Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Éppen ezért szeretem őket. Ez egyébként az operai repertoár legtöbb darabjára is érvényes.
Szerintem az össze Wagner-opera marhaság...
A Müpa már közzétette 2026 első félévének fontosabb előadásait, és a jövő héten el is kezdik árulni a jegyeket.
Bonynge teljesen a feleségének rendelte alá magát, ami tiszteletre méltó. A Cosi akkora marhaság, hogy felőlem zsákvászonba bújva is előadhatják. Valahol az arany középút híve vagyok, vagyis nem ragaszkodom a kitömött hattyúhoz a Lohengrinben, de nekem aktatáskás bürokraták se várják a WC-n ülve III. Gusztáv királyt az Álarcosbálban. :ODDD
A mit sem sejtő hallgató/néző simán azonosítani tudja a nagy nőcsábász alakjával. Mellette Don Ottavio valóban pocsékul nézett ki.
Vorsicht! Bonynge -a Momuson legalábbis- a hitvese nélkül is jelentős karmesternek számít! Jelmez: vannak fokozatok a felsorolt cipő- és ruhatár meg a MüPában most látott jelmezek közt, ld. az látott/említett Cosit, ha nem is szereted. Nekem se kedvencem. Igaz, Despinán tényleg farmernadrág van (egy szobalányon miért is ne? és milyen jól áll neki..), de a többiek igazán megadják a módját, abroncsszoknyás - hiperrokokó nélkül is.
A film forgatása idején Raimondi 37-38 éves volt... az azért nem sok.
Jeanine de Bique miatt vérzett a szívem, de Monteverdi nem az én világom. Utólag persze könnyű sajnálkoznom a Csavar... miatt.
Azért még mindig jobban nézett ki, mint Don Ottavio!
Azért egy tinédzsernek az a filmbéli Don Giovanni se olyan csábító. Raimondi sminkje erős volt, a szeme kihúzva, a szája kirúzsozva, így még sokkal jobban látszott a kora a többi, fiatalabb énekes között. Az unokám rögtön megjegyezte, hogy néz ki ez az ember? Nevetséges.
Sajnos a 2. emeletről távcső nélkül alig láttam bármit is az énekesek arcából, netán arcjátékából. Pedig főleg Donna Anna érdekelt volna, akinek az alakjáról mindig Wolfgang Hildesheimer maró gúnnyal írt sorai jutnak az eszembe. A rendezésnél kifelejtettem, hogy jó ötletnek tartottam, milyen rozoga, bottal vánszorgó aggastyán a Kormányzó, arra pedig sajnos nem figyeltem, végez-e vele egyáltalán Don Giovanni, netán szívinfarktus vagy agyvérzés teríti-e le. Ehhez a jelenetként képest a kőszobor igencsak ereje teljében volt, ami tetszett. Az viszont megint nem, hogy DG nem jattolt* végül is meghívott vendégével. (*Ha jól láttam, eltűnt a táncosok között; ha tévedek, elnézést, otthon maradt a távcsövem, amelynek hiányára csak a helyszínen döbbentem rá.) Lehet, hogy reménytelenül ódivatú vagyok, de a híres Regiszterária megvalósításánál bizony hiányoltam Leporello feljegyzéseinek megjelenítését, lelki szemeim előtt a gyönyörű filmen a Villa Rotonda előtt két inas által kitekert tengerikígyó hosszúságú krónikával.
Arra a Don Giovannira sajnos már nem emlékszem. Fischer rendezései közül nagyon tetszett a Figaro, el voltam ragadtatva a Falstafftól, a tavalyi Ariadne Naxosban FELVONÁSA (+Az úrhatnám polgár mint előjáték) csalódást keltett. A Pelléasban értékeltem a saját magára is kivetett álcahálót, bár ettől a mű nem emelkedett kedvenceim közé. A Cosit egyáltalán nem szeretem, a Monteverdiket vsz. unnám, ezért eleve húzódzkodom tőlük. Végül Britten operája anno, a hírhedt Erkel színházi előadáson itt a Momus virtuális hasábjain akkora ledorongolásban részesült, hogy ismeretlenül is elment tőle a kedvem.
Losey nagyon jól oldotta meg a helyszíneket, miután Vicenzában és Muranóban forgattak. Az előbbi városban Trautner Sándor remek megoldással zárta le a főteret, amelynek azon a végén található az egyetlen nem Palladio vagy kortársai által alkotott épület (ügyeletes gyógyszertár). A gyönyörű Kiri te Kanawa mindent vitt! :O)))
Még az Erkelben, ahol a címszerepet Ex-Netrebkoné Erwin Schrott énekelte, hüledeztem vagy 8-9 éve, amikor Zerlina a megkötözött Leporelloval hosszú duettet adott elő. Ennél sokkal nagyobb meglepetés volt, milyen gyönyörűen énekelt Schrott, akit a kritika általában úgy értékelt, hogy a feleségének* köszönhetően csinált karriert, l. még Sutherland-Bonygne házaspár. (* Nem tudom, összeházasodtak-e, nem tartottam gyertyát, illetve ezüstkoronát Anna N. feje fölé.) A DG egyes részei nekem is - harcedzett wagneriánus létemre - túl hosszúak, gondolok itt a 2. felvonásban a szerenád utáni részre, ahol azzal biztatom magamat, hogy a finálé mindent visz, kitartás, addig ki kell bírni. A végével mázlim volt, mert nem kellett félórát várnom az éjszakában a busz csatlakozására. Ha már Mozart opera, akkor a szereplők nekem ne farmerben/miniszoknyában jelenjenek meg, esetleg a kővendég susogós prolifrakkban és makkos cipőben.
A Joseph Losey rendezte operafilm öreg, kövér, kopasz Don Ottavióját (hasból írom: Kenneth Riegel?) nem lehet alulmúlni. Ruggiero Raimondi viszont ugyanott teljesen illúziót keltő, noha van egy jelenet (öltöztetik), amelyben látszik, messze nem az a fiatalember, aki az EREDETI színlap szerint volna.
A MET legutóbbi, 2019-es szériájában Pisaroni Don Giovannit énekelte, Abdrazakov volt Leporello. Tavaly Houstonban is a címszerepet énekelte. Érdekesség: decemberben ugyanez a csapat Baden-Badenben prezentálja a darabot, egy kivétellel: Donna Annát ott bezzeg Jessica Pratt énekli...
Én még André Schuennel láttam kedden az előadást, és nekem ő tetszett. Remekül együttműködtek Pisaronival, aki szerintem mindig is Leporelló volt. A MET produkcióban például Kwieczien Giovannija mellett. Maltman régebben jó énekes volt, Salzburgban is énekelt DG-t, de lehet, hogy megöregedett már. A többiekben egyetértenék veled, nekem is tetszett a nem kappanhangú B. Richter és Noyola is, a Donnákkal viszont sajnos nekem is bajom volt. Miah Persson rendszeresen szokott Fischer produkcióiban szerepelni, utoljára talán "A csavar fordul egyet" volt, amiben láttam, és mindig tetszett, de most lehetett hallani, hogy már nehezebben birkózik Elvirával. És Bengtsson nekem még kevésbé tetszett, nála virtuózabb Anna jó lett volna.
Ütős címszereplő nélkül nem érdemes Don Giovannit (sem) játszani, ütős címszereplő pedig mindent visz: elektromos áramot termel, működteti a "kémiát", ahogyan tette azt pl. Erwin Schrott. Az általam látott előadáson sajnos mindez elmaradt: Christopher Maltman beugróként megmentett két előadást, de ennél több jót nemigen tudok mondani a produkciójáról, a hangjáról sem, a külleméről már tettem itt lejjebb említést. Vajon a mindenhol, mindenben bejáratott Luca Pisaroni nem tudott volna belebújni Don Giovanni gúnyájába? (... amit t.k. a MET-ben is énekelt már.) És keríteni egy másik Leporellót? Mondjon bárki bármit, nekem tetszett Bernard Richter szépen csengő Don Ottaviója is, Daniel Noyola személyében végre jó kiállású, férfias hangú Masettót láttunk a régebben szokásos pesti öregedő, rozogodó hangú, kövér énekesek helyett. Kevés jót tudok elmondani a hölgyekről. Miah Persson igazi csalódás volt: őt láttam Salzburgban, hibátlan Fiordiligit énekelt, igaz, már vagy 15 éve. Nekem Donna Elvira a darab legizgalmasabb figurája (persze a címszereplőn kívül). Itt az volt izgalmas, hogy a már korosodó művésznő tisztességgel leénekelje szólamát. Maria Bengtsson sem ragadott magával. Szerencsére az "Or sai chi l'onore"-csúcsjelenetet sikerrel oldotta meg, de a többi néma csend... Legkevesebb gondot még Giulia Semenzato okozta, Zerlinája valahogy kellemesen összeillett a párjával. Cser Krisztián kielégített, mint Kormányzó-apa-kószobor, de, folytatva a fenti gondolatkísérletet, egy Pisaronis Don Giovanni Cser Krisztián -az Operaházban tavaly is énekelt- Leporellójával és pár extra próbával talán jobban szólt volna a hallottakhoz képest. A kórust pótló (?) tánc- és színművészek jelenetei nem zavartak, mert alig figyeltem rájuk, jobban lekötött a szöveg sokadszorra, mindig valami újat hozó olvasása. Rendezésről nemigen tudok beszámolni, a II. emelet egyik hátsó sorából bizonyára (?) sok részletszépséget nem vettem észre. Észrevettem viszont a számomra már-már komikus, 50 éve is avittasnak számító, álarcosbálba (vö. a három maszk) való jelmezeket, valamint az olykor elképesztően és indokolatlanul lassú tempókat. Így válhatott a finálé utáni finálé nélkül játszott operák operája rekordhosszúságúvá, már-már fárasztóvá. A produkció atyja, Fischer Iván pálca nélkül vezényelte jól játszó zenekarát.
Pisaronin kívül – szerintem – nem volt a főszereplők közt olyan énekes, akire jó szívvel lehetne mondani, hogy még csak nem is kiemelkedően, de egyáltalán az elvárható színvonalnak megfelelően teljesített. Fischer rendezői munkássága meg kezd egyszerűen a haknizásba fordulni. (Ebből a szempontból különösen szórakoztató volt a programfüzetben hosszan betűzdelt, lelkes sajtóvisszhang a ca. 10 évvel ezelőtti Don Giovannijáról - nem vagyok benne biztos, hogy a tisztes amerikai és angol kritikusok erről a szcenírozásról is ódákat zengtek volna.)
Nem statiszták voltak, hanem ügyes táncosok, és engem inkább szórakoztattak. És örültem, hogy elmaradt a záró szextett. Tulajdonképpen ez az opera anélkül is hosszú. Én másnap megnéztem Losey gyönyörű filmjét. Természetesen jobb énekesek voltak benne, de ettől még az se tűnt rövidebbnek.
Az említett duettet talán ha egyszer láttam, csupán olvastam, hogy van olyan, de kihúzzák, mert felejtős. Elvira és Ottavio Bécsnek írt II. felv.-beli áriái ellenben remekművek, bosszús vagyok, ha s amikor valahol kihúzzák. A finálé utáni finálé jogosultságán jó 200 éve vitatkoznak. Nekem tegnap nélküle is bőven elég volt a rekordhosszú, olykor csigatempójú előadás. A ruhák ma már inkább jelmezbálba valók. Szerintem.
Ez = "több sebből", így igaz, a beugró énekes teljesítménye pedig, leszámítva, hogy quasi megmentette a (két) előadást, mérsékelt volt számomra, a külleméről nem is szólva. Talán Don Giovanni mégsem (lehetne) kopasz, kövér, öregecskedő és rút férfiú. De majd hosszabban is szeretném megosztani véleményemet az előadásról.
Schuen hamisan énekelt? Én már annak örültem, hogy a szereplők Mozart korabeli ruhákban léptek fel, a címszereplő a végén nem dicsőült meg a Hollandi & Senta mintájára. A biodíszletként használt statiszták funkciójára pedig a 2. felvonásban jöttem rá, amikor ők jelenítették meg Donna Elvira erkélyét. A záró szextett törlése nem nyújtotta el még jobban az előadás végét, Don Ottavio megkapta mind a két áriáját, viszont a Leporello-Zerlina kettős elmaradt.
Ennyire? Kár, a bemutató Schuennel is több sebből vérzett.
Ölèg baj (volt) ...
André Schuen megbetegedése miatt a BFZ szeptember 11. és 12.-i Don Giovanni előadásainak címszerepét a Müpában Christopher Maltmann énekli.
Margitszigeti
Szabadtéri Színpad – Verdi: Nabucco – 2025. július 26.
Híreket kaptam, hogy a
csütörtöki előadás milyen hatalmas sikert aratott, végül csak rászántuk
magunkat, hogy megnézzük mi is a Nabuccót. Borzasztóan sajnáltam volna ha nem
sikerül eljutnom Verdi csodálatos szépségű operájának egyik júliusi szabadtéri
előadására. Napok óta azt olvastam a jegyirodák internetes oldalán, hogy telt
ház, minden jegy elfogyott, már szinte lemondtam róla, amikor pénteken az egyik
portál hirdetésén akadt meg a szemem: három jegy eladó a szombat esti
előadásra. Nem bajlódtam a kosárba helyezéssel, regisztrálással, azonnal,
személyesen elmentem a címre és kifizettem kétszer 16.000 Ft-ot két jegyért. Az
eladó hölgy szomorú volt, hogy a harmadik jegyet nem kértem, aztán mielőtt
távoztam volna, meglepetésemre, kezembe adta a ki nem fizetett jegyet azzal,
hogy gratis, ingyen kapom tőle, mondván, ezt már úgy sem tudná értékesíteni:
hamarosan bezár, szombaton pedig nem nyit ki, talán lesz valaki az ismeretségi
körömben, akit megajándékozhatok ezzel. Persze hálásan megköszöntem neki ezt a
kedves gesztust. Sikerült is a jegyet „jó kezekbe” juttatnom, aki velünk
tartott a szombati Nabuccóra – és ő sem bánta meg.
Tegnap este fülledt,
meleg, esőfelhős időben, de minden váratlan, időjárási anomália nélkül lement
az előadás. Őrületes, megérdemelt, rendkívül látványos előadásnak tapsolt a
közel háromezer néző. A szereplők nem csak háttérből -
a forgószínpaddal kombinált - díszletegyüttes mögül, a zöldellő fák
közül léptek-be a hatalmas színpadra, hanem a nézőtér felől is: mindkét
szélről, míg Abigél első megjelenése során középen vonul fel egy kis hídon át a
színpadra. Nabucco lóháton érkezik, rajta énekel, majd ahogy fordul a lovával,
leugorva folytatja.
Galéria facebook.com – Verdi: Nabucco – Margitsziget, 2025. július
De nemcsak
a látvány miatt volt érdekes ez a rendezés: Bán
Teodóra nemcsak
a színház igazgatója és művészeti vezetője, hanem rendezőként is
egyre komolyabb szakmai sikereket könyvelhet el – legutóbb a Pillangókisasszony
rendezésével aratott elismerést - ezúttal
a Nabuccót állította színpadra. A
Nabucco főbb szerepeiben nemzetközi hírű sztárokat is láthattunk. Abigélt Boross
Csilla alakította. Elbűvölő hangi megformálását ünnepeltük az előadás
végén. Zakariásként a
magyar operajátszás elismert művésze, Palerdi
András lépett színre; meglepett, hogy az elmúlt időkben eléggé
„lestrapált” basszbaritonja, itt a szigeten basszusával, milyen mélységeket és
magasságokat ért el, milyen remekül szólalt meg a hang. Fenena alakját Elmina Hasan formálta meg lírai, de
erőteljes hangon, míg Izmáelként Riccardo Gatto tenort láthattuk, aki az
olasz opera hagyományok méltó képviselőjeként rendkívüli átéléssel és
érzékenységgel játszotta a szerepet. A kisebb szerepekben Zajkás Boldizsár (Baál főpapja), Kapi Zsuzsanna (Anna, Zakariás nővére) és Ujvári Gergely (Abdallo, a babilóniai király tisztje) volt látható és szép alakításukkal
járultak hozzá az operaprodukció margitszigeti szabadtéri bemutatójának
sikeréhez
A címszerepben Kálmándy Mihályt láthattuk, aki pont negyven évvel
ezelőtt épp ebben a szerepben mutatkozott be diploma-előadásán a Kolozsvári
Magyar Operában. A Kossuth-díjas művész számos alkalommal
fellépett a Margitszigeten, többek között A trubadúr, az Aida című operákban,
emellett a Bánk bán Petur bánja, az Otello Jagója és a Tosca emlékezetes
Scarpiája volt. A Nabucco kezdő
operaénekesként az első nagy kiugrási lehetősége volt. Ezúttal is pompásan énekelt, hangján nem
érezni az idő múlását, gyönyörű orgánumán át a szerep minden szépégét
elővarázsolta, hangja erőteljes, szárnyal, a legátói és frázisai jól működnek.
A közönségtől Ő kapta a legtöbb és legnagyobb tapsokat.
Hozzáteszem,
minden énekes microportot használt, az énekhang erősítéssel jutott el hozzánk.
De ez nem zavarta az élvezetet, ezen át is érzékelhettük az énekművészek
rendkívüli tehetségét, muzikalitását, odaadását, a szólamukba befektetett
energiákat, a szép és hibátlan éneklésre koncentráló figyelmet.
A Magyar Nemzet napilapnak minap nyilatkozott szerepéről, a továbbiakban onnét idézem Kálmándy Mihály szavait:
„Amikor annak
idején eldöntöttem, hogy eléneklem a Nabucco címszerepét, azt gondoltam, hogy
ha csak ezt az egy szerepet fogom énekelni egész életemben, akkor is boldog
leszek– fogalmazott a
művész, akinek egyénisége, jellegzetes, összetéveszthetetlen hangja azóta is
védjegye, a magyar és a nemzetközi operajátszás meghatározó hangszíne. Kálmándy
Mihály elmondása szerint szabadtéri operabemutatón részt venni mindig igazi
ünnep. – A közönség már eleve úgy jön ki egy szabadtéri előadásra, hogy valami
varázslatot vár. A mostani előadásokon lesz minden, csodálatos zene, látvány,
és olyan dolgok is, amik a kőszínházban ritkák: lóháton fogok érkezni –
magyarázta. Az operaénekes arról is beszélt, hogy egy szerep esetében a fejlődés nem pusztán hangilag, hanem lelkileg is
fontos.– Az élő előadásnak az adja az egyediségét, hogy mindig
ugyanazt a lelki világot akarjuk megközelíteni, amit a figura megkíván, de egy
hangsúlyban, egy frázisban, egy legatóban mindig van valami, amit a pillanat
ad, ami a figura belső érzelemvilágát képes megmutatni, és ekkor általában
megtörténik a csoda – mutatott rá, hozzátéve, hogy ideális esetben a figurát már nem csupán az
énekhang hozza létre, hanem a figura lelki világa hozza ki belőle azt a
hangszínt, hangerőt és frázist, amit Verdi megírt. Ha
az ember folyamatosan érdeklődéssel fordul a szerep felé, különleges drámát,
örömöt, árnyalatokat hozhat ki a karakterből. Hiszen a közönség is az
érzelmekért ül be az operára. Kálmándy Mihály elmondta, hogy egy
ilyen produkció a legnagyobb öröm forrása. Hiszen mindenki azt csinálja, amit
tud, amit szeret. A szólistáktól kezdve a rendezőig mindenki egy irányba húz és
a legszebbet, a legjobbat akarja önmagából kihozni. Az új rendezésben látható Nabucco egy szimbolikus előadás is: a múlt és a
jelen összefonódása, egy kiemelkedő művész pályájának megünneplése és egy örök
érvényű üzenet, hogy a hit, a szabadság és az emberi méltóság mindig utat
talál, még a legnagyobb elnyomásban is.”
Dénes István karmester rutinosan
vezényelt, szép hangzást csiszolt ki a zenekarából.
Az előadás után az ünneplő közönség „kikényszerítette” a csodálatosan éneklő kórusból (Debreceni Kodály Kórus) a nevezetes „Szabadság kórus” újra eléneklését. (Az is lehet, hogy mint találó rendezői ötlet volt - mert a partitúrában azonnal folytatódik a jelenet, nincs megállás, nincs ideje a tapsnak.) Dénes István a közönséget is bátorította, hogy legalább zümmögve kapcsolódjon hozzá az olasz nyelvű kórusénekléshez... Mondhatni: örömünnep volt a késő éjszakába nyúló Nabucco-előadás, a szűnni nem akaró tapsok közepette - ami álló ovációba is torkollott - ért véget a drámai és lírai elemekkel, megható zenei szépségekkel teli operaelőadás.
Közreműködött: a Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán)
Karmester: Dénes István
Rendező, producer: Bán
Teodóra
Én a Knappertsbusch-féle legendás 1962-es Parsifalt szereztem be még a CD-korszak viszonylag elején (Philips), nemrég pedig egyik unokatestvérem CD-fölszámolása révén megkaptam tőle Kna 1951-es fölvételét. (Mindkettő Bayreuth, élő.) Csak George London azonos a kettőben (Amfortas). 1951-ben 272 perc a kerekített összidő, 1962-ben 250.
Carl Muck a hőskorban talán még Kna-t is túlszárnyalta. de most lusta vagyok utánanézni.
Köszi a kiegészítést... valamivel tisztább a kép Kna körül...
Bocsánat a kicsit "offtopic" megjegyzésért. 1953-ban is volt Parsifal Bayreuthban, csak akkor Clemens Krauss vezényelte a művet. Knappertsbusch ugyanis az 1952-es szezon után otthagyta Bayreuthot, mert nem bírta elviselni Wieland Wagner rendezéseit. A galambot különösen hiányolta a Parsifal végén. Krauss viszont 1954 májusában meghalt. Wolfgang Wagner beszélte rá Knappertsbuscht, hogy térjen vissza. (forrás)
Bayreuth elég régen rögzíti az előadásait. A Parsifalt legtöbbször - úgy tudom - Hans Knappertsbusch vezényelte, 1951 és '64 között nonstop ('53 kivételével, amikor nem ment). A legrövidebb és leghosszabb Parsifalja közt majd egy fél (parsifalnyi) felvonás különbség van, ráadásul úgy, hogy az évek során alig-alig változott a szereposztás...
Kérdezd meg Wagnert. :ODDD Nyilván kell lenniük, hogy Bouleznek hogyan sikerült több mit egy órával rövidebbre, ill. hogy a hallgatók miért nem érzik gyorsnak az előadást, maradjon az emberi érzékelés titka.
Wagner nevezte a Don Giovannit (bennfentesek számára DG, röhögnöm kell) az operák operájának, de nem találom a linket.
16 évesen A walkür volt életem első Wagner-előadása. A haverommal ültünk a III. emelet 2. sorában a 10 forintos helyünkön. Majd meghaltunk az unalomtól, az első igazán izgalmas rész a walkűrök lovaglása volt.
Nem is èrtem: nincsenek tempòelőìràsok Wagnernèl?
Boulez vezényletével a Parsifal egy órával rövidebb, mint Toscanini interpretációjában: Csigaverseny a Zöld Dombon: Mégsem az az érzésem, hogy hajszolná a közreműködőket a karmester.
Wagner esetén a kezdő, de az erősen haladó hallgatónak is fel kell készülnie, már a Hollandi (sőt a Rienzi) esetében is! A Trisztán mellékszereplői akár statisztának is felfoghatók, ugyanakkor Brangäne 2. felvonásbeli beleéneklése a szerelmi kettősbe számomra a darab egyik csúcspontja (a másik Izolda szerelmi halálának fortissimója). WG fórumtársunk kedvence pedig paradox módon Marke király 2. monológja, amely nem csupán a kezdők szemében a megvalósult unalom. Hogy kiváló barátunknak mennyire igaza van, arra 2008-ban Bayreuthi előadáson, egy borzalmas rendezésen bosszankodva jöttem rá, miközben Robert Holl tolmácsolásában éppen ez jelentette a zeneileg legjobban megvalósított részt.
Mozart: Don Giovann – operák operája.
De más opera – Verdi: A tubadúr - kapcsán is említik az „operák operája” megjelölést.
Fodor Géza (Széchenyi-díjas dramaturg, zenekritikus, színház-
és zeneesztéta, egyetemi docens) így írt A
trubadúrról:
Leo Slezak, a múlt század elejének nagy tenoristája szerint az operák általában arról szólnak, hogy a tenor szerelmes, s bár viszontszeretik, mindig közéjük áll valaki, rendesen a bariton, és minden szép álmot szertetép. S ugyanő, korának híres Manricója, operakalauzában A trubadúrról csak ennyit ír: ? Fogalmam sincs, hogy miről szól?. Hát leginkább éppen arról, hogy a tenor szerelmes a szopránba, aki viszontszereti, de közéjük áll a bariton és minden szép álmot szertetép. (...)
Herbert von Karajant, akihez ez
az opera különösen közel állt, három sajátossága nyűgözte le és inspirálta: az
emberi szenvedély archetipikus szituációi, a maximálisan koncentrált drámai
helyzetek és Verdi zseniális képessége, hogy ezeket a drámai helyzeteket zenébe
tegye át. Mindez olyan primer és elementáris, hogy centrifugális erejével
valóban látókörön kívülre röpíti az elő- és háttértörténetet; az opera adekvát
befogadásához nincsen szükségünk arra, hogy a zene által közvetlenül
felfoghatón kívül fogalmunk legyen róla, miről szól, mert lényegében arról
szól, ami a hangok ? a leírt és a megszólaló hangok ? által közvetlenül felfogható
belőle. A trubadúr a romantikus opera
értelmében vegytiszta opera, az operák operája.
"Tudtok még ilyen operaszerzőről?"
Ez szép írás volt tőled.
A Fischeres mannheimi a 2. Trisztànom volt, jòval a kölniekè utàn. Utòbbiakkal làttam mèg ugyanakkor a Titus kegyelmèt is, benne Hamarival. A 3. hozott darabjukra, Hindemith Cardillacjàra nem vàllalkoztam...
A Parsifalt nem csak "elkönyvelik" lassùnak, hanem az is. Zenèsz ismerősöm, aki jàtszott benne a Wagner-napokon, akkor azt mondta, (nem tudom 1/1 pontosan idèzni) hogy. kb. kèt kezèn meg tudja szàmolni az Adagio/Andante tempònàl gyorsabb ütemek szàmàt. El kell/ett hinnem neki.
Ezt èn pont 50 ève ugyanìgy "konferàltam" be az Astoriàs Ki nyer ma?-ban, akkoriban làttam először. Vilàgtakarèkossàgi nap lèvèn vendègek is voltak, nem akàrkik: Ruttkai, Latinovits ès Ernster Dezső. Kaptam tőlük autogramot ès el sem vesztek! Utàn Ruttkai odajött hozzàm, süldő egyetemistàhoz ès azt mondta: ugye, milyen igaz, Don Juan az operàk operàja! Jò lenne a cìmet visszamagyarosìtanispanyolosìtani, mint most a Don Carlost.
Till Gèza szerint Wagner itt "a szenvedèly legmagasabb csùcsain jàrò extàzisànak làngolàsàt kiàltja vilàggà". ( ... valamint ... nihilizmusàt.) Ezt màsok leegyszerűsìtve ùgy mondjàk, hogy az egèsz Trisztàn-zene egy hosszù ... na, hàt az, igen. Nem ìrom ki, mert a beìràsomat joggal bannolnàk :-)
