Lucic pàlyafutàsàt nem követem naprakèszen, de emlèkszem t.k. egy pàr èvvel ezelőtt streamelt MET-előadàsra, igen tetszett, mint Jack Rance. Nem tudom, mi az a "tenorino", nekem Flòrez nagy kedvenc. 2011-es első pesti operagàlàja kivèteles èlmèny volt szőröstül-bőröstül, pedig csak elvètve jàrok operagàlàra. Tudtommal ma is az èlvonalban van valszeg ùj/abb karakterekkel. Damrau több szempontbòl kinőtte Gildàt (is), de jòl tartja magàt. A Kaufmannal közös Wolf-dalesten szinte jobb volt, mint mòrikàlò-pocakosodò pàlyatàrsa. Persze egy koloratùrszopràn nehezen àll àt valami nagyon màsra. Ha meg nem àll àt ès marad a pàlyàn, ùgy jàrhat mint kiöregedett kollèganője, akit -mint ìrod a fentiekről- behatàrolt fan-club közönsège a Holdra is elkisèrt (volna), miközben leginkàbb màr önmaga karikatùràja volt.
A drezdai Rigolettóban Lucic és Damrau és fénykorban énekeltek, az volt Lucic utolsó jó éve, egyetlen évvel később Bécsben a Végzetben és Nabuccóban már árnyéka önmagának. Florez azonban már Drezdában is nagyon gyenge volt, egy egyébként se neki való szerepben. A Herceget nem kecskehangú tenorinóra írta Verdi. Első pesti koncertjén is próbálkozott a Herceg áriájával, de minek? Hogy első vonalban énekelnének mindhárman ma is? Semmiképp: futtatott sztárok kategóriában énekelnek a rajongóiknak, sok pénzért, de hogy jól ....? Lucicot évek óta rossz hallgatni, Damrau is, Florez is fachot váltott, lényegében úgy, hogy hangjuk továbbra se lett rá alkalmas rá.
Szuper, nagyon köszönöm! Ebbe valóban érdemes lesz belepörgetni, de talán meg is hallgatni!
Érdeklődéssel, elismeréssel olvastam -ppp- nem teljesen elfogulatlan, de szakszerű, alapos Rigoletto-recenzióját. Egy réges-régi Rigoletto-emlékemet privátban osztottam meg vele, ezúttal nem/sem terhelem a Fórumot nosztalgiázással. De hogy manapság is vannak hangcsodák, arra itt van ez a felvétel, még csak nem is MET vagy StOP. Igaz már nem új, de a főszereplők -Lucic, Damrau, Flórez- ma is az (leg?)első vonalban vannak. Köszönöm, hogy kedvet csináltál, kedves -ppp- a belepörgetéséhez.
Gratulálok ehhez a nagyszerű cikkhez (Müller Dávid: Bécsi barokk Cecilia Bartolival két estén át), amely ráirányítja a figyelmet a barokk operára, amely mind a Momus, mind a "hagyományos" operabarátok részéről, eléggé elhanyagolt szegmense a műfajnak. A barokk opera a maga sokszínűségével, változatosságával és komplexitásával egy külön világ, végtelenül sok hallgatni- és felfedezni valóval. Nem is tudja, hogy mennyit veszít, és milyen sok szélpségből zárja ki önként magát az az operarajongó, akinek az opera, mint műfaj, Mozarttal kezdődik és Wagnerrel ér véget. Egy ilyen cikk segítséget jelenthet, hogy áttörjük előítéleteink és megrögzöttségünk korlátait. Köszönet érte.
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei könyvek (kölcsönözhető)
Doráti könyve elég sok antikváriumban kapható, már párszáz forintért is (megéri...), de minden valamirevaló könyvtárban is megvan.
... korrigáltam is az aktuális mondatot... :-)
Köszönöm a hozzászólást. Most kicsit utánaolvastam. Kroó György ezt írta:
„Az Intermezzo középrészéből gyors, heves, agresszív scherzo
alakul. Melodikus anyaga akár a Víg özvegy-et, akár Sosztakovics VII. szimfóniájának
- egy valószínűleg ott is programatikusan banális - részét idézi, persziflálja
azt. A katonabanda, a cirkusz atmoszférája ez, brutális röhögés, csizmazene,
rettenetesen kegyetlen tréfa. Nem kell találgatnunk, hogy mit jelent, hiszen
elsöpri az idillt, és megsemmisíti a honvágy dallamot. ”
Pár évvel később, Bartók Péter ezt írta ugyanerről:
"Korábban egyes elemzők szerint a dallamot a Víg özvegyből vette
volna Bartók. A gondolat nem indokolatlan, ha nem is Bartók maga, de
Sosztakovics bizonyosan Lehár melódiáját parodizálta. A Concertóban tehát a
paródia paródiájával van dolgunk."
Határozottan izgalmas... Igyekszem Doráti könyvét megszerezni...
Nem Zéta cikkének (Új magyar opera született a 6színben) lényegét érinti, de egy hivatkozását érdemes kijavítani.
Rangos Katalin vendége volt a héten Szinetár Mikós a Heti Jégbüfé című interjúsorozatban annak apropóján, hogy a 92 éves rendező megírta visszaemlékezéseit.
[...] Házy Erzsébet nevéhez fűződik egy másik történet, aminek kapcsán Szinetár Miklóssal rögtön a pályája elején közölték, hogy „ki van rúgva” a Magyar Televíziótól. Ekkor mint színházi rendezőt hívták meg egy darab tévés közvetítésének megrendezésére (Búbánat: Auber: Fra Diavolo):
„A darab második felvonásában arról van szó, hogy a hősnőnk, aki a fogadós csinos lánya, az volt a Házy Erzsi, egy gyönyörű ária keretében alváshoz készülődik és vetkőzik. És a banditák már ott leskelődnek és egy spanyolfal mögül nézik a vetkőzést. Én vezettem a televíziós közvetítést, felvétel még nem volt akkor, de mint a rendező én vezettem. A következőt csináltam a közvetítésben: az egyik kamerával felvettem a Házy Erzsit, aki ott állt és szétvetetett lábakkal énekelte az áriát, a másik kamerával a leskelődő banditákat, és azt én bekopíroztam a Házy Erzsi lába közé. Ebből kifolyólag másnap összeült a Magyar Televízió elnöksége, és úgy döntött, hogy én többet be nem tehetem a lábamat a Televízióba. Ehhez képest utána 28 évig voltam ott.”
Daniel Auber: Fra Diavolo
Idézek két kritikából:
"Zerlina kedves bája szinte árad a közönség felé Házy Erzsébet megformálásában. Ilyen elragadó operai szubrett-alakítás valóban nem mindennap akad, sőt kivételes alkalom. A szerep megoldása tökéletesen egységes: megjelenés, énekkel s játékkal való jellemábrázolás azonos 'hangszerelésű', a kecses vidámság vonzó megjelenítője. Úgy gyanítjuk, Zerlina 'vetkőző számából' ezúttal még egy-két strófát meghallgatna a közönség."
/Magyar Nemzet, 1959. február 11. – „szi”/
„Házy Erzsébet szép énekével és eredeti humorának sok színével valóban pezsgő élettel tölti meg Zerlina kedves szerepét.”
/Film Színház Muzsika, 1959. február 6. – (s. v.)/
Zéta írásában említette Házy Erzsébet egykori Zerlina-szerepét a Fra Diavolo-ban:
Budapest, 1959. január 30. Házy Erzsébet operaénekesnő (Zerlina) és Palcsó Sándor operaénekes (Lorenzo) Daniel Auber francia zeneszerző Fra Diavolo című vígoperájában, amelyet a Magyar Állami Operaház Erkel Színházában mutatnak be február 1-én Szinetár Miklós vendégrendezésében.
MTI Fotó: Lónyai Mária
A Fra Diavolo tegnapi, 18-ai délelőtti előadásában is szerepelt Boncsér Gergely, bár eredetileg nem így lett tervezve. Lorenzo szerepébe ugrott be, a szólamot a színpad oldaláról, kottából énekelve, miközben a megbetegedett Szeleczki Artúr a színpadon játszotta a szerepet, maszkban. Én is úgy találom, hogy Boncsér hangja örvendetesen jó állapotba került megint.
A címszerepet ezen az előadáson éneklő Beeri Benjáminra szerintem még nagy a "kabát". Voltak szép pillanatai, de a hang máskor meg szinte eltűnt. A komikus szerepek alakítói jópofák voltak, hangilag kimagaslott közülük Szvétek László. A lányát alakító Fenyvesi Gabriella Rea, akire már tavaly felfigyeltem Az álruhás kertészlányban, nagyszerű volt. Szép a hangja, jól is használja, és jó színpadi érzéke van. Csak így tovább.
Sajnálom, hogy az Operaház mostani Borisz Godunov-produkciójába
nem került bele a későbbi változatból a lengyel meg a forradalmi kép.
Érdemes „visszalapozni” vagy tizennégy évet, amikor a Debreceni
Csokonai Színház Vidnyánszky Attila rendezésében és Kocsár Balázs vezényletével
mutatta be a Borisz Godunovot, ugyancsak Muszorgszkij ősváltozatát, pontosabban
az opera 1869-es eredeti és a szerző 1874-es, kibővített partitúráján alapuló ötvözetét,
ami általában jó kritikákat kapott.
Zéta mostani, az Opera új Borisz Godunov-produkciójának
premier-előadásáról írt kritikájában megemlítette és belinkelte saját korábbi írását
az említett debreceni operabemutatóról.
De említhetem László Ferencnek a Margitszigeti szabadtéri
előadásról (2010) írt beszámolóját is.
https://momus.hu/hangversenyek/operabemutatok/sujszkij-a-rosszbacsi-a-borisz-godunov-debrecenben
Szerkesztőnk èrzèsem szerint igencsak visszafogottan ìrta meg vèlemènyèt a rendezèsről, legalàbbis a sorok közt olvasva ìgy gondolom. Amikor elkötelezettebbnek tűnök ùjszerű megközelìtèsek tekintetèben, az nem jelenti azt, hogy bàrmivel bàrmit tehet bàrki ès az jò, csak azèrt, mert "modern". Jò, hogy ezeket leìrta, mert sok apròbb-nagyobb dolgot bizony nem veszek èszre, plàne ha olvasom a magyar szöveget, màrpedig olvasom.
Élvezettel olvastam zéta elemzését a Boriszról. Irodalmi értelemben - tartalmát illetően undorral vegyes szomorúságot érezve. Röviden: nincs az a pénz, amiért hajlandó lennék megnézni.
De szomorú dolgok ezek... -:(((
Néhány „kis színes” a Locsmándi-Győriványi íráshoz:
Győriványi alatt szűnt meg az a korábban általános gyakorlat, hogy új énekeseket nyilvános (jelentkezőknek és hallgatóságnak is) előénekléseken választottak ki. Megindult a mutyi, amiben aktívan segédkezett az új művészeti titkárság is azzal, hogy önkényesen kicseréltek énekeseket a futó darabokban, így segítve hozzá néhányakat, hogy a színpadon, szerepben mutatkozhassanak be az új főzeneigazgatónak. Győriványi a nyilvánosság teljes kizárásával tartotta a maghallgatásokat, és bár minden, a Házban tagként nyilvántartott énekesnek kötelező volt az előéneklés, mégsem jutott időpont néhánynak, mert Győriványi ifjúkori barátai és barátnői sorban hordták be megmutatni tanítványaikat, így elvéve az alkalmakat a tagoktól.
Győriványi a nyár elején, minden egyeztetés, megbeszélés nélkül adta át a következő évadra szóló szerepeket és a fellépési-, ill. koverolási időpontokat tartalmazó listákat az énekeseknek, amivel szemben csak egy fiatal énekes emelte fel a szavát. Mivel Győriványi nem járult hozzá, hogy egy év fizetésnélküli szabadságra menjen, fel kellett mondania. A többi tag énekes (köztiszteletben állók, Kossuth-díjasok is) mind aláírták a Győriványi által diktált feltételeket. Majd már ősszel, mivel pár énekes ezt az aláírt megállapodást nem tartotta be, néhányukat kirúgott (tulajdonképpen jogosan). Amikor Győriványiékat leváltották, és visszajöttek Szinetárék, minden kirúgott énekest visszavettek, csak azt a fiatalt nem, aki egyedül szembeszegült a vállalhatatlan feltételekkel.
A koverolás gyakorlata olyan jól sikerült, hogy volt alkalom, amikor a színpadon éneklő gázsijának duplájáért ült a büfében pl. Gregor József. Mivel a feltételekben az szerepelt, hogy a kovernak az utolsó felvonásra való ügyelői hívásig kell rendelkezésre állni, utána hazamehet, így fordulhatott elő, hogy a Turandot utolsó felvonására még leeresztett függöny mögött besétáló Kalaf fejére ráesett a díszlet, megsérült, de mivel a kover már hazament (telefonját azonnal kikapcsolva), elmaradt az előadás befejezése. Más esetben, mivel az egyeztetéseket akkor is a maihoz hasonló káosz jellemezte, az épp az Operában éneklő bariton valójában az Erkeles előadás koverja is volt, és mint ilyen a második felvonásra át kellett menjen beugrani, míg az Operában az ő helyére ugrott a kover.
És végül egy igazán kedves történet. A társulat Japánban turnézott, amire néhány napra az új igazgató, Locsmándi úr is kiutazott. Az esti előadás helyszínét megtekintve, csodálatát fejezte ki az őt kísérő japán vendéglátóknak, hogy milyen érdekes, különleges egy ilyen színpadtechnika, milyen izgalmas így hátulról is látni egy színházat, mert ő még ilyet nem látott. A vendéglátók mosolyogtak, hogy milyen tréfás a magyar opera igazgatója, biztos csak viccel. Pedig nem viccelt.
Csatlakozom...- régóta vártam-vártuk az újabb fejezetet!
Az operaigazgatók sorozatának nagyszerű folytatása. Köszönjük.
Pardon, nem Cap hanem Čáp. / cap szlovákul bakkecske, čáp csehül gólya/
Ezt a 8000. számot "elloptad" előlem vagy Macskás elől...
Bocs: előző beírásom utolsó mondata tévedésből került hozzád, azt -ppp-nak szántam ld. ott is.
Kedves Lajos, Lucicot, ha nem csal az emlékezetem, pl. Jack Rance szerepében láttam MET-stream-ben. Ő is tetszett, az ő hangja sem szép, de te jobban tudod, hogy vannak szerepek, amikhez nem is kell, sőt, szinte hátrány :-) Ez volt Gobbi szerencséje: "randa" szerepekben hasított leginkább a randa nem túl szép hangja ellenére, mint Sparafucile kése Gildában, akarom mondani, mint kés a vajban.
Érdekes, mert a Staatsoper archívumában Benackova-Cap formában van írva. Pedig akkoriban pedig mindig csak Benackova néven hallottam említeni, a MET archívumban is így szerepel a neve. Tulajdonképpen mindegy, így is, úgy is tudjuk, kiről van szó.
Kedves Edmond,
Nem áll szándékomban -sem módomban- két nagyrabecsült fórumtársam megállapításait opponálni, csupán rögzítem, hogy Gagnidze 15 éve folyamatosan énekli a MET-ben (is) a nagy olasz hősbariton szerepeket: Verdiket, Puccinikat, ParBaj mindkét szerepét. Magam az utóbbiban láttam a MüPa élő MET-szériájában és semmi problémám nem volt vele. Alfio pont olyan mint ő ill. mint az ő hangja és Tonióként is jól helytállt.
Gagnidze már huszonéve is gyenge volt.
Lenszkij öngyilkos lett? Hm... Én jól elvagyok az ún. modern rendezéssel ... ha az nem csonkít, nem megy totálisan szembe az eredetivel, annak mondanivalójával. Ez meg szerintem totálisan szembemegy, mondhatni frontálisan ütközik vele, lett légyen bárki az ötletgazda. Puskinnál és Csajkovszkijnál is Lenszkij párbajra hívja ki Anyegint ... és veszít. Az nagyon nem ugyanaz. Ezt érezhette László Boldizsár elsülni nem akaró pisztolya ;-)
Nagyon kínos lehet még az operszínpadon a halál - elmaradása.
Kollektíve még bővíthetnénk az impresszív listát. Nekem ezek jutottak eszembe: Dvořák: Rusalka, Massenet: Manon, Bellini: I Capuleti e i Montecchi / La Straniera, Gounod: Roméo et Juliette, Wolf-Ferrari: Sly. Az utóbbi meg a Bellinik talán nem standard repertoár, a többi szerintem igen.
Udvardy Tibor, az Operaház egykori legendás tenoristája több interjúban szólt arról is, milyen volt neki színpadon valamelyik szerepében meghalni. A művész topikjába korábban bemásoltam ezeket az írásokat, azokból idézem fel ismét és hozom át ide a művész gondolatait a témában:
- Hány halálnemmel is halt meg Udvardy Tibor a
színpadon?
A köpenyben, Henriként megfojtják. (Nem
összecsavart kendővel: csak amúgy két kézzel...) A Hunyadi
Lászlóban lefejezik, a Toscában sortűzzel kivégzik, A
walkürben Hunding dárdája oltja ki életét; a Trisztán és
Izoldában kard párbaj okozza halálát, az Anyeginben pisztolypárbaj; a
Salome Narrabothjaként tőrt döf keblébe, a Pikk Dámában
főbe lövi magát, a Peter Grimesben tengerbe fullad, a Veronai
szerelmesekben mérget csókol le holt Júliája ajkáról...
— A
Nyugat lányában majdnem fölakasztottak, de nem sikerült:
Minnie megmentett — teszi hozzá
mosolyogva —, ezért
tudtam mindezt elmondani
— Mitől félt leginkább a
színpadon?
—
Háborúban születtem, háborúban éltem, mégis a puskagolyótól féltem a
legjobban a színpadon. Egyszer az Anyeginben Svéd Sándor puskájának
vaktöltésével megperzselte a hajamat. Ettől kezdve arra kértem
partnereimet, még a Toscában kivégző osztagot is, hogy a lövésnél ne rám
célozzanak, hanem mellém, a nézőtéren ezt amúgy sem veszik észre. A színpadon a
legváltozatosabb halálnemekkel végeztem életemet. Sőt: a Ránki Ember
tragédiájában az Úr életre ítélt...
A tenorista – mosolyog Udvardy – akkor hal meg, ha nem hagyják
többször meghalni.
- Kavargathatja nyugodtan a kávéját
délután az az ember, aki este meghal a színpadon?
Nehéz -
feleli. Az én hivatásom akkor is
trombózisveszélyes, ha folyton sínre teszik az embert, ha minden akadályt
elhárítanak az útjából. A nagy szerepekbe való beleélés, a mások bőrébe bújás,
nyomot hagy. Az érzések mesterséges előállítása, az átélés, áldozatot
követel. Ezért roppannak meg a tenoristák, ezért megy tönkre a szívük, az
idegzetük. És a félelmek: a hurut, a kondíciótartás, a koncentrálás.
Előadás után reggelig forgolódik az ágyában, nem tud elaludni, főleg olyan
felhevítő szerepek után, mint amilyen a Heródes, a Cavaradossi vagy a Canio.
Ilyenkor az altató sem használ.
Pályája tanulságát így fogalmazza meg. „A tenorista öttusázó. Öt kellék szükséges hozzá: hang, muzikalitás, színészi képesség, külső és szerencse. Ha mind az öt megvan, az illető: világmárka.”
Hogy mennyire kézenfekvő a téma, mutatja az is, hogy nagyon-nagyon régen már jelent meg nálunk egy hasonlóan érdekes cikk, néhai édesapám írása:
Évtizedek óta őrzök egy kedves írást, amit Kertész Iván jegyzett "Halhatatlan operahősök halála" címmel. Az imént örömmel fedeztem fel a kiváló rádiós szerkesztőnek a mai vezércikkel sok hasonlóságot mutató szösszenetét a neten, így ennek apropóján ezennel megosztom: ide kattintva elolvasható.
Csak nem azt feltételezed, hogy "zsákbamacskát" vettek, és nem hallgatták meg őket előzetesen? Ez igazán nem szép tőled!
Hát ha így találnám el a lottószámokat: https://bfz.hu/hu/koncertek-es-jegyek/koncertnaptar/?season=4261&month=&category=&q=&heatmapid=9&utm_campaign=bfz20240206_2 Az Ariadne és mások (előadók is!) miatt nagyon örülök, Bruckner egyetlen maradandó kamaraművének műsorra tűzésével, amivel letudják a jubileumi megemlékezést, felejthetetlen kollégámat idézve kellő bosszúsággal viseltetem.
Igazad van, Csajkovszkij operája nem változott 20 év alatt semmit, ugyanolyan fantasztikus, mint 134 éve volt. Csak, hát nem mindegy, hogy kik éneklik. Az Operaházban most éppen ezek. Szerencsétlen szereposztás? Biztos váratlan lehetett az illetékesek számára, amikor kiderült, hogy a meghívott külföldi énekesek nem tudnak énekelni. :)
Ennyire nem vagyok pesszimista, ez az idei állapot csak a szerencsétlen szereposztás miatt állt elő...
Röpke 20 év alatt ide jutottunk. A zuhanás jól dokumentált. 2003-ban világszínvonalú produkció, mára pedig ez. Lehet írni róla, de fölösleges.
Nagyon szeretem a Pikk dámát, és szerettem a 2003-as eredeti produkciót, amely után Bándi Jánosnak azonnal kijárt volna a Kossuth-díj. (Persze nem kapott, helyette Nagy Feró és hasonlók.) Ő volt az utolsó Hermann Budapesten, mindenki más csak próbálkozott vele, többnyire sikertelenül. Különösen Kristian Benedikt, de Maishuradze se volt jobb. Mantynuk inkább sikeresen próbálkozik, ami a hangi részt illeti, bár az egyértelmű, hogy ő sem az a drámai tenor, amit ez a szerep megkíván, főleg a közép- és mély fekvésben. Alakítása, ahogy Zéta is írja, sajnos nélkülöz minden szuggesztivitást. De azt mondom, az ő meghívása érthető, indokolható, magyar jelölt egy negyed sincs a szerepre. Ellenben semmi nem indokolhatja az orosz szoprán meghívását, aki egyszerűen botrányos. Ez a csúnya, éles, szúnyog hang totálisan alkalmatlan Lizának, amely Milaskina, Visnyevszkaja, Guleghina szerepe volt, egy időben Mirella Freni aratott benne hatalmas sikereket. (Ajánlom mindenkinek a mű 1992-es bécsi előadásának videóját a youtube-on, a valaha élt legjobb Hermannal, Atlantovval, Frenivel, Chernovval, és már hangtalanul is lehengerő és döbbenetes Martha Mödllel, vezényel Ozawa.) Svetlana Aksenovát végig rossz volt nézni, még rosszabb hallgatni, de a szerep csúcspontján, a Néva parton tényleg kiverte a biztosítékot. Ha én írtam volna kritikát, ez lett volna a címe: Zerlina a Néva partján. Ezzel kb. megjelöltem volna a szerepkört melyre hangja predesztinálná -- illetve mégse, mert Zerlinához szép hang kell, az övé pedig kifejezetten csúnyácska. Ehhez képest, kapaszkodjanak meg, júniusban tíz előadásra van kiírva Turandot szerepében Brüsszelben. Ha elénekli, és nem készül ki már a próbák alatt, mindjárt be is adhatja nyugdíjkérelmét, mert hogy hangja nem marad, az fix. Sajnálnám érte emberileg, csak az vigasztalna, hogy így nem kell majd újra elszenvednünk, ha valaki az Operaház csodás szereposztói közül ismét meg akarná hívni. Isten ments!
Ruszalka 3. felvonásában az íves lépcsőre ki voltak rakva kicsiny lámpácskák. Ahogy Ruszalka felfele végig ment a lépcsőn minden másodikat felkapcsolta. Vártam, hogy jön egy következő szereplő aki a kimaradottakat felkapcsolja. Nem jött, így azok sötétek maradtak. Elgondolkodtam, de nem jöttem rá:
Imponáló, milyen alaposan követi szerkesztőnk Szikora János pályafutását. Én nem. Lehet, hogy "kiégni látszik", nem tudom megítélni. Esetünkben (Ruszalka) nem éreztem úgy, hogy a színház és/vagy a rendező "nagy ziccert hagyott ki". Néhány más beírásból értesülhettünk arról, milyen elképesztő irányba és módon facsarták ki máshol mások a darabot. Igaz, játszották már párszor elszórtan a Ruszalkát határainkon innen, de az igazi itthoni bemutató mégiscsak a mostani operaházi (volt). Magam igazán nem vagyok az ún. "modern" rendezések ellensége, de nem gondolnám, hogy ezt a produkciót jobban tele kellett volna hinteni sziporkázó ötletekkel. Lehet, hogy Szikorának (már?) nincsenek is sziporkái, de nem baj. Azért annál biztosan többet láttunk, mint hogy a szereplők bejöttek meg kimentek. Maga a díszlet is olyan volt, hogy csupán járkálni a lépcsőkön meg alattuk, meg föl s le, már önmagában látványos teljesítmény és történt még ott sok minden. A középső felvonás art deco világa különösen tetszett; lehet, hogy a tojásos bűvészkedés nem volt szerencsés, de szerintem az Erdőőr és a Kukta szerepe(ltetése) kicsit vagy nem kicsit fölösleges. Nem látom a dramaturgiai funkciójukat, inkább csak színesítik a mesét. Már elfelejtettem azt a tojásos jelenetet. Meglehet, suta dolog volt ... mint a két szerep(lő) maga. Az meg, hogy a nimfák emlékeztetnek a (rajnai) sellőkre, nem csoda: valamelyest kolleg(in)ák ők, csak amott folyóban hancúroznak, emitt tóban, meg amazokat más probléma foglalkoztatja, mint emezeket. Két énekes téves szerepeltetését a saját szerény beírásomban magam is észrevételeztem, ezek szerint nem tévedtem: szakember is így látta-hallotta. Rálik Szilviát viszont elfogadtam olyannak, amilyen és ebben a beállításban, ha nem is egészen boszorkány, de bizony féltékeny bajkeverő. Úgy akarja elcsábítani a kiszemelt Herceget, hogy ezerrel Ruszalka ellen hangolja. Ezt az intrikus attitűdöt szerintem jól hozta Rálik hangban és játékban. A két főszereplőről nagyjából hasonlókat bátorkodtam írni, csakúgy, mint Halász Péterről, utóbbi teljesítménye nekem fenntartás nélkül tetszett.
Gardelli Bruckner tolmácsolásai
Budapesten:
IX. szimfónia - 1971.
október 29., Zeneakadémia, ÁHZ
VII. szimfónia - 1973.
április 24., Erkel Színház, ÁHZ
VIII. szimfónia - 1974.
október 17., Zeneakadémia, ÁHZ
IV. szimfónia – 1976. október 12., Erkel Színház, ÁHZ
VII. szimfónia - 1987. május 15., Budapest Kongresszusi
Központ, ÁHZ
VIII. szimfónia – 1988. március 7., Zeneakadémia, ÁHZ
VII. szimfónia – 1991. december 12., Zeneakadémia, ÁHZ
Miskolcon:
IV. szimfónia – 1976. október 11., Miskolci Nemzeti Színház, ÁHZ
Gardelli elég sok Brucknert vezényelt nálunk, többet, mint bárki más akkoriban:
