3143 Megén 2004-06-30 09:54:28 [Válasz erre: 3140 frushena 2004-06-30 08:25:31]
És én voltam Aquileában. Csodaszép. Érdemes végigjárni, a dóm pedig egészen fantasztikus. Római emlékekre épített csoda. Olyan mozaikokat talán csak sziciliai faliképeken lehet még római időkből látni. És az egész olyan, mintha vizen úszna. Valaha nagy kikötőváros volt, még Rómánál is nagyobb.
És én voltam Aquileában. Csodaszép. Érdemes végigjárni, a dóm pedig egészen fantasztikus. Római emlékekre épített csoda. Olyan mozaikokat talán csak sziciliai faliképeken lehet még római időkből látni. És az egész olyan, mintha vizen úszna. Valaha nagy kikötőváros volt, még Rómánál is nagyobb.
3141 Búbánat 2004-06-30 09:24:24 [Válasz erre: 3140 frushena 2004-06-30 08:25:31]
Abban bízom, hogy a Verdi -zene csak meg marad az operából...És a zene ellenében nem fog drasztikus módszerekhez folyamodni. Ha mégis ilyet tenne, akkor az opera címét meg kéne változtatni, mondjuk \"Róbert\"-re...
Abban bízom, hogy a Verdi -zene csak meg marad az operából...És a zene ellenében nem fog drasztikus módszerekhez folyamodni. Ha mégis ilyet tenne, akkor az opera címét meg kéne változtatni, mondjuk \"Róbert\"-re...
3140 frushena 2004-06-30 08:25:31
Most akadtam rá! Alföldi kommentálja az Attilát. Álljon itt : \"Attila története Attila hun király, hosszú ostrom után elfoglalja Aquilea városát. Aquilea király elesik a harcban, lányát Odabellát a hunok fogságba ejtik. Ezio római hadvezér látogatja meg Attilát, szövetséget ajánl fel neki, csak azt kéri, hogy Itáliát hagyja meg a rómaiaknak. A hun király visszautasítja az ajánlatot. Odabella régi jegyese, Foresto felkeresi a lányt, és hűtlenséggel vádolja. Odabella elmondja, hogy azért maradt Attila közelében, hogy megbosszulhassa apja a halálát. A hun király azonnal meg akarja támadni Rómát, de rosszat álmodik, és ennek hatására eláll tervétől. Ezio meghívást kap Attilától, el is megy a lakomára. Foresto itt akarja megmérgezni a királyt, de Odabella közbeavatkozik, mert saját maga akar véget vetni rabtartója életének. Attila elhatározza, hogy megmentőjét másnap feleségül veszi. Az esküvő napján a király ellenségei, Odabella, Foresto, és Ezio egy helyen gyűlnek össze. Megjelenik Attila, és Odabella, amint megfogadta, leszúrja. Ennyi a \"történet? Kertész Iván: Operakalauzából. Alig negyed oldal. És mégis van számomra a \"sorok között\" egy másik történet. Ami kevésbé történelmi tabló, ami kevésbé hun romantika, ami kevésbé az a nagyszabású historikus legenda, ami nálunk él, ha Attila nevét meghalljuk. Valahogy ? az igencsak olyan, igazi \"verdis\" kórus-képek ellenére is -, mégis \"szűk\" a történet. Úgy értve, hogy négy ember \"egymást kerülgeti\", hogy hiába egyértelműek a viszonyok, hiába adott a gyűlölet, ami kell, hogy legyen mert a helyzet, a történelem megkívánja, mégis minden változik és semmi sem olyan, mint aminek lennie kellene, senki sem azt érzi, amit társadalmi, \"operai\" helyzetéből adódóan éreznie kellene. Mert a Világhódító is fél, és bizonytalan, mert a bosszúra éhes Odabellából is kitör a nő, és talán éppen Attila csalogatja elő. Mert a hazáját védő hadvezér sem mindig egyenes és becsületes, mert a szerelmes férfi is folyamatosan féltékeny, mert érzi, hogy nem úgy mennek a dolgok, nem azt érzi a \"szoprán\", amit éreznie kellene egy \"tenor\" iránt. Vagy legalább is bizonytalankodik. Szóval senkit se tévesszen meg ez a cím. Nem lesznek lovak, Nem lesz heriozmus, ÉLET lesz. Emberi történet. Fájdalmas és reménytelen vagy reményteli. Olyan, ami talán ismerős nekünk is. Én azon leszek. Bízom benne, hogy sikerül. Ja és a happy end is eléggé kétséges...\" Alföldi Róbert
Most akadtam rá! Alföldi kommentálja az Attilát. Álljon itt : \"Attila története Attila hun király, hosszú ostrom után elfoglalja Aquilea városát. Aquilea király elesik a harcban, lányát Odabellát a hunok fogságba ejtik. Ezio római hadvezér látogatja meg Attilát, szövetséget ajánl fel neki, csak azt kéri, hogy Itáliát hagyja meg a rómaiaknak. A hun király visszautasítja az ajánlatot. Odabella régi jegyese, Foresto felkeresi a lányt, és hűtlenséggel vádolja. Odabella elmondja, hogy azért maradt Attila közelében, hogy megbosszulhassa apja a halálát. A hun király azonnal meg akarja támadni Rómát, de rosszat álmodik, és ennek hatására eláll tervétől. Ezio meghívást kap Attilától, el is megy a lakomára. Foresto itt akarja megmérgezni a királyt, de Odabella közbeavatkozik, mert saját maga akar véget vetni rabtartója életének. Attila elhatározza, hogy megmentőjét másnap feleségül veszi. Az esküvő napján a király ellenségei, Odabella, Foresto, és Ezio egy helyen gyűlnek össze. Megjelenik Attila, és Odabella, amint megfogadta, leszúrja. Ennyi a \"történet? Kertész Iván: Operakalauzából. Alig negyed oldal. És mégis van számomra a \"sorok között\" egy másik történet. Ami kevésbé történelmi tabló, ami kevésbé hun romantika, ami kevésbé az a nagyszabású historikus legenda, ami nálunk él, ha Attila nevét meghalljuk. Valahogy ? az igencsak olyan, igazi \"verdis\" kórus-képek ellenére is -, mégis \"szűk\" a történet. Úgy értve, hogy négy ember \"egymást kerülgeti\", hogy hiába egyértelműek a viszonyok, hiába adott a gyűlölet, ami kell, hogy legyen mert a helyzet, a történelem megkívánja, mégis minden változik és semmi sem olyan, mint aminek lennie kellene, senki sem azt érzi, amit társadalmi, \"operai\" helyzetéből adódóan éreznie kellene. Mert a Világhódító is fél, és bizonytalan, mert a bosszúra éhes Odabellából is kitör a nő, és talán éppen Attila csalogatja elő. Mert a hazáját védő hadvezér sem mindig egyenes és becsületes, mert a szerelmes férfi is folyamatosan féltékeny, mert érzi, hogy nem úgy mennek a dolgok, nem azt érzi a \"szoprán\", amit éreznie kellene egy \"tenor\" iránt. Vagy legalább is bizonytalankodik. Szóval senkit se tévesszen meg ez a cím. Nem lesznek lovak, Nem lesz heriozmus, ÉLET lesz. Emberi történet. Fájdalmas és reménytelen vagy reményteli. Olyan, ami talán ismerős nekünk is. Én azon leszek. Bízom benne, hogy sikerül. Ja és a happy end is eléggé kétséges...\" Alföldi Róbert
3139 frushena 2004-06-30 00:03:59
DVD. http://www.musicweb.uk.net/classrev/2001/Sept01/Vivaldi_Orlando_DVD.jpg Esetleg ismeri valaki?
DVD. http://www.musicweb.uk.net/classrev/2001/Sept01/Vivaldi_Orlando_DVD.jpg Esetleg ismeri valaki?
3138 Nyúl 2004-06-29 18:58:54 [Válasz erre: 3137 Búbánat 2004-06-29 18:46:52]
Akkor biztos nem a Z.K. volt!
Akkor biztos nem a Z.K. volt!
3137 Búbánat 2004-06-29 18:46:52 [Válasz erre: 3134 Búbánat 2004-06-29 18:07:09]
Kifelejtettem: a művet a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar és az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar adják elő Pál Tamás vezényletével.
Kifelejtettem: a művet a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar és az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar adják elő Pál Tamás vezényletével.
3136 Búbánat 2004-06-29 18:40:40 [Válasz erre: 3135 Nyúl 2004-06-29 18:23:13]
Nem voltam jelen, de több napilapban is olvashatunk Zoltay Gusztávnak, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatójának tegnapi sajtótájékoztatóján elhangzottakról. Sok egyéb érdekes programra kerül sor az augusztus 29. és szeptember 5. között zajló fesztivál ideje alatt.
Nem voltam jelen, de több napilapban is olvashatunk Zoltay Gusztávnak, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatójának tegnapi sajtótájékoztatóján elhangzottakról. Sok egyéb érdekes programra kerül sor az augusztus 29. és szeptember 5. között zajló fesztivál ideje alatt.
3135 Nyúl 2004-06-29 18:23:13 [Válasz erre: 3134 Búbánat 2004-06-29 18:07:09]
Jól láttam, hogy Záborszky Kálmán ott volt a bejelentéskor?
Jól láttam, hogy Záborszky Kálmán ott volt a bejelentéskor?
3134 Búbánat 2004-06-29 18:07:09
Halevy ötfelvonásos operája, A zsidónő végre ismét előadásra kerül Budapesten! Az Operaház 1937-ben játszotta utoljára. A VII. Zsidó nyári fesztiválon hallhatjuk, a Dohány utcai zsinagógában, igaz, csak koncertszerű változatban. De lesz, s ez a lényeg. És számomra meglepetés erejével hatott az a bejelentés is, hogy Tokody énekli a főszerepet! A szereposztást egyébként világjáró művészekből válogatták össze: a hőstenort a bécsi Staatsoper vendégművésze ,a prágai Leo Marian Vodicka énekli, föllép Tanovitski orosz basszista, a pozsonyi Klein Ottokár, valamint az operaház fiatal tehetsége, a ciprusi Mitilineou Cleo. A bemutató időpontja: szeptember 2.
Halevy ötfelvonásos operája, A zsidónő végre ismét előadásra kerül Budapesten! Az Operaház 1937-ben játszotta utoljára. A VII. Zsidó nyári fesztiválon hallhatjuk, a Dohány utcai zsinagógában, igaz, csak koncertszerű változatban. De lesz, s ez a lényeg. És számomra meglepetés erejével hatott az a bejelentés is, hogy Tokody énekli a főszerepet! A szereposztást egyébként világjáró művészekből válogatták össze: a hőstenort a bécsi Staatsoper vendégművésze ,a prágai Leo Marian Vodicka énekli, föllép Tanovitski orosz basszista, a pozsonyi Klein Ottokár, valamint az operaház fiatal tehetsége, a ciprusi Mitilineou Cleo. A bemutató időpontja: szeptember 2.
3133 Sesto 2004-06-29 08:57:51 [Válasz erre: 3131 Orfeusz 2004-06-28 20:40:26]
Aha,...akkor lehet, hogy vkivel összekevertelek-Bartoli-ügyben, mindegy-bár meg voltam gyözödve róla, hogy Te emlitetted La Cecilia-t is... Tévedtem! Normann-t nagyon szerettem fénykorában-iszonyúan sokoldalú volt/és tudott lenni, de amit újabban(=értsd olyan 5-7 éve) müvel: felvonultatja legújabb, még pompásabb nagyestélyi kollekcióit, ünnepelteti magát stb., annak kevés köze van a zenésszinházhoz, az csupán üres manir, \"Affentheater\"...
Aha,...akkor lehet, hogy vkivel összekevertelek-Bartoli-ügyben, mindegy-bár meg voltam gyözödve róla, hogy Te emlitetted La Cecilia-t is... Tévedtem! Normann-t nagyon szerettem fénykorában-iszonyúan sokoldalú volt/és tudott lenni, de amit újabban(=értsd olyan 5-7 éve) müvel: felvonultatja legújabb, még pompásabb nagyestélyi kollekcióit, ünnepelteti magát stb., annak kevés köze van a zenésszinházhoz, az csupán üres manir, \"Affentheater\"...
3132 frushena 2004-06-29 00:17:29
Ariodantéban remek.
Ariodantéban remek.
3131 Orfeusz 2004-06-28 20:40:26 [Válasz erre: 3130 Sesto 2004-06-28 11:12:45]
Végülis szeretem Bartolit, talán akkora rajongó nem vagyok(még), annyi mindent még nem hallottam tőle.. A koncerthausban egyébként lesz szeptemberben Jessie Normann dalest, Te szereted Őt?
Végülis szeretem Bartolit, talán akkora rajongó nem vagyok(még), annyi mindent még nem hallottam tőle.. A koncerthausban egyébként lesz szeptemberben Jessie Normann dalest, Te szereted Őt?
3130 Sesto 2004-06-28 11:12:45 [Válasz erre: 3127 Orfeusz 2004-06-26 16:57:05]
Na tessék: látod, hamarabb rátaláltál, mint én itt helyben,...bár bevallom, nem is igen votl alkalmam keresni... Azt tudtam, hogy nem STOP-es \"akció\" lesz, mert az évadtervet már végigfutottam!(=tehát igy kétesélyes maradt a játszma: Konzerthaus, vagy Musikverein) Jó darab a Thais, vagy 2 hete hallgattam utoljára a Sills-Milnes-Gedda-hármas fémjelezte EMI-felvételt! Orfeusz, ha nem tévedek Te vagy nagy Bartoli-rajongó: tegnap áriaestet adott a Musikverein-bab, várom én is a visszhangokat, nem lehettem ott-ez egy korábbra tervezett koncert \"pótlása\" volt, mivel a korábbi terminust betegség miatt lemondta...
Na tessék: látod, hamarabb rátaláltál, mint én itt helyben,...bár bevallom, nem is igen votl alkalmam keresni... Azt tudtam, hogy nem STOP-es \"akció\" lesz, mert az évadtervet már végigfutottam!(=tehát igy kétesélyes maradt a játszma: Konzerthaus, vagy Musikverein) Jó darab a Thais, vagy 2 hete hallgattam utoljára a Sills-Milnes-Gedda-hármas fémjelezte EMI-felvételt! Orfeusz, ha nem tévedek Te vagy nagy Bartoli-rajongó: tegnap áriaestet adott a Musikverein-bab, várom én is a visszhangokat, nem lehettem ott-ez egy korábbra tervezett koncert \"pótlása\" volt, mivel a korábbi terminust betegség miatt lemondta...
3129 janomano 2004-06-26 20:01:59
Háhá! Ez jó volt! A Trubadúr Alagna-Georghiu-Hampson-Diadkova-Pappano Minden ott volt. A vége meg különösen. Nukleáris lökés! :-) (Kár, hogy nem élő, mint a Don Carlos.)
Háhá! Ez jó volt! A Trubadúr Alagna-Georghiu-Hampson-Diadkova-Pappano Minden ott volt. A vége meg különösen. Nukleáris lökés! :-) (Kár, hogy nem élő, mint a Don Carlos.)
3128 frushena 2004-06-26 17:15:35 [Válasz erre: 3127 Orfeusz 2004-06-26 16:57:05]
És a MET-ben is Rodelinda - ként! :)
És a MET-ben is Rodelinda - ként! :)
3127 Orfeusz 2004-06-26 16:57:05
Sesto! Valóban fellép Renée Fleming Bécsben méghozzá a Thaisban, koncertszerű előadásban, Thomas Hampson partnereként a Wiener Koncerthausban..éljen nagyon boldog vagyok..csak a honlapon nincs mikor kezdődik a jegyvásárlás, az előadás egyszer(!) lesz, 2005 júniusában. Bővebb információ-www.koncerthaus.at :)))))))))))))))))))))
Sesto! Valóban fellép Renée Fleming Bécsben méghozzá a Thaisban, koncertszerű előadásban, Thomas Hampson partnereként a Wiener Koncerthausban..éljen nagyon boldog vagyok..csak a honlapon nincs mikor kezdődik a jegyvásárlás, az előadás egyszer(!) lesz, 2005 júniusában. Bővebb információ-www.koncerthaus.at :)))))))))))))))))))))
3126 Orfeusz 2004-06-26 16:34:23
Nagy élmény lehetett a Mazeppa is, én \"csak\" a Pikk dámát láttam..de valami fantasztikus élmény volt, mivel a Bartók élőben közvetítte, azt hiszem ezt más is tapasztalhatta.. A hatalmas, örök élmény számomra és úgy gondolom az egész közönség számára JELENA OBRACZOVA jelentette, egy élő legenda, egy hatalmas énekes, aki már jó pár évtizede ostromolja az operaszínpadokat. Talán minden idők legjobb hercegnője ő a Pikk dámában, félelmetes már megjelenése is, nagy, borzas hajával és bámulatos, erőteljes, sötét mélységeivel, ilyen hangú énekesnő azt hiszem ritkán születik. A hideg kirázza az embert mikor meghallja azt a kemény, ördögi hangját, Csajkovszkij valahogy így képzelhette el az öreg, gonosz hercegnőt. Bár az előadás koncertszerű volt, Ő eljátszotta az egész híres jelenetet, remegett minden tagja, eleinte azt hittem beteg, de nem csak játszott..döbbenetes élmény volt, a nézőtéren síri csend, majd a felvonás után hatalmas ünnep, mindenki a Művésznőt éljenezte, a nézőtéren ülő Marton házaspárral együtt. tejesen a hatása alá kerültem, de mindeki a nézőtéren..mindenki az előadás után róla beszélt, Marton Éva elsőként gratulált neki(színpadhoz közel ültem, így láthattam heves ölelkezésüket) A koncertszerű előadásmód egyébként \"megölte\" az operát, hisz az egész zene mozdulatok után kiált..Obraczovan kíűl egyedül Vaszilij Gerello(Tomszkij gróf) játszott, a maga természetességével, vidámságával, nagy sikert aratott. Olga Romanko mint Liza semmi különöset nem nyújtott számomra, talán ő rá mondják , hogy tipikus orosz szporán. Még mindenképp kiemelném Igor Morozovot(Jeleckij) és Lilit Grigorian(Paulina). Hermannt éneklő Mikahil Davidoff nekem nem tesztett, kevés szenvedély volt a hangjában, elég hidegen énekelt. De összevetve Obraczova miatt örök élmény marad az este.
Nagy élmény lehetett a Mazeppa is, én \"csak\" a Pikk dámát láttam..de valami fantasztikus élmény volt, mivel a Bartók élőben közvetítte, azt hiszem ezt más is tapasztalhatta.. A hatalmas, örök élmény számomra és úgy gondolom az egész közönség számára JELENA OBRACZOVA jelentette, egy élő legenda, egy hatalmas énekes, aki már jó pár évtizede ostromolja az operaszínpadokat. Talán minden idők legjobb hercegnője ő a Pikk dámában, félelmetes már megjelenése is, nagy, borzas hajával és bámulatos, erőteljes, sötét mélységeivel, ilyen hangú énekesnő azt hiszem ritkán születik. A hideg kirázza az embert mikor meghallja azt a kemény, ördögi hangját, Csajkovszkij valahogy így képzelhette el az öreg, gonosz hercegnőt. Bár az előadás koncertszerű volt, Ő eljátszotta az egész híres jelenetet, remegett minden tagja, eleinte azt hittem beteg, de nem csak játszott..döbbenetes élmény volt, a nézőtéren síri csend, majd a felvonás után hatalmas ünnep, mindenki a Művésznőt éljenezte, a nézőtéren ülő Marton házaspárral együtt. tejesen a hatása alá kerültem, de mindeki a nézőtéren..mindenki az előadás után róla beszélt, Marton Éva elsőként gratulált neki(színpadhoz közel ültem, így láthattam heves ölelkezésüket) A koncertszerű előadásmód egyébként \"megölte\" az operát, hisz az egész zene mozdulatok után kiált..Obraczovan kíűl egyedül Vaszilij Gerello(Tomszkij gróf) játszott, a maga természetességével, vidámságával, nagy sikert aratott. Olga Romanko mint Liza semmi különöset nem nyújtott számomra, talán ő rá mondják , hogy tipikus orosz szporán. Még mindenképp kiemelném Igor Morozovot(Jeleckij) és Lilit Grigorian(Paulina). Hermannt éneklő Mikahil Davidoff nekem nem tesztett, kevés szenvedély volt a hangjában, elég hidegen énekelt. De összevetve Obraczova miatt örök élmény marad az este.
3125 janomano 2004-06-26 00:22:30 [Válasz erre: 3124 Búbánat 2004-06-25 22:05:07]
Jó kis beszámoló! Érdekes, nem tudom, hogy hol, de nemrég olvastam Mazeppa hetman történetét. Ilyen társulatokat meg lehetne hívni nyugodtan Bp-re is, vagy nincs elég üres színház nyáron? :-o
Jó kis beszámoló! Érdekes, nem tudom, hogy hol, de nemrég olvastam Mazeppa hetman történetét. Ilyen társulatokat meg lehetne hívni nyugodtan Bp-re is, vagy nincs elég üres színház nyáron? :-o
3124 Búbánat 2004-06-25 22:05:07
Nem várok vele holnapig, itt, a Nemzeti Színházhoz közeli internetezőben írom e sorokat jegyzeteimre és friss élményeimre támaszkodva, hiszen pár perce ért végett Csajkovszkij Mazeppája. Amikor korábban úgy fogalmaztam, hogy az idei miskolci fesztiválon elsősorban az orosz zeneszerző ritkán látható és hallható három operájára koncentrálok, még nem sejtettem, hogy a programban ma este harmadikként bemutatott operaritkaság elementáris sikerével a tarsolyomban fogom „helyzetjelentésemet” közreadni és beszámolóimat zárni, amely legalább volt akkora, mint a tegnap esti Pikk dáma sztárokkal teletűzdelt hangversenyszerű produkciója. Igaz, a Jolantha és Az orleansi szűz előadások is szenzációt keltettek, de a ma esti előadás utáni tomboló lelkesedésre nem számítottam. Még tele a fejem élménnyel, kicsit kábult vagyok attól a varázslattól, amit a kijevi Ukrán Nemzeti Tavasz Sevcsenko Opera-és Balettszínház vendégjátékával bennünket részesített. Annyi bizonyos, hogy ez az opera még azokat is leveszi lábáról, akik egyébként nem szeretik Csajkovszkijt és operáit, vagy csak az Anyegint és a Pikk dámát „jegyzik”. Nem csak azért, mert a librettó Puskin elbeszélő költeményéből (Poltava) készült, és hát – ha Puskin, akkor már fél siker. Hanem, mert a szerző tudatosan előtérbe állította a színpadszerűség követelményeit, s akárcsak Az orleansi szűz esetében, a főhősök, egyéni életsorsok, egymás közötti kapcsolatok zeneileg hiteles ábrázolását ebben a műben is mesterien ötvözte a korabeli francia nagyopera műfajának jellegzetességeivel: a kontrasztos drámai hatásokkal, a cselekmény bonyolításának feszültségével; egymást követik a vérbosszú, a kínvallatás, az őrülés jelenetei. E vérgőzös események ellenére is az opera szerintem kiegyensúlyozottabb, egységesebb az Az orleansi szűznél. Úgy látszik Csajkovszkij képzelete otthonosabban mozgott a hazai környezetben, és Puskin hőskölteménye természetszerűleg közelebb állt lelkéhez, mint Schiller drámája. Csajkovszkijt érdekelte az orosz nemzet történelme, s nem véletlen, hogy ez a műve kifejezetten hazafias kicsengésűre „sikeredett”. A Mazeppa cselekménye, mint említettem, történelmi tényeken alapul: a kozákok Mazeppa (bariton) vezetésével csatlakoztak XII. Károly svéd király I. (Nagy) Péter cár ellen támadó csapataihoz, a támadók azonban a poltavai csatában (1709) megsemmisítő vereséget szenvedtek. Mazeppa történelmi szerepe máig vitatott: hős volt-e, aki megpróbálta népét az orosz elnyomás alól felszabadítani vagy köpönyegforgató kalandor, aki kegyetlenkedéseivel csak tetézte kozákjai szenvedését. Jót akart-e, amikor ellentmondást nem tűrő keménységgel fogta össze e nehezen megzabolázható népcsoportot, vagy csak féktelen hatalomvágyát elégítette ki. Amit láttunk ma este, nem kétséges, az utóbbi, Puskin által megfogalmazott verziót erősíti. Az operában jelentős szerepe van a kórusnak, minden kép hatalmas kórustablókba ágyazódik. Nagyon tetszett az első felvonásból a nyitójelenet, amelyben Marija (szoprán) és udvarlója, Andrej (tenor) a szerelemről énekelnek, de míg a a kozák legény reménytelenül a lányba, Marija a nálánál vagy ötven évvel idősebb Mazeppába (bariton) szerelmes. Csajkovszkij zenéje érzékletesen fejezi ki ezt a különös szituációt. A második jelenet a lány apjának, Kocsubejnek (basszus) egy földbirtokosnak a házában játszódik. Ide egy nagyon szép táncjelenetet (gopak) komponált a szerző, s a kórussal kiegészített tablóból aztán mindenki megdöbbenésére kiderül, hogy a lány a vendégségbe érkezett Mazeppát, a kozákok hetmanját választja, s vele távozik az udvarházból. A harmadik jelenetet, s egyben az első felvonást Csajkovszkij egy gyönyörű, tetszetős kvartettel zárja, amelyben az apa és felesége (alt), Iszkra (bar), a szolgájuk, valamint Andrej bosszút fogadnak és tervet szőnek, hogy a cár fogassa el Mazeppát. Nagyon szép, magas csúcspontokat énekelnek szólamaikban a szereplők. A közönség fokról fokra hevítette magát, míg az első finálé már vastapssal ért véget. De a java csak ezután következett. Roppant hatásos a második felvonás első képe, amely Mazeppa kastélyának föld alatti tömlöcében játszódik. Ebben a jelenetben már arról van szó, hogy mivel Kocsubej nem tudott belenyugodni leánya elvesztésébe, apai sértettsége, büszkesége okán is összeesküvés vádjával beárulta Mazeppát a cárnál, aki azonban nem hitt neki, sőt, kiszolgáltatta Mazeppának. Ő pedig bosszúból megkínoztatja volt barátját és elrendeli kivégzését. A második jelenet talán az egész opera csúcspontja. Mazeppa kastélyának egyik termében vagyunk. Előbb Mazeppa ariózójából megtudjuk, hogy mennyire rabja lett Marijának. A zenekari kíséret dominál az áradó dallamú gyönyörű énekszólam felett. Fergeteges sikere volt ezzel a kiváló hangi képességekről tanúbizonyságot tett Roman Mayborodának. Aztán betoppan a szerelmes Marija, aki még nem tudja, hogy apja ott van a tömlöcben. Egy rendkívül nívós, erőteljes és emlékezetes kettősben bontakozik ki a két szereplő közötti viszony. Igazi drámai jelenet, amely módot ad az énekeseknek kiváló kvalitásaikról képet nyújtani. És a meseszövés megzenésítése, a feszültség fokozása, amely a zenekari szövetben és az énekszólamokban olyan csodálatosan meg van szerkesztve, odaszegezi a nézőt a székéhez. Aztán jön a csúcs. Amikor elmegy Mazeppa, megjelenik a titokban ideérkezett Kocsubej asszonya, s közli a lánnyal, hogy apját Mazeppa elfogatta, kínoztatja, s másnap hajnalban kivégezteti, nincs már sok idő hátra, siessenek, hátha még időben érkeznek megmenteni őt. Marija teljesen összeomlik e hírekre. A két nő itt énekel egy olyan fantasztikus drámai erejű duettet, hogy tombolt a közönség. A harmadik jelenetben pedig megtörténik a nép siratásával a hátérben a kivégzés, s már későn érkezik Marija és az anyja. Nagyon szépen megoldott, megrendezett kép volt, mesteri muzsikával. A harmadik felvonás egy zenekari közjátékkal kezdődik. Ez is Csajkovszkij zsenijét dicséri. A zeneszerző a zenében ábrázolja a csatát: a kozákok, élükön Mazeppával, összefogva a svédekkel elbukták az ütközetet az orvul megtámadott oroszokkal szemben. Mazeppának menekülnie kell. Mazeppa, hogy mentse magát, megpróbálja az árulás gyanúját Kocsubej egykori híveire terelni, s erre kapóra jön az alkalom, amikor megpillantja a Kocsubej elpusztult háza közelében a cár csapatait segítő Andrej érkeztét. Andrej, Marija egykori udvarlója bosszút akar állni Mazeppán, azonban a kardpárbajt követően Mazeppa lelövi, amelyben halálos sebet kap. Közben megjelenik Marija, aki az apja megöletésétől, az atamán gonoszságától és kegyetlenkedésétől eszét vesztette. Nem ismeri fel a férfit. S ő hiába hívja, hogy tartson vele, nem engedelmeskedik neki. S itt érkezünk el az opera talán legköltőibb, legérzelmesebb, legmeghatóbb jelenetéhez, az opera fináléjához. Hadd emeljem ki itt a bűntudattól gyötört és megtébolyodott Marija szépséges bölcső (altató) dalát. Az elborult elméjű Marija rátalál egykori szerelmére, a haldokló Andrejre. A szerencsétlen férfit kisgyermeknek nézi, fejét ölébe veszi és a halottnak halkan, gyengéden megrázó altatódalt énekel szerelmese felett, majd maga is élettelenül hanyatlik rá. Ezzel a megható és felkavaró lírai jelenettel, igazi katarzissal zárul az opera. Felejthetetlen pillanatok. És mondhatom, egyúttal, a szerepet megformáló ukrán szoprán, Oksana Dyka megdicsőülését is hozta ez a zárójelenet. Kénytelen voltam kissé részletesebben szólni az egyes jelenetek tartalmáról, hisezn szinte ismeretlen opera ez, és hogy akik nem lehettek jelen ezen a forró sikerű operaelőadáson, legalább némi fogalmat alkothassanak arról, miről maradtak le. Az ukrán opera vendégjátékával ízelítőt adott tudása javából, s csak elismerés jár érte mindazoknak, akik meghívták őket ezzel az operával ide a fesztiválra. Adós vagyok még a többi közreműködővel, csak felsorolásszerűen említem meg őket: Kocsubej – Mykola Shopsha, Andrej – Alexander Vostyahov, Kocsubej felesége – Lyudmyla Yurchenko, Orlik, Mazeppa szolgája – Bogdan Taras. A rendező Dmytro Hnatjuk volt, aki ügyesen játszatta be a Nemzeti Színház viszonylag szűk színpadát, az adott körülmények között jól kihasználta a színpad mélységét, hogy elhelyezhesse és mozgathassa a szereplőket és a nagy kórust. Nem tudom, hogy ki „jegyzi” a díszletet és a jelmezt, mindenesetre a rendezéssel összhangban megkaptuk azt a látványvilágot, amely egy történelmi nagyopera külsőségeit illeti. Vezényelt: Volodymyr Kozhukhar, akinek elévülhetetlen érdeme volt a „zajos” sikerben, az orchester a zenekari árokban mindenesetre hozta azt a hangzást, amit a rendelkezésre álló szűk keresztmetszet lehetővé tett. És ez önmagában is már figyelemreméltó tett. Végezetül, köszönet jár a szervezőknek, hogy az ismert színpadi művek mellett mi nézők megismerhettünk három külföldi társulatot, akik jóvoltából három olyan Csajkovszkij operát láthattunk, amelyeket napjainkban szinte kizárólag a szláv nyelvterületen működő színházak tartanak a repertoárjukon, másutt történő elővételére nagy ritkán, kuriózumként kerül csak sor. Kívánom és remélem, hogy a holnap gálával véget érő Bartók + Csajkovszkij operafesztiválhoz hasonló, ilyen nagyvonalú, színvonalú – neves énekesekben, társulatokban, operai kínálatban –, látnivalóban és hallgatnivalóban gazdag programokkal telített programsorozatnak lehessünk részesei jövőre is Miskolcon, a már előzetesként beharangozott és meghirdetett Bartók + Belcanto operafesztivál időtartama alatt.
Nem várok vele holnapig, itt, a Nemzeti Színházhoz közeli internetezőben írom e sorokat jegyzeteimre és friss élményeimre támaszkodva, hiszen pár perce ért végett Csajkovszkij Mazeppája. Amikor korábban úgy fogalmaztam, hogy az idei miskolci fesztiválon elsősorban az orosz zeneszerző ritkán látható és hallható három operájára koncentrálok, még nem sejtettem, hogy a programban ma este harmadikként bemutatott operaritkaság elementáris sikerével a tarsolyomban fogom „helyzetjelentésemet” közreadni és beszámolóimat zárni, amely legalább volt akkora, mint a tegnap esti Pikk dáma sztárokkal teletűzdelt hangversenyszerű produkciója. Igaz, a Jolantha és Az orleansi szűz előadások is szenzációt keltettek, de a ma esti előadás utáni tomboló lelkesedésre nem számítottam. Még tele a fejem élménnyel, kicsit kábult vagyok attól a varázslattól, amit a kijevi Ukrán Nemzeti Tavasz Sevcsenko Opera-és Balettszínház vendégjátékával bennünket részesített. Annyi bizonyos, hogy ez az opera még azokat is leveszi lábáról, akik egyébként nem szeretik Csajkovszkijt és operáit, vagy csak az Anyegint és a Pikk dámát „jegyzik”. Nem csak azért, mert a librettó Puskin elbeszélő költeményéből (Poltava) készült, és hát – ha Puskin, akkor már fél siker. Hanem, mert a szerző tudatosan előtérbe állította a színpadszerűség követelményeit, s akárcsak Az orleansi szűz esetében, a főhősök, egyéni életsorsok, egymás közötti kapcsolatok zeneileg hiteles ábrázolását ebben a műben is mesterien ötvözte a korabeli francia nagyopera műfajának jellegzetességeivel: a kontrasztos drámai hatásokkal, a cselekmény bonyolításának feszültségével; egymást követik a vérbosszú, a kínvallatás, az őrülés jelenetei. E vérgőzös események ellenére is az opera szerintem kiegyensúlyozottabb, egységesebb az Az orleansi szűznél. Úgy látszik Csajkovszkij képzelete otthonosabban mozgott a hazai környezetben, és Puskin hőskölteménye természetszerűleg közelebb állt lelkéhez, mint Schiller drámája. Csajkovszkijt érdekelte az orosz nemzet történelme, s nem véletlen, hogy ez a műve kifejezetten hazafias kicsengésűre „sikeredett”. A Mazeppa cselekménye, mint említettem, történelmi tényeken alapul: a kozákok Mazeppa (bariton) vezetésével csatlakoztak XII. Károly svéd király I. (Nagy) Péter cár ellen támadó csapataihoz, a támadók azonban a poltavai csatában (1709) megsemmisítő vereséget szenvedtek. Mazeppa történelmi szerepe máig vitatott: hős volt-e, aki megpróbálta népét az orosz elnyomás alól felszabadítani vagy köpönyegforgató kalandor, aki kegyetlenkedéseivel csak tetézte kozákjai szenvedését. Jót akart-e, amikor ellentmondást nem tűrő keménységgel fogta össze e nehezen megzabolázható népcsoportot, vagy csak féktelen hatalomvágyát elégítette ki. Amit láttunk ma este, nem kétséges, az utóbbi, Puskin által megfogalmazott verziót erősíti. Az operában jelentős szerepe van a kórusnak, minden kép hatalmas kórustablókba ágyazódik. Nagyon tetszett az első felvonásból a nyitójelenet, amelyben Marija (szoprán) és udvarlója, Andrej (tenor) a szerelemről énekelnek, de míg a a kozák legény reménytelenül a lányba, Marija a nálánál vagy ötven évvel idősebb Mazeppába (bariton) szerelmes. Csajkovszkij zenéje érzékletesen fejezi ki ezt a különös szituációt. A második jelenet a lány apjának, Kocsubejnek (basszus) egy földbirtokosnak a házában játszódik. Ide egy nagyon szép táncjelenetet (gopak) komponált a szerző, s a kórussal kiegészített tablóból aztán mindenki megdöbbenésére kiderül, hogy a lány a vendégségbe érkezett Mazeppát, a kozákok hetmanját választja, s vele távozik az udvarházból. A harmadik jelenetet, s egyben az első felvonást Csajkovszkij egy gyönyörű, tetszetős kvartettel zárja, amelyben az apa és felesége (alt), Iszkra (bar), a szolgájuk, valamint Andrej bosszút fogadnak és tervet szőnek, hogy a cár fogassa el Mazeppát. Nagyon szép, magas csúcspontokat énekelnek szólamaikban a szereplők. A közönség fokról fokra hevítette magát, míg az első finálé már vastapssal ért véget. De a java csak ezután következett. Roppant hatásos a második felvonás első képe, amely Mazeppa kastélyának föld alatti tömlöcében játszódik. Ebben a jelenetben már arról van szó, hogy mivel Kocsubej nem tudott belenyugodni leánya elvesztésébe, apai sértettsége, büszkesége okán is összeesküvés vádjával beárulta Mazeppát a cárnál, aki azonban nem hitt neki, sőt, kiszolgáltatta Mazeppának. Ő pedig bosszúból megkínoztatja volt barátját és elrendeli kivégzését. A második jelenet talán az egész opera csúcspontja. Mazeppa kastélyának egyik termében vagyunk. Előbb Mazeppa ariózójából megtudjuk, hogy mennyire rabja lett Marijának. A zenekari kíséret dominál az áradó dallamú gyönyörű énekszólam felett. Fergeteges sikere volt ezzel a kiváló hangi képességekről tanúbizonyságot tett Roman Mayborodának. Aztán betoppan a szerelmes Marija, aki még nem tudja, hogy apja ott van a tömlöcben. Egy rendkívül nívós, erőteljes és emlékezetes kettősben bontakozik ki a két szereplő közötti viszony. Igazi drámai jelenet, amely módot ad az énekeseknek kiváló kvalitásaikról képet nyújtani. És a meseszövés megzenésítése, a feszültség fokozása, amely a zenekari szövetben és az énekszólamokban olyan csodálatosan meg van szerkesztve, odaszegezi a nézőt a székéhez. Aztán jön a csúcs. Amikor elmegy Mazeppa, megjelenik a titokban ideérkezett Kocsubej asszonya, s közli a lánnyal, hogy apját Mazeppa elfogatta, kínoztatja, s másnap hajnalban kivégezteti, nincs már sok idő hátra, siessenek, hátha még időben érkeznek megmenteni őt. Marija teljesen összeomlik e hírekre. A két nő itt énekel egy olyan fantasztikus drámai erejű duettet, hogy tombolt a közönség. A harmadik jelenetben pedig megtörténik a nép siratásával a hátérben a kivégzés, s már későn érkezik Marija és az anyja. Nagyon szépen megoldott, megrendezett kép volt, mesteri muzsikával. A harmadik felvonás egy zenekari közjátékkal kezdődik. Ez is Csajkovszkij zsenijét dicséri. A zeneszerző a zenében ábrázolja a csatát: a kozákok, élükön Mazeppával, összefogva a svédekkel elbukták az ütközetet az orvul megtámadott oroszokkal szemben. Mazeppának menekülnie kell. Mazeppa, hogy mentse magát, megpróbálja az árulás gyanúját Kocsubej egykori híveire terelni, s erre kapóra jön az alkalom, amikor megpillantja a Kocsubej elpusztult háza közelében a cár csapatait segítő Andrej érkeztét. Andrej, Marija egykori udvarlója bosszút akar állni Mazeppán, azonban a kardpárbajt követően Mazeppa lelövi, amelyben halálos sebet kap. Közben megjelenik Marija, aki az apja megöletésétől, az atamán gonoszságától és kegyetlenkedésétől eszét vesztette. Nem ismeri fel a férfit. S ő hiába hívja, hogy tartson vele, nem engedelmeskedik neki. S itt érkezünk el az opera talán legköltőibb, legérzelmesebb, legmeghatóbb jelenetéhez, az opera fináléjához. Hadd emeljem ki itt a bűntudattól gyötört és megtébolyodott Marija szépséges bölcső (altató) dalát. Az elborult elméjű Marija rátalál egykori szerelmére, a haldokló Andrejre. A szerencsétlen férfit kisgyermeknek nézi, fejét ölébe veszi és a halottnak halkan, gyengéden megrázó altatódalt énekel szerelmese felett, majd maga is élettelenül hanyatlik rá. Ezzel a megható és felkavaró lírai jelenettel, igazi katarzissal zárul az opera. Felejthetetlen pillanatok. És mondhatom, egyúttal, a szerepet megformáló ukrán szoprán, Oksana Dyka megdicsőülését is hozta ez a zárójelenet. Kénytelen voltam kissé részletesebben szólni az egyes jelenetek tartalmáról, hisezn szinte ismeretlen opera ez, és hogy akik nem lehettek jelen ezen a forró sikerű operaelőadáson, legalább némi fogalmat alkothassanak arról, miről maradtak le. Az ukrán opera vendégjátékával ízelítőt adott tudása javából, s csak elismerés jár érte mindazoknak, akik meghívták őket ezzel az operával ide a fesztiválra. Adós vagyok még a többi közreműködővel, csak felsorolásszerűen említem meg őket: Kocsubej – Mykola Shopsha, Andrej – Alexander Vostyahov, Kocsubej felesége – Lyudmyla Yurchenko, Orlik, Mazeppa szolgája – Bogdan Taras. A rendező Dmytro Hnatjuk volt, aki ügyesen játszatta be a Nemzeti Színház viszonylag szűk színpadát, az adott körülmények között jól kihasználta a színpad mélységét, hogy elhelyezhesse és mozgathassa a szereplőket és a nagy kórust. Nem tudom, hogy ki „jegyzi” a díszletet és a jelmezt, mindenesetre a rendezéssel összhangban megkaptuk azt a látványvilágot, amely egy történelmi nagyopera külsőségeit illeti. Vezényelt: Volodymyr Kozhukhar, akinek elévülhetetlen érdeme volt a „zajos” sikerben, az orchester a zenekari árokban mindenesetre hozta azt a hangzást, amit a rendelkezésre álló szűk keresztmetszet lehetővé tett. És ez önmagában is már figyelemreméltó tett. Végezetül, köszönet jár a szervezőknek, hogy az ismert színpadi művek mellett mi nézők megismerhettünk három külföldi társulatot, akik jóvoltából három olyan Csajkovszkij operát láthattunk, amelyeket napjainkban szinte kizárólag a szláv nyelvterületen működő színházak tartanak a repertoárjukon, másutt történő elővételére nagy ritkán, kuriózumként kerül csak sor. Kívánom és remélem, hogy a holnap gálával véget érő Bartók + Csajkovszkij operafesztiválhoz hasonló, ilyen nagyvonalú, színvonalú – neves énekesekben, társulatokban, operai kínálatban –, látnivalóban és hallgatnivalóban gazdag programokkal telített programsorozatnak lehessünk részesei jövőre is Miskolcon, a már előzetesként beharangozott és meghirdetett Bartók + Belcanto operafesztivál időtartama alatt.
3123 Sesto 2004-06-25 15:40:02 [Válasz erre: 3118 cilike 2004-06-24 12:54:24]
Cilike!-éppen most hallgatom Dessay egyik korongját, már csak önkontroll miatt is, hogy jól emlékeztem-e... Tehát Mozart-darabok és a \"kriitkus idöszak\" körül -ill. közvetlenül azelött készült a felvétel, nos ahogy tegnap is irtam: drámaibb akcentusokra azért rápakol rendesen torokból, mindenféle \"mellékzörejekkel\" kisegészitve a kifejezést, viszont futamai tökéletesek, ergo \"minél magasabb annál biztosabb\", staccato-i is lenyügözöek-ez lenne az \"igazi fegyvere\".
Cilike!-éppen most hallgatom Dessay egyik korongját, már csak önkontroll miatt is, hogy jól emlékeztem-e... Tehát Mozart-darabok és a \"kriitkus idöszak\" körül -ill. közvetlenül azelött készült a felvétel, nos ahogy tegnap is irtam: drámaibb akcentusokra azért rápakol rendesen torokból, mindenféle \"mellékzörejekkel\" kisegészitve a kifejezést, viszont futamai tökéletesek, ergo \"minél magasabb annál biztosabb\", staccato-i is lenyügözöek-ez lenne az \"igazi fegyvere\".
3122 frushena 2004-06-24 16:47:34
Július 20.-án esetleg megy valaki Gyulára? A Kolozsvári Magyar Állami Opera mutatja be ERKEL FERENC : DÓZSA GYÖRGY c. operáját. Ha jól tudom ők vállalkoztak arra, hogy Erkel összes operáját bemutatják.
Július 20.-án esetleg megy valaki Gyulára? A Kolozsvári Magyar Állami Opera mutatja be ERKEL FERENC : DÓZSA GYÖRGY c. operáját. Ha jól tudom ők vállalkoztak arra, hogy Erkel összes operáját bemutatják.
3121 Gertrud 2004-06-24 16:26:07
Csodalatosan szep koncertelmenyben volt tegnap este reszem a Bordeaux-i Operaban!!! HUI HE, kinai szopran Puccini-Verdi-Cilea-Mascagni estje fantasztikus nagy sikert aratott! Katartikus Vissi d\'arte, Adriana aria, stb (2 oras koncert) utan 40 perces szunni nem akaro taps utan meg harom raadast enekelt, koztuk egy fantasztikus Mio babbino caro-t!!! Az egyetlen gond az volt a koncerttel, hogy egyszer vege lett...
Csodalatosan szep koncertelmenyben volt tegnap este reszem a Bordeaux-i Operaban!!! HUI HE, kinai szopran Puccini-Verdi-Cilea-Mascagni estje fantasztikus nagy sikert aratott! Katartikus Vissi d\'arte, Adriana aria, stb (2 oras koncert) utan 40 perces szunni nem akaro taps utan meg harom raadast enekelt, koztuk egy fantasztikus Mio babbino caro-t!!! Az egyetlen gond az volt a koncerttel, hogy egyszer vege lett...
3120 opera 2004-06-24 14:27:43
A szereposztások kapcsán többen egekig magasztalták Rálikot. Emlékeztetnék mindenkit, hogy őt Győriványi egy meghallgatás után szerződtette az Operába. Kapott is érte eleget. Hogy lehet valakire olyan nehéz szerepeket osztani, mint Alice, Lady Macbeth, Liza. Csakhogy a művésznő ezeket mind bámulatos sikerre vitte. Győriványi tűzte ki a Saloméra is, amelyet a bölcs öregurak először elvettek tőle, majd feltalálva a spanyolviaszt, egy évre rá odaadtak neki. Így járt Lee is.
A szereposztások kapcsán többen egekig magasztalták Rálikot. Emlékeztetnék mindenkit, hogy őt Győriványi egy meghallgatás után szerződtette az Operába. Kapott is érte eleget. Hogy lehet valakire olyan nehéz szerepeket osztani, mint Alice, Lady Macbeth, Liza. Csakhogy a művésznő ezeket mind bámulatos sikerre vitte. Győriványi tűzte ki a Saloméra is, amelyet a bölcs öregurak először elvettek tőle, majd feltalálva a spanyolviaszt, egy évre rá odaadtak neki. Így járt Lee is.
3119 Sesto 2004-06-24 13:30:55 [Válasz erre: 3118 cilike 2004-06-24 12:54:24]
...hááát ezzel abból a szempontból azért vitatkoznék(=pláne egy Olympia távlatában, oda nem volumen, inkább bombabiztos magasság és technika kell: persze Dessay tarolt, hiszen ö is prezentálta Ágai Karolához és Elena Mosuc-hoz hasonlóan, hogy rendelkezik asz´´´-szal, amit tisztán live körülmények között is biztosan intonál! Bár hozzátenném, hogy pont a két emlitett \"fachkolléganö\" robosztusabb, tartósabb \"hangszerrel/technikával\" bir/birt, mivel a \"Hoffmann\" összes szerepét éneklik/énekelték-de ez megint más téma!), hogy már pedig nem volt az akkora hang,...mivel helyenként(=értsd más szerepekben!) igen csak \"tisztességesen\" rápakolt torokból és test nélkül: emlékszem mily´ fenomenális volt pl. egy pár éve a Norrington/Marrelli nevek fémjelezte \"Varázsfuvolában\"-ott bizony mindent feltett egy lapra, a hatás megvolt: hiszen ragyogó és MAGABIZTOS(!) Éj királynöje volt, de milyen áron???-a \"Sonnambula-ra\" ugye már az elsö mütét miatt nem is kerülhetett sor stb... (Mig Studer-nek elsö gyermeke születése után adódtak nagyobb hangi krizisei, addid Dessay-t ez második gyermeke születése körül érte el.) Dessay egy nagyon is öszintének tünö interjúban hangi problémáit nem technikai hiányosságokra, hanem arra a pszichés feszültségre vezette vissza, hogy egyszerre szeretett volna elsörangú anya, feleség és énekesnö lenni! Ráadásul férje is énekes, akinek vallását is átvette stb.-stb. Biztosan nehéz átállás volt ez számára, mégis úgy érzem a hangi problémáinak valós oka nem vezethetö vissza csupán egyetlen indokra, ez ettöl sokkal komplexebb dolog! S a kérdésre visszatérve, hogy helyes-e a technikája, csak egy tipp-igaz nem tudni, mennyire hiteles a kép-mivel studiófelvétel, de ha van rá lehetöséged, hallgasd meg a VIRGIN-nél kiadott Mozart operaáriák felvételét: sok helyen torkosan/gombócosan szól, söt-most nem ugrik be melyik ária-de annyira aspirál(=majd ´megfullad a saját nyálában, ilyet legutóbb Sass Sylviatól hallottam CD-n mint Szilágyi Erzsébet,...no comment!) Csúnya és beteges beidegzödés! Ugyancsak VIRGIN-felvétel: \"Lucie de Lammermoor\"-jó összeségében ez eleve a cimszerep \"szeliditett\" változata, még akkor is, ha a hires I.felv. ária+cavatina helyett-egy szerintem ronda-de az akkori francia operai közizlésnek megfelelö \"koloratúretüd\" szólal meg: sok-sok értelmetlen futam, DE nem magas, a szerep ambitusa megsem közeliti a Lucia-t! Mégis P. Ciofi, aki DVD-n és korábban egy live-CD-n is van hitelesebb portrét vázolt fel ebben a szólamban! Mindent egybevéve, drukkolok Dessay-nek, azért fontos pillére volt ö eddig a koloratúrszerepkörnek: nem árt ha \"jelen van\", akkor jobban össze szedik magukat a pályatársnök, mert azért annak súlya van, ha elhangzik: \"Vigyázz, jön Natalie!...\" Bizzunk benne, hogy új életre kell, mint a Pheonix hamvaiból és hosszú, tartlamas karriert fog (végre) befutni, ilyen és hasonló kényszerpihenök nélkül!!! ;-)))
...hááát ezzel abból a szempontból azért vitatkoznék(=pláne egy Olympia távlatában, oda nem volumen, inkább bombabiztos magasság és technika kell: persze Dessay tarolt, hiszen ö is prezentálta Ágai Karolához és Elena Mosuc-hoz hasonlóan, hogy rendelkezik asz´´´-szal, amit tisztán live körülmények között is biztosan intonál! Bár hozzátenném, hogy pont a két emlitett \"fachkolléganö\" robosztusabb, tartósabb \"hangszerrel/technikával\" bir/birt, mivel a \"Hoffmann\" összes szerepét éneklik/énekelték-de ez megint más téma!), hogy már pedig nem volt az akkora hang,...mivel helyenként(=értsd más szerepekben!) igen csak \"tisztességesen\" rápakolt torokból és test nélkül: emlékszem mily´ fenomenális volt pl. egy pár éve a Norrington/Marrelli nevek fémjelezte \"Varázsfuvolában\"-ott bizony mindent feltett egy lapra, a hatás megvolt: hiszen ragyogó és MAGABIZTOS(!) Éj királynöje volt, de milyen áron???-a \"Sonnambula-ra\" ugye már az elsö mütét miatt nem is kerülhetett sor stb... (Mig Studer-nek elsö gyermeke születése után adódtak nagyobb hangi krizisei, addid Dessay-t ez második gyermeke születése körül érte el.) Dessay egy nagyon is öszintének tünö interjúban hangi problémáit nem technikai hiányosságokra, hanem arra a pszichés feszültségre vezette vissza, hogy egyszerre szeretett volna elsörangú anya, feleség és énekesnö lenni! Ráadásul férje is énekes, akinek vallását is átvette stb.-stb. Biztosan nehéz átállás volt ez számára, mégis úgy érzem a hangi problémáinak valós oka nem vezethetö vissza csupán egyetlen indokra, ez ettöl sokkal komplexebb dolog! S a kérdésre visszatérve, hogy helyes-e a technikája, csak egy tipp-igaz nem tudni, mennyire hiteles a kép-mivel studiófelvétel, de ha van rá lehetöséged, hallgasd meg a VIRGIN-nél kiadott Mozart operaáriák felvételét: sok helyen torkosan/gombócosan szól, söt-most nem ugrik be melyik ária-de annyira aspirál(=majd ´megfullad a saját nyálában, ilyet legutóbb Sass Sylviatól hallottam CD-n mint Szilágyi Erzsébet,...no comment!) Csúnya és beteges beidegzödés! Ugyancsak VIRGIN-felvétel: \"Lucie de Lammermoor\"-jó összeségében ez eleve a cimszerep \"szeliditett\" változata, még akkor is, ha a hires I.felv. ária+cavatina helyett-egy szerintem ronda-de az akkori francia operai közizlésnek megfelelö \"koloratúretüd\" szólal meg: sok-sok értelmetlen futam, DE nem magas, a szerep ambitusa megsem közeliti a Lucia-t! Mégis P. Ciofi, aki DVD-n és korábban egy live-CD-n is van hitelesebb portrét vázolt fel ebben a szólamban! Mindent egybevéve, drukkolok Dessay-nek, azért fontos pillére volt ö eddig a koloratúrszerepkörnek: nem árt ha \"jelen van\", akkor jobban össze szedik magukat a pályatársnök, mert azért annak súlya van, ha elhangzik: \"Vigyázz, jön Natalie!...\" Bizzunk benne, hogy új életre kell, mint a Pheonix hamvaiból és hosszú, tartlamas karriert fog (végre) befutni, ilyen és hasonló kényszerpihenök nélkül!!! ;-)))
3118 cilike 2004-06-24 12:54:24
Azért csodálkoztam Dssay-n, mármint hogy hangszalagműtétre volt szüksége,mert annyira könnyedén énekelt, nem tűnt rossznak a technikája. Mondjuk az Olympiában legalábbis bombasztikus volt. És nem tűnt kicsinek se a hang, főleg a nálunk megszokott visonkák viszonylatában.
Azért csodálkoztam Dssay-n, mármint hogy hangszalagműtétre volt szüksége,mert annyira könnyedén énekelt, nem tűnt rossznak a technikája. Mondjuk az Olympiában legalábbis bombasztikus volt. És nem tűnt kicsinek se a hang, főleg a nálunk megszokott visonkák viszonylatában.
3117 Sesto 2004-06-24 12:31:53
Nataly Dessay \"új utakon\",...bár igaz kisebb szinpadokon, de jelentös szerepben és talán egy picit \"idegen tollakkal ékeskedve\"(?) egy újabb fach-ban-elvégre a \"leggiero-szerepeket\" követi egy véröbö lirai szólam mindennel \"megpakolva\": magasság, koloratúrtechnika(=ez elvileg nem lehet neki probléma),...és sok-sok lirai érzelem, érzelgösség, poézis-tüzes drámai pillanatokkal szinesitve: avagy Dessay a Genfi Nagyszinház új Manon-ja(=Massenet, természetesen!) Örüljünk sikerének, s reméljük ezúttal tovább tart diadalmenete, és nem a fül-orr-gégész-ill. a lézerszike lesz (megint) a végállomás!...
Nataly Dessay \"új utakon\",...bár igaz kisebb szinpadokon, de jelentös szerepben és talán egy picit \"idegen tollakkal ékeskedve\"(?) egy újabb fach-ban-elvégre a \"leggiero-szerepeket\" követi egy véröbö lirai szólam mindennel \"megpakolva\": magasság, koloratúrtechnika(=ez elvileg nem lehet neki probléma),...és sok-sok lirai érzelem, érzelgösség, poézis-tüzes drámai pillanatokkal szinesitve: avagy Dessay a Genfi Nagyszinház új Manon-ja(=Massenet, természetesen!) Örüljünk sikerének, s reméljük ezúttal tovább tart diadalmenete, és nem a fül-orr-gégész-ill. a lézerszike lesz (megint) a végállomás!...
3116 frushena 2004-06-23 08:30:13 [Válasz erre: 3115 Szilgyo 2004-06-23 08:11:33]
MOst, hogy így említetted szerintem lesz! :)
MOst, hogy így említetted szerintem lesz! :)
3115 Szilgyo 2004-06-23 08:11:33
Idén nem lesz \"Legjobb bemutató/rendezés, legjobb énekes/nő, legjobb mittoménmi, legjobb citromdíjas\" típusú elgondolkozás?
Idén nem lesz \"Legjobb bemutató/rendezés, legjobb énekes/nő, legjobb mittoménmi, legjobb citromdíjas\" típusú elgondolkozás?
3114 frushena 2004-06-23 00:00:33
A NOL. cikke Koncert a Miskolci Operafesztiválon NSZ • 2004. június 21. • Szerző: Fáy Miklós Tíz nap alatt kétszer játszotta el a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, két, nemzetközileg is jegyzett, sőt, jó nevű szólistával. A Zeneakadémián az olasz Gianluca Cascioli zongorázott, sovány, fekete garbós, szemüveges fiatalember, mintha egy nagy hangyát hívott volna meg a zenekar. Cascioli behatóan tanulmányozta a mű kéziratát, majd igyekezett úgy eljátszani a darabot, mintha nem Csajkovszkij írta volna, hanem Chopin, kevéssé ihletett óráiban. Az ember igyekszik idomítani magát Cascioli Csajkovszkij-értelmezéséhez, birkózik odabent, hogy csak az a baj, a Richter-féle elsöprő, nagy szívű, robusztus értelmezés túlságosan megköti befogadói képességeit, de úgy öt perc után föladja. Minek erőszakot tenni a darabon? Miért kellene Csajkovszkijt másodosztályú széplélekké változtatni, amikor első osztályú Csajkovszkij? Gianluca Cascioli előadása érdekes volt, de többnyire nem jó. Ehhez képest Mikhail Rudy zongorázása a Miskolci Operafesztiválon inkább jó volt, de kevésbé érdekes. A hetvenes évek végén Oroszországból elmenekült, azóta Londonban és Párizsban élő, külsejében kissé elnőiesedett benyomást keltő Rudy nem akarta föltalálni a spanyolviaszt, körülbelül úgy játszotta a darabot, ahogyan azt szokás, ahogy illik, megszokott. Illetve: a megszokottnál azért jobban, nagy sebességgel, nem sok hibával. Több erőt biztosan elbírt volna a mű, nagyobb dübörgést, a lassabb tételben férfiasabb visszafogottságot – de ez már tényleg Richter köpönyege. A Miskolci Operafesztivál idei témája Bartók+Csajkovszkij, ami operában nagyszerű ötlet, csupa ismeretlen és alig ismert darab előadására és meghívására ad lehetőséget, nemcsak Anyeginnal él az ember, de Jolanthával is, viszont szinte lehetetlen erre a témára harmonikus koncertprogramot összeállítani, nem jut eszembe olyan Bartók-mű, amely illene a b-moll zongoraverseny fenséges és zseniális közönségességéhez. Láthatólag Kocsis Zoltánnak sem jutott eszébe ilyen, ezért a hangverseny első részében az 1. rapszódia hangzott el a szép reményű Baráti Kristóf hegedűszólójával. Kiemelkedően tehetséges fiatalemberről van szó, aki máris elég jellegzetes, kicsit zizegős hangon játszik, de nem találja a darab népi hangját, amitől kicsit eminens marad a produkció. A koncert második számaként hangzott el a tavaly szeptemberben bemutatott Húsz magyar népdal Bartók és Kocsis hangszerelésében. Nehéz megérteni, miért váltott ki a hangszerelés olyan kritikai vihart, amely még erre az évre is áthúzódott, de talán nem is fontos. Kocsis Zoltán hangszerelése időnként tényleg túlzás, bár nagy különbség, hogy a megkínzott énekes Lukin Márta vagy Wiedemann Bernadette. Az utóbbi énekelt Miskolcon, és ha a kritikus részeknél érteni nem is, de legalább hallani lehetett, hogy van énekszólam is a darabban. A koncertre majdnem teljesen új második énekes gárda állt föl, a bemutató szereposztásából csak Gulyás Dénes maradt. Fodor Gabriella egészen más énekes alkat, mint Hajnóczy Júlia volt, a dalok népi gyökerét egyáltalán nem érezni nála, de nagyon szép a hangja, meg az éneklésében is van valami nemes szigorúság, és Bartók ezt az emelkedett stílust is elbírja. A baszszus szólamot Asztalos Bence énekelte, rokonszenves igyekezettel, de alapjában véve elég természetellenesen, leginkább arra törekedve, hogy végrehajtson minden előadói utasítást. Fiatal énekesről van szó, ráadásul basszistáról, úgyhogy semmi sem sürgős. Viszont ha arra gondolunk, hogy egy éve ennek a darabnak a hírét is csak a Bartók-őrültek hallották, azóta viszont a Húsz magyar népdal elhangzott Budapesten, Miskolcon, és leadta a televízió is, akkor Kocsis hangszerelése máris igazolva van.
A NOL. cikke Koncert a Miskolci Operafesztiválon NSZ • 2004. június 21. • Szerző: Fáy Miklós Tíz nap alatt kétszer játszotta el a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, két, nemzetközileg is jegyzett, sőt, jó nevű szólistával. A Zeneakadémián az olasz Gianluca Cascioli zongorázott, sovány, fekete garbós, szemüveges fiatalember, mintha egy nagy hangyát hívott volna meg a zenekar. Cascioli behatóan tanulmányozta a mű kéziratát, majd igyekezett úgy eljátszani a darabot, mintha nem Csajkovszkij írta volna, hanem Chopin, kevéssé ihletett óráiban. Az ember igyekszik idomítani magát Cascioli Csajkovszkij-értelmezéséhez, birkózik odabent, hogy csak az a baj, a Richter-féle elsöprő, nagy szívű, robusztus értelmezés túlságosan megköti befogadói képességeit, de úgy öt perc után föladja. Minek erőszakot tenni a darabon? Miért kellene Csajkovszkijt másodosztályú széplélekké változtatni, amikor első osztályú Csajkovszkij? Gianluca Cascioli előadása érdekes volt, de többnyire nem jó. Ehhez képest Mikhail Rudy zongorázása a Miskolci Operafesztiválon inkább jó volt, de kevésbé érdekes. A hetvenes évek végén Oroszországból elmenekült, azóta Londonban és Párizsban élő, külsejében kissé elnőiesedett benyomást keltő Rudy nem akarta föltalálni a spanyolviaszt, körülbelül úgy játszotta a darabot, ahogyan azt szokás, ahogy illik, megszokott. Illetve: a megszokottnál azért jobban, nagy sebességgel, nem sok hibával. Több erőt biztosan elbírt volna a mű, nagyobb dübörgést, a lassabb tételben férfiasabb visszafogottságot – de ez már tényleg Richter köpönyege. A Miskolci Operafesztivál idei témája Bartók+Csajkovszkij, ami operában nagyszerű ötlet, csupa ismeretlen és alig ismert darab előadására és meghívására ad lehetőséget, nemcsak Anyeginnal él az ember, de Jolanthával is, viszont szinte lehetetlen erre a témára harmonikus koncertprogramot összeállítani, nem jut eszembe olyan Bartók-mű, amely illene a b-moll zongoraverseny fenséges és zseniális közönségességéhez. Láthatólag Kocsis Zoltánnak sem jutott eszébe ilyen, ezért a hangverseny első részében az 1. rapszódia hangzott el a szép reményű Baráti Kristóf hegedűszólójával. Kiemelkedően tehetséges fiatalemberről van szó, aki máris elég jellegzetes, kicsit zizegős hangon játszik, de nem találja a darab népi hangját, amitől kicsit eminens marad a produkció. A koncert második számaként hangzott el a tavaly szeptemberben bemutatott Húsz magyar népdal Bartók és Kocsis hangszerelésében. Nehéz megérteni, miért váltott ki a hangszerelés olyan kritikai vihart, amely még erre az évre is áthúzódott, de talán nem is fontos. Kocsis Zoltán hangszerelése időnként tényleg túlzás, bár nagy különbség, hogy a megkínzott énekes Lukin Márta vagy Wiedemann Bernadette. Az utóbbi énekelt Miskolcon, és ha a kritikus részeknél érteni nem is, de legalább hallani lehetett, hogy van énekszólam is a darabban. A koncertre majdnem teljesen új második énekes gárda állt föl, a bemutató szereposztásából csak Gulyás Dénes maradt. Fodor Gabriella egészen más énekes alkat, mint Hajnóczy Júlia volt, a dalok népi gyökerét egyáltalán nem érezni nála, de nagyon szép a hangja, meg az éneklésében is van valami nemes szigorúság, és Bartók ezt az emelkedett stílust is elbírja. A baszszus szólamot Asztalos Bence énekelte, rokonszenves igyekezettel, de alapjában véve elég természetellenesen, leginkább arra törekedve, hogy végrehajtson minden előadói utasítást. Fiatal énekesről van szó, ráadásul basszistáról, úgyhogy semmi sem sürgős. Viszont ha arra gondolunk, hogy egy éve ennek a darabnak a hírét is csak a Bartók-őrültek hallották, azóta viszont a Húsz magyar népdal elhangzott Budapesten, Miskolcon, és leadta a televízió is, akkor Kocsis hangszerelése máris igazolva van.
3113 Heiner Lajos 2004-06-21 21:45:43 [Válasz erre: 3105 WiseGentleman 2004-06-20 21:29:37]
Köszönöm, ezen nagyon sokat gondolkodtam-füleltem, a lényeg nyilván a rézfúvóskar a végén. Kovácsnál nagyon szépen szólt a zenekar (talán túl szépen is), ezért gondoltam a Kovarovic-félére. Ettől függetlenül: tényleg nagy előadás (és elviselhető rendezés) jött létre Pesten. Talán folyt. köv. Mackerras felvétele nagyon tetszik, de ott van a Vogelé, meg a Jileké is... Amúgy Mackerrasról Janacek kapcsán lenne mit írnom, de polgári pereket elkerülendő inkább szóban, egy sör mellett, mondjuk a Rudolfinum nevű vendéglátóipari egységben.
Köszönöm, ezen nagyon sokat gondolkodtam-füleltem, a lényeg nyilván a rézfúvóskar a végén. Kovácsnál nagyon szépen szólt a zenekar (talán túl szépen is), ezért gondoltam a Kovarovic-félére. Ettől függetlenül: tényleg nagy előadás (és elviselhető rendezés) jött létre Pesten. Talán folyt. köv. Mackerras felvétele nagyon tetszik, de ott van a Vogelé, meg a Jileké is... Amúgy Mackerrasról Janacek kapcsán lenne mit írnom, de polgári pereket elkerülendő inkább szóban, egy sör mellett, mondjuk a Rudolfinum nevű vendéglátóipari egységben.
3112 Búbánat 2004-06-21 19:55:02 [Válasz erre: 3110 Judit 2004-06-21 18:19:35]
Szívesen. Háááát, én is eltudnék képzelni ennél egy jobb szereposztást. Ezt kell szeretnünk, ezt kapjuk, ha mégis elmegyünk. Én is inkább a Budafest opreprogramjaival kacérkodom.
Szívesen. Háááát, én is eltudnék képzelni ennél egy jobb szereposztást. Ezt kell szeretnünk, ezt kapjuk, ha mégis elmegyünk. Én is inkább a Budafest opreprogramjaival kacérkodom.
3111 sphynx 2004-06-21 18:46:02 [Válasz erre: 3109 WiseGentleman 2004-06-21 12:16:11]
Én próbáltam dúdolni crescendo-ban, de az elég hülyén hangzott.
Én próbáltam dúdolni crescendo-ban, de az elég hülyén hangzott.
3110 Judit 2004-06-21 18:19:35
Kedves Búbánat, köszönöm az Egy éj Velencében igazán részletes szereposztását!Háááát! Most olvastam, hogy aug,ban az Opera fest.en Turandot Francesca Patane, Bándi, Sümegi!!!!!!Rigolettoban pedig az én kedvencem Miklósa!
Kedves Búbánat, köszönöm az Egy éj Velencében igazán részletes szereposztását!Háááát! Most olvastam, hogy aug,ban az Opera fest.en Turandot Francesca Patane, Bándi, Sümegi!!!!!!Rigolettoban pedig az én kedvencem Miklósa!
3109 WiseGentleman 2004-06-21 12:16:11 [Válasz erre: 3108 y01 2004-06-21 10:40:49]
Köszi szépen az info-t utánanézek én is (persze nekem még akkor is furcsán hangzik a diminuendo).
Köszi szépen az info-t utánanézek én is (persze nekem még akkor is furcsán hangzik a diminuendo).
3108 y01 2004-06-21 10:40:49 [Válasz erre: 3097 WiseGentleman 2004-06-20 15:16:19]
WiseGentleman! A Ricordi 4-fv. zongorakivonatban jelölve van.
WiseGentleman! A Ricordi 4-fv. zongorakivonatban jelölve van.
3107 Szilgyo 2004-06-21 10:32:18 [Válasz erre: 3096 cilike 2004-06-19 21:34:35]
Nem is olyan lassúak azok a tempók, Karajan és főleg Prétre a közelmúltban a Mezzón játszott scalás előadásban sokkal lassabb, sőt utóbbi már-már elviselhetetlen. Héjánál csak a Turandot-ária nyitánya volt szokatlanul kimért.
Nem is olyan lassúak azok a tempók, Karajan és főleg Prétre a közelmúltban a Mezzón játszott scalás előadásban sokkal lassabb, sőt utóbbi már-már elviselhetetlen. Héjánál csak a Turandot-ária nyitánya volt szokatlanul kimért.
3106 frushena 2004-06-20 21:31:20 [Válasz erre: 3104 Heiner Lajos 2004-06-20 21:18:10]
Igazán nincs mit köszönni!
Igazán nincs mit köszönni!
3105 WiseGentleman 2004-06-20 21:29:37
Elnézést, ellent kell mondanom, emlékeim szerint a budapesti operában a finálé nem a Kovarovic-változatban hangzott el, hanem az eredeti formájában. Ez könnyen megítélhető, ha az ember meghallgatja a Sir Charles Mackerras-féle (egyébként szuper) felvételt, ott tudniillik extraként szerepel a Kovarovic-féle befejezés is.
Elnézést, ellent kell mondanom, emlékeim szerint a budapesti operában a finálé nem a Kovarovic-változatban hangzott el, hanem az eredeti formájában. Ez könnyen megítélhető, ha az ember meghallgatja a Sir Charles Mackerras-féle (egyébként szuper) felvételt, ott tudniillik extraként szerepel a Kovarovic-féle befejezés is.
3104 Heiner Lajos 2004-06-20 21:18:10 [Válasz erre: 3103 frushena 2004-06-20 20:45:30]
Köszönöm, hogy feltette! Kétszer láttam a Jenufát Pesten, tényleg könnyezett az ember. Nekem Bátori magasságai határesetet jelentettek, de amúgy - valóban világklasszis. Ha ehhez valami adekvát rendezésféle is társult volna... Kovács János nagy volt, de ott van Vogel, ott van Jilek lemeze is - más koncepció. Mit jelen Csontnál a részben autentikus? Szerintem \"kinyitottak\" húzásokat, de a finálé a Kovacevic-féle volt (vagy nagyon szereti az MÁO zenekara Kovácsot). És nem Makropoulos-ügy. Nem Osud. Nem a Holtak házából. Nem a Kabanová. Nem a Rókácska. Mind, együtt, ide vele!! S a koncertterembe: Taras Bulba, Sinfonietta, A ködben, Vonósnégyesek, stb. stb.
Köszönöm, hogy feltette! Kétszer láttam a Jenufát Pesten, tényleg könnyezett az ember. Nekem Bátori magasságai határesetet jelentettek, de amúgy - valóban világklasszis. Ha ehhez valami adekvát rendezésféle is társult volna... Kovács János nagy volt, de ott van Vogel, ott van Jilek lemeze is - más koncepció. Mit jelen Csontnál a részben autentikus? Szerintem \"kinyitottak\" húzásokat, de a finálé a Kovacevic-féle volt (vagy nagyon szereti az MÁO zenekara Kovácsot). És nem Makropoulos-ügy. Nem Osud. Nem a Holtak házából. Nem a Kabanová. Nem a Rókácska. Mind, együtt, ide vele!! S a koncertterembe: Taras Bulba, Sinfonietta, A ködben, Vonósnégyesek, stb. stb.
3103 frushena 2004-06-20 20:45:30
A Színház Magazinból Két asszony Leoš Janáček: Jenůfa Csont András Tíz éven át írta operáját, hogy aztán a Brünnben, az ottani színház nyomorúságos körülményei közt 1904. január 21-i tartott bemutató csak félsikert hozzon. Végül a hőn vágyott prágai premier (1916. május 26.) már világsiker: Janáček [h1]1928-ban bekövetkezett haláláig legalább hetven rendezésben adták elő különféle német nyelvű színpadokon (később a Metropolitanben is), de ezért nagy árat fizetett a zeneszerző: bele kellett egyeznie, hogy a karmester, Karel Kovařovic giccsesen áthangszerelje, és ezzel részben meghamisítsa a darabot. A magyar bemutató részben az eredeti változathoz tér vissza. Janáček operatermése egészen különleges helyet foglal el a repertoárban. Már a Jenůfa vázlatosan ismertetett sorsából is kitűnhet, milyen nehezen sikerült áttörnie. Noha még legalább négy remekművet írt (Kátya Kabanova - 1920-21; Ravaszdi rókácska, 1921-24; A Makropulosz-ügy, 1923-25; A holtak házából, 1927-28), darabjai többnyire megbuktak, szerzői utasításait többnyire ignorálták, makacsul nem értették meg újításait, nem fogták föl radikális eredetiségét. Janáček dalműi voltaképpen besorolhatatlanok, nem kapcsolódnak egyetlen zenés színházi irányzathoz sem, és mint egyik legkiválóbb elemzője, Michael Ewans (Janačeks Opern. Reclam, Stuttgart, 1981) megjegyzi, noha mindegyikük a letagadhatatlan személyes stílus jegyében áll, egymástól is jelentősen különböznek. \"Minden operája meghatározhatatlan, de nagyon is meghatározott módon él a saját hangzásvilágában, mely szorosan összefügg a témával és a miliővel.\" Az 1854-ben született Janáček rögös úton jutott el összetéveszthetetlen hangvételéhez. A művészet történetében példátlanul hosszú érési folyamat jellemzi pályáját. Ha feltételesen elfogadjuk, hogy a Jenůfa számít első érett operájának, akkor ki kell mondanunk, hogy nagyjából ötvenéves korában kezdett hozzá érvényes életműve megírásához. Ráadásul éppen abban a műfajban, az operában folytatta legvakmerőbb kísérleteit, mely a leginkább sebezhető, melyet a legjobban veszélyeztet az érvénytelenség. A zenei köznyelv felbomlása, a szilárd vonatkoztatási pont eltűnése, vagyis a tonalitás részleges, majd teljes szétesése éppen itt okozott szinte megoldhatatlan problémát. Mert aligha vitatható, hogy az opera életképességét nagyrészt a konvenció biztosítja. Az opera talán minden más műfajnál jobban kikényszeríti a néző beleegyezését, aláírását az esztétikai szerződéshez. Az opera abszurdum, hiszen mindig feltehető a kérdés: miért kell énekelni azt, ami szóban is elmondható? Operabarát az, aki ignorálja e kérdést. De ekkor még mindig felmerül: mi az, ami énekelhető? Nyilvánvalónak tűnik, hogy a próza esik legtávolabb az énekelhető szférájától. A vers már eleve tartalmaz némi zenei elemet, és a XIX. századi operák dramaturgiai felosztása áriára, együttesekre, valamint recitativókra, nagyon is logikus e tekintetben. (A Singspiel vagy az opéra comique csak még nyíltabban rögzíti a formaelvet, ezekben a próza váltakozik a zenés, zárt versben írt számokkal.) A prózában írt recitativo az, ami csak feltételesen énekelhető. A dallam, a melódia mindig az áriában van, ám az ária szinte kizárólag verset jelent. Az opera története megírható olyan folyamatként, mely nem más, mint a recitativo abszolúttá válása. A legtökéletesebben Wagner vonta le a konzekvenciákat, ám nála a vers ömlött bele a recitativóba, ha egyáltalán lehet még beszélni ilyesmiről, hiszen sokkal inkább arról van szó, hogy zenedrámáiban minden recitativo lett, vagyis már semmi sem az. Ez a mindennapi beszédhez közelítette a nyelvi-zenei formálást, ám a zene a verssel szövetkezve még mindig erős absztrakciót jelentett. Wagner művei történelmi-mitikus környezetben játszódnak, itt érthető a verses stilizálás, ráadásul a mitológia általános érvényt szerez a szövegkönyvnek, és reprezentatívnak tünteti fel magát. Mert ne feledjük, hogy a reprezentativitás több értelemben is egyik fő jellemzője az operának. A darabokat nagy, drága díszleteket és jelmezeket követelő színházakban adják elő, a közönség puccba vágja magát és társadalmi eseményként is éli meg az estét - a XIX. században az operaház nézőtere egyfajta agora, a reprezentatív nyilvánosság formája; elég, ha beleolvasunk egy Balzac- vagy Stendhal-regénybe. Miközben a Wagner utáni századvég zenéje az intimitás felé halad (mindent eluralni látszik a kamarazene, az opera helyett a dal válik uralkodóvá, miközben a szimfónia és a versenymű szinte szétporlad), az opera véglegesen anakronisztikusnak tetszik. A kor legnagyobb komponistáinak gyér termése szimptomatikus e tekintetben, Schönberg két korai operája rendkívül rövid, a Die Erwartung mindössze harminc, a Die glückliche Hand húsz perc, cselekménye voltaképpen egyiknek nincs, az első lázbeteg, expresszionista próza, a második műfaja \"Drama mit Musik\" - operáról tehát a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk. (És talán az sem véletlen, hogy a főművének szánt Mózes és Áron több évtizedes munka után is befejezetlen maradt.) Bartók egyetlen operaszerű műve voltaképpen ballada, erősen stilizált versekre íródott, és ugyancsak egyfelvonásos. Debussy szintén egyetlen operát írt; a Pelléas és Mélisande szándékoltan antiwagneriánus (nota bene: talán nem véletlen, hogy Schönberg is írt Maeterlinck műve alapján egy szimfonikus költeményt), mindamellett ő is Wagner nagy vívmányával, a zárt számok megszüntetésével, az egybekomponált formálással dolgozik. Debussy műve prózában íródott, ám megemelt, erősen stilizált próza ez, ráadásul a történet félig-meddig mitikus, de mindenképpen meseszerű, vagyis a mű, hogy megőrizhesse érvényességét, megtartja az opera egyik nagy hagyományát. De mi történik akkor, ha az élet prózája betör a színpadra? Mi történik akkor, ha a zeneszerző saját korát akarja megjeleníteni az operaszínpadon? Ez annyit jelent, hogy a zeneszerzőnek valami átfogó stilizációs elvet kell találnia, a fiatal Lukács szavaival élve \"folytatható formai megoldást\", ám ez a köznyelv, felbomlása miatt, csakis tökéletesen egyedi lehet, a komponistának voltaképpen mintegy mindent elölről kell kezdenie, ha dalmű írására vetemedik. Mindenekelőtt ezért a roppant hosszú érési szakasz Janáček pályáján. Korai operáiban megpróbálta a népies hangvételt közvetlenül felléptetni a színpadra, ezzel kudarcot vallott. És szenvedélyes kutatásai során eljutott a megoldásig: ha a vers érvénytelen, ha a költői próza ugyancsak hiteltelen, akkor nincs más lehetőség, magát a mindennapi prózát, a beszélt nyelvet kell \"megzenésíteni\". Úgy döntött, hogy a beszélt nyelv hangzása legyen a zenei stilizálás alapja. Később így emlékezett vissza erre a periódusra: \"Mikor a Jenůfát komponáltam, intenzíven foglalkoztam a beszéd hanglejtésével. Lopva kifüleltem elhaladó emberek beszélgetését, leolvastam arckifejezésüket, követtem minden mozdulatukat; megfigyeltem a beszélők környezetét, társaságukat, az időt és a beszélgetés körülményeit - fényt és sötétet, hideget és meleget. Mindennek a lecsapódását beszéddallamokban jegyeztem fel. Mennyi változata ugyanannak a motívumnak! De éreztem, hogy e motívumokban még valami sokkal mélyebb, rejtettebb, mindeddig leleplezetlen vonás rejlik. Szomorúságot olvastam ki belőlük, az öröm, a zárkózottság, a kétség stb. felcsillanó visszfényét. Röviden: e motívumok kinyilatkoztatták számomra a \"lélek rejtélyét\". Ebben az időszakban [1897] keletkezett a Jenůfa első felvonása. Tudtam, hogy képes vagyok a motívumokat tetszés szerinti - a legközönségesebb és legemelkedettebb - szavakra alkalmazni, tudtam, hogy érett vagyok a mindennapi életre éppúgy, mint a legmélyebb tragikumra - és a prózára is (kiemelés az eredetiben). És prózában zenésítettem meg a Jenůfát.\" Ez fontos lépés az európai opera történetében, noha csak a nyolcvanas években ismerhettük fel jelentőségét. Kiss B. Attila (Laca) és a falu népe Megkésett sikere szimptomatikus, és legkivált a zeneszerző különös kronológiai és földrajzi helyzetéből ered, melyet Milan Kundera elemezett a legmélyebben. \"Janáček 1854-ben született. Ebben rejlik a helyzet paradoxonja. A modern zenének ez a nagy alakja bátyja a nagy romantikusoknak: négy évvel idősebb Puccininél, hattal Mahlernél, tízzel Richard Straussnál. Sokáig olyan műveket ír, amelyek a romantika túlzásaitól való viszolygás következtében csak hangsúlyozott tradicionalizmusukkal tűnnek ki. [...] A húszas években művei a modern zenét bemutató hangversenyek programjába kerülnek, Sztravinszkij, Bartók, Hindemith mellé, de harminc-negyven évvel idősebb náluk. Ifjúkorában magányos konzervatív volt, megöregedvén újító lesz. De most is társtalan. Mert ha szolidáris is a nagy modernekkel, különbözik tőlük.\" Elszigeteltsége persze többek közt abból származik, hogy Janáček teljesítménye végzetesen a saját nyelvéhez, a cseh nyelvhez kötött. Kundera ezt is világosan ábrázolja: \"Van valami szívfacsaró, ha nem tragikus abban, hogy Janáček újító képességeinek jó részét éppen az operára összpontosította, kiszolgáltatva magát a lehető legkonzervatívabb polgárság kényének-kedvének. Ezenfelül: újítása az énekelt szó eredeti értékének a visszaállításában áll, vagyis in concreto a világ színházainak kilencvenkilenc százalékában érthetetlen cseh szó eredeti értékének a visszaállításában. Bajos elképzelni, hogy önként bárki is több akadályt gördítene önmaga elé.\" Kundera együttérző szavai azonban kissé túlzottak, hiszen kedvence, ha meg akarta valósítani elképzeléseit, egyszerűen nem is tehetett mást, mint amit tett: ha valaki a beszéddallamokból indul ki, az csakis anyanyelvére támaszkodhat. Ebből a megtalált stilizációs elvből Janáček radikálisan levonta a konzekvenciákat. \"Mivel az emberek az életben nem énekelnek, hanem beszélnek, minden áriát, dalt el kell vetni az operában, hiszen az életben ezek nem fordulnak elő.\" Különös realizmus ez, ráadásul roppantul naiv, hisz azt feltételezi, hogy a verset és ezzel együtt az áriát, dalt, együtteseket elvető, prózában írt opera azonnal az élet hűséges képe lesz. Janáček nem veszi észre, hogy ettől a dalmű még megőrzi tökéletes abszurditását, hiszen prózában énekelni talán még nagyobb képtelenség, mint versben. És nem is kevesen akadtak, akik dilettantizmust orrontottak Janáček kísérletei mögött, mondván, a beszéddallamok kutatása és megzenésítése fából vaskarika, és e természettudományos, naivul pszichologizáló alapokon nyugvó esztétikának semmi köze az önállóan fejlődő és a maguk logikáját követő zenei szerkezetekhez. Ám Carl Dahlhaus mélyebbre lát: \"Janáček realizmusáról túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy az - mint beszéddallamokban primer módon kifejeződő stílustendencia - végül áthatja az egész hangzó anyagot, és a dallamvilágtól egészen a formális szerkezetekig terjed.\" Ez a jellegzetesség legtökéletesebben kései operáiban (legmélyebben talán A Makropulosz ügyben) és instrumentális zenéjében, mindenekelőtt a két vonósnégyesben valósul meg. A Jenůfa még nagyjából félúton áll. Mert legyünk bármilyen modernek, a konvenció világa az operában sosem függeszthető fel teljesen. A Jenůfa jó példa erre. Az első felvonásban amikor a Sekrestyésné meglátja a részeg Števát, kijelenti: csak akkor engedélyezi, hogy elvegye Jenůfát, ha egy éven át lemond az italról. Erre egy kórussal kísért kvartett következik, melynek szövege nagyjából a következő: \"Minden párnak le kell győznie a nehézségeket\", vagy: \"minden párnak meg kell szenvednie a boldogságért\". Az öreg Buryjáné kezdi a népies ízű dallamot, aztán bekapcsolódnak a többiek is, az öreg molnárlegény, Laca, Jenůfa, a kórus. Szép, megformált kvartett, megkapó dallam, de nagyon kilóg a mű egész, kevés kompromisszumot ismerő szövetéből. Másrészt aligha vitatható, hogy Janáček zenedramaturgiailag komolyan gondolta, mert ez a falusi szentencia világítja meg a későbbi eseményeket: Jenůfa és Laca végső egymásra találását valóban végtelen szenvedések előzik meg. Egy közhely tehát ismét igaznak bizonyul. És ők, mint azt Michael Ewans oly mélyen megmutatta, a többiektől jelentősen eltérően énekelnek a kvartettben, mindkettejük hangja magasra szárnyal, messze a kis, népi világ fölé, megelőlegezve mintegy az opera zárójelenetének himnikus \"szerelmi kettősét\". De talán a jelenet ironikus értelme is elvitathatatlan, mert míg a nép egyértelműen Števa és Jenůfa házasságának kútba esése miatt kesereg, és mintegy vigasztalólag a népi bölcsességet idézi, addig a néző már-már tudja, hogy ez Laca és Jenůfa sorsára vonatkozik. Látni tehát, hogy Janáčeknek még ebben a saját esztétikájának nem egészen megfelelő jelenetben is sikerült részben meghaladnia az operai konvenciókat. Ám ahol ez sikerült, ott a hatás ellenállhatatlan. Nem egészen alaptalan a feltételezés, hogy Janáček operájának nézőjét-hallgatóját legelőször a második felvonás ragadja meg, hogy aztán valósággal letaglózza. A helyzet egyszerű, de mint minden nagy tragikus szituáció, tökéletesen megoldhatatlan. Števa elcsábította Jenůfát, viszonyukból egy hete megszületett az ugyancsak Števának nevezett kisfiú. A Sekrestyésné, Jenůfa nevelőanyja elrejtette a lányt a házban, mindenkinek azt hazudva, hogy Jenůfa Bécsben van. Most Števát várja, hogy rábírja: mindennek ellenére vegye feleségül Jenůfát. A férfi azonban nemet mond, egyrészt mert fél, és talán fizikailag is iszonyodik immár a lánytól, akinek a szerelmes Laca eszelős féltékenységében az első felvonásban késsel elcsúfította az arcát. Másrészt Števa időközben eljegyezte a bíró gazdag lányát, és ez is lehetetlenné teszi a házasságot. Števa félelemtől eszelősen, a Sekrestyésné átkai közt menekül a házból. Most belép Laca, ő a történetek ellenére is kész elvenni a lányt, szerelme töretlen és feltételek nélküli. Hogy megkönnyítse a dolgát, a Sekrestyésné ismét hazudik; Lacának azt mondja, hogy Števa és Jenůfa közös gyermeke meghalt. A férfi dúltan távozik, a Sekrestyésné viszont cselekszik: kiviszi a folyóhoz a kis Števát, és a vízbe löki. Mikor Jenůfa felébred, nem találja fiát; a visszatérő Sekrestyésné pedig bebeszéli neki, hogy két napig lázálomban feküdt, az alatt halt meg a gyermek. Laca visszajön, és a Sekrestyésné látszólag diadalmaskodik: Jenůfa Isten akaratát látja az eseményekben, beleegyezik a házasságba, a Sekrestyésné megáldja a párt. Eddig az alig negyvenperces felvonás cselekménye. Marton Éva (Sekrestyésné) Ez a felvonás rendkívül sűrű lefolyású, és a két szélső felvonással ellentétben hangsúlyosan kamarajellegű: a Sekrestyésné lakásában csak négy szereplő lép fel, míg az első és harmadik felvonás nyílt téren zajlik, kórussal és néhány mellékszereplővel. Roppant komprimált, pszichológiailag mélyen megalapozott jelenetsor, és fölöttébb kényes anyag. Hiszen a színpadon gyermekgyilkosságot ábrázolni még a legbrutálisabb szellemeket is visszarettentheti. De erőszak és vadság hatja át az első részt is: Števa részeg tánca és üvöltözése, utána pedig a szörnyű tett, Laca késével széthasítja Jenůfa arcát - ebben a faluban semmiféle idillt nem lelhetünk. És a harmadik, a végül katarzist hozó felvonás sem teljesen szívderítő, a kisfiú jégbe fagyva előkerült hullája enyhén szólva is dermesztő. Mindez arra utal, hogy csak a legkifinomultabb arányérzékű, a maga ízlését tévedhetetlenül ellenőrző szerző nyúlhat büntetlenül ehhez az ősösztönös, minket magyarokat Kodolányi és Sinka szörnyűséges cselekményű paraszti novelláira emlékeztető rémdrámához. És mi sem lenne egyszerűbb, mint a Sekrestyésnét a vallás s az ehhez kapcsolódó vértelen morál megcsontosodott, megszállott szörnyetegeként, a gyilkosságig bevadult erkölcscsőszeként ábrázolni. Ám szó sincs ilyesmiről; Janáček egy másodpercre sem felejti el, hogy ez a megkeseredett, félelmetes nő is ember, vagyis megvan a maga relatív igazsága. Az ő pokolhoz vezető útja valóban jó szándékkal van kikövezve; ha úgy véli, Jenůfa boldogságához csak a bűnön át vezet az út, akkor nem habozik elkövetni. És aligha véletlen, hogy a második felvonás egyik legszebb, legbensőségesebb részletét neki ajándékozza a zeneszerző. Amikor Jenůfa befut az ébredező gyerekhez, nevelőanyja megjegyzi: \"Folyton a gyerekhez rohangálsz, ahelyett hogy kérnéd az Istent, vegye magához, vegye magához!\" (A szavak megismétlése tudatos, Janáček egyik vezető formálási elve az ismétlés - instrumentális zenéjében is -, ehhez megint a mindennapi életből kapott biztatást.) Már-már bölcsődalszerűen egyszerű és intim hang ez, fényévekre bármiféle gonoszságtól. A darab nagyszerű angol elemzői (nota bene: a hetvenes években az angolszászok, mindenekelőtt az ausztrál származású karmester, Sir Charles Mackerras tették a legtöbbet Janáček elismertetéséért), Michael Ewans és John Tyrrell (utóbbi a Decca Mackerras vezénylete Jenůfa-felvételének műsorfüzetében) hajlanak arra, hogy a Sekrestyésnét mintegy Jenůfa ellenpólusaként interpretálják. A folytonos oktávugrások állítólag a nő elvetemültségét, valamint tébolyát jelzik. Meglehet. De ebben a csellók és oboa, valamint fuvolák által szépen kísért dallamban van ugyan oktávugrás, de legkivált részvét. Arról nem beszélve, hogy amikor Jenůfa visszatér a kamrából, hangja összekapcsolódik a Sekrestyésné szólamával - és nincs köztük ellentét, csak éppen mindenki mondja a magáét. És mindenki a gyermekért aggódik - a maga módján. Van még egy döntő pillanat, amikor szólamaik egybefűződnek. Amikor a Sekrestyésné térden állva könyörög Števának, hogy vegye feleségül Jenůfát, mintegy (zeneileg is) azonosul nevelt lányával, és szó sincs arról, hogy ellenpólusa lenne. Ezt az egységet húzza alá a jelenet zárlata. Števa fejvesztve elmenekül, és ekkor két női hang szólal meg. A Sekrestyésné felkiált: \"Števa!\", miközben felhangzik Jenůfa (rém)álomittas hangja a kamrából: \"mintha egy kő zuhant volna rám\". Két segélykérés, két elesettség, két női kiszolgáltatottság kap itt szinte teljesen azonos szólamot. Nem, a Sekrestyésné csak részben ellenjátékosa Jenůfának, inkább sorsa egy lehetséges oldalát jeleníti meg. Elhalt férjéről megtudjuk, hogy részeges volt, akár Števa, és ettől a piás élettárstól akarja megkímélni a lányt, amikor az első felvonásban megtiltja házasságát a tökrészegen a színpadra robbanó férfival. Egyáltalán: meg akarja védeni a világ szája és reakciója elől. Ezért a végső tett, ezért az iszonyatos gyilkosság. A tett előtti monológját elemezve Ewans egyenesen blaszfémiáról beszél, és ebből annyi igaz, hogy a Sekrestyésné mintegy Istennek teszi meg magát, aki úgy véli, ha az égből nem érkezik válasz, ha Isten hallgat, neki kell színre lépnie, hogy eligazítsa a világ dolgait, hogy helyre lökje a félrecsúszott sorsokat. És cselekszik. Igaz, a téboly határán. Ám a gyilkosság pszichológiailag is megalapozott, hiszen a nő undorodik Števától, és a kisfiúban a férfi reinkarnációját látja. De Jenůfától sem áll távol az őrület; ásodik felvonásbeli nagymonológja ugyancsak látomásoktól hemzseg, a vallásos egzaltáció ismét a Sekrestyésnével rokonítja. De az ő hite alázatból fakad, míg a Sekrestyésné voltaképpen fellázad Isten ellen, amikor úgy véli, tökéletesen ismeri szándékát. Ewans ekként elemzi a két egymásra következő monológot: \"Az utolsó jelenet rettentő crescendo a gonosz végső győzelméig, és a pozitív elemek az opera második részének elején roppant takarékosak. A megvetett, elcsúfított, elkábított és fizikailag legyengült lány jellemzésére Janáček kiáltó ellentétet talált: a Sekrestyésné disszonáns tuttijára a szólóhegedű következik.\" Ez a leírás pontos, beleérző, mégis kissé elégtelen. Mert nem hagyható figyelmen kívül, hogy e hegedűhang - mely feltehetően a Missa Solemnis (Beethoven) Benedictusa híres hegedűszólójának is adósa - éppen a Sekrestyésné disszonanciájából születik meg, a megalázottak és megszomorítottak intonációjának csak a szenvedést okozók hangjával együtt van értelme és dramaturgiai jelentősége. Ez az alázat hozza aztán a megváltást és a megbocsátást - mindenki számára. Jenůfa a harmadik felvonás végére akár Brünnhilde szavait is elmondhatná: mindent tudok, mindent megértettem. És ez a végső tapasztalat, mint Az istenek alkonyában, itt is megtisztulást hoz. Jenůfa a Megváltóhoz fordul a nevelőanyja érdekében, aki ezúttal válaszol. Persze nem a felhők mögül, hanem a Sekrestyésné szívéből, aki lehajtott fejjel, már a katarzis kapujában vállalja sorsát. Ez a remekmű, ha a színrevitelben nem is, zeneileg nagyszerű előadást hozott. Vidnyánszky Attila egyszerűen fantáziátlanul állította színpadra a darabot. A második felvonásban mindössze a világítással (és díszletként egy átfogó lomtalanítást idéző, a színre belógó hatalmas rongyszőnyeghalmazzal) operált, ami - lévén e felvonás legkivált lélektani - nem rossz döntés, ám a fények oly fádak, s az egész olyannyira képzeletszegény, hogy lehangolódunk. Az átjárások sem tisztázottak, nem tudni, hol az ajtó, és az oly fontos ablak, de ezt láttuk már Kesselyák Gergely Don Giovanni-rendezésében is - egy gyakorlott színpadmester igazán szólhatna már rendező uraiméknak. A finálé megoldása szép, a kórus és egyáltalán az egész falu a mélybe süllyed, csak Jenůfa és Laca marad a színen, eltűnik mögülük-mellőlük egész addigi világuk, és általában is az emberi világ, ám a Sekrestyésné sötét árnya ott fenyeget a háttérben (kár, hogy a március 27-i előadáson elromlott a süllyesztő, így aztán e képből semmi sem maradt). Ebben a felvonásban láthatjuk az egyik legvitathatóbb megoldást: a sörgyári munkások jégtömböket hurcolnak a színre, kereszt formálódik belőlük, s amikor mintegy megkoronáznák építményüket, az utolsó jégkockában a megölt kisfiú hullája rejlik: kis, alig pislákoló lángocska. Talán a gyermeki lélek fénye? De Vidnyánszky attól szerencsére már visszarettent, hogy e végső kockát a halom tetejére biggyessze, mégis megformálva ekként a keresztet. Mindamellett kissé komikus volt, ahogy Laca Jenůfát védve a falu haragjától fölkapja és parittyakőként lóbálja a tömeg felé a kis Števát magába záró jégkockát. Az első és utolsó felvonásban a kórus mozgatása okozott több közlekedési katasztrófát, százszor leírtam, leírom ezredszerre is: Kovalik Balázst kivéve rendezőink pánikba esnek, ha nyolcnál többen vannak a színpadon. Marton Éva és Bátori Éva (Jenůfa) De akkor is baj van, ha túl kevesen: a háttérben dolgozó molnárlegények valami levitézlett népszínműből maradtak itt, miként a joviálisan dohogó bíró is. Vidnyánszky nem sok instrukciót adhatott a főszereplőknek, nem zavarta meg egyéni alakításaikat, ami olykor szép eredményeket hozott. A címszerepben Bátori Éva eddigi pályája olyan csúcsára ért, hogy csak ünnepi hangon lehet beszélni alakításáról. Hangilag megdöbbentően éretten, telten, a magasságokat erőltetés nélkül legyőzve, a lírai részekben szívszorítóan, minden pillanatban a művészi igazság szolgálatában énekelte szerepét. Felejthetetlen volt a második felvonás nagymonológja, aztán a gyermek halála miatti katatónia, sírnivaló a finálé csodálatos vallomása: \"ez olyan szerelem, hogy Isten is rábólintana\". Ez a Jenůfa roppant érzéki lány, Bátori Évának elhisszük, hogy bolondul érte az egész falu. Fellépése a világ bármelyik vezető dalszínházában térde hullottan imádott teljesítmény lenne. És a közönség megérezte a monumentalitást, őrjöngve tapsolt és brávózott a művésznőnek. A második szereposztásban Felber Gabriella balszerencséje, hogy ezzel a világszintű teljesítménnyel került egy csoportba. Roppant rokonszenves az alakformálása, bár intonációsan nem makulátlan, a magasságokban erősen hamiskás, de a lírai részekben kedves. Tagadhatatlanul kissé egysíkú, inkább drámai szende, mint tragikus hősnő, és erotikája sem oly perzselő, mint Bátorié. Az általam látott mindkét estén (március 13., illetve 27.) Marton Éva lépett fel a Sekrestyésné roppant szerepében. Mindkétszer ugyanazt tapasztaltam: az első felvonásban pár szavas, de annál fontosabb mondatát nagy erővel, ám inkább csúnya hangon intonálta. A második felvonásban (különösen Felber Gabriella partnereként) magához ragadta a kezdeményezést, iszonyatos energiákat mozgósított, őrjöngött, verte az asztalt, dobogott, lihegett, olykor a nyíltan prózai megszólalástól sem rettent vissza, hangilag pedig, ha nem is tökéletes intonációval, de lenyűgöző erővel érzékeltette ennek a meggyötört asszonynak a relatív életigazságát. A csúcspontot számomra a könyörgési jelenet hozta, amikor térdre veti magát Števa előtt; szinte hallani a makacs, dacos hús és csont ellenállását, a megalázottság roppant (fizikai) fájdalmát. De tévedés a \"térdre vet\" szóhasználat: az énekesnő fokozatosan, valami magasabb erőnek alávetve lecsúszik a földre. Ekkor hangja is szárnyalt, szem - köztük a recenzensé - nem maradhatott szárazon. Ebben a felvonásban olyan párost alkottak Bátori Évával, hogy még a szünetben is reszketett mindenki. A harmadik felvonásban ismét visszavett, de ez nem ártott az alakításnak, most kimondottan egy görög sorstragédia sziklává keményedett hősnőjének mutatkozott, még a katarzis pillanatában is. Laca szerepében két meglehetősen ellentétes alakformálást láttunk. Az első szereposztásban Graham Sanders kimondottan félszegnek, tesze-toszának mutatkozott, csak a harmadik felvonásban engedett fel, amikor megérti Jenůfa világokat megváltó szerelmét. Wendler Attila tagolatlan, sötétebb szenvedélyekkel dolgozott, már az első felvonásban fehérig izzott, amikor elmondja, hogy őt Števával szemben mostohaként kezelik. Értjük, miért vágja meg Jenůfa arcát. Így aztán megtisztulása is hitelesebbnek vagy legalábbis kissé mélyebben megalapozottnak tűnt a dráma végén. Ám a párok terén valami furcsa egyenlőtlenség keletkezett az előadásokban. Bátori erotikus légköréhez egy kimondottan gátlásos, míg Felber Gabriella szűziesebb lényhez egy szexuálisan is túlfűtött férfi társult. Ez érdekesnek bizonyult, de olykor zavaróan felborította az arányokat: Bátori Éva Jenůfája mellett Sanders néha bizony sima vizesnyolcasnak tűnt. Števaként a második szereposztásban Gulyás Dénes nyújtott számomra átgondoltabb, mélyebben látó alakítást. Ez az ember nem oly egysíkúan a falu rossza, mint amit Kiss B. Attila sugall. A második felvonásban Gulyás látomásos erővel mutatta meg, hogy miért és hogyan fél az elcsúfított arcú Jenůfától - akarja a lányt, de már képtelen szeretni, még a szobájába sem tudja betenni a lábát, visszahőköl a küszöbről. Mindamellett az esték nagy férfi hőse Kovács János volt, aki a partitúra összes árnyalatát megszólaltatva, hihetetlen odaadással, már-már megszállottsággal, a Janáček művészetébe vetett teljes hittel állt a mindkét este ihletetten, ha nem is mindig makulátlanul muzsikáló zenekar élén. Ők hárman, Bátori Éva, Marton Éva és Kovács János gondoskodtak arról, hogy nagy operai élményeim közt tartsam számon az előadást. Akadnak jó páran - köztük e sorok szerzője -, akik már évek óta hiányolják Janáček darabjait a magyar repertoárból. A mostani zenei és közönségsiker nyilván minden aggályt eloszlatott, és igazolta a követelés jogosságát. Nagy elégtétel ez a morva mester rajongóinak. Kíváncsi vagyok: lesz-e ebből Makropulosz-ügy? Leoš Janáček: Jenůfa (Magyar Állami Operaház) Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub Karmester: Kovács János Rendező: Vidnyánszky Attila Szereplők: Takács Tamara/Mészöly Katalin, Graham Sanders/Wendler Attila, Kiss B. Attila/Gulyás Dénes, Marton Éva/Temesi Mária, Bátori Éva/Felber Gabriella, Gurbán János/Sárkány Kázmér, Rácz István/Kenesey Gábor, Bokor Jutta/Tas Ildikó, Gémes Katalin/Simon Krisztina, Várhelyi Éva/Révész Rita, Pánti Anna/Murár Györgyi, Óhegyi Filoretti/Röser Orsolya
A Színház Magazinból Két asszony Leoš Janáček: Jenůfa Csont András Tíz éven át írta operáját, hogy aztán a Brünnben, az ottani színház nyomorúságos körülményei közt 1904. január 21-i tartott bemutató csak félsikert hozzon. Végül a hőn vágyott prágai premier (1916. május 26.) már világsiker: Janáček [h1]1928-ban bekövetkezett haláláig legalább hetven rendezésben adták elő különféle német nyelvű színpadokon (később a Metropolitanben is), de ezért nagy árat fizetett a zeneszerző: bele kellett egyeznie, hogy a karmester, Karel Kovařovic giccsesen áthangszerelje, és ezzel részben meghamisítsa a darabot. A magyar bemutató részben az eredeti változathoz tér vissza. Janáček operatermése egészen különleges helyet foglal el a repertoárban. Már a Jenůfa vázlatosan ismertetett sorsából is kitűnhet, milyen nehezen sikerült áttörnie. Noha még legalább négy remekművet írt (Kátya Kabanova - 1920-21; Ravaszdi rókácska, 1921-24; A Makropulosz-ügy, 1923-25; A holtak házából, 1927-28), darabjai többnyire megbuktak, szerzői utasításait többnyire ignorálták, makacsul nem értették meg újításait, nem fogták föl radikális eredetiségét. Janáček dalműi voltaképpen besorolhatatlanok, nem kapcsolódnak egyetlen zenés színházi irányzathoz sem, és mint egyik legkiválóbb elemzője, Michael Ewans (Janačeks Opern. Reclam, Stuttgart, 1981) megjegyzi, noha mindegyikük a letagadhatatlan személyes stílus jegyében áll, egymástól is jelentősen különböznek. \"Minden operája meghatározhatatlan, de nagyon is meghatározott módon él a saját hangzásvilágában, mely szorosan összefügg a témával és a miliővel.\" Az 1854-ben született Janáček rögös úton jutott el összetéveszthetetlen hangvételéhez. A művészet történetében példátlanul hosszú érési folyamat jellemzi pályáját. Ha feltételesen elfogadjuk, hogy a Jenůfa számít első érett operájának, akkor ki kell mondanunk, hogy nagyjából ötvenéves korában kezdett hozzá érvényes életműve megírásához. Ráadásul éppen abban a műfajban, az operában folytatta legvakmerőbb kísérleteit, mely a leginkább sebezhető, melyet a legjobban veszélyeztet az érvénytelenség. A zenei köznyelv felbomlása, a szilárd vonatkoztatási pont eltűnése, vagyis a tonalitás részleges, majd teljes szétesése éppen itt okozott szinte megoldhatatlan problémát. Mert aligha vitatható, hogy az opera életképességét nagyrészt a konvenció biztosítja. Az opera talán minden más műfajnál jobban kikényszeríti a néző beleegyezését, aláírását az esztétikai szerződéshez. Az opera abszurdum, hiszen mindig feltehető a kérdés: miért kell énekelni azt, ami szóban is elmondható? Operabarát az, aki ignorálja e kérdést. De ekkor még mindig felmerül: mi az, ami énekelhető? Nyilvánvalónak tűnik, hogy a próza esik legtávolabb az énekelhető szférájától. A vers már eleve tartalmaz némi zenei elemet, és a XIX. századi operák dramaturgiai felosztása áriára, együttesekre, valamint recitativókra, nagyon is logikus e tekintetben. (A Singspiel vagy az opéra comique csak még nyíltabban rögzíti a formaelvet, ezekben a próza váltakozik a zenés, zárt versben írt számokkal.) A prózában írt recitativo az, ami csak feltételesen énekelhető. A dallam, a melódia mindig az áriában van, ám az ária szinte kizárólag verset jelent. Az opera története megírható olyan folyamatként, mely nem más, mint a recitativo abszolúttá válása. A legtökéletesebben Wagner vonta le a konzekvenciákat, ám nála a vers ömlött bele a recitativóba, ha egyáltalán lehet még beszélni ilyesmiről, hiszen sokkal inkább arról van szó, hogy zenedrámáiban minden recitativo lett, vagyis már semmi sem az. Ez a mindennapi beszédhez közelítette a nyelvi-zenei formálást, ám a zene a verssel szövetkezve még mindig erős absztrakciót jelentett. Wagner művei történelmi-mitikus környezetben játszódnak, itt érthető a verses stilizálás, ráadásul a mitológia általános érvényt szerez a szövegkönyvnek, és reprezentatívnak tünteti fel magát. Mert ne feledjük, hogy a reprezentativitás több értelemben is egyik fő jellemzője az operának. A darabokat nagy, drága díszleteket és jelmezeket követelő színházakban adják elő, a közönség puccba vágja magát és társadalmi eseményként is éli meg az estét - a XIX. században az operaház nézőtere egyfajta agora, a reprezentatív nyilvánosság formája; elég, ha beleolvasunk egy Balzac- vagy Stendhal-regénybe. Miközben a Wagner utáni századvég zenéje az intimitás felé halad (mindent eluralni látszik a kamarazene, az opera helyett a dal válik uralkodóvá, miközben a szimfónia és a versenymű szinte szétporlad), az opera véglegesen anakronisztikusnak tetszik. A kor legnagyobb komponistáinak gyér termése szimptomatikus e tekintetben, Schönberg két korai operája rendkívül rövid, a Die Erwartung mindössze harminc, a Die glückliche Hand húsz perc, cselekménye voltaképpen egyiknek nincs, az első lázbeteg, expresszionista próza, a második műfaja \"Drama mit Musik\" - operáról tehát a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk. (És talán az sem véletlen, hogy a főművének szánt Mózes és Áron több évtizedes munka után is befejezetlen maradt.) Bartók egyetlen operaszerű műve voltaképpen ballada, erősen stilizált versekre íródott, és ugyancsak egyfelvonásos. Debussy szintén egyetlen operát írt; a Pelléas és Mélisande szándékoltan antiwagneriánus (nota bene: talán nem véletlen, hogy Schönberg is írt Maeterlinck műve alapján egy szimfonikus költeményt), mindamellett ő is Wagner nagy vívmányával, a zárt számok megszüntetésével, az egybekomponált formálással dolgozik. Debussy műve prózában íródott, ám megemelt, erősen stilizált próza ez, ráadásul a történet félig-meddig mitikus, de mindenképpen meseszerű, vagyis a mű, hogy megőrizhesse érvényességét, megtartja az opera egyik nagy hagyományát. De mi történik akkor, ha az élet prózája betör a színpadra? Mi történik akkor, ha a zeneszerző saját korát akarja megjeleníteni az operaszínpadon? Ez annyit jelent, hogy a zeneszerzőnek valami átfogó stilizációs elvet kell találnia, a fiatal Lukács szavaival élve \"folytatható formai megoldást\", ám ez a köznyelv, felbomlása miatt, csakis tökéletesen egyedi lehet, a komponistának voltaképpen mintegy mindent elölről kell kezdenie, ha dalmű írására vetemedik. Mindenekelőtt ezért a roppant hosszú érési szakasz Janáček pályáján. Korai operáiban megpróbálta a népies hangvételt közvetlenül felléptetni a színpadra, ezzel kudarcot vallott. És szenvedélyes kutatásai során eljutott a megoldásig: ha a vers érvénytelen, ha a költői próza ugyancsak hiteltelen, akkor nincs más lehetőség, magát a mindennapi prózát, a beszélt nyelvet kell \"megzenésíteni\". Úgy döntött, hogy a beszélt nyelv hangzása legyen a zenei stilizálás alapja. Később így emlékezett vissza erre a periódusra: \"Mikor a Jenůfát komponáltam, intenzíven foglalkoztam a beszéd hanglejtésével. Lopva kifüleltem elhaladó emberek beszélgetését, leolvastam arckifejezésüket, követtem minden mozdulatukat; megfigyeltem a beszélők környezetét, társaságukat, az időt és a beszélgetés körülményeit - fényt és sötétet, hideget és meleget. Mindennek a lecsapódását beszéddallamokban jegyeztem fel. Mennyi változata ugyanannak a motívumnak! De éreztem, hogy e motívumokban még valami sokkal mélyebb, rejtettebb, mindeddig leleplezetlen vonás rejlik. Szomorúságot olvastam ki belőlük, az öröm, a zárkózottság, a kétség stb. felcsillanó visszfényét. Röviden: e motívumok kinyilatkoztatták számomra a \"lélek rejtélyét\". Ebben az időszakban [1897] keletkezett a Jenůfa első felvonása. Tudtam, hogy képes vagyok a motívumokat tetszés szerinti - a legközönségesebb és legemelkedettebb - szavakra alkalmazni, tudtam, hogy érett vagyok a mindennapi életre éppúgy, mint a legmélyebb tragikumra - és a prózára is (kiemelés az eredetiben). És prózában zenésítettem meg a Jenůfát.\" Ez fontos lépés az európai opera történetében, noha csak a nyolcvanas években ismerhettük fel jelentőségét. Kiss B. Attila (Laca) és a falu népe Megkésett sikere szimptomatikus, és legkivált a zeneszerző különös kronológiai és földrajzi helyzetéből ered, melyet Milan Kundera elemezett a legmélyebben. \"Janáček 1854-ben született. Ebben rejlik a helyzet paradoxonja. A modern zenének ez a nagy alakja bátyja a nagy romantikusoknak: négy évvel idősebb Puccininél, hattal Mahlernél, tízzel Richard Straussnál. Sokáig olyan műveket ír, amelyek a romantika túlzásaitól való viszolygás következtében csak hangsúlyozott tradicionalizmusukkal tűnnek ki. [...] A húszas években művei a modern zenét bemutató hangversenyek programjába kerülnek, Sztravinszkij, Bartók, Hindemith mellé, de harminc-negyven évvel idősebb náluk. Ifjúkorában magányos konzervatív volt, megöregedvén újító lesz. De most is társtalan. Mert ha szolidáris is a nagy modernekkel, különbözik tőlük.\" Elszigeteltsége persze többek közt abból származik, hogy Janáček teljesítménye végzetesen a saját nyelvéhez, a cseh nyelvhez kötött. Kundera ezt is világosan ábrázolja: \"Van valami szívfacsaró, ha nem tragikus abban, hogy Janáček újító képességeinek jó részét éppen az operára összpontosította, kiszolgáltatva magát a lehető legkonzervatívabb polgárság kényének-kedvének. Ezenfelül: újítása az énekelt szó eredeti értékének a visszaállításában áll, vagyis in concreto a világ színházainak kilencvenkilenc százalékában érthetetlen cseh szó eredeti értékének a visszaállításában. Bajos elképzelni, hogy önként bárki is több akadályt gördítene önmaga elé.\" Kundera együttérző szavai azonban kissé túlzottak, hiszen kedvence, ha meg akarta valósítani elképzeléseit, egyszerűen nem is tehetett mást, mint amit tett: ha valaki a beszéddallamokból indul ki, az csakis anyanyelvére támaszkodhat. Ebből a megtalált stilizációs elvből Janáček radikálisan levonta a konzekvenciákat. \"Mivel az emberek az életben nem énekelnek, hanem beszélnek, minden áriát, dalt el kell vetni az operában, hiszen az életben ezek nem fordulnak elő.\" Különös realizmus ez, ráadásul roppantul naiv, hisz azt feltételezi, hogy a verset és ezzel együtt az áriát, dalt, együtteseket elvető, prózában írt opera azonnal az élet hűséges képe lesz. Janáček nem veszi észre, hogy ettől a dalmű még megőrzi tökéletes abszurditását, hiszen prózában énekelni talán még nagyobb képtelenség, mint versben. És nem is kevesen akadtak, akik dilettantizmust orrontottak Janáček kísérletei mögött, mondván, a beszéddallamok kutatása és megzenésítése fából vaskarika, és e természettudományos, naivul pszichologizáló alapokon nyugvó esztétikának semmi köze az önállóan fejlődő és a maguk logikáját követő zenei szerkezetekhez. Ám Carl Dahlhaus mélyebbre lát: \"Janáček realizmusáról túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy az - mint beszéddallamokban primer módon kifejeződő stílustendencia - végül áthatja az egész hangzó anyagot, és a dallamvilágtól egészen a formális szerkezetekig terjed.\" Ez a jellegzetesség legtökéletesebben kései operáiban (legmélyebben talán A Makropulosz ügyben) és instrumentális zenéjében, mindenekelőtt a két vonósnégyesben valósul meg. A Jenůfa még nagyjából félúton áll. Mert legyünk bármilyen modernek, a konvenció világa az operában sosem függeszthető fel teljesen. A Jenůfa jó példa erre. Az első felvonásban amikor a Sekrestyésné meglátja a részeg Števát, kijelenti: csak akkor engedélyezi, hogy elvegye Jenůfát, ha egy éven át lemond az italról. Erre egy kórussal kísért kvartett következik, melynek szövege nagyjából a következő: \"Minden párnak le kell győznie a nehézségeket\", vagy: \"minden párnak meg kell szenvednie a boldogságért\". Az öreg Buryjáné kezdi a népies ízű dallamot, aztán bekapcsolódnak a többiek is, az öreg molnárlegény, Laca, Jenůfa, a kórus. Szép, megformált kvartett, megkapó dallam, de nagyon kilóg a mű egész, kevés kompromisszumot ismerő szövetéből. Másrészt aligha vitatható, hogy Janáček zenedramaturgiailag komolyan gondolta, mert ez a falusi szentencia világítja meg a későbbi eseményeket: Jenůfa és Laca végső egymásra találását valóban végtelen szenvedések előzik meg. Egy közhely tehát ismét igaznak bizonyul. És ők, mint azt Michael Ewans oly mélyen megmutatta, a többiektől jelentősen eltérően énekelnek a kvartettben, mindkettejük hangja magasra szárnyal, messze a kis, népi világ fölé, megelőlegezve mintegy az opera zárójelenetének himnikus \"szerelmi kettősét\". De talán a jelenet ironikus értelme is elvitathatatlan, mert míg a nép egyértelműen Števa és Jenůfa házasságának kútba esése miatt kesereg, és mintegy vigasztalólag a népi bölcsességet idézi, addig a néző már-már tudja, hogy ez Laca és Jenůfa sorsára vonatkozik. Látni tehát, hogy Janáčeknek még ebben a saját esztétikájának nem egészen megfelelő jelenetben is sikerült részben meghaladnia az operai konvenciókat. Ám ahol ez sikerült, ott a hatás ellenállhatatlan. Nem egészen alaptalan a feltételezés, hogy Janáček operájának nézőjét-hallgatóját legelőször a második felvonás ragadja meg, hogy aztán valósággal letaglózza. A helyzet egyszerű, de mint minden nagy tragikus szituáció, tökéletesen megoldhatatlan. Števa elcsábította Jenůfát, viszonyukból egy hete megszületett az ugyancsak Števának nevezett kisfiú. A Sekrestyésné, Jenůfa nevelőanyja elrejtette a lányt a házban, mindenkinek azt hazudva, hogy Jenůfa Bécsben van. Most Števát várja, hogy rábírja: mindennek ellenére vegye feleségül Jenůfát. A férfi azonban nemet mond, egyrészt mert fél, és talán fizikailag is iszonyodik immár a lánytól, akinek a szerelmes Laca eszelős féltékenységében az első felvonásban késsel elcsúfította az arcát. Másrészt Števa időközben eljegyezte a bíró gazdag lányát, és ez is lehetetlenné teszi a házasságot. Števa félelemtől eszelősen, a Sekrestyésné átkai közt menekül a házból. Most belép Laca, ő a történetek ellenére is kész elvenni a lányt, szerelme töretlen és feltételek nélküli. Hogy megkönnyítse a dolgát, a Sekrestyésné ismét hazudik; Lacának azt mondja, hogy Števa és Jenůfa közös gyermeke meghalt. A férfi dúltan távozik, a Sekrestyésné viszont cselekszik: kiviszi a folyóhoz a kis Števát, és a vízbe löki. Mikor Jenůfa felébred, nem találja fiát; a visszatérő Sekrestyésné pedig bebeszéli neki, hogy két napig lázálomban feküdt, az alatt halt meg a gyermek. Laca visszajön, és a Sekrestyésné látszólag diadalmaskodik: Jenůfa Isten akaratát látja az eseményekben, beleegyezik a házasságba, a Sekrestyésné megáldja a párt. Eddig az alig negyvenperces felvonás cselekménye. Marton Éva (Sekrestyésné) Ez a felvonás rendkívül sűrű lefolyású, és a két szélső felvonással ellentétben hangsúlyosan kamarajellegű: a Sekrestyésné lakásában csak négy szereplő lép fel, míg az első és harmadik felvonás nyílt téren zajlik, kórussal és néhány mellékszereplővel. Roppant komprimált, pszichológiailag mélyen megalapozott jelenetsor, és fölöttébb kényes anyag. Hiszen a színpadon gyermekgyilkosságot ábrázolni még a legbrutálisabb szellemeket is visszarettentheti. De erőszak és vadság hatja át az első részt is: Števa részeg tánca és üvöltözése, utána pedig a szörnyű tett, Laca késével széthasítja Jenůfa arcát - ebben a faluban semmiféle idillt nem lelhetünk. És a harmadik, a végül katarzist hozó felvonás sem teljesen szívderítő, a kisfiú jégbe fagyva előkerült hullája enyhén szólva is dermesztő. Mindez arra utal, hogy csak a legkifinomultabb arányérzékű, a maga ízlését tévedhetetlenül ellenőrző szerző nyúlhat büntetlenül ehhez az ősösztönös, minket magyarokat Kodolányi és Sinka szörnyűséges cselekményű paraszti novelláira emlékeztető rémdrámához. És mi sem lenne egyszerűbb, mint a Sekrestyésnét a vallás s az ehhez kapcsolódó vértelen morál megcsontosodott, megszállott szörnyetegeként, a gyilkosságig bevadult erkölcscsőszeként ábrázolni. Ám szó sincs ilyesmiről; Janáček egy másodpercre sem felejti el, hogy ez a megkeseredett, félelmetes nő is ember, vagyis megvan a maga relatív igazsága. Az ő pokolhoz vezető útja valóban jó szándékkal van kikövezve; ha úgy véli, Jenůfa boldogságához csak a bűnön át vezet az út, akkor nem habozik elkövetni. És aligha véletlen, hogy a második felvonás egyik legszebb, legbensőségesebb részletét neki ajándékozza a zeneszerző. Amikor Jenůfa befut az ébredező gyerekhez, nevelőanyja megjegyzi: \"Folyton a gyerekhez rohangálsz, ahelyett hogy kérnéd az Istent, vegye magához, vegye magához!\" (A szavak megismétlése tudatos, Janáček egyik vezető formálási elve az ismétlés - instrumentális zenéjében is -, ehhez megint a mindennapi életből kapott biztatást.) Már-már bölcsődalszerűen egyszerű és intim hang ez, fényévekre bármiféle gonoszságtól. A darab nagyszerű angol elemzői (nota bene: a hetvenes években az angolszászok, mindenekelőtt az ausztrál származású karmester, Sir Charles Mackerras tették a legtöbbet Janáček elismertetéséért), Michael Ewans és John Tyrrell (utóbbi a Decca Mackerras vezénylete Jenůfa-felvételének műsorfüzetében) hajlanak arra, hogy a Sekrestyésnét mintegy Jenůfa ellenpólusaként interpretálják. A folytonos oktávugrások állítólag a nő elvetemültségét, valamint tébolyát jelzik. Meglehet. De ebben a csellók és oboa, valamint fuvolák által szépen kísért dallamban van ugyan oktávugrás, de legkivált részvét. Arról nem beszélve, hogy amikor Jenůfa visszatér a kamrából, hangja összekapcsolódik a Sekrestyésné szólamával - és nincs köztük ellentét, csak éppen mindenki mondja a magáét. És mindenki a gyermekért aggódik - a maga módján. Van még egy döntő pillanat, amikor szólamaik egybefűződnek. Amikor a Sekrestyésné térden állva könyörög Števának, hogy vegye feleségül Jenůfát, mintegy (zeneileg is) azonosul nevelt lányával, és szó sincs arról, hogy ellenpólusa lenne. Ezt az egységet húzza alá a jelenet zárlata. Števa fejvesztve elmenekül, és ekkor két női hang szólal meg. A Sekrestyésné felkiált: \"Števa!\", miközben felhangzik Jenůfa (rém)álomittas hangja a kamrából: \"mintha egy kő zuhant volna rám\". Két segélykérés, két elesettség, két női kiszolgáltatottság kap itt szinte teljesen azonos szólamot. Nem, a Sekrestyésné csak részben ellenjátékosa Jenůfának, inkább sorsa egy lehetséges oldalát jeleníti meg. Elhalt férjéről megtudjuk, hogy részeges volt, akár Števa, és ettől a piás élettárstól akarja megkímélni a lányt, amikor az első felvonásban megtiltja házasságát a tökrészegen a színpadra robbanó férfival. Egyáltalán: meg akarja védeni a világ szája és reakciója elől. Ezért a végső tett, ezért az iszonyatos gyilkosság. A tett előtti monológját elemezve Ewans egyenesen blaszfémiáról beszél, és ebből annyi igaz, hogy a Sekrestyésné mintegy Istennek teszi meg magát, aki úgy véli, ha az égből nem érkezik válasz, ha Isten hallgat, neki kell színre lépnie, hogy eligazítsa a világ dolgait, hogy helyre lökje a félrecsúszott sorsokat. És cselekszik. Igaz, a téboly határán. Ám a gyilkosság pszichológiailag is megalapozott, hiszen a nő undorodik Števától, és a kisfiúban a férfi reinkarnációját látja. De Jenůfától sem áll távol az őrület; ásodik felvonásbeli nagymonológja ugyancsak látomásoktól hemzseg, a vallásos egzaltáció ismét a Sekrestyésnével rokonítja. De az ő hite alázatból fakad, míg a Sekrestyésné voltaképpen fellázad Isten ellen, amikor úgy véli, tökéletesen ismeri szándékát. Ewans ekként elemzi a két egymásra következő monológot: \"Az utolsó jelenet rettentő crescendo a gonosz végső győzelméig, és a pozitív elemek az opera második részének elején roppant takarékosak. A megvetett, elcsúfított, elkábított és fizikailag legyengült lány jellemzésére Janáček kiáltó ellentétet talált: a Sekrestyésné disszonáns tuttijára a szólóhegedű következik.\" Ez a leírás pontos, beleérző, mégis kissé elégtelen. Mert nem hagyható figyelmen kívül, hogy e hegedűhang - mely feltehetően a Missa Solemnis (Beethoven) Benedictusa híres hegedűszólójának is adósa - éppen a Sekrestyésné disszonanciájából születik meg, a megalázottak és megszomorítottak intonációjának csak a szenvedést okozók hangjával együtt van értelme és dramaturgiai jelentősége. Ez az alázat hozza aztán a megváltást és a megbocsátást - mindenki számára. Jenůfa a harmadik felvonás végére akár Brünnhilde szavait is elmondhatná: mindent tudok, mindent megértettem. És ez a végső tapasztalat, mint Az istenek alkonyában, itt is megtisztulást hoz. Jenůfa a Megváltóhoz fordul a nevelőanyja érdekében, aki ezúttal válaszol. Persze nem a felhők mögül, hanem a Sekrestyésné szívéből, aki lehajtott fejjel, már a katarzis kapujában vállalja sorsát. Ez a remekmű, ha a színrevitelben nem is, zeneileg nagyszerű előadást hozott. Vidnyánszky Attila egyszerűen fantáziátlanul állította színpadra a darabot. A második felvonásban mindössze a világítással (és díszletként egy átfogó lomtalanítást idéző, a színre belógó hatalmas rongyszőnyeghalmazzal) operált, ami - lévén e felvonás legkivált lélektani - nem rossz döntés, ám a fények oly fádak, s az egész olyannyira képzeletszegény, hogy lehangolódunk. Az átjárások sem tisztázottak, nem tudni, hol az ajtó, és az oly fontos ablak, de ezt láttuk már Kesselyák Gergely Don Giovanni-rendezésében is - egy gyakorlott színpadmester igazán szólhatna már rendező uraiméknak. A finálé megoldása szép, a kórus és egyáltalán az egész falu a mélybe süllyed, csak Jenůfa és Laca marad a színen, eltűnik mögülük-mellőlük egész addigi világuk, és általában is az emberi világ, ám a Sekrestyésné sötét árnya ott fenyeget a háttérben (kár, hogy a március 27-i előadáson elromlott a süllyesztő, így aztán e képből semmi sem maradt). Ebben a felvonásban láthatjuk az egyik legvitathatóbb megoldást: a sörgyári munkások jégtömböket hurcolnak a színre, kereszt formálódik belőlük, s amikor mintegy megkoronáznák építményüket, az utolsó jégkockában a megölt kisfiú hullája rejlik: kis, alig pislákoló lángocska. Talán a gyermeki lélek fénye? De Vidnyánszky attól szerencsére már visszarettent, hogy e végső kockát a halom tetejére biggyessze, mégis megformálva ekként a keresztet. Mindamellett kissé komikus volt, ahogy Laca Jenůfát védve a falu haragjától fölkapja és parittyakőként lóbálja a tömeg felé a kis Števát magába záró jégkockát. Az első és utolsó felvonásban a kórus mozgatása okozott több közlekedési katasztrófát, százszor leírtam, leírom ezredszerre is: Kovalik Balázst kivéve rendezőink pánikba esnek, ha nyolcnál többen vannak a színpadon. Marton Éva és Bátori Éva (Jenůfa) De akkor is baj van, ha túl kevesen: a háttérben dolgozó molnárlegények valami levitézlett népszínműből maradtak itt, miként a joviálisan dohogó bíró is. Vidnyánszky nem sok instrukciót adhatott a főszereplőknek, nem zavarta meg egyéni alakításaikat, ami olykor szép eredményeket hozott. A címszerepben Bátori Éva eddigi pályája olyan csúcsára ért, hogy csak ünnepi hangon lehet beszélni alakításáról. Hangilag megdöbbentően éretten, telten, a magasságokat erőltetés nélkül legyőzve, a lírai részekben szívszorítóan, minden pillanatban a művészi igazság szolgálatában énekelte szerepét. Felejthetetlen volt a második felvonás nagymonológja, aztán a gyermek halála miatti katatónia, sírnivaló a finálé csodálatos vallomása: \"ez olyan szerelem, hogy Isten is rábólintana\". Ez a Jenůfa roppant érzéki lány, Bátori Évának elhisszük, hogy bolondul érte az egész falu. Fellépése a világ bármelyik vezető dalszínházában térde hullottan imádott teljesítmény lenne. És a közönség megérezte a monumentalitást, őrjöngve tapsolt és brávózott a művésznőnek. A második szereposztásban Felber Gabriella balszerencséje, hogy ezzel a világszintű teljesítménnyel került egy csoportba. Roppant rokonszenves az alakformálása, bár intonációsan nem makulátlan, a magasságokban erősen hamiskás, de a lírai részekben kedves. Tagadhatatlanul kissé egysíkú, inkább drámai szende, mint tragikus hősnő, és erotikája sem oly perzselő, mint Bátorié. Az általam látott mindkét estén (március 13., illetve 27.) Marton Éva lépett fel a Sekrestyésné roppant szerepében. Mindkétszer ugyanazt tapasztaltam: az első felvonásban pár szavas, de annál fontosabb mondatát nagy erővel, ám inkább csúnya hangon intonálta. A második felvonásban (különösen Felber Gabriella partnereként) magához ragadta a kezdeményezést, iszonyatos energiákat mozgósított, őrjöngött, verte az asztalt, dobogott, lihegett, olykor a nyíltan prózai megszólalástól sem rettent vissza, hangilag pedig, ha nem is tökéletes intonációval, de lenyűgöző erővel érzékeltette ennek a meggyötört asszonynak a relatív életigazságát. A csúcspontot számomra a könyörgési jelenet hozta, amikor térdre veti magát Števa előtt; szinte hallani a makacs, dacos hús és csont ellenállását, a megalázottság roppant (fizikai) fájdalmát. De tévedés a \"térdre vet\" szóhasználat: az énekesnő fokozatosan, valami magasabb erőnek alávetve lecsúszik a földre. Ekkor hangja is szárnyalt, szem - köztük a recenzensé - nem maradhatott szárazon. Ebben a felvonásban olyan párost alkottak Bátori Évával, hogy még a szünetben is reszketett mindenki. A harmadik felvonásban ismét visszavett, de ez nem ártott az alakításnak, most kimondottan egy görög sorstragédia sziklává keményedett hősnőjének mutatkozott, még a katarzis pillanatában is. Laca szerepében két meglehetősen ellentétes alakformálást láttunk. Az első szereposztásban Graham Sanders kimondottan félszegnek, tesze-toszának mutatkozott, csak a harmadik felvonásban engedett fel, amikor megérti Jenůfa világokat megváltó szerelmét. Wendler Attila tagolatlan, sötétebb szenvedélyekkel dolgozott, már az első felvonásban fehérig izzott, amikor elmondja, hogy őt Števával szemben mostohaként kezelik. Értjük, miért vágja meg Jenůfa arcát. Így aztán megtisztulása is hitelesebbnek vagy legalábbis kissé mélyebben megalapozottnak tűnt a dráma végén. Ám a párok terén valami furcsa egyenlőtlenség keletkezett az előadásokban. Bátori erotikus légköréhez egy kimondottan gátlásos, míg Felber Gabriella szűziesebb lényhez egy szexuálisan is túlfűtött férfi társult. Ez érdekesnek bizonyult, de olykor zavaróan felborította az arányokat: Bátori Éva Jenůfája mellett Sanders néha bizony sima vizesnyolcasnak tűnt. Števaként a második szereposztásban Gulyás Dénes nyújtott számomra átgondoltabb, mélyebben látó alakítást. Ez az ember nem oly egysíkúan a falu rossza, mint amit Kiss B. Attila sugall. A második felvonásban Gulyás látomásos erővel mutatta meg, hogy miért és hogyan fél az elcsúfított arcú Jenůfától - akarja a lányt, de már képtelen szeretni, még a szobájába sem tudja betenni a lábát, visszahőköl a küszöbről. Mindamellett az esték nagy férfi hőse Kovács János volt, aki a partitúra összes árnyalatát megszólaltatva, hihetetlen odaadással, már-már megszállottsággal, a Janáček művészetébe vetett teljes hittel állt a mindkét este ihletetten, ha nem is mindig makulátlanul muzsikáló zenekar élén. Ők hárman, Bátori Éva, Marton Éva és Kovács János gondoskodtak arról, hogy nagy operai élményeim közt tartsam számon az előadást. Akadnak jó páran - köztük e sorok szerzője -, akik már évek óta hiányolják Janáček darabjait a magyar repertoárból. A mostani zenei és közönségsiker nyilván minden aggályt eloszlatott, és igazolta a követelés jogosságát. Nagy elégtétel ez a morva mester rajongóinak. Kíváncsi vagyok: lesz-e ebből Makropulosz-ügy? Leoš Janáček: Jenůfa (Magyar Állami Operaház) Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub Karmester: Kovács János Rendező: Vidnyánszky Attila Szereplők: Takács Tamara/Mészöly Katalin, Graham Sanders/Wendler Attila, Kiss B. Attila/Gulyás Dénes, Marton Éva/Temesi Mária, Bátori Éva/Felber Gabriella, Gurbán János/Sárkány Kázmér, Rácz István/Kenesey Gábor, Bokor Jutta/Tas Ildikó, Gémes Katalin/Simon Krisztina, Várhelyi Éva/Révész Rita, Pánti Anna/Murár Györgyi, Óhegyi Filoretti/Röser Orsolya
3102 frushena 2004-06-20 19:53:18
Miskolc, csajkovszkij - Anyegin http://www.theater.hu/index.php?mode=galeria&sorozat_id=&sub=sorozat&id=521
Miskolc, csajkovszkij - Anyegin http://www.theater.hu/index.php?mode=galeria&sorozat_id=&sub=sorozat&id=521
3101 janomano 2004-06-20 18:41:16 [Válasz erre: 3098 operátor 2004-06-20 17:13:53]
Vov! Micsoda gyönyörűséges szájt! :-)
Vov! Micsoda gyönyörűséges szájt! :-)
3100 janomano 2004-06-20 17:21:20 [Válasz erre: 3097 WiseGentleman 2004-06-20 15:16:19]
A fránya mindenit! :-) Pont most hallgattam az Alagna-Van Dam-Hampson-Halfvarson-Mattile-Meier; Pappano féle változatot. (Ez a Hampson tényleg 2m magas, vagy José Van Dam alacsony?)
A fránya mindenit! :-) Pont most hallgattam az Alagna-Van Dam-Hampson-Halfvarson-Mattile-Meier; Pappano féle változatot. (Ez a Hampson tényleg 2m magas, vagy José Van Dam alacsony?)
3099 janomano 2004-06-20 17:17:37 [Válasz erre: 3098 operátor 2004-06-20 17:13:53]
Üdv operátor! Már aszittem, hanyagolsz minket! :-)
Üdv operátor! Már aszittem, hanyagolsz minket! :-)
3098 operátor 2004-06-20 17:13:53
voltam a covent gardenben egy szuper jó arabellán. bővebben itt olvasható róla: [url]http://opera.uw.hu;opera.uw.hu[/url] ajánlom magamat.
voltam a covent gardenben egy szuper jó arabellán. bővebben itt olvasható róla: [url]http://opera.uw.hu;opera.uw.hu[/url] ajánlom magamat.
3097 WiseGentleman 2004-06-20 15:16:19
Verdi-szakértőktől kérdezem: a Don Carlos partitúrájában jelölve van-e a záróakkord diminuendo-ja, vagy csupán karmesteri modorosságból játsszák így? Tudniillik most érkeztem haza Berlinből, ahol a Staatsoper Unter den Lindenben szerencsém volt egy Don Carlos előadáshoz, ahol ugyanúgy decrescendo-t csináltak a záróakkordon, mint legutóbb a magyar operában hallottam. Mellesleg, maga az előadás híven követte a német Regietheater polgárpukkasztó hagyományait, az autodafé keretében az egyébként anyaszült meztelen eretnekeket a lábuknál fogva akasztották fel, a Fülöp-ária előjátéka alatt pedig a király éppen Ebolival szeretkezett. A zenei megvalósítás természetesen kitűnő volt, Fabio Luisi keze alatt izzott a zenekar, bár igaz, néha a tempók kicsit gyorsnak tűntek. Norma Fantini kiváló Erzsébet volt, az ő hangja a drámai csúcspontok alatt is átjött a zenekaron, René Pape basszbaritonális hangja ellenére kitűnő Fülöpöt alakított.
Verdi-szakértőktől kérdezem: a Don Carlos partitúrájában jelölve van-e a záróakkord diminuendo-ja, vagy csupán karmesteri modorosságból játsszák így? Tudniillik most érkeztem haza Berlinből, ahol a Staatsoper Unter den Lindenben szerencsém volt egy Don Carlos előadáshoz, ahol ugyanúgy decrescendo-t csináltak a záróakkordon, mint legutóbb a magyar operában hallottam. Mellesleg, maga az előadás híven követte a német Regietheater polgárpukkasztó hagyományait, az autodafé keretében az egyébként anyaszült meztelen eretnekeket a lábuknál fogva akasztották fel, a Fülöp-ária előjátéka alatt pedig a király éppen Ebolival szeretkezett. A zenei megvalósítás természetesen kitűnő volt, Fabio Luisi keze alatt izzott a zenekar, bár igaz, néha a tempók kicsit gyorsnak tűntek. Norma Fantini kiváló Erzsébet volt, az ő hangja a drámai csúcspontok alatt is átjött a zenekaron, René Pape basszbaritonális hangja ellenére kitűnő Fülöpöt alakított.
3096 cilike 2004-06-19 21:34:35
És még valami: Sajnos a Héja által diktált tempók kissé szélsőségesek, főleg lassúak. Ma a román szoprán majd meghalt a 2. fináléban, teljesen felszorult, a lassú tempó miatt. Egyébként szerintem teljesen érdektelen, középszerű teljesítményt nyújt. Lory nekem is meglepetés, megkockáztatom, hogy vokális szempontból a legszebben ő énekelte Liút. Molnár András sokkal jobb volt, mint vártam, nem azért, mert nem szeretem, hanem az utóbbi időben olasz szerepben nem hallottam.
És még valami: Sajnos a Héja által diktált tempók kissé szélsőségesek, főleg lassúak. Ma a román szoprán majd meghalt a 2. fináléban, teljesen felszorult, a lassú tempó miatt. Egyébként szerintem teljesen érdektelen, középszerű teljesítményt nyújt. Lory nekem is meglepetés, megkockáztatom, hogy vokális szempontból a legszebben ő énekelte Liút. Molnár András sokkal jobb volt, mint vártam, nem azért, mert nem szeretem, hanem az utóbbi időben olasz szerepben nem hallottam.
3095 Orfeusz 2004-06-19 19:32:16
a Turandot kritikához: Munteanu akkor valóban elfáradhatott, mert amikor én láttam az első előadáson, akkor a magas hangjai kifogástalanok voltak, tulajdonképp ez volt az ékessége
a Turandot kritikához: Munteanu akkor valóban elfáradhatott, mert amikor én láttam az első előadáson, akkor a magas hangjai kifogástalanok voltak, tulajdonképp ez volt az ékessége
3094 Búbánat 2004-06-19 19:20:12 [Válasz erre: 3093 Judit 2004-06-19 18:11:42]
Kedves Judit, íme, a szereposztás: Az urbinói herceg - Virágh József Delaqua, velencei szenátor - Peckai Endre Annina, halászlány - Zsadon Andrea Caramello, a herceg borbélya - Vadász Zsolt Pappacoda, szakács - Szolnoki Tibor Ciboletta, a szenátor szobalánya - Rikker Mária Centurione, a herceg titkára - Kertész Péter Testaccio szenátor - Rupnik Károly Barbaruccio szenátor - Kincses Károly Agricola, udvarhölgy - Lugosi Claudia Barbara, Delaqua szenátor hitvese - Gál Judit Enrico tengerésztiszt, Delaqua unokaöccse - Maróti Attila Peppino, a gondolás - Bálint Péter Benito, utcai énekes - Csomor György Elisetta és Giovanni - Szabó Kriszti és Bánki Zsolt Valamint kereskedők, árusok, járókelők és vendégek
Kedves Judit, íme, a szereposztás: Az urbinói herceg - Virágh József Delaqua, velencei szenátor - Peckai Endre Annina, halászlány - Zsadon Andrea Caramello, a herceg borbélya - Vadász Zsolt Pappacoda, szakács - Szolnoki Tibor Ciboletta, a szenátor szobalánya - Rikker Mária Centurione, a herceg titkára - Kertész Péter Testaccio szenátor - Rupnik Károly Barbaruccio szenátor - Kincses Károly Agricola, udvarhölgy - Lugosi Claudia Barbara, Delaqua szenátor hitvese - Gál Judit Enrico tengerésztiszt, Delaqua unokaöccse - Maróti Attila Peppino, a gondolás - Bálint Péter Benito, utcai énekes - Csomor György Elisetta és Giovanni - Szabó Kriszti és Bánki Zsolt Valamint kereskedők, árusok, járókelők és vendégek
