Most, hogy a Magyar Állami Operaház bemutatta és játssza Prokofjev világhírű operáját a Háború és békét, eszembe jutott Kossuth-díjas operaénekesünk, örökös tag, Miller Lajos, aki pont ezért a dalműért szakított az Operaházzal a nyolcvanas évek közepén – hogy  Msztyiszlav Rosztropovics és Galina Visnyeskaja meghívására elénekelhesse Washingtonban a darab egyik baritonszerepét, és a lemezfelvételen is megkapja a szerepet.

A baritonunk mesélte el Zétának születésnapi interjújában ˙[”Semmi okom arra, hogy ne legyek boldog és megelégedett” – 2010-01-23] , hogy Mihály András igazgató regnálása  alatt, Andrej Bolkonszkij herceg szerepéért bontotta fel szerződését 1986-ban a Magyar Állami Operaházzal, ment ki külföldre, ahonnét csak 1990. év végén szerződött vissza a dalszínházba:

„- Párizsban előénekeltem a Rosztropovics házaspárnak. A Háború és béke washingtoni előadására kerestek baritont, végül még a lemezen is én énekeltem Andrejt. ...[Külföldön] nagyon sok lehetőséget kellett visszautasítani operaházi elfoglaltság miatt. De végül a szerződésbontásomnak is ez lett az oka. ... Mihály András nem akart kiengedni a Háború és béke lemezfelvételére. Négy évig voltam távol, esküszöm, nem az én hibámból. Többször győzködtem, de hajthatatlan maradt. Kimentem a titkárnőhöz, kértem egy papírt, s ott helyben kiléptem. Nagy merészség volt akkor ez, a nemzetközi karrierem volt a tét. De akkor én egyik országból utaztam a másikba, rengeteg nagy helyen léptem föl...."

Miller Lajos később több nyilatkozatában – és a 2020-ban megjelent könyvében („Az operaművészet szolgálatában - Miller Lajos”) is - , felelevenítette ezt az epizódot.

A Film Színház Muzsikában („Szombaton Szlavához megyünk” - 1990-09-29 / 39. szám) Dalos László készített baritonunkkal interjút, abból idézek:

„— Úgy kezdődött, hogy 1986 tavaszán sehogyan sem tudtam megegyezni az akkori igazgatóval, Mihály Andrással. ... Párizsban kezdődtek az előzmények. Az egyik Traviata-előadáson telefont kapok a rádiótól: hajlandó lennék-e próbát énekelni Msztyiszlav Rosztropovics és Galina Visnyevszkaja előtt? Persze, hogy hajlandó voltam! Ennek, hogy próbát énekelni, a nyugati zenei világban más a csengése, mint idehaza. Ez nem megalázó. Ez természetes. Senki sem akar zsákbamacskát venni.

— Mit énekelt a házaspár előtt?

— Anyegin áriáját. Utána, látom, mosolyognak, össze-összesúgnak, biztatva néznek rám.

— ... Tetszett nekik, amit csináltam. Utána kiderült: a Háború és béke című Prokofjev-opera Andrej herceg szerepére szemeltek ki. Hanglemezfelvételre, amelyet nyilvános, hangversenyszerű előadás előz meg. Úgy szokás ...

— Természetesen igent mondott a felkérésre.

— Hogyne. Sőt, nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy az én korántsem tökéletes orosz kiejtésem ellenére is engem választottak. Egyébként volt már egy „találkozásom” velük. A párizsi Operaház egy Anyegin előadásának videofelvételét láthattam és hallhattam itthon. Rosztropovics vezényelt, Visnyevszkaja énekelte Tatjánát. Ez felejthetetlen! Ahogyan megszólalt az a Csajkovszkij-opera, én az életben még olyat nem hallottam! Ezt a Csajkovszkij-Anyegint én nem ismertem! Pedig hát jó párszor énekeltem azelőtt... Egyszóval nekem a zseniális Rosztropovics szólalt meg akkor.

Ehhez a zenei lángelméhez nem akarta kiadni Millert a mi Operaházunk 1986-ban. De minthogy ilyen egy énekes életében nem akad mindennap, a baritonista inkább felmondott, mintsem hogy lemaradjon a közös munkáról a nagy művésszel. Megtanulta Andrej szerepét, aztán Párizsban megkezdődtek a zenei próbák ...

— Egyszer odajön hozzám a zongorista — folytatja emlékezését M. L. —, s azt mondja: szombaton délelőtt el kellene mennünk Szlávához. Jó, menjünk. Azt hittem, az is egy korrepetitor. Nem tudtam, ki az illető. Szombaton aztán elindultunk. Becsöngettünk egy ajtón. Ki nyitja ki? Galina Visnyevszkaja! Majdnem sóbálvánnyá meredtem . . .

— Nem tudta, hogy a Szidva név a Msztyiszlav becéző alakja, tehát hogy Rosztropovicsékhoz indultak?

— Tudtam, hogy egy sereg „szlávval” vagyok együtt, de hogy Szláva kicsoda, az ekkor derült ki... Belépek egy csodálatos lakásba. Akár egy múzeum. Rosztropovics nagy kedvességgel fogad, majd a zongorához ül, és végigveszi velem Andrej herceg szerepét ...

 — Mégiscsak „korrepetitor” kezébe került?

— De még milyenbe! Teljesen magamon kívül voltam, hogy nem sajnálja a fáradságot, és ő korrepetál velem. Hiszen akkora egyéniség, olyan nagy művész, hogy az ember térdetfejet hajt előtte. Kért egyet-mást, egykét effektust, tanácsokat adott, szöveget javított. De valami olyan szeretettel, barátsággal, olyan közvetlenséggel... Pedig mondanom sem kell, előtte ekkora kő volt a gyomromban. Éreztem, itt és most nem elég csak általában énekelni. Itt adni kell, produkálni valamit. De Rosztropovics olyan művész, aki rávezeti az embert, hogy mindenféle görcs nélkül a maximális teljesítményt adja... Dicsért, meg volt elégedve, hogy ez a szerep nekem való. És majd még akar velem beszélni, de előbb együnk valamit...Nagy gourmand! Elkezdődött a „munkaebéd”. Közben is folyt a szó. Megkérdezte, van-e kedvem ezután is együtt dolgozni vele? Ekkor állt meg bennem az ütő másodszor, mint először az ajtó nyílásakor...

— Rosztropovics mindjárt konkrét terveket is mondott?

— Hogyne. Említette, hogy Washingtonban fölveszi lemezre a Borisz Godunovot, elvállalnám-e neki Scselkalovot. Persze, hogy el. Kezdő fejjel énekeltem is a szerepet. Ez pedig egy bővebb változat volt: nemcsak az első képben az az ária, később is van egy jelenése. No, nem főszerep. De hát Rosztropoviccsal!

— És főszerepről is esett szó?

— Arról is. Azt mondta, a jövő szezonban Rómába mennénk, ott A cári menyasszonyt vezényli, Rimszkij-Korszakov operáját. Van abban egy főszerep, Grjaznoj. „Az neked van írva” — tette hozzá. Aztán szó esett A pikk dáma washingtoni előadásáról, a Scalában Csajkovszkij Mazeppájáról — amely később A pikk dámává módosult —, egyszóval ott, a fehér asztalnál ennyi ajánlatot kaptam tőle.

— Ezek mind meg is valósultak?

 — Elsőnek természetesen a Háború és béke hanglemezfelvétele, amelyet nyilvános, hangversenyszerű előadás előzött meg, így szokás. A Borisz Godunov is realizálódott: Ruggero Raimondival, Nicolai Geddával, Visnyevszkajával, Plishkával, Polozovval a főszerepekben. Ebből lett a Borisz Godunov-film. A szomorú az volt, hogy A pikk dáma washingtoni és milánói előadásait nem Rosztropovics vezényelte. Nem tudom, miért.

— És a Háború és béke után a másik abszolút Miller Lajos-premier, A cári menyasszony?

— Ez a római Operaházban volt, 1987 decemberében. Msztyiszlav Rosztropovics vezényelt, Galina Visnyevszkaja rendezte az előadást. Külön jellemző Rosztropovicsék barátságára, hogy egyik este meghívtak vacsorára a leghíresebb pastát produkáló étterembe. Még vodkás pastát is ettünk! Hiába kerültem ágyba éjfél után, hiába aggódtam, mi lesz a másnapi előadással, az sikerült — hála a pastának?! — a legjobban a hat közül. Ilyen az élet...

Igen, ilyen is az élet. Olyan is, hogy annak az 1986-os nemnek — Operaházunk akkori vezetése bele-nem egyezésének bokra mögött ott lappanghatott az is: ezek a Rosztropovicsék a kitagadottak, állampolgárságuktól megfosztották őket, miért kell velük épp egy magyar baritonistának operai kapcsolatba kerülnie?! Ebből még valami dádá is lehet ... Milyen jó, hogy most, amikor Miller Lajos mindezeket fölidézi, elmeséli, szinte újraéli — már 1990 van; a két világhírű művész visszakapta állampolgárságát, korunk legnagyobb csellistája és páratlan dirigense meg az összetéveszthetetlen szoprán hangú hitves otthon járt, Moszkvában, Leningrádban, ölelték, csókolták, tapsolták, ünnepelték őket. Szláva: nem csupán egy keresztnév becézett alakja; szláva, a szótár legelső értelmezése szerint: dicsőség. Ez persze véletlen. De milyen!”

Zéta lemezkritikájában [„Megfogni a megfoghatatlant, avagy a nagy kérdések ideje” (Prokofjev: Háború és béke) – 2012-08-13] így ír Miller Lajos énekfelvételéről:

„Andrej Bolkonszkij szerepében a mi Miller Lajosunkat hallhatjuk. Miller a 80-as évek közepén volt pályája csúcsán, amit remekül kapott telibe e felvétel. A magas fekvésű, lírai szólam nagyszerűen fekszik neki, kellemes baritonhangja betölti a teret, de a kissé egydimenziósra sikerült alakba ő sem tud több életet belelehelni.”

Prokofiev: War and Peace

Lajos Miller, Galina Vishnevskaya, Katherine Ciesinski, Dimiter Petkov, Wieslaw Ochman, Stefania Toczyska, Nicolai Gedda, Mriana Paunova, Nicola Ghiuselev etc.
Chœurs de Radio France
Orchestre National de France
Mstislav Rostropovich

Warner
2564 68801-0

Ami az Operaház énekkarát illeti:

Én úgy látom, nagy szerencséje a Háznak, hogy a mai napig nem sikerült szétverni a 20-30-50-100 éves hagyományt. Az énekkar (újabban mindenütt csak „kórus”) még mindig az elődök által lerakott alapokon működik. Az emberek egy jelentős része komolyan veszi, amit csinál. A színpadi szituációkban, nem a másnap reggeli teendőkre gondol, nem a hangjára vigyáz (tisztelet a kivételnek ;-)), hanem odateszi magát, és énekel. És ettől van egy alapvetően drámai, operai hangadása a csapatnak. Ami nagyszerűen passzol a művek jelentős részéhez. Megkapják, eléneklik, jól szól. Szerintem meg kéne becsülni ezt a képességet.
(Olyasmi ez, mint Furtwängler felvételei: Én úgy látom, akármit csinált, az jó volt az adott műnek, mert volt egy alapvetően a szimfonikus zenhez illő megszólalása a zenekaroknak Furtwängler keze alatt.)

Pedig spórolhatnának, mert az utóbbi években folyamatosan nőttek a munkaterhek. Nem könnyebbedtek a körülmények. De működik a régi iskola. Odaraktak: Énekelsz.
Ami a hangadást illeti: Ez pedig szerintem elsősorban a szoprán szólam kellő drámai erővel rendelkező tagjainak köszönhető. Ha az az 5-6 lány ott van egy este, akkor nincs mese: Árad a lélek, életre kelnek a szűkített szeptimek… a közönség pedig beleborzong.

Sajnos volt „szerencsém” látni a HÁBORÚ ÉS BÉKE előadást. Az Operaház fotói reménykeltően bíztatóak voltak. S valóban az elején a gyönyörű díszlet, a szép zene mellett a dekoratív jelmezek kellemes érzésekkel töltöttek el és érdeklődve vártam a folytatást. Sajnos ez az eltelt 20 perc után fokozatos csalódásba ment át. Egy idő után ismétlődő vonaglások, értelmetlen színpadi cselekvések /lufieregetések, falra ugrálások, a háttérben nem teljesen tisztázható jelenetek zajlottak amit akár ízléstelenségként is lehet értelmezni./ Sajnos az énekesek teljesítményét ez inkább rontotta, abban az értelemben, hogy a rendezés elvonta a figyelmet az előadókról, valamint a hangi élményről. Ehelyett a rendező kesze-kusza gondolatait kellet kibogozni ami inkább bosszantó volt nem pedig elgondolkodtató. A második felvonás miatt úgy éreztem, mintha egy elmegyógyintézetbe kerültem volna. Sajnos semmi pozitív élménnyel nem távoztam erről az előadásról. Kidobott pénz és idő!

Spoilermentesen - érintőlegesen: tegnap este a Háború és béke főpróbáját láttam az OPERÁ-ban, hatalmas mű, gazdag zenei anyag, attraktív, látványos színpadi megjelenítés, rengeteg kisebb-nagyobb karakter megformálóinak  „összjátékában”, mégis, a francia rendező "kreatív" alkotása eléggé megosztónak tűnik, a jelentős számban eljött közönség a látottak nyomán nem volt túl lelkes, szerény tapsok... Ám a nézőre így is - úgyis, de hat! Rám is.  Mindenképpen érdemes megnézni az előadást. Bemutató: szombat este.

Az Énekkarról csak szuperlatívuszokban tudok szólni, a három főszereplő (Natasa, Andrej és Pierre) alakítói is kiválót nyújtanak!   Hadd nevesítsem a fiatal tenoristát, Bartos Barnát (három kis szerepet alakít és - a hallottak alapján - a tenorja kifejező), akire külön odafigyeltem, hiszen a nyáron már főszerep is vár rá: A mantovai herceg a Rigolettóban...

Én előtte egy nappal rádióztam, így végig fáradt voltam; annak örültem, hogy nem aludtam el, raboltak ki. Az énekesek belépése előtt a kórusnak van egy kitartott magasa, az nem tetszett, a Beethoven 9. szimfóniát kétszer láttam 3 hete (CB), ott a lezárás előtt 1 perccel van hasonló magas, az szépen szólt, jó volt a debreceni kórus.

Az Otello főpróba vokális szempontból kiváló volt, a három főszereplő nagyon jól énekelt. Ami a színpadi játékot illeti, már összetettebb a kép, hiszen egy sötét és absztrakt rendezésről van szó. 

Közel öt év után, tegnap este óta újra az Operaház műsorán szerepel Verdi remekműve, az Otello - változatlan rendezésben.  A főpróba-előadáson voltam, amiről felemás/vegyes benyomásaim vannak; nem részletezem, annyit azért elmondhatok, hogy a szereplő énekművészek egyike sem keltett bennem most revelációt,  viszont elismerem a közreműködő Énekkar, Gyermekkar és a Zenekar nagyszerű, „hozzáadott értékeit”, és örömmel tapasztaltam, hogy ezúttal Kocsár Balázs remekül „kézben tartotta” a zenei irányítást. Mindazonáltal, ha a szerepüket megformáló régi és az új beálló művészek  - a címszerepet éneklő neves olasz tenor is - még egy „lapáttal rátesznek” és kvalitásaikat hozzák, úgy egy szép Otello-sorozatnak tapsolhat majd a publikum. A Dalszínház tegnap esti telt háza és zúgó tapsai  igy is további, biztató kilátásokra adnak reményt Verdi  zseniális operájához. 

Semmi Lenszkij nem volt benne.

A MET-ben Hvorosztovszkij mellett olyan szánnivaló Lenszkij volt, egy olyan kis élhetetlen, ügyefogyott lény, aki mindenkiből együttérzést vált ki, és éppen ez teszi súlyossá Anyegin bűnét, aki unalomból és szórakozásból szeret és öl.

Kiszáradt, öreg hang. Már 22 éve se szerettem, mikor először láttam, később sem, semmiben.

Én a Müpában láttam, talán tavaly, jó benyomást tett hangilag is, és egy nagyon kedves, szimpatikus embernek tűnt. És nemcsak Magyarországon  koncertezik, hanem szerte a világban. A koncerteken kívül az elmúlt évben Európa több színpadában fellépett, Tosca-, Don Carlos-, Luisa Miller., Álarcosbál-, Hoffmann tenor főszerepeiben, az év első felében pedig a Boccanegrában Adornót énekel Hamburgban, a Lombardokból Orontét pedig Liege-ben. 

Aki Vargasért még pénzt ad ki, az meg is érdemli. (Kell a közvetítői jutalék valakinek, azért hívják meg állandóan.)

Hát, ha 57800 Ft-ért vettél két jegyet, akkor nagy peched volt, és sajnállak. De ha véletlenül nem vettél még jegyet, akkor igazán örülhetsz, mert olcsón jutsz hozzá egy várhatóan jó koncert jegyeihez. 

Mert jobbak az üres sorok. Igaz.  Azaz...nem, mégsem. 

Nem azt a valakit sajnálom, aki 1 azaz Egy darab jegyért ki tudott adni 28.900 Ft-ot. De azért mégis…

Az Operaház mai hírlevélben a január 29-i Ramon Vargas zongorás est jelenleg megmaradt jegyeit 80 azaz Nyolcvan százalék kedvezménnyel kínálja a hírlevél olvasóinak.

Néztem: van még 113 db jegy 28.900 Ft helyett 5.780 Ft-ért. Két ember kiadott eddig 57.800 Ft-ot, míg a másik 2 ember ugyanazon a sorban ül 11.560 Ft-ért.

Nem minősítem, de ez azért az eddigi jegyvásárlókkal szemben valamiféle tiszteletlenség.

Sajnos igen, és sajnos Az álarcosbál előadásoknak nincs igazi női főszereplője. Még nyáron Sümegi Eszter volt a leginkább erre a szerepre való, akiket az elmúlt évadokban hallhatunk Améliaként. De hát itt a védhetetetlen is körömszakadtáig védik: ez ma Magyarország. Így az Ókovács-éra szereposztási ámokfutásait is mindjárt valaki a védelmébe veszi. Szomorú, hogy itt tartunk minden téren. 

Vörös Szilvia világos hangú mezzó(?)! Fodor Bernadettnek Ulrikaként nullák a mély hangjai, az alsó g- t csak kihörgi! Milyen Azuczena lehetne bármelyik is? 

Nincs mozgásterük, mert itt nem lehet nemet mondani. Ugyanazokkal a szerepekkel gyilkolja a hangját, mint 35 éve Dénes Zsuzsa. (Tosca, Álarcosbál)

Én ezt a Trubadúrt inkább kihagynám. De jó szórakozást hozzá.

-j-, bocs,nem tettem szemüveget.

Kegves Zsuzsanna, ha olvassa a fórumot. Én nagyon szeretnék egy olyan Trubadúrt, ahol Ön,Fodor Betti/Vörös Szilvia, amelyikőlyük éppen ráér, Tetelman, és végül, de nem utolsósorban Kelemen Zoltán énekelnének. Azt lehetne vinni mindenfelé, azt hiszem.