Ja, a táncosokra nem figyeltem, a zene jó.....
Viszont ezt a direkt fekete legényt tudtam követni egészen 4:08-ig, ott aztan megállt a tudományom...
Azt kell mondjam, régizenekedvelőként, hogy amit előad ez a színesbőrű fiatalember, ez bizony nem rossz...
A zene, ott már nyilván elbizonytalanodtam.:)
Ugrálnak, mint varjú a rohadt dögön.
Szép is, jó is, de én most Kleinen kívül nem hallok mást egy darabig oboában :) Tele a fejem vele :)
A spotify-n már találtam a Vivaldis cd-ről egy csomó tételt összevissza...
Már csak a káoszt kell rendezni :)
Douglas Boydról hallottál? Van olyan jó a lemeze, mint Kleiné. Másként jó, persze. Itt figyel veszteségmentesen a háttértárban. :)
ÁÁÁÁ, ez a Klein! A ritka percek egyike, mikor tudok élvezni egy felvételt. Nagyon átüt a tökéletes muzikalitás és technika együtt. Anyanyelv.
Vivaldi modern hangszeren előadva? Miért is ne? Most mi a fontosabb? A hangszer kora és építése, vagy aki játszik rajta? Szerintem az utóbbi.
A versenyzők: Alex Klein és Albrecht Mayer. A mű címe: C-dúr oboaverseny első tétele, RV447.
Mielőtt belevágnánk, hallgassuk meg ezt a kétperces részletet. Érdemes. Véletlenül akadtam rá. Először fenntartásaim voltak, hogy ez a pali talán nem is Alex Klein, mert sokkal köpcösebb, mint amilyen kép él bennem róla, de a játéka egyértelműen őt idézi. A stílus meg ugye maga az ember. És ahogyan fúj...Azért ez egy pokolian nehéz darab. Ráadásul kotta nélkül játssza... Még határozott véleménye is van róla. Nem letudni akarja, hanem előadni. Időnként megáll, röviden elgondolkodik, hogy most hogyan tovább, aztán miután elhatározza magát, begyújtja a rakétákat. Hang se kell a felvételhez. Elég őt nézni és már attól jóérzés fogja el a mezei zenehallgatót. Ahogyan a testével belemozdul, ahogyan a két kezével és ujjaival egymás ellenébe ható mozgásokat végez, ahogyan izomból trillázik, egyből megérteni, hogy itt nem kesze-kusza hangok vannak, hanem egy rég elfeledett archaikus rend. Nem kell réginek lennie ahhoz a zenének, hogy ősi rétegeket érintsen. Aki sok modern művet hallgat, szerintem érti, hogy miről beszélek.
Szóval itt van ez a pali, akinek nincsenek technikai korlátai és otthonosan mozog a modern zene világában. A bal keze ujjai bámulatosan gyorsak. A légzéstechnikája tökéletes. Nem veszed észre, hogy mikor fúj körkörösen. A hangja laza, könnyed, zengő, soha nem fullad be, és a legvadabb tempón belül is azt csinál, amit csak akar.
Albrecht Mayer a tipikus német oboaiskola képviselője. Könnyű felismerni. Sötét, vastag, regisztereken átívelő kiegyenlített hang, virtuóz ujjtechnikával párosítva. De ha összehallgatjuk Kleinnal, egyből feltűnik, hogy az ujjai időnként ragadnak, a nyelve sokszor alig ér oda időben a nádhoz, és úgy általában fullad. Fullad, mert jó ideje már csak nehéz nádakon játszik. Kár, mert ettől nagyon bemerevszik a játéka. Nem is bírja a tempót. Ezt a Venice c. albumát egy időben nagyon szerettem. Viszont most, csak egy tétel erejére összehallgatva őt Kleinnal, azt kell mondjam, hogy Klein azért egy jóval erősebb súlycsoport.
Oboe Concerto in C Major, RV 447: I. Allegro non molto · Alex Klein
Oboe Concerto in C Major, RV 447: I. Allegro non molto · Albrecht Mayer
Aha, a Xenia Löffler kadencia az príma. Odaillő, rövid, elegáns.
A Bartókot ne bántsuk! Az még nyomokban hasonlít egy komolyzenei csatornára. Viszont a Klasszik Rádió...Az egy dolog, hogy rendre lekeverik a komolyzenét egy ócska filmzene kedvéért, de ezek már annyira lusták, hogy fel sem konferálják a műsorszámokat. Se cím, se előadó, se évszám. Semmi. Vagy csak én vagyok mindig peches?
Idéznék a Wikipédia-ból:
" A zenei arculat a 35 évesnél idősebb klasszikus zeneszeretők ízlése alapján alakult ki. A frekvencián a korai barokktól a 20. század elejéig tartó időszakban született legnépszerűbb klasszikus zenei darabok kerülnek adásba. Ezen felül pedig napjaink népszerű filmzenéi is szerves részét képezik a zenei repertoárnak. Rövid, informatív szöveges érdekességek (leginkább kulturális és távol-keleti témában) párosulnak a legismertebb klasszikus zenei, filmzenei, crossover és musical tételek, számok sugárzásával. A zenei tartalom univerzális jellegét egészítik ki a naponta többször jelentkező angol és magyar nyelvű hírműsorok. A csatorna a Kínai Nemzetközi Rádióval (CRI) működik együtt, ezért több műsor is a távol-keleti országok kultúrájával, népeivel foglalkozik.
A rádiót Budapesten az összes rádiót hallgató ember 8,8%-a (kb. 133 000 ember), országos szinten 2,1%-a (kb. 181 000 ember) hallgatja. A hallgatók 48%-a nő, 52%-a férfi. A 18-49 éves rádiózók 3,04%-a hallgatja a csatornát. A hallgatók közül a diplomások aránya 29%, az AB státuszúaké pedig 30%.[3]"
Vagy itt van ez a Carl Philipp Emanuel Bach versenymű, ezzel a rettenetesen körülményes és rém fárasztó kadenciával. 07:28-tól meghallgatható. Magyar szerző műve. Ha jól emlékszem Máriássy Istváné. Xenia Löffler sokkal rövidebb és stílusosabb. 06:08-tól ő is meghallgatható. Löffler annyira befutott muzsikus, hogy neki már nem kell minden technikai tudását egy albumra elpocsékolnia. Bőven megengedheti magának a rövidebb kadenciákat is.
Hát ki mondta, hogy jó irányba tartunk ? Már a Bartókon is ! divatba jött, hogy részletet adnak egy nyúlfaroknyi szonátából !! ( Ha a Pillangókisasszonyból adnak be részletet, az ok, mondjuk az ötödik változatból egy pikánsabb részletet )
Lassan az lesz, hogy bejátsszák a témát, mi meg improvizáljunk rá a reklám alatt magunknak.
Szerinted erre kell figyelni. Hát igen, csak valahogy mégse ebbe az irányba tartunk. Ezt a Haydn C-dúr oboaversenyt azért hoztam fel, mert alapmű a duplanádasoknál. Magyarországon érettségi koncerten játsszák, de akad olyan, aki már ezzel felvételizik a szakiba. Persze ez nem jelent semmit, ettől még bőven lehet katasztrófális az előadása.
Mi, Magyarországon, a Lencsés-féle kadenciát használjuk. Miért? Nem tudom. Nekem már kezdetektől fogva nem tetszett. Egyrészt marhára hosszú, másrészt olyan trükköket vonultat fel, amelyek bár látványosak, de nincsenek összhangban sem a tétel dallamvilágával, sem a nehézségi fokával. Nyomokban felismerhető benne a darab, de valahogy kizökken a természetes lüktetéséből. Képzelj el egy matekdogát, amelyben csak az alapműveleteket kérdezik, de a végén azért sunyi módon beszúrnak egy feladatot, amelyben már integrálszámítani is kell. Most hogy van ez? De már én is elkurvultam, mert engem is már csak a kadenciák érdekelnek belőle. Goodwin eljátszotta a darabot. Teljesen érdektelen, hogy rajta kívül ki és mit gondol róla. A Goldberg-variációt sem hallgatod meg Beatrice Ranával.
Az semmi. A férfiaknak az agya meg állítólag a lábuk közöttt van. Azért járunk egy kicsit terpeszben :)
Az semmi. A férfiaknak az agya meg állítólag a lábuk közöttt van. Azért járunk egy kicsit terpeszben :)
Nekünk ott van a császármetszés. Sőt, ha van pénzed dögivel, az asszonyak még szülnie sem kell. A béranya kihordja a kölyköket, az asszony teste meg megmarad jó feszesnek.
Igen tudom, Corvette általában nagyon pontos, itt is telibe trafált szinte minden beírás az improv. témában.
És az a háttér is kellett, jó volt, amit te a téma mögé felvázoltál, így lett pont jó.
Azért írtam amit írtam, hogy kimondassék a MŰ EGÉSZE kifejezés. Az én véredényem, hogy erre kell figyelni. Ennek az épségére. Mert ez a lényeg.
A hordozó. A megmaradó. Az alap. Ezért cipeljük a neveket Bach, Beethoven, Mozart, Josquin, Lassus, meg a többi ezer. Mert műveket alkottak.
Miért pech? Nekünk nőni kezdett a fejünk, és lassan már megszületni sem tudunk. De hát, valamit, valamiért.
Azt tudtad, hogy a pók agya a nyelőcsöve körül helyezkedik el? Ha nőni kezdene az agya, akkor egyszerűen megfulladna. Evolúciós szempontból nézve csórinak semmi esélye a nagyobb értelemre. Azért ez pech.
Igen, egy nőstény pók.
Tarant Ella.
Annyira azért nem lehet mérges ez a cuki kis pók. Nézd már meg, a fószer tenyeréből eszik! Mi ez, ha nem egy háziállat? Biztos van neki neve is.
Tarantella-ajánló.
A Tarantella-zenészek, a zenéjükkel, a játékukkal, a különböző variációikkal, az improvizációjukkal, finoman körbejárták a harapás okozta betegséget, annak rezgésére, ha úgy tetszik, színére igyekeztek rákapcsolódni, ezzek kioltva a méreg rossz hatásait.
Kicsikét bocsánat! Alma Deutscher igazoltan zenei őstehetség. Zeneszerző, zongorista és hegedűs. Az akadémiai végzettséget már most oda lehet neki adni. És ha megnézed a videóit, mindegyikről süt, hogy határtalan örömet okoz neki a muzsikálás. Hogy lesz-e majd belőle csodafelnőtt, az erősen kérdéses, de az, hogy hónapról-hónapra nyomon követhetjük a zenei fejlődését, szerintem nagyszerű dolog. Gondolj bele! Mozartról csak a kétes értékű anekdoták maradtak fenn, ettől a kislánytól viszont lesznek felvételek! Én bízom benne, hogy a szülőkben van annyi belátás, hogy ne éljenek vissza a gyermekük tehetségével. Anne-Sophie Mutter is rajta tartja a szemét, ez gondolom elegendő garancia a jövőre nézve.
Alma Deutscher már túl van az első operáján is. Sikert sikerre halmoz és még csak 14 éves.
Corvette megírta.
...gyakran előfordul a terjengősség, a darabbal köszönő viszonyban nem lévő dallamvilág és az öncélú virtuozitás.
Öncél. Hogy én-én-én. Persze, a kicsit cirkuszi környezet adott valóban, így nagyon vékony a határvonal.
Lislevand aránylag sokat írt az improvizációról.
Olyasmiket, hogy a zene, maga, az egy 3D képlet, és az improvizációval körbejárjuk, megmutatjuk, minden oldalát, új, szokatlan nézőpontokból is. Valamint, hogy ez a fajta kifejezés egy kommunikáció, egyfajta vélemény, sőt, állásfoglalás.
Úgyértem azzal, hogy az improvizáció "nem marad a szövetben", azon kívül, hogy kellemetlen, van egy nagyobb probléma is, nem ? Másképpen kérdezve : Mi az OKA annak szerintetek, hogy kellemetlen, ha nem marad a szövetben az improvizáció ?
Jójó, ez tetszik, de meg tudjátok mondani, hogy MIÉRT kell bennemaradni a szövetben ? Mire kell itt nagyon vigyázni ?
( Azon kívül, hogy a sebészolló a tüdőben kellemetlen érzés is, van egy nagyobb probléma is, nem ? )
Benne. MInt a törlőrongy vagy az érfogó.
Van persze jóval merészebb improvizáció, mint az, hogy egy lezárásban hova díszítsünk.
Amely mégis valahogy továbbviszi a genetikai kódot, a lényeget. A hozzáállást, vagy valami ilyesmit. Folyondárszerűen. Akkor is, ha az alapdallam bemutatása nélkül, mondjuk az 5. perctől, esetleg 100 közül 99 nem ismerne rá, hogy mi történik igazából.
Nekem is az utolsó tetszik jobban.
Benne marad a szövetben.
Szemezgessünk kicsit a kadenciák világából! Itt van pl. Haydn C-dúr oboaversenyének első tétele.
Lencsés 09:35-től egészen más kadenciával rukkol elő.
Ezen a histórikus felvételen 09:55-től Goodwin éppen csak odavet pár hangot. Nekem mondjuk ez a szimpatikus, de hát nem vagyunk egyformák.
És még hosszan sorolhatnám ez egyéb változatokat, amelyek ezeknek a kadenciáknak az összevegyítéséből keletkezett, de arra ott van a Youtube. Amit én tapasztalok az az, hogy histórikus előadásoknál a kadencia többnyire rövid, tömör és célratörő, belesimul az eredeti zenei anyagba, míg modern hangszeres előadásoknál gyakran előfordul a terjengősség, a darabbal köszönő viszonyban nem lévő dallamvilág és az öncélú virtuozitás.
Az improvizáció - az én esetemben - egy olyan tanult képesség, amely lehetővé teszi, hogy egy adott korstílus, adott szerzőjének, adott darabja esetén, bele tudjak kicsit kontárkodni a lejegyzett műbe. Szerintem a kadencia is innen eredhet. Hogy ne az egész művet, a lényegest verje szét a játékos, hanem csak a végét. Hogy különbséget lehessen tenni, hogy mit írt a zeneszerző és mit ötletelt rá az előadó. A kadenciára tekinthetünk akár úgy is, mint a gyakorlás zálogára. Mert ha sokat foglalkoztál a darabbal, akkor tudsz rá rövidebb-hosszabb szakaszban ötletelni is. Csak hát van olyan, hogy valaki szégyelli a szerzővel való megmérettetést és inkább elhagyja a kadenciát, vagy inkább az egész művet nem játsza, mert pl. neki csak Mozart kadenciája elfogadható.
Improvizációt akkurátusan lejegyezni? Tényleg furcsán hangzik.
Amúgy, maga a lejegyzés, a pontossága, ez prímán szembe ment és megy az improvizációval, gyakorlatilag egymást kizárják, nem?
A rutin. Ez a titok. Mert van egy szint, amikor már könnyen megy az ilyesmi. Aki nem játszik hangszeren vagy csak nagyon kezdő szinten, az nem igazán érti ezt a fajta zenélést. Neki ez kínai. Viszont sok év gyakorlattal és nagy mennyiségű darab eljátszásával a tarsolyban már azok is tudnak rögtönözni, akik amúgy negligálták a zenei formák tanulmányozását. Olyan ez, mint a verselés. Ha sok verset fújsz fejből, akkor te is bármit összebarkácsolsz. Lehet, hogy nem lesz olyan, mintha József Attila írta volna, de attól még versikének nevezhetjük.
Falu végén tizenhárom asztag,
Ott a fiúk minden lányt megb@sztak.
Ugye milyen szép? És könnyen meglehet, hogy az a minőség, amit időnként a templomi orgonálástól kapunk, pont ezen a színvonalon mozog. Egyszerű, érthető és könnyen befogadható.
Valóban, ez az egyik nagy kérdés.
Mert a nem-létező helyére egy létezőt tenni, ez így triviális, de ha jobban belegondolunk, teljesen és totálisan szembe megy az agyunk működésével. Amely, úgy tűnik, hogy kizárólag 'hozott anyagból' tud építkezni, és a felprogramozás során beraktározott sablonhalmokból akasztja le az adott vállfát, amely az adott pillanat szükségleteinek leginkább megfelel. A látásunk ilyen, a hallásunk is. A viselkedésünk is. A fórumba beírásunk, az nagyon.:)
De még akár a test-érzékelést is ide lehet sorolni. Meg ezer más dolgot. Majdhogynem az egész létezést.
A fájdalmasan nagy kivétel, az maga a művészet, ezen belül a zene, az kimondottan.
Mivel a régizenéről van itt nagyrészt szó, ide kívánkozik a régi szférikus felfogás, amely szerint a zenei harmónia az tulajdonképpen az égi harmóniák leképezése. Amelyek léteznek, és öröktől léteztek.
Jómagam, olykor, így annak is igazat adok, aki azt mondja, hogy a már létező dolgok 'megtalálása' történik, és az ihletettség az egy különleges rezonáns állapot, amely ezeket 'látni engedi'.
"Hogy mi hívja életre a művet"? Erre egyszerű a válasz: az agy kóros működése.
Egy orgonakoncerten az improvizáció "mutatványként" hangzik el, általában a koncert befejező szakaszában. Ilyenkor általában egy cetlin kap egy témát az orgonista, egy véletlenszerűen kiválasztott hallgatótól. A téma változó, lehet akár 3-4 hang is, bár egy ilyen improvizációt csak a szakavatott, vájtfülű emberek tudnak értékelni, vagy ami gyakoribb, egy ismert kis dallam (pl. egy gyerekdal, vagy egy sláger töredéke, vagy esetünkben egy egyházi ének). Az ilyen típusú imrovizációnak általában nagy sikere van, mert az itt-ott előbújó dallamot a hallgatóság felismeri. És persze, igen, ezek általában variációk, persze nem ritka az sem, hogy kötött formában improvizál valaki, pl. szonátát, vagy rondót, vagy akár fugát játszik a megadott hangokra vagy dallamra.
Hogy miből lesz a zene? Hogy honnan jön? Hogy hogyan születik meg a fejekben? Ez egy nagy misztérium. Ha Karl Sagan élne, talán erre is tudna egy frappáns választ adni. De már nem él.
Nekem az az érzésem, hogy amit te improvizálásnak vélsz, az nem egyéb, mint egy már meglévő dallam továbbgondolása, a vele való eljátszadozás. Mint a filmben a gambával. Csak az szerintem inkább variáció egy témára, semmint improvizáció. Kibontása, gazdagítása egy már meglévő témának, amelyet maga a szerző is megtehetett volna, de valamiért nem tette.
Amit a kisasszony csinál, az teljesen más dolog. Kap pár hangot, egy korstílust és ezekből gyorsan öszeüt valamit a képességeihez mérten. Létrehoz valamit, ami eleddig nem létezett. Amiről legfeljebb csak ő tudott. Ja, mert azt soha nem fogjuk megtudni egy improvizáció kapcsán, hogy az tényleg akkor és ott született-e meg, vagy már létezett korábban is, csak éppen nem kötötték az orrunkra.
Régóta mondogatom neked, hogy a komolyzene alapvetően nem bírja a rögtönzést. Aki kigyakorol egy műsorszámot, az nem fogja a színpadon hirtelen ötlettől vezérelve másként előadni. Amit a főpróbán hallasz, az lesz élesben is. Olyan megtörténhet, hogy bizonyos részeknél eltérést tapasztalsz, meglepődsz úgymond, mert az előadó változtatott, de ez a változás is egyszer alaposan ki lett gyakorolva, csak az előadónak már akkora a rutinja, hogy ezeket a modulokat úgy cserélgeti, ahogyan a kedve tartja.
Én nem hiszek az improvizációban. Szerintem olyan nincs. Olyan van, hogy zenét szerzek és hoppá, már ott is van a darab. Ez a zeneszerzés. Olyan is van, hogy ha a helyzet úgy hozza, jó stílusérzékkel tudunk még párat csavarni egy már meglévő és unalomig ismert dallamon. Ilyen lehet pl. egy variációs sor vagy egy kadencia, vagy szimplán egy dallam vagy mű feljavítása. De, hogy az, amit csinálok, ne legyen zeneszerzés, de azért legyen súlya, amúgy meg párologjon el egy pillanat alatt...Talán a jazz világában, amikor Davis bácsi befúj három hamis hangot és neked jammelni kell rá. De szerintem olyankor is a már unalomig begyakorolt klisék jönnek elő, csak egy addig még nem ismert permutációban, virtuóz formában tálalva.
Szóval szerintem az az igazán izgalmas kérdés, hogy mi hívja életre a művet. Honnan van az alapötlet? Honnan az ihletettség? A többit a rutin megoldja.
Akkor az orgonisták kicsit kivételek?
Vagy inkább arról van szó, hogy ők szerencsés helyzetben vannak azzal, hogy egy szertertás/liturgia/stb. (akár egy esküvő) alá játszhatnak zenét, amely eltér a konvencionális koncert megszokott dolgaitól.
Meg elbújnak odafenn...
Meg a Marinéni lentről nem fog az orrukra koppintani, és elpanaszolni a Vilma néninek a lekvárfőzés közben, hogy itt most a g az h lett.:)
Itt van egy orgona-improvizáció.
Nagy István játszik, "Az Úristent magasztalom" népének témájára.
Nekem az eleje tetszik nagyon.
Hogy látszik, amikor megszólal benne a zene.
Igazából azért én ezt nem tartom improvizációnak. Azért nem, mert a videó vége, amilyen zene kerekedett belőle, annak már nem sok köze van az induló négy hanghoz. Majdhogynem csak a rajtkocka volt kijelölve, abba beleállt, és komponált valamit. Valami beethovenest, ami egy adott hangról indul, és beleállt azokba a sablonokba, amelyek a tájékozatlanabb hallgatóval elhitetnék, hogy ez konkrétan egy Beethoven-, vagy egy kortárs mű.
Tudod kedves Corvette, az improvizáció mindig egy kicsit cirkuszi mutatvány is. Ez volt Bach és Mozart idejében és most is. És egy bűvésznek nagyon ügyesen kell csinálnia mindent, elég egy kis hiba és máris oda van az egész mutatvány, szertefoszlik az élmény. És itt van egy kis hiba, csak erre hívtam fel a figyelmet. Egyébként sajnálom ezt az affektáló kislányt, mert majmot csinálnak belőle a rohadt, pénzéhes és érzéketlen felnőttek. Ez sem változott, Leopold úr is ugyanezt csinálta.
A lényeg mindig a részletekben van. Ott bújik meg a görény bűzmirigyei között.
És megvallom, tényleg félreértettelek. Azt hittem, hogy félig-meddig iróniából adtak meg ezt a linket, de most már látom, hogy itt nem viccről van szó, hanem valami véresen komoly dologról.
Néhány fontos tudnivaló, mielőtt görény költözik az otthonodba.
- És akkor ezek hárman rámtörtek a saját fürdőszobában. Én ott ülök a kádban egy száll semmiben, nyakig habban, és akkor egyszer csak a lábaim közé beengednek egy görényt. Érted? Egy görényt!
- De hiszen a görény védett állat!
Kb ennyire ment át neked is a lényeg. Sebaj.
Egyszer ezt élőben is átéltem. Még zsenge ifjúkoromban. A család egy régi barátja férjhez ment egy javakorabeli röntgenorvoshoz. Mikor először vizitáltam náluk, láttam, hogy a van a röntgenorvosnak zongorája, így hát a zenére tereltem a szót. Mondtam, hogy a régizenét szeretem. Barokkot meg még régebbit. – Á, Bachot szereti ? – kérdezte. Mikor bólintottan, odaült a zongorához és egy számomra teljesen ismeretlen Bach darabot játszott, igen kiváló technikával. Négyszólamú, bonyolult darabot, nem túl hosszút. Mikor abbahagyta megkérdeztem ez melyik darabja Bach-nak, sosem hallottam. Á, az mondja, most találtam ki Rögtön kértem tőle Handel darabot is. Csak tíz másodpercet bámult a levegőbe és már játszotta is. Azt se hallottam sosem
De olyan Handel volt, hogy még.
A nagyobb neveket kisujjból improvizálta, mindet.
Kiderült, hogy orgonaművész volt, csak az 56-os múltja miatt nem engedték orgonához, koncerthez. Aztán később, mikor jobban megismertem, mutatott egy szekrény ( tényleg ) kézirat kottát : " - A szerzeményeim, mind itt vannak…"
Nem volt hajlandó belőlük játszani , talán majd, azt mondta.. De mikor kaptam egy vidéki templomkulcsot 3 hétre egyszer, elvittem oda és naponta orgonált a rozoga szerklin. Mindannyiunk nagy megelégedésére . ( magyarul vágta, mint szalai a szappant...)
Most itt nem erről van szó, hanem arról, hogy az improvizációhoz h-t kapott. És ügyes kis csellel ezt negligálta. G-molt nem tudott volna csinálni belőle, cak valami sokkal-sokkal nehezebbet.
Ja, könnyebb. Nézd, az volt a feladat, hogy Beethoven stílusában imprózzon. Milyen hanggal kezdődik Beethoven neve? Bével. :) Most őszintén! H hanggal hogyan csinált volna g-mollt?
Azért volt egy kis turpiság az első videódban, nem tudom, hogy rájöttél-e. Az első megadott hang h volt, úgy is énekelte, de utána b-t játszott. És azért ez így sokkal könnyebb volt. De hát ilyen a világ, icipici csalások sorozata.
Erre az ifjú és bájos művésznőre érdemes lesz odafigyelnünk. Elsőre kicsit affektálósnak tűnik, de nem az. Ő ilyen. Így beszél. Korához képest egy kicsit érettebb, ugyanakkor nagyon közvetlen. És remek a humora.
Kicsit off lesz a bejátszás, de szerintem érdemes meghallgatni. Már csak azért is, hogy el tudjuk képzelni, anno milyenek lehetettek Leopold gyermekei. Kb ilyenek.
ÁÁÁÁÁÁ!!! Szóval ezért némultál el napokra, hogy előássad nekünk ezt a gyöngyszemet. Így már mindent értek. És még mondja valaki, hogy nem csodás az élet.
Há' meg ne dögöjjék má' ez a naccerű topik! Improvizáció témában ezzel a kis csippel tudok kedveskedni. Nagyjából benne van minden, amit érdemes tudni róla. Szal, az improvizációra való képesség egy olyan dolog, amely az emberiség túlnyomó többségében soha nem fog kialakulni. 12000 emberben egészen biztosan nem.
