La nostra morte e iltrionfo dell'amor. Erre gondoltak.

Eyvazov önmagát múlta felül,nagyon szép dolgokat csinált.Netrebko olyan ,mint volt a Scalában szép hang ,jó technika semmi érzelem.Azizov nagyszerű hang csak nagyon ragaszkodott  a kottájához.Áriája pazar volt.Zenekar, énekkar nagyszerű!!

Ó, csak ezt a tenort tudnám feledni...

Netrebko ruhái csodaszépek voltak, és az áriája is. Különösen a pianók.

És abariton is nagyon jó volt.. Karmester, zenekar, kórus: kiváló.

Kisdobos, miért ne, viághírű tenor is megtette.

Az elég kínos, hogy az Operaház honlapján Azizov ismertetésekor felsorolják főbb szerepeit, többek közt: " Manrico A trubadúrból ".  Miért kell ilyen marhaságokat írni? Aki ennyire nem ért hozzá, legalább nézzen utána.

Ha már szőrözünk: A "karigazgató" év végéig Strausz Kálmán. Tehát ilyen formán a kiírás helyes. Az Énekkart viszont a Chenier produkcióra (nem csak erre a koncertre) Csiki Gábor tanította be.

(Az utóbbi évek bemutatóinál bizony sok esetben fel kellene tüntetni a karigazgató mellett a betanító személyét is.)

Karigazgató Csiki Gábor, és nem Strausz Kálmán.

Az a diadal nincs a szövegben.

Az Opera honlapjáról

Umberto Giordano: Andrea Chénier

Koncertszerű operaelőadás két részben, négy felvonásban, olasz nyelven, magyar és angol felirattal

Erkel Színház

2017. december 29., 19:00

Kevés heroikusabb pillanata van az operatörténetnek annál a jelenetnél, amikor Andrea Chénier, a költő és szerelme, Maddalena de Coigny együtt lép a vérpadra azt kiáltva, hogy közös haláluk a szerelem diadala! A zsúfolásig telt Erkel Színház nézőtere, kétezer magyar operarajongó lehet tanúja Umberto Giordano operája diadalmas estéjének: aznap a világ ma legnagyobbnak mondott énekesnője, Anna Netrebko és férje, Yusif Eyvazov előadásában. Természetesen magyar művészek és az Opera együttesei övezik a két főszereplő budapesti fellépését, amely különleges élménynek ígérkezik: Anna Netrebko másodszor jár Budapesten, és először énekel teljes operát!

Karmester: Jader Bignamini

Szereposztás:

Andrea Chénier, költő - Yusif Eyvazov

Carlo Gérard - Elchin Azizov

Maddalena de Coigny  -  Anna Netrebko

Bersi, mulatt leány - Vörös Szilvia

Coigny grófné -Farkasréti Mária

Madelon -Balatoni Éva

Roucher, Chénier barátja - Cseh Antal

Pierre Fléville, regényíró - Geigert Lajos

Fouquier-Tinville, közvádló - Szvétek László

Mathieu, sans-culotte - Busa Tamás

Az abbé, költő - Beöthy-Kiss László

Egy besúgó - Kóbor Tamás

Dumas, a Közjóléti Törvényszék elnöke - Bakó Antal

Schmidt, a Saint Lazare börtön porkolábja - Hábetker András

Udvarmester - Zsigmond Géza

Szövegíró: Luigi Illica

Karigazgató: Strausz Kálmán

Bohémélet – 2017. december 27.

Valószínűleg az opera népszerűsége, a produkció tartós sikere, a közönség igénye kívánta, hogy Nádasdy Kálmán 1937. május 11-én (immár 80 évvel ezelőtt) az Operaházban bemutatott rendezését – Oláh Gusztáv díszleteivel és Márk Tivadar jelmezeivel – 20 év múltán, az 1957. szeptember 19-i felújítás alkalmával az Erkel Színház színpadára is adaptálják, az eredetihez képest egyszerűsített színpadképekkel. Onnantól évtizedeken át felváltva, helyesebben párhuzamosan adták a két verziót a két színpadon, több évadban évadon belül is váltogatva a Puccini-opera előadásának színhelyét. Nyilván fontos volt, hogy ezt a közkedvelt művet nagyobb nézőtéren, még többen élvezhessék (helyet adva az Operában a szűkebb közönségre számítható daraboknak), különösen egy-egy külföldi vendégművész (pl. Scotto, Gedda, Ricciarelli, Pavarotti) felléptekor, amikor megrohanták a nézők a pénztárat, még ha akár többszörös árakon adták is a jegyeket.
Ismert tény, hogy ezúttal nem a közönségigényre való tekintettel, hanem az Operaház zárva tartása miatt tűzték műsorra a darabot hosszú évek után ismét az Erkelben, egy karácsony körüli szériára, viszont rossz ötletnek bizonyult az évadban éppen duplájára emelt helyárakat tovább duplázni, az emberek karácsonyi könnyelműségére számítva. Így aztán a jegyértékesítés menete közben néhány előadásra bizonyos árengedményeket adott az Opera, éppen 50 % erejéig, aminek eredményeként annyiért néztünk előadást, amennyire a szerencsénkből tellett…

Visszatérve az Erkel Színház előadásaira, a díszletek akár csonkoltnak is mondható változatairól is tudni kell – és ez érzékelhető ma is –, hogy teljes értékű színházművészeti alkotások, csak az operaházi eredetire és annak ismerőire való tekintettel nem mondom, hogy szintén remekművek. Lehetne persze még szerethetőbb is az Erkel színházi, 60 éves Bohémélet, de ez nem a díszletverzión múlna, hanem a rendezésen. Tudjuk, hogy a darab felújításait, új betanulásait elsősorban ifj. Palcsó Sándor tartotta karban, de már ő sincs köztünk, a színlapról pedig nem derül ki, hogy jelenleg ki felel a színészi játékért, a játék egységességéért, stílusosságáért stb. Bizonyos, hogy a produkciónak égető szüksége lenne egy kor-, darab- és stílusismerő, művelt rendezőre, aki koncepciózusan újraalkalmazza színpadra az előadást. Aki tudja, hogyan kell a szereplőknek a Café Momus dobogója elé lépve úgy folytatniuk a dalolást, hogy az továbbra is színpadi játéknak tűnjön, és ne adjon okot a gúnyolódó rosszindulatúaknak arra, hogy az operaelőadást kosztümös koncertnek nevezzék. Aki tudja, hogy Hegyeshalomtól nyugatra ma is furcsának tartják, hogy a magyar nők összepuszilkodnak bemutatkozáskor (meg üdvözléskor): ez Párizsban, két évszázaddal korábban mégannyira képtelenség lehetett. Ha már vállaljuk, hogy az egyik lányka szalagos főkötőcskét szorongat a kezében, míg a másik strucctollas kalapban illeg. Ha már vállaljuk Márk Tivadar vizuális elképzelését a párizsi bohémekről, akiknek társaságából a filozófus éppen most borotváltatja le életében először a szakállát, a haja se legyen úgy felnyírva, mintha a közszolgálati tévé bemondóstúdiójából lépett volna ki. Palerdi András, különben ritka fiatalos megjelenésű Colline, de – ezt már tavaly is leírtam, sőt, más véleményezők is rendszeresen – nem basszus, hanem bariton. Puccini szándékkal és hangzás iránti egyensúlyérzékkel írhatta basszus hangra a szólamot, amit sajnos az is bizonyít, hogy a Kabát-ária ezúttal ritka jelentéktelenül hangzott el.
Persze, évtizedek óta kívánatos némi rugalmasság a látványtervek kivitelezésében: Márk Tivadar híres jelmeztervei inkább csak irányadók, a színárnyalatok ügyében is. Mégsem szerencsés, ha Rodolfo mellfekvencének türkiz tónusa valamennyi felvonásban idegen színfoltként rikít, csupán az Erkel Színház nézőtéri személyzetének uniformisához igazodik. László Boldizsár torkából eszményien szép Rodolfo-hang szól, de a szólam magasságaitól láthatóan fél: hogy nagyobb baj ne történjék, üvöltő hangadással „biztosítja”, amit kár is lenne kitartani; amiből nem szól a magas hangok által kifejezni hivatott lángoló szenvedély.
A színészi játékon is van mit igazítani és kordában tartani. Egy évvel ezelőtt, még az Operaházban, ha nem szívenütőnek is, de jó megoldásnak véltem Rőser Orsolya Hajnalka Musette-alakítását. Most – tán az Erkel Bohémélet-színpadának „kamaraibb” mérete is tette – mind éneklésben, mind játékban tolakodóan harsánynak találtam. Sajnos erre az attitűdre a különben szintén szépen éneklő Szegedi Csaba (Marcello, másik felnyírt hajú bohém) operett-előadásba való ripacskodással reagált, mely hangvétel még az opera IV. felvonásában is megkísértette.
Kihegyezett kíváncsisággal vártam Horti Lilla bemutatkozását, akit az utóbbi évek legígéretesebb Mimijének találtam. Hangszíne és volumene ideális a szerephez, technikai problémái mintha nem lennének. Megnyerően szép, természetes és kedves jelenség is. Azért mondom egyelőre mégis ígéretnek, mert az alakítás személyességének, a figura megejtő és drámai vonásainak még érnie kell. Az érleltetés tanároknak és színpadi mestereknek is a dolga, és persze azoknak is, akik lehetőséget adnak az énekesnek arra, hogy szerepről szerepre csiszolódjon, lehetőleg kisebb és könnyebb szerepekről olyan jelentősre, mint Mimi. Ezen az estén egy drámaibb és megejtőbb Mimit is kihallottam Horti Lilla énekléséből, mint amilyennek szólt, Kocsár Balázs különben élvezetes vezénylete alatt.

Mielőtt azt gondolná valaki, hogy művelt rendezők stb. igénylésével valami egyetemi szintű követelményt állítok az Operaház produkciója elé, sietek megjegyezni, hogy bizonyos színpadi tudnivalók a középiskolai szintű tudáskörbe tartoznak. Amint azok az észrevételeim sem a bölcsészet legmagasabb régióiba, amelyeket a honlapról vagyok kénytelen elmondani.
Öröm, hogy a Bohémélet cselekményismertetője nem terjengős és nem zavaros szöveg, kellemesen utal az opera költőiségére is. Aztán látom a leírás alatt dr. Till Géza nevét, dőlt betűkkel, mintha idézet alatt állna. Csakhogy Till Géza Opera című kötetének kiadásaiban a korabeli honi gyakorlatnak megfelelően a drámai személyek francia névváltozata szerepel, ahogy a magyar szövegkönyvekben is. Az eredeti nyelvű előadások korában azonban már az olasz nevek használatosak, már amelyiket az opera szövegírói „olaszítani” tudtak. Érthető, hogy a honlap szerkesztői nem akartak zavart kelteni azzal, hogy az ismertetőben ragaszkodtak volna a francia névváltozatokhoz, ám a korrekt megoldás az lenne, ha a szöveg alá ezt írnák: dr. Till Géza ismertetőjének felhasználásával.
Ha már ily bőkezűen szórom az észrevételeket, hadd tanácsoljam azt is, hogy az ország egyik legkiemeltebb és legrangosabb kulturális intézményének honlapján tartsák be a magyar helyesírás idegen nevek toldalékolására vonatkozó szabályait is. Ha Rodolfo – Rodolfónak, ha Marcello – Marcellót, ha Musetta – Musettáról (nem pedig kötőjellel, mint a Musette-ről). Ha az érettségin lehet használni a helyesírási szabályzatot (lehet), akkor ez nem csak bölcsészkari tananyag. Ha az érettségin lehet használni, lehessen az Operaházban is. (Hogy aki annak honlapján olvassa a darabok cselekményét, ne hibás írásmódokat tanuljon meg.)
Ha már a honlapon az olaszosított nevek szerepelnek, a szórólapon se álljon kakukktojásként Musette.

„Kapcsolódások” – Először énekel teljes operai szólamot Budapesten és először lép az Erkel Színház színpadára.  

Anna Netrebko december 29-én az Andrea Chénier koncertszerű előadásában formálja meg Maddalena de Coigny szerepét – s ezzel egy régi hagyományt folytat-

(Opera magazin – 2017. november-december – Filip Viktória)

Idézek a cikkből:

„[,,,] Apropo, turné. A Netrebko - Eyvazov - Bignamini trió összeszokott formáció. Az elmúlt években már abszolváltak egy hosszú ázsiai koncertkörutat, és a sztárpár első budapesti, 2016-os koncertjén is közösen léptek fel, ráadásul épp a Magyar Állami Operaház Zenekarával. Az együttműködés olyannyira gyümölcsöző volt, hogy ez a szimfonikus együttes kísérte Netrebkót és Eyvazovot a nyár végi, berlini Waldbühnén rendezett hangversenyen – és természetesen őket halljuk a decemberi Andrea Chénier-előadáson is.

Anna Netrebko és Yusif Eyvazov így válaszolt lapunknak:

• A berlini Waldbühnén adott koncert egyszerűen csodálatos volt, a művészi energiák elképesztőek voltak. Az opera gerince mindig a zenekar, és nagyon izgultunk, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekarával léphetünk fel. Nagyon várjuk már, hogy ismét együtt dolgozhassunk ezekkel az érzékeny muzsikusokkal! Az Andrea Chénier egy gyönyörű zenére íródott csodálatos történet, és ezt a sok-sok szépséget szeretnénk megosztani a budapesti közönséggel. Ígérjük, nagyon sokat fogjuk gyakorolni a milánói Scalában, mielőtt Budapestre érkezünk! A koncertszerű verzióról szólva elmondhatjuk, hogy nagyon sokat adunk elő áriákat és jeleneteket hangversenyen. Megalkotni ugyanazt a varázslatot, kosztümök, fények és díszletek nélkül – az egyik legnagyobb kihívást jelenti, de ez a munkánk. Azt akarjuk, hogy mindenki, aki a közönség soraiban ül, olyan elevenen érezze át ezeket a karaktereket, ahogyan mi is tesszük. Nagyon szeretünk egyébként együtt dolgozni. A hangunk igen jól szól együtt, ezért a színpadra lépés mindig vidámságot is hoz magával. Mindegy, mi az, mi mindig megünnepeljük egymás sikereit, mert a legfontosabb dolog számunkra az, hogy boldog életet élhessünk.”

Elchin Azizov – aki Gérard megformálója lesz a koncertszerű előadáson – ugyancsak nyilatkozott a lapnak. Gondolataiból idézek:

„A decemberi előadás lesz budapesti debütálásom, amelyre különösen nagy örömmel készülök. Sokszor hallottam a kollégáimtól, hogy a magyar közönség mennyire figyelemre méltó, hiszen értik és szeretik is a klasszikus zenét. Egy opera koncertszerű megszólaltatásának előnyei és hátrányai is vannak. Az énekesnek egyrészt kényelmes, mert csak a hangjára kell koncentrálnia, másrészt azonban a díszletek és a színpadi mozgások térélményének hiánya nehezebbé teszik a színházi közeg megteremtését, Hasonló a helyzet a nézők szempontjából is: ez egy jó lehetőség a gyönyörű zene befogadására, a hallgató elmerülhet a saját képzeletvilágban, de valakinek a hangok mellett a látvány is nagyon fontos. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a december 29-i produkció nagy esemény lesz mind a nézőknek, mind az előadóknak.”

Cilike, sajnos nem tudtam ráhangolódni az előadásra szövegértés és illúziókeltő látvány híján.Talán jobb is lett volna ha a színház a nézői fantáziára hagyatkozik a szöveget tekintve, mert mikor a második felvonás alatt már olvashattam a kivetítőn, akkor szembesültem igazán az olvasottak és a színpadon megjelenítettek  különbségével. Csak néhány pl. - az altatómanó megjelenése előtti kettősnél a gyerekek angyalokról, az erdő varázsáról énekelnek egy bevásárlókocsi mellett a sivár szürke díszletben heverve. A boszorkány nekem nem ijesztő rózsaszín kötényében, abnormális cukrásznő inkább. A színpadi hatás nem erősített rá a zenére, nem tudtam úgy követni a zenei történéseket ahogy a művet megillette volna.

Majd ha lekerül a repertoárról, azért jó lesz rá figyelni.

Jó lenne ha operetteket és musicalaket is játszanának, nem csak a Csárdáskirálynőt. Eddig egy musical ugrik be, hogy ment az m5-ön, az Én József Attila.... egyszer meg lehetett nézni, érdekes volt, de sláger dalok nem voltak benne. Ja és az 56 csepp vér, de az az m2-n ment és az nagyon tetszett, szép volt a zenéje, bár tudjuk, a vége szomorú...

Nemrég vetítették a Hugenotákat, és hát úgy a 20 perc körül kapcsoltam oda, fáradt voltam, ezért felvettem onnantól, később visszanéztem, de valahogy nem tudott lekötni, nem vagyok egy operarajongó, persze néhány darabot szeretek. Talán a régies díszletek taszítottak el az előadástól, meg a régies téma, később átmentem netezni a másik szoba és csak a zenéjét hallgattam, voltak benne szép részek, de úgy gondolom ez már nem a mai kor izlése.

És  bizonyára a televízióban meg az M5 csatorna sugározni fogja valamelyik hétfő estén,  az Erkel Színház Jancsi és Juliska előadását - az első vagy a második szereposztásban. (Én a második szereposztásról írtam.)

Úgy tudom ezt a operát meg lehete nézni videón hamarosan valamelyik online oldalon, sajna passz melyiken.

Tegnap este az évad utolsó Jancsi és Juliska előadásán voltam ott. A  színpadi látványtól eltekintve,  mely számomra is elég lehangoló volt, a nemcsak gyerekekhez, hanem a felnőttekhez  is szóló  és realizált  meseopera szereplőit, mindenekelőtt a két címszerepet megformáló Kálnay Zsófia és Ducza Nóra remek színpadi játékát  és szép énekhangjuk vokális teljesítményét csak dicsérni tudom: kettősük az első képben; Juliska dala meg Jancsi és Juliska esti imája a második képben,  másik kettősük a harmadik képben, de a többi jelenetük  is alkalmat nyújt  az énekeseknek művészi  tudásuk, kifejező eszközeik kibontakoztatására, tehetségük megmutatására, szép énekhangjuk csillogtatására:  igen élvezetes produkciót nyújtanak.  A német vidéken elterjedt számos gyermek- és népdalrészlet nyomán felcsendülő dalokat szívesen fogadta a közönség; ahogyan az Apa táncos ritmusú dalát az első képből  (Szegedi Csaba) vagy az Ébresztő manócska (Nagy Zsófia) és Jancsi és Juliska hármasát a harmadik képből. De említhetem a Boszorkány megszemélyesítőjét, Németh Juditot is, aki boszorkányosan jól hozta  a figurát és drámai szopránja is jól szólt áriájában meg a Jancsi és Juliskával énekelt hármasukban.   A kisebb szerepekben Megyesi Schwartz Lúcia (Anya) és Zavaros Eszter (Altató manócska), továbbá a Gyermekkar éneke járult  hozzá az előadás sikeréhez, amelyben kiemelt szerepe volt a Kovács János vezényelte, nagyszerűen játszó zenekarnak is.

Csak ez a borzasztó színpadkép ne lett volna (rendező és jelmeztervező: Rafael R.. Villalobos, díszlettervező: Emanuele Sinisi); vágytam volna a Grimm mesék világát idéző, „korhű” díszlet és jelmezek között játszódó „realista” és nem napjaink realista miliőjét megidéző színpadi látványvilágra!  De ettől a rendezéstől eltekintve, igen örültem, hogy ez a gyermekopera újra bekerült  az Opera repertoárjába:  az énekművészeken és a zenekaron a karmesterrel az élen semmi nem múlott: mindent megtettek – sikerrel – a nemcsak gyermekközönséget  szép zenei élményben részesíteni.

És mi nem tetszett konkrétan?

A XII.19.-i Jancsi és Juliska előadást volt szerencsém(?) látni. Az élvezetesnek jóindulattal sem mondható rendezésre még rátett egy lapáttal, hogy a szövegkivetítő sem működött végig az első felvonás alatt, az énekelt szövegből foszlányok voltak csak érthetőek.Nekem a libretto nagyon fontos, nem volt elég a kiábrándító látvány, ez plusz felpiszkálta az előadáshoz kapcsolódó ellenérzésem.Operával ismerkedőként Humperdinck művét először volt alkalmam végighallgatni, ez az előadás nem inspirál az újrázásra.

A XII.19.-i Jancsi és Juliska előadást volt szerencsém(?) látni. Az élvezetesnek jóindulattal sem mondható rendezésre még rátett egy lapáttal, hogy a szövegkivetítő sem működött végig az első felvonás alatt, az énekelt szövegből foszlányok voltak csak érthetőek.Nekem a libretto nagyon fontos, nem volt elég a kiábrándító látvány, ez plusz felpiszkálta az előadáshoz kapcsolódó ellenérzésem.Operával ismerkedőként Humperdinck művét először volt alkalmam végighallgatni, ez az előadás nem inspirál az újrázásra.

Mindig érdemes kritikát olvasni. A világító, három sorban szereplő angol nyelvű feliratokból, noha azok minden szava érthető, nekem nem állt össze ez a hosszú intézménynév. A három sor eltérő színe miatt sem, a falon való elhelyezésük miatt sem tűnt cégfeliratnak, és azért sem, mert A munka nemesít? falfirka ugyanakkor magyar nyelvű. Csupán villogó dekorációnak tekintettem.

http://revizoronline.com/hu/cikk/6987/engelbert-humperdinck-jancsi-es-juliska-erkel-szinhaz/

Az eredeti Gimm-mese eltérő variációi közül Humperdinck operájában a gyerekek a sötétséggel, a tájékozódás elvesztésével, az őket rémisztgető erdei szellemekkel, végül a gonoszt megtestesítő Boszorkánnyal küzdenek meg az erdőben. Ezekkel elemekkel.
Piroska története „a szexuális kalandok veszélyességéről és azok elkerülésére int” – olyan rajzfilmpornókban, amelyekben Piroska a farkassal üzekedik, és ha nem tévedek, a nagymama és a vadász is ilyesmihez csatlakozik, ha már kéznél van az ágy. Különben nagyon jó lenne, ha ez a mese a szexuális kalandok elkerülésére intette volna az utóbbi évszázad leányait, mert akkor nem 20–30 év múltán jutna eszükbe, hogy óvakodniuk kellett volna az erdőtől, nem pedig évtizedekkel később kipakolni a médiában. Egyébként azért erdei történet ez is, mert farkas és vadász többnyire az erdőben jár.
Hófehérke nem rivalizál és nincs édesanyja. Mostohaanyja irigy a szépségére. A dramaturgia azért küldi az erdőbe, hogy ő is találkozhasson egy vadásszal, ott laknak a törpék is, és arra kóricál majd a királyfi.

Nem az elemekkel küzdenek, hanem a szegénységgel és a saját szüleikkel. Kicsit más, mint ahogy te mondod. A mese pszichológiai elemzése úgy szól, hogy a probléma a mohóság legyőzése körül forog. Tehát, mivel éheznek, a szülők azért küldik el őket, mert akkor nekik több marad, legalábbis a mostohaanya az eredeti Grimmben így érvel. Aztán ők maguk nem tudnak ellenállni a kísértésnek, beleesznek a mézeskalács házba, ezért kerülnek bajba, de a boszorkány még náluk is rosszabb,ő a gyerekeket akarja megenni,és ezért  jár pórul. A Piroska teljesen más témáról szól, a szexuális kalandok veszélyességéről és azok elkerülésére int.  A Hófehérke pedig arról, mikor a serdülőlány és az édesanyja között egyfajta rivalizálás miatt feszültség támad. 

Nem az említetteknél 6–7 évvel idősebb és érettebb alkatú Gyurkovics Mária énekelte Juliskát.
Gyurkovics Mária nem énekelte Juliskát, neki tehát nem kellett volna megfelelnie az ízlésednek.
Számomra a civil világ látványa nem sugall érzelmeket. Ez a színpadkép és a rekvizitumok régi gyárudvart, mai külvárosi utcaképet sugallnak, hamisan, de a bevásárlókocsi akár M. Tóth Géza valamelyik Ring-darabjának fináléját is felidézheti, mindegy is, melyikét.
Folytathattam volna a Bambi sorát Kittenberger Kálmán műveivel.
A Jancsi és Juliska – mint címe is jelzi – fontos jellemzője, hogy abban egy testvérpár küzd az elemekkel, szemben azokkal a gyermek- és ifjúsági hősökkel, akik egyedül keverednek kalandokba az erdőben: Piroska, Hófehérke.

Nézd, én nem akarok vitatkozni, nincs értelme. Az én ízlésemnek nem valószínű, hogy megfelelt volna -látványban -Gyurkovics Mária Juliskának. Ami a szép is copfos parókát illeti, az a baj ezzel a látvánnyal, a szép kis házikóval egyetemben, hogy nem látszik rajta a nyomor, ami pedig a történet alapja. Ugyanis ha a látvány mást sugall, akkor nem jut el az érzelmeinkig. Itt szerintem keményen eljut,és ez a cél. Ami az erdőt illet -ne is haragudj, de Bambi?! Persze, hogy olvastam, de itt nem őzekról van szó, hanem gyerekekről. Ebben a témában kedvencem Stephen Kingnek a Tom Gordon, segíis! című könyve, amiben egy 11 éves kislány téved el az erdőben és arról az egy hétről szól a történet, amit egyedül ott tölt és ahogy megpróbál kijutni. Nem egy szívvidító mese. Pedig még nincs is boszorkány.

Az 1957-es felújítás rendezője (Stephányi György) vagy a produkció más vezetői nem lehettek tanácstalanok. Páka Jolán és Raskó Magda is alacsony termetű énekesnő volt, az előbbi nagy koloratúrszoprán főszerepek birtokosa Gyurkovics Mária mögött, míg az utóbbi többek közt Puccini lírai hősnőit énekelte, bár nem az élvonalban. Harminchét, illetve harmincnyolc évesen bizony „nagyjából kislánynak” látszottak – nos, a színészi alakító- és mozgáskészség mellé ehhez kellett a korántsem öncélú makeup, műszempilla, szőke paróka copfocskákkal, széles masnikkal, dirndli fazonú ruhácska stb. is. Mindez szerintem nem csúfolódás, hanem színpadi látványkultúra tárgya, ami helyett, ha ma nem tetszik, jobbat kell kitalálni.
A korabeli Jancsik közül mindig Szőnyi Olgát láttam, akinek ez számos nadrágszerepe közt is rövidnadrág-szerep volt, mely kantáros viselet „enyhített” lenyűgözően királynői megjelenésén.
(Fölteszem, hogy az általam sajnos nem látott szériában Pászthy Júlia és Ötvös Csilla is illúziókeltő Juliska volt.)

Köszönöm a helyreigazítást, és nagy bocsánatot kérek mindenkitől, elsősorban Ducza Anikó olimpiai bronzérmes tornásztól és Ducza Nóra magánénekesnőtől! (Külön bosszant, hogy – a sportvilág analfabétájaként – nem is ismerem a tornásznőt, valószínűleg csak a rádióból fészkelődött a neve a fülembe, és nem tegnap.)

Tudom, hogy a hajléktalanok (némelyiknek állása is van) és a kukában kotorászók (némelyik lakik is valahol) nem feltétlenül ugyanazok. Ebben a rendezésben viszont nagyon úgy tűnik, hogy a család hajléktalan. – Rendkívül szegény család is lakhat takaros kis házban, tarthatja azt rendben és tisztán (virágos ablakkal is: lehet évtizedeken át gyűjtögetni és újravetni a magokat az egynyáriakról, és persze lehet évente tízezreket is költeni új palántákra). – Színpadi művésznek ne kelljen magyaráznom, miért viselnek a művésznők parókát, műszempillát a színpadon, az ábrázolt nőalak társadalmi helyzetétől függetlenül, s nem azért, mert ez „dukál”. – Láttam már festett hajú hajléktalant (még olyant is, aki órákig sminkelte a szesztől kivörösödött, felpüffedt arcát), de Megyesi Schwartz Lúcia dekoratív parókája nem úgy nézett ki, mint amit otthon (vagy az utcán) festettek. – Ha elolvasod a Bambit, megtudod, hogy az erdő miért védelmező környezet is, pl. a tisztással ellentétben. – (Akadnak azért a nagyvilágban, ha nem is Jancsi- és Juliska-korú, de nagyobb gyerekek, akiket, ha nem is a nyomorból, de a szürkeségből kiemelt egy tehetségkutatóban megszerzett ismertség. Hogy ez önáltatás-e, vagy sem, az a tehetségtől függ, és attól, hogy képes-e a könnyű siker a hivatástudat és a szorgalom motorjává válni.) – A gyermekrablás a szervkereskedelemben műfajilag nem illik a mesébe, amelynek tartalmi és formai követelménye az egyszerűség. (Még az operairodalom remekműveinek cselekménye is egyszerű.)
Ha kolléganőd kislányának megbocsátod, nekem is meg kellene bocsájtanod, hogy nem tetszett a rendezés. Megbocsátás helyett viszont személyeskedsz, amikor gúnyolódástól sem tartózkodva azt írod, úgy ülök be, hogy ezt most utálni fogom és juszt se akarom érteni, mi történik, szép kislánykákat és szép kisfiúkat akarok csinos házban és szép mesebeli erdőben. Cserébe én sem írom, hogy Te úgy ülsz a számítógéphez, hogy ezt most dicsérni fogom és a magam véleményén túl juszt is gyermetegnek és együgyűnek állítom be annak a meglátásait, aki ismét elmarasztalni merészelte művészi aranykorát élő, de igazságtalan támadásokat megélő Operaházunk gondolatgazdag felújítását. (Ez nem visszavágás, csak stílusgyakorlat volt.) Nem, ha egyszer ötletelés helyett tehetség, megnyilatkozó üzenet és a stílushoz való hűség köszön rám a színpadról, nem fogom visszasírni a „szép mesebeli erdőt”.

Másról tetszik beszélni és olyan elképzelésket akar rányomni az eberekre,ami egyáltalán nem igaz.Operaértelmezése,mint műfaj helytelen  sajnos.Egy  dolog igaz.Az opera egy összetett műfaj,melynek tetején a zene és az éneklés áll.Ezt lehet csavargatni,melléhelyezni a rendezéshez,de a történet nem erről szól.

Az opera színház is nemcsak zene. Sokáig inkább irodalmi műfajnak tartották, mint zeneinek. Tetszik vagy nem: az a romantikus, a tizenkilencedik században gyökeredző szemlélet, miszerint elég csak kimenni és különösebb színészi játék nélkül, különösebb rendezői értelmezés nélkül elénekelni egy-egy operát már a múlté. És nagyon sokszor hagyományos rendezések se teszik ezt és rejtenek el olyan utalásokat egy-egy rendezésben, amelyek új megvilágításba helyezik a darabot. Szerintem ez önmagában véve nem szentségtörő. Az opera nemcsak zene! Van szövegkönyv is! Van színpadi megvalósítás! Van kórus, zenekar, magánénekesek, vannak díszletek, színpadi történések, van színészi játék. Az oepra egy összetett dolog. Ezért is szeretem, mert sokkal több, mint egy egyszerű színdarab és sokkal magvasabb, mint egy oratórium.

 Végülis mindenki no name-ként kezdi. Ez a szerep kifejezetten kellemetlen, mert elég magas fekvésű, viszont  relaiív hangos zenekart kell áténekelni. Ráadásul nem árt nagyjából kislánynak látszani. Én tnácstalan lennék, ha nekem kéne kiosztani. Más szerepet viszont esetleg másra osztottam volna, de nem akarom részletezni.

Ezeket a hangtalan, no name szopránokat honnan szerzi és gyűjti be az Operaház? Az egyetlen hangfaj, amelyikben állítólag hatalmas a kínálat világszerte, nálunk meg csak ezt tudják kihalászni. Hallottam, hogy az egyik Juliska, aki az egyébként tervezett, szintén hangtalan hölgy helyett ugrott be a szerepbe, a magánénekesi meghallgatáson egy Oszkár áriát nem volt képes tisztességesen elénekelni, ehhez képest őt szerephez jutatták. De itt állítólag a legjobbak fognak énekelni, itt volumenproblémás énekes nem lesz többé -- mondá fődirektorunk anno... na, abból se lett semmi.

Csak úgy általában.Szívesebben olvasnék a zenei megvalósításról,elvégre operáról van szó.Nem?.Pontosan az ilyen eszemcserékre utaltam korábban,hogy miként is öli meg a rendezésról szóló ömlengés ,hisztéria magát a  műfajt.Igen ,ha nem tetszik ne olvassam!Hát nagyjából ez így is van!

Eleve nem Anikó, hanem Ducza Nóra. Ha már. És ha már belementél egy szociológiai elemzésbe,akkor nézzük.Egyrészt, nem derül ki, hogy hajléktalan lenne a család, bár egy kritikában én is olvastam, az, hogy bevásárló kocsival kukáznak a gyerekek, nem bizonyíték erre. Hiszen a szülők dolgoznak, ha nyilván nem is túl magasan kvalifikált emberek. Elég jó kis képet kapunk arról is, hogy nem véletlen a rossz helyzetük: az apa teljesen infantilis,felelőtlen figura, ehhez képest még mindig neki jutnak eszébe a gyerekek,már ha csak a sörös doboz kinyitása után is. Az anya még rosszabb, mert még hazudik is, és mivel a gyerekek láthatóan tartanak tőle, nyilván nem egy kiegyensúlyozott személyiség. Mindig bírom az olyan rendezéseket, mikor a rendkívül szegény család, akik éheznek, takaros kis házban laknak, csinos kis ruhácskában ugrándozik a két gyerek, miközben arról dalolnak, hogy milyen éhesek, és a mamának szép, berakott parókája van, műszempillával, elvégre ez dukál. Ha nem láttál még hajléktalan nőt festett hajjal, nézz körül jobban.  Az erdő, na az nagyon védelmező környezet, főleg éjjel és főleg gyerekeknek, akik eltévedtek és éhesek. Itt arról van szó, hogy a két gyerek elmenekült kvázi a bántalmazás elől. A gyerekek figurái és a kapcsolatuk is nagyon alaposan ki van dolgozva. Mint fiú és lánygyermekek édesanyja, mondhatom, elég életszerű a színpadi testvérpár. Érthető volt az az utalás is - legalábbis számomra -, hogy vannak, akik úgy törnének ki a rossz társadalmi helyzetből, hogy tehetségkutatókban reménykednek, a könnyű siker vonzza őket, ami persze teljes önáltatás. Számomra az egyik legszebb pillanat az volt, mikor a (gyerek?)munkások éjjel szünetre kijőve a gyárból -á la Carmen cigarettakórus - az egyik megáll az alvó gyerekek mellett és a felriadó Jancsinak átnyújt némán egy cukorkát.  Aztán itt van még az is, hogy milyen cukorkákat gyárthatnak, ahol maszkban kell dolgozni? Ez is egy tartalmi elem, ha jobban belegondolunk. A boszorkány megjelenítése is milyen aktualizált, hiszen állandóan felröppennek hírek, hogy gyerekeket és felnőtteket rabolnak el és szerveket vesznek ki belőlük -itt éppenséggel kísérletezésre használja fel őket a gonoszt megjelenítő banya.  Szóval, lehet pozitívan is felfogni, ha az embernek az a szándéka, hogy megérti, és nem úgy ül be, hogy ezt most utálni fogom és juszt se akarom érteni, mi történik, szép kislánykákat és szép kisfiúkat akarok csinos házban sé szép mesebeli erdőben.Ez is egy hozzáállás, de ezért kár még félárat is kiadni. Az én 12 éves gyerekem előrehajolva nézte az egész előadást, annyira figyelt. Nem fogok hazudni, egy kolléganőm is ott volt az egy évvel idősebb kislányával, ennek a lánykának nem tetszett a rendezés. Van ilyen is, olyan is. Szerintem tehetséges munka, a szereplők láthatóan nagy élvezettel játszanak mindannyian. Becsszó elmennék megnézni a másik szereposzást is, ha ráérek.

Jancsi és Juliska – 2017. december 14.

Ez a modernizálás egy darabja a többi ilyen szándékú vacaknak, amelyek különben nem ócskavas- és papírhulladék-áron készülnek az Operaházban, immár futószalagon.
Nincsenek tapasztalataim arról, hogy a rendező, Rafael R. Villalobos hazájában kicsodák és hogyan élnek a legszegényebbek, a hajléktalanok – ám annál mélyebb merítésű tapasztalatokat gyűjtöttem erről a világról Budapesten (időben is széles merítéssel: a kapitalista restauráció óta eltelt három évtizedben, amelynek hozadéka, vagy inkább hordaléka a pária sorsú emberek sokasága), a napok kevésbé fényes óráiban is, történetesen egy olyan kerületben, ahol a szegénység, a lumpen életmód, az alkalmi szálláslehetőségek és ételosztó helyek gyakorisága következtében e világ kivételes sűrűsége figyelhető meg. Láttam már hajléktalanokat aludni, lakni, enni és inni (alkoholt is) az utcán, sőt „gyereket csinálni” is – hadd használjam ezt a kifejezést itt a szeretkezés szinonimájaként. De magzatot viselni, babát szoptatni, gyermeket nevelni sohasem, pontosabban hajléktalan gyermekeket nem! A hajléktalanok nem alapítanak családot, amikor utcára kerültek, ha volt gyermekük, őket az állam, az egyházak, alapítványok stb. intézményei nevelik tovább. Lakást nem mellékelnek hozzá, így többségükből hajléktalant nevelnek, akik akkor már nem gyermekek. (Akadnak az elképesztő jelenségekről adatok is ebből a „szép” régi-új világból. Olyan politikusi és újságírói kijelentéseknek, melyek szerint Magyarországon ma tömeges mélyszegénység van, nem akarok hinni, főleg nem hivatkozni rájuk, miközben mások cáfolják ezt, én pedig nem végeztem róla kutatásokat. De leírom, amit véletlenül a napokban olvastam, nem exkluzív helyen, csupán a Wikipédiában: „Ukrajna lakossága az 1991-es függetlenedés és rendszerváltás óta 2008 elejére 52 millióról 46 millióra csökkent. 17 év alatt 30 millió abortuszt hajtottak végre”. Az adatközlés erre a forrásra hivatkozik: https://mno.hu/migr/17-ev-alatt-30-millio-abortusz-ukrajnaban-383492.) Csak azért tértem ki erre, mert megrázott, és hogy sejthessük: milyen útvesztőkben és vesztőhelyeken tűnnek el a gyerekek, oly mértékben mindenesetre, hogy egy szembeötlő társadalmi rétegben mintát sem látunk belőlük. Annyi kéregető emberrel találkozom, hogy ha mindegyiknek csak egy százast adnék a kezébe, semmi pénzem sem maradna (ilyenkor szégyellem, hogy még operára is jut), de gyermek koldust a rendszerváltás óta nem láttam. Lehet, hogy másoknak, más helyeken és más körülmények közt (pl. autóból) eltérő tapasztalataik vannak.
Az én tapasztalatommal a Jancsi és Juliskának ezt a látványkoncepcióját eleve elvetem, affektáltnak, fontoskodó közhelynek (ld. salzburgi Bohémélet, a pesti Faust stb.) és hiteltelennek találom. Azért írtam látványkoncepciót, mert üresnek tűnik, semmi gondolati többletet sem ad ahhoz a változathoz, mely szerint egy seprőkészítő pici kunyhóban él családjával az erdőszélen, és mindennapos gondjuk az éhség. Egyébként a hajléktalanok éppen azért élnek (főleg nagyobb) városokban, mert a kukákból és a könyöradományokból legalább éhségüket csillapíthatják és fenn tudják tartani magukat.
Lehet persze kifogásolni, miért kérem számon a hitelességet még egy mesében is, ráadásul egy rémtörténetben. Hát csak azért, mert olyan ember beszéde, aki hazudik, nem köt le. És mert a Jancsi és Juliska ez esetben nemcsak rémtörténet, hanem opera is, ahol fontos kifejező elem a zene, időnként álomszerű szépségekkel. Például a német klasszikus és romantikus zeneirodalom olyan hagyományos ékességével, mint az „erdőzene”. Idilli erdőé, amely szépséges, harmonikus és megnyugtató – amíg nem látunk a mélyére: növények és állatok olyan populációi, amelyek végtelen körforgásban gyilkolják egymást, máskülönben nem maradnak életben. De Humperdinck zenéje nem erről szól, hanem arról az erdőről, amely a veszély mellett védelmet is ad, az idilli világról is, amelyben a jó ellensége a gonosz, és létezik igazság: a jó legyőzi a gonoszt. Hogy pontosan a gonosznak a módszerével, ennek gondolati mélységére nem ás le a mese, az a fő, hogy örülhessünk a végén. Ha azonban a látvány megerőszakolja az eredeti miliőt, én nem tudok örülni.
Talán nem véletlen, hogy az elutasított koncepción belül is a rendező tervezte jelmezeket találtam legsikerületlenebbnek, vagy éppen egyenetlen színvonalúnak. Amikor megnéztem a Juliskát alakító Ducza Anikó fényképeit, leltárilag mindent erényét rendben találtam, sőt. Ezért is érthetetlen, miért kellett Juliskájából nem helyes, hanem „érdekes” gyereket csinálni – készek vagyunk ezzel a jelzővel illetni, akiről nem akarunk tapintatlanul nyilatkozni. Rövid és kócos, vörös parókához ronda szemüveget visel (lehet, hogy a kukában lelte, de azon sem lepődnék meg, ha valaki tudatná, hogy ilyen keret fél millióba kerül), jelmeze nem szegény gyereké, hanem múlt századi takarítónőé, és mindent megtesz, hogy viselője ne gyereknek tűnjön. Jancsi ugyanakkor igazán szép fiúcska, Kálnay Zsófia megjelenésével és játékával is szakít azzal a kínos hagyománnyal, hogy az operaénekesnők nadrágszerepben sem hajlandók háttérbe szorítani magukban a nőt. Ezúttal az ő hangja és vokális alakítása is a legtetszetősebb élmény volt számomra.
Kirívóan zavaró a gyerekek anyját, Gertrúdot éneklő Megyesi Schwartz Lúcia megjelenése, aki viszont (bár szintén valami múlt századi takarítónő-jelmezben) mintha a nagyvilági, hódító nőt nem lenne hajlandó elnyomni magában (vagy inkább Kundryt alakít). Világos fürtökkel díszes vörös hajkoronájával a rendező-tervező nyilván azt a fontos üzenetet küldi a színpadról, hogy milyen drága hajfestékeket képesek emberek kihajítani a kukába, nem is keveset, ha még Juliska kócára is jutott belőle. Az opera 1957-es magyar színlapján Ébresztő tündérként szereplő jelenés a mai színlapon Ébresztőmanócskára változott, ennek megfelelően Nagy Zsófia személyében egy magas és csinos fiatalember jelenik meg.
Nem szívesen élcelődtem azoknak az művészeknek a látványával is, akiknek éneklése nagyon is tetszett. Sajnos a magyar szövegérthetőséget általában gyengének találtam, míg az Altatómanócskát alakító Simon Krisztinánál nehézkes formálásúnak: mintha nem az anyanyelvén énekelne. Pedig Kovács János a partitúra élvezetes hangzásélménnyé varázsolása közben gondot fordított arra is, hogy az itt-ott vastag zenei szövet ne nyomja el az énekeseket. Ám a magyar nyelvű éneklés több évtizedes száműzetése nemzedékváltások múltán nem lehet büntetlen egy kultúrában.
Ha részvevője nem akartam is lenni, siettemben hallottam még a lépcsőházban a vastapsot és a kiabálós ovációt a félig sem telt nézőtérről.

Akkora értékveszteség már nem érheti A diótörőt az Erkel Színház színpadára igazítással, mint amilyen 2016 decemberében érte Solymosi Tamás verziójával és az eredeti díszlet módosításával.

Ez a nyomortelep patkányokkal pontosan beleillik abba a folyamatba, amely minden művet a maga emelkedettségéből, megemelt vagy hiteles miliőjéből leránt a mai közönségesség „valóságába”, ám olyan valóságba, amelyet az „alkotók” az íróasztaluk és a rendezői pultjuk mögül elképzelnek. Ezekben nem az a legfájdalmasabb, hogy a történetek ledobják magukról a „korszerűsített” és illúziótlanított előadások logikátlan ötleteit, hanem az, hogy azok a zenétől is idegenek.

A János vitéz megérdemelne egy teljes felújítást, az Erkel Színház színpadára tervezve. A legutóbbi verzió már 2013 áprilisában gyatra volt. A cigánybáró idei, márciusi felújítása azt a szomorú tapasztalatot hozta, hogy jelenleg nincsenek a színházban magukkal ragadó színpadi egyéniségek klasszikus operett, daljáték előadásához.
Én elhiszem Neked, hogy a jegybevétel csak töredéke a működés finanszírozásának, ugyanakkor valami jogcím mégiscsak kell egy színház finanszírozáshoz. Ez a jogcím jelenleg elsősorban az Erkel Színház folyamatos műsorszolgáltatása (kisebb részben más játszóhelyeken, pl. a Fesztivál Színházban, illetve a turnékon zajló előadások is).
Szerintem a főigazgatónak és a művészeti vezetőnek, ha csak vázlatosan is, előzetesen is tudnia kellett, milyen lesz a Jancsi és Juliska rendezése.

Kedves Momo, ha Te nem is, majd a mindenkori fórumolvasó eldönti, mi ebben a hozzászólásban a személyeskedés, és kiék e vitában a csúsztatások, ferdítések valójában.

8600

Na hát akkor, megjöttem a Jancsi és Juliskáról.  Az énekes teljesítményekről nem fogok nyilatkozni, volt, aki tetszett és volt, aki kevésbé. A színrevitelt teljesen tudtam élvezni. Természetesen cseppet sem a hagyományos mese történik meg, nincs erdő, nincs boszorkány sem. Amit legnagyobb problémának tudnék felhozni, az a szöveg és a történés össze  nem egyeztetése. Viszont, mivel az aktualizálást elvetem, inkább elvonatkoztattam. Legnagyobb pozitívumként elmondhatom, hogy ilyen részletesen, remekül kidolgozott karaktereket nem is tudom, mikor láttam. A figurák csodásan élők lettek és minden művész nagyszerűen játszik. Ha jól értettem a szándékot, a boszorkány itt valamiféle kísérleti labort működtet és gyerekeken kísérletezik, kábítószert kever a cukrokba. Ilyenformán persze a kemence se olyan kemence, a gyerekek -akiket már Jancsiék előtt megsütött -itt kísérleti egérkék.  Valódi és mai problémák, nyomorgó család, kukázó gyerekek,  felelőtlen és infantilis apa, önző és indulatos anya, minden tökéletesen felismerhető. Persze, aki egy idealizált mese-látványt várt, az vegye elő a Grimm kötetet és tűnődjön el kissé a mesén.A

Közelítenek az álláspontok :) Évente elég lenne 10 népszerűt játszani mondjuk 2 ötös blokkban,mellettük elférne 4-5 másik remekmű,amelyre esetleg kissebb az igény.Hányszor láttam elvarázsolt arcokat a szünetben.Emberi szlogenekkel kell kedvet-hangulatot csinálni,nem kifordított gigyegő gügyögésekkel,lásd a múltkori darabismertetőket.

Na látod, ezért mondom, hogy az Erkel Színház végső soron tehertétel az Operaháznak (amellett, hogy persze érték). Mert éppen az Erkel mérete miatt folyamatosan a 30 (de inkább 15) legnépszerűbb művet kellene játszani benne (az összes többi kárára). Nem a közönség igényhez lehet tervezni a műsort, hanem az épület méretéhez. Ez nem műsorpolitika, hanem szükségmegoldás.

Egyébként teljesen igazad van, ez a színház erre való. Erre is épült: nagy, népszerű műveket játszani, sok embernek. Csak az Operaháznak más dolga is lenne. Sok minden másra is van igény, ha nem is sportcsarnok méretben. (Rendszeresen olvasható itt a fórumon is, mi mindent látnának szívesen élőben hozzászólók.)

Adott egy nagy befogadóképességgel bíró színház. Adott egy műfaj,amit paradox módon időnként a művelői "lőnek a felhőbe",legalábbis olyan érzésem van. Van ennek a műfajnak mondjuk 30-35 nagyon népszerű darabja. Ami közönségsiker,az emberek szeretik,jó lehet benne énekelni,mert a siker nem marad el.Miért nehéz összehozni ezeket a darabokat egy nagy kapacitással bíró színházzal?? Ötvenszer kérdeztem már meg,a végső válaszok:1,nem ez a koncepció,2,művészeti kérdésekbe mi nem láthatunk bele. Itt szokták a felhőbe lőni a történetet.Ki szólna érte,,ha a legnépszerűbb darabokból 2 sorozatot csinálnának egy évadban,itt is,ott is.Miért adnak 26 diótörőt teltházzal,amikor elég lenne belőle 10 előadás is?? Vagy kell  a bevétel?Vagy nem kell a bevétel,mert az úgyis csak egy elhanyagolható része a költségeknek?? Miért ad az egyik teátrum 1000 dzsungel könyvét,a másik a legnépszerűbb 15 operettet variálgatja,amikor ordít utánuk a saját területük "Wozzeckje"?Remekmű,értik hatan,tessenek velük "ölni" a nagyérdeműt.Nem?

Abban én még mindig hiszek, hogy az olyan darabok, mint A bűvös vadász nem Zsótér rendezésében azért néhány évig sikerrel játszhatóak lennének - hanem is állandóan teltházzal. Ugyanezt elmondhatjuk szerinthem sok kora romantikus olasz ritkaságról, több ritkán játszott Verdi-operáról és még lehetne sorolni is. Lehet, hogy az Árnyék nélküli nem tartozik ide, ahogy a Wozzeck, Vérnász sem, de nem hiszem, hogy a kora romantiku sok, esetleg egy-két Mozart kortárs művei, vagy egy-egy későromantikus darab rövid ideig nem játszható sikerrel. Anno voltak sikeres Bűvösz vadász bemutatók vidéken...... Sőt: Szegeden még Glinkát is játszottak sikerrel - amit Pesten sohasem tettek meg. Be lehetne mutatni Az eladott menyasszont is és sikerre lehetne vinni a Rusalkát, Lakmét, vagy éppen a Luisa Millert, Attilát is Budapesten is és néhány évig lehetne őket játszani. Megfelelő, nem a közönség jelentős részét elriasztó rendezésben és jó szereposztásokkal. 

Az Andersen mesék nem is számítanak mesének. A Disney változatok meg éppen azt tették tönkre minden mesében, ami a lényeg volt.

Igen, de Andersen meséi talán túlságosan is korán szembesítik a gyermekeket a világ igazságtalanságaival, sőt borzalmaival. Ismertem gyerekeket, akik kis korukban is értették, rajongásig szerették ezeket a meséket. De olyanokat is, akik nem szerették, és nem is értették. (A mesék feldolgozása amúgy kényes ügy, mert a gyerek másként fogja fel a mesét, ha csak mondják neki, mintha mutatják is. Erre legjobb példa a Hófehérke, Walt Disney remeke, amelynek bizonyos részeinél, különösen Hófehérke menekülésekor az erdőben, a gyerekek tömegével kaptak sírógörcsöt, több visítva bömbölőt ki is kellett vinni a moziból. Mondjuk még 40 éve is. Kíváncsi lennék, hogy reagálnak ugyanerre a mai gyerekek.)

 A meséknek van egy olyanoldaluk is, hogy a gyerekek pszichikai és szociális fejlődését támogatják. Nagyon érdekes Bruno Bettelheim könyve erről a témáról. A gyerekek általában jól érzékelték a jelképeket, amiket a mesék tartalmaztak.

Én ezzel az okfejtésseddel amúgy egyetértek. A MÁO nem a régi Király Színház, ahol ha üres volt a nézőtér, a direktor becsukhatta a boltot.  Vannak művek, amelyeket játszani kell, ha a közönség nem is vevő rá tömegekben. Szelektálni azonban akkor is kéne, mérlegelni különböző szempontokat, hogy mit és mikor? És még csak utána jön a fő kérdés: hogyan?

Az irodalomtörténet ma már pontosan tudja, hogy Andersen meséi eredetiben felnőtteknek szóló mesék, nem véletlen, hogy műveit kicsit átfogalmazták gyermekeknek. De tulajdonképpen Grimm meséi is, sok magyar népmese is tele van olyan részlettel, amelyeket az egykori gyerekekkel csak nagyon óvatosan adagolva volt helyes megismertetni. De a világ megváltozott: az egykor ijesztőnek gondolt részletek a mai brutális videójátékokon, akciófilmeken és trillereken felnövő gyerekeket olyan nagyon nem rettentik meg, gondolom. A rendezői átfogalmazás azonban más eset, ha olyan, mint amilyet említesz a Rusalkával kapcsolatban, vagy amilyennek az új Jancsi és Juliskát leírják. Az már a művek lényegét érintik, sok esetben azokkal ellentétesek. Ezen kívül undorítóan gusztustalanok is.