Besser spät als nie :-) Egyébként nem fanyalogtam, azt írtam, amit láttam és hogy először látni talán jobb is így: nem kell rejtvényt fejteni, vajon mit akar a rendező kifejezni. Koniecznyt 2006, az első MüPa-Parsifal óta ismerem.. legközelebb a MET új Trisztánjában is énekel jövő tavasszal, nyilván Kurwenalt (szóval ő "always and everywhere), arra is beneveztem. Már elkezdtem csomagolni a vacsorát a megtekintéséhez.
Előző beírásomat a Saloméról így kezdtem: "új rendezőt avatott a MET a Salome felújítása alkalmából". A szombati Arabellával kapcsolatban ugyanezt nem írhatom. Mondhatnám: "sajnos", de nem mondom. Életemben először láttam Richard Strauss jóval későbbi opuszát. Ilyen esetben talán valóban könnyebb befogadni egy porszagú állagmegóvott -ráadásul húzatlan, hosszúúúú- produkciót, ahol minden, a világon minden az, aminek és akinek látszik, semmi csavar, átértelmezés, kerekesszék, mobiltelefon, miegymás. Pedig, hogy mást ne mondjak, a mai genderfluid (???) világban adná magát, hogy az egyik főszereplőt, aki kényszerűen bár, de lány létére eddigi teljes életét fiúként-férfiként élte meg és le, kicsit "megforgassák". Egy szó, mint száz, Otto Schenk Waldner grófhoz hasonlóan szakállt növesztett, a hagyományosnál is hagyományosabb, korhűbbnél is korhűbb rendezése 1983 óta stabilan tartja magát a Lincoln Centerben. Igaz, az ő bécsi Rózsalovagja meg immár nagymama? (nagypapa?) korúvá érik 1969 óta. (Olyan is.) Günther Schneider-Siemssen színpadképei és Milena Canonero kosztümjei is annyira, de annyira békebeliek, hogy megáll az idő és eláll a lélegzet. De még egyszer: ha az ember először lát egy amúgy sem állandó repertoárdarabot, amiben árad a törvény zene, mint a víz, és a igazság szó, mint a bővizű patak” (Ámósz 5:24, frissítve), abban legyen a fiú lány lány, a fehér fehér, a fekete fekete, a krumplileves meg krumplileves.
Új rendezőt avatott a MET a Salome felújítása alkalmából, Claus Guth személyében. Jártas ő Richard Strauss -különösen pedig Wagner- világában, az ő manhattani hercegnője ezúttal egy gyerekkorában és vélhetően azóta is folytatólagosan abuzált teremtés valamikor Oscar Wilde korában, erre egészen világosan utal számos díszletelem (díszlet: Etienne Pluss), kellék és mindenekelőtt az a hat kis- és nagyobb/acska lány, akik Saloménak a látottak alapján nem túl szívderítő gyerekéveit jelenítik meg. Guth értelmezésében ő egy gyerekkori traumákkal terhelt szocio- és pszichopata szörnyeteg vagy inkább lény, egy folytonosan őt bámuló, reá vágyakozó, szexéhes mostohaapa és egy ledér, sok mindent megélt, itt és most éppen vérnarancs színű estélyiben (jelmez: Ursula Kudrna) pezsgőt kortyolgató anya mellett. Utóbbi buzgón próbálja elhessegetni urát a lányától, később szintén őmellé áll és buzgón követeli Salome jussát a táncáért, amit Heródes esküvel odaígért: Jochanaan fejét. Két szinten játszódik a cselekmény: "fent" és "lent". Fent: Heródes palotájában és lent: a ciszternában, ahol Jochanaant őrzik rabláncon és ami a palotaszint magasba emelésével a nézőtér szintjén válik láthatóvá. A szent ember fejét így nem felnyújtják "lentről", hanem Salome maga megy le érte, hogy azután a perverzió netovábbjaként Jochanaan fej nélküli, székhez kötözött testének véres nyakát csókolgassa, majd a leválasztott fej ajkát, szemeit. A tetrarcha és hitvese mindezt a lefelé vezető lépcső tetején állva nézik végig. Heródes "Man töte dieses Weib!" parancsára azonban nem jönnek végrehajtó katonák, Salome csupán hátratűnik a semmibe. Meg kell még említeni a darab zenei -és dramaturgiai?- csúcspontja, a nevezetes Hétfátyoltánc megvalósítását: tánc nincs, hét fátyol sincs, van ellenben hét Salome, maga a hősnő, aki felső ruháját lehúzva egy fehér hálóing- vagy lepedőféleségben, mimikával "táncolja" vagyis merengi végig a jelenetet a már említett hat lánykával körülvéve. Mindazonáltal "as a whole", elfogadható a színrevitel, Strauss mámorító zenéje és sziámi ikerként az irodalmi alapmű, Wilde drámája úgyis mindent, a világon mindent visz. Elmondhatatlanul fontos, -máskor is, de itt különösen- hogy a néző a szöveg olvasásával is kövesse a zenét és a cselekményt. Ez az opera együtt lejt, halad, él a szöveggel, minden zenei fordulat a szövegből nő ki, minden kiejtett szó, lett légyen tekervényes, szecessziós, olykor már-már fárasztó, de nélkülözhetetlenül fontos.
THE MET: LIVE IN HD 2025–26 SEASON
Met’s Live in HD-sorozat nyolc élő MET-előadást tartalmaz:
2025. október 18. – Bellini: La Sonnambula
2025. november 8. – Puccini: La Bohème
2025. november 25. – R. Strauss: Arabella
2025. december 13. – Giordano: Andrea Chénier
2026. január 10. – Bellini: I Puritani
2026. március 21. – Wagner: Tristan und Isolde
2026. május 2. – Csajkovszkij: Eugene Onegin
2026. május 30. – Lena Frank: El Último Sueño de Frida y Diego
Nyolc évnyi pihentetés után vette ismét elő a MET egy ötös szériára az egyedül való, fénylő fáklyaként világító Fideliót, a tisztaság, házastársi kitartás, becsület, szabadságvágy, szabadítás-szabadulás és sok más egyéb e zenébe öntött remekét, vagy ahogyan rövid bevezetőjében Peter Gelb igazgató aktuálisan, közérthetően odaszúrta a műről: "üzenet a diktátoroknak". S ha hozzáteszem, hogy az én jegyem éppen az utolsó, március 15-ei előadásra szólt, akkor mindez még inkább sajátos megvilágítást nyert hic et nunc, szűkebb és tágabb horizontunkon. Ki-ki leszűrheti a saját tanulságait, miközben e napon a pesti utca életre kelt. (Szerencsére időben indultam-érkeztem a tetthelyre.) A nem túl régen elhunyt Jürgen Flimm éppen negyedszázados rendezése számomra időtálló: korszerűen időszerű, nem túloz, nem önkényeskedik, de nem is ragad le múlt századi kliséknél: jól fogyasztható. Jók a díszletek (Robert Israel) -a finálé színváltozása bámulatosan gyors volt-, kifejezőek a jelmezek (Florence von Gerkan).
Két hete, hogy a Fesztivál Színház élő adásában élvezhettem egyik speciális kedvencemet, a Hoffmann meséit, de muszáj pár sort rögzítenem az előadásról. Bartlett Sher rendezése nem új, 2009-es keltezésű a MET-ben és abszolúte hagyományosnak mondható, ám tele ötlettel, fénnyel-pompával-ragyogással. Nagy különbség tud lenni hagyományos és hagyományos rendezés között is. Talán a szürke öltönyös, Columbo-ballonos Hoffmann figurája lóg ki a sorból, de hiszen ő valójában is más, mint a többiek. Fényűzőek a díszletek (Michael Yeargan), a záró velencei felvonás színpadképe nyíltszini tapsot kapott, korhűek, stílusosak a jelmezek (Catherine Zuber). Marco Armiliato éppen ezen az estén vezényelt ötszázadszor (!) a Házban, ami azért figyelemreméltó teljesítmény avagy a mennyiség minőséggé (is) válik. Szeretheti a zenekar, a kórus, a mindenkori szólisták, a közönség és nyilván szereti a vezetőség is. A zenekar és a kórus is remekelt, az "örökös karigazgató" Donald Palumbo utódját, a fiatal német Tilman Michaelt most láttam először meghajolni együttesével.
A MET fekete hónapot tart, és ennek kapcsán februárban szabadon streamelhető három opera, amelyben feketék játsszák a főszerepet. Használjátok ki, hogy megnézhetitek Jessye Normant a Kékszakállúban, és Leontyne Price-t a Végzetben.
Száz év után először énekeltek operát spanyol nyelven a MET-ben és a mostani volt az első, amit mexikói szerzők írtak: Gabriel Garcia Márquez mágikus realizmusnak nevezett stílusa ihlette meg egyik tanítványát, Marcela Fuentes Beraint a librettó megírására, zenéjét pedig a viszonylag korán elhunyt Daniel Catán szerezte. A történet, ami a múlt század elején játszódik, igen egyszerű: az egykor híres operadíva, Florencia Grimaldi visszavágyik régi sikerei színhelyére, a brazil esőerdei Manaus operaházába. ("Félre": többek szerint a névválasztás utalás Puccini és Verdi egy-egy hősnőjére, Toscára és Amelia Grimaldira.) "Vissza": annak idején ott vesztette el -vagy áldozta fel karrierje kedvéért?- szerelmét, Cristóbalt, akit szeretne ismét fellelni és visszahódítani. Az Amazonason (inkognitóban) történő hajóutazása során megismerkedik néhány utassal: egy újságírónővel, aki történetesen az ex-díva életrajzát írja, a hajóskapitány unokaöccsével, aki -nem árulok el nagy titkot- több kanyar és egy igazi trópusi vihar után a végén összejön az újságírónővel és egy középkorú házaspárral, akiknek a házassága jó ideje "kihűlt" és folyton civakodnak, mindenért a másikat okolják. És van a darabnak egy különleges alakja, afféle narrátor, Riolobo (ez is beszélő név: "farkasfolyó"), ő jelenítheti meg Márquez mágikus realizmusát. A gőzös eljut Manausba, de az utasok az ott dúló kolerajárvány miatt nem szállhatnak ki a hajóból. Florencia a mágikus realizmus jegyében pillangóvá változik, hogy lelke -vagy lélekben?- így találkozzék szerelmével.
Jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy hallgasson bele. Ennél újabb Don Giovanni jelenleg nincs sehol :-)
Ezt a Don Giovanni-produkciót élőben sugározta a Bartók Rádió 2023. május 20-án este a New York-i Metropolitan Operaházból.
A szünetben interjú hallgatható Peter
Matteivel.
Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni
Kétfelvonásos opera
Szövegét Lorenzo Da Ponte írta
Vez.: Nathalie Stutzmann
Ea.: Metropolitan Operaház Ének- (karig.: Donald Palumbo) és
Zenekara
Km.: Kari Jane Docter
(gordonka), John Lenti (teorba), Jonathan Kelly (fortepiano)
Szereposztás:
Don Giovanni - Peter Mattei
(basszbariton),
Donna Anna - Federica Lombardi
(szoprán),
Donna Elvira - Ana María
Martínez (szoprán),
Zerlina - Ying Fang (szoprán),
Don Ottavio - Ben Bliss
(tenor),
Leporello - Adam Plachetka
(basszus),
Masetto - Alfred Walker
(basszus),
Kormányzó - Alekszandr Cimbaljuk (basszus)
A MET pár hete újította fel az operák örökös bajnokát, a Don Giovannit és múlt szombaton Telecast-tal szétszórta a nagyvilágba(n) is. Az előző felújítás nyolc évet élt. A produkció színpadi és zenei megálmodói is most debütáltak ott. A belga Ivo van Hove monoton, árkádia-stílusú díszletekkel (Jan Versweyveld) és mai ruhákkal (An D'Huys) napjainkba helyezte a cselekményt. Kivétel a három "maszk" jelmeze az I. felv. fináléjában, ott korabeli ruhákat viselnek. A nyitó jelenet párbaját fegyver nélkül kezdték a felek, majd a címszereplő egyszer csak pisztolyt rántott és egy lövéssel leterítette a fegyvertelen Commendatorét. Az ilyesfajta belegázolások azok, amikkel nem tudok megbékélni. E perctől fogva Don Giovanni számomra egy maffiózó, akit sem szeretni, sem megérteni nem tudok, Leporello pedig a samesza, amire utóbbinak az öltözéke is hajaz. Azért sok jó sőt: mulatságos ötletet láttunk, amikről nem készítettem leltárt. A közönség olykor hangosan hahotázik 1-1 poénon. Nincs hibátlanul megoldva a két finálé: az elsőben a sokdimenziós jelenetet kuszának vélem, a legizgalmasabb pillanatban pedig, amikor a vége felé a főhőst elnyeli a föld, a szín szimplán elsötétedik, a helyi közönség el is kezdett tapsolni. Aztán hirtelen minden földerül, színeket kap és a záró szextett happy end-be fut. Ebben a felfogásban tehát Don Giovanni nélkül szebb és jobb a világ. Questo è il fin di chi fa mal..
Tíz évvel a St. Louis-ban tartott ősbemutató után megérkezett a MET-be, így április 29-én a MüPába is Terence Blanchard és Michael Cristofer operája, A bajnok (The Champion). Tabukat döntögető alkotás: Emile Griffith -mellesleg afro-amerikai, mellesleg meleg-biszex- profi ökölvívó világbajnok életének nagyjából hiteles története jazz-operai keretben. Már maga a színrevitel is szenzációnak mondható: ilyesfajta librettók még manapság is elég ritkák. Ehhez képest a zenei anyag szolidnak mondható, jól fogyasztható, sok zárt számmal, minden fontosabb szereplőnek van áriája, duettje, jók az együttesek, profi a rendezés (James Robinson). A második részben már a zenei kifáradás jelei mutatkoztak, de lehet, hogy csak nálam. Hangulatosak, kifejezőek a színpadképek, jól oldották meg a párhuzamos idősíkokban játszódó jeleneteket, mutatósak a kosztümök és a táncok. A címszerepet hárman éneklik: az idős (Eric Owens), az ifjú (Ryan Speedo Green) és két jelenetben a gyermek - fiú szoprán (Ethan Joseph) Griffith. A női főszereplő, Emile anyja (Latonia Moore), Griffith ellenfele, Benny "Kid" Paret -és fia- (Eric Greene), Griffith fogadott fia (Chauncey Packer) vagy a kisebb szerepekben a kegyetlen kuzin (Krysty Swann), a Griffith-feleség (Brittany Renee) és a Paret-nej (Helena Brown) mintha csak a Porgy-ból léptek volna át a ring (nem a Ring!) világába, mind jók. A "klasszikus" ("fehér") figurák közül a sokat foglalkoztatott Paul Groves hallhatóan küzd a kalapgyáros-boksztréner szólamának magasságaival és hasonlíthatatlan Stephanie Blythe a (meleg)bártulajdonos rövid, de hangsúlyos szerepében. Yannick Nézeth-Séguin ismét biztos kézzel irányítja szólistáit, a kórust és a zenekart, ezúttal bokszköpenyben. (A szintén nála lévő bokszkesztyűket a vezénylés idejére levette.) Itt a címszereplő kulcsfontosságú áriája hallgatható meg: "Mi tesz férfivá egy férfit?"
2006-ban nyugdíjazta a MET a Lohengrint; néhány hete a kanadai rendező, François Girard új produkciója váltotta a régit; ezt láttam március 18-án a MüPa élő közvetítésében. Ez már a harmadik Wagner-rendezése ott, Hollandi és Parsifal után, utóbbit mondhatni átkötötte ide: Parsifal-Lohengrin, Apa és Fia. A klasszikus rendezések rajongói nem panaszkodhatnak különösebben: lefúrt lábú szólisták énekelnek mozdulatlanul álló kórus előtt, "korhűek" (mi is az?) a kosztümök (Tim Yip), kivéve Lohengrinét, az övé egyszerű fehér ing, fekete nadrág és cipő, talán ezzel is jelezve, hogy ő máshonnan jött, nem "közülük való" személy. A színek: fekete/zöld-mélyvörös-fehér is jelzik, kit hová kell sorolni, és a karmester is felvonásonként váltja felsőjét: fekete-mélyvörös-fehér. Nekem tetszett a díszlet (Tim Yip), egy mozgatható, színpadnyi méretű téglalap, közepén kivágva teljes magasságban. E körön át a (vetített) világmindenség nyílik meg és ezen át jön-megy a Hős is. Mutatósak a vetített hátterek és egyéb vizuális effektusok (David Finn), bár hasonlót láttunk már régebben, itthon is. Piotr Beczala zavartalanul állt át líraiból a Heldentenor fachba, minden szempontból kimagaslót nyújtott. Hangja úgy vált hősi színezetűvé és lett kellő dinamikájú, hogy közben megmaradt puha, behízelgő tónusa. Alakítását is hitelesnek éreztem. Tamara Wilson Elzája hangilag a helyén volt, de anélkül, hogy a body shaming vétkébe esnék, nem hagyhatom szó nélkül, hogy testi adottságait és ettől bizonyára nem függetlenül erősen korlátozott színpadi játékát enyhén szólva is illúziórombolónak gondolom. Ugyanez igaz -sajnos- Christine Goerke Ortrudjára: hatalmas hang, hatalmas ...khm... "tüdő". Mintha a Macbeth egyik boszorkánya lenne ő: karjaival hadonászva, szemeit villogtatva folytonosan varázsol, amit -nyilván a rendező utasítására- a 3. felvonás előjátékára is kiterjeszt, szólója ott már-már bohózat kategória. Nem tetszett Telramundként Evgeny Nikitin, aki fokozatosan vesz birtokba Wagner-szerepeket a MET-ben, noha érzésem szerint csak testi adottságaiban "nő fel" említett két kolleginájához, hangját kevésnek, játékát egysíkúnak éreztem. Günther Groissböck nagy horderőt és méltóságot jelenített meg a Király szerepében és ugyanezt jelenthetem ki Brian Mulligan Heerruferjéről is: ha rajtam múlna, akár helycserélném Nikitint és őt. Óriásit teljesített, főszereplő volt a kórus (karig. Donald Palumbo) és a zenekar is remekelt Yannick Nézet-Seguin főzeneigazgató vezényletével.
Akkor ezt jól sejtettem, hát ez van. Azért ezt sajnálom.
Ilyen lehetőség sajnos nincsen, legalábbis én nem tudok róla.
Van a MET-nek fizetős, online nézhető tárháza, a MET Opera on Demand. Itt lehet pénzért 1-1 operát is megnézni, illetve havi vagy éves előfizetéssel az egész tárház nézhető, hallgatható. A MET közvetítések többsége előbb-utóbb kikerül az Opera on Deamandra is, de nem azonnal, hanem 1-2 szezon csúszással.
Valaki esetleg nem tudja: a MET-es előadás közvetítések, pénzért, valahol a neten is megnézhetőek? A dec. 10. Órák érdekelne, de sajnos lehet, hogy nem tudnék elmenni az online közvetítésre. Tudom, hogy az Uránai ismételn januárban, de ha lehet, én megnézném decemberben, ha van ilyen lehetőség.
Szeptember 15-én, szerdán 10 órától kezdődik a jegyelővétel a New York-i Metropolitan Opera és a moszkvai Bolsoj Balett 2021/2022-es előadásainak közvetítéseire a Nemzeti Filmszínház pénztárában és online felületein. Az Uránia a teljes évadra lekötötte két nagysikerű programsorozatát, jegyet váltani az elhúzódó koronavírus-pandémia miatt azonban egyelőre csak az idei előadásokra lehet.
Részletek: itt
Fantasztikus előadás. Az elején tartottunk attól, hogy Philip Glass repetitív elemekre épülő operája időnként unalmassá válik, de ez a félelem teljesen alaptalannak bizonyult. Feszült figyelemmel követtük a kiváló hangzást, a gyönyörű hangokat, a szemkápráztató látványt. Nagyon jó döntése volt a MET-nek bemutatni az Akhnatent. Az ilyen típusú opera előadások alkalmasak arra, hogy megszólítsák azokat is, akik egyébként idegenkednek a műfajtól, különösen a kortárs daraboktól. Mindenkinek jószívvel ajánlom.
A new leader and new sounds at the Met: Philip Glass’s striking ‘Akhnaten’
The Washington Post
10 reasons to see Glass’ pharaoh
The Durango Herald
Programváltozás miatt szívesen átadom a holnapi, 04.28-i Uránia Filmszínház MET Carmen előadásra szóló 2 jegyemet, 8.sor 5-6.szék.
Interneten vásároltam a jegyeket, e-mail-ban tudom átküldeni. A kérést ezért e-mail formában várom: joska141@gmail.com
Ma este 19.00 - kb. 22.30
New York-i Metropolitan Operaház - 2018. december 15.
Élő, műholdas közvetítés
Giuseppe Verdi: Traviata
Háromfelvonásos opera
Szövegét - Alexander Dumas A kaméliás hölgy című színműve nyomán - Francesco Maria Piave írta
Vez.: Yannick Nézet-Séguin
Km.: New York-i Metropolitan Operaház Ének- és Zenekara (karig.: Donald Palumbo)
Szereposztás:
Valery Violetta - Diana Damrau (szoprán),
Bervoix Flóra - Kirstin Chávez (mezzoszoprán),
Annina - Maria Zifchak (szoprán),
Germont Alfréd - Juan Diego Flórez (tenor),
Germont György - Quinn Kelsey (bariton),
Gastone - Scott Scully (tenor),
Douphol báró - Dwayne Croft (bariton),
D'Obigny márki - Jeongcheol Cha (basszus),
Grenvil doktor - Kevin Short (basszus),
Giuseppe - Marco Antonio Jordao (tenor),
Szolga - Seth Malkin (basszus),
Küldönc - Ross Benoliel (bariton).
Rendező: Michael Mayer
A Met új produkciója
Az operairodalom egyik legtöbbet játszott darabját a Metropolitan Opera frissen kinevezett zeneigazgatója, a legendás Carlo Maria Giulini felfedezettje, Yannick Nézet-Séguin vezényli. A New York-i operaház produkcióira jellemző gazdag látványvilág ezúttal is szerves része lesz az előadásnak, hiszen az a Michael Mayers állította színpadra - ezúttal az eredeti korban tartva a történetet, pazar díszletekkel és színpadképekkel -, aki a Rigolettót az 1960-as évekbeli Las Vegasba helyezte. A rendező mellett rangos színházi díjakkal elismert fény-, díszlet- és jelmeztervező vett részt a produkció létrehozásában, de természetesen a reflektorfényben álló művészek is a legjobbak közül valók.
A ragyogó szereposztásban a címszerepet, az élet szépségeihez reménytelenül ragaszkodó, halálos betegséggel küzdő Violettát a Met egyik népszerű primadonnája, Diana Damrau alakítja, partnereként öt év után ismét Juan Diego Flórez lép színpadra. Alfredo családi renomét őrző apját, a két szerelmes vágyálmait ostromló Germont grófot a Verdi-szerepekben az egyik legjobb amerikai baritonnak tartott Quinn Kelsey kelti életre.
Ha Netrebko/Eyvazov viszonylatában egyesek árukapcsolásról beszélnek, akkor talán ez valamennyire igaz lehet Alagna és hitvese esetében is. Bár Aleksandra Kurzakot nem ismerem és látom, fellépett ő már régebben is a MET-ben (is), pályafutásának valószínűleg jót tesz, hogy Alagna a férje. Az idei Bajazzók után jövőre a Carmenbe is "beviszi".
Metropolitan-operaközvetítések a Müpában 2018/19
Aida, Sámson és Delila, A Nyugat lánya, Marnie, Traviata, Adriana Lecouvreur, Carmen, Az ezred lánya, A walkür, A kármeliták
Nem vagy drámai hangokhoz szokva a Normában!:):)
A DiDonatóról leírt negatív véleményekkel nem igazán értek egyet. Én bizony azért váltok jegyet a Met-mozikra, hogy őt halljam és lássam, semelyik másik énekes nem érdekel ennyire a Met kínálatából. Azóta vagyok rajongója, hogy 7 éve Salzburgban hallottam élőben - Adalgisaként. A mostani közvetítésben (amit az Uránia moziban láttam) egy kis hangkopást én is felfedeztem (persze lehet, hogy csak egy kicsit fáradt volt), de csúnya tremolókat nem hallottam. Tény, hogy az első duettben elkerülte a magas hangot (a másodikban nem vettem észre ilyet). De ezen felül csak jót tudok róla mondani. Minden hang, minden szótag jól át van gondolva és a kifejezés szolgálatába állítva. Tiszta dikció (ellentétben Radvanovskyval, aki rengeteg mássalhangzót lenyelt). Hanganyaga önmagában nem lenne olyan jelentős, de amit ezzel a hanggal megcsinál (nagyszerű technikája segítségével), azt tanítani kéne. (Egyébként tanítói vénája is van, mesterkurzusait is érdemes videón megnézni.)
Radvanovsky Casta Divája csalódás volt, dögunalom, azon kezdtem gondolkodni, hogy hogy fogom ezt a nőt a végéig kibírni, de aztán fokozatosan jobb lett. Mindazonáltal sose lesz a kedvenc Normám (bevallom, én ebben a szerepben jobban szeretem a drámai koloratúrszopránokat). Tényleg volt némi aránytalanság az ő hangi súlya és a többieké között, de ne feledjük, hogy ez a szereposztás eredetileg Netrebkóra lett kitalálva.
Calleja hangját lehet szeretni vagy nem szeretni, én jól viselem, szerintem elég jó Pollione volt, ha leszámítjuk, hogy első jelenetének végén csúnyán elrontotta a magas hangot - viszont előtte a C-t nagyon szépen megcsinálta.
Azt viszont nem tudom, hogy a comprimario-szintű Matthew Rose mit keresett ebben a társaságban Orovesóként. A legjelentéktelenebb Oroveso volt, akit valaha hallottam.
Szerencsére így volt ez egy hete Brüsszelben is! : )
A kép csak illusztráció :-)
Csakis Joyce DiDonató hangja és művészete kedvelőinek figyelmébe ajánlom a ma esti operaelőadás felvételének a sugárzását a Classica csatornáról (20.00 - 22.50)
(Azért a többi énekes-partner és a komponista darabjának rajongói sem maradnak - és hagynak - cserben...)
Rossini: Hamupipőke
(Gran Teatre del Liceu)
Joyce DiDonató, Juan Diego Flórez, David Menéndez, Bruno de Simone, Itxaro Mentxaca, Cristina Obregón. Vezényel: Patrick Summer
Pontosan erre céloztam, amikor azt írtam lejjebb: "Joyce DiDonato a hivatalos kánon és a skatulya szerint lírai koloratúr alt/mezzoszoprán". A kritikus tutiban utazott: DiDonatot valószínűleg már az előadás előtt kicsit leértékelte-"beárazta" mint Adalgisát. Az pedig szerintem szinte természetes, hogy egy szoprán-mezzo duettben pláne egy szoprán-mezzo-tenor tercettben a magasabb hangfekvésű szólam(ok) többnyire jobban hallható(ak) mint a mezzo, amikor unisono énekelnek...feltéve persze, hogy hasonló kvalitású énekesek...mint pl. ebben a Normában. DiDonato külseje, sminktelen arca, szinte fiús szőke frizurája és az, hogy parókát sem kapott, engem is meglepett, mint szintén írtam már, Kiri Te Kanawát juttatta elsőre az eszembe. Lehet, hogy ez a sápadt-szőke-fiús Adalgisa is az egyébként nem túl combos rendezői koncepció része...vagy inkább szimplán csak meghagyták őt olyannak, amilyen...mint amikor egy nehéz előadás utáni nap reggelén felébred és még nem sminkelt :-)
Hájpolás ide vagy oda, Fleming mellett szól, hogy – még ha nem előnyös is összehasonlítása pár évvel korábbi teljesítényeivel – ma (2017. január) is nagyon szép a hangja, és énekelni is nagyon tud.
A „kivételesen jól” eléneklőkhöz (Giulietta Simionato, Ebe Stignani, Christa Ludwig, Fiorenza Cossotto) hozzátenném Ercse Margitot és Takács Klárát is. Ercsének – pécsi Amnerise és pesti Ortrudja sorában – egyik legjobb, Takács Klárának szerintem a legjobb szerepe volt Adalgisa.
Egyébként van helye és értelme a kritikának. A művészek pl. a napi munkában (aminek a 80%-a felkészülés) lényegében folyamatosan kritikának vannak kitéve, és ezen túl is vagy magukat, vagy másokat kritizálnak. (Amikor Cilike énekesnőként leírja a véleményét DiDonatoról, akkor azt is megfogalmazza egyben, szerinte mit kéne máshogy csinálni, mert erre jár az agya. És én se vagyok vele másképpen, ha hallok, vagy látok valamit. Erre vagyunk kondicionálva.) Minden momentum érdekes lehet, mindenen lehet javítani, ha van rá erő és energia, és ha a körülmények engedik. Szóval, ami a kritikát illeti, aki nem kívülálló, az tudja, hogy egy színházban van belőle elég. (Sokkal több, mint itt a fórumon.) És azzal is szembe kell néznünk, hogy az elérhetetlen etalon, és a való élet sokszor milyen messze esik egymástól, és mennyi minden függvénye, ami sokszor nem is rajtunk múlik. Megtesszük, amit lehet, és hálásak vagyunk a közönségnek, amely beül az előadásokra és lelkesen tapsol, mert szereti azt, ami neki készült, érte van, és az övé…
És tessék elhinni, hogy (alkotók és előadók egyaránt) nyitott szívvel, lelkesen állunk oda egy-egy premierre másfél-két hónap felkészülés után, és azért csináljuk, hogy örömet szerezzünk az embereknek. A többségnek szerencsére sikerül is...
Mintha csak azért lehetne egymáshoz szólni, mert vitatkozni akarunk... :-)
Azért írtam, mert most a saját bőrödön tapasztalhattad, milyen az, amikor valaki mezei nézőként egyszerűen csak elmegy, és élvez egy előadást. Aztán kiderül, hogy amit szupernek tartott, az lényegében élvezhetetlen volt.
Erről a különbségről beszéltem. Az "intelligensebbek" megfejtése, hogy azért, mert Ókovácstól kapom a fizetésemet. (Nyilván te meg a MüPától, vagy a Met-től.)
Még intelligensebb emberek, meg tudnak mások fejével gondolkodni, sőt: el tudják képzelni, hogy más nézőpont is létezik, mint az övék.
(A gyengébbek kedvéért (nem rád gondolok): Soha, sehol nem mondtam, hogy bármelyik MÁO produkció tetszik nekem. Ilyet nem tetszik olvasni tőlem. Arról beszéltem, hogy létezik másik nézőpont is, mint a kimaxolt kritika. És, hogy a boldogan tapsoló, mezei nézőnek is igaza van, aki beül, és élvez egy-egy előadást. És ők bizony ott vannak, és tapsolnak. Ők tartják fenn a színházakat…)
Nekem élő előadásban Lukács Gyöngyi Normája mindent vitt.Egyébként véleményeddel egyetértek!
Az ideális Norma - drámai szoprán koloratúr készsségel.
pardon, 26.9.2017
Tessék kérem elolvasni Anthony Tomassini kritikáját a New York Times-ban
26.10.17.
Nem jelenik meg a hsz-om.
Teljes mértékben egyetértek a véleményeddel.A kontraszt talán kisebb lett volna ,ha koloratúr énekesnő Norma,de Radvanovsky drámai szoprán és manapság nagyszerűen énekel.Hogy miként tüntette el hangjából a lebegést jó volna tudni.Az első felvonásvégi tercettben sem DiDonátot,sem Calleját nem lehetett mellette hallani.Persze ez csak egy laikus véleménye,aki rontani akarja a tömegek élvezetét.
Szerintem nincs köztünk igazi ellentmondás. Egy profi énekes kottával vagy kotta nélkül meghall(hat)ja azokat a nüanszokat, amiket egy mezei néző nem okvetlenül hall meg + az alakítás egésze felülírja az itt-ott esetleg hallott problémás momentumokat. De még mint mezei néző is ki merem jelenteni, hogy DiDonato hozta a saját maximumát vagy, eddigi szerepköréhez képest, talán többet is.
PS Amikor megláttam DiDonatót, külső megjelenéséről Kiri Te Kanawa jutott eszembe, utóbbiról pedig az, hogy szerintem ő (is?) túl volt hájpolva...mint oly sokan mások.
Ja és annyit, hogy a "kánon" szerint DiDonato inkább preklasszikusokra és Mozartra predesztinált hang. Véleményem szerint messze túlhype-olt énekesnő. Szoprán párja Fleming. Ők véleményem szerint (!) messze a hangi adottságaikat meghaladó karriert futottak. Persze ízlés kérdése.
Én csak hallgattam, nem néztem. Nem vagyok elfogult. Nem kell fognom a kottát, mert ismerem az operát. Adalgisa szoprán szerep, noha valamiért az utóbbi 100 évben mezzókat gyötörnek vele. Voltak, akik egészen kivételesen jól el tudták énekelni, mint pl Troyanos, vagy nálunk Pánczél Éva. DiDonato nem győzi a fekvést és ráadásul csúnyán tremolós, élvezhetetlen szintig.
Nem egészen értelek: nem emlékszem, hogy az ellenkezőjét állítottam volna annak, amit írtál...
...de azért talán nem csupán "Nézőpont kérdése", hogy milyen az az előadás, amit "a közönség lát és élvez" vagy lát és nem élvez vagy lát és elviseli. Figyelem! Nem MET általános színvonalát várja el a közönség MÁO-tól, de nem ugyanaz, ha valakinek a lebutított? magas hangjai nem tetszenek egyeseknek vagy egy komplett produkció vált ki elég egyöntetű -hogy enyhén fogalmazzak- nemtetszést.
PS Az eddigi hírek alapján attól tartok, hogy az "ördög ügyvédje" tipikus esete forog fenn, ha és aki az Erkel Színház újdonságát dicséri...és/de ez még nem szétkritizálás ;-)
Na lázod, most már érted, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy a közönség nagy része egyszerűen csak azért ül be egy-egy előadásra, hogy élvezze amit lát (akárcsak te, a Met vetítést). És lám élvezi. Annak ellenére is, hogy más akár darabokra szedi ugyanazt az előadást. Nézőpont kérdése. Az egy más kérdés, hogy egyesek abban találnak gyönyörűséget, attól érzik magukat (kívülálló létükre) szakértőnek, hogy rendre szét kritizálnak mindent, amit láttak. Hát van ilyen. De azt azért tudni kell, hogy a színház azoknak játszik, akik azért mennek oda, hogy jól érezzék magukat.
Cipőt, a cipőboltból. Ez egy ilyen fura közmegegyezés. :-)
Ha -manapság divatos kifejezéssel- azt mondják valakire: "néz ki a fejéből", márpedig mondják, akkor miért is ne hallgathatna valaki ki(felé) a füléből? Buta/lebutított szójáték :-)
Mondjuk ez is egy lehetslges magyarázat.. Nekem inkább az volt abajom, hogy DiDonato, hogy úgy mondjam, hangban nem volt jelen. Közben végigdolgozta, végigjátszotta az előadást, és mégsem éreztem a súlyát.
Hogyan lehet kifelé hallgatni?
Az történhetett, hogy Joyce DiDonato a hivatalos kánon és a skatulya szerint lírai koloratúr alt/mezzoszoprán, Adalgisa szerepe pedig a hivatalos kánon és a skatulya szerint drámai mezzoszoprán vagy szoprán (!) és esetleg vannak, akik nem azt a teljesítményt értékelik, amit az énekes nyújtott, hanem a papírformát veszik alapul, márpedig ezesetben: "DiDonato nem lehet(ett) jó Adalgisa". Esetleg a kottában bekarikázzák azokat a helyeket, ahol valamit az énekes nem 100% úgy énekelt, ahogyan a kottában áll. (Nem tudom, énekelt-e valamit másképpen -pl. lebutítva- DiDonato.)
A "buta" avagy stílszerűen "lebutított" közönség azonban nem kottával a kezében ül be a nézőtérre, hanem csak néz kifelé a "buta" fejéből és hallgat kifelé a "buta" füléből és tetszik neki, amit-akit látott és hallott. És ez nemcsak DiDonatora vonatkozik!
