ütemben. Jövendőmondók: „A hang igazat szól.” A jövendőmondók megerősítik, hogy Heródes álma igaz, és azt tanácsolják neki, hogy öljön meg minden újszülött gyermeket az országban. Heródes: „Rendben van.” Heródes egyetért, és elrendeli az ártatlanok lemészárlását.
5. jelenet: Az istálló Betlehemben. Krisztus a jászolban van, miközben Mária és József altatódalt énekelnek neki. „Ó, drága fiam!”
6. jelenet: Angyalok kórusa: „József! Mária!”Az angyalok figyelmeztetik őket, hogy meneküljenek Egyiptomba Heródes üldöztetése elől. Berlioz egy színpadon kívüli kórust (orgonakísérettel) használ egy nyitott teremben az angyalok ábrázolására, ezt az effektet eredetileg Gossec Születés (1774) című művében használták. Az utolsó ütemek alatt azt javasolja, hogy csukják be az ajtókat.
Második rész: Menekülés Egyiptomba
- Nyitány. Egy újabb fúga háromszoros ütemben.
- A pásztorok búcsúja. Híresnkórustétel, amelyet gyakran külön adnak elő.
- A Szent Család nyugalma - Kórustétel, amely Máriát, Józsefet és Jézust egy fa árnyékában ábrázolja.
Harmadik rész: Megérkezés Szaiszba
Narrátor: "Depuis trois jours" ("Három napig...") A narrátor leírja a nehéz utat Betlehemből az egyiptomi Szaiszba
1. jelenet: Szaisz városában -József és Mária menedékkérését a szaisziaknelutasítják, mert héberek. A zenei kíséret kellően gyötrelmes.
2. jelenet: Az izmaeliták házában. Végül egy izmaelita (azaz hitetlen) család apja megszánja őket, és meghívja őket a házába. A családapa: "Nagy Isten!" („Mindenható Isten!”). Az izmaelita megparancsolja családjának, hogy gondoskodjanak az utazókról. A családapa: „Fáradt arcotokra”. Megtudva, hogy József is ács, meghívja, hogy csatlakozzon hozzá munkájában. József és családja addig maradhat a házban, ameddig szükséges. A családapa: "Ezzel az estével zárjuk.": Zenét játszat, hogy megnyugtassák őket. Trió két fuvolára és egy hárfára. Egy hangszeres közjáték, egyike azon kevés kamarazenei daraboknak, amelyeket Berlioz valaha írt. A fuvolák és hárfák használatát Gounod Sapho című operája ihlette, és az ókori világ hangulatát hivatott felidézni. A családapa: „Sírsz, fiatal anya” Az izmaelita arra kéri Máriát, hogy aludjon el, és ne aggódjon tovább.
3. jelenet: Epilógus – a narrátor leírja, hogyan töltött Jézus tíz évet Egyiptomban felnőve. Narrátor és kórus: "Ó,lelkem” - "Amen" A mű ezzel a tenorra és kórusra írt derűs tétellel zárul.
Hector BERLIOZ: L’enfance du Christ (Krisztus gyermekkora),
op. 25
oratórium francia nyelven (1850-1854)
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – 2025. december 17.
Le Récitant/Le Centurion: Cyrille Dubois
La vierge Marie: Anna Dowsley
Joseph/Polydorus: Lysandre Châlon
Hérode/Le Père de famille: Thomas Dolié
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Vezényel: Vashegyi György
Csodaszép oratórium! A közreműködő énekkar, zenekar, Vashegyi György karmesterrel az élen, és a francia szólisták mind, szolgáltatták az élményt, melyet a zsúfolásig megtelt koncertterem vastapssal honorált. Külön kiemelem, ahogyan a karmester is tette az előadás végén: külön odament a zenekarban helyet foglaló három hangszeres művészhez (hárfa és két fuvola), hogy az előadott virtuóz triójukat megköszönje! A nézőtér dübörgő hangorkánját is ezzel a gesztusával kiváltva.
Köszönöm az infót, bár nem kedvenceim a barokk operák, Vashegyi újabb méltán elfeledett újbóli felfedezésre váró operettje nem hoz ugyan lázba, de kedves barátom kérését teljesítve elmegyek rá, a kiváló Lawrence Foster fellépését pedig nagyon várom, különös tekintettel a Hősi életre!
Epedve várjuk a Főszerk. Úr beszámolóját a tegnapi koncertről. :O)))
Én személyesen ott leszek, viszont hiába iratkoztam fel a MüPa hírlevelére, mindössze 3-4 órával a közvetítendő esemény előtt kapok e-mailt, ami főleg a nem NFZ-koncertek előtt bosszantó, így a legutóbbi Kopasinszkaja/Rotterdam esetében..
Youtube-ról az élő adások letöltése egyrészt nem legális, másrészt nem könnyű feladat, mivel a youtube időről-időre megváltoztatja a stream szerkezetét, így bombabiztos és időt álló megoldások nem léteznek. Általánosságban az mondható, hogy az ingyenes és nyílt forráskódú ffmpeg keretrendszer erre is lehetőséget nyújt, de ennek használata mélyebb ismeretet igényel. Így az egyszerű, de eltökélt felhasználó annyit tehet, hogy a google-on megoldást keresgél, pl. a "download youtube live stream" kulcsszavakkal, aztán ha talál egy ígéretes segédprogramot vagy plugint, akkor azzal teszteli a youtube-on mindig fellelhető live streameket (pl. csobogó patak, akvárium, stb), és ha a tesztek sikeresek, akkor megpróbálja az előadás letöltését élesben.
Nem tudjátok, hogy lehet felvenni az élő közvetítést?
Remélhetőleg élő videós közvetítés is lesz, mint az NFZ ottani estjein, legutóbb a Nabucco előadásáról. NB: NEM az irigység beszél belőlem, mert ott leszünk, én viszont kb. 27 év után végre élőben hallhatom a Krisztus gyermekkorát. (Lemezen 2 felvétele is megvan, tegnap hallgattam meg Dutoit Montrealban készült gyönyörű felvételét.
A Bartók Rádió szerda este élőben sugározza a Müpából Berlioz csodálatos oratóriumát: Krisztus gyermekkora
Lelkemet simogatta Francesca Aspromonte dícsérete. Évekkel ezelőtt kis vidéki színházunkban (Teatro Grande, Brescia, bár szerintem már minden fórumtárs kívülről fújja) ragyogott ki egy Rinaldo előadói közül. Azóta igyekszem elcsípni bármit is énekeljen, és még soha nem okozott csalódást.
Tisztelt fórumtársak, feleségemnek munkahelyi programja akadt, így szabaddá vált 1 db jegy 15-én (szerda) estére az NFZ koncertjére a Müpába (fszt. 4. sor). Műsor: Berlioz: Krisztus gyermekkora, francia közreműködő énekesekkel. Ha valakit érdekelne, grátisz felajánlom számára. Egy emailt írjon a bacsnyir@gmail.com címre, és postafordultával elküldöm a jegyet neki.
Most értem haza Gluck Orfeusz és Euridikéjéről a Müpából, de nem tudok szabadulni a hatása alól. A mű "a maga idejében", ahogy mondani szokás, újítóként tűnt fel, mai füllel már nem lóg ki annyira a barokk operák közül (persze értem, hogy Wagner miért is tekintett rá előzményként). De ma ismét bebizonyosodott, hogy az opera nem a díszlet, vagy a jelmez, vagy a rendezés, netán a látványos showelemek miatt hat - ha hat -, hanem elsősorban az énekesi, másodsorban a színészi teljesítmények miatt; és persze a jó zenekar és karmester se árt... (Bár tudná mindezt Ókovács Szilveszter is..:! - de ez most csak egy mellékszál.) Ami a lényeg: életem eddigi legdrágább koncertjegyét vettem meg egy hónapja - a földszint nyolcadik sorba 32 ezer Ft volt 15% kedvezménnyel -, de minden fillérje megérte! Cecilia Bartolit eddig csak hangfelvételről kedveltem, és volt egy kis félsz bennem, hogy élőben, így 59 évesen már nem lesz az igazi - de szerencsére az volt. Megindító színészi játék, erőlködésmentes, természetes hangképzés, tökéletes, sőt még külsőleg is kiválóan tartja magát. Igazán szerencsésnek éreztem magamat, amikor néhány ütemnyit a székembe kapaszkodva énekelt... :-) (hiszen, szellemes megoldással, a színpad nélküli Nemzeti Hangversenyterem nézőterét is bevonták a az előadásba). Így vált a "koncertszerű" előadás teljes értékűvé. A legkellemesebb meglepetést azonban így sem Bartoli okozta, hanem az Euridikét alakító - és a lebetegedett Mélissa Petit helyett beugró - Francesca Aspromonte. Talán hallottam már a nevét (utólag utánanézve, 34 éves korára már komoly nemzetközi karriert tudhat magáénak), de az első pillanattól az utolsóig teljesen méltó partnere volt Bartolinak. Erőlködésmentes, hibátlan hangképzés, sosem túl sok vagy túl kevés dinamika, tökéletes szereptudás, magabiztos színpadi mozgás, kifejező színészi játék - és Bartolival is abszolút begyakorlottnak tűnően dolgoztak együtt, úgyhogy mostantól megjegyeztem a nevét. De, még egyszer mondom, katartikus élmény volt az egész előadás - és ezt, úgy tűnik, a közönség is így érezte: bár kezdetben csak néhányan álltak fel, egy perc után régen látott standing ovation volt a Müpában. Teljesen megérdemelten.
Én a földszint harmadik sorában ültem, és hallottam, amit mond. Tehát a ráadás Kopacsinszkaja saját szerzeménye volt (mellékesen zeneszerzéssel is foglalkozik), bár ez most csak egy rövid etüd volt. :-)
Hogy vidéki zkr., az ténykérdés, miként pl. a Suisse Romande vagy a Drezdai Staatskapelle, az amerikai Big Five-ról nem is beszélve... Inkább azon kellene elgondolkozni, hogy nálunk miért olyan lekicsinylő dolog vidékinek lenni. (Sorolható rengeteg nagy magyar alkotó és művész is, aki vidéki volt, sőt az is maradt.) Rotterdam amúgy csak a 3. város Hollandiában, mivel két székhely is van az országban: Amszhterdam és Hága. Igaz, Rotterdam jó száz éve a világ egyik legforgalmasabb kikötője. S a zkr. lemezeire egy példa saját gyűjteményemből: Bartók: Négy zkri db., Két arckép, Két kép - Erato, vez.: J.Conlon.
A barátnőmék a földszinten ültek, de hátul. Ő is csak annyit hallott, hogy ráadásként Kopatchinskaja és társai a békéről szóló valamilyen művet játszottak. Igazán időszerű volt!
Kopatchinskaja mindig, mindenhol mezítláb játszik, talán játék közbenígy áll a legbiztosabban a lábán. Egyszer a Müpában egy egészen csodálatos rusztikus orosz ruhakölteményben is láttam őt játszani, mintha egy jelmez lett volna az egykori Gyagilev balett valamelyik előadásából, és akkor is mezítláb volt. Úgy emlékszem az egyik fórumtársunk meg is tudta mutatni, hogy milyen ruha volt az. A hölgy fantasztikusan játszik, mindig nagyon dinamikusan de hibátlanul. Úgy emlékszem, legutóbb Bartók 2. Hegedűversenyét hallottam tőle. Sajnos a harmadikon én se hallottam, hogy mi volt a ráadás, de én inkább egy állatfarmra tippeltem volna. Közben engem kicsit meglepett, hogy mennyire jó együttes a Rotterdami Filharmonikusok, pedig ha úgy vesszük, ők csak egy vidéki zenekar.
