Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Marscner legalább olyan fontos zeneszerző mint Wagner? Na ja, ebben a kontextusban a Hovanscsina is van olyan jó mű mint a Tisztán vagy mint az Othelo. Ebben egyetértünk.
Nem tartom magamat sznobnak, nyitott vagyok mindenre. De egy opera, ahol 15 főszereplő van, az nem opera. És nem is korrajz, hanem kórrajz. Az nem kérdés, hogy Musszorgszkij óriási tehetség volt, abból a brancsból a legtehetségesebb. De hogy mi lett belőle, azt láthatjuk. A Hovanscsina pedig egy torzó, amit egy Verdi vagy Wagner operához hasonlítani mértékvesztés. Ezt a művet időnként le lehet porolni, új hangszerelésben, másodvonalbeli orosz énekesekkel előadni, a lényegen mitsem változtat
Most látom, hogy az előttem szóló fórumtárs is korrajznak minősíti a Hovanscsinát. Egyetértek ld. ez alatt. Korrajz Oroszországról, egyetemes érvénnyel.
Tovább megyek, nem csupán kórrajz, korrajz is. Oroszország örökös korrajza.
Egy történelemmel is foglalkozó embernek Muszorgszkij operái zseniális történelemszemlélettel rendelkeznek. Nem, nem Verdi-operák, nem azért jók, mint a bel canto darabok, ahogy nem is azért zseniálisak, amiért Wagner operái. Korrajzok, illetve az emberről mondanak el nagyon sokat. Sokkal többet, mint Verdi operái, amelyek szintén remekművek, de nem olyan súlyosak, nem olyan tömények, ettől még azok nem rosszabbak, de más kategóriák. Nem szeretem ezt a sznob szemléletet, hogy van Verdi, Mozart, Puccini, Wagner, esetleg még Richard Strauss és kb. ennyi, a többiek csak kismesterek, mert mit akarnak. Muszorgszkij egy zseni volt, ahogy Korszakov operáit is lehet szeretni,és én azokat is szívesen hallgatnám élő előadásban is. Hogy melyik verziót játsszák színház, kor, rendezői, karmester stb. függő.
Nem szabad elfelejteni, hogy Weber vagy Marschner legalább annyira fontos zeneszerző, mint Wagner, mert nélkülük Wagner se azt az utat járta volna be, amit bejárt. Muszorgszkij nélkül is szegényebb lenne az operatörténet egy nagyszerű alkotóval, aki rendkívül sötét szemléletű, pesszimista darabokat írt, de amelyek ugyanakkor nagyon megdőbbentőek és ütősek.
"nem hiszem, hogy hiba volt előadni,..": mondhatnánk a szokásos fordulattal, több mint hiba: bűn bűn: hiba. És: "...ha már elkészült. Miért ne?" Kezdem azt hinni, Bojti maestro kedvéért tűzték ki a darabot. Sok évig porosodott várt rekonstrukciója az asztalfiókban, de csak-csak hasznosították. Végülis hálás lehetek: Bojti János-változat híján talán senkinek eszébe sem jutott volna a Hovanscsinát eljátszani BTF-en és talán sosem ismerkedem meg a darabbal.
A műveit leginkább azért nem fejezte be, mert alkoholista volt és gyakorló elmebeteg. A Hovanscsina is, nemcsak egy helyenként zseniális alkotás, hanem legalább annyira kórrajz is, egy beteg ember vergődése. Olyan, mintha Verdi egy műbe próbálta volna betuszakolni az összes témáját. Van egy nagyon szép regény Musszorgszkij utolsó napjairól, Zsoldos Péter irta. Érdemes elolvasni.
Bojti évekkel ezelőtt készítette el munkáját és nem hiszem, hogy hiba volt előadni, ha már elkészült. Miért ne? És vendégénekesek nélkül nem lehetett volna ezt az előadást megvalósítani és a MÁO repertorájába egy ideig nem fog visszatérni a darab, vagy ha igen, az gyenge lesz, az 1980-as évek előadásaihoz képest, mert nincsenek megfelelő magyar énekesek a szerepekre. És nem, nem mindegy, ahogy az se mindegy, hogy a Hoffmann meséihez hogy nyúlnak hozzá.
Azért az erős kijelentés, hogy Muszorgszkij nem tudott hangszerelni. A Borisz eredeti formájában egy zseniális alkotás. Semmi szüksége sincs Korszakov átigazítására. Azért ma már több tanulmány született, amely megértette Muszorgszkij zenedramaturgiáját, ami iránt Korszakov értetlen volt, de attól az még nem rossz. Sok művét nem azért nem fejezte be, mert dilettáns volt, csak más zeneszerző volt, nem egy romantikus Korszakov.
Bojti valahol azt nyilatkozta, hogy Sosztakovics szinte egy hangot sem változtatott, viszont olyan hangszereket is használt amilyeneket Musszorgszkij sohasem. De, hát milyen érv ez, amikor Musszorgszkij közismerten nem tudott hangszerelni? Másrészt Bojti azt mondja, hogy amikor Musszorgszkij mégis hangszerelt, akkor olyan változtatásokat hajtott végre az eredeti zenei anyagban, hogy szinte rá sem lehetett ismerni. Ez viszont azt jelenti, hogy nem lehet kitalalni milyen lett volna a befejezett mű, tehát szabad a gazda. És innentől kezdve csak az számít, hogy a hangszerelő mennyire zseniális zeneszerző. Semmi mas.
Hát igen, ez szerintem is jogos kérdés.
Most komolyan: X év után előveszik a Hovanscsinát egyetlen alkalomra, csilliárd költséggel előadják, fölveszik, vendég szólisták stb. Van két ismert hangszerelési és számtalan ilyen-olyan, húzott, átírt, javított verziója. Tényleg annyira muszáj volt egy esetleg mégoly "kiváló muzsikus" n+1-edik változatát játszani? Nem hinném, hogy pont ez az egy darab előadás, mellesleg BTF nyitókoncertje pont ez után az alkotó definíciója szerint rekonstrukció után kiáltott itt és most.
PS És tényleg most állt elő az igazi, az egyetlen autentikus változat, ahogy Bojti János állítja?
Nekem tetszett Bojti munkája. Szeretem Sosztakovics verzióját is, de ő az énekszólamokba is mélyebben belenyúlt. Különben meg majd minde karmester, rendező, dramaturg alakított az évtizedek során a Hovanscsinán kisebb nagyobb mértékben. A Hovanscsinának létezett egy Sztravinszkij és Ravel hangszerelte változata is, ami sajnos elveszett. Csak egy töredék ismert belőle. Bojti munkája alapos volt és összehasonblítva a Borisz Godunov eredeti hangszerelésével én nem találom rossznak. A Korszakovi verzió áll tőlem a legtávolabb.
Tatok tőle, hogy jelen esetben nem is ügyvédbojárok, hanem a prókátorok kasztjának cárjai veszik górcső alá a szert.
Erre szerintem várhatunk. ;o)
Mint Ravel, vagy Sosztakovics? Ne vicceljen már. Én egy fül vagyok, akinek lehet véleménye és itt szabad a véleménnyilvánítás. És hogy konkrét választ adjak a kérdésére: csoda vagyok, mint minden ember.
Bojti János kiváló muzsikus! Kérdezném, hogy Ön ki a csoda?
Meglátásom szerint Musszorgszkij és Wagner között az a különbség, hogy Wagner elsősorban zseni volt és csak másodsorban őrült, Musszorgszkij viszont elsősorban őrült és csak másodsorban zseni. Ez az apró különbség viszont a műveiket tekintve óriásira nő.
Hangszerelés tekintetében úgy gondolom, hogy az hangszereljen, aki az alapművet író zeneszerzővel hasonló kvalitású. Így A kiállítás képei Ravel csodás hangszerelésével egyenértékű Musszorgszkíj zongorára írott alapművével. És Rimszkij Korszakov, vagy Sosztakovics is nagyon nagy zeneszerző, joggal nyúlhatott az alap-matériához. De ki az a Bojti János? Egy zenetörténész? Egy jószándékú irodista? A munkája tiszteletreméltó, de összesen annyi. Nincsen benne sem a zsenialitás, sem az őrület, ami a végeredmény ízét és zamatát adná.
Érdekes, hogy Muszorgszkij kapcsán te is eljutottál Wagnerhez mint én (a beírásomban). Csak hát Wagner nélkül nincs opera, nincs Operaház, Muszorgszkij hiánya elviselhetőbb. Ha MÁO kitűzné a Hovanscsinát -mellesleg óriási anyagi és szellemi befektetés árán- és lemenne egy, ne adj'Isten két sorozat kongó házakkal, sok otthon maradó vagy szünetben távozó bérletessel, féláron vagy ingyen osztogatott napi jegyekkel, lenne ismét fölháborodás. Pedig nem MÁO közönségszervezése/PR-je tehetne az érdeklődés hiányáról. Lehet a közízlés nívójának hanyatlását és egyebeket kárhoztatni, de ez a helyzet. És az érdeklődést egy akármilyen szépen eltáncolt balettbetét sem fokozná. A MüPa-beli változat terjedelmével, indokolt húzásokkal kapcsolatban írottakkal mélyen egyetértek, magam is ilyesmiket éreztem-írtam.
...vagy amikor szükség esetén ügyvédboj(t)árok tanulmányozzák majd a Porgy-szerződést...
Egy János vitéz-közvetítés alkalmával majd helyreállítják az egyenleget.
Azokkal játsza(t)ná az Operaház a Hovanscsinát, akikkel más darabokat is, hiszen minden opera szólamigényes. Végül is belevágtak a Ringbe is, bár sok-sok vendégénekessel, és, ha jól tudom, új Parsifalt is terveznek. Nem állítom, hogy parádésan és két szereposztásban, de a Hovanscsina kiosztható. És mire való az eredeti nyelvű éneklés terrorja, ha nem arra, hogy bele lehessen illeszteni az előadásba pl. orosz és bolgár vendékművészeket is.
Természetesen csak a Békés-féle rendezés rekonstruálásának látnám értelmét, feltétlenül id. Harangozó Gyula koreográfiájával. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy Venekei Mariannánál miféle kvázi balettbetétet rendelnek meg, mint a Faust vagy a Sába királynője esetében, és arra végképp nem, hogy magát modernnek valló, akár külföldi, akár hazai rendező színpadképét gyerekek trágár falfirkáját alkalmazó ábra határozza meg (Otello).
Úgy emlékszem, Rimszkij-Korszakov feldolgozásában a Hovanscsina előadásait este 7 órakor kezdték, és nem tartott ½ 11-nél tovább. A vélhető ősváltozat kíméletes meghúzását nem az időtartam rövidítése végett tartom üdvösnek, hanem azért, mert bizonyos jelenetek és szereplők elhagyása megszabadítja a drámai folyamatot a fölösleges túlbonyolítás terhétől. (Például Szuszanna vázlatos, kidolgozatlan alakjától, amilyenből már kaptunk egyet Emma személyében, aki inkább csak Andrej jellemének, illetve Márfa és Andrej kapcsolatának ábrázolását segíti.) Magát a gyönyörű Muszorgszkij-muzsikát az ember elhallgatná reggelig, de fontos, hogy a dráma előbb-utóbb elvezessen a megoldáshoz, még ha a megoldatlanságot nevezzük is annak.
Úgy gondolom, Rimszkij-Korszakov nem azért hangszerelte Muszorgszkij darabjait színesre és gazdagra, hogy „Rimszkij-Korszakov-operákat” faragjon belőlük, hanem azért, hogy tudásával és saját művészetével hozzájáruljon e zseniális, de hosszadalmas és nehézkes dramaturgiájú művek (jó értelemben véve) szórakoztató befogadhatóságához. Nekem könnyű a dolgom vele, mert Muszorgszkij operáinak megismerésekor már rajongtam Rimszkij-Korszakovért. Lehet persze elutasítani is az ő hangszerelését, de – különös tekintettel arra, hogy Muszorgszkij nem tiltakozott Rimszkij-Korszakov segítsége ellen – nem hiszem, hogy az ő átdolgozása kevésbé autentikus lenne, mint a Sosztakovicsé vagy a Bojti Jánosé. Ráadásul Rimszkij-Korszakov átdolgozásai határozták meg a Muszorgszkij-operák népszerűségét világszerte.
Csak mert a névhasonlóság miatt úgyis nehezen áll az ujjamra (Jevgenyij) Sztavinszkij neve, sajnálom, hogy második előfordulásakor írásomban még a t-t is kihagytam belőle. Szintén sajnálom (bár kissé kevésbé), hogy egy helyen lehagytam a perzsa szó a-ját.
Viszont mindennél jobban bánom, hogy a gondolatok szövögetése során végül elfelejtettem megemlíteni, mennyire tetszett Szvétek László megszólalása Varszonofjev, Golicin inasának szerepében. Karakteres hangszínével teljessé tette a változatosságukban is gazdag férfihangok ünnepét.
Olyannyira "sugározni fogják", hogy eleve élőben adták a Müpa weblapján...
Köszönjük a tudósítást...:-)
Sajnálatos módon lemaradt, ha az előzőmbe (a kórusok végén) beszerkeszthető, megköszönöm, ha nem, akkor itt:
A felnőtt kórusok mellett egy jelenetben a Magyar Rádió Gyermekkórusa (karig.: Dinyés Soma) is közreműködött, kedvesen, hatásosan.
Dante magasztos szavait kissé kiforgatva-kölcsönvéve: az emberélet(em) útjának felén jócskán túl, egy nagy, sötétlő operához jutottam, de az igaz gyönyört nem lelém. Muszorgszkij Hovanscsinájára fiatal korom óta kíváncsi voltam, de valahogy kimaradt. Talán az érdekelt, milyen lehet az az orosz opera, ami nálunk a harmincas években akkora szenzációt kelthetett, hogy egy évre rá egy még ritkább orosz csemegét, az Igor herceget is kitűzték. Na persze a Dobrowen (majd Ferencsik) vezényelte előadások a pazar díszletekkel-jelmezekkel (Oláh Gusztáv és Márk Tivadar munkái) és a tündöklő énekesgárda (Basilides, Székely, Losonczy, Palló és a többiek) európai színvonalú produkciót sejtetnek ma is.
Hovanscsina - a teljes szövegkönyv magyar fordítása. Nem a Nádasdy által fordított verzió.
Csak közbebetőleg:
Januárban a Magyar Televízió sugározta az operaközvetítés archív felvételét:
Az operaelőadás felvételének televíziós időpontjaként az 1976. évszám van feltüntetve.
Mogyeszt Muszorgszkij: HOVANSCSINA
Zenés népdráma öt felvonásban.
Szövegét írta: Mogyeszt Muszorgszkij
Fordította: Nádasdy Kálmán
Kiegészítette és hangszerelte: Nyikolaj Rimszkij-Korszakov
Rendezte: Békés András
Vezényel: Kórodi András
Km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
Karigazgató: Nagy Ferenc és Németh Amadé
Szereposztás:
Hovanszkij Iván herceg – BEGÁNYI FERENC
Andrej herceg, a fia – Bartha Alfonz
Golicin herceg – Szőnyi Ferenc
Fjodor Saklovityij, bojár – Melis György
Doszifej, az óhitűek feje – KOVÁTS KOLOS
Márfa, fiatal özvegy – Komlóssy Erzsébet
Emma, fiatal német lány – Szabó Rózsa
Varszonofjev, Golicin bizalmasa – Katona Lajos
Kuzka, sztrelec – Nagypál László
Egy írnok – Palcsó Sándor
Első sztrelec – ÖTVÖS CSABA
Második sztrelec – Domahidy László
A balettkarból megnevezett szólótáncosnő: Sebestény Katalin.
Hallgatom vissza az előadást. Az év bakija/elrejtett vicce/műveletlenségből eredő népetimológiája: A közvetítés vezetője kétszer is bojTárt mond BOJÁR helyett.
Szuszanna nekem vagy 22 éve meglévő, a Sony által kiadott, bolgár művészek közreműködésével készült teljes felvételen is szerepel. A Sosztakovics hangszerelte verzióban az ő vagy negyedórás jelenete a produkció mélypontja, rétestésztaszerűen nyúlik. A jelen előadásra készülve átugrottam. Abbado 89-es DVD-felvételén a Szuszanna-jelenet mindössze pár perc és élvezhető. Ugyanakkor mind a MüPa minapi, mind Abbado produkciójából kimaradt Golicin és a német egyházközösség lelkészének viszonylag rövid jelenete, amelyben az utóbbi Andrej enyhén szólva kifogásolható udvarlási módszerei miatt panaszkodik, ám a régensnő szeretője elutasítja azzal, hogy ez Hovanszkijék magánügye, majd a lelkipásztor ama kérését is visszadobja, hogy hívei templomot szeretnének építeni. Márfa csak a lelkész távozása után érkezik meg.
És mégis kikkel játszanná ma a darabot az Opera? Szerintem nincs elég megfelelő énekes. Sőt! A férfi főszerepek ha jobban belegondolunk magyar énekesre kioszthatatlanok. A mostanában a Házban sokat foglalkoztatott basszusok és baritonok közül egyiket se találom alkalmasnak, hogy a Hovanscsinában szerepljen, s ha mégis menne velük a darab nem lenne a kedvencem, de a tenor szólamokkal is gond lenne. Szuszanna vénlány az Abbado vezényelte bécsi előadás DVD felvételén is benne van - úgyhogy szerintem őt Korszakov húzta ki és eredetileg szerepel a partitúrában. Az az előadás - valamikor a nyolcvanas évek végén ment Bécsben is, ha jól emlékszem, én csak felvételről ismerem - szintén sokban különbözik attól, amit Budapesten lehetett látni és hallani gyakorlatilag a bécsi előadással egy időben.
Hovanscsina (koncertszerű előadás) – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – 2019. április 5.
A műfaj iránti rajongásomon kívül semmivel sem kötődtem a Hovanscsinához 1972-ben, amikor az Operaház felújította, nem is siettem megnézni. Csak 1975-ben láttam először: miért ne nézzem meg egyszer, ha műsoron van. Az internet adta lehetőségeket nem számítva, 1988 januárjában láttam legutóbb – ennek is már 31 éve! Ám szerencsére az első és az utolsó alkalommal együtt összesen 27 estén voltam közönsége a Hovanscsinának, amely egyik legnagyobb operaszerelmem lett!
Ma már nyilvánvaló, hogy az Operaház azért is újította fel a művet annak idején, mert élvonalbeli alkotókat adhatott hozzá: Ferencsik Jánost és Kórodi Andrást a karmesteri pulpitusra, Faragó Andrást és Begányi Ferencet (Iván Hovanszkij), Bartha Alfonzot és Vadass-Kiss Lászlót (Andrej), Szőnyi Ferencet és Korondy Györgyöt (Golicin), Melis Györgyöt és Berczelly Istvánt (Saklovityij), Szalma Ferencet és Kováts Kolost (Doszifej), Komlóssy Erzsébetet és Jablonkay Évát (Márfa), Palcsó Sándort és Kishelyi Árpádot (Írnok), valamint több jeles epizodistát és a nagy és nagyszerű kórust a színpadra. Élményszerű előadás keretébe foglalta a produkciót Békés András rendezése, amelynek látványos tablóihoz igencsak hozzájárultak Márk Tivadar egyenként is pazar, stílusos jelmezei. Forray Gábor mutatós, inkább jelzésszerű díszleteitől eleinte idegenkedtem, csak az idősebb Hovanszkij házának bejáratát és enteriőrjét tudtam megszeretni, de ma már az egész produkcióval együtt arra is nosztalgiával gondolok. (Közben a Szegedi Nemzeti Színház Hovanscsináját is megnézhettem egy operettszínházi vendégszereplésen. Ott találkoztam Mészöly Katalin Márfájával, akinek az alakítása akkoriban vált az operaházi eladás erősségévé is.)
Izgalommal és kíváncsisággal készültem most az újbóli találozásra a Hovanscsinával, azért is, mert a mű a rendszerváltás óta nem szerepel az Opera műsorán (bizonyos, hogy az első Szinetár-éra óta egyik Muszorgszkij-opera sem). Ez sajnos egyfelől azt is jelzi, hogy a rendszerváltás óta – politikai és pártviszályok, személyi harcok, támogatottsági kudarcok és győzelmek és a kor egyéb változásainak viharában – a Magyar Állami Operaház a korábbinál kevesebb művészi erőt, kisebb művészeti igényeket mutató, kevésbé tekintélyes intézménnyé vált. Olyanná, ahol – ha nem kapcsolódik hozzá bizonyos mértékű hatalmi elvárás is – nem presztízskérdés életben tartani vagy feleleveníteni az orosz opera hagyományos kultuszát; a Wagner-hagyomány kín-keserves ápolása mellett erre már nem telik, sem a kapacitásból, sem az ambícióból.
Azért is szomorú ez, mert ha a Hovanscsina mégis megjelenik, számítani kell arra, hogy három évtizedes kihagyás után a közönségnek körülbelül fele hányada nem találkozhatott még a darab eleven hangzásával, világával, legfeljebb hordozón, esetleg külföldön. Nem egy művészetpolitikai ügyben szeretnék keseregni: saját élvezetemen túl azért is érdekel ez a jelenség, mert magam is első hovanscsinás vendégekkel voltam a hangversenyen.
Nem vitás, hogy a Hovanscsina zenéjének felvételről is, koncertszerű előadásban is erős hatása, „magas élvezeti értéke” van. Sőt, fájdalmas tapasztalataink sora bizonyítja, hogy jobb egy koncertszerű előadás, mint egy modernként tetszelgő, félreértelmező, affektált színpadra vitel. Pedig a darab kiált a játék után, és bár e hangverseny csak csekély mértékben engedett az éneseknek színpadi játékot, ez a kevés is felhívta a figyelmet arra, hogy a Hovanscsina jó színpadi érzékkel és emberábrázoló készséggel megáldott énekeseket igényel. Szerencsére az opera sok statikus jelenetet tartalmaz, elsősorban a nagy kóruséit, amelyet így nemigen kellett mozgatni, legfeljebb a ki- és bejöveteleiket a pódiumra, amelyek megoldása igen célszerűnek és ízlésesnek bizonyult. Az Írnok karakterisztikus szerepének abszolválása szinte elképzelhetetlen minimális játék nélkül, a szerepet kiválóan játszó-éneklő Norbert Ernst nem is lépte túl a koncerten még elviselhető határt. Ugyanígy értékeltem Megyesi Zoltán alakítását is, Kuzka (sztrelec) szerepében. Mások színészete megjelenésük hatásában, előadásmódjukban és éneklésükben nyilvánult meg, illetve bizonyos mértékben fellépő öltözetükben, amely a klasszikus szmokingos viselet és a fekete ing–öltöny-viselet közötti skálán utalt rangjukra és aktuális attitűdjükre. Ám éppen a fellépő ruhák bizonyos mértékű jelmez-jellege miatt legkevésbé sem értettem egyet a Márfát éneklő Jelena Maximova combfelsőig felsliccelt estélyi ruhájával. Noha Márfa egész lényét a(z immár boldogtalan) szerelem szenvedélye irányítja, darabbeli megjelenésekor már letett arról, hogy azt női erejével teljesítse be. Ugyanakkor mélyen vallásos, sőt szentes asszony, a XVII. században.
A férfiszerepek megszólaltatói sorra olyan nagy élményt nyújtottak, hogy nem is tudom, kit méltassak elsőnek vagy utoljára tetszésem hangsúlyozása jeléül (a Müpa internetes oldalának színlapján feltüntetett írásmódot követve). A Doszifejt megszólaltató Alexandr Markejev nem „kormos” basszus, de erős és szép színű (talán basszbariton), vokális alakítása hitelesítette a főpap személyét. A legjobban tetszők élén áll figyelmet parancsoló személyiségével és zengő baritonjával a Saklovityij szólamát abszolváló Rassul Zharmagembetov (hangszínével olykor a Palló Imréét idézte, akinek előadásában a bojár megrendítő áriáját természetesen csak felvételről ismerem). Andrej Hovanszkij és Golicin szerepére nem a sztárolt, hanem a nagyon „megbízható” tenorok közül szokás választani. Ezúttal mindkét szerepet olyan tenorista énekelte – Andrejt Misa Didik, Golicint Mihail Gubszkij –, akiknek éneklésére kevés a megbízható jelző, olyan bámulatos technikával győzték nehéz szólamaikat. A tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, hogy Andrej szólamához viszont lágyabb, behízelgőbb színeknek is hitelesíteniük kellene annak a férfinak a vonzerejét, akinek Márfa a betege lett. A történet főalakjának tekinthető Iván Hovanszkijt megformáló Jevgenyij Sztavinszkijon azonban nem lehet találni olyan vonást, amely ne hitelesítené tökéletesen a sokszínű és gazdag jellemet, aki emberi gyarlóságai mellett is karizmatikus hatással van népére (és a közönségre). Daliás megjelenésével óhatatlanul emlékeztet a figurát oly illúziókeltően alakító Begányi Ferencre; csak feltételezni tudjuk, hogy színpadi előadásban játékkészség is párosul dús, élvezetes baritonjához és méltóságteljes egyéniségéhez. A (valamilyen szinten mégiscsak) rendezés „színpadi” érzékét és ízlésességét dicséri, hogy Hovanszkij dramaturgiailag is roppant látványos meggyilkolása és nagy játéklehetőséget kínáló halála nem a pódiumon teljesült be – közvetlenül az után, hogy a darab legattraktívabb és a sztrelec vezérnek felszolgált csemegéjét, a perzsa rabnők csupán elmuzsikált táncát milyen erős, ám mértéktartó „színpadi” jelenléttel követte Szavinszkij.
A perzsa táncnál mint az egész, felkavaró hatású koncert legkatartikusabb perceinél más okból is szeretnék időzni. Muszorgszkij operájának hangversenyszerű előadását ezúttal Bojti János szerkesztésében és hangszerelésében hallhattuk. A fentebb említett operaházi széria Rimszkij-Korszakov hangszereléséhez szoktatta közönségét, én abba a hangzásba szerettem bele – úgy, ahogy például a Borisz Godunov Rimszkij-Korszakov hangszerelte változatának ismeretében az Operaházban 1976-ban ősváltozatként felújított verziójába nem tudtam beleszeretni. Nos, féltem ettől, az „ősváltozattól” program szerint legkevésbé eltérő hangszerelésű Hovanscsina-verziótól is, de mind az átdolgozó, mind a zenekar és a produkciót vélhetően tökéletesen irányító Kovács János karmesternek köszönhetően, félelmemet nem követte csalódás: Muszorgszkij zenéje ezúttal is magával ragadott és élveztette magát. Azt viszont nem állítom, hogy nem mégis Rimszkij-Korszakov átdolgozása mellett tenném le a voksomat, ha választani lehetne, ebben pedig a perzs tánc előadásának kiemelkedő élménye erősített meg, amelyet Rimszkij-Korszakov még Muszorgszkij életében hangszerelt, illetve maga Muszorgszkij is jóváhagyott, Bojti pedig autorizáltként megtartott. Pedig elvileg nem lenne könnyű ilyen erősen hatnia egy perzsa táncnak, amelyet „csak” hallgatunk, különösen nem e hozzászólás írójának, aki itt biggyeszti hozzá a korábbi előadások emlékét felidéző bevezetőjéhez, hogy Békés András rendezésének balettbetétjét (id.) Harangozó Gyula koreografálta és tanította be, és méltatlannak tartaná az énekesek felsorolását nem kiegészíteni Sebestény Katalin, Metzger Márta, Nagy Katalin, Boross Erzsébet balerinák nevével és az akkori balettkar megemlítésével.
Erős, ám kissé keményen szóló szopránnak hallottam Anna Sapovalova hangját, de nyomban hozzáteszem, hogy sokkal jobban mások sem tetszettek Emma, a német lány hálátlan szerepében, aki jelenetéből adódóan érthetően „sipítozik”. Nem örültem az ebben a változatban megjelenő (vagy ide az eredeiből visszahozott) Szuszanna nevű vénlánynak, aki korábban nem hiányzott, mert Márfa Doszifejjel ábrázolt kontaktusa jobban gyarapította a darab bensőséges színeit. Szívesebben vettem volna, ha Bátori Éva inkább Emma szerepében hallható.
Korántsem csak Maximova ruhája nem illeszkedett a Márfa szerepével kapcsolatos illúzióimba. Bár az énekesnő mezzoszopránja kellemes, a férfiak kiváló gárdájával szemben sem színének szépségét, sem erejét, sem a sokrétű jellem megérzékítését, sem a személyiséget nem találtam elég átütőnek. Az utolsó felvonásban sem, de már a jóslattal is zavarba hozott. Nem hallottam még olyan változatot, amelyben a nagyívűen hullámzó fő dallamot nem az énekesnő vezeti, hanem legfeljebb kíséri, ezért nem tudom, hogy ez a zeneszerző eredeti elképzelése-e, vagy Maximova valamiért takarékoskodott a hangjával, ami egy ismeretlen változat egyik leghíresebb részletében nem tűnne helyes döntésnek.
Márpedig a hajlítások ama hullámzása, amely a nyitányban, Márfa „befejezni nem engedett” áriájában, szólama egyéb részeiben, a zenekar, a kórus, Ivan Hovanszkij, Saklovityij szólamában, sőt a perzsa táncban is minduntalan életre kel; amelyet nem annyira a tenger és más nagy vizek, inkább gabonamezők hullámzásának látványával társítok, mélyen és sokáig lüktet és dolgozik a hallgatóban. Olyan igéző szépség ez, részleteiben és az egész egységében, amely az újrahallgatás öröme mellett egy keserű gondolatra is juttat: ha egy dicső múltú operaház három évtizeden keresztül képes mellőzni e remekművet, az több mint hiba…
Nem voltál egyedül! A Müpában érdemes operát játszani, főleg, ha van, aki előadja!
És nekem ez így az egész jobban bejön, mint a Korszakov-féle verzió. Nekem a tegnapi szép este volt.
Muszorgszkij második és egyben utolsó befejezettnek tekinthető operája, a Hovanscsina két formában kerülhet manapság színpadra: Rimszkij-Korszakov hangszerelésében és szerkesztésében, valamint 1958 óta Sosztakovics változatában. A Magyar Rádió Művészeti Együttesei a zeneszerzői szándékhoz hű változatban, Bojti János rekonstrukciójában szólaltatták meg a művet.
„Az operaházak alkalmi igényei a Hovanscsinából még számtalan változatot eredményeztek, a színházi dramaturgok és karmesterek ugyanis általában meglehetősen szabadon bánnak a repertoár darabjaival, különösen az olyan művek esetében, amelyeknek nincs szilárd, rögzített, autorizált formájuk. Ezért tartottam rendkívül fontosnak, elengedhetetlen feladatnak a Hovanscsina rekonstruált változatának létrehozását” - írta régóta bemutatásra váró munkájáról Bojti János.
„E munka kulcsszava tehát a rekonstrukció. Azt tekintettem a feladat lényegének, hogy a művet minden javítás nélkül, a reá vonatkozó valamennyi létező forrás, információ összegyűjtésével és felhasználásával a szerzői elképzeléshez legközelebb álló formában rögzítsem.”
Bojti Jánossal készült interjú szövege megtalálható a btf magazinban. Ennek kivonata olvasható a Wikipédián:
"Bojti áttanulmányozta Muszorgszkij valamennyi, sajátkezűen meghangszerelt zenekari művét (azonban ezek alapján csak azt tudta meg, hogy mit nem tehet meg a Hovanscsina meghangszerelése során), majd elővette Muszorgszkij autográf zongoravázlatait, illetve minden más egyéb dokumentumot a zeneszerzőtől, ami a Hovanscsinára vonatkozik. Az első négy felvonás kottaszövege folyamatos, az igazi problémát az V. felvonás második fele jelentette számára. Sok ismertetőben tévesen arról írnak, hogy a Hovanscsina utolsó felvonása befejezetlen maradt. De ez nem igaz. Bojti összehasonlította az eredeti változat szólamkéziratát a Rimszkij-Korszakov féle verzióval, és számos lényegi hasonlóságot fedezett fel a kettő között. Ebből arra következtetett, hogy Rimszkij-Korszakov még ismerte Muszorgszkij vázlatait az ötödik felvonás illetően, csak azok elkallódhattak. Ezért saját verziójának elkészítésekor az opera zárójelenetének meghangszerelése folyamán figyelembe vette a Rimszkij-Korszakov-féle verziót is, egyébként elsősorban Muszorgszkij jegyzetei és zongoravázlatai alapján dolgozott. A III. felvonás készítése során a korszakovi és a sosztakovicsi hangszerelésben számos, Muszorgszkij elképzeléseihez valószínűleg közel álló megoldást talált, amiket szintén felhasznált. Mivel a negyedik felvonás perzsa táncait Korszakov még Muszorgszkij életében hangszerelte meg és adatta elő a szerző jóváhagyásával, ezért ezt a részt autorizáltnak tekintette.
Bojti arra törekedett, hogy hangszerelése minden tekintetben kiszolgálja Muszorgszkij énekszólamainak nagyszabású drámai koncepcióját, és semmiképpen sem hasson ellenük. Saját bevallása szerint észrevétlen hangszerelő akart lenni. Munkájával hosszas előkészületek után végül két év alatt, 2000-ben készült el. A partitúrát öt évvel később saját maga jelentette meg. Azóta öt év telt el, de a hazai operatársulatok mind ezidáig nem mutatták érdeklődést Bojti verziója iránt, pedig akár világszenzáció is lehetne a színpadra alkalmazásából. Az operaházak egyébként régebben a korszakovi, ma már egyre inkább a Sosztakovics-féle változatot tűzik műsorra."
Nekem nagyon tetszett a tegnapi előadás. Viva Muszorgszkij, aki igazi zenedrámákat írt! A Borisz Godunov eredeti alakjában számomra sokkal ütősebb és komplexebb zenedráma, mint bármelyik Wagner, - amik közül sokat szintén nagyon szeretek - de a kiegészítésre szoruló Hovanscsina is remekmű. Dicséretes, hogy sokan kotta nélkül, vagy a kottába csak olykor beletekintve énekelték szerepeiket a tegnapi előadáson. Muszorgszkij egy nagy zseni volt. Jó lenne egy hasonló Borisz előadás is valamikor a MÜPA-ban - de nem a Korszakov-féle verzió. Egyébként a közönségnek tetszett az előadás. Minden felvonás végen taposoltak, pedig ugye egyben ment le az első kettő s utána a harmadik, negyedik, ötödik felvonás. Döbbenetes ereje van ennek a zenének, s rendkívül negatív az afajta történelem szemlélet, ami Muszorgszkij színpadán megjelenik, de sok igazság is van benne. Mellesleg ennél sokkal gyengébb darabokat - direkt nem írok címeket - játszanak sikerrel évadokon át, akkor miért pont a Hovanscsinának ne legyen most sikere?
Nekem az április 19-i Joseph Calleja koncertre van két átadó jegyem.
(elől, középen)
Tisztességes előadás volt a tegnapi, de továbbra sem lettem Hovanscsina fan. Egyszer meghallgattam, éppen elég volt, talán még sok is.
Van két szabad jegyem a ma esti Hovanscsinára, földszintre. Oda tudom vinni a Müpá-hoz.
Ma este:
BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁl, 2019 - Nyitó koncert
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem
2019. április 5. , 19.00 – kb. 22.45
Muszorgszkij: Hovanscsina
Koncertszerű előadás – egy szünettel
Vezényel: Kovács János
Szereposztás:
- Ivan Hovanszkij herceg, a sztrelecek vezére – Jevgenyij Sztavinszkij
- Andrej Hovanszkij, a fia - Misa Didik
- Vaszilij Golicin herceg - Mihail Gubszkij
- Fjodor Saklovitij, bojár - Rassul Zharmagambetov
- Doszifej, az óhitűek feje - Alekszandr Markejev
- Márfa, fiatal óhitű özvegyasszony - Jelena Makszimova
- Emma, fiatal német lány - Anna Sapovalova
- Írnok - Norbert Ernst
- Szuszanna, vénlány - Bátori Éva
- Kuzka, sztrelec - Megyesi Zoltán
- 1. sztrelec - Egri Sándor
- Varszonofjev, Golicin inasa / 2. sztrelec - Szvétek László
- Hírvivő - Alagi János
- Sztresnyev, bojár - Rezsnyák Róbert
Közreműködők:
- a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) és Gyermekkórusa (karigazgató: Dinyés Soma)
- a Honvéd Férfikar (karigazgató: Strausz Kálmán)
:-)
‘‘Kik itt a kritikusok?‘‘
A ‘kritikusok‘ azzok,
akik, itt-ott, fiskusok.
A kritikusok, valaha régen, igazi ügyvédek voltak,
de egyes ‘kritikusok‘, itt-ott, kegyvédekre változnak!
Kik itt a kritikusok?
Ez a kritika nagyon tetszett (köszönöm a linket!), valahogy én is hasonló érzésekkel távoztam a Peretyatko-koncertről. Ahogy egy másik topikban írtam: Peretyatko hibái ellenére is "megvett", és hallhatóan az - amúgy a tapsokból ítélve elég szakértőnek tűnő, és zömmel nem feltétel nélküli rajongóként érkező - közönség nagy részét is. Az est fénypontja mindazonáltal tényleg Kállai Ernő Thais-meditációkja volt. Talán csak a zenekart illetően nem értek teljesen egyet Csabai Mátéval, nekem összességében jobban tetszett. Ebben persze annak is szerepe lehetett, hogy egy nappal korábban Garanca koncertjén hallottam a MÁO-zenekar másik részét Ion Marin szürke, lélektelen vezénylésével, és például az obligát Forza-nyitány egy klasszissal jobban szólt Michelangelo Mazza dinamikusabb, "olaszos" vezénylési stílusában.
A kritikusok kritizálása után,
önkritikát gyakoroltam csupán ;-)
OROSZ LIGHT
Revizor – a kritikai portál - 2019.03.04.
"Olga Peretyatko dívaként érkezett a Müpába és dívaként is távozott: elhittük neki, még ha nem is mindig énekelt úgy. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA."
Ha összenézzük Revizor és Momus kritikáit, az egyes áriák előadásának megítélését, föltűnő, hogy szinte 1/1 azonos vagy hasonló legfeljebb más szavakkal.
Miért lett törölve Haandel fórumtárs bejegyzése? (4245. sorszám)
De legalább elfogiulatlannak tűnik.
