Közönséges, alkalmi operakedvelő kispolgárként most adódott időm végigböngészni a MÁO következő néhány hónapjának programját. david28 fórumtárssal együttérezve, nekem is talán a legkedveltebb Puccini operám a Nyugat lánya. Először nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy jövő májusban műsorra kerül. Majd ordas indulatok támadtak bennem, amikor azt is megláttam, hogy a 2018-ban bemutatott, az Erkelben játszott vizuális förtelem felújítása. Akkor – mivel a zenének nem tudtam ellenállni – kétszer megnéztem. De ezzel a felújított woke terrorral szemben már egyéni polgári engedetlenséget hirdetek, bármennyire szeretem a darabot, erre be nem megyek.
Szívesen megnéznék egy dokumentarista filmet arról, hogy zajlanak a rendezői megbízások, kinek jut eszébe egy ilyet felújítani, hogy nyomják át, stb. (Vén létemre azért naiv nem maradtam, ilyen film elkészültének a realitása nulla. Nem gondoltam volna, hogy valaha is pozitív példaként említem a kádári konszolidált kulturpolitika vívmányát, de a 70-80-as években készültek ilyenek a Balázs Béla Filmstúdióban, sőt a közönség meg is nézhette ezeket!)
Kontrasztként: az év végi Nádasdy Kálmán / Oláh Gusztáv féle Bohéméletre pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Ennek kapcsán -- kedves nálamnál jobban tájékozottak – kérlek, világosítsatok fel, a dec. 19. előadás alatt olvasható „Zártkörű” valójában mit jelent? Odabenn úsznak? Miért nem A nyugat lányát élvezik zárt körben?
Én nem láttam Sümegivel, de messze nem a kora, ami miatt nem illik rá a szerep, hanem a hangja.
Ami azt illeti, szerintem a művésznő nem vállalta volna el előbb.
Bocsánat, de kicsit kuncogok, mert az operákban azért elsősorban hangfaj és nem kor szerint osztják a szerepeket. A fiatalítás azt eredményezi, hogy kialakul egy potens 30-as gárda. Voltak művészek, akik húszas éveik elején már főszerepeket kaptak, legtöbbjüknek rövid volt a pályája. Volt, aki 26 évesen énekelt Aidát, ahhoz képest a 28 éves Alice tökre rendben van, ez amúgy is egy mozgékonyabb hangot igénylő, kevésbé súlyos szerep. Mire egy énekes eléri azt a művészi érettséget, hogy komoly főszerepeket rá lehet bízni, többnyire már a hamvas bakfissága eltűnt.
OperaCafé – 2024.11.17. - Turandot a színpadon
„Barta Dóra megközelítésében Turandot és Kalaf története az uralkodódinasztiák fennmaradását övező politikai intrikákat helyezi fókuszba, ahol a birodalmi érdekek szempontjából a hercegnő is csak eszköz, és ahol a szerelem vagy akár saját önállóságának megélése is más keretek közt értelmezhető. Az új Turandot rendezés próbáit a kezdetektől végigkövettük – ezeket a riportokat online mind visszanézhetik -, most pedig a premier előtti utolsó pillanatokat láthatják a kulisszák közül.”
Egyetèrtek önnel is ès/de -zèta-val is. Szètszedve: Ràlik, mint ìrtam, szerintem teljesen rendben van ès Eyvazovnak sem a koràval volt gondom. A màsik szereposztàst nem làttam, de ahogy -zèta- ìrja udvariasan, az àltalam (is) igen kedvelt Sümegi Eszter szerintem is kèsőn kapta meg a szerepet, màr ha egyàltalàn ollik szemèlyisègèhez a szerep. (Szerintem nem igazàn.) Làszlò Boldizsàrhoz nem tudok hozzàszòlni, kevèsbè ismerem, noha agyonajnàrozott fèrfidìvàja a Hàznak, amit nem èrzek teljesen megalapozottnak, legfeljebb azèrt, amit ön is ìr: "nincs ès kèsz".
Kedves Tzilike,
én se adnám a Turandot címszerepét 30-asnak. De én nem is ezt írtam, hanem hogy
a Turandot főszerepeit ideális esetben a pályájuk csúcsán, erejük teljében lévő
énekeseknek kellene énekelnie. Színházi emberként pontosan tudom, hogy minden
szereposztásban vannak kompromisszumok. Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy
a mostani produkció szereposztása sajnos annyira nem ideális, és már olyan sok kompromisszumot
tartalmaz, hogy el lehetett volna rajta gondolkodni, van-e értelme ilyen körülmények
között elővenni pont ezt az operát.
Az egészséges társulati korfa nem a fiatalításról szól, hanem a művészek életkorának egészséges eloszlásáról. Az eloszlás azt jelenti, hogy a különböző hangfajokban mennyi fiatal, középkorú, idősebb művész van, és ezek a számok mennyire felelnek meg a repertoár követelményeinek.
Az operában a következő produkció a Falstaff lesz, ahol Annuskát Zemlényi Eszter fogja énekelni, aki szerintem a 30-as évei elején jár, viszont a darab szerinti édesanyját, Alicet, Tuznik Natália fogja alakítani, aki 28. Színházban sok minden lehetséges, az is, hogy a gyerek idősebb, mint az anyja :-)))), de ez a példa is mutatja, hogy a Magyar Állami Operaház társulati korfájával azért vannak gondok.
Az operastúdió tényleg remek kezdeményezés!
Csak a korfához szólnék hozzá, nem mintha a többitől nem lenne véleményem, de érintettség okán azt megtartom magamnak. A Turandoton kívül van jelentős fiatalítás. Persze az adott lehetőségeken belül. Sok fiatal művész kap lehetőséget, de a Turandot pont nem az a darab, aminek a címszerepét egy harmincasnak adnám. Mentek bele tönkre régen is. Tenor meg erre a fachra nincs. Nincs és kész. Ilyen hang lesz talán Bartos Barna, csak még túl fiatal. A fiatalok képzésére pont megindult sz Operastúdió.
KONTAKTHIBÁS TURANDOT
Az Operaház új Turandot produkcióját egy elismert koreográfus, Barta Dóra rendezte, aki szerintem nem igazán tud rendezni. A rendezés, bármilyen hülyén hangzik is, de szakma, és Barta Dóra nem nagyon ismeri ennek a szakmának a legalapvetőbb szabályait.
Ebben az előadásban újra és újra előáll olyan színpadi helyzet, hogy szereplők — akiknek interakcióba kellene lépnie — egymástól 10-15 méter távolságban állnak (ráadásul gyakran rossz szögben, mert az egyikük sokkal hátrább van a másiknál), így az aktuális szituáció által megkövetelt interakció egyáltalán nem tud megtörténni. Az ilyen helyzetek sokasága mutatja számomra a rendezői hozzá nem értést.
Itt van egy konkrét példa: Liú a színpad hátsó felében hal meg. A jelenet szerint Timurnak a holttest mellé le kellene térdelnie, és el kellene siratnia a lányt, aki hosszú ideig társa volt a vándorlásban. Barta rendezésében Liú holtteste egy másfél méter magas emelvényen van, Timur az emelvény előtt áll, a színpad szintjén. Mivel rossz a kompozíció, ezért, ha Timur a lánnyal akar foglalkozni, akkor a nézőknek háttal kellene énekelnie. Ezt a hibás elrendezést Barta úgy „oldja” meg, hogy Timur pár taktus után mindenféle indok nélkül otthagyja a lány holttestét és kijön a színpad elejére. Ott énekel állva, majd két perccel később az egyik miniszter azt mondja neki, hogy: „Alzati, vecchio! È morta!” (Kelj fel, öreg! Meghalt!) Miközben Timur egyetlen másodpercig nem térdelt le!
Majd jön a következő hibás kompozíció. Az énekesek a színpad elején egy sorban állnak, egy vonalban, leszúrt lábbal, testhez szorított karral. Bejönnek a táncosok, kiviszik Liú holttestét, de ez az énekesek háta mögött történik meg, tehát nem látják, nem is tudnak rá reagálni, és a jelenet emiatt teljesen steril, érzelemmentes, hatástalan.
(Érdemes lenne összevetni, hogy az előző produkció rendezője, Kovalik Balázs, mennyivel ügyesebben oldotta meg Liú kínzását és öngyilkosságát.)
Hosszan lehetne még írni, de nyilván egy valódi analízis túlmutat egy komment lehetőségein. Mindenesetre Barta Dóra rendezése teli van rossz megoldásokkal, hibás kompozíciókkal, jelenetből kimozgó szereplőkkel, fölösleges fény effektusokkal, a cselekményt megzavaró táncosokkal és koreográfiával, kellékekkel. Az, hogy a szereplők között milyen viszony van, és a szituációkban minek kellene történnie, az sajnos Bartát egyáltalán nem érdekli. (Jó példa erre, amikor a második felvonás elején Ping, Pang és Pong visszaemlékeznek a vidéki életükre, de a jelenet hatását teljesen kioltja a kivilágított napernyőt pörgető maszkos táncosok kavalkádja.)
A díszlet és jelmez. Tihanyi Ildi látványtervező munkája középszerű. Látványos, de üres, kicsit ötlettelen is, ráadásul nem szolgálja az előadást. Piros, fehér-fekete, szürke, neonfények, ledes világító fejdíszek. Tucatmunka.
A szereposztás.
Egy operaház társulata akkor működik legjobban, ha egészséges a társulat korfája. Ez például azt jelenti, hogy egy jó társulatban sok 30-40 körüli nagy formátumú énekes van, akik MÁR el tudják énekelni a nagy szerepeket, és MÉG el tudják énekelni azokat. Egészséges, ha mindig csatlakoznak a társulathoz fiatal ígéretes tehetségek, akiket fel lehet építeni a megfelelő időben megkapott szerepekkel. Egészséges, ha a pályájuk delelőjén túl lévő énekesek, akiknek a hangja már megkopott, (az egójukat legyőzve) lassan már csak kisebb szerepeket énekelnek.
Bármilyen jó technikával rendelkezik is egy énekes, a használattól az énekhang lassan elhasználódik. Ebből következően a Turandot főszerepeit ideális esetben a pályájuk csúcsán, erejük teljében lévő énekeseknek kellene énekelnie. Ehhez képest a Magyar Állami Operaház produkciójában a 64 éves Fried Péter fiát az 55 éves László Boldizsár énekli, aki szerelembe esik az 59 éves Sümegi Eszter Turandotjával.
Azért azt lássuk be, hogy ez nagyon messze van az ideális szereposztástól!
A tény, hogy egy társulatban nem lehet jól kiosztani a Turandot szerepeit, hogy semmilyen szerepre nincs kettő (!) valóban alkalmas jelölt, azt mutatja, hogy a budapesti operaház társulatának korfája rendkívül egészségtelen. 2011 óta vezeti az Operát Ókovács Szilveszter, ez alighanem az ő hibája és felelőssége.
Az Operaház új produkciójában Turandot fejdíszén két világító lámpácska lóg. Az általam látott este kontakthibás lehetett a fejdísz, mert véletlenszerűen hol be, hol meg kikapcsoltak a lámpák. Van ebben valami szimbolikus.
Érdekes gondolat, hogy Kalaf "dörzsölt, ravasz hatalomra éhes fickó".. Én nem láttam, nem látok benne vagy bele ilyesmit. Erre a hipotézisre felépíteni egy rendezői koncepciót kb. annyira életszerű, mint az én (egyik) fixa ideám, jelesül az, hogy Turandot leszbikus, de legalábbis aszexuális vagy irtózik egy férfi érintésétől és a három megfejthetetlen rejtvény meg az ősanya mögé bújva óvja a ... na, szóval azt, attól.
Hasznos látni, hogy milyen máshogy tudják látni különböző nézők ugyanazt a produkciót. Nyilván több dologtól függ, hozzáállás, értékrend, egyéni ízlés stb. Mindkettő, sőt mindhárom ugyanazt a valóságot írja le és mindegyikkel egyet is lehet érteni és mégis vitatni az egyes megállapításokat. Komplex az előadás, már csak ezért is lehet ezt vagy azt előtérbe helyezni.
Kb. hasonló a véleményem, csak én Sümegivel láttam, újabb szereposztási tévedés, mert csak a 23. időpont volt jó nekem - a Berio-féle befejezéssel akartam hallani a darabot. De a kórus jelenetei még így is magukkal ragadóak voltak - mikor az énekkar szólt megcsapott a régebbi, jobban sikerült Turandot előadások emléke. Plusz még László Boldizsár volt nem tökéletes, de elfogadható, pontosabban mindent szépen elénekelt, énektechnikailag minden oké volt, de tényleg spórolt. Valahogy az egész előadás steril lett: nem voltak benne igazi érzelmi mélységek, Liu egyik áriája sem volt hatásos, ahogy Turandot megszólalásai sem, a Ping-Pang-Pong trió is lagymatag volt.
Na, szép kis műsor lehetett ez a Turandot. De legalább végre olvashattam róla valami megbízhatót -- főleg a mellékesnek tűnő megjegyzésekből derül ki a valóság.
Turandot:
Verdi Falstaffjáról gondolataim a 2024. november 20-i operaházi
előadáson látottakról/hallottakról.
Nem kívánok összehasonlításokba bocsátkozni
régi Falstaff-előadásokhoz fűződő operaélményeimmel, relevánsak abból a szempontból,
hogy most kifejezetten a szerdai produkcióról kívánok beszámolni.
A kivételes tehetségű baritonunk, Kálmán Péter a címszerepben örömet okoz és szórakoztatja a közönséget, miközben
elszenvedi a „windsori víg nők” bosszúját és széles mosolyt varázsol a nézők
arcára. Bennem ez a kép maradt meg a szerdai
operaházi Falstaff-előadás után, amely igen nagy tetszést váltott ki a közönség
körében. Hozzáteszem, feltehetően döntő részt külföldiek tapsoltak, akik között
Arnaud
Bernard tizenegy évvel ezelőtti rendezése – aminek sivársága anno a
bemutató idején nálunk igen megosztotta mind a szakmát, mind a közönséget és a
recenziók szerzőit – vélhetően semmi megrökönyödést nem vált ki, hiszen többségük
ennél sokkal riasztóbb színrevitelekhez vannak „hozzáedződve”, hozzászoktatva.
Úgyhogy az elismerő tapsuk szólhatott a látványnak is, de mindenekelőtt -
velünk együtt - Falstaff életre keltőjének, a remek hangú és játékkultúrájú
Kálmán Péternek, aki élvezettel és színesen hozza az „ezerarcú” hájas, borissza
lovag karakterét. Rögtönzött ovációt vívott ki magának a „becsület” gondolata
miatti felháborodás monológjával, vagy említhetem az opera fúga-fináléjából a
kezdő, kapituláló szavakat, mellyel indítja a fergeteges együttest. Kálmán Péter
mesteri megformálása méltán váltotta ki mindannyiunkból az elismerésnek a
tetszésnyilvánításait.
Fordot az az Azat Malik kazah bariton énekli, akit nemrégen Nixon Kínában c. opera
magyarországi bemutató-előadásán láthattunk-hallhattunk Csou En-laj szerepében.
A fiatal, rokonszenves művész ügyesen egyensúlyoz az operabuffa-szerepkörből adódó
áldozatiság, a ravaszdiság és féltékenységének vakító dühe között. Malik élesen
fókuszált, világos színárnyalatú baritonján intenzíven jeleníti meg a „családapa”
karakterét, mindezzel együtt érzékelhető az is, legalábbis számomra, hogy a Ford
szerepét talán korán osztották rá, amivel várhatott volna, amíg a hang
materiája a művész pályáján idővel eljut abba a periódusba, amikorra a különben
szép baritonja még kifejezőbbé, erőteljesebbé válik, azaz „hozzáérik” ehhez az
összetett karakterhez.
Rab Gyula nem oly rég Bellini A kalózában koncertszerű előadáson
énekelte a címszerepet és ott akadtak figyelemre méltó „bel canto” de kissé „unalmasra”
sikerült megoldásai. Most ezen a szerdai előadáson sikerült bőséges lírai
tenorhangot kölcsönöznie Fentonnak, de ugyanakkor olykor „szürke”, elsikkadó
jelenetekben mintha nem találná helyét és „eltűnik” a hang és a figura is, hiába
szólalnak meg általa szólamának szépségei, az az érzésem, valahogy nem hangolódott
rá, nem tette magáévá még teljeskörűen a karaktert.
Kálmán Péter és Azat Malik komikus alakjaival
csaknem egyenrangú partnere az elcsábítandó Alice szerepében a nagyszerű fiatal
énekművészünk, Tuznik Natália, akit
már ismerhetünk korábbi szerepalakításaiból (Wellgunde, Iphigenia, Diana főpapnője és Donna Anna), itt most
tüneményes kisugárzásával, nagy meleg hanggal hozzá komikával is, buzog a fondorlatos
cselszövés kiagyalásában és megvalósításában; ebben remek társra talált Gál Erikában, aki talán nem annyira
vérbőn de minden hájjal megkent üzenetközvetítőként, kifejező mezzoszopránja mellett
a humorát is megcsillantja Mrs. Quickly-ként. Hozzáteszem, alakításában csak
kis nyomát láttam annak a karikatúrának, ami ebben karakterszerepben többnyire általános.
Mrs. Meg Page kis szerepét Heiter Melinda énekelte, tőle szokatlanul
halványan, ugyanakkor helyenként talán kissé eltúlzott megformálásában.
Nanettát Zemlényi Eszter énekli. Engem kissé zavar a helyenként koloratúr
hangzású szopránja, ami olyan madárcsicsergésre emlékeztet, de meg kell hagyni „üzembiztosan”
szólal meg, és minden hang a helyén van, a kényes magasságok úgyszintén. Mégis hiányolom
magát a lírát: az egyszerű, nem túl ékítményes, szépséges lírai szopránhangot. De
ez csak az én meglátásom talán. Karaktere, színpadi játéka – énekével együtt – így
is szépen beleilleszkedik a produkció megkívánta szerepkövetelmények közé. Zemlényi
Eszter és Rab Gyula megindító érzelmi melegséggel játszották el szerelmi
történetüket ebben az előadásban, hatásban megegyezik Falsraff és Ford komikus
fellépésével, valamint azzal a pátosszal és nagyképűséggel, majd maga vesztén okulva,
ahogy Falstaff elfogadja lényének kirívó esszenciáját.
Bardolfot Ódor Botond, Pistolát Kiss
András énekelte elfogadhatóan, míg Dr. Cajus karaktertenort Balczó Péter adta elő, ugyancsak karikatúraszerűn,
és mindannyiam megbízhatóan.
Arnaud Bernard színpadi rendező, mint fent említettem, lecsupaszított színpada eléggé lehangoló
látványt nyújt, de azért egy pörgős előadást hozott létre. Ez a produkció igyekszik
helyenként - a komikum mellett - valami mélyet és melankolikust is felvillantani,
ami csakúgy jellemző része lehet magának a Falstaff-univerzumnak.
Héja Domonkos
karmester jól fogta össze zenekarát, a színpadon az énekeseket és
együtteseket, érdeme az is, hogy egy gondosan ütemezett fúgát dirigált,
amelynek minden hangja a maga nagyszerűségében szólal meg a nyolcvanéves Verdi
csodálatos zenei kavalkádjában-nyüzsgésében.
Verdi páratlan remekműve komikus fenségében tündökölt.
A Székely Bertalan terembe szűken befér 120 ember. És akkor úgy negyedóra múlva nincs egy molekula oxigén se.
Most, hogy Kálmán Pétert a Falstaff címszerepében láthatjuk az Operaház színpadján, több érdekességet megtudhatunk tőle/róla - a jövőbeli művészi feladatairól is - a vele készült Fidelio-interjúból. (2024. március 27. Várkonyi Judit)
Utópisztikus, falanszter-dizájnt varázsoltak az Operaház alkotói a Turandot friss felújításához. A szokásos, elnyűtt kínai cicomák, kösöntyűk, viselhetetlen jelmezek, pagodaszerű díszletek csak stilizáltan jelennek meg. A címszereplő, a császár és a mandarin vörösen izzó LED-fejdíszt visel, ami Turandot fejéről a III. felvonásban eltűnik, talán azt jelezve, hogy végre földi lénnyé, emberré változik. Barta Dóra rendező-koreográfus kezei közt a világirodalom egyik legstatikusabb operája szinte mozgásszínházzá képes válni, a súlyos zenei akkordok közepette mozgalmas táncjeleneteket látunk. A szólista szereplők is többet mozognak. A sokszor szinte láthatatlan Altoum (Gulyás Dénes) most leereszkedik a Mennyből, jár-kel, fajsúlyos. Számomra megrendítő pillanat volt, amikor a rivalda elején álló Kalafhoz lépve, kezét vállára téve mondja: "Il cielo vogliache col primo sole mio figliolo tu sia!" A három miniszter is sokat és koreografáltan mozog, közülük ketten körültáncolják testsúlya miatt jelentősebb mozgásra alkalmatlan harmadik kollégájukat. Egy negatív megjegyzésem volna: Liu nem Cso-cso-szán! Nem nála lévő tőrrel követ el harakirit, -mint ebben a rendezésben- hanem egy őt kínzó katona fegyverét ragadja el.
Turandot 130 decibellel.
Sok jó dolog történt ma este. Először is az, hogy 18:30-kor kezdődött az
előadás, így már 21:30-kor a kisföldalattin ültünk, pedig vastaps is volt, nem
is akármilyen. De ne szaladjunk ennyire előre, maga az előadás is remek volt.
Szeretem én a Turandotot, de ritkán
hallgatom, mert utána egy hétig cseng a fülem.
A hangerővel ma este sem volt probléma, a harmadik emeleten is
kapaszkodnom kellett, hogy a hanghullámok a székből ki ne repítsenek. A zenekar
top formában volt, élén Halász Péterrel. Halász Pétert én mindig kedveltem, és
vagy 10 éve már részese voltam egy fergeteges Turandotjának. A fergeteg, a
helyenként eszement tempó ma sem hiányzott, de kifejezőkészségben a mester
sokat fejlődött, színesen és árnyaltan szólalt meg pálcája alatt az opera. A kórus
pedig - minden részében - zseniális. Hallgassatok csak meg bármilyen Turandot
felvételt, ilyen ragyogó kórust nagyítóval sem találtok ez a kórus nem világszínvonalú,
hanem világszínvonal feletti, bármelyik nagy színház megirigyelheti.
Yusif Eyvazovból dől a hang, tudjátok, az a
ronda, állhat akár elől, akár oldalt, akár hátul, elfordulva. Technikailag sokat fejlődött néhány év alatt,
de érzelem annyi szorult bele, mint egy vaddisznóba, persze ehhez a szerephez
talán több nem is kell, hogy dúvadként átgázoljon mindenkin, mindenen.
Rálik Szilviát már annyit szidtam, hogy most
megpróbálok - már amennyire tőlem telik - valami szépet írni róla. Az biztos, hogy az ő mindenkori teljesítménye
megsüvegelendő. Rálik Szilvia úgy vonul majd be az Operaház történetébe, mint
egy igazi mindenes, aki ezekben az ínséges évtizedekben szinte mindent elénekelt,
amit női szopránra valaha írtak. Ott volt mindig, mindenhol, mindenben, és az ő
személye nélkül az opera-étlapunk sokkal szegényesebb lett volna, nagy köszönet
érte. Ő egy kortalan hangú énekes, ilyen volt 15 éve is, és ilyen lesz 15 év múlva
is, Isten segítségével. Turandot hang? Nem. A szerepet jól abszolválta? Igen. Méltó
partnere volt Eyvazovnak. Hangja, mint egy sniccer, pengeélesen süvített, áthatolva
a légtéren, drapérián és csilláron, tutti zenekaron, univerzumon. Borzalmas
volt: igazi élmény volt.
A kisebb szerepekről. Altoum császárt kiöregedett
énekesek, mekegősen szokták előadni, ehhez képest Gulyás Dénes sokkal súlyosabb
figurát formálva, szép alakítást nyújtott. Ping-Pang-Pong kicsit gyengécske
volt, közülük Szappanos Tibor volt az, aki megmentette a három mundér becsületét.
Palerdi jól teljesített a neki való szerepkörben. Fried Pétert az elmúlt években
jobbára barokk operákban láttam, igen halvány teljesítménnyel. Timur szerepe
sokkal jobban áll neki, de persze a csodahang már a múlté...
És végül a harmadik főszereplő, Pasztircsák
Polina, akinek a kedvéért beóvakodtam az Operaházba. Produkciója, mint mindig
nagy élmény volt. Magányos gyertyalángként égett a hangorkán közepett, és ilyen
megrendítően szép halált, amit ma este produkált, a magamfajta ember ritkán lát.
Minden jó, ha a vége jó. A két szörnyeteg
egymásra talált, és ennek következményeként fellélegezhetünk mi is: a mai estét
túléltük, még egy picit élhetünk.
Sziasztok!
Hol van már az a Trubadúr, amiről te beszélsz...! Már az is vastagon a múlt, amikor még én is jártam MET moziba. Egyébként ismét tévedsz: Lee kitűnő volt, egyáltalán nem lógott ki a sorból, sokkal jobb volt, mint pár évvel korábban Marcelo Alvarez, és sokkal jobb, mint Hvorosztovszkij. Azt a Trubadúrt, amiről én beszéltem, nem láthattad, mert nem volt még belőle MET mozi; most fut – inkább bukdácsol – a MET-ben, az csak egy programajánlat volt részemről részedre. Szóval: ha kapufa, akkor a tied.
Jogosan. Csak ki ne énekelje magát. Még annyira de annyira fiatal. Mezzónak pláne..
Nagy kapufát rúgtál, kedves -ppp-! Én bizony Netrebkóval, Hvorosztovszkijjal, Zajickkal és Kocannal láttam MET-élő Trubadúrt! Igaz, a tenor (Yonghoon Lee) nem ért föl hozzájuk meg Pavarottihoz (vagy pl. Corellihez), de azért ölég tűrhető előadás volt, nemde? Közben te csak nézd (otthon, négy fal közt?) a tiéiddel :-) de Zajick legalább közös -és méretes- halmaz. Egyébként köszönöm, hogy mind az 50 hasonló (?) tartalmú "eszmefuttatásomat" elolvastad és össze is számoltad. Már ezért megérte beírnom:-)
Nemcsak Te olvasod Fáyt, Ő is olvas Téged (minket), mint a szövegből kiderült...
A baskír hölgyet már másfél éve magasztaltam a Momus-n.
Hadd futtassa az eszmét!
Úgy általában a zongorás dalestek témához. Itt a fórumon belekukkanthatunk ebbe a topicba, ahol jónéhány itthoni és külföldi dalest szereplői nevesítve voltak/vannak: La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa
Ezt az eszmefuttatásodat már vagy 50x olvastuk. Akiket te említesz, meghaltak vagy rég nem énekelnek, igaz. De hangjuk, videóik magmaradtak!! Minek nézzem a MET mozit sz@rokkal, ha betehetek isteni videókat, vagy hallgathatok csodálatos felvételeket velük. Te nézd a Trubadúrt Michele Fabianóval és Jamie Bartonnal, menj! Én nézem Domingóval és Cossottóval vagy Pavarottival és Zajickkal.
A MET-nek nem a szereposztásait kell és nem megnézni, hanem elmenni, ha nem is egyenesen oda, legalább a Fesztivál Színház némely élő MET-előadására és meghallgatni énekeseket. Nemrégen pl. elragadó huszonnemsok éves gyönyörű és gyönyörű hangú, kimondhatatlan nevű (Aigul Akhmetshina) orosz Carment láttunk. Lehet, hogy csak cover lenne, ha Obrazcova -vagy "a" Carmen, Risë Stevens- élne, de ők már -ha hisszük- egy másik univerzum közönségét kápráztatják el. Több kortárs operát is láttam az elmúlt 1-2 évben, szenzációs (köztük nem kevés afro-amerikai) énekesekkel. Ha fiatalabb lenne, talán a királynő, Leontyne Price is énekelne egyikben-másikban, de visszavonult az énekléstől ... hál'Istennek még köztünk van és pár éve 90+ még láthattuk a MET-dokufilmben, teljes szellemi-fizikai kapacitás birtokában.
Már a 80-as évek második felében több írás felvetette a kérdést, hogy miért nincs érdeklődés a dalestekre a közönség részéről, gyakran olyan énekesek esetében sem, akik operaelőadásokban abszolút közönségkedvencek. Voltam nem egy dalesten, ahol Obrazcova vagy Nyesztyerenko félház előtt énekelt, egyébként tomboló sikerrel. A dalest meghatározója nem a műsor, hanem az énekes. Kiváncsi-e rá a hallgató vagy sem. Már régen is nagy sztárokra borsos jegyárakon nem okvetlenül a zenerajongók, hanem a nevekre éhes sznobok vettek jegyet. Nicolai Gedda énekelhetett csupa ismeretlen dalt, mégis volt közönsége és hatalmas sikere. Akiket az Operaház mostanában meghív, a régi nagyokhoz képest nem jelentékeny egyéniségek. Meghívásuk művészileg egyáltalán nem indokolt - tisztelet a kivételnek. Az egész operavilág egyéniségek hiányától szenved, elég megnézni pl. a MET szereposztásait: még középszernek sem nevezhető énekesek énekelnek főszerepeket olyan operákban, amelyekbe egykor mellékszerepekben is alig fértek volna be. (Aztán félúton hang nélkül maradnak, előtte gikszert gikszerre halmoznak, és jön a cover.) Polenzanit láttam élőben Bécsben, tisztes középszer, semmi több. Minek meghívni, hiszen tudható, hogy nem lesz rá igény? Ami nem megy, azt ne erőltessük. (Hogy a hangtalan és már csak kabaréénekesnek elfogadható Petibon meghívásáról ne is essen szó.)
Mert szerinted a hazudozás tök oké, ugye? A zongorás szólóestekről már tavaly beszéltünk. Én is elmondtam a véleményemet. A sztárok szívesebben turnéznak ilyen műsorral, nem kell beállni új rendezésekbe, a színházaknak olcsóbb, a közönséget meg nem érdekli. Szerintem sincs értelme. Polenzani lett volna Don Carlos a Hibrich- féle rendezésben, a jeges verejték ütött ki, mikor arra gondoltam, mit szól ahhoz, hogy a lábánál fogva fellógatják. Cura teljes operában lépett fel, gondolom, az igazi első ligás sztárok évekre előre le vannak kötve, de ne áltassuk magunkat azzal, hogy a 70-es, 80-as években a magasabb színvonal miatt jöttek többen. Szerintem azóta jobban elszálltak a gázsik, egy Lise Davidsen vagy Asmik Grigorian nem biztos, hogy elérhető számunkra. Pedig ... ( Őket se ismerik, csak a feketeöves operarajongók.)
Hja kérem, volt egyszer egy Failoni Nelly ... de manapság talán neki -és meghívásra ajánlott művészeinek- is ajtót mutatnának az Andrássy úton. És az a bizonyos hét szűk esztendő már tízvalahány vagy még több éve tart. Kivétel Schrott két Don Giovannija. Hol vannak azok a dörgő tapsoktól, ovációktól visszhangzó Erkel Színház-beli vendégművészes operaestek ...
Manapság nincsen olyan magát valamire is tartó európai operaház, amely nem vendégművészeket, "világsztárokat" alkalmaz bemutatóin a főbb szerepekben. A globalizáció ezt jelenti az opera, a komolyzene viszonylatában. Ahogyan a Müpában rendszeresen megfordulnak és visszatérnek a komolyzene világsztárjai, úgy az Operaházban is ez lenne a magától értetődő és természetes. És az a vicces, hogy még az átkosban is idetaláltak a híres énekesek, és nemcsak a szocialista blokkból, hanem máshonnan is. Most pedig, ha 1-1 külföldi nevet olvasunk a szereposztásban, azok is jobbára harmadvonalú énekesek, akik általában a magyar vetélytársak színvonalát sem érik el. Persze most a hét szűk esztendőt nyögjük, de azt gondolom, hogy nemcsak erről van szó, hanem valami másról is.
"...mai világsztárokat kell hívni, elérhető áron, pl. az Erkelbe." És könyörgök: operára, szerepre is és igen, oda, az Erkelbe!
A felsoroltak közül nem voltam ott mindegyik énekes dalestjén, ellenben ott voltam t.k. Schwarzkopf, az idős Anton Dermota (!), Janowitz, Edda Moser, Victoria de los Angeles koncertjein, hogy én is csak párat és fejből soroljak ... és sajnos kihagytam Fischer-Dieskau és Richter Wolf-estjét, mert Wolfot nem ismertem-nem érdekelt és a helyárak szerény zsebpénzemhez képest magasak voltak.
Mennyivel lenne "bonyolultabb a valóság"? Igen, Polenzanit nem ismerik errefelé. Ez másképpen kifejezve ugyanaz, mint hogy csak Kaufmann és Netrebko adható el Pesten ilyesmire. Talán a műsorról is írtam már, hogy kevéssé vonzó. MZH-ba valszeg más közönség megy el a Malkovich-koncert(ek)re, a Bartók Emlékház helyi érték, a ZAK Solti-terem mérete, közönsége és -amúgy megváltozott- műsora aligha von el nézőket a Polenzani-koncerttől. És akkor a tetejébe' még a MÁO jegyárai, még féláron is...
Az a bizonyos Polenzani-jegytérkép most, pár órával a koncert előtt sem (sokkal) biztatóbb. 300 szabad/eladó jegy, pedig féláron vesztegetik és a III. em. talán le is van zárva vagy onnan kerítik majd elő a földszint és a páholyok tátongó széksoraiba a közönséget, ami erkölcstelen és igazságtalan azokkal szemben, akik drágá(bba)n váltották meg oda szóló jegyüket, valamint súrolja a hűtlen kezelés kategóriáját. (Nem vagyok jogász!)
Erre pl. emlékszem, teltház volt az Erkelben.
Azért énekelgetnek a mai magyarok is dalesteket, itthon ritkán, külföldön gyakrabban (pl. Pasztircsák Polinát említeném).
Ehhez az kellene, hogy a mai magyar "nagyok" énekeljenek dalesteket, de nem énekelnek (mert nem tudnak). Az igazán jó énekesek (nem a hangok, az ÉNEKESEK, mert ez nem egyenlő), mind énekelnek (énekeltek) dalesteket és oratóriumokat is. A daléneklés egy külön műfaj, teljesen más énekkultúra. Amikor a "nagy hang" - nyomatás, tülkölés - van csak elismerve, ne csodálkozzunk. Ókovács pedig nagyon is tudja mit csinál: egy dalestre sokkal olcsóbb a sztárénekes, és kipipálhatja, hogy énekelt a MAO-ban, fel vannak sorolva a társulati tagok között.
Igazából azt nem értem, hogy Ókovács Szilveszter (és csapata) ezt miért nem érti. Mert nyilván nem érti, ha harminckettedszer (virtuális szám) lép bele ugyanabba a ... helyzetbe.
Kedves Lujza,
Kedves Zéta, szerinted miért látszik ilyen érdektelennek a Polenzani koncert? Tulajdonképpen már Schrott-ra se jöttek annyian, ennyire keveseket érdekelnek a zongorás dalestek, főleg, ha azokat az Operában rendezik?
Cilike, szerintem azért nem szállsz le erről a 300 statisztás vonatról már napok óta (ami amúgy senkit nem érdekel), hogy addig se a Polenzani-koncert jegytérképéről beszéljünk...
