Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Én ezt egy magánlevélben (azaz nem kommentben) így fogalmaztam meg valakinek, 1/1 kopizom ide:
Puccini szerintem jóval tömörebben oldotta volna meg a darab megzenésítését, azaz jócskán húzott volna az eredeti szövegből.
Akii a "Kedvenc felvételek" topikot szorgalmasan olvassa, az érdekes dolgokat találhat ott!
Nem csoda, hogy nem emlékszel rá, mert már két éve volt a feltöltés. :)
Nagyon nagy köszönet érte, ez remek ötlet volt! Ezután talán többeket is érdekel, akik most látták az előadást. Én valahogy észre se vettem, amikor ezt már feltöltötted, legalábbis nem emlékszem rá.
Lujza kb. ugyanazt a családfát állítja fel, mint én. Lényeg, hogy van két ismeretlen apuka, az egyik, Golaud-é meghalt, a másik, Pelléasé még él, nagybeteg, aztán meggyógyul. Mehetett eltemetni a fiát ...
Most, hogy lefutott a három előadás a Müpában, már nem jelentek konkurenciát, így újra letölthetővé teszem három hétig a legendás, 2010-es bécsi videó-felvételt (Dessay, Degout, Naouri, Lemieux; Billy), magyar felirattal. Ez egy nagyszerű felvétel, és a videónak az élő előadással szemben előnye az, hogy lehet rajta lamentálni, újra-és újra belenézni, és minden a legjobb kameraszögből, közelről látható, így remény van arra, hogy tisztázódnak a rokoni viszonyok és a történet egyéb, homályos részei. Javasolt VLC lejátszó használata és egy jó fejhallgató.
Köszönöm! Én eredetileg úgy gondoltam, hogy Genevieve megözvegyült, és a régi szokások szerint visszament elhunyt férje háztartásából az apja házába, ahol felolvasói és gondozói feladatokat látott el az öregúr mellett. Az sem derül ki, várandós volt-e Melisande, illetve mennyi idő telt el Pelléas halála óta.
https://faymiklos.hu/2023/09/13/nem_fogja_a_golaud
Az én tegnapi ismereteim alapján Genevieve, Arkel király menye, és mindkét fiú anyja. Golaud jóval idősebb, Mélisande mondja is az elején, hogy ősz a haja vagy a szakálla (direkt jó volt Christoyannis), az ő apja rég meghalhatott, és Pelléas, a féltestvér egy második apától, aki bár meggyógyul az opera végére, de meg nem jelenik. De legalább ilyen rejtélyes az újszülött, akinek a várható érkezéséről szó se volt előzőleg. A gyűrű hazugság nekem azért volt furcsa, mert végül is tök mindegy, hogy hol hagyta el Mélisande, maga az elvesztése a dráma.
Ez mind szép és igaz, de a mezei nézőnek igazán az orrára lehetne kötni, ki Pelléas, ill. Golaud anyha, ill. apja stb.
Az a probléma, hogy történet-centrikusak vagytok, így egy kerek történetet vártok, amelynek van eleje és vége, és a történet elemei gyöngyökként összefűzhetők. És ha nem kapjátok meg ezt a logikai láncot, akkor frusztáltak lesztek, megpróbáljátok a hiányzó történetet kifoltozni és magatok összerakni, pótlólagosan valamit kitalálni. Úgy is mondhatnám, hogy a történetnélküliséget nem tudjátok elviselni. Pedig a világ, ami körülvesz bennünket, alapvetően ilyen: nincs benne történet. Legalábbis olyan történet nincsen, amely emberi léptékkel befogadható, értelmezhető, megérthető. Kimész hajnalban a tengerpartra, leülsz és nézed a vizet. Látod a hullámok végtelen ringását, a víz fölött rebegő párát, a felkelő napot, a vízet, az eget, a távoli partot, ott ülsz, és magadba fogadod ezt a lassú, ismétlődő és végtelen mozgást, ezt az időnkívüliséget, és azokat az érzékszerveiddel követhetetlen apró változásokat, amely a hajnalból delet, majd napnyugtát, éjszakát és új hajnalt varázsolnak. A kulcsszó az időnkívüliség. Mert te, mint ember, az idő foglya vagy és ennek a rabságnak az oka az, hogy folyton történeteket gyártasz, hogy történeteiddel kitöltsed az időt, amely a születésedtől a halálodig tart. Az egész világon egyedül csak neked van történeted, mert az idő csak benned tudatosul, semmi más számára nincs idő, legyen az nap, hold, csillag, fű, fa, virág vagy állat. Aztán beülsz a Pelléas és Mélisande-ra és kiakadsz azon, hogy nincs történet, csak víz van, szél van, barlangok és meredélyek, burjánzó növények, delelő nap, a távolban birkák, a sötétben dagadó vitorlákkal távozó hajó, a toronyban egy lány, akinek hajzuhataga a földig ér, és árnyékok, amelyek hirtelen megnőnek, majd vasajtók konduló zárulása, egy gyilkosság, egy lány a szobában, és nyitott ablakon tódul be a sós illatú tengeri levegő. És egyszercsak véget ér az előadás és te zavart, kiábrándult, esetleg dühös vagy, mert hiába nézted, hiába hallgattad, mégsem érted. Pedig amit láttál, az volt az élet, a saját életed, amelyet most egy másféle aspektusból, egy varázsszemüvegen át nézhettél. De most vissza kell adnod a szemüveget és el kell hagynod a termet. Én megértelek téged és együttérzek veled, hiszen egy fajhoz tartozunk, szolidáris vagyok veled. De lefőképp sajnállak - ahogyan sajnálom magamat is -, kimondhatatlanul, reménytelenül, tehetetlenül.
Megkockáztatom, hogy M. a Nobel-díjat inkább A kék madárért kapta, de mindegy is ma már. Nekem az Arkel-családban sem 1/1 tiszta, ki kinek a kicsodája, főleg, hogy ki is Geneviève: vélhetően az öreg király menye, akinek a férje valahogy kimaradt a darabból. Csak említik, hogy nagybeteg, aztán azt, hogy meggyógyult, de az Istennek sem jelenik meg, pedig jól jönne a közbeavatkozása. És azt sem tudjuk meg, ki a másik fivér apukája és mi van/lett vele. És még A trubadúrt szidjuk, hogy zagyva, pedig nem is. A Karinthy-paródiát nem ismerem, de azt becsszóra állítom, hogy a Pelléas szünetében (vagy végén) azt találtam mondani: milyen jó kis paródiát írhatott volna ebből a Pelléas-drámából is - vö. Így írtok ti- Karinthy. Más: jól értem-e, szerinted a Pelléas lenne a "wagneri mércével mérhető francia opera"? Én másikra szavaznék ...
Köszönöm a jogos kiigazítást ... mint mindig minden szépet és jót, ami tőled érkezik ;-)
Nekem ennyi elég volt belőle, ha Bécsben vagy közeli nagy operában előadják, legfeljebb elmegyek rá. 2005-ben 200%-os wagneriánusként tudatosan nem mentem el dicső emlékű Zoltánunk azóta is sokat emlegetett produkciójára, mert időben nagyon közel volt a feledhetetlen legelső Parsifalra. Sajnálom, hogy nem mentem el, de azóta sem bántam meg akkori döntésemet. Esetemben szerepet játszhat a német nyelv iránti fehéren izzó szeretetem, ill. a franciával szembeni zsigeri ellenszenvem, amelyet Freud doktor bizonyára remekül ki tudna elemezni. Ugyanakkor paradox módon éppen egy nagyon ritkán műsorra tűzött és csakis wagneri mércével mérhető francia opera az, amelyet egyszer az életben szeretnék élőben hallani (és üsse kő, modern agybajos rendezés ide vagy oda, látni.)
Mai szemmel nézve felfoghatatlan, mit kapkodtak annak idején ezen a zagyva darabon, amelynek az irodalmi Nobel-díjjal méltatlanul megjutalmazott méltón sújtott szerzője nyilvánvalóan szándékosan hagyott megválaszolatlanul alapvető kérdéseket, pl. azt, ki lánya-borja Mélisande, miért menekült az erdőbe, ill. mennyi idő telik el a saját halálának időpontját pontosan megjósoló Marcellus levelének kézhez vétele és Pelléas kínkeservesen nagypapailag jóváhagyott dátuma között. Ugyanígy Karinthy zseniális Gustav Meyrink-paródiáját (Benéztem és nem volt odabent semmi.) juttatták eszembe az olyan szimbólumok és egyáltalán ezek szükségessége, mint a vakok, a 3 aggastyán vagy a vágóhídra terelt birkanyáj. Ha jól értem, Pelléas azért javasolja Mélisande-nak a barlangot, mint a gyűrű elvesztésének színhelyét, mert Golaud onnan nem tudná kiszedetni az ékszert. Az megint csak mellékes, miért veszíti el a hősnő a gyűrűt, amikor tisztában van ennek következményével.
Én inkább egyszer az életben látni és hallani szerettem volna a darabot. Többször próbálkoztam vele, és noha a mester legtöbb művét kifejezetten szeretem, egyetlen operája mindeddig nem nyílt meg, és most is csak részben. Lemezről többször próbáltam meghallgatni, nem is akármilyen előadásban - régen még LP-n Ansermet és a Genfi Nagyszínház, CD-n Boulez és a Covent Garden produkciójában, de sohasem fogott meg, bár gimnazista korom óta szenvedélyesen rajongok Wagnerért, és gránitszilárdságú meggyőződésemet tegnap felsőruházatommal is kifejezésre juttattam. Most legalább részleteiben bejött, gondolok pl. a Pelleas halálát megelőző búcsújelenetre. Ugyanakkor meg kellett állapítanom, hogy ez az a mű, ahol a kevesebb több lenne.
Tarján Géza helyett Keresztury Dezsõ és Keresztury Mária - ha már idézgetsz, akkor jobb, ha pontosan.
Vagy talán azért hazudja Mélisande a barlangot, amit kicsit később Pelléas mond: (Tarján Géza)"...hogy aztán ügyesen leírhasd, ha Golo kikérdez..."u
Mert megijedt, mint mindentől és Pelléas kivételével mindenkitől. Ahogy szövege szerint énekli: "Jaj, oda már a gyûrû... odalenn csak a víz hullámzik még... - Jaj, nagyon kikapok ezért!..." (Tarján Géza ford.) Ez a gyűrű is egyfajta szimbólum, mint a Nibelung gyűrűje vagy mint szinte minden ebben a szimbolista katyvaszban drámàban. Jaj annak aki elhagyja! Wagnernél meg jaj annak, aki birtokolja... Én inkább azt nem értettem, hogy miért azt hazudja, hogy a barlangban van, ahol tutira nincs ... legfeljebb három szegény zenekari muzsikus öregember. Hogy miért hazudja ezt? Csak. Mert ő ilyen. Ahogy énekli: "... nem, nem hazudtam még ; csak a bátyád, ha kérdez.." (Tarján Géza)
Két hatás vitt el a MÜPÁ-ba kedd este: egyrészt nyilvánvaló sznobságom, továbbá hogy 1-2 éve (?) az Operavision-ön megjelent egy genfi P&M, aminek csak elejét volt módom hallgatni, de az nagyon tetszett. Aztán amikor folytattam volna, már eltűnt az oldalról, és hanyagul le sem mentettem.
ED és Takatsa értékelése között vagyok valahol a mértani közép táján. Egyrészt együttérzek ED-vel, hogy ebből a hangulatfestő, hangzásokkal pamacsoló, dallamíveket alig mutató zenéből, pláne első hallásra sok ez a két és fél (3?) óra. Én ezt a zenét nem érzem fejbekólintónak, inkább ügyes aláfestőnek, hangulatteremtőnek. Engem Brahms, Richard Strauss vagy akár Puccini is jól fejbe tud kólintani, de Debussy ellen védett vagyok – biztos bennem a hiba. Az én figyelmemet épp a cselekmény nélküli, szimbolikus történet tartotta ébren a néhol talányos, máshol kinyilatkoztatóan egyértelmű szövegekkel. Ezek után érdeklődéssel fogom meghallgatni az operából készült szvitet, hogy hangzik abszolut zeneként?
ED értékelését az énekesek tekintetében is osztom, Tassis Cristoyannis kiemelkedett, Petibon pedig inkább alkatával, küllemével illett tökéletesen a szerepbe, kevésbé a hangjával. Engem nem zavart, hogy a király végre királynak volt öltöztetve és nem SS tábornoknak, a herceg sem kapott menedzser öltönyt és napszemüveget, napjaink rendezői színházának nagyon kreatív ízlésterrorja szerint.
Összességében élmény volt, nem bántam meg, még ha az autó felé tartva dallamok nem is kergetőztek a fejemben, legfeljebb zengések és zsongások idézték vissza az érzéseket, hangulatokat.
A ma esti Pelléasra - betegség miatt - felszabadult egy jegy. Ha valaki szeretne eljönni velem és nem riasztja el a NAGYON kakasülő, kérem, írjon! Kár lenne üresen hagyni egy széket is...
Hogy egy kicsit cifrázzuk a vitatottakat: Debussy (Ravelhöz hasonlóan) többször és egyértelműen tagadta, hogy ő impresszionista zenét ír... (Szerinte a kritikusok csak jobb híján illetik ezzel a jelzővel a műveit, amik valóban szándékosan eltérnek a korábbi stílusoktól.)
1. Csatlakozom: Jó zene a Pelleas. (Kimondottan örültem takatsa feliratának.)
2. Ki hülyézte le (simán) szegény Dantèst...? (Elképesztő, mik vannak itt.)
Tényleg gáz volt. Annyira, hogy vettem jegyet holnapra is.
Ó, most nagy zavarban vagyok, kedves ED, a "vak ember és a színek" egy bevett hasonlat, nem konkrétan a látássérültekre vonatkozik, hanem valami másra. Írhattam volna helyette azt is, hogy "kinek a pap, kinek a papné", de lehet, hogy ezzel is megsértettelek volna, hiszen nem tudhatom, hogy nem vagy-e te, vagy valamelyik közeli rokonod pap vagy papné, vagy esetleg mindkettő. Szóval ne vedd szívedre a "vakembert", nem akartalak ezzel megsérteni, elnézésedet kérem. Nekem tetszik a bejegyzésed, nagyon is tetszik, értem is amit írtál, akceptálom is, és mint együttérző ember, sajnállak, hogy a pénzedet egy neked nem tetsző dologra költötted. Ezt elkerülhetted volna, ha olyan figyelmesen olvasnád a bejegyzéseimet, mint ahogyan én a tieidet, hiszen két évvel ezelőtt hosszan írtam a Pelléasról, ilyesmiket: "Ha valaki először találkozik ezzel az operával (mint ahogyan én), mit sem sejtve, akkor alaposan fejbekólinthatja ez a zene, ami egyik oldaláról csodálatos, mindazzal a szépséggel, ami az impresszionista zenére jellemző, másrészt viszont időn- és cselekvésen túli, olyan, mintha az ember csak ülne egy tó partján és bámulna az alig fodrozódó vízre. Ez a zene nem unalmas, hanem unalmon túli, átölel, belédhatol, átfolyik rajtad, eltűnteti minden viszonyítási pontodat, megszűnik a fent és lent, vagy a múlt, jelen és jövő, és valami bizonytalan lebegésbe kerülsz, hallgatod a zenét és a duruzsoló szavakat, felolvasnak egy levelet, az időjárásról beszélnek, az árnyékokról, a napsugárról, sötét erdőről, barlangokról, a tengerről, kút mélyéről, nem történik semmi, vagy talán mégis? Valami sötét és lomha árnyék van ott a sarokban, a sötétben, ami lassan bekebelez mindent, és aztán a végeredmény: gyilkosság, két halott, szétesik minden, pedig a gyilkos is, az áldozatok is, mindenki, csupa jó, jóravaló, jót akaró ember. Minden pontosan olyan, akárcsak a mi kis életünkben." Ráadásul szabadon letölthetővé tettem egy csodaszép felvételt (Bertrand De Billy, Bécsi szimfonikusok, Natalie Dessay, Laurent Naouri, Stephane Degout, Philip Ens és Beate Ritter, 2010), ha akkor letöltöd és megnézed azt a videót, akkor elkerülhetted volna a mostani csalódást. Már csak annyit tennék hozzá, hogy ez az elmondhatatlanul szép előadás, amit tegnap te is láttál, felülmúlja azt a 2010-es bécsi videót, így jószándékkal azt tanácsolom, hogy ne kísérletezz többé a Pelléassal, csak pénzkidobás lenne, ennél nagyobb élményben nem lesz részed.
Kedves takatsa, köszönöm szíves jókívánságodat, bár a vak ember-hasonlatod nem túl elegáns .. még egy orvostól sem. Nem tudni, nem látássérült-e a címzett. (Elárulom: az. Úgyhogy a katonadolog sem találó, mert fentiek miatt nem voltam katona.) Igaz, van olyan beíró itt, aki szimplán lehülyéz vagy ennek szinonimáját használja, ha bármi nem tetszik neki tőlem. És az is igaz, hogy az (ő) nálam "levegő"-kategória. Nem véletlenül írtam ezt sem : "No meg minden (zene)műnek vannak lelkes rajongói." A világ meg ezek szerint tele van vak emberekkel, akik nem értékelik ... mert nem ismerik, nem tudnak róla, tudni sem akarnak róla. Én legalább vettem a fáradságot és a hitelkártyámat és elmentem megnézni az "igazi" Pelléast. Az operaigazgatók meg imádkoznak, hogy bárcsak (minél) több ilyen vak (hülye) nézőjük legyen-lenne a Pelléason.
Kedves ED, nagyon sajnálom, hogy nem tetszett az előadás, illetve a Debussy opera. Valahogy úgy járhattál, mint a vak ember, akit nem hatott meg a vérvörösen izzó naplemente. De sebaj, katonadolog, kívánom, hogy legyen még sok-sok, ennél izgalmasabb operaélményed.
Spoletoi előadások után, hamburgi és vicenzai előadások előtt háromszor a MüPában is színre kerül(t) Debussy "kötelező operaolvasmánya", a Pelléas és Mélisande. Operaigazgatók rettegett darabja, csakúgy mint pl. a Wozzeck vagy a The Rake's Progress: 20. szd.-i klasszikus alkotások, amiket muszáj-illik időnként elővenni és a közönségnek -ha bérlete van rá vagy történetesen jegyet vett- muszáj-illik megnéznie. No meg minden (zene)műnek vannak lelkes rajongói. Tavaly februárban -jobb híján- már megnéztem a Pelléas "dzsesszzenekarra" hangszerelt változatát és "ha nincs ló, jó a szamár is"-alapon elfogadtam azt a furcsa jószágot, köszönhetően a három magyar főszereplőnek, a szólisztikus feladatot ellátó zenekari művészeknek és tetszett a letisztult rendezés, passzolt a díszlet és a jelmezek is.
Dalszínházunkban 1963 és 1970 között játszották
legutóbb Debussy operáját teljes zenekarra hangszerelt változatában. Emlékszem egy Sándor Judittal és Palcsó Sándorral
a címszerepekben előadásra, amit „rendes”, nagy zenekarral adtak elő. Szép sikerrel játszották a Pelléas és Mélisande c. operát
– ami 1963 és 1970 között volt repertoáron. Sajnos, kedvenc szopránommal, Házy
Erzsébettel, nem láttam ezt a remekművet: valamiért kimaradt ez az opera Vele -
azokban az időkben Mozart, Puccini, Donizetti, Britten, Verdi, Szokolay, Johann
Strauss, Richard Strauss, Wagner, Leoncavallo, Csajkovszkij, Gluck, Monteverdi,
Gershwin, Balassa vagy Kodály műveinek női alakjait énekelte egymás után, köztük
az említett francia komponista darabjának hősnőjét. Utólag bánom, hogy Házy utánozhatatlan muzikális színpadi és ének-szerepmegformálásai közül nem láthattam - a korabeli
kritikák tanúsítása szerint - nagyszerű Mélisande-alakítását.
Azokban az időkben - éveken át - Házy Erzsébet
és Sándor Judit, illetve Kozma Lajos és Palcsó Sándor formálta meg a címszerepeket,
Ferencsik János vezényelt, később Blum Tamás és Lukács Ervin karmesterek is
beálltak Mikó András rendezésében színpadra került produkcióba.
Örvendetes, hogy az Eiffel Műhelyház-béli "csonka" hangzású előadások után most a Müpában végre a "hamisítatlan" zenekari kísérettel csendül(t) fel Debussy operája.
Szerencsésnek tartom magam, hogy láthattam a STOP-ban, akkor értettem meg, jelentős mű - bár a francia zene most sincs a szívem csücskében. S nem gondoltam, hogy Abbado Pelleas dirigálására vállalkozik.
Nem szalasztom ;-) ... èn anno a "dzsessz"-zenekarral is beèrtem, mert be kellett èrnem ("ha nincs lò, jò a szamàr is"), de persze ez màs lesz.
https://bfz.hu/hu/media/magazin/csak-sohaj-vagy-szerelmi-vallomas/?fbclid=IwAR28o_KIRu-cufH897lXptgFzaplNaqgtoQS9JquBbijFDwzZWQ8RHIO51Q
A Fantasztikus szimfóniát Kobayashi vezényli, aki kora miatt nem vállalt már többet egy estére...
1930 körül, JF főherceg Amerika-utazó drámájánál leleményesen oldották meg a kérdést, ingyen belépőket osztva szét a minisztériumi és városházi tisztviselők/az állami gimnáziumok tanárai között.
Friss hìrlevèl!! Aki hallja, adja àt! Màsolom:
Azt írtam elsőre is, amit később máshogy is elmondtam. Sajnálom, hogy elsőre nem ment át. De valóban fogalmazhattam volna egyszerűbben is.
Egy régi Bánk bán Tisza-parti jelenetében (ott voltam) a vidéki vendég kétségbeesett Melinda elejtette kisdedét, az -mármint a bábu- hangos puffanással a zenekari árokban kötött ki. Úgy emlékszem, nem valamelyik zenész fején.
Amikor a múlt század negyvenes éveiben (ez nem személyes élmény, olvastam) Jan Peerce a Metben a Lucia Edgardoját énekelte, miután leszúrta magát, a nézőtéren kacagás futott végig.
Egy évvel ezelőtt részletes beszámolót írtam ide az Attila-bemutatóról. Most négy új beállót kaptunk a Verdi-operába: a címszerepben a fiatal kanadai basszus John Relyea fenomenális hang, hozzá impozáns külső megjelenés, jóképű, magas, ami szerintem a szerepen kívül is, minden női szívet megdobogtat(hat) - persze ez pofonok és ízlések kérdése. Mindenesetre nagy hang, de nem az az üvöltős fajta, és az általa alakított karakterhez a szerep követelményeinek tökéletes ismerete párosul, fölényes, biztos énektechnikája remekül érvényesül a szabadtéren ebben a rendezésben, valamint remek partnere volt a szereplő-társaknak, és basszusa mind saját áriájában, mind a hatalmas együttesekben szárnyalt, de nem harsogott. Megvolt a kellő erő, szín, és érzelmi szálak kibontása. Számomra nagy élmény volt az igen szimpatikus operaénekest látni-hallani most, és a világhírnév ide vagy oda, abszolút szerényen és alázattal "állt be a sorba" nálunk is, a Margitszigeten, "nem megjátszva" önmagát. Nagy öröm, hogy végre itt, Magyarországon is alkalom kínálkozott számára és lehetővé tették mint vendég, felléptét Verdi csodálatos, szép, fiatalkori operájában. Köszönet érte a szervezőknek is, de magának a művésznek is, hogy elfogadta a felkérést.
·
Tudod, úgy örülnék személyes véleménynek is az Attiláról!
Verdi-opera a Margitszigeten
ATTILÁNAK,
A HUNOK KIRÁLYÁNAK TÖRTÉNETE KELT ÉLETRE A
SZÍNPADON
„A közönség kérésének eleget téve a
tavalyi hatalmas siker után idén ismét életre kelt a Margitszigeti Szabadtéri
Színpadon Verdi egy ritkán játszott, csodás dallamokban gazdag operája, amelyet
a hun király, Attila története ihletett. Az Aczél András által rendezett, John
Relyea címszerepelésével színpadra állított produkció a romantika korára
jellemző zene mellett káprázatos, Madarász János által megálmodott
látványvilágával és a sokrétű történetével is magával ragadta a közönséget.”
„A címszerepet éneklő, kanadai származású operaénekes, John Relyea karizmatikus megjelenése és erőteljes basszbariton hangja, amelyet éneklés közben mintha a Föld energiái táplálnának, pillanatok alatt elvarázsolta a közönséget. A legendás, északi istenekre emlékeztető történelmi alak személyiségét árnyaltan, hol erős, hódító hadvezérként, hol pedig érző, szenvedélyes férfiként jelenítette meg a színpadon.”
A kiváló sakkozó, nemzetközi nagymester, több ária- és dalkoncertjén voltam jelen, itt a fórumon
beszámoltam ezekről.