Úgy van, Sofia Ivanova-Skoblikovát és Ellina Pokhodnykhot (kiejtjük a név végi h-t vagy néma?) egyáltalán nem láttam még. Ha minden igaz, Ivanova-Skoblikovát fogom látni az OMG Sylvia-pas de deux-jében, de úgy tapasztalom, folyton forgatják a szereposztási ígéreteket, aminek eredményeként az Etűdökben egy újabb koreai kartáncos fogja táncolni a női szólót (Orosz Adél, Menyhárt Jacqueline, Csarnóy Katalin, Szőnyi Nóra egykori parádés szerepét).
Kedves Amalgám, nem ellenségesen mondom: könnyű javasolni egy bérletet és elővételben jegyeket váltó nézőnek, hogy nézzen meg valakit valamelyik balettben, pótolja egy-egy hiányát. Lehet, hogy szakmaiaknak bármikor be lehet surranniuk valamelyik helyre, de én mindig a fizetők közé tartoztam. Mire egy darab szereposztását közlik, már nem kapok olyan helyet, ahonnan látok is; a szereposztásokon különös önkényességgel változtatnak is, cserélni pedig talán lehet egy terepjárót az autószalonban, de ilyen kéréssel az Operaház jegypénztáraiban szögesdrótba ütközik a fizető néző.
Elnézést kérek azoktól, akiket ilyen részletességgel nem érdekel ez a téma, kérem, ugorjanak, de elmondom, milyen aránytalan furcsaságok érnek egy elővásárlót manapság.
A bahcsiszeráji szökőkút tavalyi felújítása óta összesen hét előadását néztem meg a darabnak (ez talán nem számít átlagos nézői aktivitásnak), de egyszer sem láttam a premier Zarémáját, Tanykpayevát. Az első előadásra nyilván nem bocsátották vásárra a jó helyeket, a balerina utolsó fellépése helyett pedig váratlanul beállították egy alkalomra Földi Leát (legalább őt láttam). Mint ismeretes, Tanykpayeva idén családi öröm miatt nem aktív. A Giselle-t eredetileg csak egyszer akartam megnézni, egy másodikra azért vettem jegyet, hogy Sarkissovát lássam Myrtha szerepében. Így hát mindkét Giselle-estémen Min-jung Kimet láttam Myrthaként, akinek tisztességes tudásán és igyekezetén kívül nincs sok köze ehhez a figurához. Ugyanakkor udvariatlannak tartom, hogy a közönséget (aki már-már művész–néző-kapcsolatba jutott egy külhoni táncossal) egy mondatban sem tájékoztatják arról, hogy Karina Sarkissovát miért vették ki Zaréma, Myrtha és (mint látom) a Balerina szerepéből is. Nem zaftos magánügyekre vagyok kíváncsi, de úgy gondolom, nem mindegy, hogy családi, egészségi vagy szerződési oka van-e ilyen mellőzésnek.
Folytatva a „kálváriák” sorát (ez csak vicc, sose legyen nagyobb bajom), tavaly két Hófehérkét is láttam, mindkettőt pontosan ugyanazzal a szereposztással (Melnik, Sarkissova, Leblanc). Noha az 1950-es évek disszidálásai számomra is csak történelmi olvasmányok (Kováts Nóráék nevét a rendszerváltásig úgy hallgatta el a szakirodalom, mintha sosem éltek volna), valóban nem tartozom az ifjúsági nézők közé. És valóban, ettől még nem méltóságomon aluli dolog mesebalettet néznem (kevés van, amelyik nem az), de azt sem mondhatom, hogy a Hófehérke felkavar. Kétszer ugyanazzal a gárdával nem is érdekfeszítő, de nem kizárt, hogy idén is velük fogom látni. Több este biztosításával pedig nem kísérletezem, mert engem legalább annyira érdekel az opera, mint a balett, és sok más dolog is, sőt, az embernek kötelezettségei is vannak. Ezért hát – a színpadi művészet szeretete mellett – szenvedélyesen utálom a nagyipari (tömbösített) repertoárt, valamint a késedelmes és esetleges szereposztásközlést.

Kedves Amalgám, csak hibáztam a magázással, nem volt szándékos.
Megtisztelő a feltételezésed, amely szerint én „a Ház működésének operai és zenei aspektusát” Nálad százszorta jobban átlátnám (hacsak a Te átlátásod nem 0 értékű, mert annak a százszorosa is annyi), de nekem az Operaház múltjára és jelenére is kizárólag a nézőtér és a zenetörténet felől van némi rálátásom.
Annyit tudok, hogy az Operában a Béjart-est előtt is műsoron volt a Tűzmadár és a Tavaszi áldozat, színlapokról és képekről emlékszem: Kun Zsuzsa, Ugray Klotild, Lakatos Gabriella táncoltak főszerepeket a műsorban, amelyet sajnos nem láttam. Csak majd a Béjart-esten (1974-ben) szerettem bele ezekbe a művekbe, melyek előadására akkoriban olyan nehéz volt jegyet szerezni, mint később a Hegedűs a háztetőnre, még később a Macskákra. Évekig jártam erre az előadásra, illetve a módosított szerkesztésű Béjart-okra, vendégfellépőket is nézni. Talán 1984-ben láttam az utolsót, de nem emlékszem arra, hogyan koptak ki a repertoárból: lejárt-e a játszási joguk vagy csak elfáradtak.
Nem tudom, milyen vonzalmak, erények (vagy büntetés) szerint lesz valaki balettkarmester, én mindig tiszteltem őket, mert többnyire nagy zenei élménnyel is megkoronázták táncélményeimet, és mert tudom, hogy többet (mindenesetre mást is) kell tudniuk, mint annak, aki opera-előadást vagy hangversenyt dirigál. De nemcsak a kiváló balettkarmesterek vezényeltek baletteket nálunk, hanem – főleg modern zenét – Ferencsik János (Bartókot), Erdélyi Miklós, Oberfrank Géza is. Nem tudom, miért derogálna ma bárkinek is balett-zenekar élére állni. Szerintem az Operaház zenekara jó – de itt meg kell állni a jelen időnél, amikor csak egy színház működik. Hogyan mondhatnám meg, hogy kell-e ma Sztravinszkij az Operába, amikor egyelőre nem tájékoztatják a közönséget a lehetséges újranyitás időpontjáról, és nem tudni, mikor és hogyan válik be az Eiffel Műhelycsarnok balettelőadásra? Mondjam, hogy igen, Sztravinszkij-baletteket szeretnék látni az Erkelben (is), amikor – mint lejjebb panaszoltam – nehezen tudják eladni a jegyeket olyan népszerű balettcsodákhoz, mint a Giselle, A bahcsiszeráji szökőkút, az Etűdök vagy a Sylvia? Ha mégis válaszolnom kell, azt mondom, amíg a jelenlegi PR-tól és közönségszervezéstől várják a produkciók eladását, nem kell Sztravinszkij, nem kell semmi sem. Félreértés elkerülése végett: semmilyen személyes érintettségem sincs ez ügyben, csupán látom, hogy az általam utált stílusú reklámkampányok, az ostoba ábrák, a művekről és a zenéről semmit sem mondó, inkább elriasztó trailerek és művészportrék, nagyzoló tematikák nemcsak nekem ellenszenvesek, hanem sajnos nem is elég eredményesek. Ezt a sikertelen munkát már csak tetézheti, ha az újranyíló Operaház helyárait a pénzéhség olyan mámorában fogják kreálni, amilyen mámorral az Erkel Színház helyárait emelték duplájára egyik évadról a másikra. Nem mintha ezek olyan magas árak lennének, hanem azért, mert amióta kitalálták a pénzt, 100 %-os áremelésre még sohasem tódultak a vásárlók...

Kedves Amalgám, referált egy kommentemre.  A honoráriumokkal kapcsolatos információt abban a kontextusban említettem, hogy egy un. hamis dilemma került szóba korábban, miszerint nem várható el nemzetközi szempontból kiemelkedő minőség a Magyar Nemzeti Balett esetben, mert az anyagi háttér ehhez nem adott. Ezzel kapcsolatban jegyeztem meg, hogy egyrészt teljesen korrektek a gázsik (legalábbis akkor azok voltak), másrészt az igazán tehetséges táncosokra is igaz, ami a legtöbb művészre, hogy amennyiben alkotói szempontból inspiráló közeg várja őket, akkor nagyon komoly egzisztenciális kockázatot is vállalnak, hogy ennek a részesei legyenek. A honorárium sem pro, sem kontra nincs direkt összefüggésben azzal, hogy milyen egy együttes szakmai „minősége”, reputációja, főleg szakmán belül, és kik szerződnek le oda. A kommentjében megfogalmazott levezetésben ott a logikai hiba, hogy feltételezi azt, hogy az együttesek és a táncosok szakmai/művészeti megítélése egy nemzetközi standard. De a táncművészetben az „érték” nem egy számegyenesen mérhető mennyiség, így nem is standardizálható, hanem teljesen más okok miatt fontos értékek mellérendelt halmazaira hasonlít és teljesen szubjektív, hogy egy művészeti vezető (és a néző) konkrétan mit választ ki. Hogy a HNBC milyen értékek mellett teszi le a voksát, ezeket hogyan valósítja meg, az is szubjektív, az viszont egészen biztos, hogy teljesen más utak is léteznek az értékteremtésre, és nyilvánvalóan van olyan verzió, amelyet a magyar utánpótlásra alapozva is meg lehet valósítani. A jelenlegi út mindössze egy lehetséges választás a sok közül.  Ezzel nem minősítem. Az, hogy kinek ad szerződést egy művészeti igazgató, az természetesen szintén az ő személyes ízlésén múlik. Nincs semmilyen felvételi pontrendszer, mint az orvosin, amivel össze lehetne hasonlítani a jelentkezőket. Számtalan különféle szempont alapján lehet vizsgálni a táncosokat, mindenki más, testben, technikában, előadói készségekben, személyiésgben és egy együttesnek az fog megfelelni, aki az igazgató ízlésébe és terveibe passzol. Ez ilyen egyszerű. De nem lenne fair a pályakezdőkkel szemben úgy tovább építeni az érvelési láncot, hogy akit nem vesznek fel, az nem elég jó. Csak arról van szó, hogy egy adott koncepcióba illenek, vagy nem, valaki ízlésnek megfelelnek, vagy sem.  

Kedves Edmond Dantes, kérem bízzon abban, hogy helytállóak a közléseim...

Ha ebben a fórumban megkeresi az 5071-es bejegyzést, el tudja majd helyezni a magyar operabalett által biztosított jövedelmi szintet a nemzetközi skálán. Tehát: 5071.

Ha pedig ezt a cikket elolvassa, Semmi művészet című utolsó részében talál érintőleges adatokat arról, mennyire nem sok is az annyi a „Lajtán túl” pályát kezdő végzős hallgatóinknak:  

http://www.tanckritika.hu/kategoriak/essze/1300-horeczky-krisztina-ridegtartas

Ebben az interjúban pedig a társulat egyik kiváló spanyol címzetes magántáncosa tesz egy, az Ön számára talán meglepő közlést a Magyarországon jobb a helyzet? c. kérdés után, amely szintén lehetőséget adhat az európai balettéleten belüli valós jövedelmi viszonyok tisztázására:

http://tanc.reblog.hu/magyarorszagon-sokkal-jobb-balettmuvesznek-lenni

Én egyébként úgy érzékelem, hogy ez a forrás az operabalett mai kritikusai körében nem örvend népszerűségnek, de mégis, a közlés valóságtartalmában nincs okunk kételkedni.

Fogadja el, kedves Edmond fórumtársam, hogy itt, most a magyar operabalettnél valóban versenyképes fizetésért valóban kiváló, nagyon szigorú követelményekkel kiválasztott nemzetközi társulat dolgozik, olyan, amilyet a magyar utánpótlási rendszer önerőből már nem tudna, és – legalábbis saját, belföldi jelentkezői állományból – még nagyon hosszú ideig nem is fog tudni kiállítani. És meglehet, furcsának hangzik ez, de ne csak azért fogadja el, mert anyagi jellegű okfejtése a fentiek fényében megdőlt, és a köztudomásnak amúgy sem felelt meg soha, hanem szimplán azért, mert a saját nézői tapasztalataim alapján, a saját szememmel látott tények alapján, jóhiszeműen erről tájékoztatom, és egyúttal buzdítom, tekintsen is meg néhány balettelőadást a közeljövőben, hiszen a legbeszédesebb bizonyíték végső soron ez lenne.

Kedves Amalgám, köszönöm.

Táncos-röghözkötés: ha jól értem a lényeget, a táncos 17 évet eltölthet külföldön, közben nyáron két hónap itthon, akárhol pl. fellép a Dóm téren vagy más nyári játszó helyen bármiben, netán és ha akar és fölkérik rá, főszerepben: nem rossz! Az a 17 év nagyjából lefedi egy táncos fénykorát, utána minden év már tiszta haszon...akárcsak nekem, az én koromban, nem-táncos múlttal  ;-) ellenben az orvos vattacukor-árulása kevéssé vonzó "nyári elfoglaltság". Nem hinném, hogy ugyanúgy haknizhat itthon egy orvos "nyáron" mint táncosunk...legfeljebb műtős..

5707-ben leírtakat nem ismétlem meg ld. ott. Hosszú elemzésére, miért is quasi földi paradicsom Budapest a keletebbről érkező táncosnak, rövid véleményem: legalábbis kétlem, hogy a magyar gázsi megfelelne a Lajtán túlinak, legfeljebb odaát kis szerepre (meg)kap annyit a táncos, amennyiért itthon főszerepért. De arról meg nem győz, hogy nem állna tovább mint a szélvész nyugatabbra, ha ott nagyobb karrier és ami a lényeg: főszerepek és az értük járó jóval magasabb gázsi vár reá. Csak éppen nem hívják, mert nála jobbakat hívnak = ő marad ott azaz itt, ahol relatíve = az otthonihoz képest több a zsé...és Budapest tényleg szép város, az Operaház is szép és jók a fürdők.

A külföldre távozott magyar táncosok sorsáról szóló tudósítása éppen arról árulkodik, hogy még kisebb presztizsű helyekre is érdemes(ebb) elmenniük vö. "piszkos" (?) anyagiak. Mint 5707-ben is írtam: nincs is ezzel baj. Azaz dehogy nincs baj. A fizika, a közlekedőedények mintájára működnek: ahol több a zsé, oda távoznak csakúgy mint az ide érkezők. Baj a már említett esélyegyenlőtlenséggel van, amit már az elején érintettem. És azzal, hogy tisztán pénzügyi okoskodással kikövetkeztethető: a kevésbé jók, megengedem, a jók jönnek, a még jobbak, igazán jók pedig mennek, a Lajtán túlra. Itthonról is, keletebbről is. Na ez a másik baj. És nemcsak és nem elsősorban táncos-vonalon, de ez egy kult. fórum, ahol nem szabad nem illik a rossz honi keresetekről és a nyugatitól való el/lemaradásukról beszélni.

Érthető, hogy orosz táncakadémiá(ko)n külföldieket is képeznek. Híres az iskola. Lehet, hogy ott még "keletebbről" = még szegényebb országokból verbuválnak hallgatókat majd táncosokat. Ha jók lesznek, szintén továbbállnak, zsírosabb helyekre. És így tovább...ld.fentieket.

Úgy van! Huss...lelépnek, csak nem úgy mint az említett házaspár. Túl fényes pályát amúgy nem futottak be: mint olvasom, néhány évnyi balettezés után, Amerikába áttelepülve "többnyire szórakozóhelyeken léptek fel" majd balettiskolát nyitottak. De mindez történelem. Ami nem történelem. A kérdés valóban az, ezt próbálom megtudni hetek óta, csekély sikerrel, mert a beírók elbeszélnek egymás mellett: vajon azért huss és lép le =  távozik külföldre mint írod: a szegény, fiatal, tehetséges magyar táncos, mert rá "nem tart igényt az Operaház balettigazgatója" vagy azért, mert -igen, ott!- a Lajtától nyugatra szimplán többet keres. Ahogyan pl. egy (megannyi) orvos is. Ugyanezen "piszkos" anyagi(as) -és nem művészi-szakmai- gondolattól vezérelve gondolnám, kedves IVA, hogy a hozzánk szerződő külföldi táncosok ugyanazért szerződnek hozzánk, amiért a "mieink" a Lajtán túlra = több pénzért mint amennyit otthon kapn(án)ak. És szerződnének ők vélhetően nyugatabbra is, már miért is ne? de ott esetleg nem vezető szerepekre vezető magyar gázsit kapnának, hanem kisebb szerepekre (vagy a karban) kisebb gázsit még az itthoninál is, reálértékben is. Nem hinném, hogy bonyolult: "pénz beszél". Nincs is ezzel baj, baj azzal van (ha van!), hogy hazánk külföldre röppenő (huss!) táncos lányai és fiai itthon, közpénzből szerezték diplomájukat majd huss...mert tehetik. Az orvosok meg nem tehetik, mert röghöz kötöttek. Ezt az esélyegyenlőtlenséget bátorkodom feszegetni. Nem többet, nem kevesebbet.

Nem tudom, vonatkozó bejegyzés-részed azt jelenti-e, kedves IVA, hogy Sofia Ivanova-Skoblikovát még egyáltalán nem láttad színpadon, vagy csak Giselle-ként, illetve Mária hercegnőként nem, de ha az előbbi a helyzet, akkor javasolom, hogy mielőbb pótold a hiányt. Fellép majd egy alkalommal az OMG-ben, és mivel A bahcsiszeráji szökőkútban nem kapott szerepet, talán jó eséllyel láthatjuk majd a Sylvia, illetve a Hófehérke, esetleg mindkettő címszerepében is. Most egyébként mesebalett is ér, hiába tartozol azok közvetlen tudói közé, hogy kik disszidáltak még az ’50-es években... Ez ugyanis a hölgy első évada az együttesnél – remélem, számos további lesz majd –, és néha nem árt időben felismerni a kivételest, akár személyről, akár eseményről van szó. Szerződtetését Anna Tsygankováé óta a legfontosabb személyi fejleménynek tartom a társulatnál.

A meggyőző Ellina Pokhodnykhot pedig legyen szíves a balettigazgató úr hivatalosan  is kinevez(tet)ni szólistává, aki a szerepeit és a színpadi munkáját ismeri, pontosan tudja, hogy miért...

Kedves Edmond Dantes, valamennyi felsőoktatási képzés, orvosi és művészeti esetében is ugyanaz a szabály érvényes, így hát a táncos-röghözkötés is működik, a következők szerint:

Az állami (rész)ösztöndíjas hallgató az oklevél megszerzését követő 20 éven belül az ilyen módon finanszírozott képzési idővel megegyező időtartamban köteles hazai munkaviszonyt fenntartani. Ez az orvosi képzés esetében hat év, vagy pontosabban – felsőoktatási időszámítás szerint – tizenkét szemeszter, azaz 60 hónap. A táncművész képzés esetében, mivel a kilenc éves képzés felsőoktatási szakasza három év (hat szemeszter), ez az időtartam 30 hónap. Ez egy táncművész esetében azt is jelentheti, hogy külföldre távozása után bő tizenhét évvel hazajöhet teljesíteni azt a 30 hónapot, meg azt is, hogy a 20 év alatt elég tizenöt év során hazaugrania két hónapra a nyáron. Ezt a két hónapot bármilyen munkával töltheti: táncolhat, programozhat, esetleg akár vattacukrot árulhat a Balatonnál. Az orvos képzése kicsit hosszabb, így ő a 20 év alatt minden évben három hónapon át köteles idehaza vattacukrot árusítani, de ez nyilván nem egyenlőtlenség, hanem a finanszírozási időhöz igazodó igazságos szabály. Ennyit hát a rettegett röghözkötésről... Örömmel és szó nélkül elfogadtam volna az ajánlatát, hogy a vonatkozó bejegyzését egyszerűen tekintsük tárgytalannak, de tényleg olyan sok a félreértés a témával kapcsolatban, hogy ennyi kifejtést talán megkövetelt a kérdés végleges tisztázása. Bocsásson meg az időrablásért...!

A másik téma, a művészi mobilitás, nemzetközi munkamegosztás és a külföldről érkezett táncművészek által képviselt szakmai minőség kérdése szintén sok félreértéstől terhes, ezért erre is részletesen kitérek. Itt sajnos az a véleményem, hogy az ügyben terjedő legtöbb információ és vélemény nem objektív, és általában a balettszakma egyik, az operabalett jelenlegi vezetésével konfliktusban álló részétől, vagy velük érzelmileg azonosuló fórumtársainktól és más szereplőktől ered. Lehetetlen feladat lenne, hogy ennek a nagyon elmérgesedett viszálynak az összes aspektusát áttekintsük, összes szálát kibogozzuk, nézőként általunk szeretett és nagyra becsült művészek harcában igazságot tegyünk, és én erre tényleg nem is akarok vállalkozni, mert látom, hogy mennyi a sérelem, ezen a fórumon is tapasztalom, hogy mennyi az indulat a kérdésben, és valószínűleg egyszerűen beleőszülnék a dologba. Ugyanakkor mégis, sok információt azon a szűrőn át kell nézni, hogy az jobbára a konfliktusban álló egyik féltől ered. Ezekkel a véleményekkel és információkkal ellentétben az én meglátásom szerint az operabalett által foglalkoztatott külföldi művészek összességében igen magas szakmai színvonalat képviselnek. Az elmúlt évek során többféle híradásból kirajzolódhatott előttünk a jelenlegi vezetés szerződtetési gyakorlata, amely talán így néz ki: a balettigazgató nemzetközileg aktív, jelen van a Vaganova záróvizsgáin, és a világ legjobb balettakadémiáján ajánl szerződést a végzősöknek, és talán ott is csak a jobbaknak; rendszeres próbatáncot tart Moszkvában, és a közismert szakmai erővel – és még relatív utánpótlás-bőséggel – rendelkező orosz balett soraiból próbálja kiválogatni azokat a legjobbakat, akiket idehaza alkalmazni kíván; részt vesz több nemzetközi balettverseny zsűrijében, és a jó helyezést elérő, leginkább figyelemre méltó indulóknak kínál hazai lehetőséget; nemzetközi próbatáncot tart itt Budapesten is, amelyre több százan (az utolsó, általam hallott szám talán 700 körüli) jelentkeznek, és az elképesztően erős nemzetközi mezőnyből versenyvizsga-szerű eljárással választja ki a legjobbakat. Nem biztos, hogy minden információ aktuális, lehet, hogy van közöttük, ami a gyakorlat korábbi elemére vonatkozik, de az bizonyos, hogy az eljárás minőségileg csak fejlődik. Ebben a kiválasztási metódusban a magyar jelentkezők semmiféle hátrányt nem szenvednek, ugyanakkor semmiféle előnyt sem élveznek, illetve csak teljes szakmai egyenlőség esetén: amúgy mindenkinek a nemzetközi profikra előírt színvonalat kell teljesítenie. Ennek az eredménye az, hogy az Ön felvetésével ellentétben nincs semmiféle negatív minőségi csere, és hogy nézőként is – márpedig én igen rendszeres balettnéző vagyok – azt tapasztalom, hogy a társulat kiváló szakmai erőben van. Ezen a területen, a táncosok személyes kvalitásaiban bizonyos, hogy szó sincsen semmiféle minőségromlásról. A szerződtetett táncosok pedig nem azért jönnek Budapestre, mert nem lennének jók a Lajtán túl – ez óriási tévedés -, hanem azért, mert az itteni társulat jó művészvonzó képességgel rendelkezik. A fizetések tudomásom szerint  – tudhatjuk épp ebből a fórumból, korábbi bejegyzésekből is – a fellépti pénzekkel együtt vonzóak, megfelelnek az európai színvonalnak. Magyarán meglepő, de nincs magasabb gázsi nyugatabbra sem, amiért odamennének. A művészek a professzionális felszereléstől kezdve  a gyógytornászon és gyógymasszőrön át a fitnesszbérletig sokféle kiegészítő szolgáltatásban részesülnek. A társulat nemzetközileg hagyományosan tekintélyes, jó szakmai reputációval rendelkezik. Az Operaház épülete – már ha nyitva van – vonzó fellépti helyszín és munkahely, egy nemzetközileg ismert és magasan jegyzett, valóban gyönyörű, elegáns, eredeti királyi operaház, személyesen ferencjóskától. Ritka és magas értékű kulturális helyszín. A balettjátszás anyagi színvonalát olyan tényezők is meghatározzák, mit például a kosztümök és jelmezek minősége, esztétikai értéke, ami itt általában jó nívót képvisel, jó munkakörnyezet, megbecsültség érzéséhez járul hozzá. A magyar kultúrában, magyar társadalomban a balettművész elismertsége magas, ami nem mindenhol van így. A megbecsültség nem csak a személyes viszonyokban, de díjakban, elismerésekben is kifejezésre jut. A repertoár gazdag, színes, diverz, szakmai fejlődési lehetőséget biztosító. Az Operaháznál (és így természetesen az  operabalettnél) zajló, továbbá általában a magyar táncéletben megvalósuló, komoly léptékű infrastrukturáis és szervezeti fejlesztések ismertek a nemzetközi szakma előtt. Az orosz balett felségterületéről érkező művészek a még nagyjából a szintén a Vaganova-hagyományon belül mozgó magyar balettéletben könnyen elboldogulnak. Budapest, nagyon jó lakóhely, amely természeti pozíciójától, szépségétől, tömegközlekedésétől kezdve a gyógyfürdőin át a kulturális mélységéig számos módon vonzza a művészembert. Szóval többek között ezért nem mennek nyugatabbra a hozzánk szerződött külföldi balettművészek. És mondjuk azért is jönnek ide, mert innen meg elmennek értük Moszkvába... Minőségi deficit tehát nincs, nagyon nincs: a probléma, sok konfliktus forrása pedig – úgy tűnik – éppen az, hogy ennek a minőségi influxnak az ellenében sok hazai művésznek is egyre nehezebb állnia a versenyt, a végzős táncművészetis hallgatóknak meg jobbára lehetetlen.  

A nemzetközi munkamegosztás pedig igenis működik: meglehet, az Egyetem évente egyszámjegyű, illetve talán tíz fölötti számú, magyar nemzetiségű végzős balettnövendékéből többen külföldre mennek, de ha ezt a számot mondjuk hétnek vesszük – nagyságrendileg teljesen mindegy, hogy 1, 7 vagy 17 -, akkor ezzel a számmal szemben az éves 700 fős nemzetközi jelentkezői létszám áll szemben, amely bőséges minőségi merítési lehetőséget biztosít. És én bizony nem tartom rossz felállásnak, hogy 7 (1, 7, 17), államköltségen kiképzett magyar táncművész külföldre szerződése mellett 700, külföldi állam- (vagy magán-, alapítványi stb.) költségen kiképzett jelentkezőből lehet évente kiválasztani a minőségi utánpótlást. És nem, nem rossz ez a rendszer a magyar hallgatónak sem, aki ha az itthoni operabaletthez, vagy a talán öt további szóba jöhető más társulathoz nem tud vagy nem akar bejutni, jobb vagy rosszabb külföldi társulatok sokaságánál keresheti a szakmai boldogulását. Ezért nem károsodik hát a magyar állam, költségvetés, operabalett, közönség, színvonal stb. A Nemzeti Balett jelenlegi magas művészvonzó képessége segít nagy mértékben pozitív tartományban tartani az egyenleget.

A fentiek miatt is tartom sajnálatosnak, ha meggondolatlan támadásokkal ezt a képességet esetleg leronthatják. Sajnos úgy látom, hogy a minőségi utánpótlás bázisa tényleg kimerült idehaza, és a minőségi balettjátszás fenntartásához a nemzetközi élvonal szerződtetése most létfontosságú. A számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy az Egyetem a töredékére csökkent hazai jelentkezői létszámából már nem tudja azt az erejű szakmai utánpótlást biztosítani, mint néhány évtizede, és ezért is, illetve saját szakmai túlélése érdekében fordul ő maga is a külföldi jelentkezők felé, és ezért részesül olyan szervezeti és infrastrukturális fejlesztésben a kormányzat részéről, amely növeli a külföldi hallgatók felvételére és képzésére való alkalmasságát. A külföldre ment magyar utánpótlás helyzetét áttekintve ez a kép csak erősödik bennem. Korábbi bejegyzéseink után a témában megpróbáltam kicsit utána nézni, mi is lett a sorsa a külföldre távozó magyar utánpótlásnak. Az utóbbi két év végzős évfolyamait néztem meg talán (egy hónapja volt, bocsánat a gyengébb emlékezetért), és sajnos azt tapasztaltam, hogy általában nem a Magyar Nemzeti Baletthez mérhető erejű társulatoknál tudtak elhelyezkedni a hallgatók. Emlékeim szerint egy-egy nevet találtam Bécsben, Varsóban és Drezdában, míg a hallgatók jelentősebb része jellemzően cseh és szlovák vidéki színházakhoz szerződött, Brnotól Kassáig. És sajnos ebből a listából én csak Bécset tudom teljes bizonyossággal legalább összemérhetőnek tekinteni a magyar operabalettel. Úgy tűnik tehát, hogy végzőseink általában a nemzetközi porondon sem tudnak elhelyezkedni a Nemzeti Baletthez fogható együttesnél, a nemzeti/királyi/állami/opera stb. nevet viselő, első vonalbeli társulatoknál. A balettjátszás nagy fellegvárai, Moszkva, Szentpétervár, New York, London, esetleg Párizs vagy Amszterdam pedig tényleg bevehetetlen erősségeknek tűnnek jelenlegi utánpótlásunk számára, úgy hiszem. A felsoroltak talán nagyban árnyalhatják azt a vitát, amelyben szerepet kapott a végzős hallgatók helyzete is.

Az 5693-as bejegyzésemben, meg persze korábban is, utaltam már az utánpótlási források hazai és összeurópai kiszáradására, ami fokozatosan, de teljes Európát érintve megy végbe, időben eltolva kelet felé haladva, és amely ezen a módon érinteni fogja hamarosan az európai balettéletnek azokat a részeit is, amelyeket most még a saját jogukon jó erőben tudhatunk Oroszországban és Ukrajnában. Látható, hogy az ottani, kiváló balettakadémiák és nagy létszámú, mobilis derékhaddal mindig rendelkező társulatok még ki tudnak segíteni minket, sőt, a nemzetközi élvonal minőségi színvonalát is jelentősen megemelik pillanatnyilag – tehát a Kelet-európai balett teljesítménye ebben az értelemben jelenleg enyhíti a nálunk kialakult helyzetet –, de ez nem lesz mindig így. Bizony-bizony, Oroszországban is látható már, hogy akadémiáikon komoly számban külföldieket képeznek, nem csak anyagi megfontolásból, hogy őket jelentős társulatoknál kezdik alkalmazni, hogy egyik legjelentősebb balettszínházuk talán legfontosabb férfi szólistája a nálunk tavaly is fellépett Kim Kimin, vagy hogy ugyanennek a nagyon jelentős szentpétervári társulatnak a vlagyivosztoki játszóhelyén már sok esetben talán a nem egészen első osztályú képzési háttérrel rendelkező táncosok is megjelenni látszanak. Járulékos információ ez, de talán viszonyítási pontként szolgálhat a jelenlegi hazai helyzet reálisabb értékeléséhez, ezért közlöm hát.

Kedves IVA, köszönöm szépen mindkét válaszod, barátsággal emlékeztetve arra, hogy korábban, az 5616-os hozzászólásodban már felajánlottad a tegeződés lehetőségét, amit én a későbbiekben el is fogadtam; így talán nem tűnik faragatlanságnak, ha nem térek most vissza a formálisabb érintkezési módokhoz, és egyúttal téged is erre buzdítalak.

Mielőtt megpróbálnék majd érdemben reagálni több gondolatodra, szeretnék most egy kicsit talán offolva információt és véleményt kérni tőled, ugyanis Sztravinszkij nevének a felvetését nagyon fontosnak tartom. Azt nem hiszem, hogy az Operett Sztravinszkij-baletteket játszhatna majd, és amennyire én most látom, erre ők sem törekednek, közvetlenül ezzel az iránnyal összekapcsolni új balettigazgatójuk szándékait talán túlzás volt a részedről. A Sztravinszkij-balettek nagyon komoly zenei (énekesi) kiszolgálást igényelnek, a muzsika jogdíjas még, mint ahogy a fontosabb koreográfiák is ebbe a sávba tartoznak jelenleg, és a darabok jellemzően jó drága kiállításúak. Ugyanakkor az operabalettnek talán meg kellene tudni birkóznia a feladattal, és nagy hiányosságnak tartom, hogy nincsen műsoron legalább a Tűzmadár és a Tavaszi áldozat, de a Petruskát és a Menyegzőt sem igazán tartom nélkülözhetőnek. Szerintem a Sztravinszkij-balettsor fontosabb elemei nélkül nincs igazán világszínvonalú balettjátszás, és egy igazán nívós balett-társulatnak rendelkeznie kell Sztravinszkij-repertoárral. A hiány talán azért is meglepő mert ugyanakkor Szegeden két Sztravinszkij-balett is van, a Tavaszi áldozat és a Menyegző. Helyi koreográfiával, spicctechnika nélkül és magnóról ugyan (ha mindezt jól tudom), de van, az utóbbit látva pedig ráadásul még jó színvonalon is, ugyanis a koreográfia nívós és nagyhatású. Ugyanakkor nekem az a benyomásom, hogy az Operaházban a Sztravinszkij-játszás általában, a baletten kívül is elhanyagolt területnek tűnik, és szeretnélek megkérdezni téged, mint aki a Ház működésének operai és zenei aspektusát nálam biztosan százszorta jobban átlátod, hogy szerinted zenei oldalról rendelkezésre állna-e a képesség és a hajlandóság a Sztravinszkij-balettek támogatására, netán a szerző egyéb műveinek bemutatására, esetleg az Oedipus rex műsorra tűzésére, egyszóval a hiány pótlására. Nagy kitérő lenne ez a zenekarnak? Karnagyaink szívesen vállalnák a feladatot, és hozzáértéssel teljesítenék? Lenne köztük olyan, aki a Sztravinszkij-vezénylés mellett a nem a szakma csúcsának tekintett, vagy inkább csak egyszerűen rettegett balettvezénylésre is hajlandó lenne egyúttal? És hát persze: a történelmi tapasztalatok alapján a közönségigény támogathatna-e egy ilyen, általam absztrakt minőségi megfontolásból megfogalmazott igényt...? Összességében van-e helye az Operában és az operabalettben (több) Sztravinszkijnak?

„Huss...lelépnek”? Ez úgy hangzik, mintha Kováts Nóra és Rab István disszidálásáról beszélnénk, ami 66 évvel ezelőtt történt. Az Operaház friss Kossuth-díjas, premierekkel elhalmozott sztárjai voltak.
Ha ma egy fiatal és tehetséges táncosra nem tart igényt az Operaház balettigazgatója, mi mást tehetne szegény, mint „lelépni”? Hálaimákat mondogasson, amiért diplomát szerezhetett közpénzből?
Sofia Ivanova-Skoblikovát és Ellina Pokhodnykh-ot nem volt szerencsém kifogni idén fontos szerepeikben, de az Operaház többi, főszerepekben működő orosz, ukrán, belorusz, kazah stb. és távol-keleti szólistáját egyre jobban sikerül megismernem. Írtam is már a tapasztalataimról, és talán ezután is beszámolok néhány előadásról. De a Lajtától nyugatra jelenleg fellépő balettművészek közül egyedül Simon Istvánt láttam, aki pár évvel ezelőtt nálunk is táncolt, ezért nem mernék találgatni és ítélkezni arról, hogy ki kelne el arrafelé, ki nem. Ha viszont Te, kedves Edmond Dantes, alapos tapasztalatokat szereztél a nyugati balett-társulatok előadásairól és művészeiről, beszámolhatnál ezekről, és elmondhatnád, miért tudnának a nálunk főszerepeket táncoló, nyilván általad is megismert külföldiek legfeljebb a karba szerződni „odaát”...

Kedves Amalgám, minimum két témát érint.

1) Orvos vs táncos. Ld.ez alatti beírásomat is + kieg.: talán tényleg nem vagyok tájékozott, de nem tudok róla, hogy MTE-n végzett táncosokat szerződésben köteleznének arra, hogy diplomájuk kézhezvételét követően X évig kötelesek itthon elhelyezkedni. Ennyit arról, amit ön úgy fogalmazott: "táncosok és orvosok közötti teljes egyenlőség". Ha van ilyen táncos-röghözkötés, akkor e tárgyban írt beírásomat tekintsé(te)k tárgytalannak. Orvosoknál keményen működik a röghözkötés. off: Más kérdés, mekkora hatékonysággal. Aki elhatározza, hogy végzett orvosként eleve külföldön akarja elkezdeni és folytatni a pályafutását, az majd megtalálja a módját annak, hogyan kerülje ki a röghözkötést. Például már egyetemi tanulmányait is külföldön végzi stb. A táncosok "elengedése" szó szemantikailag lehet, hogy pontatlan, ld. ez alatt.

2) Nemzetközi mobilitás-munkamegosztás: úgy emlékszem, számosan nehezményezték itt MNB "elnemzetköziesedését", ezzel összefüggésben vagy össze-nem-függésben azt, hogy úgymond kevés magyar táncos van MNB-ben, netán azért, mert helyettük külföldieket szerződtetnek. Én más oldalról közelítettem ugyanehhez: vajon nem arról van-e szó, hogy MTE-n közpénzből (!) végzett magyar táncosok friss diplomával a zsebükben azonnal lelépnek a Lajtán túlra, nem azért, mert itthon nem tudnak, hanem azért, mert itthon nem akarnak elhelyezkedni...mint rengeteg orvos. Itthon pedig olyan külföldieket vesznek fel pl. MNB-be, akikről feltételezhető, jóhiszeműen vélelmezhető, hogy a Lajtán túl nem tudnának elhelyezkedni, mert tánctudásuk olyan, amilyen, különben ők sem állnának meg Budapesten, hanem magasabb gázsiért nyugatabbra tartanának. Azaz és röviden: minőségi csere itthon, csak éppen negatív értelemben és anyagi okok miatt. Márpedig ez nem nemzetközi mobilitás vagy munkamegosztás, hanem feltételezhető itthoni minőségromlás, szimplán anyagi okokból. Nem többről, nem kevesebbről van szó.

Szemantikailag lehet, hogy nem pontos kifejezés, tartalmilag talán igen. Az esélyegyenlőség jegyében: ha pl. orvosokat az itthoni diplomájukért X ideig szerződéssel itthon tartanak, kevésbé szép szóval: röghöz kötnek, akkor ugyanezt a praxist miért nem alkalmazzák pl. közpénzből itthon végzett balettművészekre is? Az már más kérdés, hogy méltó módon-helyen el tud-e itthon helyezkedni minden MTE-t végzett táncos. Ez utóbbira meg azt mondanám: annyi táncos végezzen, amennyi itthon biztonságosan el tud helyezkedni a pályán, aztán menet közben majd kiderül, ki hol mire viszi. Nem ördöngős dolog ez: színészek sem végeznek a saját egyetemükön tetszés szerinti létszámban, kvóta mindig volt, van, lesz. Na persze nekik ott van a nyelvi korlát, a balett nyelve viszont "közös"...de attól még nem muszáj közpénzből futószalagon exportra termelni táncosokat, akik aztán huss...lelépnek, a helyükre pedig hoznak olyanokat külföldről, akik a Lajtától nyugatra nem kelnének el max. a karban. 

Kedves Búbánat, én nem mondtam, hogy egy friss diplomás balettművésznek az operettszínházi baletthez történő szerződése maga lenne a vég. Tegyük hozzá gyorsan, semmit sem tudunk még arról az együttesről, amelynek most bővített, új profilt szánnak. Én nem az ismeretlen társulat rangját minősítem. Ha előad is majd klasszikus balettet, hagyományos vagy modern táncjátékot, az nem ugyanaz, mint egy operabalett, ahol nagy zeneszerzők nagy zenéire írt drámai műveket táncolnak, azokkal adekvát színpadi kiállításban (elvileg). Rokon, de más műfaj.
Ha valaki, Te biztosan számon tartod, milyen operajátszási ambíciói voltak az Operettszínháznak. Azt gondolom, Vámos László Figarója és Kerényi Miklós Gábor Mario és a varázslója között tíz sem jön össze. Volt egy (esetleg két-három) önálló balett-est is, talán Pártay Lilla igazgatósága idején. Én nem látok nagyobb közönségigényt ilyenekre.

Kedves Amalgám, a tánckar egy-egy tagjának kiemelése főszerepekre nem csupán az én megfigyelésem a kartáncos előéletének ismerete nélkül, hanem maga Solymosi Tamás említette ezt a koncepcióját egy interjúban, amelyet különben nem ad sűrűn. Az én első csodálkozásom A hattyúk tava 2015-ös felújításához fűződik, amikor a kettős főszerepet, amelyet a magyarországi gyakorlat szerint kivételes tehetségű, a legjobb alkatú, nagy prímabalerinák szoktak megkapni (vagy előfordul, hogy ők sem), Shoko Nakamura, Aliya Tanykpayeva és Kozmér Alexandra mellett az akkor még kartáncos Min-Jung Kimre osztotta. Sajnos az előadást csak az első két táncosnővel láthattam két-két alkalommal, mert az utolsó hónapban nyilvánossá tett szereposztások nem teszik lehetővé a válogatást, amíg megfelelő jegyet is lehet kapni. (A teljességhez tartozik az is, hogy A hattyúk tava legutóbbi verzióját és kiállítását nézni nem felemelő, hanem lehangoló élmény.) Azt nem vitatom, hogy a koreai táncosnő technikája perfekt, de az övéhez hasonló alkatú balerinák sosem jutottak ehhez a szerephez. Hát még mennyire csodálkoztam ezen, amikor megtapasztaltam, hogy a táncosnő színészi skálája mennyire szegényes, márpedig Odette és Odília érvényes alakításához egy nagyon gazdag érzelmű lírai táncosnő és egy bestiális nők alakítására alkalmas balerina szükséges egyszemélyben, virtuóz technikával és megejtő megjelenéssel. Persze azt sem gondolom, hogy egy épülő társulatnak egyszerre négy Odette–Odíliát kellene tudnia kiállítania, ez nonszensz, és devalválja is a feladatok rangját.
Az Órák tánca kitalációjának és művészi színvonalának megítélésében nem fogunk egyetérteni. Képzelje el, hogy a néző az egész előadás rendezését, képét elutasítja, de még reménykedik abban (amiben minden operarajongó nem feltétlenül), hogy a darabba különben sem szervesen épülő balettbetéttől felemelő élményt kaphat. Helyette azonban ez a betét lesz az egész produkció összeszedetlenségének, stílustalanságának a mélypontja, ez fogja végképp a komikum tartományába lökni az egész drámázó dráma legüresebb elemét, a pocsolyát… És képzeljen el egy nézőt, aki már hat éve sorra olyan opera-előadásokat néz, amelyeknek a leggyengébb eleme a balettbetét, amely olykor nem is balettkoreográfus műve, nem is balettművészek adják elő, vagy erősen megnyirbálja a rendezői koncepció, gyakrabban a rendezői tehetségtelenség. A tütühöz nem ragaszkodom feltétlenül, de a darab komolyságához és zenéjéhez illő stílusossághoz igen. Ha a stílus nem érdekelte az alkotót, egy tehetségkutató műsort nézve elkapcsolok, de egy opera-előadáson gyalázatosnak tartom, nem finomítom ezt a jelzőmet a pontosság rovására.

Kedves Amalgám, én még nem vagyok biztos abban, hogy a balettvizsga helyszínválasztásából ilyen messzemenően lehetne következtetni.
Amióta a 2000-es években az Erkel Színház működését módszeresen lezüllesztették, mígnem eljutottak likvidálásának tervéhez, illetve 2010-től, amióta az Erkelt rehabilitálták, részlegesen felújították (kicsit el is rontották) és újból működtetik, többszröl szóba kerül ezen a fórumon, hogy szüksége van-e Budapestnek, vagy akár Magyarországnak, két, operaházként működő nagyszínházra. (Vannak, akik úgy teszik fel a kérdést, hogy el tud-e tartani ez az ország két operaházat.) A probléma természetesen nem az Ybl-palota felújításának idejére vonatkozik.
A kérdés leginkább akkor merül fel, illetve akkor ütköznek a vélemények, amikor szembesülünk az Erkel Színház (vagy akár az Operaház) közönségszervezésének elégtelen teljesítményével: gyengén megtöltött nézőterekkel. Ilyenkor igazolva érzik magukat a két operajátszó hely sokallói, míg mások, mint jómagam is, másban látjuk a hibát. Szerintem egyfelől nincs az a reklám, nincs olyan modern vagy mondén stílusú PR, amely mögött előbb-utóbb nem lepleződik le, hogy az előadások nem nyújtanak elég erős élményt és nem elég vonzóak az áraikhoz képest, másfelől rosszul működik a közönségszervezés.
Most inkább csak fel akartam idézni egy kérdést, egy vitatémát, amely okkal felmerülhet a balettegyüttesek kérdésében is. Szükség van-e ebben az országban, illetve Budapesten, két, meghatározóan klasszikus repertoárt vivő balett-társulatra? Lenne-e igénye és fizetőképessége a közönségnek kétszer annyi balett-előadásra, mint a jelenlegi? És sajnos nyomban hozzáteszem, hogy most, amikor csak az Erkel Színház játszik, a bár felemelt helyárú, de az Operáénál olcsóbb Diótörő-előadásokra sem kapkodták szét a jegyeket, az azóta adott és várható Giselle, A bahcsiszeráji szökőkút, az OMG és a Sylvia előadásaira pedig kedvezményes jegyeket is kínáltak, kínálnak. Mi lesz, amikor a felújított Operában a többszöröséért árulják a balett-előadásokat, miután elszállt a felújított épület csodálatának eufóriája? Mi lenne, ha a balettrajongók tömeget nem jelentő táborát megosztaná két társulat?
Végül nézzük az Operettszínház adottságait. Az operett-előadások jelenleg drágák. Nem az előállítás költségeihez és a művészek tehetségéhez, hanem a közönség fizetőképességéhez viszonyítva. Kerényi Miklós Gábor igazgatósága, műsor- és sztárpolitikája idején ugyan kialakult egy szüleik által jól eleresztett, illetve már jól kereső fiatalokból álló rajongó réteg, amely a musicalekben megismert kedvenceit szívesen nézte operettekben is, csatlakozva az idősebb és jobb módú közönséghez. Az a kérdés, hogy őket megtartja-e az új vezetés, és hogy érdeklődnek-e majd a balett iránt is. Egy új balettegyüttes csak akkor versenyezhet az operaival, ha hasonló színvonalú podukciókat képes nyújtani, viszont olcsóbb annál.
Lehet-e olcsóbb (és az operett-eladásoknál sem drágább) a jegy, ha kiderül, hogy a nézőtér egésze nem alkalmas balettműsor élvezésére. Míg az Operettszínház oldalerkélyeiről el lehet szórakozgatni egy operetten, a színpadnak a fele, sőt akár kérharmada nem látható onnan. Jobb lehetne a helyzet, ha az esztétikailag gyönyörően sikerült felújítás alkalmával az oldalerkélyek első sorainak székeit nem rögzítették volna a mellvédtől olyan távolságban, hogy kicsit se lehessen előrehajolni, és még egy rézkorlát is akadályozza a kilátást. Így nem lehet olyan produkciót nézni, amelynek lényege a látvány.
És vajon alkalmas-e az operettszínház zenekari árka nagy muzsikuslétszámot igénylő zeneművek, Csajkovszkij-, Sztravinszkij-darabok megszólaltatására? Mert arra, hogy torzítva üvöltő gépzenére szegényszínházi balettet adjanak, szerintem nincs szükség.

Kedves IVA! Meglátásod nem ütközik az enyémmel; a kiinduló gondolatmenetem a kifejtett konklúzióddal részben átfedésben van; a végzős balett-táncosnak - a gyerekszülés és otthonmaradás nyilván nem perspektíva – lehet, hogy derogálna fellépnie az Operettszínházban, ám miért ne kaphatna ott is kedvére való feladatokat ha a helyzet úgy hozza/diktálja.  A perspektíva más kérdés.  Az Operában táncoló utolsó kartáncos sem  - érthetően - nem kívánkozna el az Operettbe, ha elégedett a kapott feladataival és perspektivikusan jó kilátásai  vannak előbbre jutni. Ám  ha mondjuk a munkáltató, egy koreográfus, egy táncos kolléga vagy bárki "kitúrja" őt , vagy más okból ő maga elégedetlen jelen helyzetével, és reménye sincs, hogy az a kedvére alakuljon, vagy hiába keresi, hogy külföldön vonzó álláshoz jusson, sőt, nem is akarna itthonról más országba szerződni, de mégsem szeretne ideje korán „parlagra kerülni”, úgy miért ne vállaljon el itthon, máshol, más jellegű tánc-, balettfeladatot, ilyen felkínált állást (akár átmenetileg) -  ha jól megfizetik mondjuk az Operettszínházban.  Attól még tovább éghet benne a becsvágy - noha perspektívát talán már nem is lát maga előtt – , más időkben, más körülmények között visszatérni az álmai színpadára (tudván, hogy folyamatosan jönnek ki az újabb tehetségek, hasonló  becsvágyakkal mint az övé volt), hiszen az Operában egész estés klasszikus vagy kortárs balettben táncolni nyilván minden önérzetes táncosnak a szíve csücske.  

Szerintem a Nemzeti Balettből és/vagy a Magyar Táncművészeti Egyetemről érkező tehetséges fiatal balerinát még kiskorában józanul arra kellene felkészíteni, hogy a befektetett energia, a kifizetett taníttatás ellenére nem biztos, hogy a jövőben „primabalerinaként” fogják ünnepelni az Operában. Egyáltalán bekerül-e oda, és ha igen, mikor és hová fut ki a benne rejlő „ígéret”?  Akkor se kelljen pánikba esnie, ha beszűkülnek a lehetőségei, ha netán megszűnik alkalmazása a dalszínházban; és hogy táncálmait mégse kelljen feladnia, van másik megoldás, ami még vonzerőt fejt ki: egy másik színpadon is bizonyíthatja képességeit. Amit nem úgy kell felfognia, hogy megalkuvást, rossz értelemben vett "lemondást"  jelent valami eddigi, meglévő jóról, "többről". 

Legfontosabb, később is, amikor már nem gyerekfejjel, önkritikusan számba veszi, mire alkalmas, mire jutott, mire van még tehetsége, mire elegendő buzgalma és nem utolsó sorban mire van kilátása. Persze, ha minden vágya maradéktalanul megvalósul és az Operában elismert, jól megfizetett balettművészként vezető, klasszikus és/vagy kortárs egész estés színpadi táncjátékokban, pantomimokban nagyszabású balett-estéken szép koreográfiáira táncolhat rendszeresen („nem üldözik el”), akkor bolond lenne „elvágyni” az Operettbe vagy más „alacsonyabb szintet”, más zenés-táncos műfajt képviselő intézmény színpadára, úgymond: méltatlan lenne hozzá, meglévő képességeihez. Esetleg azzal is tisztában van: külföldre nem fog, nem is akar szerződni, itthon szeretne maradni  és táncolni – klasszikus vagy modern balettet táncolni. A  "perspektívák"  számbavételébe ez is beletartozhat. 

Úgy gondolom, aki előtt idejében világosan feltárják a jövő bizonytalanságait, kiszámíthatatlanságait, aki maga is képes felmérni józanul a lehetőségeit, az nem fog a bajban kétségbeesni, kapkodni, rossz döntéseket hozni, hanem mérlegelni fog: az operett elől azért sem fog menekülni, mert az még mindig jobbik eset, mint esetleg munka nélkül tengődni. És még mindig titkon táplálhatja a reményt: van, lesz visszaút - egy nem túl távoli időben visszakerülhet, bekerülhet megint az Opera társulatába, oda, ahonnét eljött (vagy elküldték), és továbbra sem kell akkor feladnia az operaszínpadon „kitűnni”-, „feltárni”-, „megmutatni”- és „bemutatni”- vágyát, a még lehetséges, előtte álló karrier, a kitűzött magasabb célok elérésének álmait.  

Az Operettszínházra mint alternatívára nem mint végső „elfekvő” megoldásra tekintek a balett táncosoknál, mert „feladni” sosem szabad - ha már ennyi év tanulás, munka és energia fekszik bennük. 

Elnézést kérek tőled, IVA, mert alább talán kicsit félreérthető voltam: természetesen nem feltételezem, hogy Az órák táncával vagy általában a balettbetétekkel kapcsolatos észrevételeid a tütüs, spicc-cipős előadásmód hiányára mennének vissza...

Azért a tánckarból való kiemelés kérdésénél figyelembe kell venni azt a lehetőséget is, hogy a jelenlegi szerződtetési gyakorlat mellet az illető akár komoly szólótáncosi háttérrel rendelkező művész is lehet, aki külföldiként addig csak a karban kapott lehetőséget a társulatnál. Tehát megeshet, hogy a frissen kiemeltnek tűnő kartáncos valójában komoly művészi pályafutással és tapasztalattal, jelentős repertoár-tudással rendelkező magántáncos.

Ami az operaházi balettbetétek színvonalát illeti, ott azért kissé sommásnak és általánosítónak tartom a megállapítást. Az elmúlt napokban pl. jelentős figyelmet és sok kritikát kapott ezeken az oldalakon a Gioconda balettbetétje, amit én jó színvonalú kortárs koreográfiának tartok. Meg kell mondanom, hogy az első néhány percében engem is meglepett – bár láttam már BADORA produkciót, és nagyjából tisztában voltam vele, hogy milyen paradigmán belül mozoghat a koreográfus –, de utána ráéreztem az ízére, és végső soron elnyerte a tetszésem. Az tény, hogy nem egy tütüs, spicc-cipős, neoklasszikus alkotás volt, ami talán a legjobban illeszkedett volna a darabhoz és annak hagyományos felfogásához, hanem egy, a rendezéshez, a díszlethez és a helyhiányhoz alkalmazkodó modern, de messze nem érvénytelen koreográfia. Bennem inkább azzal hagyott némi hiányérzetet, hogy egyszerűen nem volt elég virtuóz, és ebben az értelemben egyrészt nem ért fel maradéktalanul a színvonalában valóban nehezen megközelíthető zenéhez, másrészt pedig nem szolgáltatta teljesen azt az élményt sem, amit Az órák táncának a darab esztétikai csúcspontjaként nyújtania kellett volna. Gyalázatos színvonalú azonban semmiképp sem volt, és a számomra kifejezetten szép művészi élményt adott. Az összképhez hozzá kell tennem azt is, hogy azon az előadáson, ahol én voltam, a balettbetét zajos közönségsikert aratott, ami mind a variáció végén, mind a tapsrend során egyértelműen megmutatkozott. Ráadásul egyértelmű, komoly közönségháláról volt szó, nem pedig arról, hogy Magyarországon mindig, mindekinek, mindenért jár a taps.

Kedves Edmond Dantes, bocsásson meg nekem, de a számos színvonalas hozzászólása miatt érzett hála mellett sajnos úgy vélem, hogy ebben a posztjában most talán csak félreértésekről van szó: szerintem nincs célkeresztben a főigazgató, legalábbis komolyan és komoly helyen nem, a napokban lezajlott összecsapások pedig egyértelműen balettvilág-szintűek. A frissen végzett táncművészekre és orvosokra vonatkozó felvetését, illetve összehasonlítását továbbá azért nem értem, mert a táncművész és az orvos tudtommal ugyanazon jogszabály alapján ugyanolyan mértékű (arányú) hazai munkavállalási kötelezettséggel rendelkezik, így tehát az orvos nem szenved hátrányt semmiben és nem sérelmezhet joggal semmit. Amennyiben Önnek megbízható ellentétes információja van, kész vagyok azt a helyzet és a fórumon keletkezett tévedések tisztázása céljából érdemben megvitatni Önnel, de ebben az esetben feltétlenül kérnem kell, hogy nevezze meg és fejtse ki ezt a megbízható információt. A végzett balettnövendékek "külföldre engedése" számomra továbbá nehezen értelmezhető fogalom: nyilván nem kell senkit sem "elengedni" és nem lehet senkit sem "nem elengedni", mivel manapság bármelyik magyar állampolgár eleve szabadon vállalhat munkát külföldön, és azért ebből a szabadságból én nem szívesen engednék, ha már egyszer megvan. A felsőoktatási képzési idő vagylagos ledolgozásának, illetve megtérítésének kérdésében pedig lásd a táncosok és orvosok közötti teljes egyenlőséget... Egyébként nekünk már voltak korábban kölcsönös hozzászólásaink az utánpótlás kérdésében, és álláspontjaink valóban nem közeledtek: én tényleg nem értem, hogy miért pont a balettművészek magas nemzetközi mobilitási szintje jelenti a problémát, hiszen ez tipikusan az a terület, ahol a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel érzékelhetően nagyobb előnnyel jár mind az érintettek, mind az ország számára, mint amekkora hátránnyal. Az Ön korábbi hozzászólásából (5607) arra következtetek, hogy a véleményét talán az operabalettnél alkalmazott külföldi művészek által képviselt szakmai nívóra vonatkozó személyes aggodalma is befolyásolhatja, amit viszont én személyes tapasztalataim és a társulat összetételére, számos művész szakmai életpályájára vonatkozó információim alapján nagyon nagy mértékben megalapozatlannak tartok.       

Kedves IVA, a táncművészetis vizsgakoncerteknek az Operettszínházba történő áthelyezése mögött talán más ok is meghúzódhat. Állhat akár az is a háttérben, hogy Apáti Bence az e fórumon is publikussá vált balettigazgatói pályázatában olyan elképzeléseket fogalmazott meg, amelyek magukban rejthetik egy olyan, klasszikus balettet (is) játszó második balett-társulat felfejlesztésének a lehetőségét, amelyik fogadhatja a végzős táncművészetis növendékeknek azt a részét, amelyet az operabalett nem vesz fel, és amelyik esetleg külföldi ambíciókat sem dédelget magában. A magyar balettjátszás egyik komoly hiányossága, hogy a Nemzeti Balett mellet nem működik az országban klasszikus-romantikus repertoárral is legalább egy olyan "B" balett, mint amilyen Szlovákiában Pozsony mellett Kassa vagy Szlovéniában Ljubljana mellett Maribor, hogy a több vidéki társulattal felálló cseh balettéletről már ne is beszéljek. Ha ezek az elképzelések megvalósíthatónak bizonyulnának, az win-win-win szituációt jelentene: a közönség gyarapodna egy ebben a minőségében új, fejlődő balett-társulattal és annak műsorkínálatával; a jelentős részben a nemzetközi profikra alapozó, és mostanra már a hozzájuk igazodó belépési minőségi szintet is kíméletlenül érvényesítő operabalett zavartalanul megkövetelhetné azoknak a saját kiválasztási feltételeknek való megfelelést, amelyek révén reális esélye van lépést tartani az egyre erősödő nemzetközi kihívásokkal; az operabalett felvételi követelményeit nem teljesítő táncművészetis hallgatóknak pedig további elhelyezkedési lehetőség állna rendelkezésükre az ország határain belül. Nem tudom, hogy az Operettszínház fizikai infrastruktúrája a legalkalmasabb-e egy ilyen fejlesztésre, és abban sem vagyok biztos, hogy a "B" balettnek ugyanabban a városban kell működnie, ahol matinéidőben az "A" balettre is lehet jegyet venni 500 forintért úgy, hogy talán nincs is teljesen eladva a ház, de az ötlet mindenképp figyelemre méltó. A minőségileg rétegzett utánpótlás elhelyezkedésének kérdése a minőségileg a nekünk kellő értelemben nem rétegzett intézményrendszerben valóban a hazai balettélet egyik akut problémája, már persze akkor, ha a kérdést tényleg megoldani akarjuk, nem pedig instrumentális jelleggel felhasználni az operabalett vezetősége elleni támadásokban. Ebben az értelemben jelenleg tényleg szükség lenne az országban a "B" balettre, és lehet, hogy az Egyetemen ennek a lehetőségét látják most az Operettszínházban, ezért közelítenek feléjük. Meglehet, hogy Budapest és az Operett teljes perspektívában nem a legjobb fejlesztési bázis, és meglehet az is, hogy az utánpótlási források hazai és összeurópai kiszáradási folyamatának eredményeképp 20-30 éve múlva egy esetleges "B" balett is orosz-ukrán-japán-koreai táncosokat alkalmaz majd, de a mai napon talán még csak az a fontos, hogy megtaláljuk a balettvizsga áthelyeződésének lehetséges okait, amelyek közül az egyik akár az általam felvázolt is lehet. 

Az év végi balettvizsga-előadást tavaly sem az Operaházban, illetve nem is az Erkel Színházban adták, hanem a Müpa Fesztivál Színházában, két alkalommal. Jelen voltam mindkettőn. Nagyon rossz helyszínnek bizonyult, elsősorban azért, mert gépről adták a nagyszerű zenéket, kínzó hangerővel. Lehet, hogy ezért kísérleteznek most az Operettszínházzal. Nekem az elgondolkodtató, hogy miért nem az új Nemzeti Táncszínházat használják ki.
A Népszava cikkének utolsó bekezdése és annak címe a szenny-újságírás jó példája. Vegyük sorra:
„Billy Elliot törölve” – így a színes bekezdéscím, amely az egykori botránykavarásba kapaszkodva azt sugallja, hogy a Billy Elliotot levették a műsorról. Holott ez nem igaz, tudtommal le sem vehetik, mert szerződés köti az Operaházat bizonyos számú előadás teljesítésére. Az, hogy júniusban a tervezettnél „kevesebbel” törleszthetnek (négy elmarad, de hatot megtartanak), nem azonos a darab törlésével.
Nem a Puccini-premierek mellett, hanem azok miatt (továbbá a Gioconda és Az álarcosbál szériájának az Erkelben folytatása miatt) töröltek, nem tíz, hanem hat balettelőadást. Ugyanis a Billy Elliot nem balett! Aki ilyen marhaságot ír, nemcsak a műfajokkal nincs tisztában, de nem is látta a darabot, amely legalább annyira szól a bányászsztrájkról, munkáséletről, szegénységről, félárvaságról, mint a balettről. Öt Sylviát sem töröltek, mert ugyanakkor más időpontokra kitűztek Sylviákat, nyilván a közéjük fésült operaelőadások díszletezése miatt. A bérlőket, internetes jegyvásárlókat külön is értesítették erről.
Persze lehet, hogy aki ezeket az „információkat” összehordta, tisztában van mindezekkel, csak gátlástalanul hazudik.

Sőt, aki diplomát szerez a Magyar Táncművészeti Egyetemen, választhatja a gyerekszülést is, és alapíthat akár hatgyemekes családot Magyarországon.
Te sem gondolod komolyan, kedves Búbánat, hogy ezek a színházak, műfajok – operett, musical, rockopera, illetve az operaházi balett – ugyanazokat a művészi lehetőségeket, perspektívát kínálják egy balettművésznek. Akkor sem, ha a főigazgató operaénekes és a balettigazgató táncművész. Voltak már az Operettszínháznak önálló balettműsorai (amint opera-előadásai is), ezek csak kísérletek maradtak.
Aki az Operaház balettkarában az utolsó sorban táncol, odafigyelő vezetőnél előbbre juthat, a főszerepig is. Solymosi Tamásnál is előfordul, hogy egy-egy kartáncost emel ki hírhedt nehézségű főszerepre. Az Operettszínház előadásait nem fogják balett-társulatok kémei figyelni.
Én sem becsülöm le az operett- és musical-előadásokat díszítő feladatokat (különösen nem, amióta az operaházi balettbetétek gyalázatos színvonalúak), de azok mégsem azt a jövőt kínálják, amelyről a gyerekkora óta súlyos áldozatokat hozó fiatal táncos álmodik.

Miért ne mehetnének - itthon - a Budapesti Operettszínházba; ott is van balett/tánckar - oda is lehet sőt kell igényes koreográfia; komoly feladatok vannak az operettek,. a musicalek  balettbetétjeiben is. (Erre is utalt az Operettszínház új vezetése pályázatában...).  Igaz, nem teljes, színpadra írt darabok ezek,. de mégis... a kis feladatot sem szabadna lenézni. Persze megértem azokat, akik széles repertoárban gondolkodnak és jobb anyagi kondíciókra (is) vágynak, és a klasszikus meg a kortárs balett világában iskolázott táncművészek, amikor ha itthon nem találnak kedvükre való státuszt, a külföldre tekintenek. 

A NÉPSZAVA cikkéből idézem:

A táncművészeti idei végzőseinek előadása egyébként a Budapesti Operettszínházban lesz. Az intézmény új főigazgatója, Kiss-B. Attila korábban erről úgy nyilatkozott a Népszavának: „Ha a fiatalok indíttatást, vonzalmat éreznek a terem szellemétől, hogy idejöjjenek, tárt karokkal fogadjuk őket.” Az Operettszínház távlati tervei között mesebalett, ifjúsági táncelőadás is szerepel.

Hosszú Népszava cikk, közös közleménnyel, eddigi "események" összefoglalásával:

https://nepszava.hu/3029147_spiccen-az-operahaz-es-a-tancmuveszeti-harca

Azért az egy kicsit elgondolkodtató, hogy a szokásos, éves balett vizsgaelőadást most az Operettszínházban fogják megtartani...

Az idézett cikkben említett operai batellelőadások törléséről pedig már ne is beszéljünk.

Csak egy példa: nem kell ahhoz sem a közszolgálati tévé, sem Ókovács Szilveszter, sem Solymosi Tamás, hogy valahol baromságokat írjanak.
OFF: Törőcsik Mari világsztár és magyar nemzeti érték – 5+1 ok, hogy miért vált azzá
https://kepmas.hu/torocsik-mari-vilagsztar-es-magyar-nemzeti-ertek-51-ok-hogy-miert-valt-azza?fbclid=IwAR0I_UudyQlp_pRogzunlU9nDyMFNFn_bU7vOJFnga_kM1r4wlJ34TWSVjQ
Mert Törőcsik Mari, bár Magyarország egyik legjobb színésznője, részt vett a Cannes-i Filmfesztiválon is, vetítették filmjeit külföldön, bejárt távoli országokat – ugyanúgy nem világsztár, mint Ruip Katica.

Vajon megfelelő kifejezés-e itt a (táncművészek külföldre) engedése? Hiszen míg a frissen végzett orvos sok helyen elhelyezkedhet az országban, akár a fővárosban is, egy klasszikus balettet tanult, ez a pályát választó táncművész egyetlen mukahelyet választhat itthon: az Operaházat. Ha oda nem veszik fel, ma már kénytelenek külföldre engedni. Illetve nem „engedni”, mert mindenkinek szabad az út.
(Nem úgy, mint Esztergályos Cecíliának, aki úgy szabadult meg a „pécsibalettes” jövőtől, hogy elvégezve a Színművészeti Főiskolát, színésznő lett. Pálya- és nemzedéktársát, Medveczky Ilonát a revütáncosi pálya váltotta meg Pécstől. Történt mindez az 1960-as évek első felében.)

Az idei kitüntetettek sorát kiegészítendő:

Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült
Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház ügyvezető igazgatója
Koren Tamás, táncművész
Kevés olyan balettelőadást láttam valamikor, amelyet nem tett volna emlékezetessé a nyúlánk, remek karakterizáló készséggel is megáldott Koren Tamás (is).

A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetést kapta: Dózsa Imre

A Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést kapta: Pártay Lilla

Nem-bennfentesként úgy vélem, a célkeresztben egyeseknél (már?) nem a balettigazgató, hanem a főigazgató van. Billy Elliottal kezdődött, most éppen a magyar zászlónál és a balettöltözőnél tart, éspedig mindkét illetve minden esetben a kormánypárti média részéről. Erre már a B.E.-ügy idején is bátorkodtam felhívni a figyelmet és most sem teszek egyebet.

Másrészt azt a véleményemet is fenntartom, hogy közpénzből MTE-en kiképzett táncművészek el- illetve külföldre engedése nem helyénvaló. Egy frissen végzett orvos joggal sérelmezhetné, hogy őt miért kötik röghöz, ha egy frissen végzett táncművészt nem.

A balettigazgató Ókovács gyámsága alatt áll, hogy nem képes saját maga kiállni és  felelni a tetteiért? 

Most akadtam rá erre a viszonylag friss, kettős interjúra. A Leblanc Gergellyel folytatott beszélgetés 21:20-nál kezdődik:
https://www.youtube.com/watch?v=J2qIjwUAxcg
Úgy gondolom (hiszen tapasztalom), ez az élvonal élén dolgozó, honi születésű és neveltetésű művész kivételes kincse a Magyar Nemzeti Balettnek. Itt is rokonszenves és szerény, mint mindig. Azt sem állom meg megjegyezni, hogy modorát és öltözetét tv-nézői személyem megtisztelésének is érzem.

„Ókovácsék öntelt ripacs magabiztossága”…
Nem tudom, mennyire vonatkoztathatók ezek a tulajdonságok Solymosi Tamásra is, hiszen manapság szinte sosem nyilatkozik személyesen. Ez mindenesetre felkelti a hírfogyasztó közönségnek azt a gyanúját, hogy a balettigazgató kommunikációs készsége írásban is, szóban is hiányos.
A feltűnő magabiztosság, amit Ókovácsnál tapasztalhatunk, lehet éppenséggel a bizonytalanság álcája is. Hiszen van néhány nagy kérdés, amelyről illenék már bizonyossággal nyilatkozni.
Mikor nyílik meg az Operaház? Hány évadon át kell még nélkülöznünk, igyekszenek-e ezután teljes évadokon át kihasználni at Erkel Színház helyettesítő képességét, funkcióját, vagy ismét csak annak a látszatát akarják kelteni magas számú rendezvényekkel? Mikor hirdetik meg az új bérleteket? Ilyenekre gondolok.
Ami a szóban forgó botrányt illeti: eddig úgy képzeltem, hogy egy kiemelt kulturális intézmény első számú vezetőjének a párja, négy gyermekének anyja (tegyük fel, hogy létezésének ismerete közérdekű) komoly ember. Lehet, hogy olyan naiv vagyok, amilyennek már nem illenék lennem.
Ismét eszembe jut: a Magyar Állami Operaház egykori balettigazgatóját, Lőrinc Györgyöt (nézőként csupán) onnan ismertem, hogy minden egyes balettelőadást végignézett az igazgatói páholyból, akár az Operában, akár az Erkelben ment. Nyilván nem azért, mert a próbákat nem nézhette.
A Magyar Állami Operaház egykori igazgatójának, Lukács Miklósnak szép és finom megjelenésű, görögös kontyot viselő feleségét (nézőként csupán) onnan ismerhettem, hogy az Opera és az Erkel fontos előadásait, amelyeken férje akár karmesterként, akár direktorként volt jelen, véginézte az igazgatói páholyból.
Az említett páholy, illetve az átellenben levő újságírói páholyok sajnos régóta nem is léteznek. (Már a Sylvia fináléjában sem onnan lepik meg a nézőket a tánckar tagjai.) Szégyen, hogy ma ezek felszerelési raktárként, mint afféle ólak tátonganak a nézőtérre.
Mindezek ellenére úgy gondolom, az intézménynek jelenleg életképes zenekara, opera- és balettegyüttese van. Ez mindenképpen dicséri a művészek tehetségét és tartását.

A táncművészet terén kiemelkedő alkotói, előadói tevékenysége elismeréseként Harangozó Gyula-díjban részesült:

Felméry Lili, a Magyar Állami Operaház magántáncosa
Janács Evelyn balettművész, a Magyar Állami Operaház balettmestere
Könczei Árpád koreográfus, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó / Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója
Kulcsár Noémi, a Magyar Táncművészeti Egyetem Moderntánc Tanszékének vezetője
Sánta Gergő András, a Honvéd Együttes – Magyar Nemzeti Táncegyüttes szólistája,
Ujvári Katalin, a Pécsi Balett magántáncosa

Hajrá Pilhál Művek? Hajrá Apáti Bence?

Kedves IVA!
Nem áll messze egymástól véleményünk, ami az izléstelen rendezések..stb. ügyekben van.
Ami a lázítást, hisztériát illet, hát az én faragatlanságom sehol nincs az alábbiakhoz képest:

https://www.facebook.com/notes/pilhál-művek/apáti-bence-visszautasítom-ókovács-szilveszter-feleségének-minden-alapot-nélkülö/832428717102854/?__tn__=H-R

Ókovácsék öntelt ripacs magabiztossága nekem azt sugalja, hogy ahol ilyen a vezetés ott már romos a lélek és romos a test is. 

Ezt a "nyelvbotlást" borzasztóan sajnálom!

Akkor így: bármely  kísérletnek van helye az operaszínpadon, ami "a mesteri tudásnak és a művészi képzelőerőnek" nincs híján :-) és nekem az új Órák tánca ilyen.

Kedves Trapper, Ön azt írta, hogy „a ház romokban, a társulatok romokban”. Lehet ez a véleménye, de elemző tanulmányok nélkül ezt a sommás megállapítást én inkább csak lázításként tudom értékelni. Másképp: attól, hogy az Operában rendre hazug rendezésben (blöffölve), primitív látványvilágban tálalják az operákat és egyéb énekes alkotásokat, balett-társulatunkban kevés a meghatározó, nagy személyiség; a repertoárnak nincs karakteres arculata, a felújított művekben sorra felbukkan a jó ízlés hiánya és a giccs kísértése, a társulatok nem hevernek romokban. Ez nem az Ön szóhasználatának a szépítése vagy finomítása, hanem határozott ellentmondás, egyfajta ellentételezése a hisztériának, amely lemond a tárgyilagosságról. Gondoljon bele: operatársulatunk megvan, balett-társulatunk úgyszintén, amint a zenekaraink is, és ezek időről időre jó színvonalú társulati eredményt is produkálnak. Olykor kiemelkedőt. Azokat a jelenségeket, amelyeket én kifogásolok, korántsem fedi az Ókovács–Solymosi-éra ideje: a folymat jóval korábban kezdődött, az általam eszményinek tartott színvonalbeli állapothoz képest akár 30 évvel ezelőtt. Ráadásul egyes elemei nem a magyar operaéletre jellemzők, hanem világjelenségek. Az persze nagy baj, hogy ha már egy főigazgató és egy balettigazgató ekkora nagy arccal jelentek meg, mint a mostaniak (és akkora költségvetésből gazdálkodhatnak, mint amilyennel dicsekszenek időnként), nem tudták megéreztetni a közönséggel egy új aranykor reményét sem.
A „romlás virágai” tehát évtizedek óta igyekszenek meghonosodni (nem csak a budapesti intézményben), de arról szó sincs, hogy élősködő gyökereikkel szétvetették volna a várak falait és azok romokban hevernének.

Úgy gondolom, az operaszínpadon a mesteri tudásnak és a művészi képzelőerőnek van helye, bármely kísérletnek nincs.

Engedelmeddel, „Kerényi Miklós Gáborodat” Kerényi Miklós Dávidként értelmezem.

Kedves IVA, igazad van, a beírásodat olyan rég olvastam, hogy a balettre vonatkozó megjegyzéseidre már nem emlékeztem. Az utolsó előadásra már a szereposztási szórólapok is elfogytak, így most, utólag néztem meg az Opera honlapján, hogy kik is táncoltak. Hát ilyen gazdagok vagyunk? Egy Kerényi Miklós Gábort egy ilyen jellegtelen, számomra kartáncosi kvalitásokat kívánó táncbetétben alkalmazzák csak, mert annyira tolonganak a szólisták között a nála százszor technikásabb férfitáncosok? Vagy örüljünk, hogy egyáltalán szerepet kap, és még nem rúgták ki véglegesen? És persze Boros Ildikóról is lehetne írni hasonlókat.

Kedves IVA!
Egyetértek igazságot kereső és véleményfinomító szándékával.
Azonban pont Ön sorolt fel olyan elemeket, melyek már jelzik, a "romlás virágai" éppen nem hervadoznak.
A művészek erejük, tehetségük legjavát akarják adni még most is a közönségnek!
Kiszolgáltatott helyzetben, félresikerült, elkalkulált beruházás szenvedő alanyai.
A tehetségtelen és öntelt vezetés éppen ezzel él vissza!
Ezeket ne szépítse nekem senki! 

Nekem tetszett az új Gioconda új balettbetétje. A réginél biztosan jobb volt, még emlékszem rá, mennyire unalmas volt amaz. Azt hiszem Keveházi Gábor "szárnypróbálgatása" volt, tudtommal és szerencsére hamar letett eme ambíciójáról. Az Órák tánca betétszám egy báli jelenetben mint mondjuk a Pique Dame pásztorjátéka és mindkettő körülbelül egyformán illeszkedik a cselekménybe = semennyire. Ennélfogva bármely kísérletnek helye lehet ezekben.

Kedves Lujza! Világfordító jelentősége nincs ugyan, de az Erkel Színház-topicba írt 9728. sz. hozzászólásomban egy hosszú bekezdésben húztam le a Gioconda-előadás balettbetétjét. Innen valóban hiányzik:

Van a Giocondának egy igazi slágere: Az órák tánca című fülbemászó dallamú és szellemes ritmikájú balettbetét. Érdemes összevetni az 1873-ban bemutatott Gioconda balettjét az 1871-ben bemutatott Aidáével. Igazságtalan, persze, hiszen az Aida az operairodalom egyik legnagyobb zsenijének egyik legcsillogóbb gyöngyszeme. Valamire való előadás (az ősszel a Metropolitanből követítettet nem gondolom ilyennek) az Aida három balettbetétjét tartja számon (a papnők tánca a templomjelenetben, a mór gyerekeké Amneris szórakoztatására, valamint a bevonulási ünnepség parádéja), és mindháromra az jellemző, hogy funkciójában és zenéjével is szervesen illeszkedik a cselekménybe, a mű dramaturgiájának eleme. (Ugyanezt tudnám példázni más nagyoperák, pl. a Faust, a Sámson és Delila vagy a Hovanscsina pazar balettbetétjeivel is.) Az órák tánca zenéjében is, dramaturgiailag is egy zárvány a Giocondában, hát igazán ráférne a rendezői kitalálás, jó és stílusos koreográfia, nagy létszámú kar dekoratív szólistákkal. Nos, ez esetben nemcsak rendezőnk nem jeleskedett, hanem Barta Dóra koreográfus sem, Tóth Bori gyenge és stílustalan, a tarkasággal esetlegesen bánó jelmeztervezői munkájának pedig a táncosok megjelenítése volt a mélypontja. A világítás is (tervezője Bányai Tamás) itt tehetett volna valamit – a színpadon, nem pedig a földszinti nézőtéren, végül is nem revüre fizettünk be. Az Operaház („Magyar Nemzeti Balett”) hat remek művésze különben példás alázattal abszolválta e sikerületlen kitalációt, táncot és locsipocsizást.)

Véleményünk lényegében egyezik, csak egy jelződdel ellenkezem: a hat táncos nem névtelen, nevük a színlapon is szerepel, kettőjük bő évtizede jelentős szólótáncosunk.
Az Operaház jelenlegi balettbetét-kultúrájára vonatkozó általános véleményeddel is egyetértek, különösen, ha a Hunyadi László, az Aida, a Sába királynője, a Faust botrányos színvonalú balettbetétjeire gondolok.

Kedves Trapper, alábbi gondolatom menete szerint az említett Ókovács Szilveszterről és Solymosi Tamásról sem gondolom, hogy a médiában megjelenő butaságok csak az ő kommunikációjukat jellemzik. Csupán azért jegyzem meg ezt, mert az ilyen állítások ugyanúgy nem lehetnek „perdöntőek”, mint a „rovásírással” bejegyzett hozászólások, amelyeket az Operaház intézményén kívüli olvasók jó része nem is ért meg.
„A ház romokban, a társulatok romokban”... – Aki végignézte az idei, számos szempontból kifogásolható Giselle- és A bahcsiszeráji szökőkút-előadásokat, amelyekben ugyanakkor sok művészi erőfeszítés és siker is volt, tudja, hogy ez a mondat túlzó és igazságtalan. A Lammermoori Lucia-előadás és a Gioconda-felújítás sem romokban levő operatársulat képét adta, hanem katasztrofális rendező- és látványtervezőhiányt jelez. A társulatok egyénei nem érdemlik, hogy együttesüket romnak minősítsük.

Kedves Myway!
Nem kifogásoltam meg az 5630. sz. hozzászólásodat – természetesen nem annak tartalmát, hanem fegyvertárát –, de most megteszem, mert a Te felháborodásod tárgyával tudom példázni, miért tartom vagdalkozónak, nem pedig „ütősnek”.
„A Magyar NEMZETKÖZI Balett már régóta NINCSEN az első 10 jegyzett együttes között!!!!!” – ebből a felkiáltásból hiányzik, hogy kinek, miféle „jegyzéséről” van szó, s ha „régóta”, milyen rég óta. (Lassacskán minden régen volt.)
„(…) hogy esetleg újra a nemzetközi vérkeringésbe kerülhessen.” – Mégis, mit jelentene ez? Már nemzetközi társulatunk van, amely ebben az évben fellépett szomszédos országok (egykor hozzánk tartozó) városaiban, és New Yorkban is. Nyilván nem erre gondoltál, én viszont nem kívánom, hogy jelenlegi magyar és nem magyar születésű szólistáinkat elcsábítsák, sem azt, hogy a következő, Operaház nélküli évadokban is csonka szezonokat tartsanak az Erkel Színházban, immár művészhiány miatt is, tehát egylőre szívesen lemondok a „nemzetközi vérkeringésbe kerülésről”, azért is, mert ez ennek a fórumnak az egyik legelcsépeltebb közhelye.
Szóval közhelyek könnyen kerülnek írásunkba, ha indulatosan vagy nagyon indulatosan protestálunk. A köztévé is csak ezt teszi, amikor sulykolni akar valami szenzációt a köztudatba, tárgyilagos és szakszerű tájékoztatás helyett. A „baromság”-közhelyek pedig nem a közszolgálati tévére jellemző specialitás, hanem valamennyi médiumra, főleg azokra, amelyek a nézettség, lájkok stb. alapján jutnak pénzhez. A kereskedelmi csatornákon és a bulvársajtóban régóta, sok évtizede harsogják a „világsztár”, „színészkirály(nő)”, „álompár, „topmodell” stb. közhelyeket. Nemrég borultam ki azon, hogy egy észosztó blogban kiváló és szép színésznőnkre, Pécsi Ildikóra a „magyar Lollobrigida” címet aggatták.

Csak most tudtam megnézni a Giocondát. Az előadásról más fórumokon elég sok szó esett, de a balettbetétről nem. Mi volt ez? Egy kerületi, vagy vidéki balettiskola (ha van még ilyen) év végi vizsgaelőadása? Nem a névtelen táncosokat akarnám kárhoztatni, hanem a koreográfust, Barta Dórát. Ezzel az erővel akár ki is hagyhatták volna az egészet, annyira amatőr, a zenéhez és az egész operához méltatlan volt ez a koreográfia. El kellett gondolkoznom, lassan nemcsak a magyar táncosok fogynak el a Nemzeti Balettnél, de a magyar koreográfusok is. Én tulajdonképpen Venekey Mariannt se becsülöm túl sokra, hiszen nem ilyen színvonalhoz voltam szokva korábban. De amíg a balett együttes tagjai nemcsak magyarok, de éveken át állandóak is voltak, olyan mélyebb kapcsolatok alakulhatak ki a társulaton belül, melyek inspirálták őket a közös munkára, így a koreográfiák készítésére is. Seregi László se egész estés balettel kezdte. De tudta, kire, kikre készíti műveit. Hát ennek vége. Nincs állandó, karakteres tagokkal rendelkező együttes, marad a középszer a koreográfiában is. Új, zseniális művek magyar alkotóktól itt nem készülnek.

Ez nem baromság!
Ez az okszfig+stbig kommunikáció rásze!
Hallottam, hogy volt valamilyen sztrájk az Erkelben.
Késő!
Mint korábban írtam, azt sajnálom, hogy az Operaház Vasfüggöny leengedésekor nem szítottam a nézőtérre lehajtott művészekkel együtt lázadást, és nem "taszítottuk" le trónjárol azt az embert, aki mindenkit félrevezetett!
2022? Vagy még később?
Késő!
A ház romokban, a társulatok romokban, emberi pályafutások megtörve!
Meddig lehet még elmenni ezek mellett?!