„Egyszer még vissza tudták csábítani a világhírű énekesnőt, többször már nem”

Interjú Kasza Katalinnal

/MÁGÓ KÁROLY 2018.11.25. 16:48 Origo/

Pontosan 25 évet énekelt a legmagasabb szinten a világhírű operaénekes, Kasza Katalin. Aztán visszavonult. Hogy így fog tenni, azt már 18 évesen megfogadta, mert hallott egy énekest, akinek szerinte már nem kellett volna színpadra állnia. A 25 év alatt azonban többek között fellépett a Covent Gardenben is. A 70-es évek egyik ünnepelt sztárja volt, a nagy drámai szopránok egyike. Visszavonulása után egyszer sikerült visszacsábítani a színpadra, igaz, ehhez a világhírű karmesterre, Yurij Simonovra is szükség volt. Az énekesnő az Origónak többek között azt mondta: „Engem odaállított a teremtő a színpadra. Mindenestől. A figurámat, a hangomat, minden adottságomat.”

(Most látom, hogy Zéta már tegnap feltette az interjú linkjét a Kedvenc előadók topicba; legalább erőteljes nyoma marad a fórumon; Házy Erzsébet emlékére szerkesztett  és megjelentetett két képes albumról tudok, azokban Kasza Katalin emlékező versei is elolvashatók...)

Kincses Veronika, Kertesi Ingrid, Pitti Katalin, Kelen Péter, Kováts Kolos ,

Kovács János karmester, Ilosfalvy Róbert, Szendrényi Katalin, Melis György, Nagy Viktor,

Begányi Ferenc és Ütő Endre.

Forrás: Facebook

Várhelyi Éva: A színház a nagy szerelmem

2016. szeptember 13. kedd, 14:22 Medveczky Attila  - /eredetimiep.hu/

Várhelyi Éva opera-énekesnő Budapesten született. Tanulmányok: Általános iskolában csellózni tanult. A szolfézs-zeneelmélet szakon végezte el a konzervatóriumot Ugrin Gábor tanár úrnál. Harmadik év végén jelentkezett az ének szakra is. Utána rögtön a Zeneakadémia énekművész-tanári szaka következett, majd az opera szak és az Operaház. Részt vett Nicholas McGegan, Hamari Júlia, Helmuth Rilling, Rózsa Vera, Renata Scotto, Polgár László és Larissa Gergieva mesterkurzusain. Vendégszerepelt Angliában, Finnországban, Münchenben, Kijevben és Japánban. 2007-ben Veronában a Nemzetközi Monteverdi Énekverseny egyik győztese lett, és ennek kapcsán énekelte Veronában és Mantovában Monteverdi: L’Orfeo című operájának egyik főszerepét.

Főbb szerepek: Donizetti: Boleyn Anna (Jane Seymour), R. Strauss: A rózsalovag (Octavian), R. Strauss: Ariadne Naxos szigetén (Komponista), Mozart: Figaro házassága (Cherubino), Puccini: Gianni Schicchi (Cieska), Wagner: A walkür (Siegrune), Wagner: Parsifal (Viráglány), Ifj. J. Strauss: A denevér (Orlovszki herceg), Bizet: Carmen (Carmen, Mercedes), Kodály: Háry János (Mária Lujza), Rossini: Hamupipőke (Tisbe), Gounod: Rómeó és Júlia (Stephano), Verdi: Falstaff (Mrs. Meg Page), Händel: Xerxész (címszerep), Janacek: Jenufa (Szomszédasszony), Bertoni: Orpheusz (címszerep), Donizetti: Bolondokháza (Cristina), Mozart: Cosi fan tutte (Dorabella), Mozart: A varázsfuvola (Második dáma), Erkel: Hunyadi (Hunyadi Mátyás), Frederic Morton: Rudolf (Stefánia).

Mennyiben határozta meg zenei pályafutását, hogy édesapja, Várhelyi Endre 1947-től az Operaház basszbariton magánénekese volt? Sőt kiváló színészi adottságokkal áldotta meg a sors.

– A zene szeretetét már gyerekkoromban belém oltotta családom, de mindig le akartak beszélni a zenei pályáról. Hiába, mert bennem nagyon erős volt a klasszikus melódiák iránti vonzalom. A Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába jártam, ahol Thész Gabriella volt az énektanárnőm, a Magyar Rádió Gyermekkórusának hajdani vezetője. Tanárnőm annyira megszerettette velem a muzsikálást, az éneklést, hogy számomra teljesen természetes volt, hogy ebbe az irányba induljak el. Megfordult a fejemben, hogy állatorvos leszek, de nagypapám – aki édesapám halála után betöltötte a családfői szerepet – lebeszélt róla. Azt mondta: „Még a szél is elfúj, annyira sovány vagy. Ha egy tehenet kell kezelni, akkor mit fogsz csinálni?” No de a zene szeretete mindig is meghatározta családunk életét. Bátyám is tanult zenét, de végül fogorvos lett, én pedig eredetileg csellistának készültem. 12 évig csellóztam, de mellette mindig sportoltam, versenyszerűen lovagoltam. Sajnos bekövetkezett az, mitől mindig is tartottam, egy lovasbaleset során darabokra tört a csuklóm, úgyhogy a csellóról le kellett mondanom. Így felvételiztem a konzervatórium szolfézs-zeneelmélet szakára, mert akkor már biztos voltam abban, hogy zenész szeretnék lenni. Ott pedig Ugrin tanár úr növendékeként tanultam négy évig. Harmadik év végén kötelező hangképzésre kellett járnunk Jelinek Gáborhoz. Gyakorlatilag ő volt az első énektanárom, aki azt mondta, érdemes lenne komolyabban foglalkozni a hangommal, így harmadik gimnazista voltam, mikor felvettek a szolfézs szak mellé az ének szakra is. Nem siettem el a dolgot; végigjártam a konzervatóriumot, majd 1991-ben felvételt nyertem a Zeneakadémiára, onnantól kezdve pedig hála Istennek egyenes út vezetett az Operaházba.

A Zeneakadémián operaénekesi diplomát is szerzett?

– Végigjártam először az ötéves énekművész-tanári szakot, de megjártam a „hadak útját”, mert Keönch Boldizsár tanár úrnál kezdtem, majd Bende Zsolt tanár úrhoz kerültem. Bende Zsolt halála után pedig Gulyás Dénes és Kovalik Balázs lett a tanárom az opera szakon. Tehát hét évig tanultam a Zeneakadémián, majd elkezdtem a DLA-t, de nem fejeztem be, mert hála Istennek akkor kaptam nagy szerepeket az Operaházban, és kislányom is akkor született. Talán majd egyszer befejezem…

Az a tény, hogy sportolt, segített a színpadon a fizikai állóképességben?

– Meggyőződésem, hogy minden énekesnek kéne sportolnia, hiszen izomzatunkkal dolgozunk. Ha ezt elhanyagoljuk, akkor szervezetünk sokkal gyorsabban öregszik. Ezért jó lenne, ha a sport része lenne az énekes életének. Azt veszem észre, hogy kollégáim közül egyre többen odafigyelnek erre. Az éneklés komoly fizikai munka. A Xerxész-előadásom alatt egy-másfél kilót fogytam. Erre edzeni kell a testet is, nemcsak a hangot. A másik dolog pedig, hogy a mai rendezői színházi világban túlsúlyosan nem lehet kimenni a színpadra. A küllemre nagyon oda kell figyelni, mert a fiatal korosztályt – ezt lányomnál is tapasztalom – megragadja természetesen a zene is, s az, ha valaki gyönyörűen énekel, de tudomásul kell venni, hogy a látvány világában nőnek fel. Ezért haladni kell a korral, az operajátszás területén is nagyon ügyelni kell a látványra.

[...] 

A Zeneakadémián tanári szakot is végzett. Vannak növendékei?

– Hat éve nagy-nagy szeretettel tanítok magéneket az óbudai Aelia Sabina Alapfokú Művészeti Iskolában.

Egy mezzoszoprán miként tud például basszust tanítani?

– Igaz, óráimon mindig van egy-két standard skála, de mindig az emberből indulok ki. Vallom, hogy nincs két ugyanolyan torok, és mindenkinek a saját hibáit kell javítania, és az erősségeit minél jobban kihoznia. Ha érzem, hogy egy órán nincs megfelelő állapotban a növendék, akkor kihagyom az egyik skálát, tehát változtatok. Hála Istennek voltak olyan mestereim, akiktől megtanulhattam a tanítás módszertanát.

Valóban nincs egyforma torok, s ezt sokan nem értik meg, mert próbálnak híres énekeseket utánozni. Erre is figyelmezteti növedékeit?

– Volt egy növendékem, aki úgy jött hozzám 16 évesen, hogy állandóan utánozta az énekeseket. Ez egy bizonyos szintig nem rossz, de utána nagyon nehéz volt továbblépni, és megoldani a technikai problémáit. De jó énekest hallgatni mindig jó, nem árt. Az is lényeges, hogy ami számomra bevált a szerepek tanulásánál,  nem biztos, hogy az a másiknak is jó. Nem lehet ráerőltetni egy sablont egy másik torokra. Mindenkihez meg kell találni az „utat”, és talán ebben rejlik az énektanítás legnagyobb felelőssége.

Hamarosan a Bartók Rádió sugározza

9:30 - 10.00:

Arckép

- alkotó emberek portréja
Szegedi Csaba operaénekes

Beszélgetőtárs-szerk.: Becze Szilvia
 

Ma egy „kerek” születésnapot ünnepel Kincses Veronika, szeretettel gratulálok a Művésznőnek!  

Találtam egy régi újságcikket, mely a szoprán operaénekesnő portréját rajzolja fel, most ide bemásolom:

• Magyarország, 1989. július 7-12.  (27. szám)

Kincses Veronika - Portré

„Haragosok nélkül?”

A mai magyar, mindjobban gyérülő s olykor célt tévesztő zenekritikai írások szerzői egy-egy operaházi felújítás során szívesen hivatkoznak a háború utáni évek énekes nagyságaira — Osváth Júlia, Svéd Sándor, Székely Mihály, Gyurkovics Mária, Orosz Júlia legendás generációjára, ezzel valamelyest aláértékelve az azóta művésszé érett, immár harmadik operaénekes nemzedék kvalitásait.

Igaz, énekművészeink között kevesen vannak, akiknek fokozatosan kibontakozó tehetsége révén pályája olyan egyenletesen és megbízhatóan emelkedett volna, mint Kincses Veronikáé, akinek azonban ezt az elismerést ugyancsak nem volt könnyű megszereznie az évek során. Kincses Veronika még főiskolás korában, 1971- ben, megnyerte Karlovy Varyban a Dvořák-énekversenyt, öt évvel később pedig a pozsonyi UNESCO- verseny első díját hozta haza.
1980-ban kapta meg a Kossuth- díjat egyesek szerint túl korán.

„Szerencsére mindig voltak haragosaim is” — vallja a ma már itthon is, külföldön is nagyra becsült szoprán énekesnő. Rendkívüli tehetségét természetesen nemigen vonták kétségbe, de 1973 óta fennálló operaházi tagsága alatt olyan évei is voltak, amikor az igen kis számú fellépési lehetőség miatt rangján aluli „haknizást” kellett vállalnia — gyakran neves művészkollégákkal együtt —, csakhogy rendszeresen énekelhessen. Miközben munkaadója nem engedte, hogy a neki szóló külföldi meghívást elfogadja. Sőt, egy másik kolléganőjét küldték el helyette ...

Mindamellett Sipos Jenő, a neves énekpedagógus egykori növendékének nevéhez az elmúlt másfél évtized alatt jó néhány emlékezetes alakítás fűződött. Többek között Zerlina, Susanna, Fiordiligi, Mimi, Manon, Norma, Angelica nővér, Michaela, az Ernani Elvirája, A nürnbergi mesterdalnokok Évája jelmezében szerette meg a hazai és a külföldi közönség. (Luciano Pavarotti emlékezetes budapesti fellépésekor is Kincses Veronika énekelte Mimi szerepét a Bohéméletben a világhírű tenorista partnereként.)

1983 óta ismert, visszatérő vendége a világ néhány nagy operaházának. Leggyakrabban az Egyesült Államokban és Kanadában lépett fel; Montrealban, Buenos Airesben, Venezuelában, San Franciscóban, Bostonban, Dallasban, Chicagóban. Három montreali vendégszereplésén, amelyeket a televíziós közvetítés révén egész Kanada láthatott, a Pillangókisasszonyban, az Angelica nővérben és a Bohéméletben énekelte a női főszerepet. Jól ismerik Bonnban, Frankfurtban, Hamburgban, Amszterdamban, Brüsszelben, Londonban is.

Itthon egyike azoknak a művészeknek, akik gyakran énekelnek kortárs magyar szerzők műveiben. „Énekszerűen megírt, igényes darab előadására mindig szívesen vállalkozom — mondja Kincses Veronika —, amilyen egyebek között Petrovics Lüszisztratéja vagy Balassa Kassák-rekviemje. Hozzátenném azonban, hogy nem könnyű kiválasztanom a nekem megfelelő kortárs művet, hiszen én énekesnő és nem effektuselőadó vagyok.”

Kincses Veronika 1974-ben — ösztöndíjjal — a római Santa Cecília Akadémián Giovanna Pederzininél tanult egy évig, a harmincas évek híres mezzoszoprán énekesnőjénél, akinek az olaszos dallamformálás titkának elsajátítását köszönheti. A római tanulmányútnak bizonyosan abban is része van, hogy Kincses Veronika napjainkban Magyarországon a lírai olasz női szerepek, főként Puccini alakjainak egyik leghitelesebb megformálója. És talán nem független ettől az sem, hogy a századforduló ugyancsak olasz komponistájának A láng című operájában is hiteles alakítást nyújtott.

Ezt állítja többek között mai énektanára, művészetének állandó és megbízható irányítója, Orosz Júlia is.

„Orosz Júlia, aki hosszú pályán szerzett gazdag tapasztalataival eddig is sokat segített már nekem, maga is énekelt a Respighi-opera 1937-es magyarországi bemutatóján, csakúgy, mint Ligeti Dezső, aki ma Dallasban él és egykor neves, Amerika-szerte ismert énekművész volt. Orosz Júlia, aki nem osztogatja könnyen dicséreteit, nagyon elégedett volt alakításommal. Amit ő és utóbb Ligeti Dezső mondott nekem erről a műről, abból arra következtetek, hogy a mostani felújításról nyilatkozó némelyik kritikus ugyancsak félreértette a darab lényegét, s talán olyasféle boszorkányos rémdrámát várt tőle, ami teljességében idegen ettől a zenétől. A produkciót egyébként, csaknem azonos szereposztásban, Mikó András rendezésében, 1987-ben már előadtuk a Buenos Aires-i Teatro Colonban, a világ egyik leghíresebb               operaházában, ahol egy ideig Toscanini volt a vezető karmester. A mi előadásunkat akkor az év produkciójának minősítették.”

A következő operaházi évadban újabb szereppel bővül repertoárja: Leonórát énekli A végzet hatalma, és Erzsébetet a Tannhäuser felújításában... „A lírai alkatú Wagner-hősnők csaknem ugyanolyan közel állnak hozzám, mint az olaszok; és Wagner zenéje csakúgy, mint például Richard Straussé...”

Kincses Veronika egyike a legmegbízhatóbb operaházi művészeknek: alakításait a legmagasabb színvonal jellemzi, ritkán indiszponált, szerepformálása — az említett sokféleség ellenére is — mindig hiteles, meggyőző.

Úgy sejthető, hogy mindez nem csupán technikailag jól megalapozott énektudásának és biztos stílusismeretének köszönhető. Láthatóan kiegyensúlyozott, harmonikus ember is.

„Énektechnikai problémáim valóban nincsenek, hiszen olyan biztos alapokat kaptam tanáraimtól, amelyekkel csak jól kell gazdálkodni. Orosz Júlia pedig, aki szinte a lányává fogadott, rendszeresen kontrollálja a hangomat, amelyre egyébként megtanultam vigyázni. Ma már nem szükséges mindent vállalnom, amire felkérnek, s azt hiszem, a hangomnak legmegfelelőbb optimális számú fellépést sikerült magamnak meghatároznom. Ezek között természetesen koncertek is szép számmal vannak. Egyébként úgy érzem, valóban kiegyensúlyozott az életem, aminek a munka mellett alapja a nyugodt — joggal mondhatom: boldog családi háttér. Férjem maga is zeneművész, az Operaház tagja, tehetséges, szép gyerekem van, s végre elkészült éveken át épült házunk a város zöld övezetében — mit kívánjak még?”

SZOMORY GYÖRGY

Kincses Veronika és Ilosfalvy Róbert

:))

Kedves Búbánat!                                                                                               Megint elolvastam, köszönöm szépen!                                                        Szeretettel üdvözöllek , tiramisu

GULYÁS DÉNES A BLOGBEJEGYZÉSEKRŐL, A KÖZÖNSÉG BEFOLYÁSOLÁSÁRÓL ÉS A MUSICALRŐL

Magyar Idők, 2018. AUGUSZTUS 26. VASÁRNAP 16:45

/OZSDA ERIKA/

„LELKI LUXUS”

"A Honvéd Művészegyüttesben tizenhét évesen már szólót énekelt, tíz évvel később megnyerte a Luciano Pavarotti Nemzetközi Énekversenyt. Később a világhírű olasz operaénekest barátjának is nevezhette. A kőbányai szegénységből a világ legnagyobb operaházainak színpadáig jutott el. Gulyás Dénes ír, rendez, tanít, hét éve a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatát vezeti, és egyedi a véleménye az értékteremtő művészetről."

Kiemeltem bekezdéseket ebből az interjúból:

– Miért tartja fontosnak, hogy naponta megossza gondolatait az egyik közösségi oldalon?
– Imádok írni, és minden foglalkoztat, ami körülöttünk van. A 2013-ban megjelent, Mekkora Isten tenyere? című könyvem után szeretnék még egyet megjelentetni. Nem is egyet, többet.

– Az interneten több változatban látható az ön előadásában a Vágyom egy nő után című dal. Irigylésre méltó az a nő, akinek szól. A színpadon éneklés közben mire figyelnek, mire gondolnak?
– Nem az a katalizátor, hogy a nagy szerelmemre gondolok. Az érzést nem egy kép, hanem a zseniális szerzők esetében a zene váltja ki. Mindig azt mondom, hogy a zenénél jobb rendező és énektanár nincs.

– A világ leghíresebb énekeseivel állt színpadra. Sokat dolgozott külföldön, Amerikában nem egyhuzamban, de legalább tíz évig élt.
– Ennek ellenére nekem mindig a pesti Opera volt az első. Most is az. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy semmilyen kapcsolatom nincs vele. Ezt nem sértetten vagy szomorúan mondom, az élet hozta így. Elég dolgom van másutt. Most a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatát vezetem, ahol próbálom elérni azt az ideált, amelyet a színházról gondolok. Amikor elkezdtük a munkát, akkor hatvanhétezer fizető néző volt, most százhúszezer. Példátlan ez a nézőszám-emelkedés, ami persze az összes színházi dolgozónak köszönhető.

– Találkozott nagyon ismert énekessel, akinek nem szerette a hangját?
– Soha nem törtem a fejem, hogy a hang szép vagy nem. Talán itt siklik ki az énekoktatás is. Sem az énektanárok, sem az operakedvelők kö­rében nem vagyok népszerű azzal a gondolatommal, hogy a hang nem a cél, hanem az eszköz. Egy szerszám, amelyet tökéletesíteni kell, és karbantartani. Az nem művészet, csak hangmutogatás, amikor az énekes a zene, a darab, a jelenet mondanivalójától függetlenül sokáig kitart egy magas hangot, mint ahogy tévedés azt hinni, hogy a gyors és hangos zongorázás feltétlenül művészet. A cél az, hogy a megmagyarázhatatlanból, a misztikumból adjunk át valamit, és ne a magamutogató cirkuszból.

– Véleménye szerint „a tanítás munkának nem nevezhető valami”. Ha nem munka, akkor mi?
– A világ legnagyobb élvezete. Dalirodalmat tanítok a Zeneakadémián, tavaly Brahmsszal foglalkoztunk, jövőre Richard Strauss-szal fogunk. Munka a tanítványokkal zenét hallgatni? Öröm! Persze van véleményem, de azt nem akarom nekik elénekelni. (Néha persze nem bírom ki.) Tanárként nem az a dolgom, hogy a tanítványaimat olyanná formáljam, mint amilyen én vagyok. Inkább gondolkodni tanítom őket, arra, hogy több lehetséges jó megoldás létezik. Ha gondolkodnak, és tehetségesek, akkor biztosan megtalálják azt, amiben hisznek, s amit a tehetségük hitelesít. Szerzőkről, ritmusról, harmóniáról, versről beszélgetünk, ami maga a mennyország. Munka volt reggel másfél órát dolgozni a kertben!

Ma délután, a Bartók Rádió műsora:

17:15 – 18.21

Világjáró művészeink

Cserna Ildikó énekel

Km.: Szántó Andrea (ének), Gyökér Gabriella (zongora)

1. Andrew Lloyd Webber: Requiem - Pie Jesu, 
2. Giulino Caccini: Ave Maria, 
3. Giuseppe Verdi: Otello - Ave Maria, 
3. Pietro Mascagni: a) Ave Maria, b) Parasztbecsület - Santuzza áriája, 
4. Richard Wagner: Wesendonck dalok - a) Az angyal, b) Csendesen állj!, c) A melegházban, d) Fájdalmak, e) Álmok, 
5. Hugo Wolf: Mignon dala, 
6. Richard Wagner: Tannhäuser - Csarnokária, 
7. Jacques Offenbach: Hoffmann meséi - Barcarola

(Rádió Márványterme, 2018. június 19.)

Ma négy éve hagyott itt minket Andor Éva operaénekes, főiskolai tanár

 (Budapest, 1939. december 15. – 2014. május 16.)

Népszava, 1986. október21.

LÁTOGATÓBAN SZOT-DÍJASOKNÁL

ANDOR ÉVA operaénekes

Film Színház Muzsika: A hét portréja Andor Éváról (a Liszt-díj átvétele alkalmából):

„Az első riportot 1955-ben írtam róla. Akkor a Vendel utcai tanítóképző első osztályának volt a növendéke, s a csodálatos Andor Ilona Kodály-kórusában énekelt... Prácser Éva két hosszú szőke hajfonata csak úgy világít az énekkarban. Szép hangja akkora terjedelmű, hogy nemcsak szopránt énekel, hanem mezzót meg altot is ... Prácser Évából főiskolás korában lett Andor Éva: ez a név jobban csengett a színpadon, s még szorosabbra fűzte a kapcsolatot az annyira szeretett és tisztelt Andor Ilonával.” (Gách Marianne)

Ez a névváltoztatás lett Andor Éva talán első úgynevezett művészi sztorija. Minden róla szóló interjú így kezdődött akkoriban. Kellett is ez a sztori az azonosítás végett, hiszen — mint láthatjuk — jó korán indult a pálya felé, szakmai körökben ismert volt már az a „szőke hajfonatú” kislány, aki úgy akart másként a Nagy Színpadra lépni, hogy az út visszafelé később is járható legyen. Ugyanakkor a legjobb amerikai sztárcsinálók sem találhattak volna ki jobb kezdősztorit egy kezdő sztár számára: megható és tiszteletre méltó gesztust, amely igazán stílusos egy lírai szoprán esetében, aki később majd Butterfly lesz és Mimi lesz, és Görög Ilona, Manon, Euridike, Ophélia ... aztán persze Mozart bűbájos Paminája... Két zseniális szerző írta szerepeit: Mozart és Puccini.

— Igen, én nagyon szerencsés voltam. Mert a legjobb zenei nevelőanya kezébe kerültem. Andor Ilona csodalény volt, csodatanár, csodálatos művész. Gyerekként elindulni ilyen ember segítségével, felmérhetetlen előny. Zenében éltem, amely olyan volt számomra, mint a levegő, amit belélegzek. Úgy tanulok, hogy az nem tanulás, hanem csupa öröm. Fantasztikus. Ha minden gyerek ilyen tanárral találkozna, azt hiszem, még sokkal több tehetség bontakozhatna ki. Pedig hát így is, a főiskolán olyan tanítványaim vannak, olyan hangok, olyan tehetségek, hogy az káprázatos! Nem tudom, mi lesz itt néhány év múlva, amikor azt látom, hogy mennyire nem tudunk gazdálkodni a tehetségekkel ... Igen, én nagyon szerencsés voltam.

Új Tükör (1983. dec.): Erzsébet arcai:

„Éppen húsz éve történt, szezonkezdéskor. Zenekari ülőpróbát tartottak az Operaházban. Már mindenki elfoglalta a helyét... még egy perc és belép a karmester. S akkor a magánénekesek sorából feláll egy ismeretlen szőke kislány, megilletődötten körbenéz és csengő hangon azt mondja: Tisztelt művésznők és művész urak, nagy kitüntetés számomra, hogy mától fogva önök között, az ország legkiválóbb muzsikusaival együtt dolgozhatok. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Andor Évának hívnak. Megtapsolták. S ezzel megkezdődött ragyogóan felívelő operai pályafutása.” (Kerényi Mária)

— És nagyon jó szerepeket kaptam. Méghozzá nem azonnal főszerepeket, ami nagyon fontos, mert meg kell szokni a színpadot, a kollégákat, a légkört, egyáltalán fokozatosan kell eljutni a csúcsig. Lehetnek ugyan rendkívüli tehetségek, akiknek joguk van berobbanni üstökösként, de még náluk is meg szokta bosszulni magát a hirtelen nagy feladat. Szerencsésebb érni hagyni a művészt, különösen a mi szakmánkban. Az énekesnőnek be kell érnie, különben tönkremegy. Ha egy kezdőre, mert jól megold valamit, azonnal rámondják, hogy zseniális, akkor hova tud tovább fejlődni? Ha egyszer zseninek nevezték, utána már csak azt akarja hallani, nem? Különben ma világjelenség, hogy csak fiatal énekesnők az énekesnők. Harminc fölött már szóba sem állnak az emberrel. Ebből pedig rettenetes tragédiák szoktak következni. Ha egy hanggal hazardíroznak, akkor az a hang elvész. Nem lehet nagyobb súlyokat cipelni, mint amekkorát elbír az ember.
— Ellenkező esetben?
— Az énekesnőnek magának kell tudnia, mire képes. Lennie kell benne annyi önismeretnek, hogy nem vállal el a hangi adottságait meghaladó feladatokat. Ügy kell énekelni, mintha könnyedén pingpongozna. Abban az esetben a hang erősödik, izmosodik, fényesedik — ahogy az élet az embert pofozza, vagy éppen szépségekkel megáldja — érzelemdúsabb lesz, de ez harmincadik életéve előtt ritkán következik be. Ez biológiai törvényszerűség, amelyet ma egyszerűen elvetnek. A kezdő énekes tehát kénytelen sietni, mindent elénekelni, iszonyatosan megerőltető feladatokat elvállalni, és azután idő előtt tönkremegy. Amikor én az Operába kerültem olyan „nagy vadak” énekeltek még főszerepeket, mint Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Orosz Júlia, akik akkor már bizony a hatvanadik életévük felé jártak. Egy színház különben sem lehet meg a középgeneráció nélkül. Az Operában volt olyan hét, hogy négy előadás maradt el.
— Emlékszem, voltak évek, amikor két Pillangókisasszony volt összesen az Operában. Ma hány van?
— Ma? Hat, vagy hét. És — ezt add össze! — elmaradt Pillangókisasszony-előadás, mert egy címszereplő sem vállalta az éneklést. Ilyen azért még nem volt. Meg az sem volt, hogy az elmúlt két-három évben annyi előadás maradt el, amennyi az Operaház fennállása óta soha.
Én még az aranykor utolsó éveit élhettem át ennél a színháznál és megtanulhattam, hogy a legszuverénebb egyéniségek milyen alázattal szolgálták a társulatot. Nem tudom, bennünk még az volt, hogy menteni az előadást. Hogy előadásnak muszáj lennie. Ha betegen, ha rokkantan, de ki kell állni a színpadra. Most ez nincs. Ez valami súlyos erkölcsi lazulás, nem?
Egy előadás elmaradása Gyurkovics Mária, Székely Mihály idejében egyenlő volt a katasztrófával. Négy énekesnő van most a Cosi van tuttere, és a napokban az előadás mégis elmaradt. Hogy lehet ezt megérteni? Bizonyára lesznek majd színháztörténészek, akik később kiderítik, hogy ez a hanyatló korszak hogyan, miként következett be. A probléma etikai oldalával is foglalkozniuk kell. A szinte elképesztő értékeltolódások, a tehetségek elfecsérlése óhatatlanul' megbosszulja magát: a színház nem az életünk egyetlen biztos színtere, hanem olyan munkahely, amelyen legjobb hamar túllenni, s ez a művészetben katasztrofális. Mindehhez hozzájárul, hogy rengeteg a valóban káprázatos tehetség, akik — bebizonyosodott — kiválóan megállják helyüket a világban súlyos dollárokért is. A Magyar Állami Operaházban pedig az átlagfizetés nem több nyolcezer forintnál. Az más kérdés, hogy egy igazi művész, aki úgy dönt, hogy itthon marad, énekeljen forintért is, kevés forintért is, vagy csak azért, hogy énekelhessen, mondjuk, becsvágyból, de ha ezt megteszi, akkor különösen becsüljük meg.

„Figyeltük, merre visz az útja — talán Desdemona, Tatjana, a Boccanegra Ame- liája — ám Andor Éva egyszercsak eltűnt a szemünk elől. Volt olyan szezonja, amelyben mindössze négy előadásra tűzték ki, holott repertoárja mintegy félszáz szerep.” (Új Tükör: Kerényi Mária)

— Az utolsó nyolc év. Iszonyú volt. Hogy nem bolondultam meg? Nem is értem. Ástam, kapáltam, gyomláltam, halálos fizikai fáradtsággal este ágyba dőltem és jól aludtam. így sikerült átélnem.
— És ilyenkor nem lehet szervezni valamit?
— Nahát, ezt nem tanultam meg. Ez a szerencse hátránya. Hogy azt sem tudom még ma sem, hova, kihez kell menni egy dalest megrendezéséért ... nem tudom, képtelen vagyok rá. Várok. Valakinek majd csak eszébe jutok. Persze, az igazság mégiscsak az, hogy a Filharmónia elég sok vidéki koncerttel keresett meg, oratóriumokban működtem közre. (A Ferencsik János vezényelte Liszt-emlékkoncerten Szent Erzsébetet énekelte lenyűgözően.) Szóval azért volt munkám, de az Operaház ... megkérdeztem a direktoromat, miért nem jutok színpadhoz, azt mondta kedves mosollyal: nem tudom Éva, valahogy nem jutottál eszembe. Hát erre mit lehet mondani ?
Hát persze azt lehet mondani — ha ez érv egyáltalán a szakmában —, hogy kérem, AndorÉva énekelt külföldön Geddával, Tito Gobbival, vezényelte Claudio Abbado, Doráti Antal, Lovro von Matacic — valamint nem kisebbek magyar partnerei sem: Ferencsik János, Melis György, Réti József és a többiek. Dehát érvek helyett szerepek kellenek egy énekesnőnek! Mert amúgyis ki van szolgáltatva egy természeti tüneménynek, amely törékeny, amely addig él, amíg használják, amely a legkedvezőbb körülmények között a legszebb (— ha ideges vagy, ugye, megszólalni sem bírsz, kapkodod a levegőt, hát akkor képzeld el, milyen rossz idegállapotban énekelni!), amely előbb múlhat el, mint maga az élet, amely azonban mégis akkora hatalom, hogy maga köré szervezi az élet legalapvetőbb közegét, a boldogságot és a boldogtalanságot. Lerobbant, kiégett, tönkrement lelkiállapotban nem lehet művészetet teremteni. Egy szerűen nem szólal meg a hang.
— Most Szokolay Sándor Ecce Homo című operájának egyik szerepét tanulom Kazantzakisz: Akinek meg kell halnia című művéből írta Szokolay az operát. Huszonöten vagyunk a szereposztásban — én már két Szokolay-operában énekeltem, úgy gondolom, kötelességem is részt venni ebben a Vérnász és a Hamlet után. Nagy munka, sokat kell rajta dolgozni, de remélem, hogy január 25-e, a premier, siker lesz.

Kovács Júlia

M3 csatorna, 2018. május 9. szerda 13:15 - 14:10

Thália papnője - Neményi Lili emlékei

Portréfilm (1984)

(55')

A portréfilm a Magyar Állami Operaház nyugdíjas magánénekesnőjének életét és pályáját követi nyomon, előtérbe helyezve a színháztörténeti momentumokat.

Rendezte: Makk Károly

Írta: László Zsuzsa

Ma sem tudjuk, pontosan mikor született Neményi Lili

(hirado.hu)

Csak annyit, hogy a születésnapja november 28-án van. Thália papnőjéről ma délután nézhetünk meg egy különleges dokumentumfilmet.

László Zsuzsa ajánlja Makk Károly filmjét.

Thália papnője - ezzel a címmel jelent meg 1984-ben az akkori magyar televízióban Neményi Liliről készített portré-filmem – írta László Zsuzsa.

“Nem volt könnyű, míg eljutottunk idáig. Számos hangversenyen konferáltam őt, s a műsorok szüneteiben remek beszélgetéseket folytattunk. Lilike sokat mesélt családjáról, gyerekkoráról, művészi pályájáról. Úgy éreztem, ez nem csupán rám tartozik, ezek az élmények a magyar kulturális élet dokumentumai….”

Tegnap (csütörtökön) délután Érden voltam, hogy jelen legyek azon a művész – közönség-találkozón, melynek kiemelt vendége a Kossuth-díjas Kincses Veronika opera-énekesnő volt.  

A helyszín a Csuka Zoltán Városi Könyvár Zenei Klubjának könyvtárhelyisége, ahol már több hasonló beszélgetésre került sor az elmúlt évek során – hogy csak két nevet említsek: Palcsó Sándor és Kocsis Zoltán.

Ezúttal, nagy örömünkre, az elmúlt évtizedek nagyszerű szopránja, Kincses Veronika tisztelte meg látogatásával- jelenlétével a Könyvtárat; a zenei könyvtárterem zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, akik mind azért jöttek el oda, hogy fizikai valójában is (viszont) láthassák és – ha énekszóban nem, de legalább „prózában” – megint hallhassák a Magyar Állami Operaház és a „Halhatatlanok Társulatának” örökös tagját, régi kedvencünket,  aki évtizedeken át szolgálta az ének-zene –zenés színház nemes ügyét: az Opera színpadáról főleg Mozart- és Puccini -operák egész sorát,  a drámai/lírai hősnők alakításainak sokaságával; a koncerttermek pódiumáról  az oratóriumokban,  hangversenydarabokban,  gálákon, operett- és más esteken a szólókban vagy  együttesekben  „csupán” a szépséges énekhangjával;  a számtalan hanglemez-, rádió- és televíziós felvételéről is megismerhető ragyogó művészetével.

Világhírnevet szerzett és ezzel együtt hazánk kulturális misszióját országhatárainkon, sőt az óceánon túlra is elvitte - nemcsak azért, hogy örömet és szépséget nyújtson nagyon sokaknak, hanem hogy megismertesse az idegen ajkúakkal is a magyar kultúra örökségét, a magyar muzsikát és képviselőit, hogy gyarapítsa ismeretüket rólunk, az itthon élőkről. Nem véletlen, hogy a legmagasabb és a legfontosabb állami és szakmai díjakkal ismerték el Kincses Veronika énekművészetét. 

Ezen a találkozón ill. beszélgetésben  – melynek moderátora a könyvtár szakmai vezetője, Lehotka Ildikó volt -,  minderről és sok minden másról szó esett. Kincses Veronika mesélt, és emlékeinek tárházából sorra vette elő azokat az eseteket, amelyek vele megestek, amikről valami érdekes, humoros történet az eszébe jutott: szerepekről, kollégákról, pályatársakról, tanárairól, karmesterekről, operai direktorairól, külföldi fellépéseiről, beugrásairól, énektechnikai kérdésekről, szerepvisszaadás nyomós indokairól. Megosztotta velünk gyermekkora történéseit, hogy a zene iránt már egész kiskorban fogékony volt, milyen korán megmutatkozott a tehetsége, és miképp terelgették, irányították és indították el szülei őt ezen a rögös, sok küzdelmekkel teli úton.  Milyen hangszeren tanult, hogy váltott át énekre, és végzősként, hogy került be az Operába, mit énekelt először ott.  Még főiskolás volt, amikor áldott állapotba került, majd megszülte egyetlen fiát és ez neki mennyivel fontosabb volt annál, hogy mint azok a megjegyzések, „visszhangok”, melyek a művész-kollégák köréből hozzá visszajutottak… Beszélt az operaénekesi pályája végéről,  hogy mióta befejezte, már nem énekel többé. Említette a pécsi egyetemet is, ahol az énektanszakon hét évig tanított, és idővel megkapta a professzori kinevezését. Kincses Veronika „önvallomásában” kitért már felnőtt gyermeke, a neves karmester-muzsikus-zeneszerző, Vajda Gergely életútjának és zenei pályájának felvázolására; lelkesen és szeretettel ecsetelte unokáinak zenei tehetségét. 

Azt hiszem, ahogy engem, úgy az érdi „lokálpatrióták” mellett a távolabbról érkező meghívottakat vagy érdeklődőket is maximálisan kielégítette, lekötötte mindaz, amit Kincses Veronikától hallhattunk, amit magáról elmondott: közvetlen stílusban, oldottan, jókedvűen ontotta magából életének, művész pályájának emlékezetes epizódjait, pillanatait - gyorsan eltelt a két óra.   

 Kincses Veronikának sok interjúját, riportját olvastam, láttam, de ilyen részletes, érdekfeszítő, olykor érzelmessé is váló vallomással, kitárulkozással, mint amivel itt Érden nekünk megnyílt, még nem volt ehhez szerencsém.  Hálás köszönetem neki mindezért!

A beszélgetést meg-megszakította vetítés: laptop és projektor segítségével DVD-lemezekről bejátszásra kerültek egy-egy ária, duett – illusztrálva a közben elhangzottakat:

• Mozart: Don Giovanni – Zerlina és Don Giovanni kettőre (Km. Polgár László – koncertfelvételről)
• Puccini: Pillangókisasszony – Csocso-szán áriája (az opera lemezfelvételéről)
• Puccini: Bohémélet – Mimi áriája és kettőse Rodolfóval, I. felv. (Km. Luciano Pavarotti – Erkel Színház, 1986)
• Puccini: Bohémélet – Mimi és Rodolfó kettőse, III. felv. (km. Peter Dvorszky – operafilm jelenete)
• Francesco Sartori – Lucio Quarantotto: "Con te partirò" ("Time to Say Goodbye")   Kincses Veronika ének (olasz nyelven), Érdi Tamás – zongora, és zenekar – koncertfelvétel),  zenei rendező Benkő László és Gyarmati István.

Felemelő érzésben volt részem, hogy találkozásom Kincses Veronikával most ilyen bensőséges légkörű együttlétben egyáltalán megvalósulhatott!

 Köszönet ezért a Művésznőnek, de az interjúvoló Lehotka Ildikónak nemkülönben, aki rendkívül felkészülten, finoman a háttérben maradva hagyta Kincses Veronikát minél többet és tovább számunkra „kibontakozni”- a mindnyájunk legnagyobb örömére.  

„Színészlélek” – Szvétek László operaénekes – interjú

Fidelio/Operamagazin - 2018.04.08. 09:00

"Nem lett énektanár, mert a tanárképzőn a hangja alapján az operaszínpad felé irányították, s mint később kiderült, az előadásokban nem az énektechnikai kérdéseket, inkább a színészi megvalósítás problémáit oldja meg szívesebben. Szvétek László huszonnégy éve debütált a Magyar Állami Operaházban, tavaly pedig az intézmény Kamaraénekese lett.”

Wiedemann Bernadett: „Mi vagyunk a szolgálók, a jósnők, a boszorkányok”

Csabai Máté,  Fidelio.hu, 2018.04.09. 09:26

Wiedemann Bernadett a jósnő szerepében lép fel az Operaház új bemutatójában, Verdi Az álarcosbál című operájában. Pályája kezdete óta énekli ezt a karaktert. Tanításról, az éneklés jótékony hatásairól beszélgettünk, valamint arról, miért jó mezzoszopránnak lenni.

Igen, vannak benne operai hangok. Kendi Lajos tavaly májusban szépen helytállt a Faustben is Szegeden, mint Valentine, de akkor se mindenki van a helyén és a mikroport engem nagyon zavart. 

A Kékszakáll 2. szereposztása sokkal jobb az elsőnél, és abban énekel egy igazi operai hang is, a fiatal Lusine Sahakyan személyében. De a férfi szereplők is jobban énekelnek abban a felállásban. 

Vitán felül remek volt. A polémiát nem ennek a vitatása generálta :)

Majd egyszer az Opera is ott fog tartani, ahol most az Operettszínház. Megnéztem a Kékszakállú előadását: remek színészi alakítások és vegyes felvágott énekesi teljesítmények. Dolhai Attila ezzel a hanggal operttben énekel? Meg opera szerepekről álmodott? Atyaúristen! A mikroport meg megöli az igazi muzikalitást. Mint színházi előadás nem rossz a Kékszakáll, de zeneileg azért elég egyenetlen és a mikroport nem tesz jót Offenbach miuzsikájának sajnos. Ezek a hencegések meg elég visszatetsző dolgok. Anno Molnár Levente is hencegett egyet az origónak. Hát azt is inkább hagyjuk - főleg a Bánk bán alakítása után. Gulyás Dénes egykor jó énekes volt egy bizonyos szerepkörben, a többit meg vele kapcsolatban hagyjuk.

Ez a műfaj a hangoké.Akkor most nem osztana szerepet pl Pavarottinak,vagy a Met-ben jelenleg is éneklő teltebb énekesnőknek??? Hagyjuk már a butaságot....azt nem teszi hozzá,hogy pl az utolsó Pinkertonokat már nekem sem kellett volna???? Mert erősen rombolta az illúziót a hangja.

A pécsi nemzeti színház opera és operett szereposztásait jobb, ha hagyjuk! Rutintalan fiatal énekeseket terhel le nagy szerepekkel, alamizsnának sem nevezhető pénzért, és az Akadémiáról kikerültek között saját magára osztotta Eisenstein szerepét A denevérben! Látta már magát a fényképeken? Mintha a többi szereplő nagypapája lenne XXXL méretű jelmezben, hisz csak ez megy rá! Arról már nem is szólva, hogy az interjú hemzseg a szakmaiatlan hencegéstől! 

Hallgassátok, mit találtam. Nekem nagyon megható!

https://www.forumopera.com/podcast/voix-dautrefois-et-de-toujours-jozsef-reti-1925-1973

Emlékszem, amikor a fiatal és szép Rost Andrea oldalán énekelt Rómeót, meglehetős korpulensen. Egy bő, fehér inggel próbálták leplezni a pocakját. De ettől még gyönyörűen énekelt.

És ő mindig mindenben olyan nagyon szép volt?

Azért hallottam nagyon harmatosan énekelni a művész urat....csak a nagyon szigorúan számon kért külsőségek mihán jutott eszembe.

Tragikus, hogy egy énekes így gondolkodik az operáról. Ennél csak az tragikusabb, hogy a nyolcéves parlamenti tevékenységét is úgy gondolja, ahogy.

Jó ez az interjú, csak azért van egy nagy baj.

Az rendben van, hogy Gulyás olyan énekeseket választ, akik színpadilag tökéletesen lefedik a hősökről alkotott képét. Hoz erre példát történetesen pont az általa rendezett Macbethből. 

Hát pontosan itt a bibi, mert az általam látott két főszereplő (a pesti előadáson), Macbeth és neje alakítói megközelítőleg sem tudták elénekelni a szerepet. Maradt az alkati megfelelés, meg a hangi feszengés. Mert annyira azért voltak énekesek, hogy tudták, hogy ez úgy nincs rendben...

A világhírű énekes vállalja, hogy sok embert megbánt majd ezzel az interjúval

Origo.hu MÁGÓ KÁROLY2018.04.01. 19:59

"Őszintén beszélt mindenről az Origónak adott interjújában a Kossuth-díjas Gulyás Dénes. Például azt is elmondta, ha egy adott szerepre, egy adott énekes hangja megfelelő, de a külseje nem, akkor bizony nála nem fog szerepet kapni. A világhírű operaénekes azt is mondta, hogy tudja, ezzel sok embert megbánt, de nem hajlandó kompromisszumokat kötni. Egyetlen dologról nem akart beszélni, a politikáról. Még az interjú előtt, a szervezés alatt azt is mondta a korábbi fideszes parlamenti képviselő, hogy természetesen mindent úgy gondol, ahogy a Parlamentben töltött két ciklus alatt. Semmi nem változott."

Az én nagymamám 40 éves volt, amikor születtem, a dédnagymamám 58 lett volna, ha nem viszi el a rák 51 évesen. :( Szóvel ez ismerős. Gratula! :)

László Boldizsár nagypapa lesz - pedig még csak 48 éves. Elmondta, hogy a családjukban mindenki fiatalon lett szülő, a baba nyáron születik majd. Legkisebb lánya és unokája között csupán két év lesz a korkülönbség.

ORIGO2018.03.17. 11:24

A bécsi árak -  228-15euro, 196-14 euro

A muncheniek- 163-11 euro, eloadasok fiatalok számára 100-9 euro

A STOP-ban az a jó, hogy áprilistól szezon végéig szinte az összes előadást kivetítik a térre.(Live im Platz részen a honlapon elérhető a teljes műsor)

Szerintem is München a legjobb, de egyáltalán nem olcsóbb. Viszont aki fiatal, az tud állni, úgy már megéri.

Probáld meg Munchent, alacsonyabbak az árak mint a STOPban és szerintem  a Bajor Allami Opera a legjobb      jelenleg Europában.

Staatsoperben voltam, hat a jegyek azert jobb helyre nem olcsoak sajnos, de nyarra terveztem is egy operaturat (nem Karpat-haza :))

Kedves Dávid, nekem nagyon tetszik, hogy szereted az operát, a szép hangot.Kérlek ne csak Budapesten járj operába. Tík fiatalok már szabadon és aránylag olcson utazhattok Europában. El kell menni Bécsbe, Munchenbe, Berlinbe, Milánoba vagy Londonba. Nincs jobb mint eloben látni  a nagyokat.Ha ugyes vagy, tudsz  olcso jegyet szerezni.

Irigykedem azért rátok tényleg. Nem tudok vitába szállni azokkal akik többet láttak,hallottak mint én :D Az újakban meg nagyrészt eddig egyetértettem az itteniekkel.

Mivel ez nem befolyásol semmit szvsz, így nem hinném hogy ne lenne szerencsés :D Sajnos operaénekes nem lehetek, született lírai musical hangom van, ami ellen tiltakoztam kézzel lábbal, én drámai operaszerepeket akartam volna énekelni, de ez jutott :D

Örülök, ha kijavítanak, én csak a benyomásaimat írtam le azokalapján amit eddig hallottam. Lehet, hogy elhamarkodottnak tűnik, de pillanatnyi empíriák, benyomások ezek. Akkor nem tévedtem a szinte konnyu lirai szoprán kapcsán, a nagy hangerőt értelemszerűen én is hallom, meg azt is tudom miket énekelt igen sokáig (ebben egyrészt erős hangszálai játszhatnak szerepet, másrészt ha jól tudom ő kórustagból idősebb korában vált szólistává). 

Nem volt bennem bántó szándék,elnézést,ha olybá tűnt. Egy bűbáj pasas vagyok(röhög).

Nekem a Turandot premieren tűnt úgy a Figlio del cielo résznél,hogy olyan erejű c-ket énekel,ami leviszi a fejemet. :)

Ne bántsuk az ifjú urat, végre egy új ember, aki értelmesen szól hozzá, ha esetleg téved vagy nem egyezik véleménye a mienkkel. Legalább kicsit felkavarta a momus állóvizét. A vélemények ütköztetése mindig kellemes dialógushoz vezet, álláspontját pedig mindenki megvédheti . De ajánlatos a véleményeket ütköztetni, nem a véleményezőt ütni és minősítgetni. ;)

Lehet,hogy félreértettem valamit,de úgy rémlett,mintha az ifjú úr említette volna,hogy énekelni tanul.Akkor pedig nem a legszerencsésebb csipkedni olyan énekesnőt,aki betonkemény repertoárt vitt,több mint megbízhatóan.

Igen...:)))

Akkor kicsit tegyük helyre ezt a dolgot. -:))  Misura teljes pályájának ismeretében, úgy érzem, érdemben hozzászólhatok. Davidnek részben igaza van abban, amit írt, mert Misura hangja a középfekvésben színben és olykor erőben is egy teljesen világos lírai szoprán volt, gyakran egyenesen operettes jelleggel. Amikor azonban a magas regiszterbe ért, képes volt hatalmas hangerővel megszólalni. Soha nem felejtem el a Mózes premierjét, ahol az első felvonás egyik együttesében úgy vitte át a teljes apparátust, hogy csoda, hogy a színház egészben maradt utána.Tökéletes énektechnikájának köszönhetően (mert az volt!) fantasztikusan jól szólt a mélyregiszterben is. Ergo: egy olyan énekesnő, akit bármilyen fachban lehetett volna használni. A Figaróban lehetett volna éppúgy Susanna is, mint Grófné. Egyik se lett, mert egy színház mindig hiánygazdálkodást is folytat. És mivel Misura mindent el tudott énekelni, ráállították azokra a szerepekre, amelyeket más nem tudott elénekelni, így lett elég rövid időn belül az Opera egyik oszlopa. A hangszín ízlés kérdése, azon vitatkozni nem érdemes, nem csak Misura esetében nem, hanem a többi felsorolt, kiválóbbnál kiválóbb énekes esetében sem. De aki látta Misurát Leonóra, Senta, Izolda, Turandot, Abigél szerepében, aki ott volt jubileumi gálaestjén, ahol egyetlen estén háromra való programot énekelt úgy, hogy mindenkinek a szája tátva maradt, az tudja, miről beszélek. Vagy visszavonulása után pár évvel az Operacsillagok gálán Fokanovval egy olyan kettőst a Trubadúrból, hogy a szó szoros értelmében s.ggre ültem tőle. Énekleckét adott mindenkinek. (Általában nagyon kockázatos olyan énekesekről kategorikus nyilatkozatot adni, akiket nem hallott az ember élőben, pláne olyanról, akit más évizedeken át hallgatott. Véleményt persze mindenki mondhat, ahhoz nem kell ugyanolyan pályát befutni, mint egy énekesnek, ahogy -- már mondtam ezerszer -- az is véleményt mondhat egy tojás frissességéről, aki nem tud tojást tojni. De a tévedés lehetősége ilyenkor nagyon nagy. Egyébként a Toscában én sem szerettem igazán, épp ezért abban összesen csak kétszer néztem meg. Abban mindig mások voltak az ideáljaim. -:)) )

Melyik szerepben szólt kifejezetten gyengén?

Én nem vagyok operaénekes, sajnos nem is leszek, de nem hinném, hogy annak kéne lennem ahhoz, hogy valakiről véleményt mondjak (pláne hogy nem vagyok zenekritikus sem, csak egy fórumozó, zenekedvelő, akinek némi köze van, volt az énekléshez, színpadhoz). Úgy veszem észre, hogy itt a "régi nagy"-okra semmi negatívat nem lehet mondani, szerintem voltak régen is bőven alul-és túlértékelt énekesek, ahogy ma is. Hangsúlyozom, hogy felvételek alapján (!) nekem Misura egy lírai szoprán volt (még csak nem is spinto, érdemes meghallgatni pl a Dich teure hallet egymás után Astrid Várnaytól, Nilssontól, Sasstól, Caballet-tól és Elisabeth Schwarzkopftól, Misuráé leginkább az utolsóéra emlékeztet), akit beszuszakoltak drámai szerepkörbe mert nem volt helyette más és nekem kifejezetten gyengén szólt ezekben a szerepekben. Sajnos valószínűleg az alkata lehetetlenné tette, hogy hangjának megfelelő szerepeket vállaljon. Persze lehet aki élőben látta egész mást mondana, nekem még a Toscája is inkább vicces.

Ifjú úr,most olvasom a Misura Zsuzsával kapcsolatos élcelődést(?). 20éven át hallgattam a művésznőt,nos ha a 10%-át tetszik annak abszolválni olyan szinten mint Ő,akkor benne leszen a neve az annalesekben :)

Ha már szóba került Horti Lilla, magamnak emlékeztetőül, előkerestem, mit írtam róla 2016 őszén itt a fórumon:

"A Széchényi–Liszt barátság dalokban II. 

2016. november 29., a Magyar Rádió Márványterme

Közreműködött:

Horti Lilla – szoprán 
Erdős Attila – bariton
Pataki Bence – basszus 
Virág Emese – zongora

„Horti Lilla – szoprán. A dalest legnehezebb, legigényesebb, komoly énektechnikai tudást igénylő Liszt- és a Széchényi Imre- dalokat fölényes ének- és zeneismeret birtokában abszolválta (ugyancsak kotta nélkül), bemutatva ragyogó, biztosan vivő szopránját, mely minden regiszterben szinte kiforrott, és megcsillogtatta azokat az énektechnikai eszközeit is, melyek révén bámulatos hatást tud elérni a más-más énekstílust igénylő előadásával, hogy a kifejezés szolgálatába állítja meglévő eszköztára gazdagságát. Ezekkel már most biztos sikerre viszi az előadandó akár dalokat, melyeket tegnap este is magával hozott és elénekelt nekünk, ahogyan dicséretes teljesítményt nyújtott a tavalyi operavizsgán is, és nemrég a II. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny döntőjében elért sikere sem elhallgatni való: az egyetlen magyar versenyző, Horti Lilla a II. díjat érdemelte ki!
Már megismerve a tehetsége kibontakozását, talán nem merészség kijelenti, Horti Lillát nagy szoprán ígéretnek tartom, és ezt a megelőlegezett bizalmat beléhelyezem: a benne meglévő kedvező adottságokra és képességekre alapozva és kiaknázva, a jövőben kamatoztatni akár már az operaszínpadokon is megkísérli, amit nemsokára bizonyíthat is az Operaházban, márciusban a Pikk dáma Mása szerepében való bemutatkozásával.

Horti Lilla ezeket a dalokat énekelte tegnap este a Rádió Márványtermében – abszolút perfekten:

Széchényi Imre: Nachtgruss – Éjszakai üdvözlet
Liszt Ferenc: Freudvoll und leidvoll – 1. változat – Örömmel és bánattal
Széchényi Imre: Ja, Winter war’s - Igen, tél volt
Liszt Ferenc: Die Loreley – A Loreley
Széchényi Imre: Là bas – Ott lenn
Széchényi Imre: Si j’étais petit oiseau – Ha kismadár volnék
Liszt Ferenc: O quand je dors… – 2. változat - Ha álmom mély…
Széchényi Imre: Lieto amor – Boldog szerelem

És a ráadás-tercettben: Széchényi Imre: Es fällt ein Stern herunter – Lehullott egy csillag”

Olvasva az előző hozzászólásokat, egyre jobban kíváncsi vagyok a Művésznőre már mint az operaénekesnőre is: operaszínpadon operaszerepben mit tud, mire képes, mire alkalmas, mit bizonyít(hat)ott már  (mit még nem). A jövő titkait fűrkészni jó lenne...

Köszönöm a bókot, de azért van mit fejlődni még (s itt most csak a szellemre gondoltam persze, haha ;)))