Drámai, hát Misurához képest lehet, de na. :D Én egy potenciális (!) spintot hallottam (de annyira nem hallottam sokszor, gyorsan hozzáteszem) - abból viszont egy ígéreteset (nagyon gyenge színészi játékkal), nem kéne elrontani ilyen korán. Kíváncsi leszek a következő Marton énekversenyre, vajon melyik tanítványa nyeri majd meg :D
Sass Sylvia egyik legnagyobb rajongója, úgyhogy óvakodj az eretnektől ;)
Ki vagy Te Dávid 28?:):):):)
David28, te egy igen szellemes fickó vagy. (Jó füllel.) -:)))
Horti Lilla figyelemre méltó hang volt növendék korában, veszélyes technikai hibákkal. Ezeknek a technikai hibáknak az az általános természete, hogy ha nem küszöbölik ki őket azonnal, akkor öt év múlva 5x, 10 év múlva 10x akkora hibáknak fognak hallatszani. Horti Lilla a vizsgáin is, a Marton versenyen is folyamatosan forszírozva és disztonálva énekelt (magyarul: folyamatosan alacsonyan),mivel, úgy tűnik, fejébe vette (vagy tették), hogy ő egy nagy drámai szoprán már most is, de mindenképpen az lesz. Jövőre, mint hírlik, ő lesz Manon Lescaut. Aki ismeri a szerepet, tudja, hogy az nem Mimi, hanem annak sokszoros többszöröse. A 3-4. felvonás iszonyatosan nehéz és megterhelő, drámai szoprán feladat. Horti Lilla, félek, és bár ne legyen igazam, a magyar szoprán temető legújabb áldozata lesz.
Nem, valóban nem csak itt, például nem jártam még Rómában, elvileg két hónap múlva utazom, ott is új leszek. Meg a Pólus Centerben is, mert ott sem voltam még.
Az interjút és az újságíró hibáit ki lehet elemezni betűről betûre (nyilvánvalóan vannak is), de érdemes Horti Lillával egy felvett beszélgetős interjúra rákeresni, ahol kb. olyan árnyalt és sokrétű személyiségről tett tanúbizonyságot, hogy egy lírai tenor is megirigyelhetné. :) :) Persze, előlegezzük meg neki, hogy fiatal es tapasztalatlan; én is az vagyok, mégse nyilatkoznék sületlenségeket és ennyire semmitmondó frázisokat - talán, mint a könnyűzenei énekeseknél, kéne neki is egy menedzser (nincs?), aki felkészíti az interjúkra. De énekelni tud, végülis ez a lényeg.
A címbeli idézet nem is szerepel az interjú szövegében! A riporter költése vagy félrevezető összegzése.
Egyébként a megfelelő kontextusban (pl. „Úgy érzem, ...” főmondattal indítva) nem szerénytelenség, hiszen az alkalmatlanság kétségében nem lehet színpadra lépni, vagy eltölteni egy pályát.
Hadd vegyem védelmembe ennek az interjúnak az alapján Horti Lillát, akivel én is csak egy Mimit láttam decemberben.
Előbb hangzik el a riporter kérdése, utána a riportalany válasza. Aztán a riporter dolga megszerkeszteni az interjút, úgy, hogy a válaszok tartalma és stílusa hamisítatlan maradjon, de szabatossá teheti a mondatokat, és korrigálhat olyan bakikat, amelyek abból erednek, hogy egy muzsikusnak nem a nyelvkincs az önkifejezési eszköze. (Kivétel persze ebben is akad.)
Ha az énekes, korlátozott kifejezési készségével, olyasmit mond, hogy „elvarázsolt művészegyéniségem mellett”, a riporternek kötelessége tisztázni vele, mire gondol pontosan, mert így ennek nincs értelme és az olvasót arra a (bizonnyal) téves következtetésre juttatja, hogy az énekes szemérmetlenül el van ájulva magától.
Kezdő énekestől azt kérdezni, hogy feladatának tartja-e a közönség nevelését, olyan otromba ostobaság, amire nem lehet intelligens választ adni. Sajnos a gyakorlatlan riportalany nem képes csattanósan visszautasítani a buta kérdést. Nem hiszem, hogy létezik olyan énekes, aki a közönségnevelés küldetésével énekel el egy dalt vagy egy szerepet, vállal el vagy utasít vissza egy feladatot. Ez üres újságírói közhely.
Ugyanígy sajnos a többi kérdés is felelős a nem túl meggyőző válaszokért.
Nem csak itt vagy még új...
Sajnos a Házy Erzsébettel készitett összes rádió-, hanglemez- és tv-felvétel nem reprezentálja (pontosabban félrereprezentálja) az énekesnő operai és operett-beli munkásságának arányát.
Kevés teljes operafelvétel készült vele. Amikor pályájának csúcsára jutott és birtokba vette nagy szerepeit, a Magyar Rádió vagy a Hanglemezgyártó Vállalat már elkészítette a népszerű operák teljes felvételeit, az előző generáció szopránjaival (Mimi: Mátyás Mária; Cso-cso-szán, Liù: Szecsődi Irén; Tatjána: Osváth Júlia; Antónia: Orosz Júlia), és csak kivételesen fordult elő, hogy énekesek vagy karmesterek kedvéért új magyar felvétel készüljön. Házynak voltaképpen csak a Manon Lescaut és kortárs operák komplett felvételére volt lehetősége.
Poulenc Az emberi hang című egyszemélyes operájának 1976-ban készült, Vámos László rendezte tv-változatára emlékszel.
De köszönöm a tippet, rákeresek a topikra (új vagyok még itt:)).
Igazad van, rosszul fogalmaztam: nagyrészt operettfelvételek TALÁLHATÓAK meg tőle. Legalábbis én a youtubeon és a Spotify-on inkább azokat találtam (sajnos a szüleim nem hallgattak operát, 20 évesen ismerkedtem meg zenei tanulmányaimmal párhuzamosan a műfajjal, így lemezeim abból az időből nincsenek). Egy antikváriumban találtam egy árialemezt tőle, az van meg nekem. Ami még érdekes, hogy sok kortárs operában is jelen volt, nem jut eszembe a címe annak, amit még régebben láttam vele, egy telefonba énekelt szinte végig. Az egész nőt körüllengte valami misztikum és drámaiság, ill azon kevés felvételen amit láttam, nekem úgy tűnt, mintha színészileg jobb lenne kortársai nagyobb részénél.
Kedves David28, van ezen a fórumon egy Házy Erzsébet művészete és pályája című topic. Elég tallóznod benne egy kicsit, és tapasztalni fogod, hogy Házy nem jelentéktelen mértékben, de mégiscsak mellékesen játszott operettekben. Nem túl hosszú, de nagy ívű pályáját elsősorban operai szerepei, operaházi működése határozta meg.
A kedvenceim egyébként: maradok örökre Sass Sylvia híve elsősorban. Mindig is szerettem az olyan énekeseket, akik mernek kockázatokat vállalni és az addig kialakult trendekkel szembemenni, ami belőle jött, az mind igaz és őszinte volt. Minden szerepe, minden hangja, még a túlzásai is. Kezdve a Traviatától a Saloméig, sajnos utóbbit nem láthattam (1990-ben születtem) és nincs fent sehol. Nedda, Judit szerepében elvarázsolt, az általam nagyon nem szeretett operett műfaj általa énekelt dalait mindig szívesen hallgatom, sötétebb színű hangja az operettes világos cukormázba életet vitt számomra. Nem drámai szoprán, sokkal inkább egy spinto, akinek csodálatos líraisága drámai erővel ötvöződött. Azonkívül nagyon mély érzésű, fantasztikusan színes lelkületű ember, szóval nekem ő a kedvencem.
Egyébként nagyon szeretem még Tiszay Magdát, aki nagyon-nagyon kevés altunk egyike volt egy egészen gyönyörű tónussal, sajnos kevés felvétel maradt fent tőle. Palánkay Klára izgalmas, egyedi hangszíne miatt. Házy Erzsébet is egy nagyon jó hang volt és egy érdekes személyiség, de sajnos inkább operettekben játszott. Melis György számomra A bariton, a fantasztikus Svéd Sándorral együtt, de talán előbbi mégis közelebb áll a szívemhez. Székely Mihályt szerintem mondanom sem kell, de basszusok közül talán Polgár László nagyobb kedvenc. Az újak közül László Boldizsár a kedvenc tenorom (nem, nem Fekete Attila, mint mindenkinek :D), Mester Viktória és Schöck Atala a mezzoszopránok közül, az altba hajló Fodor Bernadett ill a sokat méltatott Vörös Szilvia is nagy reménység, szopránok közül pedig nagyon magasan Kolonits Klára - és a sajnos igen keveset foglalkoztatott Bakonyi Anikó, valamint a kedvenc szerintem "eltévedt drámai (igazából Falcon) szoprán"-om, Wiedemann Bernadett. Az inkább basszbariton Palerdi Andrást is kedvelem. Nagyra becsülöm még Hamari Júliát, Lukács Gyöngyit (bár ők már nem annyira "újak"), hu nem tudom kit hagytam ki, de sokan vannak még. Ja, és ezek csak a magyarok :D
Horti Lilla nem volt rossz Mimiként, a nagy szavakhoz azonban ez még kevés. De egy interjú alapján amit láttam vele, nála nem áll fenn az a probléma, amivel pl Lukács Gyöngyit riogatták a pályája elején, hogy talán túl intelligens erre a pályára :D
Milyen kis szerény, mint az ibolya. Egyenesen erre született... ezt majd meglátjuk, mondjuk 20 év múlva.
Sümegi Eszter nyilatkozata Kossuth-díjának átvételét követően:
“Fantasztikusan jó érzés, hogy a legmagasabb állami szinten is elismerésre méltónak találták az elmúlt 25 év munkáját” – mondta Sümegi Eszter az MTI-nek.
Hozzátette: az utóbbi 8-10 évben lehetősége volt olyan művekben szerepeket, főszerepeket énekelni, amelyeket ritkán vagy még sosem játszott a dalszínház. Ilyenek például a Richard Strauss-operák vagy a különleges Verdi-művek, s ennek ő részese lehetett.
Elmondta, hogy mindig nehezebb volt Magyarországon magyaroknak énekelni, mert a meghatottságtól nehezebb a szíve, sokkal személyesebb érzésként éli meg az itthoni fellépéseket. “Mégis megéri ezt az utat bejárni, mert csodálatos dolog itthon énekelni” – hangsúlyozta.
Kedvenc szerepeként az Aidát említette, amelyet még 13 éves korában hallott először, ez volt az “első operai érintése”. A művészetet a legcsodálatosabb hivatásnak nevezte, hiszen ennek eszközeivel valamennyit visszaadhat a közönségnek a “föntről kapott” tehetségből, de mindehhez művészi alázatra is nagy szükség van – mutatott rá, hozzátéve: ha valakiből miatta vált zenekedvelő, operaszerető ember, akkor már megérte csinálni.
Mindig a közönség volt az első – emelte ki Sümegi Eszter, aki szenvedélyként éli meg a különböző szerepek megformálását és fantasztikusnak tartja a művek színpadig eljutó folyamatát.
A művész jelenleg párhuzamosan készül két főszerepre Eugen d’Albert A hegyek alján című koncertszerű előadásában és Verdi Az álarcosbáljában.
/Színház.org; MTI /
Horti Lilla: „Erre a pályára születtem”
Hózsa Zsófia
FIGARO
2018.02.10. 10:06
Horti Lilla neve a 2016-os Marton Éva Énekverseny óta minden zenekedvelő fülében ismerősen cseng. Azóta már főszerepet is énekelt az Erkel Színházban, a naptára tele van fellépésekkel, és továbbra is hallgatója a Zeneakadémiának. A sűrű napok rohanásában mégis jutott ideje egy beszélgetésre – színészetről, legendás tanárairól, a közönség iránti felelősségről, szerepekről és célokról.
A Figaro interjúja.
Bartók Rádió ma 17:00 – 17:42
Pászthy Júlia énekel
Zong. km. Garam Zsuzsa
1. Haydn: a) A kunyhó, b) Viszonzott szerelem
2. Mozart: a) A gyermekjáték, b) A varázsló, c) Alkonyat, d) Az ibolya
3. Schubert: a) Az ifjú apáca, b) Hullámok hátán, c) Margit a rokkánál, d) Tavaszi üdvözlet
4. R. Strauss: Ophelia három éneke - a) Hogy ismerem én meg, b) Holnap Szent Bálint napja lesz, c) Vitték födetlen arccal őt,
(22-es stúdió, 1984. február 24.
Bartók Rádió sugározza ma délután
16.52 – 17.34 Misura Zsuzsa énekel
1. Wagner: Wesendonk dalok - a) Az angyal, b) Csendesen állj!, c) A melegházban, d) Fájdalmak, e) Álmok
(zong. km. P. Szabó Anikó - 22-es stúdió, 1994. március 30.)
2. R. Strauss: Négy utolsó ének - a) Tavasz, b) Szeptember, c) Lefekvés előtt, d) Alkony
(zong. km. Patkó József - 6-os stúdió, 1995. augusztus 16.)
Sajnos, a Nők Lapja Kincses Veronikával készült interjújának befejező része nincs fent az interneten.
„Egye fene a karriert!” – Közeli Kincses Veronikával
Zeneiskola, gyermekkórus, konzervatórium, Zeneakadémia – Kincses Veronika egyenes úton jutott el az operák világába, hogy ott olyan remek szerepeket énekelhessen el, mint a Bohéméletből Mimi vagy a Pillangókisasszony.
Szegő Andrással viszont nem csak a szerepeiről beszélgetett a Kossuth-díjas opera-énekesnő.
https://noklapja.nlcafe.hu › Interjú - 2017. jún. 22.
– Néhány évvel ezelőtt elmentem a Gerbeaud előtt, és láttam, hogy ott ül a teraszon, két ugyancsak világhírű kolléganőjével, az asztalon pedig vagy harminc csodásabbnál csodásabb sütemény tornyosult.
– Ez így túlzás! Mindössze három volt…
– Naa! Veronika, drága…
– Mármint fejenként három!
– Így stimmel! És látva enyhe döbbenetemet, azt mondta, hogy az egyik rendező kicsit illetlen megjegyzést tett a testsúlyukra, és ezért most hirtelen felindultságukban éppen „bosszút esznek”.
– Hát, igen… Persze az is lehet, hogy érdemesebb lett volna kicsit megbocsátóbbnak lenni, átsiklani bizonyos sérelmek felett, és ritkábban bosszúülőnek lenni, valamely Opera körüli cukrászda mélyén… Nemrég műteni kellett. De ez egyébként is énekesbetegség.
– Miért?
– Egyrészt lejtős színpadon kell le- és feljárkálnunk, másrészt előadáson és főleg a próbákon sokat kell állni, no meg a színpadi, különösen a korhű cipők inkább a látványt, semmint a láb kényelmét szolgálják. Hát igen! Ahogyan a nagy heroina, Birgit Nilsson fogalmazta: „Főként lábakkal kell bírni ezt a szakmát! A hang csak ezután következik!”
– Igen, igen, de Nilsson a pályáját befejezve kiábrándulttá, keserűvé vált, ön viszont változatlanul vidám és ragyog.
– Nilssonnak szinte kizárólag a pálya jelentette az életet. Olyan magasságokba jutott, mint rajta kívül alig, utána viszont kevés maradt neki, ami örömöt szerzett volna. Én akadémistaként szerelmes lettem, összeházasodtunk, és rövidesen áldott állapotba kerültem. A környezetemben sokan aggódni kezdtek: te jó ég, mi lesz az ígéretesen induló karriereddel?! Én meg azt mondtam, hogy ha választanom kell a kettő között, akkor egye fene a karriert! Nincs az a fényes pályafutás, ami számomra jelenthetne annyit, mint a szívem alatt hordott kis magzat! Az operaszakos vizsgámat már három hónapos terhesen tettem le. A Pillangókisasszony második felvonását kellett énekelnem, és emlékszem, milyen túlcsorduló érzelmesség töltött el, a hasamban hordott gyermekem iránti szeretet, szerelem, teljes odaadás, talán ez is hozzájárulhatott, hogy ezzel a szereppel tudtam leginkább azonosulni végig a pályám során.
– De ez fordítva is igaz: a nemzetközi kritika önt tartja az elmúlt fél évszázad világszerte legnagyobb Madame Butterflyjának…
– A Mimi alakításom akkor nem is tetszett?!
– Na, az számomra a csoda volt, amikor Pavarottival énekelte! A harmadik felvonásban arról szól a kettősük, hogy milyen beteg Mimi, hogyan sorvad a teste, ön meg ott állt – hogy is mondjam, hát… – nem sorvadozva, mégis tökéletesen hiteles volt, és az élet elmúlását éreztem alakításában.
– Akkor tetszettem?
– El voltam ragadtatva! Sőt azóta is…
– Nekem meggyőződésem, hogy a pályám során nagyon sok előnyöm származott abból, hogy lényegében anyaként indult a karrierem. Gergő fiam születése után szebb, teltebb lett az énekhangom. Az énekes a testével-lelkével énekel, és ha azt szabadnak érzi, önfeledtnek, ha nincsenek szorongásai, hogy vajon mit is hoz az élet, akkor az kinyitja a hangszálait is. Emellett roppant sokat jelentett az esetleges rosszabb időszakaimban is, amikor valami szétesettebb előadás vagy belső purparlé után hazaérkeztem, és nem rágódtam azon tovább, hanem betakartam, megpuszilgattam, simogathattam a gyerekemet, és ehhez képest már egészen pitiáner dolgoknak éreztem holmi belső rivalizálást vagy rossz karmesteri beintést!
– Nem is fordult elő soha, hogy ütközött a kettő?
– Egyszer volt… igen. És rosszul döntöttem. Kicsi volt a fiam, amikor kaptam egy ösztöndíjat a legendás római Santa Cecilia Akadémiára! Az akkoriban fantasztikus lehetőség volt, a férjem is azt mondta, hogy menjek okvetlenül, ezt nem szabad elszalasztani, ő majd vigyáz a gyerekre. És én elcsábultam. Ezerszer megbántam, és azóta is sajnálom. Tény, hogy rengeteget tanultam, de még annál is többet sírtam, hogy nem lehetek a fiammal. Amint tudtam, hazaszöktem. Annál megrázóbb élményem nem volt, mint amikor megérkeztem, és Gergő gyanúsan nézett: ki is ez a néni?! Majd meghasadt a szívem. Ez azóta is örök lelkiismeret-furdalás számomra. Még mostanában is szóba hozom olykor a szívfájdalmamat. Szerencsére a fiam azt mondja, nem is emlékszik erre az időszakra, de ha mégis maradt volna benne valami hiányérzet, azt is már rég megbocsátotta…
– Ön könnyen megbocsát?
…
A választ és az interjú folytatását a Nők Lapja 2017/25. számában olvasható el.
Szöveg: Szegő András
Ma éjjel: december 30., 22:34 – 23.30
Karácsonyi vendégségben a Szvétek László-Gál Erika operaénekes házaspár családjánál
szerkesztő-riporter: Magyar Kornél
(A Katolikus Rádió 2017. december 24., vasárnap 20:04-21.00 adásának ismétlése)
Fokanov az előző szezonban olyan Tomszkijokat énekelt a Pikk dámában, hogy lehidaltam tőle. Nagyszerű énekes volt és ma is az!
Köszönet ezért a közzétételért. Lehet, hogy Fokanov nem egy katartikus kisugárzású énekes, de muzikalitása, egyenletes színvonalú teljesítménye elismerést érdemel. Időnként úgy érzem, nem becsüljük meg eléggé.
Ma: 17.00 – 18.10 Bartók Rádió
Világjáró művészeink
Sümegi Eszter énekel, Lugosi Anna zongorázik
Magyar zeneszerzők dalai
Liszt, Erkel, Mosonyi, Mihalovics, Hubay, Bartók, és Kodály művei
(Márványterem, 2017. december 19.)
„Szerelmes lettem az Operaházba”
„Idén ünnepelte huszonöt éves operaházi jubileumát Fokanov Anatolij, akit tanárai már a pályája elején az olasz baritonszerepek felé irányítottak. Rigoletto, Scarpia és Germont megformálójának 2017 a meglepetések éve volt.”
Interjút olvashatunk Fokanovval az Opera magazin 2017. november-decemberi számában. (Molnár Kinga)
„[…] nagyon meghatott, ahogy a huszonöt éves jubileumomat ünnepelték. Az Erkel Színházban egy Rigoletto-előadás után bejött a színpadra Ókovács Szilveszter főigazgató, köszöntött, tortát toltak be tűzijátékkal, és a közönség felállva énekelt – nekem. Nem is értettem igazán, hogy mi történik körülöttem! Ez a sok elismerés annak a jele is lehetne, hogy egy pálya lezárult, de szerencsére nem így van. Október 30-án Verdi Stiffeliojában Stankar tábornok szerepét énekeltem, amit először formáltam meg, novemberben pedig Győrben léptem fel Verdi Requiemjében. Decembertől februárig az Erkel Színházban a Traviatában Germontként, a Toscában Scarpiaként leszek látható-hallható, és külföldi megbízásokról is tárgyalok. Továbbra is a művészi munkámmal igyekszem meghálálni a felém áradó sok-sok szeretetet.”
Andor Éva emlékét idéző, most megjelent pályaképet további kiadványok követik: még a télen várható Pártay Lilla és Sólyom-Nagy Sándor munkásságát bemutató két portré-kötet - az Operaház Örökös Tagjai című könyvsorozat részeként. (A korábban megjelent kiadványok a sorozatból: Medveczky Ádám, Simándy József, Tokody Ilona és Szinetár Miklós portréi).
Februárban pedig születése 120. évfordulója tiszteletére Tóth Aladár zenekritikus és operaigazgató életrajzi könyve várható abbana sorozatban, amelynek korábbi darabjai voltak: Fricsay Ferenc, Sergio Failoni és Radnai Miklós pályaképe.
Forrás: Opera magazin 2017. november-december
Már kapható az Opera Shopban Andor Éva operaénekesnő emléke őrzőjének Angelika Lippenek képekkel gazdagon illusztrált könyve:
"Nyílegyenesen - Andor Éva Pályaképe"
/Az Operaház örökös tagjai -sorozat - 2017/
/125 oldal/
Az anyagot gyűjtötte és közreadja Angelika Lippe
A fotóanyagot válogatta: Welmann Nóra
A képek forrása: Andor Éva hagyatéka; Operaház Archívuma és Emlékgyűjteménye
Sorozatszerkesztő: Karczag Márton
Bartók Rádió sugározza hamarosan:
9.30 – 10.00:
Arckép
Sümegi Eszter operaénekes
Beszélgetőtárs – szerkesztő: Katona Márta
/Várhegyi András, Fidelio.hu/
"A hazai operaéneklés egyik legnagyobb ígéreteként tartják számon, páratlan tehetsége, szorgalma és művészi munkája mind érdemessé teszik a Junior Prima Díjra Szemere Zitát."
A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése.
Rohonyi Anikó operaénekes
Csoda este héttől tízig- INTERJÚ ROHONYI ANIKÓVAL – aki ma ünnepli 75. születésnapját.
„HA SEGÍTENI KELL ÉS TUDOK, AKKOR MEGTESZEM”
Breuer Csilla – Magyar idők, 2017. november 16.
[…]
„– A visszavonulása után mintegy tíz éven keresztül volt műsora a Katolikus Rádióban. Erre hogyan került sor?
– Juhász Judit alelnök asszony keresett meg, hogy volna-e kedvem egy műsort csinálni, és akkor találtam ki Az opera világát, amelyben adásonként egy órán keresztül beszélgettem a meghívott fiatal művészekkel. Sok kollégámat ekkor ismertem meg jobban, tudtam meg, milyen kapcsolatuk van a hittel. Hetvenéves koromban hagytam abba, mert úgy éreztem, elég volt, át kell adnom a helyem a következő generációnak.” […]
„– És vállalt egy kultúrmissziót is. Miről van szó pontosan?
– A megpályázott és elnyert támogatásnak köszönhetően Miller Lajos operaénekessel felelős szerkesztőként működtem közre abban, hogy Erkel remekművének, a Bánk bánnak egy kivonatát eljuttassuk olyan falvakba, ahonnan az emberek nem tudnak eljönni Budapestre az Operába.
– Három éve a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Ennek is különös története van.
– Nagyon meglepődtem, amikor felhívott Marton Éva, a színművészeti tagozat vezetője, hogy „megszavaztunk és felvettünk”. De hova? – kérdeztem. Kiderült, hogy a már említett Miller Lajos baritonista javasolt, és a teljes tagság megszavazta a felvételemet. Pedig alapszabály, hogy Kossuth-díjasnak, kitüntetettnek kell lenni, tehát úgymond le kell tenni valamit az asztalra. Miller Lajos elmondta, hogy milyen szakmai múltam van, milyen nehéz szerepeket énekeltem, de a származásom miatt még a Liszt Ferenc-díjat is csak 1990-ben kaptam meg. Ezért nincsenek hangfelvételeim sem, de ő úgy érzi, hogy igenis, ott a helyem.”
Svéd Sándor New York-i levele
Címzett: az RTV Újság Szerkesztősége
Igen tisztelt Rádió- és Televízióújság, Budapest!
Az Egyesült Államokban lépek fel sorozatosan. Itteni bolyongásaim közben került kezembe lapjuk egyik tavalyi száma, az, amelyik a N a g y é n e k e s e k é l e t r e g é n y e című rádiósorozattal kapcsolatban velem is foglalkozott. Ebben a számban S o m o g y i V i l m o s barátom megírja: reklamálom, hogy Budapesten mitsem tudnak pályám egyik jelentős állomásáról, nevezetesen arról, hogy huszonnégy évvel ezelőtt a milánói Scalában A nürnbergi mesterdalnokokban (olasz nyelven) énekeltem Hans Sachsot. Idényzáró előadás volt, felvétel nem készült róla, az egész ügy feledésbe merült, s kimaradt a krónikából.
Kár, kár – mert én ezt karrierem legszínesebb, legnagyobb sikerének tekintem!
A cikkíró – véletlen találkozásunk alkalmából – látható meglepetéssel fogadta közlésemet, el is tűnődött rajta. Hadd folytassam tehát „reklám-akciómat”, ezennel megküldöm (melléklem) a Scala 1947. május 8-i színlapját, ez önmagáért beszél.
Ekkor még kezdő volt az Évát éneklő R e n a t a T e b a l d i, aki azóta már régen világhírű, Pognert C e s a r e S i e p i énekelte – ugyancsak világhíresség. T u l l i o S e r a f i n vezényelt. Rajtam kívül valamennyi szereplő olasz volt.
Örvendenék, ha erről most lapjuk révén tudomást szereznének budapesti és itteni barátaim, ismerőseim is. E soraimmal egyben életjelt is adok magamról – hosszú idő után. (Turnénk május végéig tart, huszonöt városban lépek fel.)
Szeretettel gondolok rólam szóló megemlékezéseikre, és ne haragudjanak, hogy ezt a módszert választottam egy színház- illetőleg operatörténeti tény bizonyítására.
Tisztelettel
Svéd Sándor
Ezt a Svéd Sándortól kapott levelet az RTV Újság Szerkesztősége az 1971. május 17-23-i lapszámában tette közzé.
Köszönöm az infót!
Boldi kikerült a Stiffelióból, sajnos.
Ám a döntés ésszerű. Az Hugenották premierje után egy nappal újabb nehéz főszerep, két nap alatt két premier. Ez átgondolatlan döntés volt.
Sajnálom, mert Stiffelio igazán neki való lett volna.
Opera Magazin – 2017 szeptember-október
„Feszegetem a határomat”
Sokan már akkor is féltették, amikor még csupán felaennyit énekelt. Ám László Boldizsár, a 2017/18-as évad Kamaraénekese láthatóan, sőt hallhatóan jól bírja az extrém terhelést, és kimondottan szereti a tenort próbáló nagy feladatokat.
/László Ferenc/
- Edita Gruberovával közös Robero Devereux-előadással zárta a szezont, majd egy hét múlva Cavaradossit énekelt a szegedi Dóm-téren. Sűrű napjai voltak…
- Inkább sűrű évek. Próbálom visszafogni a tempót, rég nem vállalok el minden felkérést, nehogy a minőség rovására menjen a sok feladat, de igazából élvezem, hogy ennyit bírok. Ahogy az is hihetetlenül boldoggá tesz, hogy egy olyan csodával dolgozhattam együtt, mint Gruberova. A 2017/18-as operai évadom is ilyen koncentrált, pedig nem is mondtam igent az összes lehetőségre, amivel az igazgatóság megkínált. Inkább csak azokra a bemutatókra, szerepekre vállalkoztam, amelyek izgalmat és kihívást jelentenek számomra, ahol feszegethetem a határaimat. Engem ez érdekel, ezért is vállalok időről időre egy-egy más jellegű, operán kívüli megbízást, mondjuk, egy operettben vagy koncertfellépés alkalmával. És ezért örülök az olyan szólamoknak, amelyeket még soha nem énekeltem, és amiket igazán nem tud megformálni minden tenorista. Nagyon szeretem, hogy nekem jutnak az alaprepertoáron kívül eső, „speckó” tenorszerepek is, mint amilyen A hugenották Raoulja.
- Hogyan alakult a személyes Opera-története? Ha nem bántó az emlék, felidézném, hogy az ezredforduló táján ott voltam egy szilveszteri Strauss-gálán, az Erkelben, ahol akkori együttese, a Cotton Club Singers elég kedvezőtlen fogadtatásban részesült.
- Ez egy nagyon szerencsétlen történet: elmértük a helyzetet, a nézőtéri hangulat se volt kedvező, így kifütyültek minket. Mégis jó, hogy szóba került ez az eset, mert erről eszembe jut az a pillanat, amikor operaénekesként először ott találtam magam az Erkel színpadán. Akkor és ott bevillant annak a szilveszteri estének az emléke, csakhogy belőlem a kudarc nem görcsöt vált ki, inkább megötszörözöm a teljesítményemet, hogy elfeledtessem, ha elrontottam valamit. Itt is ez történt. Átgondoltam, hogy igen ez ugyanaz az Erkel Színház, ahol egyszer megbuktam, de azután megráztam magam, és azóta ott csak tapsolnak nekem. A pályamódosításommal pedig nem tizenkilencre, hanem húszra húztam lapot, így igazán el kell tudnom viselni a kockázatot, de akár a hibázás lehetőségét is.
- Ez a mentalitás alighanem hasznára válhat majd egy olyan legendásan nehéz és igényes szerepben is, mint az emlegetett Raoul Meyerbeer operájából.
- Ez egy hihetetlen szólam! Meg lehet nézni az Operabase oldalán, hogy alig néhány tenorista énekli a világon. Van benne egymás közelében egy magas cisz és egy magas D – tehát extrém feladat. Könnyű lenne előre befeszülnöm emiatt, de én bízom a zenei vezetésben, hogy együtt ki tudunk dolgozni olyan kadenciákat, amelyek stílusosan előkészítik ezeket a nehezebb részeket. Szerencsére elmondhatom, hogy rendezett a viszonyom a csúcshangokkal. Tavaly nyáron, Szegeden például minden nap elénekeltem gyakorlásképp a Bohémélet és a Faust magas C-s áriáját – fél hanggal feljebb, cisszel! Semmilyen konkrét cél nem vezérelt, csak önmagam „szórakoztatására” találtam ki, de így is adott egyfajta biztonságot maga a tudat, hogy a magas C-m biztonságban van.
- A 2017/18-as évadban A hugenották mellett éneke, majd A rajnai sellők és a Tóték bemutatóján is. Bár csak az utóbbi premier lesz igazi ősbemutató, egyelőre mindkét opera izgalmas talány a nézők, de talán a fellépő művészek számára is.
- Bevallom, Offenbach művébe még nem ástam bele magam, hiszen egyrészt 2018 februárja még messze van, másrészt számomra a legfőbb garancia az, hogy Anger Ferenc lesz az előadás rendezője, így tudom, hogy a darab is és mi, énekesek is át leszünk mozgatva. Azt gyanítom, hogy legalább ötven százalékban színésznek is kell majd lennem, amit én imádok, ezért is szeretek vele dolgozni.
- És Tóth Péter operája, a Tóték, ahol az Őrnagy szerepe vár Önre?
- Ez egy nagyon érdekes történet! Nekem ahhoz az operához már akkor közöm volt, amikor az még meg sem született. Négy-öt éve ugyanis többször éjszakáztunk párommal Geiger Lajos kollégámnál, és meglehetős rendszerességgel előfordult az a helyzet, hogy én még éjfélkor nagyban beszélgettem, a majd’ kétméteres Lali pedig elaludt az asztalnál. Erről nekem egyszer csak beugrott a Tóték – mint operatéma! Kapcsolatba léptem a jogörökössel, Radnóti Zsuzsával, és elkezdtük keresgélni az alkalmas zeneszerzőt. Az első választottunk, Hajdú Sándor sajnos meghalt, mielőtt hozzákezdhetett volna a munkához, aztán tíz hónapig hitegetett minket egy másik komponista, míg végül rátaláltunk az alkalmas személyre, Tóth Péterre. Később játszóhelyet próbáltunk felkutatni az elkészült opera számára, de valahogy mindig elakadtunk, mígnem egy ponton úgy éreztem, hogy el kell engednem ezt a történetet. És tessék, csodák csodájára, az Opera által most megtalált ez a darab, és benne az Őrnagy szerepe! Nagyon várom az áprilisi bemutatót! Fontos és izgalmas számomra ez a figura, már csak azért is, mivel a nagyapám mint katonatiszt, annak idején szintén megjárta az orosz frontot.
- Ennyi feladat mellett maradt még olyasmi, amire vágyna mostanában az Operában? Távlati tervek?
- Én tervezős típus vagyok, de most nincsenek konkrét elhatározásaim, mert az elmúlt években annyi minden megtalált, amiről korábban még csak nem is álmodtam. Csak azt kívánom, hogy feleljek meg a követelményeknek: az igazgatóság, a közönség és a magam elvárásainak. Gruberovával énekeltem, Rigolettóval indítottam az újabb évadomat, jön A hugenották, és aminek külön örülök, feleségemet, Nánási Helgát a tavalyi sikeres debütálása után (Mariát énekelte a West Side Storyban) 2018-ra újra felkérte az Opera, ezúttal Oscar szerepére Az álarcosbálban. És tavaly megszületett a második lányom – a legjobb korszakomat élem.
- Békés Megyei Hírlap, 1992-04-11-12 / 87. szám
„A Pepi-kert levegőjét varázsolják ide...”
Százharminc perc Melis György operaénekessel
A Ki kicsoda? című életrajzi lexikon a következőket tartalmazza a „Melis György" címszó alatt:
„1923. Szarvas— operaénekes. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanult. 1949-től az Operaház magánénekese. Kiváló oratórium- és dalénekes, bariton. 1953. A berlini VIT-en, 1954. Prágában díjat nyert. Kétszeres Lisz-díjas (1955, 1959), Kossuth-díjas (1962). Kiváló művész (1967). Főbb szerepei: Don Juan, Falstaff, Posa (Don Carlos), Figaro. Továbbá Bach passiói, Brahms, Berlioz, Mahler, Schubert, Schumann dalai." A lexikon kiadása óta megkapta a Magyar Népköz- társaság Gyémántokkal Ékesített Csillagrendjét (1988).
Ennyit mond a szűkszavú lexikon. Rajк András „Melis György" címmel (1984) könyvet írt róla, amelyben énekesi arculatát ismerhetjük meg.
Mi elsősorban szarvasi indíttatásáról faggattuk.
Gépkocsink tétován kanyarog a szűk budai utcákon, amikor a Jószerencse utca 18-at keressük. A megbeszélés szerint Melis György 10 órára vár bennünket. Elmúlt negyed tizenegy, mire megtaláljuk lakását. Csengetésünkre a házigazda nyit ajtót. Régi ismerősnek kijáró szívélyességgel kalauzol a lakásba. Hellyel és maga főzte kávéval kínál bennünket. Segít konnektort keresni a magnetofonnak, s rendezi az ülőhelyeket a beszélgetéshez.
A lakás tágas társalgójában ülünk le. A kevés stílbútor mellett jól megférnek a paraszti eszközök: a rokka, a gereben, a zajac (csizmahúzó). A falakon márkás festmények, remekművek. Mellettük néhány portré: Nádasdy Kálmán operaigazgató, Ferencsik János karmester. Köztük egy bekeretezett oklevél, amelyet Szarvas díszpolgárává avatásakor ( 1986) kapott a művész.
Hajdan volt hangversenyek
Jövetelünk célját ismeri, így kérdés nélkül is kezdi idézni a szülőhely emlékeit. S mint a gomolygó ködben át-átvillanó, majd eltűnő táj, úgy bukkannak fel és sorjáznak az emlékek. Egyik idézi a másikat: nevek neveket, események eseményeket és gondolatokat idéznek fel.
— Még 1956. előtt, amikor Margócsy Gyuszi volt Szarvas kulturális életének lelke, mozgatója, évente kétszer lementünk: Simándy, Orosz Júlia, Osváth Júlia és én: Akkor még állt az a másik, régi mozi, ott voltak az előadások. Erre nagyon jól emlékszem. 1956. október 21-én volt ott egy előadás. Egy szombati napon, 22-én jöttünk föl Pestre, közvetlenül a tragikus nap előtt. Ilyen szép idő volt, mint most. Szóval akkor is volt egy ilyen nagy előadás. Az az elég nagy terem zsúfolásig megtelt. De ilyen minden évben volt többször is.
— Emlékszem, úgy 15 éve, még az édesanyám is élt, kértek, hogy adjak egy koncertet. Akkor volt egy megérzésem, olyan, amit a most világsztár Marton Éva máig sem tud elfelejteni. Őt akkor vették fel nagy nehezen az Operába — valami félreértés vagy hozzá nem értés folytán nem akarták fölvenni — most, az egyik első számú sztár a világon! Bennem már akkor ott motoszkált a megérzés, hogy belőle nagy énekesnő lesz. Megkértem, nem jönne-e le velem Szarvasra. „Nagyon szívesen — mondta — hisz nekem most nincs másutt fellépésem.” Készültünk itt egy hónapig, egy nagyon nívós összeállítással. S abban az új helyiségben alig voltak félig!
— Ez csak valami szervezési hiba lehetett! Emlékezhet a legutolsó koncertjére az Ó-templomban és az Új-templomban: zsúfolásig megtelt! Nagyon várják az emberek Szarvasra!
Ezen egy kicsit elgondolkozik, majd folytatja.
— Ha az én kis életemről beszélgetünk, azt szeretném, hogy okuljanak belőle az emberek. Nemcsak Szarvason, de mindenütt! Figyeljenek arra, hogy ebben a kis országban — nem vagyok én se nacionalista, se soviniszta, hisz az ereimben tót vér folyik — nem szabad egyetlen tehetséget sem hagyni elkallódni. És nem szabad a tehetségtelent semmilyen körülmények között odatenni, amihez nem ért. Mert árt! Sokszorosan árt. Márt árt ott, ahol dolgozik; árt azzal is, hogy elfoglalja a helyét olyannak, aki odavaló. És olyan légkört teremt maga körül, ahol a nála még tehetségtelenebbek élnek csak meg, mert azoktól nem félti a helyét.
— Emlékszem a gyermekkoromban látott néhány hangversenyre. Ilyen nevek voltak Melis György mellett: Bende Zsolt — akkor mint zongorakísérő, Sándor Judit, Gyurkovics Mária, Simándy József. Hogyan lehetett megszervezni ilyen rangú hangversenyeket egy — valljuk be — ütött, kopott, sivár, lócákkal berendezett, elavult moziteremben?
— Ez mind Margócsy Gyulának köszönhető. Akkor még tele voltam én is energiával, de Gyuszi sem hagyott. Azt mondta, hogy ennek a kis helységnek ezt csinálni kell, hogy itt ne sorvadjon el a kultúra. Ennél volt még romantikusabb is, ez még a forint előtt történt. Olyan páratlan dolog, nem hiszem, hogy volt ilyen máshol a világon: tojás volt a belépődíj! Czanik Zsófival voltam lent— vele nagyon sokat koncerteztünk. Hogy aztán mit csináltunk azzal a rengeteg tojással, azt már én sem tudom. Kosarakban vitte az egész család. Már akkor is Gyuszi szervezte, hisz ő a negyvenes évek elején került oda fiatal tanárként. 1943-ban érettségiztem, akkor már ott volt.
— Az említettek ma már nagy nevek. Nem hiszem, hogy manapság össze lehetne hozni hasonló hangversenyt — sem a művészek elfoglaltsága, sem anyagi okok miatt.
— Hát?! Nem valószínű.
A Csipkár soron volt a tanyánk...
— 1943-ban érettségizett Szarvason. Volt zenetanára, Szederkényi Nándor úgy nyilatkozott, hogy itt alig volt zenei élet. Hogyan lehet az, hogy egy szegény sorsú parasztgyerek egyetemre, majd a Zeneakadémiára jutott ilyen környezetből?
— Sokat hallgatom a rádiót. Elsősorban a prózai műsorokat, mert ez a mai „könnyűzene” távol áll tőlem. Sokszor hallottam olyan fejtegetést, amely szerint a gyereknek teljes szabadságot kell adni. Ezzel nem értek egyet. Hogyha azt a nevelhető lelket nem építik, akkor szétfolyik. Az én neveltetésemre, amíg élek, emlékezni fogok. A szüleim 18 holdas parasztemberek voltak. Csabacsűdtől 3 kilométerre — Endrőd irányában — a Csipkár soron volt a tanyánk. Sajnos már lebontották... Erről jut eszembe egy érdekes történet. Tavaszonként visznek bennünket Amerikába; úgynevezett honvágy-koncerteket rendeznek a kinti magyarok számára. Három-három helyen lépünk fel az USA-ban és Kanadában. Egyszer, azt hiszem Torontóban, odajön hozzám egy nálam fiatalabb ember, és azt mondja: Cso novo na Csipkáry? (Mi újság a Csipkár soron ?) Hát maga ezt honnan tudja? — kérdezem. Én tudom, hol született, mert én is ott születtem a szomszédos dűlőben — felelte. Ilyen kicsi a világ!
... Na, szóval az én neveltetésem olyan volt, hogy azt vagy ősállapotnak, vagy aranykornak is lehet nevezni. Akkor még a feleség a férjet magázta, a férj a feleségét meg tegezte. Az szóba sem kerülhetett, hogy a gyerek a szüleit tegezhesse. Olyan gyereket én már csak kettőt vagy hármat ismerek, aki magázza a szüleit. Ez valahol a mélyben lazítja a fegyelmet.
...Nálunk nem volt valami drákói szigor. Hozzám a szüleim kézzel soha nem nyúltak. De hogyha megmondták, hogy „ötkor itthon vagy”, akkor otthon is voltam. Ez a szellem végigkísér felnőttkoromon is.
...Nekem nem volt sosem elfogultan klerikális a nevelésem. Az volt a szokás, hogy vasárnaponként elmentünk a templomba. Ez már azért is jó volt, hogy addig nem mentünk el lógni; és ott csak jókat hallottunk. Rájöttek már évek óta, hogy ez nagyon hiányzik. Arra is rájöttek, hogy akárki tanít a jóra, akár az egyház, akár más, az becsülendő.
— Hova járt iskolába? Kik voltak a tanítói?
— Odajártunk az Ó-templom melletti iskolába, a központi iskolába. Rohoska Lajos tanított negyedikben, de talán akkor már az Árvaházba jártunk. Bizony az is nagyon jót tehetett, hogy akkor nem volt ám visszabeszélés!
...Szüleim látva, hogy szinte végig kitűnő tanuló voltam az elemiben, elvárták, hogy továbbtanuljak. Ők hatelemis parasztemberek voltak, s legyezte a hiúságukat, hogy iskoláztatják gyerekeiket.
...Emlékszem még Jánovszki Gyuri bácsira. Ott volt az iskolája felénk. Hatodikba Borgulya Bandi bácsihoz jártam. Ő egy világzseni volt. Orgonát épített, de olyat...! Amikor itt Pesten emlegettem a nevét, azt mondták a híres orgonaépítők, hogy mindenki fölött állt. Az ő példája is buzdítást adhatott, hisz ő is egyszerű családból került ki. Rohoskáéknál hat fiú lett tanító. Az édesapjuk cipész volt.
...Akkor még az volt a szokás, hogy minden reggel volt áhítat, még télen, abban a jéghideg templomban is. Énekeltünk. Rövid kis istentiszteletek voltak. Ott ismertem meg a lelkészt: Bartos Pali bácsit, akinek nagyon szép hangja volt. Nagyon tetszett. Később, már az érettségi előtt is ő biztatott, hogy induljak az énekesi pálya felé. Nem szégyellem bevallani, hogy az egyház utalt ki számomra 250 pengőt. Ez bizony 1943-ban komoly pénz volt. És valahonnan még szerzett 250 pengőt Zerinváry, a későbbi csillagász is arra, hogy énekelni tanuljak.
— Hogy fedezték föl az énektehetségét?
— Ott volt zenetanár Szederkényi Nándor — nem rég halt meg szegény—, ő is biztatott. Meg aztán korábban is jó nagyokat kiabáltam. Anyám is mesélte, amíg élt, hogy volt egy Potoczky nevű orvos, akihez hordott. Egészséges voltam, de kétéves koromig nem tudtam járni, mert csak anyatejen éltem. Mikor aztán becipelt hozzá, mert akkor még gyerekkocsi nem volt divatban, már Potoczky úr jött ki: „Na, megjött a kis Melis-gyerek, akkorát ordít, hogy összedől a ház”— meséli nevetve a művész.
— Lehet, hogy így kezdődik egy énekes pályafutása?
— Lehet, hogy így kezdődik, de sok mindennek találkoznia kell. Minél több kedvező körülmény találkozik, annál többre viheti az ember. 1943-ben fölvettek a Műegyetemre. Építésznek készültem, mert kitűnő érettségi bizonyítványom volt! Mindjárt megkaptam a legnagyobb ösztöndíjat, mert volt szegénységi bizonyítványom is. Az a pár hold földecske nagyon gyengén jövedelmezett, és a bátyám is tanult. Egy évig jártam oda, de közben a kapott kétszer 250 pengő segítségével énekelni tanultam. 20 pengőért vettem egy órát. Hetente kétszer mentem, a pénzt szépen beosztottam. Egy év után a Műegyetemet abbahagytam, mert felvettek a Zeneakadémiára, s mind a kettő egész embert kívánt volna.
— A Zeneakadémián kik voltak a szakmai irányítói?
— Sajnos már mind elmentek. Hát mikor volt már az! Negyven éve! Székelyhídi Ferenc. Ő volt az elnök, arra emlékszem. Akik az Operában korábban hallották, azt mondták, hogy klasszikus tenor, mert szinte mindent énekelt, és mindent magas fokon. Aztán olyan mázlim volt, hogy odakerültem Molnár Imréhez, aki a szöveg érthetőségére nagyon sokat adott. Nekem ma is ez a vesszőparipám. Most tettem egy 150 000 forintos alapítványt, hogy annak a kamatait egy olyan fiatal kollégának adják, akinek jól érteni a szövegét. Mert az érthetőség az alfája az egész szakmának.
...Bementem a múlt héten az Operába. De nem éreztem jól magamat! Főleg akkor nem bírok magammal, amikor arra kell fülelni, hogy milyen nyelven énekelnek! (Ti. a magyarok!)
...Ha vidéken járunk, odajönnek számomra ismeretlen emberek és azt mondják: „Művész úr, mi azóta szeretjük az operát, amióta magával meghallgatunk mindent, mert megértjük a szövegét annak, amit énekel.” Ezért is tettem az alapítványt. Az alapító oklevélben ez benne van: „Hitvallásom örökségeként a szép magyar nyelv operaszínpadi meghonosítása és művelése céljából magánénekes pályatársaim ösztönzésére díjat alapítok. A díjat azzal a meggyőződéssel hozom létre, hogy a biztos énektechnikán alapuló érthető hangképzés és a tiszta, szép magyar kiejtés teszi teljessé a dalszínházi éneklés magas szintű művelését, és egyúttal a legmagasabb szintű operaművészetnek is a legszélesebb közönségrétegekben való népszerűsítését.
— Úgy tűnik, Melis György vidékről — talán éppen Szarvasról várja az utánpótlást?
— Szívesen látnám! Ezért is alapítottam egy díjat a szarvasi Vajda Péter Gimnázium számára. Évente kaphatja meg az, aki ének-zenei tanulmányaiban kiemelkedő szorgalmat és tehetséget árul el. Sajnos elég ritkán kerülhet sor kiadására.
Szeretném, ha a kórusélet élénkebb lenne a városban. Ezért ajánlottam fel a napokban százezer forint támogatást a nehéz körülmények között dolgozó Városi Gyermekkórusnak.
Emlékek, pályatársak
— Pályafutása során sok érdekes, híres emberrel találkozhatott.
— Most jöttek vendégeim Jugoszláviából. Nem tudtak mivel kedveskedni, hát hoztak egy nagy kötet Színházi Életet. Valamikor egy pengő volt darabja. Nézegetem ezeket. Hát rém érdekes! Könny szökött a szemembe. Te jó Isten! így rohan az idő! Ott a Rátkay Márton, Uray Tivadar, Honthy Hannuska meg még sokan. Azokkal mind pertuban voltam. Ők ma már klasszikusok! Honthy Hannával nagyon jó barátságban voltunk. Sokat jártunk együtt külföldre. Végtelenül felkészült ember volt.
...Találkoztam Révhegyi Ferenccel. A felesége: Révhegyi Olga néni a Zeneakadémián tanított. Révhegyi vezérkari ezredes, dandárparancsnok volt. 1600 zsidó volt beosztva hozzá a Don-kanyarban. Nem engedte, hogy elvigyék őket, így többségüket megmentette. Nem is ítélték el, nem is telepítették ki. Sőt, 1951-ben nyugdíjat jártak ki neki azok, akiket megmentett.
...Már említettem, hogy Marton Éváékkal nagyon jóban vagyok. Tudják a születésnapomat. Bárhol vannak a világban, érkezik a dísztávirat. Azt mondja, nem tudja elfelejteni, hogy amikor őt nem akarták felvenni az Operába, Ferencsik meg én melléálltunk.
— Emlékszem egy 50-es években elhangzott operaközvetítésre. A Sevillai borbélyt adták a rádióban. A szünetben riport készült a Figarót alakító fiatal művésszel, Melis Györggyel. Ez azért is emlékezetes maradt, mert örömmel hallottuk, hogy szülőhelyét, Szarvast is említette.
— Ez 1951-ben volt. Akkor jött először Budapestre Lamberto Gardelit, ővezényelt. 1951-ben álltam a szerepbe, s 34 évig énekeltem. Azzal a nagy gárdával voltam együtt, akik közül már senki sem él. Gyurkovics Mária, Székely Mihály, Maleczky Oszkár és a többiek. Akkor készítették azt a lemezfelvételt, amelyiket még most is hallani a rádióban.
...Ma is jól emlékszem rájuk. Ezek a nagy művészek úgy jöttek minden próbára, hogy zongorakísérettel, kotta nélkül, hibátlanul énekelték szerepüket. Amikor Székely Mihály látta, hogy valamelyik fiatal nem tudja a szerepét, fölkelt a székéről és azt mondta: „Majd ha a fiatalember megtanulja, szóljanak le a büfébe, ott leszek.”
Beszélgetésünk során egy pillanatra felvillan a kiváló színész: Székely Mihály mondata Székely Mihály basszusán szólal meg.
— Azt is tőlük tanultam, hogyha egy próba tízkor kezdődik, akkor tíz óra előtt öt perccel ott kell lenni. Még vagyunk egy páran az akkori nemzedékből, és sokszor nézünk egymásra: a kezdéskor csak mi vagyunk ott. A fiatalok késnek tizenöt-húsz percet, s a legtöbbjük még azt sem mondja, hogy elnézést. Ferencsik mondta: „Ahány percet kések, annyi percet rabolok el a másik ember életéből.” A pontosság nem külsődleges dolog. Ennek valahol belülről kell fakadni. Pálos Gyurit (volt szarvasi gimnáziumi tanár — a szerk.) sokan azért nem szerették — szegény nemrég halt meg, mert mindig megkövetelte a pontosságot. Akkor volt fiatal tanár, mikor diák voltam. Amikor megjelent, mondták: No ott jön a „Precíz”. Ö azt válaszolta: „Nem azért hajtogatom ezt a precizitást, mert ez a mániám. Amit maguk — mert akkor ötödiktől már magáztak minket — a gimnáziumban tanulnak, az nagyon kevés lesz a későbbiekben. Ez csak az ábécé. De ha ezt a pontosságot itt nem tanulják meg, akkor sem fogják tudni, amikor már nagyon nagy szükség lesz rá.” Még most, 45 év után is emlékszem erre.
Legnagyobb elismerés a közönség elismerése
— Ha ezt a szót hallja, hogy „Szarvas”, fölcsillan a szeme, és sorjáznak az emlékek. Miért van ez?
— Szülőhelyét, fiatalságát senki nem felejti el. És aki le akarja tagadni, az alávaló és ostoba. Számomra inkább az az érthetetlen, és rosszul is esik, hogy ott nem törődnek annyit a komoly zenével, amennyit ez a fajta zene megérdemel. Mégiscsak ez a léleknek szóló és időtálló. Ezen kéne gondolkodni!
...Amikor úgy elővesz a pesszimizmus, sokszor eszembe jut, hogy ki kellett volna menni külföldre. Talán disszidálni kellett volna, mint néhányan tették. Aztán 3—4 év múlva hazajönni. Akkor még nagyobb tisztelettel néztek volna rám.
— Én nem hiszem, hogy elismerésben hiánya lett volna: Liszt-díjas, Kossuth-díjas, Kiváló Művész, Csillagrendet kapott. De nem is erre gondolok elsősorban, hanem a közönség elismerésére.
— A legnagyobb elismerés valóban a közönség elismerése. Sajnos a pályán töltött négy évtized alatt megváltozott a közönség. Elveszett az az intimitás, ami a művész és a közönség között volt. Kevesebben is vannak. És ennek nem csak anyagi okai vannak. Talán hozzájárul az olcsó könnyűzene térhódítása is. Akik meg tudnák fizetni a drága színházjegyeket, azokat nem érdekli a komoly művészet. Akik meg érdeklődnének, nagyon sok ilyennel beszéltem, azoknak nincsen 150 forintjuk egy színházjegyre.
— Összegezhetőek-e legfontosabb életelvei?
— Mindaz, amiről már beszélgettünk. A lehetőség szerint meg kell őrizni az igényeket a komoly zene iránt. Persze ez nagyon nehéz. Pályakezdésem óta megváltoztak a körülmények, s megváltozott a közönség is. Azóta már egy nemzedék eltávozott, s a mai nemzedék nagyobb részét nem a komoly zene érdekli. A másik dolog: a pontosság. A mintegy 60 szerepem közül legalább harmincat Ferencsikkel tanultam. Nála ugyanaz volt, amit Pálos Gyurkánál említettem, a pontosság: egy nyolcad az egy nyolcad, egy tizenhatod az egy tizenhatod!
— Ez a pontosságigény sokadszorra tér vissza. Nemcsak a szavakban. A lakás is tükre ennek az elvnek. Nevezhetjük ezt élete vezérelvének?
— Azt hiszem igen. Nos, a lakás rendje nem is olyan nagy rend. De az elrendezés is valahonnan a gyermekkoromból fakad. Mi a tanyán úgy éltünk, mint egy skanzenben. És ott nagyon jól éreztük magunkat. Én nem fecséreltem el a pénzt. Nagy részét a lakásba fektettem. De igyekeztem átmenteni azt a környezetet is, amelyben éltem. Ezért ilyen a berendezés. Még a lócát is beépítettem volna, ha befér. De hát már a falak is tele vannak képekkel. A tanítói oklevelem el sem fért.
♦ ♦ ♦
S ezzel az interjú véget is ér. Megcsodáljuk a századforduló és a századelő neves magyar festőinek képeit. Az emeletre vezető lépcsőfordulón életnagyságú olajkép fogad bennünket: Melis György Don Juan szerepében. Az emeleti szobát is a képek uralják. Köztük emlékezetes operaelőadások plakátjai, s a művész fényképei különböző szerepeiben. Végül a legnagyobb kincs: Ferenczy Károly 1912-ben festett nagyméretű festménye.
Két, beszélgetéssel töltött óra után kísér ki bennünket a házigazda. Büszkén mutatja kertjének növényeit, mondja nevüket.
— Ezek mind Szarvasról származnak. Köztük élek, s az otthon, a gyermekkor, a Pepi-kert levegőjét varázsolják ide számomra.
Megköszönjük a beszélgetést, búcsúzunk. Kilépünk a kis budai utca csendjébe. Távolról beszűrődik a nagyváros zaja. Becsukódik mögöttünk Melis György ajtaja, bezárul egy másik világ: egy kis rész a természetből, egy kicsi a művészetből, s egy parányi Szarvas — növényekből, tárgyakból és emlékekből fölépítve.
Kutas Ferenc
„SVÉD SÁNDORNAK AJÁNDÉKOZTA HIRES SCARPIA-RUHÁJÁT STRACCIARI MESTER
Most érkezett haza hosszú külföldi tanulmányútjáról Svéd Sándor, az operaház kiváló énekese. A baritonistát már félig-meddig elvesztette a budapesti színházi világ, mert ebben az évadban többet fog énekelni külföldön, mint itthon.
Öt évvel ezelőtt a művészkávéház teraszán ült Schalk, a bécsi Staatsoper akkori zeneigazgatója, aki odaintette magához az úton arra haladó Svéd Sándort és ezt mondta neki:
― Fiatalember, magának nagy jövőt jósolok. Bécsben nagyon fogják szeretni.
És most huszonöt estére a bécsi Operaházhoz szerződött.
― San Remóben töltöttem a nyarat ― mesélte nekünk Svéd Sándor, ― annál a Riccardo Stracciarinál, akinél minden nyáron énekelni tanulok. Stracciari atyai jóbarátom, és igaz szívvel tanítja be nekem az éneket. Most Scarpia szerepét tanultam meg. Először fogom énekelni ezt a szerepet az Operaházban október közepén. Stracciari annyira foglalkozott velem, szerepem tökéletesítésével, hogy nekem ajándékozta híres Scarpia kosztümjét, azt a Scarpia-ruhát, amelyben évtizedekkel ezelőtt európai körúton volt, és amelyben a budapesti Operaház színpadán is elénekelte Puccini „Toscá”-jának rendőrfőnökét.
Budapesten évtizedek óta elő nem adott operákat tanult meg Svéd Sándor az olasz színpadok számára.
― Január 15-től február tizenötig Cataniában leszek, ahol részt veszek a Bellini-ünnepségeken. A nagy zeneszerző halálának századik évfordulója alkalmából rendezik ezeket az ünnepségeket, Mussolini személyes megjelenésével. Bellini két operájában játszom vezető baritonszerepet, az egyik a „Puritán”-ok (helyesen: „A puritánok”. A.), amelyben partnerem Benjamino Gigli lesz, a másik a „Beatrice di Tende” című opera, amelyben partnerem Lauri Volpi. Cataniából azonnal Nápolyba utazom. A San Carlo színházban énekelem Verdi „A végzet hatalma” című operáját és Donizetti „La Favorita” című daljátékát. (Különös, hogy ezeket az operákat nem játsszák nálunk.)
Svéd Sándor bejelentette, hogy San Remoban megismerkedett Franco Alfano olasz zeneszerzővel, aki Puccini „Turandot” című operáját befejezte a zeneköltő halála után. Alfano most Rostand „Cyrano de Bergerac” című drámai költeményéből ír operát, és a címszerepet az előadásra Svéd Sándornak ajánlotta fel. Alfano egyébként mindig nagy propagátora volt a magyar muzsikának. Az évad folyamán Budapestre érkezik, mert itt egy szimfóniáját fogják játszani.
Kristóf Károly”
(Délibáb, 41. szám, 1934. október 6.)
"Tanár"és "tanítvány":
"Te Deum" Scarpia Riccardo Stracciari
ALEXANDER DE SVED "SCARPIA" tre sbirri (live 1942)
Van még a rádió archívumában több korai, a gyermekrádió műsorában felvett zenés daljáték, melyekben a gyerekhangok között felfedezhetjük Kincses Veronikáét is...
999
Nagyon jóóóóóóóóóóó!
Kincses Veronika szuper! És az a beszédhang:) Rá lehet ismerni!:)
Megnéztem a filmet, nagyon jó összeállítás, mem kevés munkát fektethettek bele, és komoly kutatást végeztek a különféle archivumokban, többek között a MÁO és a Staatsoper archivumában is. Megható és megindító, hogy Argentinában a zenetudományi szakma a mai napig emlékszik Pataky Kálmánra, és az ottani nagy művészek között tartja számon.
Néha nem is tudjuk, mekkora értékeink voltak!
(Muravidéki filmalkotás a közmédiában)
A hősies tenor – Pataky Kálmán
Szlovén dokumentumfilm
Forgatókönyvíró: Csermák Zoltán; Operatőr: Györek Drago;
Háromszék, 2017. október 6., péntek, Magazin
Október első hétvégéjén a közmédia a lendvai magyar stúdió filmjét tűzi műsorára.
A hősies tenor (Duna World, október 7., 15.50; M5 csatorna, 17.25 és 2.30)
Pataky Kálmán művészetét mutatja be, ezáltal a nézők is meggyőződhetnek arról, mennyire tiszteletre méltó, ahogy a legkisebb magyar külhoni közösség ápolja hagyományait és kulturális örökségét.
A hősies tenor Pataky Kálmán operaénekes életét dolgozza fel.
A két háború közti időszak legnagyobb magyar tenorja 121 éve Alsólendván született. A képkockák nyomán egy nagyívű karrier bontakozik ki. Fiatalkorában a család erdélyi, nyárádszentlászlói birtokán a művészt ráadásul baleset is érte, ekkor elszenvedett halláskárosodása kihatott későbbi pályafutására is. Igen, Patakyra az egész magyarság büszke lehet. Pályája a budapesti Operaházban indult, a pesti lapok 1921 nyarán egy új tehetség meghallgatásáról cikkeztek. Pataky igazi világpolgárként lépett fel Európa nagy operaházaiban, az Újvilágban legtöbbször Argentínában szerepelt.
Mivel Pataky felesége, Beregi Lea zsidó származású volt, a II. világháború alatt kénytelenek voltak elhagyni Magyarországot – Pataky a saját életének kockáztatásával a teljes Beregi családot sikeresen kimenekítette Argentínába -, emiatt a dél-amerikai ország fővárosában, Buenos Aires-ben készített felvételekkel is színesítetik a filmet.
A film archív anyagain kívül Lendván, Csáktornyán, Bécsben, az erdélyi Désfalván, illetve Budapest több helyszínén, így az Operaházban és a Pesti Vigadóban is forgatott a stáb.
A nézők hat különböző ország tájain követhetik karrierjének állomásait. A film archív anyagain kívül a Lendva és Csáktornya mellett Erdélyben az egykori Pataky-kúriába, Désfalva, látogatott a stáb, Budapesten – sikerei helyszínein – az Operaházban és a Pesti Vigadóban forgattak, s lerótták kegyeletüket a művész sírjánál is. A bécsi felvételen Varga János, a Collegium Pazmanianum rektora méltatta a páratlan pálya jelentőségét. A dél-amerikai vágóképeket a Budapesti Argentin Nagykövetség segítségével a Buenos Aires-i városi televízió bocsátotta a muravidéki médium rendelkezésére, s megszólal Cecilia Scalisi argentin zenei szakíró is.
Bartók Rádió, ma 19:00 - 19:30: ARCKÉP Temesi Mária operaénekes Beszélgetőtárs-szerkesztő: Veisz Gábor (Ism. hétfő, 9.30)
