3103 frushena 2004-06-20 20:45:30
A Színház Magazinból Két asszony Leoš Janáček: Jenůfa Csont András Tíz éven át írta operáját, hogy aztán a Brünnben, az ottani színház nyomorúságos körülményei közt 1904. január 21-i tartott bemutató csak félsikert hozzon. Végül a hőn vágyott prágai premier (1916. május 26.) már világsiker: Janáček [h1]1928-ban bekövetkezett haláláig legalább hetven rendezésben adták elő különféle német nyelvű színpadokon (később a Metropolitanben is), de ezért nagy árat fizetett a zeneszerző: bele kellett egyeznie, hogy a karmester, Karel Kovařovic giccsesen áthangszerelje, és ezzel részben meghamisítsa a darabot. A magyar bemutató részben az eredeti változathoz tér vissza. Janáček operatermése egészen különleges helyet foglal el a repertoárban. Már a Jenůfa vázlatosan ismertetett sorsából is kitűnhet, milyen nehezen sikerült áttörnie. Noha még legalább négy remekművet írt (Kátya Kabanova - 1920-21; Ravaszdi rókácska, 1921-24; A Makropulosz-ügy, 1923-25; A holtak házából, 1927-28), darabjai többnyire megbuktak, szerzői utasításait többnyire ignorálták, makacsul nem értették meg újításait, nem fogták föl radikális eredetiségét. Janáček dalműi voltaképpen besorolhatatlanok, nem kapcsolódnak egyetlen zenés színházi irányzathoz sem, és mint egyik legkiválóbb elemzője, Michael Ewans (Janačeks Opern. Reclam, Stuttgart, 1981) megjegyzi, noha mindegyikük a letagadhatatlan személyes stílus jegyében áll, egymástól is jelentősen különböznek. \"Minden operája meghatározhatatlan, de nagyon is meghatározott módon él a saját hangzásvilágában, mely szorosan összefügg a témával és a miliővel.\" Az 1854-ben született Janáček rögös úton jutott el összetéveszthetetlen hangvételéhez. A művészet történetében példátlanul hosszú érési folyamat jellemzi pályáját. Ha feltételesen elfogadjuk, hogy a Jenůfa számít első érett operájának, akkor ki kell mondanunk, hogy nagyjából ötvenéves korában kezdett hozzá érvényes életműve megírásához. Ráadásul éppen abban a műfajban, az operában folytatta legvakmerőbb kísérleteit, mely a leginkább sebezhető, melyet a legjobban veszélyeztet az érvénytelenség. A zenei köznyelv felbomlása, a szilárd vonatkoztatási pont eltűnése, vagyis a tonalitás részleges, majd teljes szétesése éppen itt okozott szinte megoldhatatlan problémát. Mert aligha vitatható, hogy az opera életképességét nagyrészt a konvenció biztosítja. Az opera talán minden más műfajnál jobban kikényszeríti a néző beleegyezését, aláírását az esztétikai szerződéshez. Az opera abszurdum, hiszen mindig feltehető a kérdés: miért kell énekelni azt, ami szóban is elmondható? Operabarát az, aki ignorálja e kérdést. De ekkor még mindig felmerül: mi az, ami énekelhető? Nyilvánvalónak tűnik, hogy a próza esik legtávolabb az énekelhető szférájától. A vers már eleve tartalmaz némi zenei elemet, és a XIX. századi operák dramaturgiai felosztása áriára, együttesekre, valamint recitativókra, nagyon is logikus e tekintetben. (A Singspiel vagy az opéra comique csak még nyíltabban rögzíti a formaelvet, ezekben a próza váltakozik a zenés, zárt versben írt számokkal.) A prózában írt recitativo az, ami csak feltételesen énekelhető. A dallam, a melódia mindig az áriában van, ám az ária szinte kizárólag verset jelent. Az opera története megírható olyan folyamatként, mely nem más, mint a recitativo abszolúttá válása. A legtökéletesebben Wagner vonta le a konzekvenciákat, ám nála a vers ömlött bele a recitativóba, ha egyáltalán lehet még beszélni ilyesmiről, hiszen sokkal inkább arról van szó, hogy zenedrámáiban minden recitativo lett, vagyis már semmi sem az. Ez a mindennapi beszédhez közelítette a nyelvi-zenei formálást, ám a zene a verssel szövetkezve még mindig erős absztrakciót jelentett. Wagner művei történelmi-mitikus környezetben játszódnak, itt érthető a verses stilizálás, ráadásul a mitológia általános érvényt szerez a szövegkönyvnek, és reprezentatívnak tünteti fel magát. Mert ne feledjük, hogy a reprezentativitás több értelemben is egyik fő jellemzője az operának. A darabokat nagy, drága díszleteket és jelmezeket követelő színházakban adják elő, a közönség puccba vágja magát és társadalmi eseményként is éli meg az estét - a XIX. században az operaház nézőtere egyfajta agora, a reprezentatív nyilvánosság formája; elég, ha beleolvasunk egy Balzac- vagy Stendhal-regénybe. Miközben a Wagner utáni századvég zenéje az intimitás felé halad (mindent eluralni látszik a kamarazene, az opera helyett a dal válik uralkodóvá, miközben a szimfónia és a versenymű szinte szétporlad), az opera véglegesen anakronisztikusnak tetszik. A kor legnagyobb komponistáinak gyér termése szimptomatikus e tekintetben, Schönberg két korai operája rendkívül rövid, a Die Erwartung mindössze harminc, a Die glückliche Hand húsz perc, cselekménye voltaképpen egyiknek nincs, az első lázbeteg, expresszionista próza, a második műfaja \"Drama mit Musik\" - operáról tehát a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk. (És talán az sem véletlen, hogy a főművének szánt Mózes és Áron több évtizedes munka után is befejezetlen maradt.) Bartók egyetlen operaszerű műve voltaképpen ballada, erősen stilizált versekre íródott, és ugyancsak egyfelvonásos. Debussy szintén egyetlen operát írt; a Pelléas és Mélisande szándékoltan antiwagneriánus (nota bene: talán nem véletlen, hogy Schönberg is írt Maeterlinck műve alapján egy szimfonikus költeményt), mindamellett ő is Wagner nagy vívmányával, a zárt számok megszüntetésével, az egybekomponált formálással dolgozik. Debussy műve prózában íródott, ám megemelt, erősen stilizált próza ez, ráadásul a történet félig-meddig mitikus, de mindenképpen meseszerű, vagyis a mű, hogy megőrizhesse érvényességét, megtartja az opera egyik nagy hagyományát. De mi történik akkor, ha az élet prózája betör a színpadra? Mi történik akkor, ha a zeneszerző saját korát akarja megjeleníteni az operaszínpadon? Ez annyit jelent, hogy a zeneszerzőnek valami átfogó stilizációs elvet kell találnia, a fiatal Lukács szavaival élve \"folytatható formai megoldást\", ám ez a köznyelv, felbomlása miatt, csakis tökéletesen egyedi lehet, a komponistának voltaképpen mintegy mindent elölről kell kezdenie, ha dalmű írására vetemedik. Mindenekelőtt ezért a roppant hosszú érési szakasz Janáček pályáján. Korai operáiban megpróbálta a népies hangvételt közvetlenül felléptetni a színpadra, ezzel kudarcot vallott. És szenvedélyes kutatásai során eljutott a megoldásig: ha a vers érvénytelen, ha a költői próza ugyancsak hiteltelen, akkor nincs más lehetőség, magát a mindennapi prózát, a beszélt nyelvet kell \"megzenésíteni\". Úgy döntött, hogy a beszélt nyelv hangzása legyen a zenei stilizálás alapja. Később így emlékezett vissza erre a periódusra: \"Mikor a Jenůfát komponáltam, intenzíven foglalkoztam a beszéd hanglejtésével. Lopva kifüleltem elhaladó emberek beszélgetését, leolvastam arckifejezésüket, követtem minden mozdulatukat; megfigyeltem a beszélők környezetét, társaságukat, az időt és a beszélgetés körülményeit - fényt és sötétet, hideget és meleget. Mindennek a lecsapódását beszéddallamokban jegyeztem fel. Mennyi változata ugyanannak a motívumnak! De éreztem, hogy e motívumokban még valami sokkal mélyebb, rejtettebb, mindeddig leleplezetlen vonás rejlik. Szomorúságot olvastam ki belőlük, az öröm, a zárkózottság, a kétség stb. felcsillanó visszfényét. Röviden: e motívumok kinyilatkoztatták számomra a \"lélek rejtélyét\". Ebben az időszakban [1897] keletkezett a Jenůfa első felvonása. Tudtam, hogy képes vagyok a motívumokat tetszés szerinti - a legközönségesebb és legemelkedettebb - szavakra alkalmazni, tudtam, hogy érett vagyok a mindennapi életre éppúgy, mint a legmélyebb tragikumra - és a prózára is (kiemelés az eredetiben). És prózában zenésítettem meg a Jenůfát.\" Ez fontos lépés az európai opera történetében, noha csak a nyolcvanas években ismerhettük fel jelentőségét. Kiss B. Attila (Laca) és a falu népe Megkésett sikere szimptomatikus, és legkivált a zeneszerző különös kronológiai és földrajzi helyzetéből ered, melyet Milan Kundera elemezett a legmélyebben. \"Janáček 1854-ben született. Ebben rejlik a helyzet paradoxonja. A modern zenének ez a nagy alakja bátyja a nagy romantikusoknak: négy évvel idősebb Puccininél, hattal Mahlernél, tízzel Richard Straussnál. Sokáig olyan műveket ír, amelyek a romantika túlzásaitól való viszolygás következtében csak hangsúlyozott tradicionalizmusukkal tűnnek ki. [...] A húszas években művei a modern zenét bemutató hangversenyek programjába kerülnek, Sztravinszkij, Bartók, Hindemith mellé, de harminc-negyven évvel idősebb náluk. Ifjúkorában magányos konzervatív volt, megöregedvén újító lesz. De most is társtalan. Mert ha szolidáris is a nagy modernekkel, különbözik tőlük.\" Elszigeteltsége persze többek közt abból származik, hogy Janáček teljesítménye végzetesen a saját nyelvéhez, a cseh nyelvhez kötött. Kundera ezt is világosan ábrázolja: \"Van valami szívfacsaró, ha nem tragikus abban, hogy Janáček újító képességeinek jó részét éppen az operára összpontosította, kiszolgáltatva magát a lehető legkonzervatívabb polgárság kényének-kedvének. Ezenfelül: újítása az énekelt szó eredeti értékének a visszaállításában áll, vagyis in concreto a világ színházainak kilencvenkilenc százalékában érthetetlen cseh szó eredeti értékének a visszaállításában. Bajos elképzelni, hogy önként bárki is több akadályt gördítene önmaga elé.\" Kundera együttérző szavai azonban kissé túlzottak, hiszen kedvence, ha meg akarta valósítani elképzeléseit, egyszerűen nem is tehetett mást, mint amit tett: ha valaki a beszéddallamokból indul ki, az csakis anyanyelvére támaszkodhat. Ebből a megtalált stilizációs elvből Janáček radikálisan levonta a konzekvenciákat. \"Mivel az emberek az életben nem énekelnek, hanem beszélnek, minden áriát, dalt el kell vetni az operában, hiszen az életben ezek nem fordulnak elő.\" Különös realizmus ez, ráadásul roppantul naiv, hisz azt feltételezi, hogy a verset és ezzel együtt az áriát, dalt, együtteseket elvető, prózában írt opera azonnal az élet hűséges képe lesz. Janáček nem veszi észre, hogy ettől a dalmű még megőrzi tökéletes abszurditását, hiszen prózában énekelni talán még nagyobb képtelenség, mint versben. És nem is kevesen akadtak, akik dilettantizmust orrontottak Janáček kísérletei mögött, mondván, a beszéddallamok kutatása és megzenésítése fából vaskarika, és e természettudományos, naivul pszichologizáló alapokon nyugvó esztétikának semmi köze az önállóan fejlődő és a maguk logikáját követő zenei szerkezetekhez. Ám Carl Dahlhaus mélyebbre lát: \"Janáček realizmusáról túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy az - mint beszéddallamokban primer módon kifejeződő stílustendencia - végül áthatja az egész hangzó anyagot, és a dallamvilágtól egészen a formális szerkezetekig terjed.\" Ez a jellegzetesség legtökéletesebben kései operáiban (legmélyebben talán A Makropulosz ügyben) és instrumentális zenéjében, mindenekelőtt a két vonósnégyesben valósul meg. A Jenůfa még nagyjából félúton áll. Mert legyünk bármilyen modernek, a konvenció világa az operában sosem függeszthető fel teljesen. A Jenůfa jó példa erre. Az első felvonásban amikor a Sekrestyésné meglátja a részeg Števát, kijelenti: csak akkor engedélyezi, hogy elvegye Jenůfát, ha egy éven át lemond az italról. Erre egy kórussal kísért kvartett következik, melynek szövege nagyjából a következő: \"Minden párnak le kell győznie a nehézségeket\", vagy: \"minden párnak meg kell szenvednie a boldogságért\". Az öreg Buryjáné kezdi a népies ízű dallamot, aztán bekapcsolódnak a többiek is, az öreg molnárlegény, Laca, Jenůfa, a kórus. Szép, megformált kvartett, megkapó dallam, de nagyon kilóg a mű egész, kevés kompromisszumot ismerő szövetéből. Másrészt aligha vitatható, hogy Janáček zenedramaturgiailag komolyan gondolta, mert ez a falusi szentencia világítja meg a későbbi eseményeket: Jenůfa és Laca végső egymásra találását valóban végtelen szenvedések előzik meg. Egy közhely tehát ismét igaznak bizonyul. És ők, mint azt Michael Ewans oly mélyen megmutatta, a többiektől jelentősen eltérően énekelnek a kvartettben, mindkettejük hangja magasra szárnyal, messze a kis, népi világ fölé, megelőlegezve mintegy az opera zárójelenetének himnikus \"szerelmi kettősét\". De talán a jelenet ironikus értelme is elvitathatatlan, mert míg a nép egyértelműen Števa és Jenůfa házasságának kútba esése miatt kesereg, és mintegy vigasztalólag a népi bölcsességet idézi, addig a néző már-már tudja, hogy ez Laca és Jenůfa sorsára vonatkozik. Látni tehát, hogy Janáčeknek még ebben a saját esztétikájának nem egészen megfelelő jelenetben is sikerült részben meghaladnia az operai konvenciókat. Ám ahol ez sikerült, ott a hatás ellenállhatatlan. Nem egészen alaptalan a feltételezés, hogy Janáček operájának nézőjét-hallgatóját legelőször a második felvonás ragadja meg, hogy aztán valósággal letaglózza. A helyzet egyszerű, de mint minden nagy tragikus szituáció, tökéletesen megoldhatatlan. Števa elcsábította Jenůfát, viszonyukból egy hete megszületett az ugyancsak Števának nevezett kisfiú. A Sekrestyésné, Jenůfa nevelőanyja elrejtette a lányt a házban, mindenkinek azt hazudva, hogy Jenůfa Bécsben van. Most Števát várja, hogy rábírja: mindennek ellenére vegye feleségül Jenůfát. A férfi azonban nemet mond, egyrészt mert fél, és talán fizikailag is iszonyodik immár a lánytól, akinek a szerelmes Laca eszelős féltékenységében az első felvonásban késsel elcsúfította az arcát. Másrészt Števa időközben eljegyezte a bíró gazdag lányát, és ez is lehetetlenné teszi a házasságot. Števa félelemtől eszelősen, a Sekrestyésné átkai közt menekül a házból. Most belép Laca, ő a történetek ellenére is kész elvenni a lányt, szerelme töretlen és feltételek nélküli. Hogy megkönnyítse a dolgát, a Sekrestyésné ismét hazudik; Lacának azt mondja, hogy Števa és Jenůfa közös gyermeke meghalt. A férfi dúltan távozik, a Sekrestyésné viszont cselekszik: kiviszi a folyóhoz a kis Števát, és a vízbe löki. Mikor Jenůfa felébred, nem találja fiát; a visszatérő Sekrestyésné pedig bebeszéli neki, hogy két napig lázálomban feküdt, az alatt halt meg a gyermek. Laca visszajön, és a Sekrestyésné látszólag diadalmaskodik: Jenůfa Isten akaratát látja az eseményekben, beleegyezik a házasságba, a Sekrestyésné megáldja a párt. Eddig az alig negyvenperces felvonás cselekménye. Marton Éva (Sekrestyésné) Ez a felvonás rendkívül sűrű lefolyású, és a két szélső felvonással ellentétben hangsúlyosan kamarajellegű: a Sekrestyésné lakásában csak négy szereplő lép fel, míg az első és harmadik felvonás nyílt téren zajlik, kórussal és néhány mellékszereplővel. Roppant komprimált, pszichológiailag mélyen megalapozott jelenetsor, és fölöttébb kényes anyag. Hiszen a színpadon gyermekgyilkosságot ábrázolni még a legbrutálisabb szellemeket is visszarettentheti. De erőszak és vadság hatja át az első részt is: Števa részeg tánca és üvöltözése, utána pedig a szörnyű tett, Laca késével széthasítja Jenůfa arcát - ebben a faluban semmiféle idillt nem lelhetünk. És a harmadik, a végül katarzist hozó felvonás sem teljesen szívderítő, a kisfiú jégbe fagyva előkerült hullája enyhén szólva is dermesztő. Mindez arra utal, hogy csak a legkifinomultabb arányérzékű, a maga ízlését tévedhetetlenül ellenőrző szerző nyúlhat büntetlenül ehhez az ősösztönös, minket magyarokat Kodolányi és Sinka szörnyűséges cselekményű paraszti novelláira emlékeztető rémdrámához. És mi sem lenne egyszerűbb, mint a Sekrestyésnét a vallás s az ehhez kapcsolódó vértelen morál megcsontosodott, megszállott szörnyetegeként, a gyilkosságig bevadult erkölcscsőszeként ábrázolni. Ám szó sincs ilyesmiről; Janáček egy másodpercre sem felejti el, hogy ez a megkeseredett, félelmetes nő is ember, vagyis megvan a maga relatív igazsága. Az ő pokolhoz vezető útja valóban jó szándékkal van kikövezve; ha úgy véli, Jenůfa boldogságához csak a bűnön át vezet az út, akkor nem habozik elkövetni. És aligha véletlen, hogy a második felvonás egyik legszebb, legbensőségesebb részletét neki ajándékozza a zeneszerző. Amikor Jenůfa befut az ébredező gyerekhez, nevelőanyja megjegyzi: \"Folyton a gyerekhez rohangálsz, ahelyett hogy kérnéd az Istent, vegye magához, vegye magához!\" (A szavak megismétlése tudatos, Janáček egyik vezető formálási elve az ismétlés - instrumentális zenéjében is -, ehhez megint a mindennapi életből kapott biztatást.) Már-már bölcsődalszerűen egyszerű és intim hang ez, fényévekre bármiféle gonoszságtól. A darab nagyszerű angol elemzői (nota bene: a hetvenes években az angolszászok, mindenekelőtt az ausztrál származású karmester, Sir Charles Mackerras tették a legtöbbet Janáček elismertetéséért), Michael Ewans és John Tyrrell (utóbbi a Decca Mackerras vezénylete Jenůfa-felvételének műsorfüzetében) hajlanak arra, hogy a Sekrestyésnét mintegy Jenůfa ellenpólusaként interpretálják. A folytonos oktávugrások állítólag a nő elvetemültségét, valamint tébolyát jelzik. Meglehet. De ebben a csellók és oboa, valamint fuvolák által szépen kísért dallamban van ugyan oktávugrás, de legkivált részvét. Arról nem beszélve, hogy amikor Jenůfa visszatér a kamrából, hangja összekapcsolódik a Sekrestyésné szólamával - és nincs köztük ellentét, csak éppen mindenki mondja a magáét. És mindenki a gyermekért aggódik - a maga módján. Van még egy döntő pillanat, amikor szólamaik egybefűződnek. Amikor a Sekrestyésné térden állva könyörög Števának, hogy vegye feleségül Jenůfát, mintegy (zeneileg is) azonosul nevelt lányával, és szó sincs arról, hogy ellenpólusa lenne. Ezt az egységet húzza alá a jelenet zárlata. Števa fejvesztve elmenekül, és ekkor két női hang szólal meg. A Sekrestyésné felkiált: \"Števa!\", miközben felhangzik Jenůfa (rém)álomittas hangja a kamrából: \"mintha egy kő zuhant volna rám\". Két segélykérés, két elesettség, két női kiszolgáltatottság kap itt szinte teljesen azonos szólamot. Nem, a Sekrestyésné csak részben ellenjátékosa Jenůfának, inkább sorsa egy lehetséges oldalát jeleníti meg. Elhalt férjéről megtudjuk, hogy részeges volt, akár Števa, és ettől a piás élettárstól akarja megkímélni a lányt, amikor az első felvonásban megtiltja házasságát a tökrészegen a színpadra robbanó férfival. Egyáltalán: meg akarja védeni a világ szája és reakciója elől. Ezért a végső tett, ezért az iszonyatos gyilkosság. A tett előtti monológját elemezve Ewans egyenesen blaszfémiáról beszél, és ebből annyi igaz, hogy a Sekrestyésné mintegy Istennek teszi meg magát, aki úgy véli, ha az égből nem érkezik válasz, ha Isten hallgat, neki kell színre lépnie, hogy eligazítsa a világ dolgait, hogy helyre lökje a félrecsúszott sorsokat. És cselekszik. Igaz, a téboly határán. Ám a gyilkosság pszichológiailag is megalapozott, hiszen a nő undorodik Števától, és a kisfiúban a férfi reinkarnációját látja. De Jenůfától sem áll távol az őrület; ásodik felvonásbeli nagymonológja ugyancsak látomásoktól hemzseg, a vallásos egzaltáció ismét a Sekrestyésnével rokonítja. De az ő hite alázatból fakad, míg a Sekrestyésné voltaképpen fellázad Isten ellen, amikor úgy véli, tökéletesen ismeri szándékát. Ewans ekként elemzi a két egymásra következő monológot: \"Az utolsó jelenet rettentő crescendo a gonosz végső győzelméig, és a pozitív elemek az opera második részének elején roppant takarékosak. A megvetett, elcsúfított, elkábított és fizikailag legyengült lány jellemzésére Janáček kiáltó ellentétet talált: a Sekrestyésné disszonáns tuttijára a szólóhegedű következik.\" Ez a leírás pontos, beleérző, mégis kissé elégtelen. Mert nem hagyható figyelmen kívül, hogy e hegedűhang - mely feltehetően a Missa Solemnis (Beethoven) Benedictusa híres hegedűszólójának is adósa - éppen a Sekrestyésné disszonanciájából születik meg, a megalázottak és megszomorítottak intonációjának csak a szenvedést okozók hangjával együtt van értelme és dramaturgiai jelentősége. Ez az alázat hozza aztán a megváltást és a megbocsátást - mindenki számára. Jenůfa a harmadik felvonás végére akár Brünnhilde szavait is elmondhatná: mindent tudok, mindent megértettem. És ez a végső tapasztalat, mint Az istenek alkonyában, itt is megtisztulást hoz. Jenůfa a Megváltóhoz fordul a nevelőanyja érdekében, aki ezúttal válaszol. Persze nem a felhők mögül, hanem a Sekrestyésné szívéből, aki lehajtott fejjel, már a katarzis kapujában vállalja sorsát. Ez a remekmű, ha a színrevitelben nem is, zeneileg nagyszerű előadást hozott. Vidnyánszky Attila egyszerűen fantáziátlanul állította színpadra a darabot. A második felvonásban mindössze a világítással (és díszletként egy átfogó lomtalanítást idéző, a színre belógó hatalmas rongyszőnyeghalmazzal) operált, ami - lévén e felvonás legkivált lélektani - nem rossz döntés, ám a fények oly fádak, s az egész olyannyira képzeletszegény, hogy lehangolódunk. Az átjárások sem tisztázottak, nem tudni, hol az ajtó, és az oly fontos ablak, de ezt láttuk már Kesselyák Gergely Don Giovanni-rendezésében is - egy gyakorlott színpadmester igazán szólhatna már rendező uraiméknak. A finálé megoldása szép, a kórus és egyáltalán az egész falu a mélybe süllyed, csak Jenůfa és Laca marad a színen, eltűnik mögülük-mellőlük egész addigi világuk, és általában is az emberi világ, ám a Sekrestyésné sötét árnya ott fenyeget a háttérben (kár, hogy a március 27-i előadáson elromlott a süllyesztő, így aztán e képből semmi sem maradt). Ebben a felvonásban láthatjuk az egyik legvitathatóbb megoldást: a sörgyári munkások jégtömböket hurcolnak a színre, kereszt formálódik belőlük, s amikor mintegy megkoronáznák építményüket, az utolsó jégkockában a megölt kisfiú hullája rejlik: kis, alig pislákoló lángocska. Talán a gyermeki lélek fénye? De Vidnyánszky attól szerencsére már visszarettent, hogy e végső kockát a halom tetejére biggyessze, mégis megformálva ekként a keresztet. Mindamellett kissé komikus volt, ahogy Laca Jenůfát védve a falu haragjától fölkapja és parittyakőként lóbálja a tömeg felé a kis Števát magába záró jégkockát. Az első és utolsó felvonásban a kórus mozgatása okozott több közlekedési katasztrófát, százszor leírtam, leírom ezredszerre is: Kovalik Balázst kivéve rendezőink pánikba esnek, ha nyolcnál többen vannak a színpadon. Marton Éva és Bátori Éva (Jenůfa) De akkor is baj van, ha túl kevesen: a háttérben dolgozó molnárlegények valami levitézlett népszínműből maradtak itt, miként a joviálisan dohogó bíró is. Vidnyánszky nem sok instrukciót adhatott a főszereplőknek, nem zavarta meg egyéni alakításaikat, ami olykor szép eredményeket hozott. A címszerepben Bátori Éva eddigi pályája olyan csúcsára ért, hogy csak ünnepi hangon lehet beszélni alakításáról. Hangilag megdöbbentően éretten, telten, a magasságokat erőltetés nélkül legyőzve, a lírai részekben szívszorítóan, minden pillanatban a művészi igazság szolgálatában énekelte szerepét. Felejthetetlen volt a második felvonás nagymonológja, aztán a gyermek halála miatti katatónia, sírnivaló a finálé csodálatos vallomása: \"ez olyan szerelem, hogy Isten is rábólintana\". Ez a Jenůfa roppant érzéki lány, Bátori Évának elhisszük, hogy bolondul érte az egész falu. Fellépése a világ bármelyik vezető dalszínházában térde hullottan imádott teljesítmény lenne. És a közönség megérezte a monumentalitást, őrjöngve tapsolt és brávózott a művésznőnek. A második szereposztásban Felber Gabriella balszerencséje, hogy ezzel a világszintű teljesítménnyel került egy csoportba. Roppant rokonszenves az alakformálása, bár intonációsan nem makulátlan, a magasságokban erősen hamiskás, de a lírai részekben kedves. Tagadhatatlanul kissé egysíkú, inkább drámai szende, mint tragikus hősnő, és erotikája sem oly perzselő, mint Bátorié. Az általam látott mindkét estén (március 13., illetve 27.) Marton Éva lépett fel a Sekrestyésné roppant szerepében. Mindkétszer ugyanazt tapasztaltam: az első felvonásban pár szavas, de annál fontosabb mondatát nagy erővel, ám inkább csúnya hangon intonálta. A második felvonásban (különösen Felber Gabriella partnereként) magához ragadta a kezdeményezést, iszonyatos energiákat mozgósított, őrjöngött, verte az asztalt, dobogott, lihegett, olykor a nyíltan prózai megszólalástól sem rettent vissza, hangilag pedig, ha nem is tökéletes intonációval, de lenyűgöző erővel érzékeltette ennek a meggyötört asszonynak a relatív életigazságát. A csúcspontot számomra a könyörgési jelenet hozta, amikor térdre veti magát Števa előtt; szinte hallani a makacs, dacos hús és csont ellenállását, a megalázottság roppant (fizikai) fájdalmát. De tévedés a \"térdre vet\" szóhasználat: az énekesnő fokozatosan, valami magasabb erőnek alávetve lecsúszik a földre. Ekkor hangja is szárnyalt, szem - köztük a recenzensé - nem maradhatott szárazon. Ebben a felvonásban olyan párost alkottak Bátori Évával, hogy még a szünetben is reszketett mindenki. A harmadik felvonásban ismét visszavett, de ez nem ártott az alakításnak, most kimondottan egy görög sorstragédia sziklává keményedett hősnőjének mutatkozott, még a katarzis pillanatában is. Laca szerepében két meglehetősen ellentétes alakformálást láttunk. Az első szereposztásban Graham Sanders kimondottan félszegnek, tesze-toszának mutatkozott, csak a harmadik felvonásban engedett fel, amikor megérti Jenůfa világokat megváltó szerelmét. Wendler Attila tagolatlan, sötétebb szenvedélyekkel dolgozott, már az első felvonásban fehérig izzott, amikor elmondja, hogy őt Števával szemben mostohaként kezelik. Értjük, miért vágja meg Jenůfa arcát. Így aztán megtisztulása is hitelesebbnek vagy legalábbis kissé mélyebben megalapozottnak tűnt a dráma végén. Ám a párok terén valami furcsa egyenlőtlenség keletkezett az előadásokban. Bátori erotikus légköréhez egy kimondottan gátlásos, míg Felber Gabriella szűziesebb lényhez egy szexuálisan is túlfűtött férfi társult. Ez érdekesnek bizonyult, de olykor zavaróan felborította az arányokat: Bátori Éva Jenůfája mellett Sanders néha bizony sima vizesnyolcasnak tűnt. Števaként a második szereposztásban Gulyás Dénes nyújtott számomra átgondoltabb, mélyebben látó alakítást. Ez az ember nem oly egysíkúan a falu rossza, mint amit Kiss B. Attila sugall. A második felvonásban Gulyás látomásos erővel mutatta meg, hogy miért és hogyan fél az elcsúfított arcú Jenůfától - akarja a lányt, de már képtelen szeretni, még a szobájába sem tudja betenni a lábát, visszahőköl a küszöbről. Mindamellett az esték nagy férfi hőse Kovács János volt, aki a partitúra összes árnyalatát megszólaltatva, hihetetlen odaadással, már-már megszállottsággal, a Janáček művészetébe vetett teljes hittel állt a mindkét este ihletetten, ha nem is mindig makulátlanul muzsikáló zenekar élén. Ők hárman, Bátori Éva, Marton Éva és Kovács János gondoskodtak arról, hogy nagy operai élményeim közt tartsam számon az előadást. Akadnak jó páran - köztük e sorok szerzője -, akik már évek óta hiányolják Janáček darabjait a magyar repertoárból. A mostani zenei és közönségsiker nyilván minden aggályt eloszlatott, és igazolta a követelés jogosságát. Nagy elégtétel ez a morva mester rajongóinak. Kíváncsi vagyok: lesz-e ebből Makropulosz-ügy? Leoš Janáček: Jenůfa (Magyar Állami Operaház) Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub Karmester: Kovács János Rendező: Vidnyánszky Attila Szereplők: Takács Tamara/Mészöly Katalin, Graham Sanders/Wendler Attila, Kiss B. Attila/Gulyás Dénes, Marton Éva/Temesi Mária, Bátori Éva/Felber Gabriella, Gurbán János/Sárkány Kázmér, Rácz István/Kenesey Gábor, Bokor Jutta/Tas Ildikó, Gémes Katalin/Simon Krisztina, Várhelyi Éva/Révész Rita, Pánti Anna/Murár Györgyi, Óhegyi Filoretti/Röser Orsolya
A Színház Magazinból Két asszony Leoš Janáček: Jenůfa Csont András Tíz éven át írta operáját, hogy aztán a Brünnben, az ottani színház nyomorúságos körülményei közt 1904. január 21-i tartott bemutató csak félsikert hozzon. Végül a hőn vágyott prágai premier (1916. május 26.) már világsiker: Janáček [h1]1928-ban bekövetkezett haláláig legalább hetven rendezésben adták elő különféle német nyelvű színpadokon (később a Metropolitanben is), de ezért nagy árat fizetett a zeneszerző: bele kellett egyeznie, hogy a karmester, Karel Kovařovic giccsesen áthangszerelje, és ezzel részben meghamisítsa a darabot. A magyar bemutató részben az eredeti változathoz tér vissza. Janáček operatermése egészen különleges helyet foglal el a repertoárban. Már a Jenůfa vázlatosan ismertetett sorsából is kitűnhet, milyen nehezen sikerült áttörnie. Noha még legalább négy remekművet írt (Kátya Kabanova - 1920-21; Ravaszdi rókácska, 1921-24; A Makropulosz-ügy, 1923-25; A holtak házából, 1927-28), darabjai többnyire megbuktak, szerzői utasításait többnyire ignorálták, makacsul nem értették meg újításait, nem fogták föl radikális eredetiségét. Janáček dalműi voltaképpen besorolhatatlanok, nem kapcsolódnak egyetlen zenés színházi irányzathoz sem, és mint egyik legkiválóbb elemzője, Michael Ewans (Janačeks Opern. Reclam, Stuttgart, 1981) megjegyzi, noha mindegyikük a letagadhatatlan személyes stílus jegyében áll, egymástól is jelentősen különböznek. \"Minden operája meghatározhatatlan, de nagyon is meghatározott módon él a saját hangzásvilágában, mely szorosan összefügg a témával és a miliővel.\" Az 1854-ben született Janáček rögös úton jutott el összetéveszthetetlen hangvételéhez. A művészet történetében példátlanul hosszú érési folyamat jellemzi pályáját. Ha feltételesen elfogadjuk, hogy a Jenůfa számít első érett operájának, akkor ki kell mondanunk, hogy nagyjából ötvenéves korában kezdett hozzá érvényes életműve megírásához. Ráadásul éppen abban a műfajban, az operában folytatta legvakmerőbb kísérleteit, mely a leginkább sebezhető, melyet a legjobban veszélyeztet az érvénytelenség. A zenei köznyelv felbomlása, a szilárd vonatkoztatási pont eltűnése, vagyis a tonalitás részleges, majd teljes szétesése éppen itt okozott szinte megoldhatatlan problémát. Mert aligha vitatható, hogy az opera életképességét nagyrészt a konvenció biztosítja. Az opera talán minden más műfajnál jobban kikényszeríti a néző beleegyezését, aláírását az esztétikai szerződéshez. Az opera abszurdum, hiszen mindig feltehető a kérdés: miért kell énekelni azt, ami szóban is elmondható? Operabarát az, aki ignorálja e kérdést. De ekkor még mindig felmerül: mi az, ami énekelhető? Nyilvánvalónak tűnik, hogy a próza esik legtávolabb az énekelhető szférájától. A vers már eleve tartalmaz némi zenei elemet, és a XIX. századi operák dramaturgiai felosztása áriára, együttesekre, valamint recitativókra, nagyon is logikus e tekintetben. (A Singspiel vagy az opéra comique csak még nyíltabban rögzíti a formaelvet, ezekben a próza váltakozik a zenés, zárt versben írt számokkal.) A prózában írt recitativo az, ami csak feltételesen énekelhető. A dallam, a melódia mindig az áriában van, ám az ária szinte kizárólag verset jelent. Az opera története megírható olyan folyamatként, mely nem más, mint a recitativo abszolúttá válása. A legtökéletesebben Wagner vonta le a konzekvenciákat, ám nála a vers ömlött bele a recitativóba, ha egyáltalán lehet még beszélni ilyesmiről, hiszen sokkal inkább arról van szó, hogy zenedrámáiban minden recitativo lett, vagyis már semmi sem az. Ez a mindennapi beszédhez közelítette a nyelvi-zenei formálást, ám a zene a verssel szövetkezve még mindig erős absztrakciót jelentett. Wagner művei történelmi-mitikus környezetben játszódnak, itt érthető a verses stilizálás, ráadásul a mitológia általános érvényt szerez a szövegkönyvnek, és reprezentatívnak tünteti fel magát. Mert ne feledjük, hogy a reprezentativitás több értelemben is egyik fő jellemzője az operának. A darabokat nagy, drága díszleteket és jelmezeket követelő színházakban adják elő, a közönség puccba vágja magát és társadalmi eseményként is éli meg az estét - a XIX. században az operaház nézőtere egyfajta agora, a reprezentatív nyilvánosság formája; elég, ha beleolvasunk egy Balzac- vagy Stendhal-regénybe. Miközben a Wagner utáni századvég zenéje az intimitás felé halad (mindent eluralni látszik a kamarazene, az opera helyett a dal válik uralkodóvá, miközben a szimfónia és a versenymű szinte szétporlad), az opera véglegesen anakronisztikusnak tetszik. A kor legnagyobb komponistáinak gyér termése szimptomatikus e tekintetben, Schönberg két korai operája rendkívül rövid, a Die Erwartung mindössze harminc, a Die glückliche Hand húsz perc, cselekménye voltaképpen egyiknek nincs, az első lázbeteg, expresszionista próza, a második műfaja \"Drama mit Musik\" - operáról tehát a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk. (És talán az sem véletlen, hogy a főművének szánt Mózes és Áron több évtizedes munka után is befejezetlen maradt.) Bartók egyetlen operaszerű műve voltaképpen ballada, erősen stilizált versekre íródott, és ugyancsak egyfelvonásos. Debussy szintén egyetlen operát írt; a Pelléas és Mélisande szándékoltan antiwagneriánus (nota bene: talán nem véletlen, hogy Schönberg is írt Maeterlinck műve alapján egy szimfonikus költeményt), mindamellett ő is Wagner nagy vívmányával, a zárt számok megszüntetésével, az egybekomponált formálással dolgozik. Debussy műve prózában íródott, ám megemelt, erősen stilizált próza ez, ráadásul a történet félig-meddig mitikus, de mindenképpen meseszerű, vagyis a mű, hogy megőrizhesse érvényességét, megtartja az opera egyik nagy hagyományát. De mi történik akkor, ha az élet prózája betör a színpadra? Mi történik akkor, ha a zeneszerző saját korát akarja megjeleníteni az operaszínpadon? Ez annyit jelent, hogy a zeneszerzőnek valami átfogó stilizációs elvet kell találnia, a fiatal Lukács szavaival élve \"folytatható formai megoldást\", ám ez a köznyelv, felbomlása miatt, csakis tökéletesen egyedi lehet, a komponistának voltaképpen mintegy mindent elölről kell kezdenie, ha dalmű írására vetemedik. Mindenekelőtt ezért a roppant hosszú érési szakasz Janáček pályáján. Korai operáiban megpróbálta a népies hangvételt közvetlenül felléptetni a színpadra, ezzel kudarcot vallott. És szenvedélyes kutatásai során eljutott a megoldásig: ha a vers érvénytelen, ha a költői próza ugyancsak hiteltelen, akkor nincs más lehetőség, magát a mindennapi prózát, a beszélt nyelvet kell \"megzenésíteni\". Úgy döntött, hogy a beszélt nyelv hangzása legyen a zenei stilizálás alapja. Később így emlékezett vissza erre a periódusra: \"Mikor a Jenůfát komponáltam, intenzíven foglalkoztam a beszéd hanglejtésével. Lopva kifüleltem elhaladó emberek beszélgetését, leolvastam arckifejezésüket, követtem minden mozdulatukat; megfigyeltem a beszélők környezetét, társaságukat, az időt és a beszélgetés körülményeit - fényt és sötétet, hideget és meleget. Mindennek a lecsapódását beszéddallamokban jegyeztem fel. Mennyi változata ugyanannak a motívumnak! De éreztem, hogy e motívumokban még valami sokkal mélyebb, rejtettebb, mindeddig leleplezetlen vonás rejlik. Szomorúságot olvastam ki belőlük, az öröm, a zárkózottság, a kétség stb. felcsillanó visszfényét. Röviden: e motívumok kinyilatkoztatták számomra a \"lélek rejtélyét\". Ebben az időszakban [1897] keletkezett a Jenůfa első felvonása. Tudtam, hogy képes vagyok a motívumokat tetszés szerinti - a legközönségesebb és legemelkedettebb - szavakra alkalmazni, tudtam, hogy érett vagyok a mindennapi életre éppúgy, mint a legmélyebb tragikumra - és a prózára is (kiemelés az eredetiben). És prózában zenésítettem meg a Jenůfát.\" Ez fontos lépés az európai opera történetében, noha csak a nyolcvanas években ismerhettük fel jelentőségét. Kiss B. Attila (Laca) és a falu népe Megkésett sikere szimptomatikus, és legkivált a zeneszerző különös kronológiai és földrajzi helyzetéből ered, melyet Milan Kundera elemezett a legmélyebben. \"Janáček 1854-ben született. Ebben rejlik a helyzet paradoxonja. A modern zenének ez a nagy alakja bátyja a nagy romantikusoknak: négy évvel idősebb Puccininél, hattal Mahlernél, tízzel Richard Straussnál. Sokáig olyan műveket ír, amelyek a romantika túlzásaitól való viszolygás következtében csak hangsúlyozott tradicionalizmusukkal tűnnek ki. [...] A húszas években művei a modern zenét bemutató hangversenyek programjába kerülnek, Sztravinszkij, Bartók, Hindemith mellé, de harminc-negyven évvel idősebb náluk. Ifjúkorában magányos konzervatív volt, megöregedvén újító lesz. De most is társtalan. Mert ha szolidáris is a nagy modernekkel, különbözik tőlük.\" Elszigeteltsége persze többek közt abból származik, hogy Janáček teljesítménye végzetesen a saját nyelvéhez, a cseh nyelvhez kötött. Kundera ezt is világosan ábrázolja: \"Van valami szívfacsaró, ha nem tragikus abban, hogy Janáček újító képességeinek jó részét éppen az operára összpontosította, kiszolgáltatva magát a lehető legkonzervatívabb polgárság kényének-kedvének. Ezenfelül: újítása az énekelt szó eredeti értékének a visszaállításában áll, vagyis in concreto a világ színházainak kilencvenkilenc százalékában érthetetlen cseh szó eredeti értékének a visszaállításában. Bajos elképzelni, hogy önként bárki is több akadályt gördítene önmaga elé.\" Kundera együttérző szavai azonban kissé túlzottak, hiszen kedvence, ha meg akarta valósítani elképzeléseit, egyszerűen nem is tehetett mást, mint amit tett: ha valaki a beszéddallamokból indul ki, az csakis anyanyelvére támaszkodhat. Ebből a megtalált stilizációs elvből Janáček radikálisan levonta a konzekvenciákat. \"Mivel az emberek az életben nem énekelnek, hanem beszélnek, minden áriát, dalt el kell vetni az operában, hiszen az életben ezek nem fordulnak elő.\" Különös realizmus ez, ráadásul roppantul naiv, hisz azt feltételezi, hogy a verset és ezzel együtt az áriát, dalt, együtteseket elvető, prózában írt opera azonnal az élet hűséges képe lesz. Janáček nem veszi észre, hogy ettől a dalmű még megőrzi tökéletes abszurditását, hiszen prózában énekelni talán még nagyobb képtelenség, mint versben. És nem is kevesen akadtak, akik dilettantizmust orrontottak Janáček kísérletei mögött, mondván, a beszéddallamok kutatása és megzenésítése fából vaskarika, és e természettudományos, naivul pszichologizáló alapokon nyugvó esztétikának semmi köze az önállóan fejlődő és a maguk logikáját követő zenei szerkezetekhez. Ám Carl Dahlhaus mélyebbre lát: \"Janáček realizmusáról túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy az - mint beszéddallamokban primer módon kifejeződő stílustendencia - végül áthatja az egész hangzó anyagot, és a dallamvilágtól egészen a formális szerkezetekig terjed.\" Ez a jellegzetesség legtökéletesebben kései operáiban (legmélyebben talán A Makropulosz ügyben) és instrumentális zenéjében, mindenekelőtt a két vonósnégyesben valósul meg. A Jenůfa még nagyjából félúton áll. Mert legyünk bármilyen modernek, a konvenció világa az operában sosem függeszthető fel teljesen. A Jenůfa jó példa erre. Az első felvonásban amikor a Sekrestyésné meglátja a részeg Števát, kijelenti: csak akkor engedélyezi, hogy elvegye Jenůfát, ha egy éven át lemond az italról. Erre egy kórussal kísért kvartett következik, melynek szövege nagyjából a következő: \"Minden párnak le kell győznie a nehézségeket\", vagy: \"minden párnak meg kell szenvednie a boldogságért\". Az öreg Buryjáné kezdi a népies ízű dallamot, aztán bekapcsolódnak a többiek is, az öreg molnárlegény, Laca, Jenůfa, a kórus. Szép, megformált kvartett, megkapó dallam, de nagyon kilóg a mű egész, kevés kompromisszumot ismerő szövetéből. Másrészt aligha vitatható, hogy Janáček zenedramaturgiailag komolyan gondolta, mert ez a falusi szentencia világítja meg a későbbi eseményeket: Jenůfa és Laca végső egymásra találását valóban végtelen szenvedések előzik meg. Egy közhely tehát ismét igaznak bizonyul. És ők, mint azt Michael Ewans oly mélyen megmutatta, a többiektől jelentősen eltérően énekelnek a kvartettben, mindkettejük hangja magasra szárnyal, messze a kis, népi világ fölé, megelőlegezve mintegy az opera zárójelenetének himnikus \"szerelmi kettősét\". De talán a jelenet ironikus értelme is elvitathatatlan, mert míg a nép egyértelműen Števa és Jenůfa házasságának kútba esése miatt kesereg, és mintegy vigasztalólag a népi bölcsességet idézi, addig a néző már-már tudja, hogy ez Laca és Jenůfa sorsára vonatkozik. Látni tehát, hogy Janáčeknek még ebben a saját esztétikájának nem egészen megfelelő jelenetben is sikerült részben meghaladnia az operai konvenciókat. Ám ahol ez sikerült, ott a hatás ellenállhatatlan. Nem egészen alaptalan a feltételezés, hogy Janáček operájának nézőjét-hallgatóját legelőször a második felvonás ragadja meg, hogy aztán valósággal letaglózza. A helyzet egyszerű, de mint minden nagy tragikus szituáció, tökéletesen megoldhatatlan. Števa elcsábította Jenůfát, viszonyukból egy hete megszületett az ugyancsak Števának nevezett kisfiú. A Sekrestyésné, Jenůfa nevelőanyja elrejtette a lányt a házban, mindenkinek azt hazudva, hogy Jenůfa Bécsben van. Most Števát várja, hogy rábírja: mindennek ellenére vegye feleségül Jenůfát. A férfi azonban nemet mond, egyrészt mert fél, és talán fizikailag is iszonyodik immár a lánytól, akinek a szerelmes Laca eszelős féltékenységében az első felvonásban késsel elcsúfította az arcát. Másrészt Števa időközben eljegyezte a bíró gazdag lányát, és ez is lehetetlenné teszi a házasságot. Števa félelemtől eszelősen, a Sekrestyésné átkai közt menekül a házból. Most belép Laca, ő a történetek ellenére is kész elvenni a lányt, szerelme töretlen és feltételek nélküli. Hogy megkönnyítse a dolgát, a Sekrestyésné ismét hazudik; Lacának azt mondja, hogy Števa és Jenůfa közös gyermeke meghalt. A férfi dúltan távozik, a Sekrestyésné viszont cselekszik: kiviszi a folyóhoz a kis Števát, és a vízbe löki. Mikor Jenůfa felébred, nem találja fiát; a visszatérő Sekrestyésné pedig bebeszéli neki, hogy két napig lázálomban feküdt, az alatt halt meg a gyermek. Laca visszajön, és a Sekrestyésné látszólag diadalmaskodik: Jenůfa Isten akaratát látja az eseményekben, beleegyezik a házasságba, a Sekrestyésné megáldja a párt. Eddig az alig negyvenperces felvonás cselekménye. Marton Éva (Sekrestyésné) Ez a felvonás rendkívül sűrű lefolyású, és a két szélső felvonással ellentétben hangsúlyosan kamarajellegű: a Sekrestyésné lakásában csak négy szereplő lép fel, míg az első és harmadik felvonás nyílt téren zajlik, kórussal és néhány mellékszereplővel. Roppant komprimált, pszichológiailag mélyen megalapozott jelenetsor, és fölöttébb kényes anyag. Hiszen a színpadon gyermekgyilkosságot ábrázolni még a legbrutálisabb szellemeket is visszarettentheti. De erőszak és vadság hatja át az első részt is: Števa részeg tánca és üvöltözése, utána pedig a szörnyű tett, Laca késével széthasítja Jenůfa arcát - ebben a faluban semmiféle idillt nem lelhetünk. És a harmadik, a végül katarzist hozó felvonás sem teljesen szívderítő, a kisfiú jégbe fagyva előkerült hullája enyhén szólva is dermesztő. Mindez arra utal, hogy csak a legkifinomultabb arányérzékű, a maga ízlését tévedhetetlenül ellenőrző szerző nyúlhat büntetlenül ehhez az ősösztönös, minket magyarokat Kodolányi és Sinka szörnyűséges cselekményű paraszti novelláira emlékeztető rémdrámához. És mi sem lenne egyszerűbb, mint a Sekrestyésnét a vallás s az ehhez kapcsolódó vértelen morál megcsontosodott, megszállott szörnyetegeként, a gyilkosságig bevadult erkölcscsőszeként ábrázolni. Ám szó sincs ilyesmiről; Janáček egy másodpercre sem felejti el, hogy ez a megkeseredett, félelmetes nő is ember, vagyis megvan a maga relatív igazsága. Az ő pokolhoz vezető útja valóban jó szándékkal van kikövezve; ha úgy véli, Jenůfa boldogságához csak a bűnön át vezet az út, akkor nem habozik elkövetni. És aligha véletlen, hogy a második felvonás egyik legszebb, legbensőségesebb részletét neki ajándékozza a zeneszerző. Amikor Jenůfa befut az ébredező gyerekhez, nevelőanyja megjegyzi: \"Folyton a gyerekhez rohangálsz, ahelyett hogy kérnéd az Istent, vegye magához, vegye magához!\" (A szavak megismétlése tudatos, Janáček egyik vezető formálási elve az ismétlés - instrumentális zenéjében is -, ehhez megint a mindennapi életből kapott biztatást.) Már-már bölcsődalszerűen egyszerű és intim hang ez, fényévekre bármiféle gonoszságtól. A darab nagyszerű angol elemzői (nota bene: a hetvenes években az angolszászok, mindenekelőtt az ausztrál származású karmester, Sir Charles Mackerras tették a legtöbbet Janáček elismertetéséért), Michael Ewans és John Tyrrell (utóbbi a Decca Mackerras vezénylete Jenůfa-felvételének műsorfüzetében) hajlanak arra, hogy a Sekrestyésnét mintegy Jenůfa ellenpólusaként interpretálják. A folytonos oktávugrások állítólag a nő elvetemültségét, valamint tébolyát jelzik. Meglehet. De ebben a csellók és oboa, valamint fuvolák által szépen kísért dallamban van ugyan oktávugrás, de legkivált részvét. Arról nem beszélve, hogy amikor Jenůfa visszatér a kamrából, hangja összekapcsolódik a Sekrestyésné szólamával - és nincs köztük ellentét, csak éppen mindenki mondja a magáét. És mindenki a gyermekért aggódik - a maga módján. Van még egy döntő pillanat, amikor szólamaik egybefűződnek. Amikor a Sekrestyésné térden állva könyörög Števának, hogy vegye feleségül Jenůfát, mintegy (zeneileg is) azonosul nevelt lányával, és szó sincs arról, hogy ellenpólusa lenne. Ezt az egységet húzza alá a jelenet zárlata. Števa fejvesztve elmenekül, és ekkor két női hang szólal meg. A Sekrestyésné felkiált: \"Števa!\", miközben felhangzik Jenůfa (rém)álomittas hangja a kamrából: \"mintha egy kő zuhant volna rám\". Két segélykérés, két elesettség, két női kiszolgáltatottság kap itt szinte teljesen azonos szólamot. Nem, a Sekrestyésné csak részben ellenjátékosa Jenůfának, inkább sorsa egy lehetséges oldalát jeleníti meg. Elhalt férjéről megtudjuk, hogy részeges volt, akár Števa, és ettől a piás élettárstól akarja megkímélni a lányt, amikor az első felvonásban megtiltja házasságát a tökrészegen a színpadra robbanó férfival. Egyáltalán: meg akarja védeni a világ szája és reakciója elől. Ezért a végső tett, ezért az iszonyatos gyilkosság. A tett előtti monológját elemezve Ewans egyenesen blaszfémiáról beszél, és ebből annyi igaz, hogy a Sekrestyésné mintegy Istennek teszi meg magát, aki úgy véli, ha az égből nem érkezik válasz, ha Isten hallgat, neki kell színre lépnie, hogy eligazítsa a világ dolgait, hogy helyre lökje a félrecsúszott sorsokat. És cselekszik. Igaz, a téboly határán. Ám a gyilkosság pszichológiailag is megalapozott, hiszen a nő undorodik Števától, és a kisfiúban a férfi reinkarnációját látja. De Jenůfától sem áll távol az őrület; ásodik felvonásbeli nagymonológja ugyancsak látomásoktól hemzseg, a vallásos egzaltáció ismét a Sekrestyésnével rokonítja. De az ő hite alázatból fakad, míg a Sekrestyésné voltaképpen fellázad Isten ellen, amikor úgy véli, tökéletesen ismeri szándékát. Ewans ekként elemzi a két egymásra következő monológot: \"Az utolsó jelenet rettentő crescendo a gonosz végső győzelméig, és a pozitív elemek az opera második részének elején roppant takarékosak. A megvetett, elcsúfított, elkábított és fizikailag legyengült lány jellemzésére Janáček kiáltó ellentétet talált: a Sekrestyésné disszonáns tuttijára a szólóhegedű következik.\" Ez a leírás pontos, beleérző, mégis kissé elégtelen. Mert nem hagyható figyelmen kívül, hogy e hegedűhang - mely feltehetően a Missa Solemnis (Beethoven) Benedictusa híres hegedűszólójának is adósa - éppen a Sekrestyésné disszonanciájából születik meg, a megalázottak és megszomorítottak intonációjának csak a szenvedést okozók hangjával együtt van értelme és dramaturgiai jelentősége. Ez az alázat hozza aztán a megváltást és a megbocsátást - mindenki számára. Jenůfa a harmadik felvonás végére akár Brünnhilde szavait is elmondhatná: mindent tudok, mindent megértettem. És ez a végső tapasztalat, mint Az istenek alkonyában, itt is megtisztulást hoz. Jenůfa a Megváltóhoz fordul a nevelőanyja érdekében, aki ezúttal válaszol. Persze nem a felhők mögül, hanem a Sekrestyésné szívéből, aki lehajtott fejjel, már a katarzis kapujában vállalja sorsát. Ez a remekmű, ha a színrevitelben nem is, zeneileg nagyszerű előadást hozott. Vidnyánszky Attila egyszerűen fantáziátlanul állította színpadra a darabot. A második felvonásban mindössze a világítással (és díszletként egy átfogó lomtalanítást idéző, a színre belógó hatalmas rongyszőnyeghalmazzal) operált, ami - lévén e felvonás legkivált lélektani - nem rossz döntés, ám a fények oly fádak, s az egész olyannyira képzeletszegény, hogy lehangolódunk. Az átjárások sem tisztázottak, nem tudni, hol az ajtó, és az oly fontos ablak, de ezt láttuk már Kesselyák Gergely Don Giovanni-rendezésében is - egy gyakorlott színpadmester igazán szólhatna már rendező uraiméknak. A finálé megoldása szép, a kórus és egyáltalán az egész falu a mélybe süllyed, csak Jenůfa és Laca marad a színen, eltűnik mögülük-mellőlük egész addigi világuk, és általában is az emberi világ, ám a Sekrestyésné sötét árnya ott fenyeget a háttérben (kár, hogy a március 27-i előadáson elromlott a süllyesztő, így aztán e képből semmi sem maradt). Ebben a felvonásban láthatjuk az egyik legvitathatóbb megoldást: a sörgyári munkások jégtömböket hurcolnak a színre, kereszt formálódik belőlük, s amikor mintegy megkoronáznák építményüket, az utolsó jégkockában a megölt kisfiú hullája rejlik: kis, alig pislákoló lángocska. Talán a gyermeki lélek fénye? De Vidnyánszky attól szerencsére már visszarettent, hogy e végső kockát a halom tetejére biggyessze, mégis megformálva ekként a keresztet. Mindamellett kissé komikus volt, ahogy Laca Jenůfát védve a falu haragjától fölkapja és parittyakőként lóbálja a tömeg felé a kis Števát magába záró jégkockát. Az első és utolsó felvonásban a kórus mozgatása okozott több közlekedési katasztrófát, százszor leírtam, leírom ezredszerre is: Kovalik Balázst kivéve rendezőink pánikba esnek, ha nyolcnál többen vannak a színpadon. Marton Éva és Bátori Éva (Jenůfa) De akkor is baj van, ha túl kevesen: a háttérben dolgozó molnárlegények valami levitézlett népszínműből maradtak itt, miként a joviálisan dohogó bíró is. Vidnyánszky nem sok instrukciót adhatott a főszereplőknek, nem zavarta meg egyéni alakításaikat, ami olykor szép eredményeket hozott. A címszerepben Bátori Éva eddigi pályája olyan csúcsára ért, hogy csak ünnepi hangon lehet beszélni alakításáról. Hangilag megdöbbentően éretten, telten, a magasságokat erőltetés nélkül legyőzve, a lírai részekben szívszorítóan, minden pillanatban a művészi igazság szolgálatában énekelte szerepét. Felejthetetlen volt a második felvonás nagymonológja, aztán a gyermek halála miatti katatónia, sírnivaló a finálé csodálatos vallomása: \"ez olyan szerelem, hogy Isten is rábólintana\". Ez a Jenůfa roppant érzéki lány, Bátori Évának elhisszük, hogy bolondul érte az egész falu. Fellépése a világ bármelyik vezető dalszínházában térde hullottan imádott teljesítmény lenne. És a közönség megérezte a monumentalitást, őrjöngve tapsolt és brávózott a művésznőnek. A második szereposztásban Felber Gabriella balszerencséje, hogy ezzel a világszintű teljesítménnyel került egy csoportba. Roppant rokonszenves az alakformálása, bár intonációsan nem makulátlan, a magasságokban erősen hamiskás, de a lírai részekben kedves. Tagadhatatlanul kissé egysíkú, inkább drámai szende, mint tragikus hősnő, és erotikája sem oly perzselő, mint Bátorié. Az általam látott mindkét estén (március 13., illetve 27.) Marton Éva lépett fel a Sekrestyésné roppant szerepében. Mindkétszer ugyanazt tapasztaltam: az első felvonásban pár szavas, de annál fontosabb mondatát nagy erővel, ám inkább csúnya hangon intonálta. A második felvonásban (különösen Felber Gabriella partnereként) magához ragadta a kezdeményezést, iszonyatos energiákat mozgósított, őrjöngött, verte az asztalt, dobogott, lihegett, olykor a nyíltan prózai megszólalástól sem rettent vissza, hangilag pedig, ha nem is tökéletes intonációval, de lenyűgöző erővel érzékeltette ennek a meggyötört asszonynak a relatív életigazságát. A csúcspontot számomra a könyörgési jelenet hozta, amikor térdre veti magát Števa előtt; szinte hallani a makacs, dacos hús és csont ellenállását, a megalázottság roppant (fizikai) fájdalmát. De tévedés a \"térdre vet\" szóhasználat: az énekesnő fokozatosan, valami magasabb erőnek alávetve lecsúszik a földre. Ekkor hangja is szárnyalt, szem - köztük a recenzensé - nem maradhatott szárazon. Ebben a felvonásban olyan párost alkottak Bátori Évával, hogy még a szünetben is reszketett mindenki. A harmadik felvonásban ismét visszavett, de ez nem ártott az alakításnak, most kimondottan egy görög sorstragédia sziklává keményedett hősnőjének mutatkozott, még a katarzis pillanatában is. Laca szerepében két meglehetősen ellentétes alakformálást láttunk. Az első szereposztásban Graham Sanders kimondottan félszegnek, tesze-toszának mutatkozott, csak a harmadik felvonásban engedett fel, amikor megérti Jenůfa világokat megváltó szerelmét. Wendler Attila tagolatlan, sötétebb szenvedélyekkel dolgozott, már az első felvonásban fehérig izzott, amikor elmondja, hogy őt Števával szemben mostohaként kezelik. Értjük, miért vágja meg Jenůfa arcát. Így aztán megtisztulása is hitelesebbnek vagy legalábbis kissé mélyebben megalapozottnak tűnt a dráma végén. Ám a párok terén valami furcsa egyenlőtlenség keletkezett az előadásokban. Bátori erotikus légköréhez egy kimondottan gátlásos, míg Felber Gabriella szűziesebb lényhez egy szexuálisan is túlfűtött férfi társult. Ez érdekesnek bizonyult, de olykor zavaróan felborította az arányokat: Bátori Éva Jenůfája mellett Sanders néha bizony sima vizesnyolcasnak tűnt. Števaként a második szereposztásban Gulyás Dénes nyújtott számomra átgondoltabb, mélyebben látó alakítást. Ez az ember nem oly egysíkúan a falu rossza, mint amit Kiss B. Attila sugall. A második felvonásban Gulyás látomásos erővel mutatta meg, hogy miért és hogyan fél az elcsúfított arcú Jenůfától - akarja a lányt, de már képtelen szeretni, még a szobájába sem tudja betenni a lábát, visszahőköl a küszöbről. Mindamellett az esték nagy férfi hőse Kovács János volt, aki a partitúra összes árnyalatát megszólaltatva, hihetetlen odaadással, már-már megszállottsággal, a Janáček művészetébe vetett teljes hittel állt a mindkét este ihletetten, ha nem is mindig makulátlanul muzsikáló zenekar élén. Ők hárman, Bátori Éva, Marton Éva és Kovács János gondoskodtak arról, hogy nagy operai élményeim közt tartsam számon az előadást. Akadnak jó páran - köztük e sorok szerzője -, akik már évek óta hiányolják Janáček darabjait a magyar repertoárból. A mostani zenei és közönségsiker nyilván minden aggályt eloszlatott, és igazolta a követelés jogosságát. Nagy elégtétel ez a morva mester rajongóinak. Kíváncsi vagyok: lesz-e ebből Makropulosz-ügy? Leoš Janáček: Jenůfa (Magyar Állami Operaház) Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub Karmester: Kovács János Rendező: Vidnyánszky Attila Szereplők: Takács Tamara/Mészöly Katalin, Graham Sanders/Wendler Attila, Kiss B. Attila/Gulyás Dénes, Marton Éva/Temesi Mária, Bátori Éva/Felber Gabriella, Gurbán János/Sárkány Kázmér, Rácz István/Kenesey Gábor, Bokor Jutta/Tas Ildikó, Gémes Katalin/Simon Krisztina, Várhelyi Éva/Révész Rita, Pánti Anna/Murár Györgyi, Óhegyi Filoretti/Röser Orsolya
3102 frushena 2004-06-20 19:53:18
Miskolc, csajkovszkij - Anyegin http://www.theater.hu/index.php?mode=galeria&sorozat_id=&sub=sorozat&id=521
Miskolc, csajkovszkij - Anyegin http://www.theater.hu/index.php?mode=galeria&sorozat_id=&sub=sorozat&id=521
3101 janomano 2004-06-20 18:41:16 [Válasz erre: 3098 operátor 2004-06-20 17:13:53]
Vov! Micsoda gyönyörűséges szájt! :-)
Vov! Micsoda gyönyörűséges szájt! :-)
3100 janomano 2004-06-20 17:21:20 [Válasz erre: 3097 WiseGentleman 2004-06-20 15:16:19]
A fránya mindenit! :-) Pont most hallgattam az Alagna-Van Dam-Hampson-Halfvarson-Mattile-Meier; Pappano féle változatot. (Ez a Hampson tényleg 2m magas, vagy José Van Dam alacsony?)
A fránya mindenit! :-) Pont most hallgattam az Alagna-Van Dam-Hampson-Halfvarson-Mattile-Meier; Pappano féle változatot. (Ez a Hampson tényleg 2m magas, vagy José Van Dam alacsony?)
3099 janomano 2004-06-20 17:17:37 [Válasz erre: 3098 operátor 2004-06-20 17:13:53]
Üdv operátor! Már aszittem, hanyagolsz minket! :-)
Üdv operátor! Már aszittem, hanyagolsz minket! :-)
3098 operátor 2004-06-20 17:13:53
voltam a covent gardenben egy szuper jó arabellán. bővebben itt olvasható róla: [url]http://opera.uw.hu;opera.uw.hu[/url] ajánlom magamat.
voltam a covent gardenben egy szuper jó arabellán. bővebben itt olvasható róla: [url]http://opera.uw.hu;opera.uw.hu[/url] ajánlom magamat.
3097 WiseGentleman 2004-06-20 15:16:19
Verdi-szakértőktől kérdezem: a Don Carlos partitúrájában jelölve van-e a záróakkord diminuendo-ja, vagy csupán karmesteri modorosságból játsszák így? Tudniillik most érkeztem haza Berlinből, ahol a Staatsoper Unter den Lindenben szerencsém volt egy Don Carlos előadáshoz, ahol ugyanúgy decrescendo-t csináltak a záróakkordon, mint legutóbb a magyar operában hallottam. Mellesleg, maga az előadás híven követte a német Regietheater polgárpukkasztó hagyományait, az autodafé keretében az egyébként anyaszült meztelen eretnekeket a lábuknál fogva akasztották fel, a Fülöp-ária előjátéka alatt pedig a király éppen Ebolival szeretkezett. A zenei megvalósítás természetesen kitűnő volt, Fabio Luisi keze alatt izzott a zenekar, bár igaz, néha a tempók kicsit gyorsnak tűntek. Norma Fantini kiváló Erzsébet volt, az ő hangja a drámai csúcspontok alatt is átjött a zenekaron, René Pape basszbaritonális hangja ellenére kitűnő Fülöpöt alakított.
Verdi-szakértőktől kérdezem: a Don Carlos partitúrájában jelölve van-e a záróakkord diminuendo-ja, vagy csupán karmesteri modorosságból játsszák így? Tudniillik most érkeztem haza Berlinből, ahol a Staatsoper Unter den Lindenben szerencsém volt egy Don Carlos előadáshoz, ahol ugyanúgy decrescendo-t csináltak a záróakkordon, mint legutóbb a magyar operában hallottam. Mellesleg, maga az előadás híven követte a német Regietheater polgárpukkasztó hagyományait, az autodafé keretében az egyébként anyaszült meztelen eretnekeket a lábuknál fogva akasztották fel, a Fülöp-ária előjátéka alatt pedig a király éppen Ebolival szeretkezett. A zenei megvalósítás természetesen kitűnő volt, Fabio Luisi keze alatt izzott a zenekar, bár igaz, néha a tempók kicsit gyorsnak tűntek. Norma Fantini kiváló Erzsébet volt, az ő hangja a drámai csúcspontok alatt is átjött a zenekaron, René Pape basszbaritonális hangja ellenére kitűnő Fülöpöt alakított.
3096 cilike 2004-06-19 21:34:35
És még valami: Sajnos a Héja által diktált tempók kissé szélsőségesek, főleg lassúak. Ma a román szoprán majd meghalt a 2. fináléban, teljesen felszorult, a lassú tempó miatt. Egyébként szerintem teljesen érdektelen, középszerű teljesítményt nyújt. Lory nekem is meglepetés, megkockáztatom, hogy vokális szempontból a legszebben ő énekelte Liút. Molnár András sokkal jobb volt, mint vártam, nem azért, mert nem szeretem, hanem az utóbbi időben olasz szerepben nem hallottam.
És még valami: Sajnos a Héja által diktált tempók kissé szélsőségesek, főleg lassúak. Ma a román szoprán majd meghalt a 2. fináléban, teljesen felszorult, a lassú tempó miatt. Egyébként szerintem teljesen érdektelen, középszerű teljesítményt nyújt. Lory nekem is meglepetés, megkockáztatom, hogy vokális szempontból a legszebben ő énekelte Liút. Molnár András sokkal jobb volt, mint vártam, nem azért, mert nem szeretem, hanem az utóbbi időben olasz szerepben nem hallottam.
3095 Orfeusz 2004-06-19 19:32:16
a Turandot kritikához: Munteanu akkor valóban elfáradhatott, mert amikor én láttam az első előadáson, akkor a magas hangjai kifogástalanok voltak, tulajdonképp ez volt az ékessége
a Turandot kritikához: Munteanu akkor valóban elfáradhatott, mert amikor én láttam az első előadáson, akkor a magas hangjai kifogástalanok voltak, tulajdonképp ez volt az ékessége
3094 Búbánat 2004-06-19 19:20:12 [Válasz erre: 3093 Judit 2004-06-19 18:11:42]
Kedves Judit, íme, a szereposztás: Az urbinói herceg - Virágh József Delaqua, velencei szenátor - Peckai Endre Annina, halászlány - Zsadon Andrea Caramello, a herceg borbélya - Vadász Zsolt Pappacoda, szakács - Szolnoki Tibor Ciboletta, a szenátor szobalánya - Rikker Mária Centurione, a herceg titkára - Kertész Péter Testaccio szenátor - Rupnik Károly Barbaruccio szenátor - Kincses Károly Agricola, udvarhölgy - Lugosi Claudia Barbara, Delaqua szenátor hitvese - Gál Judit Enrico tengerésztiszt, Delaqua unokaöccse - Maróti Attila Peppino, a gondolás - Bálint Péter Benito, utcai énekes - Csomor György Elisetta és Giovanni - Szabó Kriszti és Bánki Zsolt Valamint kereskedők, árusok, járókelők és vendégek
Kedves Judit, íme, a szereposztás: Az urbinói herceg - Virágh József Delaqua, velencei szenátor - Peckai Endre Annina, halászlány - Zsadon Andrea Caramello, a herceg borbélya - Vadász Zsolt Pappacoda, szakács - Szolnoki Tibor Ciboletta, a szenátor szobalánya - Rikker Mária Centurione, a herceg titkára - Kertész Péter Testaccio szenátor - Rupnik Károly Barbaruccio szenátor - Kincses Károly Agricola, udvarhölgy - Lugosi Claudia Barbara, Delaqua szenátor hitvese - Gál Judit Enrico tengerésztiszt, Delaqua unokaöccse - Maróti Attila Peppino, a gondolás - Bálint Péter Benito, utcai énekes - Csomor György Elisetta és Giovanni - Szabó Kriszti és Bánki Zsolt Valamint kereskedők, árusok, járókelők és vendégek
3093 Judit 2004-06-19 18:11:42
Mindent elolvastam az Egy éj Velencé-ről de a szereposztás titok? Én is imádom a Házy -Ilos féle felvételt bár játszanák a rádióban is!
Mindent elolvastam az Egy éj Velencé-ről de a szereposztás titok? Én is imádom a Házy -Ilos féle felvételt bár játszanák a rádióban is!
3091 Búbánat 2004-06-18 16:25:41 [Válasz erre: 3090 Sesto 2004-06-18 15:40:26]
Akkor megnyugodtam, már csak egy esőmentes kellemes nyári este kellene hozzá....
Akkor megnyugodtam, már csak egy esőmentes kellemes nyári este kellene hozzá....
3090 Sesto 2004-06-18 15:40:26 [Válasz erre: 3089 Búbánat 2004-06-18 10:09:09]
Na látod Búbánat, mindig van új a Nap alatt: tehát Herzl lesz a szegedi \"Egy éj Velencében\" rendezöje???-akkor, az egy klassikus, konvencionális feldolgozás lesz: nem igen lesz hisztéria körülötte!... :-) A VOP-programja számos rendezését tartalmazza, aminen nyilván elönye, de sok hátránya is van... \"Eine Nacht in Venedig\"-CD-mnek pedig annyi magyar vonatkozása van, hogy GESZTY SYLVIA énekli a nöi föszerepet(0kicsit torokból mint sokszor, de roppant magabiztosan!), és a Herceg szólamában, az Ágai Karola Lucia-korongjáról már ismert és sokoldalú ANTON de RIDDER hallható, a kisebb szerepekben is olyan kalbierü szólisták, mint Trudelise Schmidt vagy Julia Migenes kényeztetik hallgatóságukat.
Na látod Búbánat, mindig van új a Nap alatt: tehát Herzl lesz a szegedi \"Egy éj Velencében\" rendezöje???-akkor, az egy klassikus, konvencionális feldolgozás lesz: nem igen lesz hisztéria körülötte!... :-) A VOP-programja számos rendezését tartalmazza, aminen nyilván elönye, de sok hátránya is van... \"Eine Nacht in Venedig\"-CD-mnek pedig annyi magyar vonatkozása van, hogy GESZTY SYLVIA énekli a nöi föszerepet(0kicsit torokból mint sokszor, de roppant magabiztosan!), és a Herceg szólamában, az Ágai Karola Lucia-korongjáról már ismert és sokoldalú ANTON de RIDDER hallható, a kisebb szerepekben is olyan kalbierü szólisták, mint Trudelise Schmidt vagy Julia Migenes kényeztetik hallgatóságukat.
3089 Búbánat 2004-06-18 10:09:09 [Válasz erre: 3086 Sesto 2004-06-17 13:50:11]
Figyeltem, Sesto. Képben vagyok és köszönöm. Az Egy éj Velencében Szegeden is lesz: augusztus 6., 7., 8. Rendezője:Prof. Dr. Robert Herzl a Volksopertől /Bécs/ , díszlettervezője pedig Frieder Klein a grazi Operából. Egyébként a Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor vezette Operettvilág produkcióját láthatjuk magyar közreműködőkkel, magyar nyelven. A nagyoperett karmestere: Kollár Imre. Ezt a J.Strauss-operettet különben évek óta nem játsszák Budapesten, pedig zenei anyaga vetekszik a Denevér vagy a Cigánybáróéval. Idehaza van egy nagyon szép, jól sikerült rádiófelvétel belőle a hatvanas évekből: Házyval, Ilosfalvyval, Udvardyval, Kishegyivel és Zentaival! Azt is érdemes tudni róla, hogy ez az egyetlen Strauss operett, amelynek ősbemutatója nem a Monarchiában és Bécsben, hanem Berlinben, 1883-ban volt. De rögtön utána, még ugyanabban az évben Bécsben is bemutatták és az új operettet hatalmas lelkesedéssel fogadta a korabeli publikum. Népszerűsége a mai napig töretlen. Örülök, hogy ha Bécsbe nem is jutok ki, de most talán Szegeden megtekinthetem ezt rendkívül gazdag dallamokkal teli nagyoperettet. (Különben a szereposztástól nem vagyok oda, és az új magyar fordítástól, amit Zsadon jegyez, kissé félek. De lehet még kellemes meglepetésben részem.)
Figyeltem, Sesto. Képben vagyok és köszönöm. Az Egy éj Velencében Szegeden is lesz: augusztus 6., 7., 8. Rendezője:Prof. Dr. Robert Herzl a Volksopertől /Bécs/ , díszlettervezője pedig Frieder Klein a grazi Operából. Egyébként a Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor vezette Operettvilág produkcióját láthatjuk magyar közreműködőkkel, magyar nyelven. A nagyoperett karmestere: Kollár Imre. Ezt a J.Strauss-operettet különben évek óta nem játsszák Budapesten, pedig zenei anyaga vetekszik a Denevér vagy a Cigánybáróéval. Idehaza van egy nagyon szép, jól sikerült rádiófelvétel belőle a hatvanas évekből: Házyval, Ilosfalvyval, Udvardyval, Kishegyivel és Zentaival! Azt is érdemes tudni róla, hogy ez az egyetlen Strauss operett, amelynek ősbemutatója nem a Monarchiában és Bécsben, hanem Berlinben, 1883-ban volt. De rögtön utána, még ugyanabban az évben Bécsben is bemutatták és az új operettet hatalmas lelkesedéssel fogadta a korabeli publikum. Népszerűsége a mai napig töretlen. Örülök, hogy ha Bécsbe nem is jutok ki, de most talán Szegeden megtekinthetem ezt rendkívül gazdag dallamokkal teli nagyoperettet. (Különben a szereposztástól nem vagyok oda, és az új magyar fordítástól, amit Zsadon jegyez, kissé félek. De lehet még kellemes meglepetésben részem.)
3088 Sesto 2004-06-17 15:24:08 [Válasz erre: 3087 Megén 2004-06-17 14:01:18]
Nagyon szivesen! (...remélem azért hellyel-közzel áttekinthetö volt, mert annyi mindenröl szerettem volna beszámolni...) ;-)
Nagyon szivesen! (...remélem azért hellyel-közzel áttekinthetö volt, mert annyi mindenröl szerettem volna beszámolni...) ;-)
3087 Megén 2004-06-17 14:01:18 [Válasz erre: 3086 Sesto 2004-06-17 13:50:11]
Köszönjük, élveztem az olvasást.
Köszönjük, élveztem az olvasást.
3086 Sesto 2004-06-17 13:50:11
Akkor most egy kis élménybeszámoló a tegnapi \"Don Giovanni-ról\", Bécs-\"Volksoper\"(=német nyelvü elöadás!)-avagy \" összeségében látlelet a jelenkor Volksoper-éböl\"... Hát igen, tegnap-bár nem teljesen véletlen-, vagy netán \"sorsszerüen\"- betévedtem a VOP utolsóelötti \"Don Giovanni\" elöadására: szégyen, nem szégyen, az idei szezon elsö alkalma volt, hogy a VOP-be látogattam: na ja, jobb késön mint soha, elvégre a szezonnak még közel nincs vége...(Nyilván a jún.-i \"Operetthetek\"stb. még csak most kezdödnek,...figyelsz BÚBÁNAT!!!) Nos, a 2003/2004-es évad nyilván nagy változásokaz hozott magával: RUDOLF BERGER szeptemberi kezdéssel átvette a szinház igazgatását, egy vérbeli szinházi szakember, aki korábban a STOP elismert és közkedvelt müvészeti tikárságának vezetöje, és a késöbbiekben pedig a Straßburgi Opera-t intendánsa volt. (Herr Berger egyébként képzett muzsikus, lirai bariton énekmüvész)-de sok bariton lett operaintendáns?!...Hmmm...I. Holender(=STOP), A. Pereira(=Zürich) és most R. Berger... :-))) Igazgatósága nem igen kedvezö csillagzat alatt indult, hiszen elödje DOMINIQUE MENTHA(=aki jelenleg a Basel-i Opera-t igazgatja...) egy müvészi-, erkölcsi alpjaiban, mondhatni létjogosultságában megkérdöjelezett és (törzs)publikmától megvált, lestrapált intézményt hagyott hátra,...amelyben érdekes módon a gazdasági mutatók a legnagyobb müvészeti tévelygések ellenére is (állitólag) meröben rendben voltak... Mindegy! Nyílván R. Berger \"hatalomátvételét\" mind a média, mind a szakma és nem utolsó sorban a közönség(!) rendkivüli figyelemmel kisérte, amely egy egészséges adag megelölegezett BIZALOMMAL füszerezve, úgy látszik lassan, de biztosan beérleli gyümölcsét: a közönség visszatér régi \"anyaszinházához\"-MERT a VOP esetében nagyon fontos a KÖZÖNSÉGRÖL is beszélni: rendkivül heterogén összetételü, de hüséges és ragaszkodó, a Ház sztárjait szivébezáró és biztató emberek csoprotja, amely életkortól függetlenlennek látszik! Ez a feltünöen hálás, DE kritkus közönség érdekes módon higgadtabbnak, söt helyenként mégis talán egy picit visszafogottabbnak tünik, mint pl.a STOP \"Nagyérdemüje\": itt nincsenek (=általában) viharos, dübrörgös, \"Bravos-s\" sikerek, de a zajos \"BUUUH\" is ritkább: inkább az udvarias, de hosszú és kitartó taps a jellemzö egy-egy sikeres elöadás végén! Ja, és persze a \"füttykoncert\"(=mint tetszésnyilvánitás), ugyanis a Tartományokból Bécsbe látogató és \"bécsi héten\" jelenlévö középiskolai osztályok számára szinte nélkülözhetetlen esemény a Theater an der Wien, netán Ronacher vmely. musical-produkciójának ÉS a VOP egyik német nyelvü eladásának megtekintése!...és ez tegnap sem volt másképp!... ;-) Tehát új évad, új direktor: mi minden történt csupán \"dióhéjban\" összefoglalva, elsö jelentösebb premier, Flotow \"MARTHA\" c. Singspiel-je volt, amelyre nem túlzok \"de kiéhezett publikum\" várt, ebben az eladásban, cimszereplöként debütált Bécs egyik új kedvence ALEXANRA REINPRECHT, aki mellesleg a késöbbiekben a STOP \"Denevér\" elöadásaiban is sikeresen mutatkozott be, mint Adele. A. Reinprecht emellett a Stuttgarti Opera állandó magánénekese is! Az szezon kiemelkedö operapremierje volt a Stefan Herheim(=korábban a sokak által vitatott salzburgi \"Szöktetés\" rendezöje...) által szinparda állitott \"Madama Butterfly\", melynek kevésbé ismert \"ösváltozata\" került a publikum elé!... A salzburgi hisztéria kiamaradt, nem lett megismételve! ;-) Jelentös operett-premierként J. Strauß \"Eine Nacht in Venedig\" c. darabjára esett a választás, melyben Berger a Ház egykori és a jelenben fellépö sztárjaira tett fel mindent: hiszen egy szinpadon szerepeltek: Aikiko Nakajima, Németh Sándor, Waldemar Kmentt és \"természetesen\" Harald Serafin. DE akkor vissza a \"Don Giovanni\"-hoz, amint fent is emlitettem, német nyelvü eladásban volt részünk...(=számomra szokatlanul és eleinte majdhogynem zavaró volt, annak ellenére, hogy bevallom a német forditás nagyon szép és tartalmas, DE roppant dagályos, helyenként merev!) Eredetileg a VOP a \"Prágai verziót\" játszotta, annyi eltéréssel: pl. Don Ottavio mind két áriája szerepelt az elöadásban, addig Donna Elvira nagyjelenete hiányzott... Ezen produkció a \"Figaro\" és \"Cosi\" kiséretében, a ´90-es években MARCO ARTURO MARELLI által rendezet + diszlet \"da Ponte-ciklus\" része. Egy bevállt, nem túl régi elöadás, konvencionális stilusban. Mig Marelli a jelenben inkább a STOP-ben készitett újabb rendezéseivel van a köztudatban(=pl. \"Varázsfuvola\", \"La Sonnambula\", \"Falstaff\")-addig a VOP ezen korábbi munkáit tartja programján. Rendezéseit megfigyelve rendivül szembe tünik, mily´ sokat fejlödött Marelli \"szinészvezetö érzéke/készsége\", hiszen az összeségében megbizható szinvonalúnak tekinthetö elöadásban azért még helyenként akadnak üresjáratok: a \"darab fáradtnak tünik\"-pl. a II. nagy zártszámai(=Don Ottavio, Donna Anna és a most beiktatott Donna Elvira-jelenet) nincsenek megrendezve: koncertáriák halmazát képzik! A jelmezeket itt is Marelli volt felesége: DAGMAR NIEFIND tevezte, munkáját külön dicséri a jelmezek egyszerü, de praktikus funkciót szolgáló-nyilván konvencionális ihletetséggel-de a jelzés szinten jelenlévö diszletekkel, DRAPÉRIÁKKAL(=Marelli-nél fontos!...) :-) homogén egységet képezve!... Az est karmesternöje, JULIA JONES fulmináns tempójval vette az opera nyitányát, s ugyancsak feszes tempóval, majdnem \"katonás szellemben\", de nem eröszakos stilusban vitte végig koncepcióját. A zenekar összteljeitménye-különösen egyes fúvósok!-egy-egy pontatlansággal is feltünt. A szereposztás: Komtur: PAVEL KUDINOV; markáns, kellöen sötét basszussal felruháza, mégis hangadása a II. felv.-ban helyenként forszirozottnak tünt! Don Giovanni: MORTEN FRANK LARSEN; a VOP egyik legsokoldalúbb, aki operett-és klasszkus musical-produkciókabn is látható. A \"szerenádot\" leszámitva(=amit olaszul énekelt, mondván Donna Elvira cselédje olasz lenne...) mind hangilag és szerepjátékában is megbizható, ha nem is lenyügözöt nyújtott. Leporello: MICHAIL SCHELOMIANSKI, buffoneszk szerepében nagyon otthonos és hangilag az est egyik legstabilabb elöadója volt! Donna Elvira: ELISABETH KULMAN(=ezt a nevet azt hiszem a Bécsbe látogatónak érdemes lesz megjegyezni!)-a fiatal szoprán kétévvel ezelött diplomázott a Zenemüv. Egyetemen, de már \"fh.-ként\" kellemes Paminájával \"berobbant\" az operai köztudatba, azóta a VOP egyik legsikeresebb szólistája, s most sem okozott csalódást-annak ellenére, hohy hangadását Elvira-belépöjében elég \"hegyesnek\" éreztem, de rá kellett döbbennem: ez bizony a német nyelv egyenetlensége... Igazi \"korszerü primadonna, aki az elöadást követöen farmernadrágban és farmerdzsekiben, lobógó hajjal kerékpárra pattan és hazakerekezik\"-semmi affekta, vagy allürök!... ;-) Donna Anna: DONNA ELLEN, az amerikai szoprán \"beugróként\" került a sorozatba, korábban a Linzer Landestheater elismert szólistája volt, lirai koloratúr-szerepkörben(=Éj királynöje, Blondchen-CD-n is az ARTE NOVA-nál és Sophie) jelenleg szabadúszóként a STOP-ben közepes és kisebb szólamokban is feltünik(=lásd. Wellgunde, I. Dame etc.) Donna Anna-ját mégis alaposan átgondolt interpretáció jellemzi, PEDIG!-most is mint oly ´sokszor Marelli Anna-szerepét gyakrolatilag NEM rendezte meg, énekesét cserbe hagyta: nagy kár! Donna Ellen-nek sikerül menteni a mentenivalót, szuverén alaktiással ajándékoztam meg publikumát, még akkor is, ha II. felv. áriájába két kiesbb intonációs bizonytalanság belopakodott!... Zerlina: BIRGID STEINBERGER(=a VOP \"házi énekesnöje\", oeprettszubrett), a porosz/~német tradiciót követve egy \"édesen-kedves-csilingelö szubrett\", akiböl túl sokat nem is lehetett hallani; egy testesebb és érzékibb lirai mezzo(!)sokkal több szint vitt volna Zerlina-alakjába, VISZONT(!) Marelli ezzel ellentétben, az olasz tradiciót is felmutatva, ahol ugye a mai napig \"Zerlina a sztár\" a nöi szerepek között: Zerlina alakját konturosabban vázolta fel, mint a másik két nöi szerepet! Igy a nöi protagonsiták között uralkodó dramaturgiai balance akarva-akaratlanul is eltolódott! Don Ottavio: FERDINAND von BOTHMER egy viszonylag bizonytalan \"Dalla sua pace\" után(=pardon a német szöveg nem ugrik be) egy megbizható szinten elöadótt \"Il mio tesor-val\" nem volt se több se kevesebb mint bármely más \"szokványos\" Don Ottavio! ...és Masetto? Szégyen, nem szégyen: nem találom a szereposztó cetlit, és a homepage-n már nincs rajta a szereposztás!-pedig egy nagyon kellemes alakitás részesei voltunk!... A szereposztás olvasata közben újra szembetünik, hogy az elöadók nagy része nem németajkú, mégis(!) szövegmondásuk példásnak mondható szintet nyújtott! BRAVI! Talán érdemes még befejezésként megjegyezeni: ezen elöadás korábbi reprirezeiben oly´ nagyságok ugrottak ki egykoron, mint a premier Don Giovanni-ja, BO SKOVHUS, vagy LUBA ORGONASOVA(=Donna Anna), ELIANE COELHIO(=Donna Elvira) és nem utolsó sorban két fiatalabb énekes: ANGELIKA KIRCHSCHLAGER-mint mezzo-Zerlina, ezen énekesek azóta jelentös karriert épitettek, de ne maradjon ki a felsorolásból a STOP fiatal baritonja, ADRIAN ERÖD-szintén a cimszerepben vagy a VOP egyik legjobb szopránja, EDITH LIENBACHER(=Donna Anna) aki mindig kultúrált interpretációkkal hivja fel magára a figyelmet! ;-))) Üdvözlettel, Sesto
Akkor most egy kis élménybeszámoló a tegnapi \"Don Giovanni-ról\", Bécs-\"Volksoper\"(=német nyelvü elöadás!)-avagy \" összeségében látlelet a jelenkor Volksoper-éböl\"... Hát igen, tegnap-bár nem teljesen véletlen-, vagy netán \"sorsszerüen\"- betévedtem a VOP utolsóelötti \"Don Giovanni\" elöadására: szégyen, nem szégyen, az idei szezon elsö alkalma volt, hogy a VOP-be látogattam: na ja, jobb késön mint soha, elvégre a szezonnak még közel nincs vége...(Nyilván a jún.-i \"Operetthetek\"stb. még csak most kezdödnek,...figyelsz BÚBÁNAT!!!) Nos, a 2003/2004-es évad nyilván nagy változásokaz hozott magával: RUDOLF BERGER szeptemberi kezdéssel átvette a szinház igazgatását, egy vérbeli szinházi szakember, aki korábban a STOP elismert és közkedvelt müvészeti tikárságának vezetöje, és a késöbbiekben pedig a Straßburgi Opera-t intendánsa volt. (Herr Berger egyébként képzett muzsikus, lirai bariton énekmüvész)-de sok bariton lett operaintendáns?!...Hmmm...I. Holender(=STOP), A. Pereira(=Zürich) és most R. Berger... :-))) Igazgatósága nem igen kedvezö csillagzat alatt indult, hiszen elödje DOMINIQUE MENTHA(=aki jelenleg a Basel-i Opera-t igazgatja...) egy müvészi-, erkölcsi alpjaiban, mondhatni létjogosultságában megkérdöjelezett és (törzs)publikmától megvált, lestrapált intézményt hagyott hátra,...amelyben érdekes módon a gazdasági mutatók a legnagyobb müvészeti tévelygések ellenére is (állitólag) meröben rendben voltak... Mindegy! Nyílván R. Berger \"hatalomátvételét\" mind a média, mind a szakma és nem utolsó sorban a közönség(!) rendkivüli figyelemmel kisérte, amely egy egészséges adag megelölegezett BIZALOMMAL füszerezve, úgy látszik lassan, de biztosan beérleli gyümölcsét: a közönség visszatér régi \"anyaszinházához\"-MERT a VOP esetében nagyon fontos a KÖZÖNSÉGRÖL is beszélni: rendkivül heterogén összetételü, de hüséges és ragaszkodó, a Ház sztárjait szivébezáró és biztató emberek csoprotja, amely életkortól függetlenlennek látszik! Ez a feltünöen hálás, DE kritkus közönség érdekes módon higgadtabbnak, söt helyenként mégis talán egy picit visszafogottabbnak tünik, mint pl.a STOP \"Nagyérdemüje\": itt nincsenek (=általában) viharos, dübrörgös, \"Bravos-s\" sikerek, de a zajos \"BUUUH\" is ritkább: inkább az udvarias, de hosszú és kitartó taps a jellemzö egy-egy sikeres elöadás végén! Ja, és persze a \"füttykoncert\"(=mint tetszésnyilvánitás), ugyanis a Tartományokból Bécsbe látogató és \"bécsi héten\" jelenlévö középiskolai osztályok számára szinte nélkülözhetetlen esemény a Theater an der Wien, netán Ronacher vmely. musical-produkciójának ÉS a VOP egyik német nyelvü eladásának megtekintése!...és ez tegnap sem volt másképp!... ;-) Tehát új évad, új direktor: mi minden történt csupán \"dióhéjban\" összefoglalva, elsö jelentösebb premier, Flotow \"MARTHA\" c. Singspiel-je volt, amelyre nem túlzok \"de kiéhezett publikum\" várt, ebben az eladásban, cimszereplöként debütált Bécs egyik új kedvence ALEXANRA REINPRECHT, aki mellesleg a késöbbiekben a STOP \"Denevér\" elöadásaiban is sikeresen mutatkozott be, mint Adele. A. Reinprecht emellett a Stuttgarti Opera állandó magánénekese is! Az szezon kiemelkedö operapremierje volt a Stefan Herheim(=korábban a sokak által vitatott salzburgi \"Szöktetés\" rendezöje...) által szinparda állitott \"Madama Butterfly\", melynek kevésbé ismert \"ösváltozata\" került a publikum elé!... A salzburgi hisztéria kiamaradt, nem lett megismételve! ;-) Jelentös operett-premierként J. Strauß \"Eine Nacht in Venedig\" c. darabjára esett a választás, melyben Berger a Ház egykori és a jelenben fellépö sztárjaira tett fel mindent: hiszen egy szinpadon szerepeltek: Aikiko Nakajima, Németh Sándor, Waldemar Kmentt és \"természetesen\" Harald Serafin. DE akkor vissza a \"Don Giovanni\"-hoz, amint fent is emlitettem, német nyelvü eladásban volt részünk...(=számomra szokatlanul és eleinte majdhogynem zavaró volt, annak ellenére, hogy bevallom a német forditás nagyon szép és tartalmas, DE roppant dagályos, helyenként merev!) Eredetileg a VOP a \"Prágai verziót\" játszotta, annyi eltéréssel: pl. Don Ottavio mind két áriája szerepelt az elöadásban, addig Donna Elvira nagyjelenete hiányzott... Ezen produkció a \"Figaro\" és \"Cosi\" kiséretében, a ´90-es években MARCO ARTURO MARELLI által rendezet + diszlet \"da Ponte-ciklus\" része. Egy bevállt, nem túl régi elöadás, konvencionális stilusban. Mig Marelli a jelenben inkább a STOP-ben készitett újabb rendezéseivel van a köztudatban(=pl. \"Varázsfuvola\", \"La Sonnambula\", \"Falstaff\")-addig a VOP ezen korábbi munkáit tartja programján. Rendezéseit megfigyelve rendivül szembe tünik, mily´ sokat fejlödött Marelli \"szinészvezetö érzéke/készsége\", hiszen az összeségében megbizható szinvonalúnak tekinthetö elöadásban azért még helyenként akadnak üresjáratok: a \"darab fáradtnak tünik\"-pl. a II. nagy zártszámai(=Don Ottavio, Donna Anna és a most beiktatott Donna Elvira-jelenet) nincsenek megrendezve: koncertáriák halmazát képzik! A jelmezeket itt is Marelli volt felesége: DAGMAR NIEFIND tevezte, munkáját külön dicséri a jelmezek egyszerü, de praktikus funkciót szolgáló-nyilván konvencionális ihletetséggel-de a jelzés szinten jelenlévö diszletekkel, DRAPÉRIÁKKAL(=Marelli-nél fontos!...) :-) homogén egységet képezve!... Az est karmesternöje, JULIA JONES fulmináns tempójval vette az opera nyitányát, s ugyancsak feszes tempóval, majdnem \"katonás szellemben\", de nem eröszakos stilusban vitte végig koncepcióját. A zenekar összteljeitménye-különösen egyes fúvósok!-egy-egy pontatlansággal is feltünt. A szereposztás: Komtur: PAVEL KUDINOV; markáns, kellöen sötét basszussal felruháza, mégis hangadása a II. felv.-ban helyenként forszirozottnak tünt! Don Giovanni: MORTEN FRANK LARSEN; a VOP egyik legsokoldalúbb, aki operett-és klasszkus musical-produkciókabn is látható. A \"szerenádot\" leszámitva(=amit olaszul énekelt, mondván Donna Elvira cselédje olasz lenne...) mind hangilag és szerepjátékában is megbizható, ha nem is lenyügözöt nyújtott. Leporello: MICHAIL SCHELOMIANSKI, buffoneszk szerepében nagyon otthonos és hangilag az est egyik legstabilabb elöadója volt! Donna Elvira: ELISABETH KULMAN(=ezt a nevet azt hiszem a Bécsbe látogatónak érdemes lesz megjegyezni!)-a fiatal szoprán kétévvel ezelött diplomázott a Zenemüv. Egyetemen, de már \"fh.-ként\" kellemes Paminájával \"berobbant\" az operai köztudatba, azóta a VOP egyik legsikeresebb szólistája, s most sem okozott csalódást-annak ellenére, hohy hangadását Elvira-belépöjében elég \"hegyesnek\" éreztem, de rá kellett döbbennem: ez bizony a német nyelv egyenetlensége... Igazi \"korszerü primadonna, aki az elöadást követöen farmernadrágban és farmerdzsekiben, lobógó hajjal kerékpárra pattan és hazakerekezik\"-semmi affekta, vagy allürök!... ;-) Donna Anna: DONNA ELLEN, az amerikai szoprán \"beugróként\" került a sorozatba, korábban a Linzer Landestheater elismert szólistája volt, lirai koloratúr-szerepkörben(=Éj királynöje, Blondchen-CD-n is az ARTE NOVA-nál és Sophie) jelenleg szabadúszóként a STOP-ben közepes és kisebb szólamokban is feltünik(=lásd. Wellgunde, I. Dame etc.) Donna Anna-ját mégis alaposan átgondolt interpretáció jellemzi, PEDIG!-most is mint oly ´sokszor Marelli Anna-szerepét gyakrolatilag NEM rendezte meg, énekesét cserbe hagyta: nagy kár! Donna Ellen-nek sikerül menteni a mentenivalót, szuverén alaktiással ajándékoztam meg publikumát, még akkor is, ha II. felv. áriájába két kiesbb intonációs bizonytalanság belopakodott!... Zerlina: BIRGID STEINBERGER(=a VOP \"házi énekesnöje\", oeprettszubrett), a porosz/~német tradiciót követve egy \"édesen-kedves-csilingelö szubrett\", akiböl túl sokat nem is lehetett hallani; egy testesebb és érzékibb lirai mezzo(!)sokkal több szint vitt volna Zerlina-alakjába, VISZONT(!) Marelli ezzel ellentétben, az olasz tradiciót is felmutatva, ahol ugye a mai napig \"Zerlina a sztár\" a nöi szerepek között: Zerlina alakját konturosabban vázolta fel, mint a másik két nöi szerepet! Igy a nöi protagonsiták között uralkodó dramaturgiai balance akarva-akaratlanul is eltolódott! Don Ottavio: FERDINAND von BOTHMER egy viszonylag bizonytalan \"Dalla sua pace\" után(=pardon a német szöveg nem ugrik be) egy megbizható szinten elöadótt \"Il mio tesor-val\" nem volt se több se kevesebb mint bármely más \"szokványos\" Don Ottavio! ...és Masetto? Szégyen, nem szégyen: nem találom a szereposztó cetlit, és a homepage-n már nincs rajta a szereposztás!-pedig egy nagyon kellemes alakitás részesei voltunk!... A szereposztás olvasata közben újra szembetünik, hogy az elöadók nagy része nem németajkú, mégis(!) szövegmondásuk példásnak mondható szintet nyújtott! BRAVI! Talán érdemes még befejezésként megjegyezeni: ezen elöadás korábbi reprirezeiben oly´ nagyságok ugrottak ki egykoron, mint a premier Don Giovanni-ja, BO SKOVHUS, vagy LUBA ORGONASOVA(=Donna Anna), ELIANE COELHIO(=Donna Elvira) és nem utolsó sorban két fiatalabb énekes: ANGELIKA KIRCHSCHLAGER-mint mezzo-Zerlina, ezen énekesek azóta jelentös karriert épitettek, de ne maradjon ki a felsorolásból a STOP fiatal baritonja, ADRIAN ERÖD-szintén a cimszerepben vagy a VOP egyik legjobb szopránja, EDITH LIENBACHER(=Donna Anna) aki mindig kultúrált interpretációkkal hivja fel magára a figyelmet! ;-))) Üdvözlettel, Sesto
3085 Megén 2004-06-17 13:06:26 [Válasz erre: 3084 (F)ordító egér 2004-06-17 11:40:47]
Abban viszont van valami, hogy a régi nagy énekeseink által kimondott szavakat meg lehetett érteni. Manapság valóban el kell olvasni az opera történetét, ha valaki nagyon ragaszködik ahhoz, hogy tudja miről is van szó. De én még mindig a szép zenéért hallgatom meg az operát és ha tetszik, nem is érdekel mit mond, mert csak a hang varázsa tölt el.
Abban viszont van valami, hogy a régi nagy énekeseink által kimondott szavakat meg lehetett érteni. Manapság valóban el kell olvasni az opera történetét, ha valaki nagyon ragaszködik ahhoz, hogy tudja miről is van szó. De én még mindig a szép zenéért hallgatom meg az operát és ha tetszik, nem is érdekel mit mond, mert csak a hang varázsa tölt el.
3084 (F)ordító egér 2004-06-17 11:40:47
Szerintem igen nagy különbség van abban, hogy ismerjük egy opera tartalmát, vagy értjük, hogy abban a pillanatban mit mond az énekes. A kettő nem összehasonlítható. Különben úgy járunk, mint W.A. aki megtanult gyorsolvasni és két óra alatt elolvasta a Háború és békét, majd megállaptotta, hogy az oroszokról szól.
Szerintem igen nagy különbség van abban, hogy ismerjük egy opera tartalmát, vagy értjük, hogy abban a pillanatban mit mond az énekes. A kettő nem összehasonlítható. Különben úgy járunk, mint W.A. aki megtanult gyorsolvasni és két óra alatt elolvasta a Háború és békét, majd megállaptotta, hogy az oroszokról szól.
3083 herring 2004-06-17 11:36:31 [Válasz erre: 3081 albert 2004-06-16 22:16:24]
Isten hozott az űberokosok között! Már hiányoztál**
Isten hozott az űberokosok között! Már hiányoztál**
3082 Megén 2004-06-17 09:04:56
Én csak úgy csaposként beleszólok: Ha pld. a Russzlán és Ludmilla előadását nézem nem izgat a törpe, óriás, hova dugták a kardot, kicsi vagy nagy a koponya, kié is a koponya és más elemek.A tartalom a legtöbb operánál csapnivaló. Tetszik-e a zene és jól énekelnek-e az énekesek? Nagyon profán hozzáállás, de operába a zenéért-énekért megyek, színházba a darab tartalmáért és a színészi játékért.
Én csak úgy csaposként beleszólok: Ha pld. a Russzlán és Ludmilla előadását nézem nem izgat a törpe, óriás, hova dugták a kardot, kicsi vagy nagy a koponya, kié is a koponya és más elemek.A tartalom a legtöbb operánál csapnivaló. Tetszik-e a zene és jól énekelnek-e az énekesek? Nagyon profán hozzáállás, de operába a zenéért-énekért megyek, színházba a darab tartalmáért és a színészi játékért.
3081 albert 2004-06-16 22:16:24 [Válasz erre: 3079 kapa 2004-06-16 12:12:58]
Szerintem aki hivatalosan ír beszámolót, vagy kritikát, készüljön fel egy előadásra, és csak aztán hibáztasson bárkit is, hogy miért nincs szövegkiíró. Egyébként Miskolcon egyetlen előadáson sincs szövegkiíró, nyilván azokat is Kovalik vetette le, mi? Amúgy kétlem, hogy az általam is látott Jolanta vagy Orleansi előadásból - melyek hagyományosnak is konzervatívak voltak, bárki is megérthette volna, hogy mi a cselekmény, ha előre nem olvassa el, stb. De szerintem ez az egész nem annyira lényeges, ha valaki nem szórakozni jár, hanem érdeklődik, akkor fel is készül, aki pedig megelékszik a pattogatott kukorica hangulattal, az ne csodálkozzon ha zavarba jön, mert nem ért valamit.
Szerintem aki hivatalosan ír beszámolót, vagy kritikát, készüljön fel egy előadásra, és csak aztán hibáztasson bárkit is, hogy miért nincs szövegkiíró. Egyébként Miskolcon egyetlen előadáson sincs szövegkiíró, nyilván azokat is Kovalik vetette le, mi? Amúgy kétlem, hogy az általam is látott Jolanta vagy Orleansi előadásból - melyek hagyományosnak is konzervatívak voltak, bárki is megérthette volna, hogy mi a cselekmény, ha előre nem olvassa el, stb. De szerintem ez az egész nem annyira lényeges, ha valaki nem szórakozni jár, hanem érdeklődik, akkor fel is készül, aki pedig megelékszik a pattogatott kukorica hangulattal, az ne csodálkozzon ha zavarba jön, mert nem ért valamit.
3080 cilike 2004-06-16 21:16:49 [Válasz erre: 3079 kapa 2004-06-16 12:12:58]
Nemazér, de pl. én is tudom a legtöbb opera szövegét, nem megtanultam, csak sokszor láttam, vagy megvettem, hogy tudjam, mit énekelnek. Egyébként a feliratok sokszor gyalázatosak, közel sincsenek az igazsághoz, vagy nem a megfelelő szinonímát használják. Amit meg nem ismerek annyira, annak se árt utánanézni, mert pl. a Peter Grines-ból egy mukkot nem lehetett érteni, és ha nem tudtam volna, melyik jelenet miről szól, sose jöttem volna rá.
Nemazér, de pl. én is tudom a legtöbb opera szövegét, nem megtanultam, csak sokszor láttam, vagy megvettem, hogy tudjam, mit énekelnek. Egyébként a feliratok sokszor gyalázatosak, közel sincsenek az igazsághoz, vagy nem a megfelelő szinonímát használják. Amit meg nem ismerek annyira, annak se árt utánanézni, mert pl. a Peter Grines-ból egy mukkot nem lehetett érteni, és ha nem tudtam volna, melyik jelenet miről szól, sose jöttem volna rá.
3079 kapa 2004-06-16 12:12:58 [Válasz erre: 3072 albert 2004-06-15 18:26:43]
Miért nagyobb baj beismerni valakinek a saját gyengeségét, mint megjátszani a bazárimajmot, a mindent értő kékharisnyát és azzal hencegni, hogy kivülről megtanulta pld a szövegkönyvet? Ha cikk írója nem értette az előadást, miért kellett volna lila ködöket írnia kritika címén? Csak azért mert mások is ezt csinálják? Komolyan mondom, már kezd érdekelni ez az előadás. Mikor látható legközelebb? Tudja valaki?
Miért nagyobb baj beismerni valakinek a saját gyengeségét, mint megjátszani a bazárimajmot, a mindent értő kékharisnyát és azzal hencegni, hogy kivülről megtanulta pld a szövegkönyvet? Ha cikk írója nem értette az előadást, miért kellett volna lila ködöket írnia kritika címén? Csak azért mert mások is ezt csinálják? Komolyan mondom, már kezd érdekelni ez az előadás. Mikor látható legközelebb? Tudja valaki?
3078 Sesto 2004-06-16 10:42:05 [Válasz erre: 3076 Búbánat 2004-06-15 23:10:33]
S föleg ha azt szem elött tartod, mily´ hamar befejezödik Magyarországon a tanév(=jún. 2. hete?)-addig \"nálunkéknál\" még javában megy a \"harc a jegyekért\", legyen az \"elemi\" vagy egyetemi képzés, igy nincs idö operafesztiválra meg hasonlók utazni,...nagy kár!... (=ebböl a szempontból nézve \"maga ellen dolgozik a Fesztivál\" ha hosszú távon szeretne is publikumot toborozni...) :-(((
S föleg ha azt szem elött tartod, mily´ hamar befejezödik Magyarországon a tanév(=jún. 2. hete?)-addig \"nálunkéknál\" még javában megy a \"harc a jegyekért\", legyen az \"elemi\" vagy egyetemi képzés, igy nincs idö operafesztiválra meg hasonlók utazni,...nagy kár!... (=ebböl a szempontból nézve \"maga ellen dolgozik a Fesztivál\" ha hosszú távon szeretne is publikumot toborozni...) :-(((
3077 fenike 2004-06-15 23:14:32 [Válasz erre: 3064 második sor 2004-06-14 23:15:19]
Én sajnos az előadást magát nem láthattam, de két próbára sikerült belógnom. Engem egy cseppet sem zavarnak Kovalik szimbólumai, még akkor sem, ha nem is értem mindent. De lehet érezni. Éppúgy mint a középkori festők képeiből is áramlik valami erő, aminek ha nem is értjük pontosan a jelentését, mégis hat ránk a kép. Egyébként Kovalik egy nyilatkozatában épp arról beszélt, hogy számára ezek a szimbólumok jelek, és e jelek kapcsán szeretné a nézőt elvezetni az általa rendezett előadás mélységeibe. Kit addig, ameddig a jeleket olvasni tudja. Ugyanakkor a felületen egy élvezhető, látványos előadásban gyönyörködhet mindaz, aki e nyomkeresésre nem szánja el magát. Azt hiszem, mindezt a Turandottal kapcsolatban mondta, de ez tökéletesen áll a mostani Anyeginre is. Valamint szimbólumok ide, szimbólumok oda, Kovalik előadásainak mindig erős vonala a színészvezetés, ami most sem maradt el. Az énekesei pontosan értik hogy mit énekelnek és miért. Semmi esetlegesség, semmi felületesség. Ha csak pl. a Trique áriára gondolok, ami általában majomkodásba szokott átcsapni, itt olyan drámává fokozódott, hogy a nézőtéren megállt a levegő. Ezt a drámaiságot én pl. a Jolantában egyáltalán nem, az Orleans-i szűzben meg csak nyomokban véltem felfedezni. Mert bár én magam is szeretem a Jolantát, de a nézőtér felé fordulva való éneklést nem nevezném opera előadásnak. És amire már utaltam, a szereplők, nos számomra magávalragadó volt szinte mindenki. Leginkább Fodor Gabriella, akit többen túl hidegnek tartanak erre a szerepre, de ez gondolom egyrészt a koncepció része (rögtön a darab elején megjelenik a Tatjanát követő kiszáradt fa motívuma a vetítővásznon). Másrészt a szerep zenei anyaga, az árián kívül, nem árad a sok szenvedélytől, lobogástól, melegségtől. Nekem éppen ezért tetszett ő. De sorolhatom a többieket is, Kovács Annamáriát, akiegy humoros, huncut cselédlányt játszott, semmint egy vénasszonyt, és ez megint csak új szín volt. Vagy Kóbor Tamás, aki a fent említett áriában olyan megindító volt, és olyan színeket tudott megmutatni, hogy egészen elérzékenyültem. Egyszóval sajnálom, hogy nem láthattam magát az előadást, mert gondolom mindez felfokozódott addigra.
Én sajnos az előadást magát nem láthattam, de két próbára sikerült belógnom. Engem egy cseppet sem zavarnak Kovalik szimbólumai, még akkor sem, ha nem is értem mindent. De lehet érezni. Éppúgy mint a középkori festők képeiből is áramlik valami erő, aminek ha nem is értjük pontosan a jelentését, mégis hat ránk a kép. Egyébként Kovalik egy nyilatkozatában épp arról beszélt, hogy számára ezek a szimbólumok jelek, és e jelek kapcsán szeretné a nézőt elvezetni az általa rendezett előadás mélységeibe. Kit addig, ameddig a jeleket olvasni tudja. Ugyanakkor a felületen egy élvezhető, látványos előadásban gyönyörködhet mindaz, aki e nyomkeresésre nem szánja el magát. Azt hiszem, mindezt a Turandottal kapcsolatban mondta, de ez tökéletesen áll a mostani Anyeginre is. Valamint szimbólumok ide, szimbólumok oda, Kovalik előadásainak mindig erős vonala a színészvezetés, ami most sem maradt el. Az énekesei pontosan értik hogy mit énekelnek és miért. Semmi esetlegesség, semmi felületesség. Ha csak pl. a Trique áriára gondolok, ami általában majomkodásba szokott átcsapni, itt olyan drámává fokozódott, hogy a nézőtéren megállt a levegő. Ezt a drámaiságot én pl. a Jolantában egyáltalán nem, az Orleans-i szűzben meg csak nyomokban véltem felfedezni. Mert bár én magam is szeretem a Jolantát, de a nézőtér felé fordulva való éneklést nem nevezném opera előadásnak. És amire már utaltam, a szereplők, nos számomra magávalragadó volt szinte mindenki. Leginkább Fodor Gabriella, akit többen túl hidegnek tartanak erre a szerepre, de ez gondolom egyrészt a koncepció része (rögtön a darab elején megjelenik a Tatjanát követő kiszáradt fa motívuma a vetítővásznon). Másrészt a szerep zenei anyaga, az árián kívül, nem árad a sok szenvedélytől, lobogástól, melegségtől. Nekem éppen ezért tetszett ő. De sorolhatom a többieket is, Kovács Annamáriát, akiegy humoros, huncut cselédlányt játszott, semmint egy vénasszonyt, és ez megint csak új szín volt. Vagy Kóbor Tamás, aki a fent említett áriában olyan megindító volt, és olyan színeket tudott megmutatni, hogy egészen elérzékenyültem. Egyszóval sajnálom, hogy nem láthattam magát az előadást, mert gondolom mindez felfokozódott addigra.
3076 Búbánat 2004-06-15 23:10:33 [Válasz erre: 3075 Sesto 2004-06-15 19:54:48]
Bizony, ez így van. A Jolanta kezdése előtt Kovács Sándor zenetörténész, ezúttal tanári minőségében a közvetlen közelemben foglalkozott miskolci - helybéli - diákjaival. Gondolom, ő tényleg helyzeti előnyben van velünk, az átlagos budapesti és egyéb más helyekről érkezett- érlező fesztivál-zarándokokkal szemben.
Bizony, ez így van. A Jolanta kezdése előtt Kovács Sándor zenetörténész, ezúttal tanári minőségében a közvetlen közelemben foglalkozott miskolci - helybéli - diákjaival. Gondolom, ő tényleg helyzeti előnyben van velünk, az átlagos budapesti és egyéb más helyekről érkezett- érlező fesztivál-zarándokokkal szemben.
3075 Sesto 2004-06-15 19:54:48 [Válasz erre: 3074 Orfeusz 2004-06-15 18:56:47]
...ezzel egyébként én is abszolút egyet értek: ha pl. a többi EU-tagállamból is szeretnének \"fizetöképes közönséget\" fogadni,...hááát hogy is mondjam csak elég szerencsételn idöpont ez a június!-még mindenki dolgozik, tanul(=a tanév Európa más tájain eleve július elsö hetével zárul, ebböl is kiindulva a családok zöme is csupán július elsö felétöl \"indul útra\"-ergo \"szabadságszezon kezdete\"!...) Ráadásul a legtöbb nemzetközi nagytekintéllyel biró szinpad, koncertterem ezidötájt még böven játszik, programokat nyújt! Ha legalább 2-3 héttel késöbb kerülne a Fesztivál megrendezésre, már vonzóbb és könnyebb(=idöben) lehetöség lenne a külföldi Nagyérdemü számára is: hiszen a többi nagy nemzetközi porond, mint pl. Bayreuth vagy Salzburg ilynekorv még nem játszanak stb. Bár gondolom igy könnyebb aszemélyzetet kifizetni, hiszen a sznházi évad miatt még eleve jelen van stb. Minden esetre-épen a fent emlitett okoból kifolyólag és éppen VIZSGAIDÖSZAK!.akár mennyire is szerettem volna, eddig még egyetlen Miskolcon megrendezett Fesztiválra NEM TUDTAM eljutni, de ezek szerint ez nem is egyedi eset?!... :-(
...ezzel egyébként én is abszolút egyet értek: ha pl. a többi EU-tagállamból is szeretnének \"fizetöképes közönséget\" fogadni,...hááát hogy is mondjam csak elég szerencsételn idöpont ez a június!-még mindenki dolgozik, tanul(=a tanév Európa más tájain eleve július elsö hetével zárul, ebböl is kiindulva a családok zöme is csupán július elsö felétöl \"indul útra\"-ergo \"szabadságszezon kezdete\"!...) Ráadásul a legtöbb nemzetközi nagytekintéllyel biró szinpad, koncertterem ezidötájt még böven játszik, programokat nyújt! Ha legalább 2-3 héttel késöbb kerülne a Fesztivál megrendezésre, már vonzóbb és könnyebb(=idöben) lehetöség lenne a külföldi Nagyérdemü számára is: hiszen a többi nagy nemzetközi porond, mint pl. Bayreuth vagy Salzburg ilynekorv még nem játszanak stb. Bár gondolom igy könnyebb aszemélyzetet kifizetni, hiszen a sznházi évad miatt még eleve jelen van stb. Minden esetre-épen a fent emlitett okoból kifolyólag és éppen VIZSGAIDÖSZAK!.akár mennyire is szerettem volna, eddig még egyetlen Miskolcon megrendezett Fesztiválra NEM TUDTAM eljutni, de ezek szerint ez nem is egyedi eset?!... :-(
3074 Orfeusz 2004-06-15 18:56:47 [Válasz erre: 3073 Búbánat 2004-06-15 18:37:36]
Kösz a beszámolót, irigyellek is érte, én csak a Pikk dámára megyek jövő csütörtökön, szólni kéne a szervezőknek, hogy ne a vizsgaidőszakom kellős közepén rendezzenek operafesztivált..:) Egyébként nagy élvezettel olvastam, biztos szép volt a zenéje.
Kösz a beszámolót, irigyellek is érte, én csak a Pikk dámára megyek jövő csütörtökön, szólni kéne a szervezőknek, hogy ne a vizsgaidőszakom kellős közepén rendezzenek operafesztivált..:) Egyébként nagy élvezettel olvastam, biztos szép volt a zenéje.
3073 Búbánat 2004-06-15 18:37:36
Idén, úgy határoztam, hogy ha már ismét Miskolc, akkor nem a közismert népszerű operáira koncentrálok, hanem arra a három ritkaságra, amelyből kettőt Magyarországon még - tudomásom szerint - egyáltalán nem mutattak be, és most meghívott külföldi társulatok jóvoltából – legalább egy-egy este erejéig - ez a hiány már többé nem lesz hiány. Tehát, a Jolanta után másnap este a Nemzeti Színházban következett a Magyarországon még ismeretlen Csajkovszkij opus: Az orleans-i szűz. Hozzá kell tennem, hogy számomra azért ez az opera nem volt annyira „szűz”, mivel egyszer régen a rádió leadta azt a felvételt, melyen Irina Arhipova énekelte Johannát, sőt rendelkezésemre áll egy videofelvétel is a Moszkvai Nagyszínházból, azon pedig Nina Rautio alakítja a címszereplőt. Ez utóbbi előadás tiszta zenei időtartama 150 perc. Ennek azért van jelentősége, mert Csajkovszkij ezt az operáját már eleve a téma miatt is a francia nagyoperai stílusban és hosszúságban komponálta meg. Az eredeti négy felvonás játékideje közel három és félóra. Vannak benne balettzenék (több helyen is), „zsáner-jelenet”-ek, s egyéb olyan részek, amelyeket ma már általában meghúznak, kihagynak. Az említett moszkvai előadás tehát már eleve egy órával kevesebb zenei anyagot tartalmaz, mint az eredeti partitúra, és most itt van a pozsonyi társulat előadása, mértem az időt: a négy felvonás egy szünettel, tehát két részben került színre. Ha a közel félórás szünetet leszámítom, akkor a tiszta zenei anyag mindössze két óra volt. S ez már másfél órával kevesebb, mint az eredeti opera teljes időtartama. De most utólag visszapillantva a tegnap esti élményre, mert az volt a javából, úgy érzem, hogy az opera minden lényeges mozzanata benne volt a pozsonyi társulat előadásában, tehát, akik ezt az operát sosem látták és sosem hallgatták, és gondolom a közönség 95%-át ezek a nézők tették ki, semmit sem veszítettek. A cselekmény fő váza követi Schiller drámáját, leszámítva a végét, hiszen itt az orosz komponista visszaállítja a történelmi hűséget, vagyis Johannát megégetik. Korábban is megzenésítették e drámát, s elég szabadon bántak mind Schiller-rel, mind a valósággal, hiszen pl. Verdi librettistájánál, Soleránál Johannát az apja még időben kimenti a máglya alól, kioldja a cölöphöz kötözött lányát, aki elrohan a csatatérre, a francia seregek élére áll, és győznek, de a harcban halálos sebet kap. A pozsonyi előadásból számomra az tűnt ki, hogy Az orleans-i szűzben (amely nem sokkal az Anyegin után keletkezett, és 1881-ben volt a bemutatója Pétervárott a Mariinszkij Színházban) a zenei megvalósítás igyekezett háttérbe szorítani a francia nagyoperai stílus jegyeit, nem tesz engedményeket a külsőleges dekorativitásnak, s inkább az egyszerű lélektani drámára összpontosítja a figyelmet. Persze, azért megkaptuk a látványt, a nagy kórus-tablókat, finálékat, a sokszereplős mozgalmas jeleneteket, amelyek végig egy egységes, de összetett színpadképben, stilizált díszletek között, és nagyon szép „történelmi” jelmezekben játszódott. A pozsonyi rendezést is utolérte a korszellem. A látvány kiegészítésére és talán az angyalok serege, égi szózatok illusztrálásához működésbe hoztak háromszintes emelvényeket, amelyek le-és föl mozgathatók voltak, s mindezt a háttérre vetített részben dia-, részben mozgó képsorok tettek teljessé. Az énekesek egytől egyig kiváló hangbeli képességeikről adtak bizonyságot. Elsősorban a szoprán-mezzo Jolana Fogasovát kell kiemelnem az együttesből, aki fiatalsága dacára (vagy éppen ezért?) nagyon jól győzte a heroikus szerepet, tanúságot tett arról, hogy egy romantikus nagyoperában nem törvényszerű a statikusság, és nem hátrány az előnyös dekoratív külső megjelenéssel párosuló színészi képesség, a sokmozgásos feladatok megvalósítása, ami egyben dicséri a rendezői koncepció következetes megvalósítását is. De elsősorban a hang, az maga volt a tökély. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen erőteljes, ha kellett drámai, ha kellett lírai, forte és piano közötti törés nélküli váltásokkal teli interpretációt, mint amit ez a szlovák énekesnő itt Miskolcon megvalósított. A nagy finálékban, és pl. a harmadik felvonás gyönyörű „hetesében” a kórus és a zenekar sistergését is nagy vivőerővel énekelte át, de olyan biztonsággal, könnyedén, amire én itthoni előadásokban nem emlékezem. Az első felvonás szép áriája is egészen elragadó volt. Egyébként Csajkovszkijnak ebben a művében alig találni ú. Sláger áriát, az operában nincsenek olyan nagy ívű dallamok, mint a közvetlen elődben az Anyeginben, vagy a későbbi darabjaiban, ugyanakkor a zenekari szövet rendkívül gazdag harmóniákban, dallamcsírákban, kissé epizódszerűek, amelyek aztán egy egésszé állnak össze. Nagyon hatásos jelenet VII. Károly megkoronázása, ami egy templom-jelenet, és hosszú percekig csak egy orgonaszóló rész van, amelyhez kapcsolódik később a kar, és a szólók, s csak utána lép be a zenekar. A férfi szólamok mindegyike nagy feladat elé állítják az énekeseket, de a pozsonyiak biztosan hozzák a szerepüket, itt a színészi feladatok kevésbé megoldottak, mint Johanna esetében. Mondhatom, a közönség tombolt a végén, s nem győztük újra és újra a színpadra szólítani a szereplőket és a karmestert, Rastislav Stúr-t, aki kitűnően kézben tartotta a zenekart, kórust, énekeseket. Az óriási sikerben nem kis része volt. De kérem, jól jegyezzük meg a főhősnő nevét, megismétlem: Jolana Fogaslová. Szerintem, még fogunk találkozni vele! Nagyon nagy egyéniség! Rá épült az egész opera, ő volt az abszolút hőse minden tekintetben Csajkovszkij szerintem kissé méltatlanul háttérbe szorított operájának. Még tartozom a többi szereplő nevével, megérdemlik, hogy nevesítsem őket: VII. Károly (tenor) - Jozef Kundlák, Agnes Sorel, a szertője (szoprán) – Lilia Larinová, Dunois, a király bizalmasa (bar) – Ján Durco, Lionel, Johanna későbbi szerelme (bar) – Sergej Tolstov, Thibaut, Johanna apja (bas) – Gustáv Belácek. A rendező: Marián Chudovsky. Jó lenne, ha Magyarországon megtörne a jég, és a hazai zenés színpadok is kedvet kapnának ennek a „nagyoperának” a bemutatásához. Lehet, hogy ugyanezt fogom mondani a 25-i Mazeppa után is? Meglátjuk.
Idén, úgy határoztam, hogy ha már ismét Miskolc, akkor nem a közismert népszerű operáira koncentrálok, hanem arra a három ritkaságra, amelyből kettőt Magyarországon még - tudomásom szerint - egyáltalán nem mutattak be, és most meghívott külföldi társulatok jóvoltából – legalább egy-egy este erejéig - ez a hiány már többé nem lesz hiány. Tehát, a Jolanta után másnap este a Nemzeti Színházban következett a Magyarországon még ismeretlen Csajkovszkij opus: Az orleans-i szűz. Hozzá kell tennem, hogy számomra azért ez az opera nem volt annyira „szűz”, mivel egyszer régen a rádió leadta azt a felvételt, melyen Irina Arhipova énekelte Johannát, sőt rendelkezésemre áll egy videofelvétel is a Moszkvai Nagyszínházból, azon pedig Nina Rautio alakítja a címszereplőt. Ez utóbbi előadás tiszta zenei időtartama 150 perc. Ennek azért van jelentősége, mert Csajkovszkij ezt az operáját már eleve a téma miatt is a francia nagyoperai stílusban és hosszúságban komponálta meg. Az eredeti négy felvonás játékideje közel három és félóra. Vannak benne balettzenék (több helyen is), „zsáner-jelenet”-ek, s egyéb olyan részek, amelyeket ma már általában meghúznak, kihagynak. Az említett moszkvai előadás tehát már eleve egy órával kevesebb zenei anyagot tartalmaz, mint az eredeti partitúra, és most itt van a pozsonyi társulat előadása, mértem az időt: a négy felvonás egy szünettel, tehát két részben került színre. Ha a közel félórás szünetet leszámítom, akkor a tiszta zenei anyag mindössze két óra volt. S ez már másfél órával kevesebb, mint az eredeti opera teljes időtartama. De most utólag visszapillantva a tegnap esti élményre, mert az volt a javából, úgy érzem, hogy az opera minden lényeges mozzanata benne volt a pozsonyi társulat előadásában, tehát, akik ezt az operát sosem látták és sosem hallgatták, és gondolom a közönség 95%-át ezek a nézők tették ki, semmit sem veszítettek. A cselekmény fő váza követi Schiller drámáját, leszámítva a végét, hiszen itt az orosz komponista visszaállítja a történelmi hűséget, vagyis Johannát megégetik. Korábban is megzenésítették e drámát, s elég szabadon bántak mind Schiller-rel, mind a valósággal, hiszen pl. Verdi librettistájánál, Soleránál Johannát az apja még időben kimenti a máglya alól, kioldja a cölöphöz kötözött lányát, aki elrohan a csatatérre, a francia seregek élére áll, és győznek, de a harcban halálos sebet kap. A pozsonyi előadásból számomra az tűnt ki, hogy Az orleans-i szűzben (amely nem sokkal az Anyegin után keletkezett, és 1881-ben volt a bemutatója Pétervárott a Mariinszkij Színházban) a zenei megvalósítás igyekezett háttérbe szorítani a francia nagyoperai stílus jegyeit, nem tesz engedményeket a külsőleges dekorativitásnak, s inkább az egyszerű lélektani drámára összpontosítja a figyelmet. Persze, azért megkaptuk a látványt, a nagy kórus-tablókat, finálékat, a sokszereplős mozgalmas jeleneteket, amelyek végig egy egységes, de összetett színpadképben, stilizált díszletek között, és nagyon szép „történelmi” jelmezekben játszódott. A pozsonyi rendezést is utolérte a korszellem. A látvány kiegészítésére és talán az angyalok serege, égi szózatok illusztrálásához működésbe hoztak háromszintes emelvényeket, amelyek le-és föl mozgathatók voltak, s mindezt a háttérre vetített részben dia-, részben mozgó képsorok tettek teljessé. Az énekesek egytől egyig kiváló hangbeli képességeikről adtak bizonyságot. Elsősorban a szoprán-mezzo Jolana Fogasovát kell kiemelnem az együttesből, aki fiatalsága dacára (vagy éppen ezért?) nagyon jól győzte a heroikus szerepet, tanúságot tett arról, hogy egy romantikus nagyoperában nem törvényszerű a statikusság, és nem hátrány az előnyös dekoratív külső megjelenéssel párosuló színészi képesség, a sokmozgásos feladatok megvalósítása, ami egyben dicséri a rendezői koncepció következetes megvalósítását is. De elsősorban a hang, az maga volt a tökély. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen erőteljes, ha kellett drámai, ha kellett lírai, forte és piano közötti törés nélküli váltásokkal teli interpretációt, mint amit ez a szlovák énekesnő itt Miskolcon megvalósított. A nagy finálékban, és pl. a harmadik felvonás gyönyörű „hetesében” a kórus és a zenekar sistergését is nagy vivőerővel énekelte át, de olyan biztonsággal, könnyedén, amire én itthoni előadásokban nem emlékezem. Az első felvonás szép áriája is egészen elragadó volt. Egyébként Csajkovszkijnak ebben a művében alig találni ú. Sláger áriát, az operában nincsenek olyan nagy ívű dallamok, mint a közvetlen elődben az Anyeginben, vagy a későbbi darabjaiban, ugyanakkor a zenekari szövet rendkívül gazdag harmóniákban, dallamcsírákban, kissé epizódszerűek, amelyek aztán egy egésszé állnak össze. Nagyon hatásos jelenet VII. Károly megkoronázása, ami egy templom-jelenet, és hosszú percekig csak egy orgonaszóló rész van, amelyhez kapcsolódik később a kar, és a szólók, s csak utána lép be a zenekar. A férfi szólamok mindegyike nagy feladat elé állítják az énekeseket, de a pozsonyiak biztosan hozzák a szerepüket, itt a színészi feladatok kevésbé megoldottak, mint Johanna esetében. Mondhatom, a közönség tombolt a végén, s nem győztük újra és újra a színpadra szólítani a szereplőket és a karmestert, Rastislav Stúr-t, aki kitűnően kézben tartotta a zenekart, kórust, énekeseket. Az óriási sikerben nem kis része volt. De kérem, jól jegyezzük meg a főhősnő nevét, megismétlem: Jolana Fogaslová. Szerintem, még fogunk találkozni vele! Nagyon nagy egyéniség! Rá épült az egész opera, ő volt az abszolút hőse minden tekintetben Csajkovszkij szerintem kissé méltatlanul háttérbe szorított operájának. Még tartozom a többi szereplő nevével, megérdemlik, hogy nevesítsem őket: VII. Károly (tenor) - Jozef Kundlák, Agnes Sorel, a szertője (szoprán) – Lilia Larinová, Dunois, a király bizalmasa (bar) – Ján Durco, Lionel, Johanna későbbi szerelme (bar) – Sergej Tolstov, Thibaut, Johanna apja (bas) – Gustáv Belácek. A rendező: Marián Chudovsky. Jó lenne, ha Magyarországon megtörne a jég, és a hazai zenés színpadok is kedvet kapnának ennek a „nagyoperának” a bemutatásához. Lehet, hogy ugyanezt fogom mondani a 25-i Mazeppa után is? Meglátjuk.
3072 albert 2004-06-15 18:26:43 [Válasz erre: 3069 Caligula 2004-06-15 13:32:14]
szerintem nem róttam fel semmit, pusztán megkérdőjelezem a szakírói villongását annaki, aki azt írja, kritikusként, hogy sajnos nem érti a darabot. Nos ezt olvasói levélnek elfogadnám, de mint \"hivatalos\" vélemény... én sem tudok oroszul, de elboldogultam azzal, hogy előtte átolvastam a darab magyar szövegkönyvét. Egyszerű műkedvelőként... Amúgy arra az 1/3-ra gondoltam!
szerintem nem róttam fel semmit, pusztán megkérdőjelezem a szakírói villongását annaki, aki azt írja, kritikusként, hogy sajnos nem érti a darabot. Nos ezt olvasói levélnek elfogadnám, de mint \"hivatalos\" vélemény... én sem tudok oroszul, de elboldogultam azzal, hogy előtte átolvastam a darab magyar szövegkönyvét. Egyszerű műkedvelőként... Amúgy arra az 1/3-ra gondoltam!
3071 Caligula 2004-06-15 15:47:32 [Válasz erre: 3070 orlandofurioso 2004-06-15 15:44:05]
Minden szót értettem, nekem a stílusod magas ;-) Hiába, nem lehet mindenki hochdoktor! :-)
Minden szót értettem, nekem a stílusod magas ;-) Hiába, nem lehet mindenki hochdoktor! :-)
3070 orlandofurioso 2004-06-15 15:44:05 [Válasz erre: 3067 Caligula 2004-06-15 08:44:17]
Semmi olyat nem írtam, ami ne középiskolai tananyag lenne. Ja, hogy mi az az anzsambman: áthajlás (verstan).
Semmi olyat nem írtam, ami ne középiskolai tananyag lenne. Ja, hogy mi az az anzsambman: áthajlás (verstan).
3069 Caligula 2004-06-15 13:32:14 [Válasz erre: 3068 albert 2004-06-15 13:13:21]
Nos, megtaláltam, ha nehezen is. Az említett korrekt beszámoló 2/3-a Kovalik-idézet. Ugye nem gondolod komolyan, hogy aki írta, nem olvasta életében Puskint? Egyébként személy szerint, x évnyi tanulás után, ha megfeszülnék se értenék oroszul. Ezt ne ródd fel másnak ;-)
Nos, megtaláltam, ha nehezen is. Az említett korrekt beszámoló 2/3-a Kovalik-idézet. Ugye nem gondolod komolyan, hogy aki írta, nem olvasta életében Puskint? Egyébként személy szerint, x évnyi tanulás után, ha megfeszülnék se értenék oroszul. Ezt ne ródd fel másnak ;-)
3068 albert 2004-06-15 13:13:21 [Válasz erre: 3064 második sor 2004-06-14 23:15:19]
A honlap \"szakírói\"-val ellentétben, szerintem zeneileg nagyon sok kívánnivaló volt tapasztalható, a zenekar hangzása nem volt több egy vidéki zenekar operetteken nevelkedett színvonalánál. A szimbólumokkal való túlterheltség nyilván annak számára jelent gondot, aki alapvetően realista színjátszáshoz szokott, hát igen, kicsi hazánk még a szamovárnál tart - s ha, akkor már miért ne lehetne egy pistoly s annak dörrenése is szimbolikusan értelmezhető, mint ahogy úgy is volt értelmezve. Feliratozás. Tény, hogy elvonja a figyelmet. Tény, hogy megkönnyíti a megértést. Tény, hogy ellustítja a nézőt. Tény, hogy szeretjük a kényelmet. Tény, hogy az eredeti nyelven való operajátszás klassz dolog. Tény, hogy csak magából a drámából maradunk ki ez által. Tény, hogy akkor képeslapszerően kellene mindent szjnpadra állítani. Tény, hogy aki veszi a fáradtságod, és előre felkészül, elolvassa, az többet ért... örök vita, mindenki csinálja ami kedvére van! Az operafesztivál honlapján vannak képek, ha valakit érdekel, meg egy beszámoló, ami elég korrekt, valamint a theater. hun is van néhány próbafotó.
A honlap \"szakírói\"-val ellentétben, szerintem zeneileg nagyon sok kívánnivaló volt tapasztalható, a zenekar hangzása nem volt több egy vidéki zenekar operetteken nevelkedett színvonalánál. A szimbólumokkal való túlterheltség nyilván annak számára jelent gondot, aki alapvetően realista színjátszáshoz szokott, hát igen, kicsi hazánk még a szamovárnál tart - s ha, akkor már miért ne lehetne egy pistoly s annak dörrenése is szimbolikusan értelmezhető, mint ahogy úgy is volt értelmezve. Feliratozás. Tény, hogy elvonja a figyelmet. Tény, hogy megkönnyíti a megértést. Tény, hogy ellustítja a nézőt. Tény, hogy szeretjük a kényelmet. Tény, hogy az eredeti nyelven való operajátszás klassz dolog. Tény, hogy csak magából a drámából maradunk ki ez által. Tény, hogy akkor képeslapszerően kellene mindent szjnpadra állítani. Tény, hogy aki veszi a fáradtságod, és előre felkészül, elolvassa, az többet ért... örök vita, mindenki csinálja ami kedvére van! Az operafesztivál honlapján vannak képek, ha valakit érdekel, meg egy beszámoló, ami elég korrekt, valamint a theater. hun is van néhány próbafotó.
3067 Caligula 2004-06-15 08:44:17 [Válasz erre: 3066 orlandofurioso 2004-06-15 00:09:26]
Kulturáltan megkérdeném: he?
Kulturáltan megkérdeném: he?
3066 orlandofurioso 2004-06-15 00:09:26
Gyönyörű enjambement-okkal megoldott, egy egységként kezelt lírai jelenetek a miskolci Anyegin, melynek bál Larináéknál jelenete akár Bulgakovnál is elférne. A világítás pedig egyenesen példátlan a magyar színpadokon, egyedül a legnagyobb nemzetközi (Jean Kalman)fénydizájnerekéhez mérhető.
Gyönyörű enjambement-okkal megoldott, egy egységként kezelt lírai jelenetek a miskolci Anyegin, melynek bál Larináéknál jelenete akár Bulgakovnál is elférne. A világítás pedig egyenesen példátlan a magyar színpadokon, egyedül a legnagyobb nemzetközi (Jean Kalman)fénydizájnerekéhez mérhető.
3064 második sor 2004-06-14 23:15:19 [Válasz erre: 3062 Búbánat 2004-06-14 12:14:05]
És az Anyegint nem láttad? Kíváncsi lettem volna...
És az Anyegint nem láttad? Kíváncsi lettem volna...
3063 Sesto 2004-06-14 12:41:47 [Válasz erre: 3058 karnagy 2004-06-14 09:31:03]
...csak csatlakozni tudok ehhez a véleményhez: irtam már korábban is, Ricciarelli-t akkor hallgatnám meg önszántamból újra \"live\", ha fizetnek érte, de akkor is csak füldugóval: szörnyü!... Talán a Gasdia és Rost alternativa az utóbbi müvésznö miatt még egész jó megoldásnak is hangzik! Gasdia?...Hmmm...\"ö most kezd lassan de biztosan törleszteni a kezdö évek kritikátlan szerepkör-megválasztásásáért\"!-pedig nem lett volna rossz!... De igazából a nemzetközi \"1A-kategóriába\" sosem tudott betörni, vhogy úgy mint pl. honfitársnöje, Dessi sem!
...csak csatlakozni tudok ehhez a véleményhez: irtam már korábban is, Ricciarelli-t akkor hallgatnám meg önszántamból újra \"live\", ha fizetnek érte, de akkor is csak füldugóval: szörnyü!... Talán a Gasdia és Rost alternativa az utóbbi müvésznö miatt még egész jó megoldásnak is hangzik! Gasdia?...Hmmm...\"ö most kezd lassan de biztosan törleszteni a kezdö évek kritikátlan szerepkör-megválasztásásáért\"!-pedig nem lett volna rossz!... De igazából a nemzetközi \"1A-kategóriába\" sosem tudott betörni, vhogy úgy mint pl. honfitársnöje, Dessi sem!
3062 Búbánat 2004-06-14 12:14:05
Örömmel jelentem, hogy itt Miskolcon megértem életem második Jolantáját. Pedig, magam sem hittem volna, hogy a Moszkvai Nagy Színház 17 évvel ezelőtti budapesti emlékezetes vendégszereplését követően még módomban lesz újra élőben látni Csajkovszkijnak ebben a műfajban alkotott hattyúdalát, az utolsó, tizedik operáját. És azt sem hittem volna, hogy a Minszkből érkezett Belorusz Állami Nagyszínház vendégjátékának színvonala egybevethető lesz a „Bolsoj”-éval, hiszen abban olyan nagy „ágyúk” szerepeltek akkoriban, mint pl. a hangja teljében levő Nyesztyerenko, vagy Igor Morozov, Jurij Mazurok, Galina Kalinyina. A tegnap este látott produkció vastapsos sikeréből megérdemelten vette ki részét a szólisták mellett a zenekar és a kórus (női kar). A történet ismert, az operakalauzokban utána nézhető. Egész röviden: René király lánya, Jolanta, születése óta vak. Apja elzárja őt a külvilágtól, hogy ne tudja meg soha, mitől lett megfosztva. A várfalak mögé, egy csodálatos rózsakertbe bejut két lovag, akiknek egyike, Vaudemont gróf akaratlanul rádöbbenti a lányt állapotára. Jolantának a friss szerelem ad erőt, hogy meggyógyuljon. Dióhéjban ennyi a történet. Tehát az opera fő tartalmi vonala, hogy egy vak lány lelkében felébred a szerelem és a vágy, hogy lásson. Néhány információt azért előzetesen begyűjtöttem a műről, hiszen nálunk jóformán ismeretlen a darab. Az egyfelvonásos opera keretei megkövetelték a zeneszerzőtől a kifejezés pontosságát és tömörítését. (Egyébként a Jolanta eredetileg a Diótörő c. balett párja volt: együtt adták a kettőt.) A zene alaphangulata a történet jellegének megfelelően erősen lírai. A vak királylányt körülvevő fájdalmas elégikus légkör Csajkovszkij egyéniségéhez igen közel állhatott, ezért megformálása feltűnően kifejező és meggyőző. Az opera zenei kibontakozását az az ellentét határozza meg, amely a két pólus, egyfelől a boldogságot hazudó, mesterkélt, édeskés idill, másfelől az igazság megismerésére törő indulat féktelen érzelmi áradása között feszül. Mondhatja valaki, hogy számára egyik hangvétel sem rokonszenves, de hát, ez egy romantikus opera. Jolanta megszemélyesítője Anasztázia Moszkvina igen mutatós jelenség a színpadon, és ez nagyon fontos is ebben a darabban. A hangja tipikusan oroszosan képzett szoprán. Nálunk – érdekes módon – ezt a fajta magas női hangot nem nagyon szeretik, míg az ugyanígy képzett altok viszont igen népszerűek. Az előadás másik sztárja nem a basszus, a René királyt éneklő Oleg Melnyikov volt, hiszen a zeneszerző által erőteljesebben megkomponált drámai ariosót anno Nyesztyerenkó sokkal jobban kivitelezte, hanem a Vaudemont-t éneklő tenor Eduard Martinjuk. A magasságai szépen fényesen szóltak, volt ereje a hangnak, de ha kellett a lágyságot, a finomságot kellő pianóival is érzékeltetni tudta. Nagy színészi alakításra a Jolanta egyik főszereplőjének sem ad lehetőséget, de egy-egy szép áriában mind a René királyt, mind az említett Vaudemont grófot és a másik lovagot, Robert herceget megszemélyesítő énekesek megcsillogtathatták hangjuk szépségét, dallamformálási képességüket. Az utóbbi szerepben a bariton Vlagyimir Petrov bemutatkozása is méltán aratott nagy tapsot, s az előadás egyik legnagyobb sikere volt. Jól illeszkedett be a produkcióba az Ebn Jahiát, a mór orvost éneklő - a műsorfüzetből személye nem derül ki - basszbariton énekes is. Számomra a Jolanta legemlékezetesebb pillanatait két gyönyörű jelenet szolgáltatta. Az egyik a szerelmi kettősbe torkoll, amikor a rózsajelenetben kiderül a gróf számára, hogy a gyönyörű szépség, akibe beleszeretett vak. És ahogyan erre rádöbben maga a királylány is a férfi szavaiból, nem lehet meghatottság nélkül nézni. Majd mindezt lezáró szenvedélyes szerelmi duett, a zseniális áradó dallamokkal, mesteri zenekari színekkel: a fafúvósok sötét hangjai felett a gyönyörű fuvola futamok szólnak, s az egészet köríti a hárfák zsongása. Egyszerűen maga csoda! A másik emlékezetes epizód, pedig a lendületes finálé, a szinte himnikus, emelkedett nagy együttesével, amelyben az összes szereplő és a kórus a színen van, és árad a zene, a varázs és a gyönyör. Mindehhez járul egy idilli festett vászon háttér, az előtérben a szépséges rózsakert –liget, oldalt egy baldachinos lefüggönyözött nyári nyugágy, távolban látszik a 15. századi szépséges provence-i táj, a Vogézek csúcsai, várfalakkal és tornyokkal. A korhű viselet, a színpompa, a látvány mind ez együtt fokozza a hatást. Az egyfelvonásos operát Margarita Izvorszka rendezte, mint már utaltam rá, eléggé romantikus stílusban vitte színre Csajkovszkij utolsó dalművét. Andrej Galanov vezényelt, jó technikájú, biztos kezű karmester. A zenekar elsőrangú kvalitásokat mutatott. A Minszki Belorusz Állami Nagyszínház együttese méltán aratott nagysikert ezen az estén, legalábbis én vörösre tapsoltam a kezem. Döbbenetes, hogy Csajkovszkij életében a Jolanta és a vele egy este bemutatott Diótörő voltak az utolsó színházi premierek (Pétervár, Mariinszkij Színház, 1892. dec. 6.): 11 hónap múlva a zeneszerző már nem élt!..... Szünet után a második részben díszletek között jelmezekben rendezett meg a rendezőnő néhányat az Anyeginből és a Pikk dámából. Egymást követték a jelenetek, amelyekben új énekesek is bemutatkoztak a közönségnek, mint pl. Tatjanát éneklő Jelena Bungyeleva, Lenszkijt megszemélyesítő Vlagyimir Griskó. Anyegint az előző részben hallott-látott V. Petrov alakította színvonalasan a részletekben. A Pikk dáma részletei annyira nem hoztak lázba. Összességében egy nagyon szép este volt. Izgalommal várom ma esti folytatást, ezúttal már a Nagyszínházban, a pozsonyiak vendégjátékát, ami egy másik kuriózum lesz a Csajkovszkij életművéből: Az orleanse-i szűz.
Örömmel jelentem, hogy itt Miskolcon megértem életem második Jolantáját. Pedig, magam sem hittem volna, hogy a Moszkvai Nagy Színház 17 évvel ezelőtti budapesti emlékezetes vendégszereplését követően még módomban lesz újra élőben látni Csajkovszkijnak ebben a műfajban alkotott hattyúdalát, az utolsó, tizedik operáját. És azt sem hittem volna, hogy a Minszkből érkezett Belorusz Állami Nagyszínház vendégjátékának színvonala egybevethető lesz a „Bolsoj”-éval, hiszen abban olyan nagy „ágyúk” szerepeltek akkoriban, mint pl. a hangja teljében levő Nyesztyerenko, vagy Igor Morozov, Jurij Mazurok, Galina Kalinyina. A tegnap este látott produkció vastapsos sikeréből megérdemelten vette ki részét a szólisták mellett a zenekar és a kórus (női kar). A történet ismert, az operakalauzokban utána nézhető. Egész röviden: René király lánya, Jolanta, születése óta vak. Apja elzárja őt a külvilágtól, hogy ne tudja meg soha, mitől lett megfosztva. A várfalak mögé, egy csodálatos rózsakertbe bejut két lovag, akiknek egyike, Vaudemont gróf akaratlanul rádöbbenti a lányt állapotára. Jolantának a friss szerelem ad erőt, hogy meggyógyuljon. Dióhéjban ennyi a történet. Tehát az opera fő tartalmi vonala, hogy egy vak lány lelkében felébred a szerelem és a vágy, hogy lásson. Néhány információt azért előzetesen begyűjtöttem a műről, hiszen nálunk jóformán ismeretlen a darab. Az egyfelvonásos opera keretei megkövetelték a zeneszerzőtől a kifejezés pontosságát és tömörítését. (Egyébként a Jolanta eredetileg a Diótörő c. balett párja volt: együtt adták a kettőt.) A zene alaphangulata a történet jellegének megfelelően erősen lírai. A vak királylányt körülvevő fájdalmas elégikus légkör Csajkovszkij egyéniségéhez igen közel állhatott, ezért megformálása feltűnően kifejező és meggyőző. Az opera zenei kibontakozását az az ellentét határozza meg, amely a két pólus, egyfelől a boldogságot hazudó, mesterkélt, édeskés idill, másfelől az igazság megismerésére törő indulat féktelen érzelmi áradása között feszül. Mondhatja valaki, hogy számára egyik hangvétel sem rokonszenves, de hát, ez egy romantikus opera. Jolanta megszemélyesítője Anasztázia Moszkvina igen mutatós jelenség a színpadon, és ez nagyon fontos is ebben a darabban. A hangja tipikusan oroszosan képzett szoprán. Nálunk – érdekes módon – ezt a fajta magas női hangot nem nagyon szeretik, míg az ugyanígy képzett altok viszont igen népszerűek. Az előadás másik sztárja nem a basszus, a René királyt éneklő Oleg Melnyikov volt, hiszen a zeneszerző által erőteljesebben megkomponált drámai ariosót anno Nyesztyerenkó sokkal jobban kivitelezte, hanem a Vaudemont-t éneklő tenor Eduard Martinjuk. A magasságai szépen fényesen szóltak, volt ereje a hangnak, de ha kellett a lágyságot, a finomságot kellő pianóival is érzékeltetni tudta. Nagy színészi alakításra a Jolanta egyik főszereplőjének sem ad lehetőséget, de egy-egy szép áriában mind a René királyt, mind az említett Vaudemont grófot és a másik lovagot, Robert herceget megszemélyesítő énekesek megcsillogtathatták hangjuk szépségét, dallamformálási képességüket. Az utóbbi szerepben a bariton Vlagyimir Petrov bemutatkozása is méltán aratott nagy tapsot, s az előadás egyik legnagyobb sikere volt. Jól illeszkedett be a produkcióba az Ebn Jahiát, a mór orvost éneklő - a műsorfüzetből személye nem derül ki - basszbariton énekes is. Számomra a Jolanta legemlékezetesebb pillanatait két gyönyörű jelenet szolgáltatta. Az egyik a szerelmi kettősbe torkoll, amikor a rózsajelenetben kiderül a gróf számára, hogy a gyönyörű szépség, akibe beleszeretett vak. És ahogyan erre rádöbben maga a királylány is a férfi szavaiból, nem lehet meghatottság nélkül nézni. Majd mindezt lezáró szenvedélyes szerelmi duett, a zseniális áradó dallamokkal, mesteri zenekari színekkel: a fafúvósok sötét hangjai felett a gyönyörű fuvola futamok szólnak, s az egészet köríti a hárfák zsongása. Egyszerűen maga csoda! A másik emlékezetes epizód, pedig a lendületes finálé, a szinte himnikus, emelkedett nagy együttesével, amelyben az összes szereplő és a kórus a színen van, és árad a zene, a varázs és a gyönyör. Mindehhez járul egy idilli festett vászon háttér, az előtérben a szépséges rózsakert –liget, oldalt egy baldachinos lefüggönyözött nyári nyugágy, távolban látszik a 15. századi szépséges provence-i táj, a Vogézek csúcsai, várfalakkal és tornyokkal. A korhű viselet, a színpompa, a látvány mind ez együtt fokozza a hatást. Az egyfelvonásos operát Margarita Izvorszka rendezte, mint már utaltam rá, eléggé romantikus stílusban vitte színre Csajkovszkij utolsó dalművét. Andrej Galanov vezényelt, jó technikájú, biztos kezű karmester. A zenekar elsőrangú kvalitásokat mutatott. A Minszki Belorusz Állami Nagyszínház együttese méltán aratott nagysikert ezen az estén, legalábbis én vörösre tapsoltam a kezem. Döbbenetes, hogy Csajkovszkij életében a Jolanta és a vele egy este bemutatott Diótörő voltak az utolsó színházi premierek (Pétervár, Mariinszkij Színház, 1892. dec. 6.): 11 hónap múlva a zeneszerző már nem élt!..... Szünet után a második részben díszletek között jelmezekben rendezett meg a rendezőnő néhányat az Anyeginből és a Pikk dámából. Egymást követték a jelenetek, amelyekben új énekesek is bemutatkoztak a közönségnek, mint pl. Tatjanát éneklő Jelena Bungyeleva, Lenszkijt megszemélyesítő Vlagyimir Griskó. Anyegint az előző részben hallott-látott V. Petrov alakította színvonalasan a részletekben. A Pikk dáma részletei annyira nem hoztak lázba. Összességében egy nagyon szép este volt. Izgalommal várom ma esti folytatást, ezúttal már a Nagyszínházban, a pozsonyiak vendégjátékát, ami egy másik kuriózum lesz a Csajkovszkij életművéből: Az orleanse-i szűz.
3061 Oscar 2004-06-14 12:03:53 [Válasz erre: 3059 Balázs 2004-06-14 11:29:16]
Miklósa Erika a fehérruhás operaénekesnő szerintem, és Verdi: Szicíliai vecsernyéjéből énekelt egy koloratúr áriát, utána népdalokat adott elő két másik lánnyal. De lehet, hogy tévedek. O.
Miklósa Erika a fehérruhás operaénekesnő szerintem, és Verdi: Szicíliai vecsernyéjéből énekelt egy koloratúr áriát, utána népdalokat adott elő két másik lánnyal. De lehet, hogy tévedek. O.
3060 Norma 2004-06-14 11:58:52 [Válasz erre: 3059 Balázs 2004-06-14 11:29:16]
Miklósa Erika énekelt ott, de csak egy pillanatra láttam a tv-ben, így nem tudom, mit énekelt.
Miklósa Erika énekelt ott, de csak egy pillanatra láttam a tv-ben, így nem tudom, mit énekelt.
3059 Balázs 2004-06-14 11:29:16
Sziasztok, Május 1-én a Hõsõk terén halottam egy nagyon csinos (fehér ruhás) operaénekesnõt. Sajna nem vagyok nagyon járatos az operák világában, de tudna nekem valaki segíteni ki lehetett az és hogy esetleg hol lehet megtalálni azt amit ott énekelt? Köszi, Balázs
Sziasztok, Május 1-én a Hõsõk terén halottam egy nagyon csinos (fehér ruhás) operaénekesnõt. Sajna nem vagyok nagyon járatos az operák világában, de tudna nekem valaki segíteni ki lehetett az és hogy esetleg hol lehet megtalálni azt amit ott énekelt? Köszi, Balázs
3058 karnagy 2004-06-14 09:31:03 [Válasz erre: 3056 kalahari 2004-06-13 23:08:26]
Én hallottam pár éve élőben Ricciarellit, hát, az borzasztó volt.
Én hallottam pár éve élőben Ricciarellit, hát, az borzasztó volt.
3057 frushena 2004-06-14 08:47:17
2004.06.20. MEZZO TV. Verdi : Falstaff opera 3 felvonásban. A Covent Garden 1999-es előadása. Címszereppen : Bryn Terfel
2004.06.20. MEZZO TV. Verdi : Falstaff opera 3 felvonásban. A Covent Garden 1999-es előadása. Címszereppen : Bryn Terfel
3054 kalahari 2004-06-13 18:50:26 [Válasz erre: 3053 Heiner Lajos 2004-06-13 18:32:41]
Ricciarelli tuti, hogy nem jön?
Ricciarelli tuti, hogy nem jön?
