Ruip Katica a 12 éves balerina-világsztár
https://www.youtube.com/watch?v=iBqH7_pcC0M&t=4s&fbclid=IwAR3RY-9Kdj1EjCAhLRVNTsFyw1Tga2zP8ZZVGsMHHJPq85qzgJAfOmpQXpk
Bocsánat, de kikérem magamnak ezt a megállapítást, megint csak a közszolgálati TV írhat ilyen baromságot (még akkor is ha esetleg lehet belőle valaki)
Micsoda avitt nézetek! Ma már nem feltétel a hozzáértés, elég ez alkötelezettség! Valamikor azt mondták: "hűség a néphez, hűség a párthoz". Ma már nincs nép, csak nemzet!
Az utolsó tétel számít ma legkevesebbet. A szocializmus idejében többet számított.
A Magyar Állami Operaház főigazgatója és a Magyar Táncművészeti Egyetem rektora mint kommunikátor – nagyon finoman szólva – nem tartozik azonos súlycsoportba. Az egyetemnek szüksége lenne egy jó szóvivőre.
Ókovács rámenősségével és szereplésben való lubickolásával nemigen versenyezhet más, ezért érthető, hogy nem Solymosi Tamás beszél és ír a „Magyar Nemzeti Balett” ügyeinek vitáíban (sem).
A záró gondolatban, mely szerint „ezek a kérdések” más számára nem is olyan érdekesek, semmi esetre sincs igaza Ókovács Szilveszternek. Ha nem tudná, mind a kulturális, mint az oktatási intézmények az adófizetők pénzéből (is) működnek, és ami legalább ilyen fontos: a „Magyar Nemzeti Balett” előadásaihoz elsősorban a fizető közönség vált jegyet.
A kockázatok és mell-ék-hatások reklamációk tekintetében forduljon kezelőorvosához, gyógyszeréhez szerkesztőjéhez...
...egyszerűbben: gyenge támadás és elég lassan jött össze. Ld. még Olvasói levelek 11320-21...és még Brüsszel- azaz soros-párti is, piha! Mivel én ezt írtam: "És székely zászlót is az öltöző elé! Elvégre a Parlamentre is ki van tűzve. Le az EU-zászlóval!" Ki merné támadni ezt?!
Ebből a parádés fölsorolásból nekem a "született úriember" a legimponálóbb.
A székely zászlóra vonatkozó soros megjegyzésedet még balett-burkolatban is megengedhetetlennek tartom. Sajnálom, hogy a szerkesztőség az ilyesmit elfogadhatónak ítéli meg. Lehet, hogy számodra a székely zászló csak egy koszos rongy, de tekintettel lehetnél azokra, akiknek szemében ez a cafrang sokat jelent.
A tavaly decemberi Színház folyóirat közölt Bolvári-Takács Gáborral egy nagyinterjút "Kegy, kedvezmény, fölmentés" nélkül címmel, amely már olvasható a neten is. A rektor beszél a mélypontra jutott kapcsolatról a Magyar Nemzeti Balettel, a Három tánc című dokumentumfilmről, az Operaház által beindított fizetős balett-tanfolyamról és sok minden másról is. www.szinhaz.net, az Archívumban a december.
Bolvári Takács Gábor (Sárospatak,1967 március 15)
Dr. habil., PhD, történész, jogász, kultúrális menedzser.
1993 - tól a MTF ügyvivő - szakértője, 1998 - tól tudományos főmunkatársa, 2007 - től főiskolai tanár, 2015 - től egyetemi tanár.
1993 - 98 - ban főtitkár, 2007 - 09 -ben és 2017 - 18 - ban rektorhelyettes, 2008 - 09 - ben a rektori jogkör gyakorlója.
2018 - tól rektor, megbízása 2023 - ig tart.
Párhuzamosan 2000 - 08 - ban a Matáv Szimfónikus Zenekar, 2012 - 17 - ben a Honvéd Együttes ügyvezető igazgatója.
Szerintem született úriember!!!
Ha jól emlékszem, Bolvári Takács Gábor valamikor egy zenekar (Matáv?) ügyvez. igazgatója volt, talán máshol is ügyvezetett (nem balett-vonalon), most pedig MTE rektora. Elég sokoldalú úr. Van valamilyen táncművészeti -nem menedzseri!- végzettsége?
"Bátortalan" stbig magyar hangja dumagép okszfig!
https://www.mediaklikk.hu/video/ez-itt-a-kerdes-2019-03-05-i-adas/
A 19.-i k perctől!
Az Operaház töltötte fel az albumba:
" OLASZ ESTÉLY SONYA YONCHEVÁVAL- Erkelszínház, 2019. március2"
Ebből kiderül, hogy Solymosi Tamás itthon van és mégis Ókovács Szilveszter magyarázta a Balettigazgató bizonyítványát. Annak ellenére, hogy több alkalommal kijelentette, hogy nem ért a baletthez.
Sport nyelven szólva: 5 : 2 az oroszok javára.
Kettő magyar művész lépett csak fel.
Felméry Lili és Leblanc Gergely
És székely zászlót is az öltöző elé! Elvégre a Parlamentre is ki van tűzve. Le az EU-zászlóval!
Minden sorával, minden betűjével egyetértek!
Nem mellesleg, azt az intézményt MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ-nal hívják! Remélem, a nagy nemzetköziség jegyében ezt a nevet nem kívánják megváltoztatni! Mert attól többen megfordulnának a sírjukban!
https://stoffangyorgy.blogspot.com/2019/03/nyilt-level-okovacs-operaigazgatonak_1.html?spref=fb&fbclid=IwAR2sE1-UhArSWUIyQHHc8sV6r1Z-yY3o0Ng76PqwBXm02ofa169aD3Va2NY
„Örökös balerina a celluloidon, a kőben, a ravatalon”
2019.02.17. 14:38 ORIGO.hu
ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/102. levélária
Kedves Tatjána Néném!
Megint választani kell majd... A Magyar Állami Operaháznak egy nem túl régi szabályváltoztatás nyomán nem 30, hanem immár 34 örökös tagja van. Egyfelől persze, az élet törvénye, hogy mindig új tagokat kell választani a távozók helyére, másrészt viszont megszokhatatlanul szomorú kötelesség évente egy, néha kettő vagy több alkalommal a ravatalhoz állni, és búcsúzni azoktól, akik – életkorukból fakadóan – még mindenüket, a teljes pályájukat rátették az operai munkára.
Ezzel dehogy akarnám a mai kollégák erőfeszítéseit kicsinyelni, ellenkezőleg: harcolni a testtel egy balettművésznek ma is éppúgy kell, sőt, talán még maximalistább próbavezetés, még meredekebb lépéskombinációk közepette. De mintha Örökös Tagjaink ma már kissé távoli világának mintha nagyobb részét töltötte volna ki a munkahely, amelyet hivatásuk helyének tekintettek. Még volt klubélet az előadások után (mert volt klub, viszont nem volt – ennyi – tévé), a munkajogi szabályzást csak hírből ismerte a kommunista rendszer (így éjjel-nappal lehetett dolgoztatni), és a felemelkedés látványos lehetőségét ígérte a törvényszerű címlapos, televíziós-rádiós ismertséggel járó művészpálya. A külföldi utazások csodaszámba mentek a vasfüggöny mögül, néha kijárni kellett, máskor kiérdemelni a lehetőséget, de olyan is akadt nem kevés, akit muszáj volt kiengedni a kvalitásai meg a demokratikus látszatok okán.
Kun ZsuzsaFORRÁS: OPERAHÁZ ARCHÍVUMA
Idős balettművész urnájánál állni, és egy 135, vagy inkább (a jogelődség miatt, elvégre 1884-ben csak új épületünket avatták fel, opera- és balett társulatunk már jóval előtte működött) 182 esztendős intézmény nevében személyes szót szólni nekem nehéz. Nem láthattam táncolni élőben: visszavonulásakor 7 esztendős ha voltam, és messze vidéken eltemetve élve az Édenkert gyermeki örömeit. No, de Kun Zsuzsa nevét még a magamféle elfajzott zenész is tudja: „Lakatos Gabriella, Kun Zsuzsa". Esetleg: „Kun Zsuzsa, Lakatos Gabriella". Párosban jártak a fejünkben ezek a nevek, a nagymamám is tudott róluk, noha esélye sem volt az Operaházba vagy legalább az Erkelbe eljutni. Ugyanígy párosban tanultuk meg otthon Kincses Veronika és Kalmár Magda nevét is. Ma már persze világos, hogy ezek a „párok" nagyon más karakterű, de egyaránt magas kvalitású művészeket jelentettek, a két szoprán esetében az is tiszta, mennyire más hangkarakter, és így szereplista, pályakép várt rájuk. De ez Veszprémből, a tévéből és a rádióból vagy a Film, Színház Muzsika, esetleg a Nők Lapja oldalairól számunkra aligha derült ki.
FORRÁS: FICSOR ZOLTÁN/OPERAHÁZ
Most, amikor életének 84. évében búcsúznunk kellett Kun Zsuzsától, az Opera balett-társulatának egykori emblematikus prímabalerinájától, már kissé (aláhúznám: kissé) felvértezettebben keresek utána a művésznek, akit személyesen az elmúlt években sem ismerhettem. Csak egyetlen egyszer láttam, 2003 márciusában (valamiért forróságra emlékszem, és mintha a kilencven körül járó Márk Tivadar bácsi valamilyen nagyon nyári szettben lett volna, könnyű, fehér kalappal... Mindenesetre ott még megjelent Kun Zsuzsa is).
Nézem a gyönyörű, naiva arcú lányt a tévéfelvételen, követem a portréfilmet, olvasom Kaán Zsuzsa interjúkötetét, és a Néném által küldött írást, Horeczky Krisztina színvonalas nekrológját (annyiban azért nem elegáns, hogy senki sajtóravatalánál nem lenne szükséges mérgezett nyilakat küldeni a mai operavezetés irányába, arra kérünk továbbra is külön cikkeket szentelni!). Pompás táncolás ez, Horeczky szavait még én is le tudom fordítani mozgóképre: „Intelligens, emancipált, pontos, pallérozott, sallangtalan, érzékeny. Ezek ugyanannyira jellemzői voltak, mint a kiváló spicc technikája, a nagy ugrásai, a kifinomult karmunkája, a dinamizmusa, a tiszta technikája, a drámai-lírai-melankolikus alkata, komolysága, előadóművészi ereje." Gyönyörű ez a tánc!
A magam laikus módján azzal toldanám meg, hogy bármikor el tudnám képzelni Kun Zsuzsa művészetét az Opera színpadain, ami annak fényében nem magától értetődő, hogy a kifinomult sportokkal közeli rokonságot ápoló klasszikus balettra is lehetne mindig igaz: a mai sportolók gyorsabbak, jobb technikával nagyobbat ugranak, edzésmódszereiket és étrendjüket think-tankek tervezik, teljesítményüket számítógépekkel, ultragyors kamerákkal elemzik. Hajós Alfréd ma nem nyerne, de Kun Zsuzsa táncolhatna!
Tavaszi áradás, 1963FORRÁS: OPERAHÁZ ARCHÍVUMA
A kései portréfilm is egy faxni nélküli, igen őszinte idős hölgyet mutat. Éppolyan magától értetődő természetességgel beszél ezért és azért tönkrement házasságairól – önmagát nem felmentve! –, ahogy arról a gyötrelmes 7 évről is, amikor lesérült, és visszatérni már igazán nem képes sztárbalerinaként azonnal az Operaház épületével szemközt, az akkori Népköztársaság útjának másik oldalán álló Balettintézet élén találta magát. „Nem vagyok vezető típus!" – mondja, és szembe megy az átlagos dokumentumfilmek mindent kifényesítő, glóriába vonó divatjával szemben.
Én is ezeket említem a rövid beszédben, amely egy kiváló családi barát összefogott, választékos szavai után hangzik el, hogy mögöttem majd a híres pályatárs, Szakály György a hivatásban lévők és a (ma már) Táncművészeti Egyetem nevében is búcsúzzon. Hozzáteszem: a közönségnek szerencsére (?) fogalma sincs arról, miféle félelmek, görcsök, fájdalmak és szorgalmak vezetnek az alapvető tehetség és szerencse mellett azokra a bizonyos operai deszkákra – Kun Zsuzsa elmondja, hogy alkata korántsem volt hibátlan, és ízületeinek gyengeségei ellen is folyamatosan kellett küzdenie. Ezekből a titkos könnyekből, reccsenésekből, lázakból és rándulásokból épül az igazi Operaház, nem kőből és aranyhabarcsból! És Kun Zsuzsa nem disszidált, mint a balettkarból negyvenen, szólistatársai közül is sokan, és bizonyára számos londoni vendégszereplése alkalmával is megtehette volna, de hazajött, és itt maradt Magyarországnak, a családjának. Harmadik, immár idilli házassága is téma, fiatal felnőtt fiának halála pedig mint árnyék suhan át a filmeken, írásokon, beszédeken.
Kedves Néném! Hamarosan tehát újra választani kell, az új szabályok szerint most megint a hivatalban lévő főigazgató jelöl, amely döntést az Örökös Tagok testületének támogatnia kell. Nehéz szívvel veszem majd elő ezt a kérdést, de persze, nem most. Most az emlékezés ideje van, a keresőbe való „Kun Zsuzsa" begépeléseké, a Kaán-könyv újrakiadásáé. És ha egyszer az Operaház ormán nem 16 idegen nációból való zeneszerző álldogálna, hanem a nemzeti intézmény számára legfontosabb, immár a kor okozta távolság bölcsességével szentté avatott bálványok, talán előadóművész is elférne ott, nemcsak alkotó. Én oda biztosan Kun Zsuzsát szánnám.
„Zsdu átvéta, kak szalavej léta!"
Szilveszter
2019. február 17. Budapest
REMÉLJÜK, HOGY SZÓ SEM LEHET RÓLA!
Bocs, mifelénk ezt zsarolásnak hívják! Vagy nem?
Solymosi Tamás további pozíciókra vágyik, hogy biztosítsa a jövőjét. Az egója pedig növekedne még tovább! Jól kitervelték ezt is a főigazgatóval, sőt még a nevét is adja hozzá ÓKSZ. Szerinte is Solymosi kinevezésén múlik az együttműködés újbóli létrejötte. Felháborító!
Itt is meg kell kérdeznem mint MÁO-topikban:
Ez mind nagyon szép oké (mellesleg dehogyis az!), de hogy kerül a csizma az asztalra? A balett-védőbeszédből hogyan lesz/lett alt/mezzo dicshimnusz?
Pályakezdetek, avagy miért nem szorulunk mezzoszoprán-importra?
ÓKOVÁCS SZILVESZTER2019.02.25. 12:41 Origo.hu
"Kedves Tatjána Néném!"
[...] És igen, táncolunk Petipát, Balanchine-t, Forsythe-ot, Kyliánt is, és ezt manapság kb. felerészben külföldről idevonzott balettművészekkel tesszük, annyival kilógva a nagy nyugati együttesek sorából, hogy nálunk még legalább van 50 elsőrangú magyar balett-táncos. (És lesz is, csak a sajátos „balett-demográfiai” hullámvölgyből kell kinövekednie magát a szférának, de hát ezen küzd három éve a mi Magyar Nemzeti Balett Intézetünk is, erről (is) szólt a hétvégi ütésváltás.)
[...]
Egy toll sercegését hallom:
Íródik egy levélária, vagy egy LEmondó levél, vagy egy FELmondó levél!
Mindegy.
A lényeg már napfényre került, és a dolgok mennek a maguk útján!
KIBÚJT A SZÖG A ZSÁKBÓL!
Bolvári-Takács Gábor Rektor Úr hozzászólásának egy nagyon fontos mondata így hangzik: "...OKSZ főigazgató úr kimondta a lényeget: bármely együttműködés előfeltétele az, hogy Solymosi Tamás balettigazgatót nevezzem ki a Magyar Táncművészeti Egyetem művészeti vezetői posztjára!..."
Magyar Táncművészeti Egyetem Rektorának hozzzászólása OKSZ cikkéhez! OLVASSÁTOK EL ALAPOSAN!
A balettművész-képzésről – szelíden, de határozottan
Bolvári-Takács Gábor, a Magyar Táncművészeti Egyetem rektorának hozzászólása Ókovács Szilveszter operaházi főigazgató „Az opera és a balett nemzetközi világ – és ez mégsem hazaárulás!” című cikkéhez
Előrebocsátom: nem a Pesti Srácokban megjelent, a Magyar Nemzeti Balett és Solymosi Tamás balettigazgató működését bíráló cikket kívánom kommentálni. A reagálásra Ókovács Szilveszter operaházi főigazgatónak a nullahategy.hu-n megjelent válaszának a Magyar Táncművészeti Egyetemet, illetve a táncos utánpótlás nevelést érintő szövegrészei késztettek. Álláspontomat a Táncművészeti Egyetemen eltöltött utóbbi 25 év tapasztalatai és az utóbbi fél év eseményei támasztják alá.
Az alábbiakban sorra veszem a főigazgató úr állításait és kiegészítem a saját véleményemmel.
1. állítás: „létrehoztunk egy saját, csak magyarokat foglalkoztató balettiskolát – valójában visszaépítettük, hisz a szovjetizálás részeként vették el anno az Operától saját balettképzését, pedig elég logikus, hogy ha klasszikus táncos csak egy helyen kell, akkor a képzést is el tudja végezni az intézmény.”
A logika sajnos éppen fordított. Az operaházi balettiskolának azért kellett kiválnia az Operaházból, mert a saját eszközeivel képtelen volt biztosítani az egész estés balettek által megkövetelt szakmai és technikai tudást. A balettművész-képzés lényege ugyanis egyrészt a fokozatos, szisztematikus, kilenc éven át tartó, életkorilag releváns mértékű terhelés, másrészt az egyedülálló, komplex életforma, amely az egész napos szakmai és közismereti oktatás összhangját biztosítja, balettmesterek, általános iskolai és gimnáziumi tanárok, kollégiumi nevelők, pszichológusok, gyógytornászok, dietetikusok közreműködésével. Ennek feltételei ma Magyarországon sehol máshol nem adottak, kizárólag a Táncművészeti Egyetemen. Ezt a kormányzat is tudja, hiszen állami beruházások nyomán ma már az egyetem minden egysége egyetlen campuson található. Irigyelnek is érte külföldön nem kevesen.
A nevelés lényege a kiszámíthatóság, nem pedig az esetleges kiemelkedés lehetősége. Ha az egykori operai balettnövendékek visszaemlékezéseit megnézzük – és ezt Ókovács Szilveszter is megteheti, éppen az általa idézett könyvemben – kitűnik, hogy az operaházi körülményeket kivétel nélkül minden később sztárrá vált balettművész alkalmatlannak tartotta a nevelésre. A színpadra lépő táncosok többsége nem hogy az érettségiig, de a középiskoláig sem jutott el. A repertoárt persze megtanulták, olykor ellesték, és ha a körülmények úgy alakultak és tehetségük volt hozzá, sztárrá válhattak.
A színház egyszemélyi vezetésen alapuló intézmény. Az iskolát - ha jól működik - a nevelőtestület kollektív, szinergikus szaktudása fémjelzi. A színházat a jól kiválogatott, de készen kapott művészei minősítik, az iskolát viszont kizárólag a saját végzettjei. A két működési modell összeegyeztethetetlen. Egy színház sohasem tud túllépni saját aktuális repertoár érdekein, mert nem ez a feladata. Az iskola azonban képes figyelembe venni a felvevőpiac igényeit, hogy növendékei elhelyezkedjenek. A művészetoktatás lényegesen több annál, mint konkrét darabok betanulása és színpadi statisztálás. Az egyetem életpálya-modellt kínál, amelynek elsajátításával a végzett hallgatók biztos szakmai tudással és stílusérzékkel képesek eligazodni az egyetemes táncművészetben, s megállják a helyüket a Magyar Nemzeti Balettben és bármely más minőségi együttesben.
A Táncművészeti Egyetemen a balettművész szak felsőbb (V-IX.) évfolyamain az évfolyamvezető mesterek kizárólag egykori operaházi balettművészek – köztük többszörösen kitüntetett magántáncosok és címzetes szólisták –, mint Volf Katalin, Végh Krisztina, Molnár Márta, Barna Mónika, Kazinczy Eszter; Szakály György, Macher Szilárd, Túri Sándor. Ők ne ismernék az operaházi követelményeket? A képesítővizsgákon és vizsgaelőadásokon Kossuth-díjas balettművészek minősítik a végzősőket, mint pl. Orosz Adél, Harangozó Gyula – egykor balettigazgatók –, aztán Pártay Lilla, Hágai Katalin. Ők tévednének? A főigazgató úr a „magyar művészek sztárrá emelkedését” Felméry Lili, Oláh Zoltán, Leblanc Gergely, Balázsi Gergő Ármin, Majoros Balázs, Földi Lea, Hangya Rita névsorával illusztrálja, akik néhány éve mind a Táncművészeti Egyetemen végeztek. Ők ne igazolnák vissza az egyetemi képzés színvonalát? Mégis, a végzős osztályból a Magyar Nemzeti Balett idén sem kíván senkit szerződtetni. Miről beszélünk?
2. állítás: „Sosem kommentáljuk az MTE képzéseit, például több operai kollégánknak van ott is állása, az viszont tény, hogy van több olyan tantárgy, amely csak a mi iskolánkban, a Magyar Nemzeti Balett Intézetben (MNBI) felvehető. (...) itt minden adott az utánpótlás-neveléshez: termek, mesterek, pályájuk zenitjén járó művészek testközeli megfigyelése és a fellépés lehetősége is, hisz alig van olyan egész estés nagybalett, amelybe ne kellene gyerekszereplő.”
Ami az operai kollégák álláshelyeit illeti, ténykérdés, hogy kizárólag passzív állományú (értsd: fizetés nélküli szabadságon levő) operaházi tag oktatóink vannak, mert a balettigazgató úr a művészek párhuzamos egyetemi oktatói munkáját megtiltotta – ez hét balettmesterünket érintette. (Solymosi Tamás főiskolai tanárként szintén fizetés nélküli szabadságra ment, majd három év után jogviszonya közös megegyezéssel megszűnt.)
Ami a tantárgyakat illeti, az opera honlapján az MNBI menüpontban felsorolják az oktatókat és tantárgyakat: klasszikus balett, repertoár, modern tánc, képességfejlesztés, és van szakgyógytornászuk is. Ezek a tárgyak mind szerepelnek az egyetemi képzésben. És van még ezen kívül: spicc, néptánc, modern gyermektánc, történelmi társastánc, Pilates, Graham, később improvizáció, emelés, színészi játék, és akkor nem beszéltünk a művészetelméleti, tánctörténeti kurzusokról, hadd ne soroljam tovább! S mindez egyenes úton kapcsolódik a koreográfus és pedagógusképzéshez, gondolva a balettmesterek utánpótlás-nevelésére is. A teljes szakmai oktatói kar több mint ötven főt számlál (zongorakísérők nélkül). Ha valahol, akkor az MTE-n van együtt a több évtizedes felhalmozott szervezeti és pedagógiai tudás, a balettmesterek személyes példamutatása, a minőség kiválasztódásához szükséges kritikus tömeg és az eszközállomány, s nem az MNBI-ben. Amikor Ókovács Szilveszter azt írja, hogy „a mi iskolánk, az MNBI növendékei lesznek 10-12 év múlva a magyar táncosokkal visszabővülő MNB sztárjai és kartáncosai, az MTE alkalmas és maradni hajlandó végzőseivel karöltve.”, ezzel lényegében egyenlőségjelet tesz a néhány hétköznap délutánt igénybe vevő MNBI-tanfolyami képzés és a kilenc tanéven át egyedi életformát, egész napos terhelést megkövetelő, államilag akkreditált egyetemi képzés között. A klasszikus balett módszertana fizikai és biológiai megalapozottságú tananyaga a 10-19 év közötti életszakaszra épít, az MNBI-be 4-13 év közötti növendékek jelentkezhetnek. Nem tudom szebben fogalmazni: az egyenlőség sugalmazása a növendékek és a szülők megtévesztése. Ők néhány Diótörő előadás után tényleg elhiszik, hogy sínen vannak. Ahogy Napóleon mondta: „ez több mint bűn, ez hiba”.
„Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ne alkalmaznánk szívesen az MTE-n végzett magyar táncosokat, ha birtokában vannak a szükséges tudásnak” – írja a főigazgató úr. Ennek fényében különösen sajnálatos, hogy végzőseink közül azért szerződtek Bécs, Boston, Drezda, Kassa, Varsó, Vlagyivosztok, Zágráb stb. társulataihoz, mert a Magyar Nemzeti Balett nem tartott igényt rájuk. Ezzel szemben észrevették a képzésünk értékeit azon külföldi koreográfusok (pl. Ohad Naharin, Leo Mujic, Igor Kirov, Robert North, Marc Spradling, hogy csak az utóbbi éveket említsük), akik saját műveik játszási jogát átengedték egyetemünknek, vizsgadarab céljából, több ízben magyarországi ősbemutatóként.
2018 nyarán, még rektori kinevezésem előtt felkerestem Ókovács Szilvesztert és átadtam neki a „Kiindulópontok és szempontok a Magyar Állami Operaház és a Magyar Táncművészeti Egyetem kapcsolatának rendezéséhez” című vázlatot, hogy kezdjünk megbeszélést a két intézmény együttműködésének jövőjéről. Nem sokkal később négyesben találkoztunk Fekete Péter államtitkár úrnál, ahol felajánlottam Solymosi Tamásnak, hogy jöjjön vissza tanítani. Elhárította. Kértem, hogy akkor legalább a táncosait engedje tanítani, hiszen ez a legjobb módszer az operaház igényeinek megjelenítésére. Ezt is elutasította. Aztán . Nem mondom, el tudtam volna képzelni konstruktívabb indítást. De végül is: sapienti sat.
3. állítás: „Az évek során a szerződéses megállapodás egyre inkább a főiskola érdekeit vette figyelembe, egyre nagyobb költségeket hárított az Operára. Nem sikerült megállapodni, Szakály György akkori rektor olyan feltételeket szabott, amelyek erősen akadályozták gördülékeny és költségkímélő közös munkát, végül próbálni és előadást táncolni sem értek már rá a növendékeik, több felkérést statisztaszerepnek minősítve utasítottak vissza.”
Kezdjük egy idézettel a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvényből: „a magyar állam köteles (...) foglalkoztatáspolitikai eszközrendszerére támaszkodva törekedni arra, hogy a magyar állami (rész)ösztöndíjas hallgató számára a magyar állami (rész)ösztöndíjjal támogatott képzés befejezését követően megfelelő munkalehetőséget biztosítson” (48/C.§ b) pont). Azt a főigazgató úr is elismeri, hogy „miénk az egyetlen klasszikus együttese az egész országnak”. Számomra ebből az következik, hogy a Táncművészeti Egyetem balettművész szakos hallgatói szakmai gyakorlatának biztosításában, illetve a végzettek foglalkoztatásában a Magyar Nemzeti Balettnek állami felelőssége van! Mondjuk így: ez nem elhatározás kérdése, hanem elvárás. Nem lenne baj, ha ezt a fenntartó tárca is nyomatékosítaná.
Nehéz megérteni, hogy ha két intézmény között több mint hatvan éven át (!) kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés létezett, és az egyikük (az egyetem) ezt továbbra is szorgalmazza, miért támasztott volna teljesíthetetlen feltételeket? Józan ésszel hihető-e, hogy egy intézményvezetőnek, aki a növendékeit balettszínpadon szeretné látni, az az érdeke, hogy ne állapodjon meg? Főleg az a Szakály György, aki maga is volt operaházi balettigazgató, tehát pontosan ismeri a kereteket és korlátokat? Ez logikai képtelenség.
És valóban nem is így történt. Az egyetem Szakály György vezetése alatt sem kért mást, mint korábban. Pár ezer forintos fellépti díjakon egyébként nem múlhat több száz balettnövendék jövője, az pedig, hogy ők maguk utasítottak volna vissza szerepeket, nem igaz. A lényeg azonban mégis az, hogy a 2018 nyarán átadott együttműködési javaslatomra máig nem kaptam választ. Nem elegáns dolog évekkel ezelőtti sikertelen vitákra hivatkozni mai döntések okaként, főleg ha a tárgyalófél időközben új vezetővel, új javaslattal állt elő. Hacsak nem ürügyként használjuk a korábbi vitát. Mint most történik.
A balettoktatás világában kevésbé jártas közvélemény számára szögezzük le a legfontosabbat: hazánkban a táncművészképzésnek van állami alapintézménye: ez a Magyar Táncművészeti Egyetem. Ha a Magyar Állami Operaház főigazgatója mégis arról győzködi a világot, hogy ott a balettművész-képzésnek nincs otthona, csak egy kérdést tehetek fel: cui prodest? – ez kinek érdeke? Az biztos, hogy nem a magyar balettművészeté. De akkor kié?
Dr. Bolvári-Takács Gábor
egyetemi tanár, rektor
Inkább semmt, mert törölnének!
Lásd itt lejjebb 5628 valamint MÁO-topik 61454/február 23. (és Billy Elliot óta máskor is), utóbbit ide másolom: "...selyemzsinór fonást vélek észlelni. A támadás célkeresztjében -Hammerstein, Pröhle és mások után- itt és most éppen Solymosi Tamás van, de az igazi házi nagyvad-célszemély a Főigazgató lehet. Figyelem! Nem kívánom, még csak nem is jósolok."
Kulturkampf már a spájzban MÁO balettöltözőjében, balett- és főigazgatói előszobájában van.
Hát ehhez mit tetszenek szólni?
https://www.facebook.com/pilhal/posts/823393271339732
Én szóhoz sem jutok.
És ezért még fizetnek is! GOndolom, nem keveset!
REMEK meglátás! Tán még igaz is lehet...
Vajon az Opera főigazgatója Solymosi Tamás gyámja? Tudtommal a kérdésekre neki kellett volna válaszolni.
Valószínű, hogy erre képtelen. Párszor már szerepeltek együtt TV-ben, díjátadáskor színpadon, de Solymosi Tamás remekül hallgatott.
Igen!
Kezdetnek nem rossz, de még kiegészíteném a következővel::
okszfig+stbig=0 paraméter beállításával a MÁO-ban!
A Magyar NEMZETKÖZI Balett már régóta NINCSEN az első 10 jegyzett együttes között!!!!! Vegyes felvágott repertoárt a világ minden táján sokkal jobban adják elő, SPECIÁLIS programokra van szükség, hogy esetleg újra a nemzetközi vérkeringésbe kerülhessen az együttes. Ezt tudomásul kéne venni! A saját FIZETŐS "balettintézetet" pedig MEG KELL SZÜNTETNI és SOS rendezni a kapcsolatot a MAGYAR TÁNCMŰVÉSZETI EGYETEM-mel!
„Az opera és a balett nemzetközi világ – és ez mégsem hazaárulás!”
Forrás: https://nullahategy.hu/az-opera-es-a-balett-nemzetkozi-vilag-es-ez-megsem-hazaarulas/
Kirúgják, elüldözik a magyarokat a „nemzeti” balettből, hogy jöhessen helyettük külföldi címmel súlyos állításokat tartalmazó cikket közölt pénteken a Magyar Állami Operaház világhírű balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett működéséről a Pesti Srácok. Ókovács Szilveszter, az Opera főigazgatója megkeresésünkre tételesen kommentálta a cikkben megfogalmazott kijelentéseket.
061.hu
A Pesti Srácok pénteken közzétett hosszú írásában az Opera berkein belül, a világ tíz legnevesebb együtteseként működő Magyar Nemzeti Balett vezetőjét, az együttes élére nyolc éve kinevezett Solymosi Tamást állítja pellengérre, állásukat féltve nevük elhallgatását kérő balettosokra és az intézményből korábban elbocsátott megszólalókra hivatkozva ámokfutással, tisztogatással, és egyebek között a magyar táncművészek negligálásával vádolja az intézményvezetőt. Az alábbiakban a balettigazgatóval, illetve az intézmény működésével kapcsolatos legsúlyosabb állításokat olvashatják Ókovács Szilveszter szó szerint elhangzott, szerkesztett reakciói kíséretében.
A magyarok helyére külföldieket szerződtettek, mintha a magyar táncosok nem lennének képesek ugyanolyan teljesítményre. Míg Solymosi 2011-es kinevezéséig a Nemzeti Balett táncosainak 90 százaléka a Magyar Táncművészeti Egyetemen (MTE, korábban Állami Balettintézet) végzett magyar művész volt, addig mára csupán 40 százalék a magyarok aránya.
Ókovács Szilveszter: A számok csak nagyjából felelnek meg a valóságnak (állományban lévő létszámunk fele-fele magyar és külföldi), de kontextus nélkül csak hecckampányra alkalmasak. Amíg létezett vasfüggöny (nem színházi, kommunista), a balettegyüttes kizárólag magyarokból állt. Aztán átalakult a világ. Míg Olaszországban, Németországban együttesek szűntek meg, a Távol-Kelet érdeklődése pedig feléledt a balett iránt, addig a szovjet utódállamok továbbra is ontják iskoláikból a kiváló felkészültségű táncosokat, akik lehetőséget látnak a Magyar Nemzeti Balett (MNB) bővülésében, újraépített klasszikus repertoárjában. Az MNB is változott, amikor az Erkel Színház 2013-as újranyitásával 30-40 balettművész azonnali felvétele vált szükségessé az amúgy is elöregedett együttesbe: a 34 esztendős átlagéletkor tíz évvel haladta meg a nemzetközi szinten kívánatost. Ekkora létszámot nem lehetett várni az MTE-től, a próbatáncokra rengeteg külföldi művész jelentkezik azóta is több kontinensről, így a társulat újra beállt 120-as tagsága mára több fele részben nem magyar művészeket jelent. A tisztánlátás kedvéért: egy meghirdetett álláshelyünkre mintegy 700-an jelentkeznek, abból 690 külföldi. De egyáltalán nem vagyunk elfogultak a külföldiekkel, az az elvünk, ha egy helyünk van, két azonos tudású jelentkező közül a magyart választjuk, ez így természetes és helyes. Az elmúlt években egyébként az MTE végzősei közül 30 művésznek kínáltunk szerződést. A balett szerepe, jelentősége és előadásszáma az Operán belül egyértelműen növekedett, egyebek mellett ezért is volt Solymosi Tamás az első, akit 2011 augusztusában, megbízásomkor a miniszterelnök úr irodájából kijövet felhívtam. A miénk az egyetlen klasszikus együttese az egész országnak, sőt a nemzetnek (Kolozsváron van magyar Opera, de balett nincs), és aki valóban nyomon követi az MNB előadásait, láthatja a magyar művészek sztárrá emelkedését: Felméry Lili, Oláh Zoltán, Leblanc Gergely, Balázsi Gergő Ármin, Majoros Balázs, Földi Lea vagy Hangya Rita és magyar művészkollégáik rengeteget táncolnak, címlapokról mosolyognak, tévéműsorokba járnak, nyilatkoznak.
Az MNB vezetője az MTE-n zajló képzés elavultságával magyarázza az egyetemisták negligálását, pedig az itt végzetteket tárt karokkal várják Európa legjobb balettegyütteseiben.
Ókovács Szilveszter: Sosem kommentáljuk az MTE képzéseit, például több operai kollégánknak van ott is állása, az viszont tény, hogy van több olyan tantárgy, amely csak a mi iskolánkban, a Magyar Nemzeti Balett Intézetben (MNBI) felvehető. Amúgy nem tudom hirtelen, melyik balkáni kortárs együttest kellene világhírűnek értenem, de ez mindegy is. Ám azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy ne alkalmaznánk szívesen az MTE-n végzett magyar táncosokat, ha birtokában vannak a szükséges tudásnak: nincs a tütüre vagy a dresszre írva azután, hogy hol végzett, az MNBI-n pedig még hosszú évekig nem lesz végzősünk, hisz óvodásokkal és kisiskolásokkal kezdtük el a munkát, és ez még csak a harmadik esztendő. Ruip Katica, aki egy hete nyert aranyat a berlini Táncolimpián és előtte még néhány versenyen, nos ő is csak 12 éves, mestere az a Radina Dace, aki bár baltikumi, bárkit lehadar magyarul… Katica egy szem magyarként volt jelen Berlinben, és tényleg, mert a zsűriben sem ült senki magyar, ez tény. Viszont az is tény, hogy egyre kevesebben jelentkeznek az MTE-re. Évtizedekkel ezelőtt még 2-3000 jelentkezőből válogatták ki a legalkalmasabb gyerekeket, és a végzősök közül is kizárólag a legtehetségesebbek kaphattak szerződést az Operába, a többiek mentek más hazai színházakhoz, kortárs társulatokhoz. 2010-re száz alá csökkent a teljes felvételizői létszám, 2017-ben összesen 60-an jelentkeztek klasszikus balett szakra… Sokszor csak 3-5 művész végez, előfordul, hogy nincs köztük fiú, és az is, hogy nincs köztük magyar állampolgár, hiszen az MTE sok esetben jól fizető külföldiek képzését is végzi, mint a magyar felsőoktatás számos más intézménye – nem hinném, hogy emiatt bárki követ vethetne rájuk. Ilyenkor sem tud az Opera „magyart” felvenni, ha szerződést ajánl valakinek a végzősök közül. A képzési minőség javarészt az MNB egykori táncosain múlik, hisz hangsúlyozom, a klasszikus balettvilág közepe és széle is az Opera, ezt a drága és nagyon magas hozzáadott értékkel rendelkező műfajt csak a mi társulatunk űzi. Solymosi Tamás balettigazgató úr maga is hosszú éveken át vitt osztályt itt, több ma futó magyar művész egykori mestere, rektorhelyettesként is dolgozott az MTE-n, tehát jól ismeri a viszonyokat. Másrészt pedig jó képzési módszerek révén is kevesebb eséllyel képezhető kimagasló színvonalú táncos, ha az alacsony jelentkezési szám miatt sekély a merítés, ez puszta matematika. Öt évig vártunk, aztán mi magunk is megnéztük, biztos nincs-e több potenciális balettnövendék Magyarországon? Az operaházi képzés elindításával lett, és az MNBI-ben ma 115 kisebb-nagyobb művészpalánta növekszik, akik közben rostálásokon is átesnek, ráadásul állami forrást egyáltalán nem használva, mert a képzés fizetős. Viszont itt minden adott az utánpótlás-neveléshez: termek, mesterek, pályájuk zenitjén járó művészek testközeli megfigyelése és a fellépés lehetősége is, hisz alig van olyan egész estés nagybalett, amelybe ne kellene gyerekszereplő. Reményeink szerint ezek a gyerekek lesznek azok, akik hamarosan visszalendítik balettegyüttesünk nemzeti összetételének ingáját – talán érti az Olvasó, miért fáj, ha egy oknyomozónak mondott cikkben ezt az önkéntes, éppen a magyar művészek kinevelésének érdekében vállalt feladatot, sőt annak közpénzt nem igénylő módját is sikerült ellenszenvesen, sőt nemzetellenesen bemutatni.
Solymosi Tamás az elmúlt években kiváló, díjak sorával elismert magyar táncművészek tucatjait rúgta ki, vagy hozta őket olyan helyzetbe, hogy végül kénytelenek voltak önként távozni. Mondvacsinált ürüggyel, alkalmatlanság, „alaki, kondíciós hiányosságok” okán távolítottak el számos kiváló táncost, köztük a Harangozó Gyula-díjas Túri Sándort és Macher Szilárdot, vagy Kozmér Alexandra primabalerinát. Az indoklások megalázóak és falsak is, amit a munkaügyi bíróság is eddig szinte minden esetben megállapított.
Ókovács Szilveszter: 1200 közalkalmazottunk van, többszáz szerződéses munkatársunk. Nem szívesen megyek bele nevekbe, de név nélkül mesélek pár dolgot. Ha valaki tartós túlsúlyt szed össze, a tornasporthoz hasonlatos klasszikus balettra alkalmatlan. Önmagát is veszélyezteti, sérülékenyebb, de másokat is tönkre tehet. A PS olvasótábora ismer olyan kiváló balettművészt, aki maga kérte igazgatóját, ne kelljen túlsúlyos balerinát emelnie, félti a gerincét. Amikor erre nem kapott pozitív választ, lemondta az előadást, és így tettek más fiúk is. A helyzet ilyenkor szép lassan megérik, és ha nincs változás hozzáállásban, kondícióban, lépni kell, mint minden munkahelyen. A klasszikus balett tényleg versenysport, ezt meg kell érteni, és ahogy a negyvenöt éves „tornászlány” kabaré, az Etűdök vagy a Hattyúk tava főszerepeiben is az volna. És ez nem a köznyelvi esztétikummal függ össze: az ideális balett táncos a színpadról tökéletes testalkatúnak tűnik, de egészen közel lépve ezek a művészek konkrétan nagyon vékonyak, légiesek, különben se grand jetée-t, se sou de basque-ot ugrani nem tudnának, emelni se lehetne őket. Ha valaki az utcán jól néz ki, balettszínpadra még simán lehet túlsúlyos, más-más a csontsűrűség és a magasság is, és ide másképp izmos artisták vagy néptáncosok testalkata sem felel meg. Szomorú tény, hogy ezzel kapcsolatban Pilhál Tamás cikkében egy minimum húszéves fotó illusztrálja balettművészek mai állapotát, de az is érdekes kérdés, hogy egy balerina, akit már két másik balettigazgató is eltávolított ugyanezen probléma miatt, vajon szavahihető-e? És szomorú ténynek ott van az is: Magyarországon a munkaügyi bíróság egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy a táncosoknál a tapasztalatszerzés mennyisége sem válthatja ki a test öregedésének tényét, ami a klasszikus balett világában sajnálatosan rövid idő, és negyven éves kor környékén gyakorlatilag alkalmatlanná teszi őket a színpadi szereplésre. Manapság sokan hajlanak arra, hogy a biológia törvényszerűségeit elmismásolják (gondoljunk csak az 1-es, 2-es szülő abszurd megfogalmazásra), vagy épp eltagadják azt, hogy a testnek is van rendelt ideje, képessége (a szülőképes kor sem tolható ki a végtelenségig). Ezek a determinációk a balettpályára is érvényesek, amit fiatalon és légiesen még könnyű elfogadni, később azonban a művészektől intelligenciát és realitásérzéket követel. Arról nem is beszélve, hogy egy táncos, aki már nem képes arra a teljesítményre, mint tíz évvel korábban, az egész társulatot demoralizálhatja, hisz a gyakorlatokat végrehajtani sokszor már képtelen vagy csak nehezen tudja, akár kényelmetlenül is érezheti magát emiatt. Ül a rúd alatt, kitűzést közös érdekből – úgy értem, saját és a társulat egészsége, a szakmai minimum, valamint a közönség elvárása miatt – alig kap, és igaz, hogy alacsony az alapfizetése, de nem is csinál érte jóformán semmit. Ha pedig mégis balettelőadásra tűznénk ki – és valami furcsa dacból a teljesen lehetetlen küldetést mégsem mondaná le –, ugyanaz a kommentelő szórná ránk az átkokat fizető nézőként, aki most, a megjelent cikk által súlyosan deformálva sürgeti a vérpadot. Ez a helyzet tehát senkinek nem jó. Mivel többekkel megegyeznünk nem sikerült, a felajánlott balettmesteri állásokat nem fogadták el, kénytelenek voltunk szakmai alkalmatlanságra hivatkozva, de a törvény által lehetővé tett módon, minősítések alapján elbocsátani (2011 előtt ezt nem vették komolyan, a kötelező minősítés mindenkinek kiváló pipával járt). Az állami járadékrendszer csak 25 éves szolgálati idő után érhető el az MNB táncosának, és 20 évre nem sikerült leszállíttatnunk a jogosultságot, pedig az lenne fair. (Sőt, igazából már a járadék, mint olyan megtartása sem volt egyszerű évekkel ezelőtt, amiben – és ezt csak szűk kör tudta eddig – Solymosi Tamásnak elévülhetetlen érdemei voltak az akkori Miniszterelnökséggel zajlott tárgyalásokon.) Mi igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni e nehéz élethelyzetben lévő művészeinkért: most saját hatáskörben elindítunk egy kísérleti programot: 2019 október elsejétől, aki leszolgálta a 20 évet, Opera Nagykövetté minősül át, és utolsó társulati éveit oktató-ismeretterjesztő munkával tölti. A megfelelő jogi konstrukciót keressük ehhez, hisz egy munkáltatónak foglalkoztatási kötelme is van, és a teljes, 25 éves szolgálati időnek a balettművészi munkaköri leírással kellene egybecsengenie. Remélem, sikerrel járunk. Addig viszont ott állok a bíróságon, és amikor azt kérdem: Bírónő szívesen ülne-e arra a repülőre, amelynek pilótáját rég nem szűri senki, hisz úgyis olyan régóta repül már, egyre csak kiválóbb lehet? – nincs válasz. Végül is, miért nem táncolunk öregségi nyugdíjig? És miért nincs a Fradi kezdőben ma is Nyilasi Tibor?!
Solymosiék nem hosszabbították meg az együttműködési szerződést az egyetemmel (MTE, korábban főiskola), viszont konkurens iskolát hoztak létre az Operában, ahol pénzért képzik a leendő balettosokat.
Ókovács Szilveszter: Erről már volt szó. Az évek során a szerződéses megállapodás egyre inkább a főiskola érdekeit vette figyelembe, egyre nagyobb költségeket hárított az Operára. Nem sikerült megállapodni, Szakály György akkori rektor olyan feltételeket szabott, amelyek erősen akadályozták gördülékeny és költségkímélő közös munkát, végül próbálni és előadást táncolni sem értek már rá a növendékeik, több felkérést statisztaszerepnek minősítve utasítottak vissza. Mivel a helyzet nem változott, Solymosi Tamás felvetése nyomán és követve a világ nagy operaházainak, együtteseinek gyakorlatát, létrehoztunk egy saját, csak magyarokat foglalkoztató balettiskolát – valójában visszaépítettük, hisz a szovjetizálás részeként vették el anno az Operától saját balettképzését, pedig elég logikus, hogy ha klasszikus táncos csak egy helyen kell, akkor a képzést is el tudja végezni az intézmény. A mi iskolánk, az MNBI növendékei lesznek 10-12 év múlva a magyar táncosokkal visszabővülő MNB sztárjai és kartáncosai, az MTE alkalmas és maradni hajlandó végzőseivel karöltve. Így, együtt van esély, hogy újra dominánsan nemzeti összetételű balettünk legyen, kevesebb kiváló külföldi közreműködővel. Amíg azonban e két képzési helyről nem tudunk kinevelni megfelelő számú és minőségű tehetséget, a külföldiek számára is muszáj, hogy nyitott legyen az MNB kapuja, hisz mi az európai élvonalban játszunk, és a közönség miatt sem válhatunk A tanú „magyar narancsává”. Megjegyzem, mintha a sporton ugyanezt a szemléletmódot nem kérné számon senki – és mielőtt megkapom a klubcsapat – nemzeti tizenegy dilemmáját kérdésként, aláhúzom: a magyar klasszikus balettben nincsenek klubcsapatok, spiccen csak mi táncolunk. Klubcsapat vagyunk tehát, de koronás címerpajzzsal a mezen.
A táncpróbák ma már angolul és oroszul folynak, a próbarendet is angolul írják ki először, mintha nem is Magyarországon lennénk. A Nemzeti Balett a külföldi turnéin sem a magyar kultúrát, hanem külföldiek műveit népszerűsíti.
Ókovács Szilveszter: Nem meglepő, hogy ez az állítás is hamis. A próbacédulán először minden magyarul szerepel, de az tény, hogy hál’ Isten, angolul nálunk mindenki beszél. A nagy balettopuszok jogtulajdonosai mindig delegálnak betanító mestert, ő rostálja a szólistákat és a kartáncosokat is, ő vezeti a próbákat, és mivel külföldi, nem tudhat magyarul. Nem tudom, érthető-e: egy kurrens darab csak úgy kerülhet ide, ha a jogtulajdonos koreográfusa személyesen válogathatja ki a szereposztást. Azt tehát Solymosi Tamás vagy bármely más, nagypályás balettigazgató nyakába varrni, hogy nincs helyi erő, mondjuk, egy Kylián-mű adott szereposztásában, egyszerűen nonszensz – de hál’ Isten azért is az, mert nem volt ilyen: az inkriminált darabban (Falling Angels) Boros Ildikó, Földi Lea, Kelemen Ágnes és Hangya Rita is felléptek, három külföldi művész mellett. Viszont biztosíték valóban nincs, csak a magas nívó, a szüntelen szorgalom, elhivatottság, fejlődés, koncentráció, szerencsés sérülésmentesség. Ez ilyen világ, a tánc és a zene (meg a képzőművészet – emlékeznek a most megvett holland festményre? -, a sport vagy a cirkusz) olyan artisztikus területek, ahol nem az anyanyelv számít, itt még a művek címeit is angolul adja mindenki, közben meg a balett alapelemei miatt a napi gyakorlat francia keveréknyelvvel megy. De ez ne fájjon senkinek, mert a magyar táncművész ettől nem felejt el magyarul, épp fordítva, a nálunk élő, itt lecövekelt külföldi (szinte kivétel nélkül európai) táncos viszont elkezdi beszélni a magyart. És ha igazán büszkék vagyunk azokra a magyarokra, akiknek sikerült híres külföldi együttesekhez szerződniük, szólistaként nagy karriert csinálniuk, akkor nem lehetünk szűkkeblűek egy olasz, orosz vagy ukrán művésszel sem, ráadásul képzésüket nem a magyar államnak kellett fizetnie. A speciálisan képzett balettművész mindenhol a társadalmi elit tagja, ezt is szeretném leszögezni, hogy aki itt vesz lakást, szül gyereket, járatja őt magyar óvodába, adózik, költi a fizetését, ide utaztatja a családját, az Magyarország „nagykövete” lesz egy életre – kivéve, ha kivételes otrombasággal nem kezdik el lekülföldizni. Az említett eset valójában nem nyáron történt, hisz akkor mindenki szabadságon van, hanem januárban: ekkor kilógatni a magyar trikolórt az ajtóra, mondván, közeledik augusztus 20., mindenki hülyére vétele, beleértve évekkel később az újságírót is. És ha a szomszéd öltözőből még a pultot is kiviszik, hogy a kazah prímabalerina ne tudja használni, a saját öltözőjüket pedig aposztrofálják, hogy „Az utolsó magyar öltöző”, az megengedhetetlen. Milyen érzés lenne ez fordítva, egy magyar művészt így kitaszítani, mondjuk, a párizsi társulatból? Egyszerűen tudomásul kellene venni, hogy az opera és a balett nemzetközi világ, ahol nincsenek nyelvi vagy nemzeti bilincsek, és mégsem hazaárulás – és ha valaki ezt pontosan érti, tudja, mégis kampányba kezd, az szándékkal árt, és nálam ez már másik kategória. Egyébként szomorú végignézni, hogy rendre a képességek és az idő múlásával, a riválisok és a testsúly gyarapodásával egyenes arányban fejlődik ki a renitencia… Szeretném, ha mindenki világosan értené, hogy az ilyen külföldiző heccparádék csakis pénzről szólnak, pozícióról és hiúságról, egyvalamihez pedig egészen biztosan nincs semmi közük: a magyar adófizető közönség, a PS-olvasó minél magasabb színvonalú művészi szolgálatához, és azon keresztül a Magyar Nemzeti Balett presztízsének, végső soron pedig Magyarország megbecsültségének növeléséhez.
Az MNB arra hivatkozik, hogy más országokban is sok a külföldi a nemzeti balettegyüttesekben, de ez sántít, mivel kevés ország büszkélkedhet a miénkhez hasonló nagy múltú és világszínvonalú táncosképzéssel, és amelyik igen, az előnyben részesíti az otthon végzetteket a külföldiekkel szemben.
Ókovács Szilveszter: Mielőtt valaki ilyen sommás kijelentést tesz, illene elmélyednie a műfajok történetében. Münchenben például többszáz éve játszanak operát, balettet, Londonban is, tehát régebben, mint nálunk, mégis nemzetközi együtteseik vannak. De mesélhetek arról is, miként sikerült a pesti Opera (Nemzeti Színház) táncegyüttesét anno egy olasz mesternek megalapítania, miért írt Erkel Ferenc nagy nemzeti opuszunk, a Hunyadi közepére új áriát magyarul egy francia hölgy számára, miért nem vállalták magyar karmesterek Bartók operaházi műveinek bemutatóit, csak történetesen olaszok. És hogy miért féltették ugyanezek, az ominózus cikket írató körök Solymosi Tamástól a „mi Diótörőnket”, amelyet 1950-ben egy szovjet házaspár koreografált – és itt szándékosan mondok szovjetet, mert az MTE mai, ugyan nem táncművész, de legalább kiváló történész rektorának gyűjtéséből tudom, hogy Vaszilij Vajnonenék ideológiailag is sokat tettek a magyar balettosok féken tartásáért, Rákosira pislogva… Keverednek dolgok rosszindulat és féltékenység miatt. Szerintem például az együttesek tisztán nemzeti jellegének halványulása kapcsán az ok teljesen máshol keresendő: a globalizációban. A gazdag Nyugat már nem akar alsó hangon tíz évet feccölni olyan pályába, ahol elég egy rossz lépés, és vége a világnak, hiába a rengeteg készülés, a feladott gyerekkor. Egyre inkább jellemző, hogy külföldieket alkalmaznak, már a Párizsi Operaház együttesében is jelentős számú nem francia születésű szólista található. A Bécsi Állami Operaház balettjében pedig tán egy kezemen megszámolhatom az osztrák táncosokat, ők ezt elengedték, ellentétben velünk. Mondom, ma még mi is inkább ide tartozunk: százszor könnyebben megy a gyerek kommunikáció szakra, mint a Táncművészetire – és ez sokkal kényelmesebb is. Keleten viszont még mindig hatalmas a műfaj presztízse, kitörési csatorna ez a kelet-európai síkság bármely államában, és pompásak az iskoláik, ez az igazság. Tanulnunk kell tőlük és beruházni a magyar fiatalságba, hajrá MTE és MNBI, azonban addig átmeneti idő van, s ezt kiváló balettprodukciókkal kell lefedni.
2010 óta nagyjából húszan távoztak maguktól a társulattól, egy mellőzött balett-táncos ugyanis megalázóan keveset keres, ráadásul lelki törést okoz nekik, amikor külföldről szerződtetett táncosokkal helyettesítik őket.
Ókovács Szilveszter: Magyar is ment el, külföldi is, fluktuáció mindenhol van. Ok sok lehet, akár magánéleti is, az viszont konkrét probléma az egész művészeti szférában, hogy a fizetésemelések effektíve elmaradtak. Az Operában 16 éve nem volt mód az alapbér emelésére. Nem igazgatói döntés, az év elején lehívható összeg egész egyszerűen nem ad erre mozgásteret. Az alapfizetés tehát a csúcsintézményi jelleghez képest igen alacsony, de az aktív táncosok számára előadásokhoz kötött illetményelemeket (spielpénz, dicséret=prémium) ki tudtunk szorítani, ami jelentősen megnövelheti a jövedelmüket. Aki viszont lusta, nem gyakorol eleget vagy nem figyel oda a testére, netán kevésbé tehetséges, értelemszerűen kevesebbet is visz haza – de nyáron is ez van mindenki számára, csak alapbér, hisz nincs előadás. Ahogy a fociban, a balettben is van kispad, rangsor. És újra mondom: bárcsak minden külföldi úgy integrálódna, ahogyan a Magyar Állami Operaház balettművészei, akik akkor is ennek az országnak szereznek dicsőséget, amikor New York közepén, felhólyagosodott lábbal, megterhelt ízülettel táncolják a Magyar Gálaesten a Palotást vagy épp – a bécsi Staatsoperben működő – Lukács Andrásdarabját, amelynek zeneszerzője különben amerikai. És ugyanígy tettek ám az ungvári fűtetlen tornacsarnokban is! Sőt, igen: az is a magyar kultúra diadala, ha a mai világ közepének közepén, a Lincoln Center Koch Színházában négy magyar opera előadása után egy eloroszosodott francia darabját kanadai hölgy verziójában, francia komponista muzsikájára ukrán és magyar művész táncolja: mert Magyarország képes ezt világszínvonalon kiállítani, ehhez minőségi zenekart, karmestert biztosítani, és máskor mindig Budapestre kell jönni ezért az élményért, hisz itt élünk, itt tanítunk, itt táncolunk. Magyarország a jelenleg soknemzetiségű MNB hazája is, és ennek a hazának a turistamágnese. De engedjen meg egy utolsó mondatot. Solymosi Tamás a szakmai stábja élén mintaszerűen és feltűnő eredményekkel vezeti a Magyar Nemzeti Balettet. Minden bizonnyal nem hibátlanul, 8 év 8000 döntését tekintve, viszont mintaszerűen. Nem engedem őt alpári módon kikezdeni, mindig ki fogok állni érte, bármennyire is nem divat ez mifelénk. Nem engedem, hogy a Dancing Time magazin hosszú, fényképekkel tűzdelt életrajzi cikkét félrefordítsák (nem nyertes perekről, hanem ügyekről beszél, amelyekkel az együttes nyer), és azt sem engedem, hogy a méretes támadó cikkből kimaradhasson az ő nemzetközi pályafutása. Hogy Érdemes és Kiváló Művész, hogy szólistája volt az American Ballet Theaternek (New York), az English National Ballet-nak (London), Het National Ballet (Amszterdam), a Bécsi Állami Operának – és természetesen a Magyar Államinak is, húszéves szólópályája alatt folyamatosan. Hogy az elmúlt 8 évben 12 magyar koreográfus 21 hosszabb-rövidebb alkotását táncolta el az együttese! Tamás példás életű vezető, művész, családapa és az általam ismert legmagyarabb emberek egyike, akinek feladata van, 2023 nyaráig még egészen biztosan. Most írt egy sms-t: Ecseki Ágota végül aláírt hozzánk, Stockholmból tér haza, szeptembertől a Magyar Nemzeti Balettban táncol. Ennyi.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Valami nyugtalanságot mégiscsak lehet érezni Mahler dolgozószobájának irányából. Ennél jóval lájtosabb cikket egy ...khm... elegáns kézlegyintéssel, esetleg némi bolsizással-sorosozással-brüsszelezéssel söpörne le Mahler kései utóda. (Kis komcsizás azért van.) A kormányközeli kritikus szellemű, fakenews-bajnok mindig valós híreket közlő napilap cikkére viszont több oldalas magyarázkodással reagál egy számomra eleddig ismeretlen portálon. Most akkor kinek a portá(l)ján is seper valójában?
A gyors válasz:
https://nullahategy.hu/az-opera-es-a-balett-nemzetkozi-vilag-es-ez-megsem-hazaarulas/
S lőn világosság!
Köszönjük okszfig úrnak, hogy tudatlanságunkat megbocsájtva világosságot gyujtott elménkben!
Ebben elég jól benne van a lényeg!
https://pestisracok.hu/kirugjak-eluldozik-a-magyarokat-a-nemzeti-balettbol-hogy-johessen-helyettuk-kulfoldi/
Mielőtt az elmúlt évek végzős balett növendékeinek tudnánk be a mai operai balett élet hanyatlását, helyére kellene tenni dolgokat. Solymosi Tamás regnálása óta a végzősök, kevés kivételtől eltekintve, nem önszántukból szerződnek külföldi társulatokhoz. S.T. egyszerűen nem kínál szerződést szinte senkinek, aki az Egyetemről jön ki, inkább külföldről szerződtet táncosokat. Minden év januárjában meghirdeti a nemzetközi próbatáncot, már ott szinte betölti a megüresedett helyeket. A végzősök képesítő vizsgája helyett, idén és az elmúlt évben is Moszkvába utazott /közpénzen/, ott termet bérelt, ott is próbatáncot tartott, annak reményében, hogy további külföldi táncosokkal növelheti a MNB létszámát. Tehát mindent elkövet, hogy még véletlenül se kényszerüljön frissen kikerült végzős növendéket szerződtetnie. Többször hangoztatta, hogy nincs szüksége az Egyetemre, ezért is bontotta fel a két intézmény közötti együttműködési szerződést. Az általa vezetett, önköltséges Nemzeti Balettintézet biztosítja számára az operai előadásokhoz szükséges gyerekeket.
A frissen végzett és nem Magyarországon elhelyezkedő balett művészeknek pedig, bizonyos időn belül, egy jogszabály értelmében, vissza kell fizetniük a képzésük költségét.
Az Egyetem és a MNB „elnemzetköziesedése” között némi különbség mutatkozik. Míg az MTE-nek nem kevés bevételt hoz az egyre több itt tanuló külföldi növendék, addig a MNB külföldről érkezett táncosai kizárólag pénzt visznek el, legfőképp a magyar balett művészektől.
Kedves Myway! Miről írjon még? Egyetlen volt operaházi balett művészként, talán elvárható lenne tőle, hogy ne csak alternetív tánc produkciókról és prózai előadásokról írjon beszámolót, kritikát, mint a műfaj feltételezhető szakértője, jó esetben, az összes operai balett felújításról és bemutatóról is. Erre gondoltam, mert felettébb elgondolkodtató.
Eddig úgy rémlett, hogy Markó Ivánt Béjart az említett MÁO-est nyomán fedezte fel itt, de megnéztem és valóban: már ott volt tag, amikor "reimportálta" MÁO a 73-as karácsonyi premierre. (Emlékszem, '74 tavaszán láttam a balett-koncertet.) A korabeli eseményekről, azok (kultúr)politikai hátteréről és Markó Iván szerződtetéséről bővebben itt, hvg.hu-n lehet olvasni.
Nem annyira arra gondolok, hogy önzetlenül szerető szülők „nem engednék” gyermeküket bizonyos területeken tanuni. Inkább arra, hogy lelkiismeretes szülő tudatosítja gyermekében, hogy bizonyos pályák választásakor manapság könnyen meglehet, hogy gyakorlatilag egész életére elszakad tőle, illetve a családtól. Ez a családok érzelmi kultúráiként eltérően érintheti a gyerekeket, illetve befolyásolhatja a pályaválasztásban.
Nem fogalmazási szándék nélkül írtam az említett táncosokról, hogy a társulatot hagyták el (és nem úgy, hogy az országot). Markó Iván, illetve Csarnóy Katalin „disszidálásámak” gondolata fel sem merült, sem annak idején, sem most.
Markó Iván nemcsak a Győri Balettet megalapítani (illetve ezt előkészíteni) jött haza, hanem az Operaházban 1973-ban bemutatott Béjart-balettekben is fellépett vendégként. (A tűzmadár címszereplője volt a premieren és még több alkalommal.)
A Magyar Színházművészeti Lexikon ide linkelt szócikkében az „is” nyilván úgy értelmezendő, hogy Csarnóy a XX. Század Balettjének is vezető szólistája volt, amint a Magyar Állami Operaháznak is, amíg annak tagja volt. Engem érzékenyen érintett a távozása, ezért emlékszem rá: előzetesen lehetett hírét venni. Néhány fellépésre (például A hattyúk tava főszerepeire) vendégként látogatott haza, de nem volt már a MÁO tagja.
Korábban nem tudom, hivatalosan hogyan működött a táncoktatás, de a felszabadulás után bármely kor minden táncosa közpénzből folytatta tanulmányait és szerezte meg diplomáját – függetlenül attól, hogy itthon maradt, illegálisan vagy legálisan távozott-e. Mostanság viszont újból nem ismerem a rendszert és a feltételeket. Nyilván élvez az oktatást állami támogatást, de minden intézményben vannak „fizetős” vagy részben fizető hallgatók.
Bizony, hogy nem a családi tűzhelyhez akarják égetni a szülök balettezni vágyó gyerekeiket! Másrészt azért azt is kétlem, hogy a "dobbantástól" féltik őket. Egy igazi szülő nem lehet olyan szűk látókörű, hogy azért ne engedje balettezni csemetéjét, hogy a gyerek "Magyarországon legyen boldog...ember". Ezen az alapon a szülők többsége gyermekeik többségét nem enged(het)né bármilyen-semmilyen egyetemre, hiszen fölmérések szerint az egyetemre készülő nem-táncos gyerekek igen nagy százaléka tartósan (egy részük "örökre") külföldön képzeli el szakmai és privát pályafutását. Mellesleg (mellesleg?) mint tudjuk, a nem-diplomás fiatalok körében hasonló a helyzet, de ez a gondolatmenet már messzire vezetne a topiktól..
Markó Iván anno biztosan nem "disszidált": pár éves Béjart-tagság után már 1979 hazajött és megalapította/-hatta a Győri Balettet, a többit már tudjuk...A fölsoroltak közül még Csarnóy Katalin nevére emlékszem, róla annyit találtam, hogy MÁO-tagságával egy időben volt Béjart-társulati tag is. Hacsak nem 1982 után "disszidált" (nem zárható ki, de nem lett volna túl bölcs döntés), ő sem volt "igazi disszidens". Mindez régen volt és ma már mit sem számít. Annál inkább számít(hat), ha a mai végzős-végzett táncosok "disszidálnak" friss, közpénzből szerzett állami diplomával a zsebükben. Miként a régi "disszidálók" -Rab-Kováts házaspárt kivéve, akik talán valóban és főleg a vasfüggönyös Rákosi-rendszerből akartak szabadulni - a jelek szerint a maiak is nagyobbrészt gazdasági-anyagi és talán presztizs-karrier okokból távoznak.
Kun Zsuzsa temetése után egy héttel is jövő időben tudósít a búcsúztatásról a MÁO honlapja...
„Túl gyakorivá” nem vált a végleges lelépés a balettéletben, de a Kováts Nóráéhoz és Rab Istvánéhoz hasonlóan példátlan (friss Kossuth-díjukat zsebre vágva szöktek el) nem történt. Kb. fél tucatnyi neves szólista dobbantott a forradalom körüli időszakban, de nyilván voltak „nevetlenek” is. A konszolidáció után Dévényi Edit, Markó Iván, majd Csarnóy Katalin hagyta el a társulatot fénykorában és folytatta karrierjét külhonban, valamint Jurkovits Mátyás, Vámos György, Mészáros László, Nagy István – ők jutnak eszembe adatok nélkül.
Kedves Amalgám, ha mindez így működik, ahogyan leírtad – nyilván így, és köszönet érte –, akkor a táncosképzéssel és -alkalmazással ugyanaz történt, történik, ami a méz, a sárgabarack, a krumpli stb. termelésével és kereskedelmével. Lehet persze a német és a francia krumpli is jó minőségű, és meg lehet élni az exportból is, csakhogy [amint R. W. Fassbinder mond(at)ja valahol] a szerelem nem olyan dolog, mint a répa, amely, ha nincs, lehet helyette krumplit enni. A művészet sem olyan. Nem olyan a művészet sem, amely stílus nélkül élettelen. A nemzeti társulat egészen más minőség, mint a nemzetközi. Anyagon túli minőségről beszélek, nézői tapasztalattal.
Feltehetően nemcsak azért nem adják (vagy nem adják szívesen) gyermekeiket a szülők a balett-táncosi pályára, mert a zárt közösségben folyó stúdium idején alig láthatják őket, hanem (főleg) azért sem, mert a diploma egy dobbantót jelent. Nem Magyarországon válik a gyermek boldog művésszé és magánemberré (esetleg családot is alapítva), hanem idegenben. Valószínűleg nem is végleges helyre szerződik. A MÁO-ba szerződtetett orosz, ukrán stb. táncosok legtöbbjének sem Budapest az első helye: több éves pályafutás után kerültek ide. És nem is a végleges: ld. Soko Nakamura példáját.
Persze mindenkinek más az életeszménye, életstílusa, a művészek sem egyformák ebben a tekintetben (sem). Kun Zsuzsa, aki a világ nagy színpadait végigtáncolta, alighanem egész életét abban a rákospalotai házban élte le, ahonnan édesanyja bevitte Budapestre felvételizni.
Az utóbbi négy évad jelentős eseményei, felújítások, bemutatók: A diótörő, Rómeó és Júlia, Csipkerózsika, Hófehérke és a 7 törpe, Spartacus, Karenina Anna, Don Quijote, A kalóz, A vágy villamosa, Billy Elliot (mint ügy is), A bahcsiszeráji szökőkút, Sylvia, Giselle, számos balett-est – ezekről azért lehetett (volna) írni, jót is, rosszat is; ha nem pénzért, akkor a műfaj és a művészek érdekében.
Kedves Amalgám, egy ország egyetlen nemzeti balettje (operaháza) ne engedje meg magának a hellyel-közzel tájékoztatást. A magyar belettnézők zöme nem lóg órákon át a videómegosztókon. Ha kíváncsi egy főszereplőre egy darabban, amelyért fizet, arról legcélszerű a színház honlapjáról tájékozódnia. A MÁO honlapját nem érdemes védeni, mert védhetetlenül hiányos.
Vagy például a nagyszerű Morimoto Ryosuke címzetes magántáncosról mindössze annyit lehet tudni, hogy címzetes magántáncos.
JELLEMZŐ! ÉS GERINCTELEN!
