Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Teljesen jogos, kevertem. A Lohengrint vezényelte Vajda Gergely...
Bocsànat, most làtom, 7392-ben rossz linket küldtem ahelyett, amit akartam ès amit maris fòrumtàrs, mint làtom, ma elküldött. Termèszetesen èn is annak alapjàn ìrtam neked, amit ìrtam ti. hogy a Hollandit nem Vajda Gergő, hanem F. À. vezènyelte, mellesleg (?) Kovalik rendezte..
Nemrèg egyik feladvànyod szerint Vajda Gergő a Lohengrint vezènyelte a Wagner-napokon. Szerintem kedves Hollandimat (is) Fischer Àdàm vezènyelte, kicsit talàn (kàr)pòtolva a tervezett, de a fülkeforradalom ---> vezetővàltàs miatt elmaradt operahàzi felùjìtàst. Kicsit szètnèztem ès ezt talàltam.
Még volt egy Hollandi a Müpában, bár nem néztem meg, ki vezényelte akkor.
Nem hiszem, hogy erre a párosra lenne épp szükség az Operaházban, de abban teljesen biztos is vagyok, hogy a két művész kapcsolata végérvényesen elromlott a Vass Lajos-éra finisében, tudomásom szerint azóta sem dolgoztak együtt...
De például Otellót is vezényelt Münchenben.
Gardelli sokat, sokmindent és évtizedeken át vezényelt nálunk, saját szerzeményeit is, és nem csak operàt, továbbá koncert termeinkben is dirigált. Patanét is nagyon kedveltem, Ő nagyon korán távozott közülünk, sajnos. Fischer Ádám sok mindenről dönthet még, kíváncsi leszek, mihez kezd azután, ha kevesebb Wagnert fog vezényelni itt és ott....
Mit mondjak, ràfèrne az Operahàzra ismèt egy Fischer-Kovalik pàros. Mennyi köpködès ment 2008-10 körül ellenük! Most mèg ès màr Rajna Martin is csatlakozhatna hozzàjuk, aki a Wagner-napokba màr beszàllt, tehàt nyilvàn bìrja Fischer Àdàm bizalmàt. Ès az operahàzi vezènylèsei is meggyőzőek. De mint a schedule-jàbòl is làthatò, Fischer "hazàja a nagyilàg", fàradhatatlanul röpköd ide-oda, viszont alig hinnèm, hogy tartòsan megmaradna valahol, mondjuk az Operahàzban. Ahogy anno sem maradt (meg) a Ràdiònàl ès az Operahàznàl sem. Talàn ha 1-1 produkciòra meg lehetne szerezni, màr az nagy nyeresèg lenne, most, hogy sokak szàmàra -egyesek most ne figyeljenek!- jobb lett megvàltozott a "levegő". Ahogy Gardelli vagy Patanè 1-1 ùj produkciòja feldobta az egèsz tàrsulatot ès a közönsèget is, pedig alkalmasint csak pàr előadàst vezènyeltek, utàna lelèptek. Csak az van, hogy Fischer màr règebben ès nagyon rààllt a Mozart-Wagner vonalra. Ő szerintem nem vezènyelne Pillangòt, Traviatàt, ilyesmiket, tehàt a kedvenceket, ezekhez bizony olaszokat kell/ene hìvni, akàr a Pesten màr bejàratott Frizzàt vagy Montanaròt, akik màr ismerik ès "èrzik" az itteni közönsèget ès művèszeket is.
Fischer Ádámnak az ED fórumtársunk által belinkelt honlapja szerint ezután is igen gazdag évadja lesz külföldön is, talán nem szorul rá, hogy az eddigieknél többet vezényeljen Magyarországon, sőt... De ismétlem, ha az Opera vezetése igényelné, hogy náluk is dolgozzon, semmi akadálya, hogy felvegyék a kapcsolatot a menedzsmentjével.
Mondanivalóm lényege: Fischer Ádám itthon vezényelhetne az eddigieknél több mindent és mást, Wagner mellett.
Hamarjában pár példa: a már nem is annyira új, de általános elismerést hozó Haydn szimfónia összfölvétele (Osztrák-Magyar Zkr.) után elég sok megjelent már a Dán Nemzeti Kamara Zkr-ral is az új sorozatából, de ugyanővelük már kijött a teljes Mozart- és Brahms-szimfónia sorozata is, mind a Naxosnál. Már több Mahler-szimfóniát is fölvett Düsseldorfban, de az írtak mellett pl. Berlinben, a Filharmónikusoknak is rendszeres vendége.
https://www.adamfischer.at/
Kedves Búbánat, mivel csak a végére írtad, hogy a W. hívők ne olvassák el, pechemre elolvastam. :)) Szerintem akik Wagner koncertekre szoktak járni, azok eléggé ritkán csömörlenek meg tőle. De ettől még szoktak más zenét is hallgatni, ezt bizton állíthatom, mint ahogy Fischer úr is szokott más műveket is vezényelni. Nálunk pl. újévkor a Müpában Haydnt. De Bécsben is rendszeresen vezényel, és ki tudja még hol, ahová hívják. Gyanítom, hogy a MÁO nincs ezek között. Ő pedig biztos nem fog kuncsorogni sehol.
Én szívesen venném ha Fischer Ádám mást is vezényelne itthon; ha a jövőben - elmondása szerint - kevesebb köze lesz Wagnerhez, "csökkenti az iramot" a német zeneszerző zenedrámáinál a Müpában, úgy a várhatóan bekövetkező "nyugodtabbnak" tekinthető, kevesebb kötöttséggel járó munkái mellett megint vállalkozhatna más, "könnyebb fajsúlyú" zeneműveket előadatni, más szerzők darabjait is dirigálni. Amikor még a Magyar Állami Operaházban volt "hivatala", egyebek közt Verdit is vezényelt... Miért ne térhetne vissza akár ezekhez - ha kifejezné ilyen irányú kérését az illetékes zenei intézmények-színházak, zenekarok menedzserei felé. Respektálhatnák az óhajt. A közönség is jól járna. Felüdülne, mondjuk aki "megcsömörlött" az évi nyári szezonok Wagner-zenéjétől. Hiszen Wagner mellett is annyi csodálatos zeneszerző és csodálatos zenék vannak, szívesen hallgatnák és értékelnék Fischer Ádám zenei irányításával is. (A Wagner-hívők - rajongók ezt ne olvassák el.)
A nagy pillanat elérkezett az életemben, igaz ez a pillanat 4 napra elosztva, összesen és bruttó (szünetekkel) mintegy 21 órát tartott: most először nyílt alkalmam Wagner Ring-tetralógiáját egyben, egyhuzamban, és a MŰPA műsorrendje szerint négy egymást követő napon megtekinteni. A Ringet, ami után többé nem ugyanúgy hallgatok, hallok más, szívemnek amúgy kedves operákat. Hartmut Schörghofer igen sikeres rendezését, amit szinte mindenki elismeréssel fogadott, részletekben és nagyjából már ismertem főpróbákról, előadásokról, de micsoda különbség így, láncra fűzve követni a Gyűrű hosszú, olykor nehezen érthető-magyarázható, végzetes útját! A Rajna kincse igazi kedvcsináló: egyvégtében két és fél órás terjedelme ellenére nem fárasztó, nem hosszadalmas: sokszereplős, cselekményes opera, ha nem is éppen pl. a kortárs (!) Verdi hangján. Ezt a -persze wagneri értelemben vett- operás hangvételt legközelebb Az istenek alkonya II. felvonásának nagy, kórusos, szinte-minden-szólista-a-színen "concertatójában" véltem fölfedezni. Mint ahogyan azt is, pillanatra elkanyarodva a produkciótól, hogy mennyi fiatal nézőt lehetett látni a nézőtéren illetve a foyer-ban a hosszú szünetek alatt. Újabb adalék a MÁO-topikban pár napja ismét felizzott eszmecseréhez, amit a főigazgató szerencsésnek nem mondható interjúja generált, miszerint -"kiragadva kontextusából"- az Erkelt t.k. azért adta le, mert az opera "lezárt műfaj", ami iránt az érdeklődés nőttön csökken. Másik ékes ellenérvért Bécsbe kellett utaznom (ő is megtehetné), ahol két egymást követő napon, két nagyon különböző előadáson (Anyegin, Walkűr) láttam ugyanezt: sok fiatalt és a sok fiatal nem az ottani épületben akart gyönyörködni, hanem Csajkovszkijban és Wagnerben. Ennyit a csökkenő érdeklődéssel takarózó (pesti) főigazgatói önvédelem jogosságáról, pontosabban a megalapozatlan általánosításról.
A Ringről senkinek sincs véleménye?
Igen, ezt utólag elolvastam a műsorfüzetben, és örülök neki, de szerintem nélkülük is fel lehetett volna újítani azt az egyszerű, de szép rendezést. És bizony, jobb lett volna, ha a zenekar nincs a színpadon, mások voltak így az arányok.
A Parditka-Szemerédy duó jelenleg éppen Bayreuthban dolgozik a legelső bayreuth-i Rienzi színrevitelén...
Én Tijl Faveyts (Gurnemanz) hangját keveseltem, neki talán jobbat tett volna, ha a zenekar süllyesztve van. A Szent Grált pedig egy nagydarab kő helyettesítette. De ezek a dolgok teljesen mellékesek voltak, a lényeg, csodálatos volt.
Én ugyan Wagner fannak érzem magam, de ezen belül teljesen egyetértek a Te Parsifal függéseddel. Én se tudom huzamosan nélkülözni ezt a művet, régebben minden évben megnéztem az Operában, de a jelenlegi művészeti vezető munkáját egyszer látva egy életre elég volt belőle. Így a mentsváram egy élő produkcióhoz csakis a Müpa volt, de sajnos már ők se adták elő jó régen. Vagyis igencsak kiéhezve ültem be pénteken én is rá, és a zenei megvalósítással és valamennyi énekessel kapcsolatban nem is csalódtam. Hihetetlenül jó előadás volt, mindenkit szívesen hallgatnék újra, nem éreztem egyetlen gyenge pontot se. De egy problémám mégis volt, és ez a zenekar színpadi elhelyezése. Eleve én a Parditka-Szemerédy páros igazán kifejező rendezésére számítottam, és nagyon váratlanul ért annak hiánya. De még enélkül is jobban elfogadtam volna a helyzetet, ha a zenekart árokban helyezik el, és nem ők dominálják a színpadot és a zenei hangsúlyokat. Eltűnődtem, hogy Wagner Bayreuthot épp a Parsifal előadásakor tervezte a mélyen lesüllyesztett és lefedett zenekarral, nyilván nem is véletlenül. Ez rajtam kívül senkit se zavart most?
Nem lehet állandóan Wagnert hallgatni, magam is hónapokig tartóztattam meg magamat ezen a téren. Nos, a tegnapi előadás alig maradt el a legelső, 20 évvel ezelőttitől, kiemelve, hogy Matti Salminen Gurnemanzát számomra nem lehet felülmúlni. Anja Kampe mellett én Jochen Schmeckenbechert emelem ki, bár a 2005-ös bayreuthi Klingsor - azóta elhunyt ausztrál-német baritonista, majd utánanézek - hangilag őt is túlszárnyalta. Minden Wagner-műnek megvan a maga "7 szűk esztendeje", számomra a Parsifalban ez a 2. felvonás Kundry-Parsifal jelenetének a vége, a női szereplő vallomása után Klingsor újabb megjelenéséig. Örömmel állapítottam meg, hogy zeneileg kifejezetten élveztem a kérdéses részt, hasonlóan pl. a (jó régen) szintén Bayreuthban hallott, borzalmas "rendezésben" színre vitt Trisztánban Marke király Robert Holl által csodálatosan előadott monológjához. Én felületesen azt hittem a tegnapi első szünetig, hogy a MüPában a Szemerédi-Parditka rendezőpáros valamilyen átdolgozott, félig szcenírozott megvalósítását láthatjuk. A mai Regietheater mindent elárasztó terrorja közepette én már annak is örülök, ha a színpadot nem zsúfolják tele kacatokkal, nincs mondjuk az éneklő Gurnemanz mellett egy második, az énekesre távolról hasonlító néma agg Grál-lovag, vagy a cselekmény nem a német történelem 1848-tól kezdődő bő egy évszázadát jelenti, a szelektív hulladékgyűjtésről nem is szólva. Külön meg kell dicsérnem a színre állító Birgit Kajtna-Wöniget, aki elkerülte azt a mai rendezők számára csábító lehetőséget, hogy fizikai valójában állítsa a közönség szeme elé a sokat emlegetett Herzeleidét.
Nem vagyok igazi Wagner fan, bár hallgattam-láttam már mindegyik operáját, igazán csak a Tristánt ismerem és szeretem. A Parsifálhoz, ehhez a sem opera, sem oratóriumhoz viszont valami egészen különös kapcsolat fűz, nyugodtan kijelenthetem, Parsifal-függő vagyok. Mint minden függés, ez is kóros, ha talán nem is halálos, de ha eltelik egy év Parsifal nélkül, akkor súlyos elvonási tünetek jelentkeznek nálam, és megvallom, mostanában Parsifal inségben szenvedtem, hiszen az Operaház Parsifal kínálata se koncepció, se megvalósítás tekintetében, még pótlékként sem alkalmas a Parsifal éhségem kielégítésére, sőt, csak ront az egészségi állapotomon.
Fények és derengések – Neeme Järvi Budapesten
Magyar Kurír – Kultúra - 2026. május 31., vasárnap | 18:00
/Pallós Tamás/
[...]
„A nagypapásan komoly Neeme Järvi őrzi tekintélyes
interpretátor voltát, azzal együtt, hogy lassan, óvatosan közlekedik,
odafigyelve lép fel a dobogóra. Egy karfa nélküli forgószékbe telepedve, pálca
nélkül dirigálja a MÁV Szimfonikusokat. Beintése diszkrét, a nézőtérről szinte
észrevétlen, Weber Oberon-nyitánya váratlanul,
s kissé maszatosan indul. Järvi vezénylése takarékos, puritán; a feje fölé
ritkán emeli a kezét, lényegi jelzéseiből viszonylag keveset vehet le a mögötte
helyet foglaló publikum. Látványosabb az, amikor jobbra-balra kifordulva
instruálja a vonósokat; jellegzetes – egyben legszélesebb, legintenzívebb –
mozdulata a párhuzamos karlengetéssel járó „kaszálás”, amellyel mintha az
ideális zakóujjhosszt is demonstrálná. Mendelssohn hegedűversenyében a fiatal,
megilletődöttségét jól palástoló Amira Abouzahra figyelmes kísérője. Järvi
minden szempontból hagyja érvényesülni a szólistát; Abouzahra biztos
darabismeretről árulkodó, végig határozott vonalvezetésű, uralkodó hegedűjátéka
kerüli az érzelgősséget, hangvétele „mai”, tartózkodóan romantikus.
Az est második része Brahms IV. szimfóniája. Ki tudja, miért, az idős, prominens karmesterek szívesen bíbelődnek a retrográd német mester kompozícióival. Persze „a negyedik” nem meglepő, mégiscsak a brahmsi életmű csúcsa. Műsorváltozásként Järvi ezt választotta Furtwängler elvétve játszott, (túl) nagyszabású II. szimfóniája helyett. Bizonyára jól tette, mert Brahms-olvasata az óhatatlan „halványulások” ellenére is visszaigazolja elmúlt évtizedeinek múlhatatlan művészi eredményeit. A ráadást, Sibelius rövid lírai darabját a székből felállva vezényli. Egy kis „visszatekintés”: észak, derengő sarki fény… Szép búcsú. Vajon örökre szóló?”
Mégpedig Giulio Caccini Ave Mariáját játszották el (hegedű-orgona) egy diósgyőri templomban. (Varga Judit és Windisch László)
"Varga Judit és Windisch László közösen játszotta el az Ave Mariát egy diósgyőri templomban
Nem lennék meglepődve, ha így lett volna. Az olaszok szívesen dolgoznak honfitársaikkal, ajánlják, proponálják egymást, ha megtehetik.
Kösz! Egyértelműen balról és hátulról jött a fülemüle dala, a mandolint meg nem hallottam.
Nem làttam, valahonnan bal hàtulròl jött a hang, kb. a hegedűk mögǰül. Èn a mandolint sem làttam, csak hallottam.
Szerintem Frizza ajànlotta Collit a koncert rendezőjènek. Elvègre vezető karmester volt a Ràdiòzenekarnàl, amiòta Hèja D. a főzeneigazgatò (...), azòta tiszteletbeli karmester.
Én nagyon elől ültem, gyakorlatilag a brácsások lábát láttam + a pódiumon felgyülemlett kisebb portigriseket. A Fenyőkben honnan játszották le/be a csalogány énekét? Kösz, ha láttad! Ha nem - számomra ennél nagyobb rejtélyek is akadnak úgy általában.
Örülök, hogy tetszett Federico Colli játéka. Fiatalember, de évek óta visszatérő fellépő Brescia és Bergamó közös tavaszi zongorafesztiválján (Festival pianistico di Brescia e Bergamo). Azt tudtam, hogy bresciai (ahogy egyébként Riccardo Frizza is), de ezek szerint talán nemcsak a lokálpatriotizmus, hanem a tehetsége okán hívják meg a fesztiválra.
Egyetértek! A 2. részben volt néhány trombitagikszer, de remek koncert volt, sajnálatosan csekély létszámú közönség előtt. A zongorista bemondta, hogy a ráadás az első Domenico Scarlatti 555 szonátája közül.
Színtiszta olasz est volt tegnap a MüPában: a Rádiózenekar Respighi Róma-trilógiáját adta elő, közbeékelve egy nálunk úgyszólván ismeretlen olasz szerző zongoraversenyével és a szólista, valamint a karmester is olaszok voltak. A nyitó szám kronológiailag is megfelelően a Róma kútjai volt, és nem, mint azt az kiosztott műsorfüzet és a MüPa honlapja egyaránt tévesen jelezte, a Róma fenyői. Én afféle bemelegítő számnak éreztem, korrekt és hangulatos szökőkút-csobogásokat hallottunk. Az igazi meglepetést a következő szám hozta: Giuseppe Martucci I. zongoraversenye nem tudom, elhangzott-e már itthon, pedig igazán összefogott, nem terjengős darab, erős németes (brahmsos?) beütéssel. A fiatal és rokonszenves bresciai születésű Federico Colli szuverén magabiztossággal játszotta a magánszólamot, az első tételben oroszlánmancsait mutatta meg, hogy a lassú tételben leheletfinom pianókkal varázsoljon el és a záró tételben is bizonyította, hogy meg kell jegyezni a nevét. Ráadásként Domenico Scarlatti egyik szonátáját -talán az elsőt?- adta elő. Szünet után már valóban Róma fenyői közt jártunk, a Villa Borghesétől a Katakombákon és a Gianicolón keresztül a Via Appiáig, ahol a hatalmas zenekar légiói vonultak dübörögve. A Római ünnepek talán kevésbé ismert szám, de az óriásira duzzadt rezesbanda -extra kisegítőkkel egy szinttel feljebb- és a kovácsműhelynyi ütőshangszer és -művész (ha jól számoltam, nyolcan voltak!) révén szinte orgiasztikus Vízkereszt-ünnepig jutottunk. Riccardo Frizza igazán elemében volt: megmutatta, hogy nem csak operakarmesterként jegyzett nemzetközileg, de a hangversenypódiumon is kiválót képes nyújtani, amihez tudása javát adta a Rádiózenekar.
Már nem is annyira friss ez a hír, árulják rá a jegyeket. De érdemes megnézni a jegyárakat!
Volt tegnap valaki a pécsi zenekar koncertjén a MüPá-ban? Gondolok a Leningrádi szimfóniára.
Friss hír.
2026. december 7-én Anna Netrebko a Müpában Juditként mutatkozik be Bartók misztérium-operája, A kékszakállú herceg vára koncertszerű előadásán. Partnere a
címszerepben Köpeczi Sándor lesz.
A Magyar
Rádió Szimfonikus Zenekarát Nánási Henrik vezényli.
Műsor:
Liszt: II. magyar rapszódia, S. 359
Liszt: I. (Esz-dúr) zongoraverseny, S. 124
Szünet
Bartók: A kékszakállú herceg vára, Sz. 48, BB 62
Hát, ezt nem hittem volna. :)
Ha valaki úgy szédült be, hogy nem ismerte az operát, akkor bizony bajban lehetett, mert igazad van, rendkívül szövevényes, kell hozzá a színpad, díszletek, rendezés, színészi játék, ami egy koncertszerű előadáson értelemszerűen nincsen. És persze normálisabb felirat is elkelt volna. Ha valaki ismeri az operát, akkor mindezt hozzá tudja képzelni, és a zenei megvalósítás teljes mértékben kárpótolja. :)
A Simon Boccanegra Verdi egyik
legmegragadóbb műve (1857), amely a politikai siker személyes árát ábrázolja; a
gyengéd intimitás pillanatai éles ellentétben állnak az állami politika és a
személyes ellenségeskedés tüzes drámájával. A Boccanegra a Párizsnak komponált
„franciás” -beütésű „grand opera”, „A szicíliai vecsernye” (1855) és a jóval
népszerűbb „Az álarcosbál” (1859) között félúton foglal helyet a
Verdi-életműben; sorrendben a 21. (majd 29.) operája mégsem tartozik az igazán
keresett/felkapott alkotások közé. Az opera első változata Velencében megbukott,
majd 25 év múlva átdolgozva a milánói Scalában már sikert aratott ugyan, mégis
minden szépsége ellenére inkább az ínyencek – mint jómagam is – rajonganak
érte. Ennek a tartózkodó magatartásnak és megszólaltatásnak oka maga a téma.
Bár van egy gyönyörű nőalakja és a szerelmi szál is pompásan ki van dolgozva,
mégis férfi-központú drámának, politikai cselszövéseknek, a Genova városának
patríciusai és plebejusai között dúló harcának van minősítve. Ami talán nem is
csoda, mert ennek a XIV. század itáliai városállamában játszódó drámának
árulásokkal, mérgezésekkel és szerelmi félreértésekkel túlterhelt cselekménye
meglehetősen bonyolult. A zene elüt Verdi középső alkotói korszakába született
operáinak stílusától, attól a stílustól, amelyben „nagy számok”, az áriák és
kettősök melódiaívei képezték a mű súlypontját. A Boccanegra ezzel ellentétben
előre mutató alkotás, mintegy első pillére annak a hídnak, amely átvezet az
átkomponált öregkori művek – az Otello és a Falstaff – birodalmába. De a zene,
az ének kifejező szépségei mindenért kárpótolják a hallgatót!
Örömmel konstatáltam, hogy tegnap
este a Müncheni Rádió Énekkara és
Zenekara, külföldi
jeles énekművészek, két itthoni magyar operaénekesünkkel kiegészülve, Ivan Repušic karmesterrel az élen - általuk
- most ilyen, magas
hőfokú, Simon Boccanegra-produkcióban részesültünk a Müpa Bartók Béla Nemzeti
Hangversenytermében. Nagyszerű élményben részesített az előadás, amely
minden extravagancia nélkül, csak az ének-zenei hangzás gyönyörűségével hatott;
igazolva a roppant kifejező egyszerűség, a személyek közötti kapcsolatok és
jellemek plasztikus kidolgozását – bebizonyítva újólag, hogy erre irányulva
csak az ének és a zene „húrja” hangján is, képes lehet egy nagyszerű
szólistákból és együttesekből összeállt előadói csapat.
Mint koncertszerű előadás hallgatói persze itt csak a zenére a
„zenedrámára” koncentrál(hat)unk, a színpadi látványt „odaképzelhetjük”,
érthetően a közönség többsége ismeri a történetet, a feliratozás csak „mankó”,
így a cselekmény nem láttatása dacára a fókuszban a zenei élmény áll – ha
rangos énekszólísták, énekkar, zenekar és karmester közös interpretálásában
tálalják a hallgatóságnak Verdi megrázó, szépséges, tragikus kicsengésű
dalművét.
Amúgy a fellépett énekművészek kottából énekeltek.
A címszerepben George Petean vokálisan és "fizikailag" is Simon Boccanegrát testesítette meg, az egykori kalózból dózsévá avanzsált plebejust, aki immár politikai érzékét a leányára rátalálásából fakadó érzelmes gyengédséggel ötvözi; a tanácsterembéli békeszózata lenyűgözően illeszkedett egy kiegyensúlyozott drámai ívbe, míg a haláljelenete „teatralitásmentes” - ez utóbbi jellemző megállapítás különben minden szereplőre igaz, hiszen itt nincs színpad, jelmez, díszlet, csak a pódium, az énekkar, a zenekar - és maga az énekhang (varázsa). Petean énekművészete, hangjának kiegyenlítettsége, kifejezőképessége, lágy és meleg színe, kulturáltsága és nemes pátosza pompásan illik a mélyen érző apa és államfő összetett egyéniségéhez.
Peteanhoz hasonlóan Alexander
Vinogradov (tavaly a MET műholdas közvetítése jóvoltából láthattuk Az
alvajáró Rodolfo grófjaként) az aszkéta patrícius főúr, Fiesco, és Eleonora Buratto, a mindkettőjükhöz kötődő
Amélia Grimaldi szerepében ezen az estén az eszményi csúcsot képviselték. Jó
hangi diszpozícióban énekeltek:
Vinogradov emlékezetes vokális élményt nyújtott, sikeresen vitte bele szólamába a szükséges dinamikát, a hang mélysége is megvolt, ugyanakkor a prológ és a harmadik felvonásbéli jelenetei közt voltak olyan pillanatai, amikor Fiescója túlságosan is a legyőzött, szomorú öregembernek tűnt, a bosszú iránt állandó égő vágy nélkül.
Buratto megnyerő teljesítményt nyújtott ebben a lírai és drámai hangszínt egyaránt megkövetelő szerep szólamában. Számomra Ő is nagyszerű felfedezés. Rendelkezik a szükséges folyékonysággal és rugalmassággal, így az első felvonás áriájában, majd a Tanácstermi jelenetben is ez nála nagyszerűen kidomborodott.
Ljubomir Puskaric pedig az intrikus, nagyratörő kancellár, Paolo Albiani tragédiáját végig járva magával ragadó, torokszorító teljesítményt nyújtott, nagyon jó benyomást keltett: zeneileg lenyűgözővé és dominánssá tette Paulót, énekhangján egy igényesen megformált alakká, aki a második felvonást egy élénken hátborzongató bosszúmonológgal kezdte. Erőteljes alakítás volt az övé.
Sebestyén Miklós Pietro kis szerepében (minden „aljasságban” kiszolgálni Paolót), basszus szólamával járult hozzá az előadás sikeréhez.
Brickner Szabolcs régi operaszerepe nálunk Gabriele Adorno. Gabriele lázadóként kezd, bosszút akar állni Boccanegrán apja kivégzéséért, aztán fokozatosan, a körülmények hatására megváltozik az álláspontja... Brickner sokszor énekelte az Operában is e szerepet, most beugrással hozta tenorszólamát, meggyőző hangi teljesítménye nem meglepetés. Csiszolt hangon, olykor heves vitalitással énekelt, vokálisan jól életre keltette a karaktert.
A Müncheni Rádió Énekkara is remekelt: a kórus homogén teljesítménye nagyon jó benyomást keltett – hozzáteszem, a mély regisztereket képviselő férfiak inkább kidomborodtak. A Müncheni Rádió Zenekara pedig a gondos betanító munkája eredményeként dicséretre méltó fegyelemmel játszott. Minden hangszercsoport remekelt, különösen tetszett a rézfúvósok játéka, de a többi hangszeres szekció is parádés hangzást produkált.
Ivan Repušic biztos
kezű, rugalmas vezénylete alatt az énekkar és a
zenekar a gyönyörű partitúra minden szépségét felszínre varázsolta.
A szövegfeliratért - amint feltüntették az előadás végén - Karczag Márton "felel"...Az OPERA előadásain is az Ő szövegfordításával feliratozzák/feliratozták.
Tegnap este operadömping volt a MüPában: a MET-ből az Anyegint élőzték, a nagyteremben Verdit élőztek. Sikerrel túladtam MET-jegyemen, -pár hét múlva majd úgyis a Bécsi út végén élőzöm Grigoriannal- így megint egyszer nekifutottam a különösebben sosem kedvelt Simon(e) Boccanegrának. Egykoron Cappuccillivel láttam először, Kincses Veronika énekelte Ameliát: a cappuccino és a tiramisu együtt igazi olasz csemege volt. (Hol van, kedves tiramisu?)
Petean
további fellépései Európa-szerte:
2026. május
24 – június 5., Hamburg - Verdi: Luisa Miller -
2026. június
4. – június 28., Amsterdam - Verdi: Simon Boccanegra
2026.
június 29. – július 20., Madrid – Verdi: A trubadúr
2026.
október 9. – november 1., Róma – Verdi: Falstaff
2026. november
15. – 24., Firenze – Verdi: Simon Boccanegra
Ezt nem tudtam. Most rákerestem: George Peteannak van egy nála húsz évvel idősebb féltestvére Alexandru Agache
Azt tudtátok, hogy Petean nem más, mint Agache öccse?
