Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Hogy egy kicsit cifrázzuk a vitatottakat: Debussy (Ravelhöz hasonlóan) többször és egyértelműen tagadta, hogy ő impresszionista zenét ír... (Szerinte a kritikusok csak jobb híján illetik ezzel a jelzővel a műveit, amik valóban szándékosan eltérnek a korábbi stílusoktól.)
1. Csatlakozom: Jó zene a Pelleas. (Kimondottan örültem takatsa feliratának.)
2. Ki hülyézte le (simán) szegény Dantèst...? (Elképesztő, mik vannak itt.)
Tényleg gáz volt. Annyira, hogy vettem jegyet holnapra is.
Ó, most nagy zavarban vagyok, kedves ED, a "vak ember és a színek" egy bevett hasonlat, nem konkrétan a látássérültekre vonatkozik, hanem valami másra. Írhattam volna helyette azt is, hogy "kinek a pap, kinek a papné", de lehet, hogy ezzel is megsértettelek volna, hiszen nem tudhatom, hogy nem vagy-e te, vagy valamelyik közeli rokonod pap vagy papné, vagy esetleg mindkettő. Szóval ne vedd szívedre a "vakembert", nem akartalak ezzel megsérteni, elnézésedet kérem. Nekem tetszik a bejegyzésed, nagyon is tetszik, értem is amit írtál, akceptálom is, és mint együttérző ember, sajnállak, hogy a pénzedet egy neked nem tetsző dologra költötted. Ezt elkerülhetted volna, ha olyan figyelmesen olvasnád a bejegyzéseimet, mint ahogyan én a tieidet, hiszen két évvel ezelőtt hosszan írtam a Pelléasról, ilyesmiket: "Ha valaki először találkozik ezzel az operával (mint ahogyan én), mit sem sejtve, akkor alaposan fejbekólinthatja ez a zene, ami egyik oldaláról csodálatos, mindazzal a szépséggel, ami az impresszionista zenére jellemző, másrészt viszont időn- és cselekvésen túli, olyan, mintha az ember csak ülne egy tó partján és bámulna az alig fodrozódó vízre. Ez a zene nem unalmas, hanem unalmon túli, átölel, belédhatol, átfolyik rajtad, eltűnteti minden viszonyítási pontodat, megszűnik a fent és lent, vagy a múlt, jelen és jövő, és valami bizonytalan lebegésbe kerülsz, hallgatod a zenét és a duruzsoló szavakat, felolvasnak egy levelet, az időjárásról beszélnek, az árnyékokról, a napsugárról, sötét erdőről, barlangokról, a tengerről, kút mélyéről, nem történik semmi, vagy talán mégis? Valami sötét és lomha árnyék van ott a sarokban, a sötétben, ami lassan bekebelez mindent, és aztán a végeredmény: gyilkosság, két halott, szétesik minden, pedig a gyilkos is, az áldozatok is, mindenki, csupa jó, jóravaló, jót akaró ember. Minden pontosan olyan, akárcsak a mi kis életünkben." Ráadásul szabadon letölthetővé tettem egy csodaszép felvételt (Bertrand De Billy, Bécsi szimfonikusok, Natalie Dessay, Laurent Naouri, Stephane Degout, Philip Ens és Beate Ritter, 2010), ha akkor letöltöd és megnézed azt a videót, akkor elkerülhetted volna a mostani csalódást. Már csak annyit tennék hozzá, hogy ez az elmondhatatlanul szép előadás, amit tegnap te is láttál, felülmúlja azt a 2010-es bécsi videót, így jószándékkal azt tanácsolom, hogy ne kísérletezz többé a Pelléassal, csak pénzkidobás lenne, ennél nagyobb élményben nem lesz részed.
Kedves takatsa, köszönöm szíves jókívánságodat, bár a vak ember-hasonlatod nem túl elegáns .. még egy orvostól sem. Nem tudni, nem látássérült-e a címzett. (Elárulom: az. Úgyhogy a katonadolog sem találó, mert fentiek miatt nem voltam katona.) Igaz, van olyan beíró itt, aki szimplán lehülyéz vagy ennek szinonimáját használja, ha bármi nem tetszik neki tőlem. És az is igaz, hogy az (ő) nálam "levegő"-kategória. Nem véletlenül írtam ezt sem : "No meg minden (zene)műnek vannak lelkes rajongói." A világ meg ezek szerint tele van vak emberekkel, akik nem értékelik ... mert nem ismerik, nem tudnak róla, tudni sem akarnak róla. Én legalább vettem a fáradságot és a hitelkártyámat és elmentem megnézni az "igazi" Pelléast. Az operaigazgatók meg imádkoznak, hogy bárcsak (minél) több ilyen vak (hülye) nézőjük legyen-lenne a Pelléason.
Kedves ED, nagyon sajnálom, hogy nem tetszett az előadás, illetve a Debussy opera. Valahogy úgy járhattál, mint a vak ember, akit nem hatott meg a vérvörösen izzó naplemente. De sebaj, katonadolog, kívánom, hogy legyen még sok-sok, ennél izgalmasabb operaélményed.
Spoletoi előadások után, hamburgi és vicenzai előadások előtt háromszor a MüPában is színre kerül(t) Debussy "kötelező operaolvasmánya", a Pelléas és Mélisande. Operaigazgatók rettegett darabja, csakúgy mint pl. a Wozzeck vagy a The Rake's Progress: 20. szd.-i klasszikus alkotások, amiket muszáj-illik időnként elővenni és a közönségnek -ha bérlete van rá vagy történetesen jegyet vett- muszáj-illik megnéznie. No meg minden (zene)műnek vannak lelkes rajongói. Tavaly februárban -jobb híján- már megnéztem a Pelléas "dzsesszzenekarra" hangszerelt változatát és "ha nincs ló, jó a szamár is"-alapon elfogadtam azt a furcsa jószágot, köszönhetően a három magyar főszereplőnek, a szólisztikus feladatot ellátó zenekari művészeknek és tetszett a letisztult rendezés, passzolt a díszlet és a jelmezek is.
Dalszínházunkban 1963 és 1970 között játszották
legutóbb Debussy operáját teljes zenekarra hangszerelt változatában. Emlékszem egy Sándor Judittal és Palcsó Sándorral
a címszerepekben előadásra, amit „rendes”, nagy zenekarral adtak elő. Szép sikerrel játszották a Pelléas és Mélisande c. operát
– ami 1963 és 1970 között volt repertoáron. Sajnos, kedvenc szopránommal, Házy
Erzsébettel, nem láttam ezt a remekművet: valamiért kimaradt ez az opera Vele -
azokban az időkben Mozart, Puccini, Donizetti, Britten, Verdi, Szokolay, Johann
Strauss, Richard Strauss, Wagner, Leoncavallo, Csajkovszkij, Gluck, Monteverdi,
Gershwin, Balassa vagy Kodály műveinek női alakjait énekelte egymás után, köztük
az említett francia komponista darabjának hősnőjét. Utólag bánom, hogy Házy utánozhatatlan muzikális színpadi és ének-szerepmegformálásai közül nem láthattam - a korabeli
kritikák tanúsítása szerint - nagyszerű Mélisande-alakítását.
Azokban az időkben - éveken át - Házy Erzsébet
és Sándor Judit, illetve Kozma Lajos és Palcsó Sándor formálta meg a címszerepeket,
Ferencsik János vezényelt, később Blum Tamás és Lukács Ervin karmesterek is
beálltak Mikó András rendezésében színpadra került produkcióba.
Örvendetes, hogy az Eiffel Műhelyház-béli "csonka" hangzású előadások után most a Müpában végre a "hamisítatlan" zenekari kísérettel csendül(t) fel Debussy operája.
Szerencsésnek tartom magam, hogy láthattam a STOP-ban, akkor értettem meg, jelentős mű - bár a francia zene most sincs a szívem csücskében. S nem gondoltam, hogy Abbado Pelleas dirigálására vállalkozik.
Nem szalasztom ;-) ... èn anno a "dzsessz"-zenekarral is beèrtem, mert be kellett èrnem ("ha nincs lò, jò a szamàr is"), de persze ez màs lesz.
https://bfz.hu/hu/media/magazin/csak-sohaj-vagy-szerelmi-vallomas/?fbclid=IwAR28o_KIRu-cufH897lXptgFzaplNaqgtoQS9JquBbijFDwzZWQ8RHIO51Q
A Fantasztikus szimfóniát Kobayashi vezényli, aki kora miatt nem vállalt már többet egy estére...
1930 körül, JF főherceg Amerika-utazó drámájánál leleményesen oldották meg a kérdést, ingyen belépőket osztva szét a minisztériumi és városházi tisztviselők/az állami gimnáziumok tanárai között.
Friss hìrlevèl!! Aki hallja, adja àt! Màsolom:
Azt írtam elsőre is, amit később máshogy is elmondtam. Sajnálom, hogy elsőre nem ment át. De valóban fogalmazhattam volna egyszerűbben is.
Egy régi Bánk bán Tisza-parti jelenetében (ott voltam) a vidéki vendég kétségbeesett Melinda elejtette kisdedét, az -mármint a bábu- hangos puffanással a zenekari árokban kötött ki. Úgy emlékszem, nem valamelyik zenész fején.
Amikor a múlt század negyvenes éveiben (ez nem személyes élmény, olvastam) Jan Peerce a Metben a Lucia Edgardoját énekelte, miután leszúrta magát, a nézőtéren kacagás futott végig.
Egy évvel ezelőtt részletes beszámolót írtam ide az Attila-bemutatóról. Most négy új beállót kaptunk a Verdi-operába: a címszerepben a fiatal kanadai basszus John Relyea fenomenális hang, hozzá impozáns külső megjelenés, jóképű, magas, ami szerintem a szerepen kívül is, minden női szívet megdobogtat(hat) - persze ez pofonok és ízlések kérdése. Mindenesetre nagy hang, de nem az az üvöltős fajta, és az általa alakított karakterhez a szerep követelményeinek tökéletes ismerete párosul, fölényes, biztos énektechnikája remekül érvényesül a szabadtéren ebben a rendezésben, valamint remek partnere volt a szereplő-társaknak, és basszusa mind saját áriájában, mind a hatalmas együttesekben szárnyalt, de nem harsogott. Megvolt a kellő erő, szín, és érzelmi szálak kibontása. Számomra nagy élmény volt az igen szimpatikus operaénekest látni-hallani most, és a világhírnév ide vagy oda, abszolút szerényen és alázattal "állt be a sorba" nálunk is, a Margitszigeten, "nem megjátszva" önmagát. Nagy öröm, hogy végre itt, Magyarországon is alkalom kínálkozott számára és lehetővé tették mint vendég, felléptét Verdi csodálatos, szép, fiatalkori operájában. Köszönet érte a szervezőknek is, de magának a művésznek is, hogy elfogadta a felkérést.
·
Tudod, úgy örülnék személyes véleménynek is az Attiláról!
Verdi-opera a Margitszigeten
ATTILÁNAK,
A HUNOK KIRÁLYÁNAK TÖRTÉNETE KELT ÉLETRE A
SZÍNPADON
„A közönség kérésének eleget téve a
tavalyi hatalmas siker után idén ismét életre kelt a Margitszigeti Szabadtéri
Színpadon Verdi egy ritkán játszott, csodás dallamokban gazdag operája, amelyet
a hun király, Attila története ihletett. Az Aczél András által rendezett, John
Relyea címszerepelésével színpadra állított produkció a romantika korára
jellemző zene mellett káprázatos, Madarász János által megálmodott
látványvilágával és a sokrétű történetével is magával ragadta a közönséget.”
„A címszerepet éneklő, kanadai származású operaénekes, John Relyea karizmatikus megjelenése és erőteljes basszbariton hangja, amelyet éneklés közben mintha a Föld energiái táplálnának, pillanatok alatt elvarázsolta a közönséget. A legendás, északi istenekre emlékeztető történelmi alak személyiségét árnyaltan, hol erős, hódító hadvezérként, hol pedig érző, szenvedélyes férfiként jelenítette meg a színpadon.”
A kiváló sakkozó, nemzetközi nagymester, több ária- és dalkoncertjén voltam jelen, itt a fórumon
beszámoltam ezekről.
Nem mai élsportolók, de hirtelenjében:
Mindez pedig látványosan pofátlan állami támogatással történik.
Azonnal megváltoztatom az élsportolókról alkotott lesújtó véleményemet, mihelyt akad BÁRMILYEN sztárolt versenyző, aki egy interjúban kifejti, mindene mondjuk Mozart, akinek a műveit kevés szabadidejében hallgatva töltődik fel. Sajnos éppen az ellenkezőjére akad bőségesen példa, részletekbe nem is megyek. :O(((
Ez könnyen megvalósítható: A B-közép bevonul a leggagyibb popelőadásokra, turbómagyar zöld sasok verebek a különféle giccses hazaffyas táncprodukciókra.
Úgy, bizony. Én is támogatom őket az Opera on demand előfizetésemmel, bár feltehetően vannak nálam bőkezűbb szponzoraik is. :)
Iiiigeeen! Mivel ennek a fórumnak nem ez a főtémája, csak röviden: én úgy látom, hogy a szemérmetlen focista fizetéseknek a fő oka, hogy mindenhol a világon focikedvelő oligarchák vagy egyéb hatalmasságok játékszerei a fociklubbok. (Talán csak Spanyolországban van egy-két klub, amit a sociok, azaz a szurkolói tagok birtokolnak.) Sajna operakedvelő oligarchából kevesebb van. Komolyan, ismert magán fenntartású operaház vagy társulat?
Nagy vonalakban egyetértek az élsportoló és a vezető muzsikus összehasonlítással Magyarországon - kivéve a labdarúgást. Ez utóbbi nem a kűzdésről szól, hanem a piszkos anyagiakról. Amióta bármely másodosztályú focista többet keres, mint bármelyik itthoni kórházigazgató, egyetemi rektor, vezető muzsikus, színidirektor, és még sorolhatnám, azóta ez nem művészet, hanem durva lehúzás...
Akkor hàt a màr megkötött Vidnyànszky-Kubatov együttműködèsi megàllapodàst kövesse a Kàel-Kubatov-paktum! Az lesz àm csak az igazi!
Köszönöm, bár méltatlannak tartom magamat a dicséretre, én csak amolyan al-véleményező vagyok, ráadásul sokszor meggyűlik a bajom a túlzott véleményezéssel. Így nyaranta, szabadság előtt ki is szoktak zárni 2-2 hétre a fórumozásból, hogy pihenhessek egy igazán jót. Erre várok most is.:)
Ha lenne ezen a fórumon „like” böktem volna egyet a hozzászóláshoz. Ahogy Hangyászsün konzum-kultúrát ostorozó bejegyzéseivel is együtt szoktam érezni. Személyesen érintett Takatsa fő-véleményező fórumtárs bejegyzése, mivel a nem túl sok szenvedélyeim egyike – a komolyzenén túl – a foci. Bennem megfér a kettő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a focisták jellemzően a magaskultúra apostolai. A foci és a zene is egyfajta virtuális valóság. A zene persze sokkal érdekesebb, mivel transzcendens. Ez utóbbi jelzőt a focira nem próbálnám ráhúzni :-)
Én meg ki nem állhatom az általánosítást. Az élsportoló nem embertípus. Van ilyen is és olyan is közöttük, mint ahogyan a művészek között is van ilyen és olyan és az autószerelők között is. Itt van pl. ez a Szilágyi Áron nevű háromszoros olimpiai bajnok. Gondolom nem beképzelt és nem ostoba, pedig megfelel az élsportoló kritériumainak. És ha egy srác 5 éves korától folyamatosan fociedzésre vagy úszóedzésre jár iskola előtt és után, és nincs hétköznapja és ünnepnapja, és nem jár bulizni, inni, füvezni, nőzni a haverokkal, és aztán befut és keresi a milliókat, én ugyan nem sajnálom tőle. és nem is irigylem, miért is tenném. Ha valakinek ez a fontos, az csinálja utána, biztosan nehezebb, mint a fotelben ülni és a mobilt nyomogatni. És megsúgom, egy zongorista ifjonc pontosan ugyanilyen életet él, mindent egy lapra tesz fel, és éjjel-nappal nyűvi a hangszerét. Ráadásul egy művész előtt ott áll az egész élet, egy sportoló előtt pedig csak 10-15 év, addig kell annyit keresnie, hogy jó esetben megalapozhassa, rosszabb esetben pedig leélhesse belőle az egész életét.
Friss nyugdíjasként megannyi bizonytalanság és kiszámíthatatlanság után szinte talált pénznek tekintem a havi összeget, amelyből a magam szerény szintjén kényelmesen megélek. Más: Ha van embertípus, akit ki nem állhatok, akkor a beképzelt, ostoba élsportoló az. Meggyőződésem, hogy ma már csak a doppinglaborok versenyéről van szó, az egyes országok sikerességét pedig nem az élsportban elért teljesítményük határozza meg, hiszen milyen eredményeket ért el még 35-40 éve a béketábor, ill. a mára vetítve, foci ide vagy oda, sikeres ország-e pl. Argentína?
Fischer Àdàm minap emlitett lehetsèges MüPa-Ring kiakolbòlìtàsa termèszetesen nem művèszi, hanem, mint mostanàban ùgyszòlvàn minden művèszeti ès nem művèszeti ügyben, szigorùan politikai alapon törtènne. Persze nem Kàel szintjèn, noha ő is felkűzdötte magàt a kulturàlis NER-nagyfiùk közè, de a sajàt elhatàrozàsàbòl aligha dönthetnè ki a Wagner-napok utolsò, egyben (egyik?) fő tartòoszlopàt.
Itt vagytok tévedésben, mert figyelmetlenül olvastok. Szó szerint leírtam, hogy „Nem azt mondom, hogy valamelyik ne legyen, (sőt még azt se, hogy néha ne fordulhatna elő ilyesmi).”
Tudod, kedves Hangyász, mióta nyugger lettem (de azért még akad munkám bőven), én is újgazdagnak érzem magamat, és éktelen-baromi módon élvezem, hogy bármilyen koncertre tudok jegyet venni, ami engem érdekel. Aztán ha a Parszifálról hazatérek, bevetem magam avitt fotelembe, és rákattintok az m4-esre. És ha négy nullra verjük az angolokat, akkor örvendezek, ha pedig Feröer megruház minket, attól kedélybeteg leszek. Egyszer fenn vagyok, egyszer pedig lenn, az élet már csak ilyen, de hidd el nekem, minden percét nagyon élvezem. :)
A magyar újgazdagok éktelen barmok. Inkább a szemetet támogatják - az élsportról nem is szólva. A plebsnek meg foci kell akkor is, ha érdemtelenül (Ha van társadalmi igazságtalanság, akkor az a játékosok mértéktelen túlfizetése.) szaranylábú fiainkat + az afrikai harmadosztályú tartalékbajnokságból toborzott kollégáikat laposra püfölik a feröeriek/andorraiak/liechtensteiniek/San Marinoiak stb. Noha az amúgy művelt kultúrember Farkasházyt pályát tévesztett egyénnek tartom, önkéntelenül is rá gondoltam, amikor a feröeriek 3:0-ás győzelméről értesültem.
Aki meg (véletlenül) azt gondolná, hogy most itt ki akarom „akolbólítani” a MüPá-ból Fischer karnagy urat, annak leszögezem: Én szeretem a MüPa Wagner produkcióit. Jó néhányban (Tannhäuser, Parsifal, Istenek alkonya, Trisztán) közre is működtem. A Wagner-napok szerintem egy szerencsés csillagzat alatt született esemény.
Amíg érdeklődés övezi, van benne szufla és alkotóerő, meg kéne tartani. (Azt azért
nem gondolom, hogy az 1937-es Bohémélet sorsára kellene jutnia... ;-)
Egyetértek zétával, jót tesz egy kis verseny. Szerintem sem baj, ha az Operának is van Parsifalja, meg a MüPá-nak is. (Akkor is, ha - különösen korábban - sok operás kolléga is részt vett a MüPá-s produkcióban.) De azért persze nagy luxus lenne, ezt folyamatosan, sok darabnál gyakorolni. Mindenki jobban jár, ha nagyobb részt kiegészítik egymást a műsorrendek, és nem ugyanazt játsszák az előadóhelyek.
* (Meg lehet figyelni, hogy a sikeres, gazdag országok a józan észen alapuló, konzekvens költségvetési fegyelmet tartanak. Aki ész nélkül szórja a pénzt, annak valójában sosincs elég.)
Haragudni nem haragszom. A tények figyelembe vétele nélkül valóban nehéz érdemi vitát folytatni bármiről.
Hát ne haragudj, hogy nem válaszolok, de fölöslegesnek látom. Olyasmivel vitatkozol, amit nem írtam (nyilván nem véletlenül), amit írtam, arról meg nem veszel tudomást. Így nehéz értelmesen megvitatni dolgokat.
"Ne szórakozzunk már, hogy a független színházak gázsiját a 7 milliárdos, ezerforintos belépőjegyekkel üzletelő Színházi Olimpia mellett pont a Wagner-fesztivál miatt nem sikerül leperkálni."
Szerintem se szórakozzunk. Odaírtam, hogy "például"... :-)
"teljesen hamis párhuzamot vonni..."
No, még jó, hogy épp -zéta- írta az előbb, hogy "a pesti néző is el tudja dönteni, hogy kinek a Parsifalját nézi meg". Nyilván, mert nem lehet párhuzamot vonni. :-)))
Épp erről beszélek, hogy az állam ne teremtsen már közpénzből saját magának konkurenciát. Ha súlyos összegeket öl bele, hogy előadások jöjjenek létre egy helyen, akkor ne vigye el róluk a közönséget máshová szintén állami pénzen.
Ami az anyagigényt illeti. Kovalikkal beszélgettem egyszer. Azt mondta: Az gond, hogy abból az összegből, amibe a MüPá-ban 2db Turandot előadás kerül (épp azt rendezte ott akkor), az Operaházban, egy hosszú évekig menő repertoár produkciót kell színre vinnie (jelmezzel, díszlettel, mindennel).
Ha ki is tudtak állítani két (!) jó Turandot/Calaf párost egyszerre, az már igazán tiszteletreméltó.
