Nem ismerem Centrál árképzési-üzleti modelljét (sem), de lehetségesnek tartom, hogy "keverőkassza"-módszert alkalmaznak: talán kisakkozták, hogy My Fair Ladyt  ill. a jegyeket ennél magasabb áron már nem tudják eladni, ezért netán olcsóbb kivitelű és/de hasonlóan népszerű-kelendő produkción pl. az általad említett Legénylakáson hozzák be a My Fair Lady-n esetleg keletkező veszteséget. Itt is emlékeztetnék arra, amire ez alatt: Centrál magánszínház: azt tesz, amit akar, annak kockázataival és mellékhatásaival. Ha nem menn(én)ek a jegyek X produkcióra listaáron, eldönt(het)ik, el kell dönteniük: árat csökkentenek, netán a last-minute oldal segítségével, akcióznak (szoktam kapni innen-onnan "akciós" hírleveleket) vagy leveszik a produkciót. A diótörőnél már megírtam véleményemet a minap: meghirdetik magyar viszonylatban magas helyárakkal, aztán ha nem fogynak (eléggé) a jegyek, akcióz(hat)nak, végső soron last-minute portálon eladják (ha eladják) féláron. Állami intézményről lévén szó, úgyszólván semmit nem kockáztatnak ezzel a jegyár-játékkal ... legfeljebb a presztizsüket.

Maximálisan egyetértek, egyetlen, bár fontos megjegyzéssel. A felsorolt három másik színház közül -nem néztem meg, stagione-rendszerben működnek-e- a Centrál magánszínház, ahol a költséghatékonyság nyilván kiemelt szempont és egy magánszínház a saját kockázatára úgy alakítja műsorrendjét, repertoárját, mindenét, ahogy akarja. A másik két színház önkormányzati fenntartású, ők talán valamivel kitettebbek mint egy magánszínház, némileg versenyhelyzetben is vannak, részben egymással, részben más társulatok zenés produkcióival (Centrál, Víg etc.). MÁO helyzete alapvetően más. Konkurenciája nincs, legfeljebb ő konkurál másokkal olyankor, amikor operettet játszik; a kormányzat úgyszólván számolatlanul önti MÁO-ba a (köz)pénzt, bár tudjuk, nincs az a pénz, aminél egy igazgató azt fogja mondani: köszönöm, elég, nem kérek többet. Másfelől MÁO mint (kiemelt) állami kultúrintézmény, közpénzből közfeladatot lát el. Ha ezt a közfeladatot úgy látja el, hogy pl. a stagione-rendszerrel -akár költséghatékonyságra hivatkozva- hosszú sorozatokat tűz ki és a hosszú sorozatok jelentős részében gyenge házakkal, leárazott jegyekkel mennek a produkciók, akkor az a (stagione-) rendszer: rossz, a közfeladat ellátása: rossz. Azt hiszem nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel, jelen fórumon is sokszor, sokan szidták, szidják MÁO stagione-rendszerét ... szerintem jogosan.

Főleg úgy,hogy ez klasszikus gyerekdarab.

Kedves IVA,igen drága,eszemen.en.  A  MÁO árképzésé. sem üdvözlöm,lásd az üres soroka. Józanság,2 lábbal állni a földön,ezeke. nagyon hiányolom.

Közönségszervezésről szólva én sem gondolok már azokra a közönségszervezőkre, akik jegy- és bérlettömbökkel és ismertető anyagokkal teli kofferokkal járták az üzemeket, hivatalokat, hogy ott adják el portékáikat. Nem is volt helyes pontatlanul a közönségszervezést említenem, csak már unalmas mindig felsorolni azokat a nem is pontosan ismert nevű egységeket, amelyek a költséges munka sikertelenségéért felelnek: propagandisták, pr-osok. Gyenge és ezért ellenszenves is az Operaház reklámanyaga és -stílusa, a semmitmondó, megfelelő zenei ízelítőt nem adó trailerek, amelyeken ügyetlenül kiragadott zenékre azoktól független pillanatképeket látunk. Nem mentség erre, hogy ez a trendi, nemzetközi divat.
A tömbösített műsorrendet sajnos már 30 éve forszírozza az Operaház, noha az egyik leghatékonyabb találmány annak az operaközönségnek a távol tartására, akinek egyéb dolga és szórakozása is akad. Szerintem szorosan összefügg azzal, hogy megszűnt a társulati tagság, a szerepre szerződő énekeseket csak egy-egy ipari széria időszakaira tudják lekötni, míg korábban a tagok az egész évad folyamán rendelkezésre álltak. Valószínűleg ez annál is erősebb érv, hogy a díszleteket és a jelmezeket is csak rövidebb periódusokban kell készenlétben tárolni. Különben ez a rendszer működik pl. a Madáchban, az Operettben és a Centrál Színházban is, de ott évadonként többször ismétlődnek a szériák, mert nem akkora a repertoár, mint az Operaházban.

Nem akarom védeni A diótörő (és általában az Operaház) helyárait, de látta-e már valaki, mennyibe kerülnek a jegyek a Centrál Színházban a Legénylakás című darabra. Most éppen nem érdemes odakattintani, mert a kitűzött előadásokra csaknem minden jegy elkelt, de elárulom: ugyanannyiba, mint a My Fair Lady előadásaira. Nem lenne ez érdekes, ha a My Fair Lady nem misical lenne, mégiscsak valami kisebb zene-, ének- és tánckarral – míg a Legénylakás egy 4 szereplős komédia (igaz, sztárszereposztással). Szóval valamivel 10 ezer fölött van a legjobb helyek ára, ami óhatatlanul felveti azt a kérdést, hogy irreális-e a 7900 forintos legmagasabb alaphelyár az Erkel Színházban, ahol operákat és baletteket adnak nagy együttesekkel, nagyobb technikai apparátussal és elvileg bonyolult színpadtechnikával. Drága-e ennek kétszerese A diótörőért, nagy Csajkovszkij-zenekarral, teljes balettkarral, számos szólistával, balettnövendékekkel és némi kórussal, akik egész decemberben dolgoznak. A kérdés kelet-európai jövedelmünk kevesléséhez vezet.

Igen, láttam reggel ld. 5900 itt. És ugyanez lehet majd A diótörővel, ha nem fogynak a jegyek. 

Ma már ott van a "Ma este színház", 1.188 Ft-os kezdő ártól, maximum 4.938 Ft-ig, többszáz jeggyel...Hm...

Nem vagyok illetékes, de tippem az van, részben ld. lejjebb is: ameddig csak lehet, árusítják a jegyeket a meghirdetett listaáron, aztán ha nem fogy elég, talán csinálnak akciós napokat. Pár hete is volt ilyen akciózás, 50%-os kedvezmény a First Steps-re néhány napig. Türelmeseknek, kockáztatóknak ott lesz (ha lesz!!) végül a https://www.maesteszinhaz.hu/ 

Vevő vagyok arra,hogy az ille.ékesek elmagyarázzák a "koherens" műsor és jegyár képzés. 

Nem nyugszanak,míg ki nem végzik a Háza. 20000 egy jegy? Ehh...:(((((((

Bevallom, egyre kevésbé hiszek a közönségszervezők világmegváltó képességében. Az internet, a közösségi média korában a "házaló" közönségszervezők kora nagyrészt lejárt. Szintén korlátozottan hiszek a plakátok csáberejében. A jó bornak nem kell cégér, sőt: semmilyen bornak nem kell cégér. Nekem például semmilyen szervezés, plakát vagy más hirdetés nem tud bort eladni :-) In concreto: nem arról van-e inkább szó, hogy egyetlen hét leforgása alatt nincs csaknem 15.000 érdeklődő a kérdéses balett kilenc előadására? Ismét felmerül a stagione-rendszer alkalmasságának pontosabban alkalmatlanságának kérdése.

Vannak kedvezményes, félárú jegyek: https://www.maesteszinhaz.hu/

Ha nem fogynak a jegyek A diótörőre mai "listaáron", talán árusítják majd a fenti csatornán.

...és itt jön az érdekesség. Hiába a sok eladatlan jegy, a fél és negyedház, erre az előadásra nincsenek kedvezményes jegyek úgy mint pl a 1st Steps-re. Érdeklődtem is pedig a "szervezésen", és ismerősnél is: erre most nincs, nem adnak.

Egyébként ha már itt tartunk, ránézett valaki a Diótörő jegyárakra? Most úgy őszintén, normálisak?  Vagy csak én gondolom, hogy túlzás? Van is bőven szabad hely még...

Azt hiszem, közönségszervezés (vagy hogy hívják most) fizikailag ugyan létezik, de valójában nincs. Akik ma ott dolgoznak, már nem nagyon tudhatják, hogyan is kéne ezt csinálni, mert úgy engedték el, netán utálták ki a régieket, hogy azok nem tudták átadni a tudásukat, kapcsolatrendszerüket.

A Rosszul őrzött lányt meglehetősen ronda és semmitmondó óriásplakátokon hirdették ugyan, de azt, hogy ez mennyire vidám, bűbájos, minden korosztálynak fogyasztható darab, nem sikerült eljuttatni a közönséghez. Egyszer már megvettem bérletben az unokáimnak, most, másodjára már sikerült is megnézniük, és náluk sikere volt, sőt, az apjuknál is. Én sajnos most nem láttam, pedig ha az Opera megkörnyékezett volna olcsón a maradék jegyeivel, biztos elcsábultam volna.

A rosszul őrzött lányt eredetileg két évvel ezelőtt akarták felújítani az Erkel Színházban, de ez valamiért a bérletezés után meghiúsult, helyette a Sylvia került a bérletekbe, illetve a műsorba.
Idén műsorba tették A rosszul őrzött lányt, ezt a mindenkori cukor darabot – a 9 előadásszámból és a hármas szereposztásból arra lehet következtetni, hogy nagy bizakodással.
Jelen idő szerint a balett 30-i előadására 792, 31-re 1145, november 1-re 1068, 3. délelőttre (!) 212, estére 941 szabad jegy van még. Tehát 4158 eladatlan jegy!
Lehet keresni az okot abban is, hogy a három szereposztásban nem akad olyan közönségkedvenc sztár, akinek a neve fogalom lenne, akiről így szólhatnánk: megyünk megnézni (vagy többedszer újranézni) Fülöp Viktor zseniális Simone anyóját. Vagy megyünk megnézni parádés szerepében az Orosz–Róna párost. És sorolhatnák más példákat is. Leblanc Gergely ugyan méltó utódja a honi nagy sztároknak, ám a Magyar Nemeti Balett jelenlegi szereposztói szerint mindenki bármelyik szerep alakítására alkalmas. Különösnek tetszik pl., hogy Iurii Kekalo és Mikalai Radziush egyaránt hivatott Thomas gazda és a Kakas karakterének megelevenítésére...
Az eladatlan jegyek tárgyában azonban kétségtelen, hogy a nem eladott jegyek nem eladásáért a közönségszervezés felelős.

Igen, köszönöm, de az alapkérdés -ha nem is ebben a topikban- változatlan: hová "tűnt" a Műhelyház, lesznek ott előadások? Mik, mikor, mennyiért?

Gondoltam is arra, hogy a játszóhely elé odaírjam a leendő vagy a tervezett jelzőt, de nem akartam annyira komplikálni a mondatot.
Már elérhető a MÁO honlapja.

Bár inkább a saját topikjába való, de itt említetted a Műhelyházat, itt kérdezek: vajon nevezhetjük-e jelenleg a Műhelyházat játszóhelynek azaz ténylegesen játszó helynek? MÁO honlapja most elérhetetlen, de a jegy.hu honlapján mai állapot szerint idénre, sőt mint látom, szezon végéig (!) egy azaz egy db. programra vásárolható jegy, egy dec. 7-ei jótékonysági gálaestre, 9.500-12.500-20.000 Ft-os áron. Senki ne siessen, van még jegy... Mi tudható a normál üzemmód programjáról (már ha van-lesz), árairól? Ha jól emlékszem, 10.000 Ft-os várható árakról írtak vagy linkeltek be cikkeket fórumunkon. Mikortól, mikre?

Tegyük hozzá itt: a linkelt cikk 2019. február 22-i, és már közzététetett az 5626. sz. hozzászólásban is.
Nem hiszem, hogy a nemzetünk balettéletében dúló hatalmi, személyi, társulatépítési és -rombolási harcokra közvetlenül és belátható időn belül hatással lehet az önkormányzati választás budapesti eredménye, hiszen sem az Operaházat, sem a Nemzeti Balettet nem a főváros üzemelteti.
OFF: Legfeljebb a VI. és a VIII. kerületi önkormányzat választási eredményei befolyásolhatják az Operaházzal való viszonyt, miután mindkét kerületben leváltották a kormánypárti polgármestert és képviselőtestületet. Csak arról van tapasztalatom, hogy Józsefváros 2010 óta jó kapcsolatban támogatta az Erkel Színház ügyeit, ami lehet, hogy megszűnik vagy módosul az új vezetés alatt. Az Operaház harmadik játszóhelyének (Eiffel Műhelycsarnok) kerületében (Kőbánya) kormánypárti irányítás maradt.

Továbbra is aktuális!

https://pestisracok.hu/kirugjak-eluldozik-a-magyarokat-a-nemzeti-balettbol-hogy-johessen-helyettuk-kulfoldi/

Van ugyan néhány magyar Aktuális kedvenc, de csak idő kérdése a foglalkoztatásuk.

A budapesti választási eredmények még további aberrációk és személyiség zavaros vezetés felé sodorják az eddig is zavaros gondolkodásúakat! 

5889-hez
Kedves Amalgám!
Nem értünk egyet semmiben és nem is értem amit leírt.
Gúnyolódása rosszul esett és a gondolatmenete is távol van attól amit írtam.
Beismerem, hogy csak a közönség kevésbé művelt és tájékozott egyedeként butaság bármilyen véleményt, észrevételt tennem hozzáértők körében.
Már amúgy is megbántam, hogy bejelentkeztem a fórumukra, mert nem vagyok idevaló.
Ezért, ha megnemtörténtté már nem is tudom tenni szánalmas szerepléseimet, igyekszem ezután csendben maradni.

(Ha tudna törölni a Rendszergazda, azt megköszönném!)

Kedves Edmond Dantes!

Annyiban mindenképp rám pirított a bejegyzésével, hogy meglehet, a Falling Angels esetleg tényleg rövidebb lehetett az Episode 31-nél is. Nem tudom, nem mértem meg (azt sem). Ha ez így volt, valószínűleg egy tényező miatt nem tűnt fel nekem a dolog: a Falling Angels megfelelően tartalmas volt. Érdekes kérdés, hogyan lehet taps és taps természetét megkülönböztetni, és nem biztos, hogy ezt sikeresen meg tudjuk tenni. Ugyanakkor a balett esetében jellemzőbb az erős taps, a szereposztás sokszori visszahívása, mint az operánál, és a táncosok iránti szeretetét mindig nagyvonalúan fejezi ki a közönség. Ez magáról a darabról nem feltétlenül mond sokat, és bár erősen a szubjektum mezején mozgunk, én most nem érzékeltem különösebb többletet a publikum viselkedésében. Az Episode 31 bemutatását nem annyira jelentős művészeti eseménynek tekintem, mint inkább olyan eszköznek, amelynek révén a társulat három korábbi darab repertoárbeli újraszervezéséhez kapott segítséget, és ennek eredményeképp 1st Steps néven is balettestet hozhatott létre – vagyis egy egyre jobban kibontakozó műsorválság jelének.

Időlegesen elbúcsúzok most Öntől és a többi kedves fórumtárstól is, valószínűleg bizonyos ideig ismét nem tudok itt jelen lenni, ezért kérem, ha valakit bármely bejegyzésem hozzászólásra indítana, azt csak a teljesen bizonytalan válasz tudatában tegye meg.

Kedves Trapper!

Nagyon örülök annak, hogy végső soron egy kérdésben sikerült egyetértésre jutnunk: van klasszikus társulatunk. Ráadásul olyan, amelyik kiváló, minden reális szakmai és művészi igénynek megfelelő balettművészekkel rendelkezik. Azt sajnos tényleg nem értem, hogyan lehet egy kortárs balettest kérdésétől egyenes úton eljutni a táncosok nemzetiségének kérdéséhez, mint ahogy azt sem, hogyan létezhetnek olyan absztrakciós sémák, amelyek gyakorlatilag bármilyen kiindulási pontból megbízható módon ehhez az egyetlen témához lyukadnak ki, de megígérem, hogyha sikerül megfejtenem a működésüket, igyekezni fogok elsajátítani a rájuk jellemző példátlan szellemi fegyelem módszerét.

Azért is köszönöm a válaszát, mert ezzel alkalmat adott rá, hogy újból átolvashassam néhány korábbi bejegyzésem, és egy nehéz fóruméjszaka több, utólag észlelt közlési hibája közül legalább az egyiket kijavíthassam: az 5878 sz. bejegyzésben említett „JSC” helyesen: „JCS”, azaz John Cranko Schule. Az érintett művészektől, a fórumtársaktól, az intézménytől és a nagynevű néhai korográfustól ezennel hamuba ülve kérek elnézést.

Kedves IVA,

köszönöm szépen a választ, a te időbeli áttekintésed nyilván nagyobb, mint az enyém, de végső soron azért örülök, hogy te sem a „kurrens” koreográfiák között találtad meg az Inger-féle Bolero legnagyobb kihívóját.  

Kedves Siegfried, bizonyára Te is tudod, hogy ez a fórum – noha bizonnyal olvassák az illetékesek is – nem az Operaház virtuális vendégkönyve. (Nehezen jutott eszembe az utóbbi szó, mert míg kb. 15-20 évvel ezelőtt szinte minden színház honlapján volt ilyen menü, mára kiment a divatból; egyik színház sem kíváncsi a nézők véleményére, amely nem feltétlenül pozitív.) Ezért szerintem nem várható, hogy az itt megfogalmazott kívánságok teljesülnek, de még az sem, hogy nyomukban magyarázat érkezik.
Különben is, mit várhatnánk olyan honlaptól és társulati nyilvántartástól, amelyben a nem magyar születésű (valójában külföldi vendég) művészek nevének sorrendjét áterőszakolták a magyar szokás, szabály szerint?
Már hozzászoktunk, hogy a nem aktív jelzést leginkább a családi okból nem táncoló művészeknél olvashatjuk, és ezt nem árnyalja egyetlen egyszerű szó (pl. jelenleg, ideiglenesen, már) sem. Arra tehát végképp nem számíthatunk, hogy a társulati névsorból kiderülhetnek olyan finomságok, hogy a vezetőség miben egyezett meg egy-egy művésszel; miért nem aktív, ha képességei változatlanok; ha azok megváltoztak, miért nem kap más jellegű szerepeket; ha szolgálati évei szerint szakmai nyugdíjra jogosult, miért szerepel még a társulati névsorban (mások neve, pl. a Végh Krisztináé is évekig szerepelt nem aktív jelöléssel). Ezekre a kérdésekre legfeljebb a művészek nyilatkozata adhatna választ (pl. interjúban), de az is elképzelhető, hogy ők maguk nem kívánják megosztani helyzetüket a nyilvánossággal (pl. azért, mert nem tekintik véglegesnek). Lehet, hogy e többféleképpen értelmezhető státusnak anyagi oldala is van.
Azt nem hiszem, hogy egy agresszív hangú beszólás nyomán bármi is jobbra fordulhatna. (Természetesen ezzel nem a Te hozzászólásodra utaltam.) Rosszabbra viszont igen: a döntési helyzetben levők is emberek...

Nem tudom, hogy Kozmér Alexandra és Aleszja Popova távozása közös vagy a színház egyoldalú döntése volt. Kérem a színház vezetését, hogy adja meg a művésznőknek és a közönségnek is a színpadi elbúcsúzás lehetőségét! Fájdalmas, hogy ilyen hírt tájékoztatás nélkül, a honlap társulati névsorából lehet megtudni.

5885

5883-hoz:
De megtette! Volt, vagy lesz búcsú előadása? Ha nem, akkor ilyen szégyenletes befejezésre ítél a vezetés minden magyar táncost?
5882-höz:
A kortárs produkciók olykor nyakatekert mozdulat rendszerei nem éppen a klasszikus balettosok izmaihoz illeszkedőek.
Minkét variációhoz különböző, de alapos felkészülés, rátermettség és jó adottság kell.
Meg lehet próbálni, vannak kivételes művészek, akik képesek mindkét területen színvonalas produkcióra, de nem biztos, hogy ez előny, akár a művésznek, akár a színháznak!  Ami utcára, vagy a Trafóba való, az oda való!
A MNB esetében már az amúgy is "elrevüsödött" ízléstelen jelmezes jelenségek (Gondolok itt a Solymosi-féle  hattyúk, diótörő változatokra)  után már egyenes az út a még kevésbé az operaház színpadára való  erőltetett, érthetetlen és élvezhetetlen kortárskodó, modernkedő, egyszer nézhető, egyszer használatos, sznoboknak való beteges darabokig. Hiába a nagy munka, a sok sérülés, a művek nem érik meg a befektetést, csak viszik a pénzt. Lásd Erkel nézőszámok!
5877-hez:
Van egy klasszikus társulat, de nem magyar. A vezetés szerint ez nem baj, egy holland klubcsapatban is alig van holland.
Az utolsó bekezdésben felsoroltak közt éppen így nem találtam egy magyart sem, tehát nem jogos az a kérdés, hogy mitől MNB az MNB? Talán már magántársulat? Magyar állami költségvetésből? 

"Aleszja Popova művésznő státusza „nem aktív”-ra változott" - EZT A POFÁTLANSÁGOT NEM KELLETT VOLNA MEGTENNI AZ OPERÁNAK! 

Kortárs produkciók játszása vajon azt jelenti-e, hogy nincsen klasszikus MNB-társulat? A táncosok származási-születési helye más ügy.

Kedves Amalgám! Köszönöm figyelmét, megjegyzéseit. Ismételten előrebocsátva, ld. 5873:  nem vagyok olyan értő és avatott nézője a műfajnak mint itt jó néhányan, bár az évtizedek során a repertoár jelentős részét megnéztem, számos művet többször is...és sok kortárs vendégprodukciót, teszem hozzá. Két elemet emelt ki érdemben a beírásomból: az Episode 31-et és az Erkel Színház mint az est helyszínének megfelelőségének kérdését. Az Episode 31-ről én sem írtam lelkendező beszámolót, de ha már szóba került: nem tartottam se rosszabbnak se jobbnak mint az est többi számát, legfeljebb másmilyennek, de hiszen minden balettprodukció másmilyen, főleg ha más-más koreográfus munkája. Nem annyira az Episode 31 külön felvonásba helyezését tartom szerencsétlennek, inkább a még rövidebb középső felvonást illetve azt, hogy a két utolsó darabot nem vonták össze egy felvonásba. Ha ennek színpadtechnikai okai voltak, akkor inkább egy rövid "bent ülős" szünetet tarthattak volna. Változatlanul megértem azt, ami a belinkelt tévés promo-beszélgetés során derült ki, nevezetesen hogy a koreográfus kérésére kettőzték meg azaz vonták össze az eredetileg kettős szereposztásra tervezett létszámot.A színpad mérete pontosabban szélessége ennél a mozgalmas, "szaladgálós" darabnál különösen és bántón feltűnő lett volna fele ekkora karral, ezt szimpla néző létemre bátran kijelenthetem. Egy pas de deux esetében -paradox módon- szinte mindegy, hogy mekkora a színpad, szemünk -és a koreográfia- úgyis kizárólag a táncospárra fókuszál. (Zárójelben megjegyzem: olyannyira, hogy még a színpad jobb hátsó sarkába eldugott zongorát illetve az élő zongorakíséretet is csak akkor észleltem, amikor a zongoraművész a végén előre jött meghajolni.) A közönséggel kapcsolatban nem érdemes vitát nyitni: a produkció zajmérés nélkül is jól érzékelhető nagy tapsot, lelkesedést váltott ki. Szintén fenntartom véleményemet, hogy a 1st Steps-jellegű, "kortárs" (értsd: nem egészestés-klasszikus, nagy létszámot igénylő) salátakoncertek -a tapsok mérhető erősségétől eltérően- mérhetetlenül jobban érvényesülnek kisebb színpadon, kisebb nézőtér előtt. "Félre": láttam én már bábelőadást (!) háromezer férőhelyes (!) játszó helyen és jelentem, az előadás rendben lement, tapsok is voltak bőven, de attól még a helyszínválasztás nem volt éppen szerencsés. Egy élő zongora kíséret és egy gépzene is jobban passzol pl. Fesztivál Színház- vagy Trafó- vagy most már Műhelyház-méretű térbe, ahogyan pl. sajátos világítási effektusok is és nem csupán az érdeklődés mértéke. Sokakkal együtt és nyilván sokakkal ellentétben általában az a benyomásom, hogy számos színházi előadás is nagyobbat "szól", hatásosabb kamarakörnyezetben, alternatív játszóhelyen mint egy hagyományos nagyszínházban, lett légyen akár nagyobb létszámú az előadás (számomra legutóbb Brecht Krétaköre a Kamrában), de ezt továbbgondolva már eltávolodnék témánktól. A Sylviát most nem láttam, de általánosságban úgy gondolom, hogy a fentebb már említett klasszikus balettek részben jellegük-létszámuk miatt, részben az irántuk várható közönségérdeklődéstől nem függetlenül az egyszer majdcsak megnyíló Operaházba valók, még a -főleg Karácsony közeledtével- soha nem apadó érdeklődést keltő Diótörő is.

Kedves Amalgám, a Bolero előadástörténete nem Béjart-ral és Markó Ivánnal kezdődött, még Budapesten sem – és remélhetőleg nem is Johan Ingeré lesz az utolsó szó.
Az 1960-as évek táján, amikor a Bolerót leginkább Salome-előadások „kiegészítő” darabjaként adták az Operában, Cieplinsky János koreográfiájával, sajnos nem láttam. Sajnálatomat növeli, hogy korabeli színlapokról tudom, kik adták elő akkor váltott szereposztásban, le is írom, mert akinek köze van a magyar balettkultúrához, annak nem lehetnek fölöslegesek és idegenek e nevek. Lakatos Gabriella, Fülöp Viktor, Erdélyi Alice, Havas Ferenc, Csajkovits Magda, Hamala Irén, Géczy Éva, Gál Andor, valamint Rácz Boriska, Róna Viktor, Kálmán Etelka, Sallay Zoltán, Éhn Éva, Gaál Éva, Anda Margit, Kemény Judit, Kiss László. Pár évvel ezelőtt a neten ráakadtam egy képgalériára, ahonnan trükkös módon sikerült elmentenem 50 fekete-fehér képet, amelyek ennek a szériának a jelmezes próbáiról, előadásairól készültek. (Sajnos a helyet azóta nem találom.) A fotográfusok olyan erejű pillanatokat kaptak el, amelyekből nemhogy megszólal a zene, de még a vér is folyik! – természetesen csak az érzetünkben.
Azért merem mégis bátran megemlíteni ezt az elmulasztott szériát, mert ez a (különben 1943-ban bemutatott) Bolero-változat 1975 májusában megért még egy felújítást az Erkel Színházban, egy balett-est záró darabjaként (A rózsa lelke és a Pas de quatre előzte meg), két szereposztásban. A fő nőalakot még eltáncolta néhányszor az akkor 47 éves Lakatos Gabriella, páratlan odaadással és még mindig illúziókeltően. Aki őt látta, annak olyan fogalma lehet temperamentumról és szenvedélyről, amilyen másnak nem. De élvezetes és impozáns volt Szumrák Vera alakítása is a másik szereposztásban. A többi fontos szólóban Sebestyén Katalin, Havas Ferenc, Sipeki Levente, Forgách József szereplése is emlékezetes, a második vonalban feltűnt már Pongor Ildikó is. Az csak természetes, hogy az Erkel Színházban nem hangfelvételről szúrták ki a fülünket.
Rövid két esztendővel később, 1977 januárjában Fodor Antal Bolero-alkotása mutatkozott be egy új balett-esten. Túl közel volt még a Cieplinsky-féle verzió emléke, de ez is képes volt Bolero-élményt nyújtani a szimfonikus szerkesztésű koreográfiát abszolváló fiatalokkal. Leginkább Musitz Ágnes tánca lebeg előttem, akinek a lobogó szőke haja mintha külön szerepet hapott volna a látványban.
A Boleróról való véleményünk szerint valószínűleg más-más tejútrendszerben élünk. Nincs a mindössze kb. negyedórás zeneműnek „jelentős” része: az első taktustól az utolsóig egybetartozik minden hangja, megszakíthatatlan, hiszen szakadatlan, lehalkíthatatlan, hiszen zenekarának nemcsak a vastagsága, hanem a hangereje is fokozódik. Te azt állítod, egész jól lehet szunyókálni alatta, én azt mondom – nem éppen eredetien és poétikusan fogalmazva –, hogy még a holtat is felébreszti álmából.

Kedves IVA,

nem szándékozok újabb hozzászólást írni a 1st Steps témájához, csupán a Bolero előadásával kapcsolatos felvetéseidre reflektálva jelezném, hogy az általad kiemelt "temperamentum és szenvedélyesség" követelményének táncszínpadi megvalósítására nem tudom, mi lehetne az igazán megfelelő példa, ami jobb, mint a Walking Mad. Ha ismertebb "nagy" koreográfiákat nézünk, akár Maurice Béjart, akár Markó Iván munkája legyen az, szerintem azt fogjuk találni, hogy egyáltalán nem közelítették meg jobban a szempontrendszered, mint ez a darab. Amúgy persze ennek a két feltételnek sem kell mindvégig megfelelni, hiszen a Bolero jelentős része alatt egész jól lehet szúnyókálni.  

Magyar Nemzeti Balett 2019/2020

Végső soron már augusztus óta olvashatók a társulat honlapján a jelen évadra vonatkozó személyi adatok, de talán nem lehet érdektelen, ha valaki érintőlegesen itt is összefoglalja a legfontosabb személyi fejleményeket, és a lezajlott első balettelőadások évadnyitó jellege kapcsán a teljesség igénye nélkül megpróbálja áttekinteni a legjelentősebb változásokat. Elnézést kérek azért, ha az alábbi összefoglaló hiányos és pontatlan, mind a fórumtársaktól, mind pedig azoktól az esetleges érintettektől, akik művészként esetleg most az én hanyagságomtól szenvedve lesznek tévedés vagy méltatlan mellőzés áldozatai.

A leginkább említésre méltó fejlemény az, hogy az aktív és ténylegesen magántáncosnői tevékenységet végző első magántáncosnők száma kettőre csökkent. Aleszja Popova művésznő státusza „nem aktív”-ra változott, míg Karina Sarkissova a továbbiakban balettmesterként és koreográfusként szerepel a névsorban. Sarkissova művésznő esetében sajnos talán okkal feltételezhetjük, hogy az év elején elszenvedett sérülése miatt kénytelen legalább huzamosabb időre megszakítani magántáncosnői működését, míg a közönséggel különösen bensőséges kapcsolatot ápoló, szépséges Aleszja Popova esetében a társulat mindig dinamikus belső élete elgondolások rendkívül széles skálájának adhat teret.

A változások következő jelentős része a címzetes magántáncosnők körét érinti, ahol örvendetesen és megalapozott módon növekedett a létszám. Hazaszerződött Svédországból Ecseki Ágota, aki 2010-ben végzett a Táncművészeti Főiskolán, majd külföldre távozott, és eddig a Svéd Királyi Balett második szólistája volt. A társulat eddigi tagjai közül – igen megérdemelt módon – kinevezést kapott a két évvel ezelőtti Magyarországra szerződéséig az Ogyesszai Operaház prímabalerinájaként dolgozó Ellina Pokhodnykh, valamint  Lee Yourim, aki az elmúlt évad során több szerepében is élő cáfolatát nyújtotta a Távol-keleti balettművész hölgyekkel, főként pedig a színészi képességeikkel kapcsolatos, nagy mértékben általánosító kétségeknek, szerepeiben rendkívüli technikai tudásról tett tanúbizonyságot, és a Magyar Táncművészek Szövetségétől elnyerte Az évad legjobb pályakezdő táncművésze címet is. Sokat sejtető személyiségként megérkezett a címzetes magántáncosnők közé Vera Sabantseva, a NOVAT eddigi prímabalerinája, ami miatt – egyes jelek alapján úgy tűnik – most elég nagy a szomorúság Novoszibirszk balettszerető népének körében.

Jelentősek a változások a karban is, a több távozás és számos új szerződtetés közül ki kell emelni talán Aglaja Sawatzki és Kóbor Demeter, valamint a Wakabayashi Yuki – Kiyota Motomi kettős érkezését. A német születésű, magyarul nagyon szépen beszélő Aglaja Sawatzki 2015-ben végzett Budapesten a Táncművészeti Főiskolán, majd a Morvaországi és Sziléziai Nemzeti Színházhoz (Ostrava) szerződött, ahonnan most továbblépési lehetőséget kapott a Magyar Nemzeti Baletthez. Kóbor Demeter két éve végzett a táncművészetin, és most drezdai, illetve varsói kitérő után tért vissza Magyarországra. Wakabayashi Yuki és Kiyota Motomi az idén végeztek a stuttgarti JSC-n, továbbá megnyerték a Kijevi Grand Prix nevű balettversenyt, feltehetően ekkor figyelt fel rájuk az éppen ott zsűriző Solymosi direktor úr. A számos további szerződtetett művész között a leginkább figyelemre méltó talán több orosz hölgy neve, akik általában kevéssé jelentős társulatok szólótáncosi múltjával rendelkeznek. Összességében véve olyan kép rajzolódott ki bennem, hogy a Magyar Nemzeti Balettnél már a tánckarhoz is elég nehéz közvetlenül egy friss balettakadémiai végzettséggel bekerülni: ehhez vagy egy gyengébb társulat több éves szólótáncosi múltja, vagy erősebb társulatoknál szerzett néhány éves kartáncosi múlt, vagy a friss végzettséghez társuló komolyabb nemzetközi versenyeredmény is szükséges.        

Kedves Trapper Fórumtársunk!

Kérem, hogy próbáljon kicsit több megértést tanúsítani a kortárs darabok iránt, és figyelembe venni, hogy a balettközönségnek van olyan része is, amelyiknek az érdeklődésére ez a paradigma is számot tarthat, továbbá sok művész is szívesen próbálja ki magát ezen a területen. Nem magával a kortárs balettel van a baj, hanem azzal, ha azt az igényeket meghaladó volumenben játszák – ez egyébként bármi másra igaz lehet, akár még Seregi Sylviájára is –, vagy ha annak előadásai közé nem megfelelő színvonalú darabok is keverednek. Ez utóbbit szintén tekinthetjük akár általános szabálynak is.

Be kell látnunk, hogy a balett a polgárjogot nyert formájában nem egy különösebben régi elődóművészeti ág, általánosan elfogadott repertoárjának terjedelme, mélysége pedig csak néhány tucat jelentősebb mű világszerte. Ha a repertoárnak ezt a gyengeségét, gyors kimeríthetőségét orvosolni akarjuk, bizony szükség van a kortárs balettre és annak fejlesztésére is, különben a közönség hamar elveszítheti érdeklődését az egész művészeti ág iránt. Én ezt az irányt valamivel jobbnak tartom, mintha a repertoár folyamatos frissítési igényét követve a DonQ, A kalóz stb. vonalán haladnánk, majd pedig a XIX. sz. megfelelő mélységébein végül eljutnánk A fáraó lányához, A Duna lányához, A bandita lányához vagy a korabeli klasszikus-romantikus balettirodalom más, nyilván méltán elfeledett, de „repertoár-frissítésre” hirtelenjében alkalmasnak tűnhető egyéb műveihez (bár ezek közül a A fáraó lányát Oroszországban még játszák néha).

A fentiek miatt én nagyra értékelem a Solymosi-féle balettvezetésnek a kortárs balettjátszás megerősítésére tett erőfeszítéseit, és fontosnak tartom, hogy a társulat mostanra – bizony – magas szintű jártasságra tett szert a modern tánctechnika alkalmazásában. A megfelelő arányok, megfelelő repertoár és a megfelelő koncepció kialakítása, a létrejött képességek magasabb művészi tudással támogatott felhasználása kétségkívül várat még magára, de bízok benne, hogy az alapozás mostanra nagyjából lezajlott folyamata, a megfelelő képesség létrejötte után hamarosan sor kerül azért majd ilyen jellegű szervezési intézkedésekre is.

Nem tartom igaznak, hogy ne lenne klasszikus társulatunk, vagy hogy a társulatnak a klasszikus – illetve romantikus, neoklasszikus – balettek bemutatására való képessége bármiben is károsodott volna. Az kétségkívül igaz, hogy a jelenlegi khm... infrastrukturális helyzetben a hagyományos repertoár meghatározó részét nem tudja, vagy csak jelentős kompromisszumok árán tudja/tudná játszani a társulat – ld. pl. a tavalyi évad alapvetően elfogadható Giselle bemutatóját a csökkentett tánckarral, illetve a röptetett Myrtha helyett a színpadon balról jobbra komikus módon átcaplató Myrthával. Ugyanakkor az utóbbi évek szerződtetései éppen a klasszikusbalett-játszási képesség jelentős megerősítésének a szándékára utalnak, és szerintem az operaház bezárása óta a társulat nyilvánvaló módon készül arra, hogy az újranyitás után méltó módon tudjon megfelelni az ezen a téren fennálló feladatának. Nagy számban szerződtettek kiváló, a legmagasabb szintű klasszikus tánctudással és gyakran előkelő nemzetközi versenyeredményekkel rendelkező szólótáncosokat, és minőségileg hasonló módon fejlesztették a tánckart is. Egyértelműen elkülöníthető az a személyi kör, akit posztklasszikának még csak a közelébe sem engednek, vagy legfeljebb elvétve, és nem egy kiváló szólótáncosnő mellet ide tartoznak például a kar megerősítésére az utóbbi években jelentős számban szerződtetett, imponáló és egyértelműen klasszikus jellegű szakmai erőt képviselő vaganovás balerinák is. A társulat mint klasszikus társulat nagyon is hogy rendben van tehát, bár most csak korlátozott mértékben tudja megmutatni a képességeit. Kérem Önt, Kedves Trapper, hogy ítéletalkotása során próbáljon meg figyelemmel lenni ezekre a tényekre is, és ha további kétségei lennének a leírtakkal kapcsolatban, akkor keresse – többek között, és a társulat néhány szintén kiváló, de sokat támadott művészét most a békesség kedvéért nem említve  – Tatiana Melnik, Cristina Balaban, Sofia Ivanova-Skoblikova, Elizaveta Cheprasova, Diana Kosyreva vagy Ellina Pokhodnykh előadásait.   

Kedves Edmond Dantes!

Köszönöm szépen a 1st Steps című, többfelvonásos modern balettest keddi előadásáról szóló beszámolóját – bizonyára többünk nevében is! Mivel hosszabb idejű távollét után most nyílt némi lehetőségem a fórumon történő ismételt megjelenésre, magam is terveztem egy beszámolót a műsorról, de az adott körülmények között inkább az Ön tudósításához szólnék hozzá, ahhoz is inkább részlegesen, alapvetően Alexander Ekman Episode 31 c. művét, az est premierdarabját illetően. Feladatomat megkönnyíti, hogy jómagam is az Ön által megtekintett előadáson voltam jelen.

Sajnos én úgy vélem, hogy az Episode 31 bemutatása – figyelemmel a mű összes koreográfiai érdemére – nem tűnt indokoltnak. Ezt annak ellenére mondom, hogy a fórum közönségének ahhoz a részéhez tartozok, aki minden ellenséges érzület nélkül, objektív módon, az érdemeket is elismerve szemléli a Magyar Nemzeti Balett jelenlegi vezetésének munkáját, továbbá aki kedveli és értékeli a jó kortárs balettet. Emlékeim szerint a Gioconda balettbetétjével kapcsolatos, előző évadbeli vita során is mindketten kedvező álláspontot foglaltunk el a sok indulatot kiváltó alkotással kapcsolatban. Ugyanakkor az Episode 31 szerintem nem egy jó kortárs balett, illetve táncmű, és csak kevés pozitív állítás megfogalmazására alkalmas: a darab hatásosnak tűnő nyitóképpel indult, és egy-egy pontján a dinamikája alkalmasnak tűnt arra, hogy magával ragadja a nézőket. Mindez azonban alig segít valamit a koreográfia alapvető ötlettelenségén és tartalmatlanságán, illetve a mű időbeli terjedelmének elégtelenségén, amelyek szerény meglátásom szerint az alkotás alapvető és nehezen orvosolható gyengeségei. Nem gondoltam volna, hogy indokolt lehet megmérni a darab időtartamát – és színházba is alapvetően szórakozni járok –, így most pusztán a szubjektumra hagyatkozva vélem azt, hogy az Episode 31 a megelőző, nyilvánvalóan nem véletlenül beiktatott, flashmobok és művészi vallomások köré szerveződő videóvetítéssel együtt sem érte el sem egy balettszínpadi önálló harmadik felvonás, sem pedig bármilyen más, értékelhető táncmű terjedelmét, és nem szolgáltatta annak elvárható élményanyagát sem. Ezen a téren nagyon komoly hiányérzet maradt bennem, amikor felálltam a székről az előadás végén. Az alkotással kapcsolatos elégedetlenségemet csak fokozta az az éles kontraszt, ami az Episode 31 és a műsorban előtte következett Falling Angels között megmutatkozott, ugyanis az előbbi egy jó mű, mint ahogy az volt az est másik két, korábbról szintén ismert darabja is. Meglehetősen eltérően vélekedek Öntől a mű közönségfogadtatását illetően is: stopperórához hasonlóan ugyan tapsométer sem volt nálam, de mégis úgy gondolom, hogy bár a zárófelvonás is lelkes tapsot kapott, ez inkább a jó társulati teljesítménynek szólhatott, semmint magának a koreográfiának. Az estben szintén szerepet kapott, hosszabb ideje műsoron lévő repertoárdarabok fogadtatásához mérten az Episode 31 irányában meggyilvánuló közönséghálát én inkább gyengébbnek érzékeltem, pedig hát az volt a premierdarab... Összességében úgy vélem, hogy a kortárs balett népszerűségének növelésére irányuló, egyébként dicséretes társulati erőfeszítések között ennek a műnek a bemutatása inkább kontraproduktívnak tekinthető.

Magával az est egészével kapcsolatban az a véleményem, hogy egyebekben értékes, már ismert, jó darabokban összességében jó táncosteljesítmény(eke)t láthattunk a társulat részéről. A Falling Angels esetében a talajmunka egyes részeinél felvetődött bennem, hogy itt most valójában szinkron- vagy aszinkron mozgást írhatott-e elő a koreográfus, de az ezzel kapcsolatos kérdés csak csekély mértékben befolyásolta az amúgy számomra nagyban pozitív nézői élményt.

Mivel eddig inkább a negatív kritikának szenteltem terjedelmet, az est talán legnagyobb pozitívumaként szeretnék megemlékezni a mindig, minden szerepében kiváló, most a Trois Gnossiennes Lány szólójában Leblanc Gergely oldalán színpadra állt Cristina Balaban művésznő fellépéséről. Eddig ezt a darabot három szereposztásban láttam, és anélkül, hogy az érintett művészek között bármiféle általános rangsorolást tennék – ezt talán a mű természete és az általa támasztott követelmények sem igazán engedik meg –, azt kell mondanom, hogy ezeken belül a Lány szóló szerepének eddigi legjobb művészi értékű tolmácsolását egyértelműen Cristina Balabantól láthattam.

Sajnos teljesen igaz, hogy az Erkel most sem volt tele: elindulás előtt ránéztem a jegytérképre, és ha jól emlékszek, ezernél valamivel több szabad hely volt még, továbbá a helyszínen is 40-45% körüli házat tapasztaltam. Ráadásul ez még talán nem is a legrosszabb arány: a tavalyi évadban két Sylvia előadást is láttam – intenzív évad volt, na; ennyire nem szoktam elvetni a sulykot, de tavaly kifejezetten kíváncsi voltam több frissen szerződtetett művész előadásaira is –, ezek közül az egyik hasonló látogatottság mellett, míg a másik talán 35% alatti házzal zajlott le. Ugyanakkor amellett, hogy a Műhelyház befogadóképessége talán jobban igazodik a kortárs balettek iránti érdeklődés mértékéhez, meg kell mondanom, hogy a helyszín összességében talán nem. Én a Műhelyházban még nem láttam balettet, csak operát, viszont ha egyrészt az Erkelben, másrészt a Fesztivál Színházban vagy a Nemzeti Táncszínházban látott kortárs előadásokat hasonlítom össze, akkor azt kell mondanom, hogy ezek a művek is inkább az Erkel arányai között érvényesülnek jobban. Rám a több helyszínen látott azonos művek mindig az Erkelben tették a legjobb hatást.

1st Steps – 2019. szeptember 18. – Erkel Színház

Eddigi életem legkellemetlenebb táncélményén estem át – ezzel a gondolattal értem a 1st Steps című balett-est végére. Nem nagy szó ez, mert számos évtizedem szinte számtalan balett-élménye élvezetes volt, kellemes és maradandó emléket hagyott bennem, olyannyira döntő többségben, hogy a kellemetleneket különösebb helyigény nélkül felsorolhatom.
1976-ban mutatták be az Erkel Színházban a Jean Effel rajzai ihlette A világ teremtése című balettet, amely nem nyerte el tetszésemet, kicsit sértőnek is találtam, ezért összesen 6 alkalommal néztem meg csupán, mindannyiszor egy-egy új szereplő beállásáért.
Az 1982 júniusában ősbemutatott A próba című táncjátékot – rendkívüli sikere és népszerűsége ellenére – sem szerettem, három alkalomnál többször nem is láttam.
Az utóbbi évtizedben nem sikerült megszeretnem a Karenina Anna, az Anyegin, a Manon és A kalóz című baletteket. Csajkovszkij három remekműve, A hattyúk tava, a Csipkerózsika és A diótörő mindig is rajongott kedvenceim voltak, de Solymosi Tamás operaházi korszaka alatt mindüknek durva giccs-változatával voltunk kénytelenek találkozni.
Az Erkel Színház újranyitásakor, 2013-ban Öt tánc címmel mutattak be modern balett-estet, amelynek meghatározó emléke a sötétség maradt, 2015-ben pedig késedelmesen ismertem meg a Karamazov testvéreket, amely balett zenei válogatása és mozgásvilága csak viszolygást váltott ki belőlem, soha többé nem kívántam látni, idén is kihagyom.

Be kell vallanom, hogy a 1st Steps című est szériáját eredetileg arra terveztem használni, hogy a szeptemberrel meghosszabbítsam a nyári szünetet. Az Operaház azonban túljárt az eszemen: bérlettulajdonosoknak bónuszként kedvezményes jegyet kínált az előadásokra, aminek hatására mindjárt két szereposztásra is kíváncsi lettem. Ám az elsőtől (múlónak bizonyult gyengélkedésem miatt) távol maradtam, amit igencsak fájlaltam – egészen az abszolvált előadásig: ezen élménybeszámolómat indító összegzésem miatt.
Nem hallgatom el, milyen ellenszenves számomra, ha Magyarországon nem fordítanak magyarra olyan idegen címeket, amelyek a fordítással nem veszítenek hatásukból, pontosságukból, szentségükből. Erik Satie darabjainak lefordításától természetesen eltekintenék, de az est és a másik három darab angol címének megtartása mellett csupán az az érv szólhat, hogy vannak, akik előkelőnek érzik magukat attól, hogy angol című előadásra váltanak jegyet és szánnak időt.
Valamennyi darab élvezhetőségét akadályozza a sötétség, a majdnem csak fekete, szürke látványvilág, az elégtelen vagy éppen kellemetlen világ(os)ítás, a földszinti közönség szemének igen trendi irritálása reflektorokkal. A sötétség nem kedvez a társulat még nem túl sokak által ismert művészei fel- és megismerésének, sem arcjátékuk érvényesülésének, még ha az nem annyira fontos is a modern balettben, mint a cselekményesben.
Elégtelen és kellemetlen a zenei hatás, amely lemond az élő hangzásról. Még a Trois Gnossiennes esetében is, amelyeket Lázár György adott elő a színpad jobb hátsó sarkában elhelyezett zongorán, mert hangjai sajnos olyan erősítéssel szóltak, amilyent csak a pop-koncertek és a multiplex mozik közönsége találhat megszokottnak. (Szerencsére az erősítés enyhült a 2019. áprilisi V. Nagy Iván Nemzetközi Balettgála óta, amikor az egyik Gnossienne-koreográfiát már megismertem, némi halláskárosodás árán.) A három pas de deux-t Aliya Tanykpayeva és Iurii Kekalo adta elő, mindketten a homály által túlságosan takargatott költői jelenségként és költői szépséggel.
A Walking Mad címmel bemutatott Bolero-változat több okból is alapvetően elhibázott. Ravel Bolerója a hangszerek, a hangszerelés parádéja, amely eleven zenéléssel érvényesül nem hétköznapi módon – olyan helyen különösen, ahol van színpad és zenekari árok. (Az utóbbi itt lefedve.) Gépi zeneszolgáltatással az élmény ma elérhető számítógépről vagy akár egy telefonról is. A Bolero a temperamentum és a szenvedélyesség parádéja is, ebből a deszkapalánkkal űzött játékban csak az előbbi valósul meg. Talán akad, akinek a szenvedély-élményt pótolja a játékosság, ám még ha ez megérintett volna is, minden oda, amikor, tán a mű fele táján, elakad a zene, mint amikor kimarad az áram vagy lekapcsolják a zenegépet. De hamar észrevesszük, hogy nem akadt el, csupán nagyon elhalkult – ám az interruptus ettől még interruptus marad, amely nemcsak akkor kínos, ha menekülni kell, hanem akkor is, ha valami elhalkult. Mert e zeneszámnak a legsajátabb hatáseleme a kérlelhetetlen folyamatosság, ettől lesz extatikus és felszabadító a befejezése.
Valójában a Bolerót egy táncesten csak záró darabként érdemes előadni, mert akárhányadszor halljuk, olyan erősen dolgozik bennünk tovább, hogy nem tud lecsengeni egy szünet alatt, sőt, mire hazaérünk sem. Ezúttal talán nem is baj, hogy extázis helyett provokációt kaptunk, mert a zenedarab után azonmód dolgoznak tovább a táncosok, feltehetően a műsorlapon jelzett Arvo Pärt zenéjére – amelyet nem ismerve, azt reméltem, hogy ez már a 3. műsoregység, az ugyancsak ismeretlen zenére (Steve Reich) készült Fallig Angels, és így mégsem nyújtja két szünet az estét.
Nos, ebben hiába reménykedtem a darab rövidsége és a díszletek általános mellőzése okán; valószínűleg a táncosnők átöltözése és szusszanhatása tette szükségesé a szünetet. Ezt a kellemetlen, csupán ütőhangszerekre koreografált darabot végképp elengedtem volna, Jiři Kylián koreográfiájához csaknem annyira nincs antennám, mint a Boris Eifmanéhoz (Karamazov testvérek). A rafinált alulvilágítás és a valamikori egyrészes úszódresszekre emlékeztető jelmez drabálissá, esetlenné tette a táncosnőket, a zsíros és festett saját hajak alatt mintha még az arcbőrök hibái is szerepet kaptak volna a civil látványhoz.
Az új műsordarab, az Episode 31 gyűjteménye lehetne mindannak, amiért nem mennék színházba. Máshová ülnék, ha tudom, hogy vetítés lesz, mert amennyire (máskor) érdemes közelről látni a balettet, annyira rossz és szédítő közelről nézni a mozit. Még ha általában rajongásom tárgyai is a balettművészek, a beszéd korántsem ékességük, sem magyarul, sem angolul, a filmes riport pedig eleve a civilségbe rántja azt, amit a színpadra kellene emelni. Ami ez után történt a színpadon, amit a táncosok műveltek néhány, feltehetően szándékoltan silány lakberendezési rekvizitummal, arra már nem is tudok visszaemlékezni. Lehet, hogy egy érdekes egyetemi előadásról maradtam le, amelyen, mint rossz diáknak, csak azon a kérdésen járt az eszem, hogy mikor megyünk már haza.
Sajnálom, mert ebben a produkcióban is biztosan nagyon sok fizikai és szellemi erőfeszítés volt. A közönség nem is fukarkodott a tapssal.

Fantasztikus!

Sikerült a főként klasszikus MNB társulatot az Aradi-Solynosi kettősnek  kortárs "bolygó hollandi" kreatúrává átoperálni! Nincs klasszikus társulatunk immár! Főként nem klasszikus magyar társulatunk nincs! De van Aradink, Solymosink és Ókovácsunk! Hajrá Operaház! Bármi lehet belőled ezekután!

Illő sőt annál is illőbb szerénységgel kell rögzítenem az Erkel Színház tegnapi balettestjén látottakat, mivel nem vagyok olyan értő és avatott nézője a műfajnak mint itt jó néhányan, bár az évtizedek során a repertoár jelentős részét megnéztem, számos művet többször is. A három felvonásban előadott négy darabból három nem számít újnak és tudtommal nálunk sem most volt a premierje. A nyitó szám, a balett egyik még élő klasszikusa, Hans van Manen 1982-es koreográfiájára, Erik Satie Trois Gnossiennes-zongoradarabjaira táncolt klasszikus pas de deux volt, Balaban Cristina és Leblanc Gergely ihletett előadásában, Lázár György zongora-kiséretével. Ezután Ravel elnyűhetetlen Bolerójára -egy rövid Arvo Pärt-részlettel kiegészítve- a Walking Mad című produkciót láttuk, amit svéd művész, Johan Inger készített 2001-ben a Nederlands Dans Theater részére, sok ötlettel, mozgalmasan, Krupp Anna, Hangya Rita, Carulla Leon Jessica, Taravillo Mahillo Carlos, Morvai Kristóf, Kerényi Miklós Dávid, Myassnikov Boris, Kekalo Iurii és Rónai András közreműködésével. Rövid 2. felvonás következett, egy másik élő klasszikus, Jiri Kylián Falling Angels-e, egy 1989-es alkotás, a műsorlap szerint Steve Reich (ütőhangszeres) zenéjére, a Wikipédia ghanai ünnepi-rituális zenét említ. (A fenti bemutató-dátumokat is a Wikipédiából vettem át.) Nyolc balerina táncolta el Kylián fekete-fehér, szürreál-minimál alkotását a női létről, női pszichéről: Crnic Nika, Kosyreva Diana, Boros Ildikó, Földi Lea, Uehara Emi, Asai Yuka, Kelemen Ágnes és Hangya Rita. Igazi (pesti) újdonság a 3. felvonás s egyben záró szám, a szintén svéd Alexander Ekman Episode 31 című műve volt, Ane Brun, Erik Satie és Mikael Karlsson zenéjére. A produkciót hosszabb videó-bejátszás előzte meg, amiben a társulat tagjai hallható-látható élvezettel beszéltek élményeikről, amiket a Budapest jelentős helyszínein készült film felvételei során szereztek. Mint az minap az atv egyik "beharangozó" riportjából kiderült, a kétszerezett karlétszámot maga a koreográfus kérte ittlétekor a próbák alatt, szerintem jogosan, mert az óriási színpadon ez az "epizód", mozgalmasságával, "nyüzsijével" így érvényesült igazán. A szólisták: Rónai András, Majoros Balázs, Crnic Nika, Takamori Miyu, Molnár Dávid, Morvai Kristóf és Kekalo Iurii, de az Episode 31 a teljes együttest foglalkoztató, igazi csapatmunka, ami zajos sikert aratva zárta a programot. Ez a balett-koncert talán jobban érvényesülhetne a Műhelyház kisebb terében és ott a telt ház is biztosítottabb lehetne mint az Erkel hatalmas, de tegnap nem zsúfolt nézőterén.

1st Steps -  a Magyar Nemzeti Balett előadása, Erkel Színház, 2019. szeptember 17. 

The Royal Moscow Ballet - A hattyúk tava - az Erkel Színházban

December 3-án az esti előadás előtt, délután 15:00-kor IS megtekinthető lesz Csajkovszkij remekműve az Erkel Színház színpadán!

Lassan két évtizede már, hogy a The Royal Moscow Ballet társulat teltházas műsorokkal varázsolja el a nézőket világszerte. Megalakulásuk óta több mint 980 előadásuk volt, és ez most Budapesten HÁROM fellépéssel bővül az alábbi időpontokban:

• 2019.12.02.    -   19:30
• 2019.12.03.    -   15:00
• 2019.12.03.    -   19:30

Jegyek már csak limitált számban kaphatóak!

Interjú Földi Lea táncművésszel:
https://szinhaz.org/interju/2019/09/01/nem-az-vagyok-aki-var-az-eletre-interju-foldi-lea-tancmuvesszel/

A mozikban holnaptól vetítik az Út a királyi operába című filmet, amelyben a kubai táncos, Carlos Acosta életét ismerhetjük meg: az ismertető szerint "ő az első afroamerikai balett-táncos, aki a leghíresebb balettelőadások főszerepeit táncolhatta." Carlos Acosta a filmben önmagát alakítja.

Ma este a Bartók Rádió műsorán:

19:00 - Prológ

Leo Delibes: Coppélia

A mikrofonnál: László Ferenc
Szerk.: Katona Márta

19:30 – Hírek

19:35 – 21.15  Leo Delibes: Coppélia – háromfelvonásos balett

Vez.: Kent Nagano
Km.: Lyoni Operaház Zenekara

Bartók Rádió, ma este

19:00 -21:35 Pjotr Csajkovszkij: Hattyúk tava – balett négy felvonásban

Ea.: az  Orosz Állami Zenekar, vez.: Vladimir Jurowski

Ha igaz a hír, az Operaház újranyitása után nemcsak kegynek, hanem az akadálymentesítési követelmények teljesítésének köszönhetően is fel lehet jutni az emeletekre lifttel. Közelebb nem fog kerülni a karzat a színpadhoz, ám lehet, hogy annak is öröm lesz ott ülni, aki anyagilag képtelennek bizonyul jegyet váltani a földszintre, s így legalább megnézheti a felújított házat. Illetve annak, aki azért aggódott (aggódik), hogy ott alakítják ki az állóhelyeket. Mert az már nem lenne akkora öröm, hogy felszállítottak a III.-ra, ahol állva nézheted végig a Mesterdalnokokat.
Azért írtam az Opera felsőbb ülőhelyeiről, mert érzékeltetni akartam, milyen veszteség érte a nézők jelentős részét a Várszínházban.
A linkelt cikk címét a szerkesztő adta: egyelőre az internetes médium szándékáról, üzenetéről árulkodik.
Továbbra is hőn javaslom, hogy vállald magadra a saját gondolataidat, és ne tulajdonítsd azokat nekem.

Nem ismerem a Netherlands Dans Theater szerkezeti-szervezeti felépítését, de nem gondolnám, hogy ha ott az van, amit írtál, azt okvetlenül követni kellene nálunk is. Nemzetiből van már nekünk annyi és egyre újabbak is (Együttműködés Rendszere, Közművek, Dohánybolt, Közszolgálati Egyetem, Tehetség Program stb.), hogy szerintem bukásra ítélt gigantománia lenne egy quasi Nemzeti Tánckombinátba tömöríteni a komplett magyar tánc- és balettkultúrát. Ilyesmi a szocialista időszak trösztösítési-kombinátosítási idejében sem történt. A néptánc pl. annyira más mint a másik két szakág és minálunk jóval gazdagabb, szerteágazóbb mint a hollandoknál. Másfelől teljesen leválasztani a Magyar Nemzeti Balettet MÁO-ról szerintem önmagában nem gazdagítaná a társulat klasszikus és modern/kortárs tánckultúráját: inkább csak az admin. létszámot duzzasztaná. Hasonló okból írtam néhány hete -zéta- írására reagálva (Hozzászólások.../6924), hogy két operatársulat véleményem szerint nem szükséges Budapesten. Kurz: Nemzeti Tánckombinátot ne és/de különálló Nemzeti Balettet, különálló Erkel Színházat se. 

Az a helyzet, hogy bizonyos kor fölött a Zember már nemigen ül a III.-on: nehéz a csúzos izületekkel, fájós lábbal fölmászni és a gyöngülő szemmel nézni, sőt: látni a díszlet(ek), még inkább a jelmez(ek) részletszépségeit. -zéta- is ilyesmit nehezményez a szegedi Aida díszletei kapcsán. Márpedig azok közül, akiknek évtizedekkel ezelőtt becsípődött Nádasdy-Oláh Bohémélete, sokak szenvednek a fölsorolt -és más- panaszoktól, Bohémélet-becsípődésük átterjedt pl. a derekukra. Nekem csak utóbbi becsípődés jelentkezik olykor. Ami a Nemzeti Táncszínházat illeti: mint olvastam, oly nagyon nem örülhetnek a nagyvonalú "ajándéknak": Belerokkanhat új épületének bérleti díjába a Nemzeti Táncszínház...már a cikk címe is elég árulkodó. De ha mégis nagyvonalú és ajándék, akkor mégiscsak jól értettelek az előző menetben. Logikus: 1) új játszó helyet a Nemzeti Táncszínháznak, ahol mindenhonnan látható a táncosok keze-feje-lába (...Lédererné, mi van a kosárban?) 2) A teljes Kodelka produkció látására nem alkalmas Várszínházat valamire csak-csak használni köll: nosza, pár tízmilliárdért fillérért kipofozzuk, sosemvolt erkélyt ragasztunk rá, világörökség: coki, az új rezidencia meg cuki ;-) úgyhogy ne vegyük el e nemes gesztus dicsőségét az arra érdemesektől!

Ha az állítja, hogy a Millenáris nézőterén „jelentős változás nem történt, az előteret kipofozták”, akkor nem ismerte azt a helyszínt korábban. Építészetileg és esztétikailag kívül-belül értékelhetetlen tákolmány, a fogadástól a távozásig kényelmetlen hely volt, amelynek széksoraiban tengeri betegséget lehetett kapni. Egyedül a mosdókat nem érhette kifogás.

Azt írom le, milyen a (tánc)színháznak nem alkalmas játszóhely.
Meséltem már neked, hogy ha mumusod, az Oláh Gusztáv tervezte díszlettel játszott Bohémélet operaházi változatát a II. vagy a III. emeletről nézzük, a díszlet részleteiért, az énekesek és a játék közelségéért kárpótol bennünket olyan rálátás a színpadképre, amely a lentebb ülők számára ismeretlen. Oláh Anyeginjének szintén voltak ilyen értékei (is): noha a hercegi palota báltermének mennyezete, csillárja takarásban volt, az odafenn ülő gyönyörködhetett a terem „mozaikjában” és a polonézt táncolók alakzataiban. (Minde gyönyörűségek nem öncélúak voltak, hanem a nagy művek zenéjének, atmoszférájának vizuális kiteljesítését adták.) Ami viszont lényeges: a darabok szólistái és csoportos szereplői lentről is, fentről is teljességükben látszottak. (Nem a félig látó és nem látó helyekről beszélek.)
A Várszínház színpadát és nézőterét úgy alakították ki (illetve annyira nem tudták színházzá tenni), hogy a 6., 7. sortól felfelé a színpadnyílás felső része nemhogy díszletelemeket: szereplők fejét, feljebb haladva csaknem egész törzsét kitakarta. Ez prózai színházi előadásban is rossz (az akkori Nemzeti is játszott ott hosszabb ideig), noha a színészeket lehet előre rendezni és hallani is. Táncelőadásban viszont ez tűrhetetlen, mert bár a művészek lábmunkája fontos, a néző mégis többre kíváncsi.
Ha az ember meghallja, hogy egy ilyen színházat felszámolnak és máshol biztosítanak a működésére alkalmasabb helyet, „szakmai” szemlélettel ennek feltétlenül örül, és örül annak is, amikor szakemberek üdvözlik a felismerést és a változtatást. Az a feltehetően méltatlan fordulat, ami most történt, történik a Táncszínházzal, és amelynek remélhetőleg fel fogják tárni a célját és a hátterét, nem elemezhető orbánozással, vározással stb. indítva: ez gyűlöletpolitizálás, távol minden „szakmaiságtól”.
A meglátásomat nagyon rosszul értelmezed, ezt a ferdítést visszautasítom, sőt pimaszságnak minősítem.