Dehogynem! Szerintem ő (Florez) a valaha volt legjobb Lindoro. Csak sajnos egyetlen felvétel sem jelent meg vele, sem CD-n, sem DVD-n. A tubuson meg lehet nézni a philadelphiai előadást, nem túl jó képi minőségben, viszont azon a partnerek is kiválóak. Van még forgalomban néhány kalózfelvétel, de ezen kívül semmi, legalábbis tudomásom szerint. Bécsben vele láttam az operát, élőben is szuper volt.

Az európai élvonalba kerülhet a Magyar Állami Operaház

Origo/MTI 2017.11.26. 11:52

A legnagyobb feladat minőségi fejlődésbe fordítani mindazt, amit infrastruktúrában és mennyiségben már elértünk. Ezt jelölte meg a következő évek egyik fontos céljának Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója, aki 2018 februárjától újabb öt évig vezetheti az intézményt.

A két nagyszínházzal és számos időszaki kamarajátszóhellyel működő Opera előadások, nézők és bérlettulajdonosok számában, valamint bevételét tekintve is megduplázta eredményeit, ez a növekedés a nemzetközi operavilágban egyedülálló"- mondta a főigazgató, majd hozzátette, a cél most már az, hogy megnövekedett próbalehetőségekkel és optimumra visszahúzott bemutató- és előadásszámmal javítsák a minőséget,

így az európai élvonalba kerüljenek.

Ókovács Szilvszter arról beszélt, hogy az elmúlt öt évben tervszerűen újították meg az elöregedett repertoárt. 80 premierrel azt is elérték, hogy a nézők, a média és a szakma folyamatosan figyel rájuk. Azt mondta,visszaállnak az évi tíz bemutatóra,elkezdik kijátszani, ha kell, kiegészíteni vagy újrapróbálni a produkciókat. A hosszabb, mélyebb felkészülés mellé még igényesebb, vizualitásukat tekintve is élen járó produkciókat kell bemutatniuk. Mindennek sokkal nagyobb forrásigényét újragondolt, az európai élvonal felé közelítő állami dotációval kell megoldani,

miként a rég esedékes általános bérrendezést is. Pályázatában 10 tematikus évadot vázolt előre, feltárva az opera világának kincsestárát, összefüggéseit.

Át kell építeni az Erkelt

Az Erkel Színházat az elmúlt négy és fél évben 1,1 millióan látogatták, az Operaház nélküli, most futó évadban már egyedül is képes 300 ezer néző feletti teljesítményre. Mindez bizonyítéka annak, hogy a játszóhely alkalmas lett arra, hogy átvészelhessék benne az Andrássy úti épület korszerűsítésének éveit.

Azt mondta, 2021-ben az Erkel átépítése is esedékes lesz, mivel a 2013-as kicsi, de gyors, mindössze nettó 1,2 milliárd forintért, hat hónap alatt lezajlott beavatkozással csak 5 éves kegyelmi időt nyertek, ami jövőre lejár:

ezalatt kell az Operaházat korszerűsíteni.

Ókovács Szilveszter tervei szerint az Erkelben, Közép-Európa legnagyobb ültetett nézőterű színházában az Operáéval kompatibilis méretű színpadot, oldalszínpadot, zenekari árkot és kiszolgáló traktust kell kialakítani. A nézőtérhez nem nyúlnának, az oda befektetett összeg eredménye tehát nem vész el. Pályázata szerint másfél év átépítés után,2022. december 8-án kellene újra megnyitni az Erkelt, a ház 111 éves születésnapján.

Kiemelte, hogy az ország két legnagyobb színháza, amely az egész nemzet számára reprezentálja a balett és az opera műfaját, semmilyen komoly forrást nem kapott 1984 óta, így lettek hazánk leglátogatottabb, de egyben legrégebben felújított, így leglelakottabb színházaivá.

Az Operaház és az Eiffel Műhelyház várhatóan 2019 januárjában nyit.

A főigazgató kiemelte, hogy mivel az Opera termeli a bevételt, amiből az Erkelt keresztfinanszírozzák, nem lehet több időt veszíteni. Hozzátette, az állami támogatás jelenleg csak a közalkalmazotti béreket fedezi, a hatalmas rezsi, a szólisták, karmesterek, alkotók honoráriuma, a díszletek-jelmezek elkészítése, a kommunikáció és a beszerzések évi csaknem 5 milliárdos tételét csak a saját bevétel biztosítja. Ennek négyötöde az Ybl-palota függvénye, ami nyártól kiesett. Emlékeztetett arra, hogy a jelenleg zajló korszerűsítés nemcsak az Andrássy úti épületet, hanem a Hajós utcai 12 szintes üzemházat is érinti.

Új munkahelyek

A szakszervezetek sztrájkfenyegetéséről kiemelte, hogy a követelések legfőbb motívuma bérjellegű, miszerint a kollektív szerződés hiánya miatt a dolgozók bére havi 130 ezer forinttal csökkent volna.

A főigazgató véleménye szerint ekkora hazugsággal nem lehet eredményes sztrájkot szervezni, végül el is maradt a munkabeszüntetés.

Mint mondta, bízik a kollégák józanságában és hogy látják, a felújítások értük is történnek, munkavégzésük körülményeit javítják. Lehetetlent követelni pedig "azon a karácsonyon különösen visszás, amelyet a család rengeteg pluszkiadást jelentő bérleményekben tölt, míg a házat, ahol a boltját is üzemeltette, amelyből élt, épp tatarozzák".

Kitért arra is, hogy senkit sem bocsátottak el, pedig "két méretnyi kolléga jut most egy színházra", inkább határon túli turnékkal használják ki a lekötetlen energiát és ezen pluszbevételekből biztosítják az illetmények színvonalát. A létszámcsökkentés nyújtotta egyszerűbb megoldást sem a kollégák, sem a magyar operakultúra szempontjából nem éreztük volna fairnek, ellenkezőleg:büszkék vagyunk, hogy az elmúlt években 400 új munkahelyet teremtettünk"- mondta Ókovács Szilveszter, majd hozzátette, a kulturális alapellátás zászlóshajója az Erkel Színház, amelynek a jegyeit bárki meg tudja fizetni és hozzájuthat ugyanazokhoz a magas színvonalú produkciókhoz és kiemelkedő művészekhez, mint az Andrássy úti dalszínházban.

Itt is a nehezebb utat járjuk, amikor azt mondjuk: fontos, hogy mint a messze legnagyobb magyar kulturális intézmény, része legyünk a társadalomnak, hogy együtt lüktessünk vele és ne elefántcsonttoronyként létezzünk, kizárólag a mai high society és a turizmus számára"- tette hozzá.

Társadalmi felelősségvállalás

A főigazgató úgy látja, részt kell venni az ország operai művelésében multimédiás tartalmak létrehozásával is, továbbá a társadalmi felelősségvállalás részeként szolgálni a nemzet számára fontos gondolatokat, eseményeket, mint 1956 vagy a reformáció jubileuma.

Sokfélék vagyunk itt házon belül is, összesen csaknem kétezren - nálunk sokszínűbb csak a publikumunk lehet. Az irány továbbra is az, hogy a mi Operánk minden közönségréteg ízlését és örömét keresse. Ne ugyanazon az estén, hisz az lehetetlen volna, de egyre magasabb nívón"- mondta.

Kedves IVA nem számolom a sorait ,amit a rendezésről írt és speciel ezt nem csak Önnek róvom fel,hanem az általános és hivatalos operakritikának is.

Ha  elsősorban Önre gondoltam volna és nem úgy az átlagos magyar és külfüldi kritikák ezt jutatták eszembe.Egyébként Önnek címeztem volna,de mint látja nem válaszként ment,hanem egy sajnálatos megállapításként.

Nekem is a Horne-os felvétel a legjobb!

számomra fucsa, hogy Flórez labdába sem rúg, mint a valavolt lehetséges legjobb Lindoro....

Az a felvétel is nagyon jó. Én szeretem Horne-t, de ízlés kérdése egy idő után, hogy a jó énekesek közül kijön be, ki nem. 

Igen, valószínűleg ugyanazon az előadáson voltunk. rögzítették az előadást. A Triptichon általán látott előadását is rögzítették. Akkor a karzaton ültem és az erkély középpáholyok táján egy kamera volt valami daru féleségen mozgatva. Ezek szerint már nemcsak premier előadásokat vesznek fel, de igyekeznek mindenz dokumentálni. Az általam látott Bánk bán előadást is rögzítették a kamerák, mikrofonok. 

Karácsonyi díszbe öltözött az Erkel Színház.
A múlt hét második felében alighanem fagytűrő, mediterrán hangulatú, dézsás fácskákat állítottak a főbejárati ajtók közötti (egykor) oszlopok elé, négyet. (Azokra a díszlet-babérokra emlékeztetnek, amelyek a Don Carlos fátyol-regés képében sorakoztak az erkélyeken, de azóta lecserélték őket pálma alakúakra.) A műanyag konténereiket takaró Harlequin stílusú kaspókat valószínűleg a nagy földszinti előcsarnok falfestéséhez idomították.
Örülnék, ha ezek a növények a karácsonyi konzumidőszak után is a színház előtt maradnának.
Nem fűzök ilyen óhajt a díszkivilágításhoz, amely most igencsak hangsúlyozza a színház felpezsdült életét. Villanyfüzérek díszítik az esővédő hosszú és széles, fehér felületét, valamint a színház előtti térségben fejlődő hét fiatal fa jelenleg kopasz ágait is.

Most jut eszembe: az általam látott előadáson mintha 4 mikrofont láttam volna a színpadi deszkák zenekarra néző szélére rögzítve. És valami nagyobb szerkezetet is, talán az erkély középpáholyok táján, de lehet, hogy ezt már csak álmodtam. Annyi biztos, hogy ezek mind feketék voltak.

Persze az is előfordul, hogy amint az én hozzászólásomból sajnálatosan kimaradt egy ő betű (eladás → előadás), az egyetértekbe is becsúszhat egy nem odaszánt szóköz.

... És pünkösdkor meg nyáron már hosszú kabátra sincs szükség.

Nekem meg a Baltsa-Raimondi-Lopardo a kedvencem. Ramey fantasztikus bej, csak sajnos Horne-t soha nem tudtam elviselni. Pedig Palacio is jó Lindoro. Gondoltam, hogy Mester Viktória jobb lehetett, megpróbálom őt is megnézni a szerepben.

Hát még én hogy sajnálom! Az ország négyötöde nem Budapesten él, nekik kicsit nehezebb (jóval költségesebb és időigényesebb, nekem csak az utazás plusz öt óra) operába eljutni, pláne, ha dolgozik is mellette. Na de valóban, majd legközelebb.

Pontosan ezt akartam kérdezn))))) Erről jutott eszembe, h anno volt  egy lista a  legfontosabb teendőkről .... s az akkori  elbíráló ezt írta "egyet  értek".. Talán még IVA emlékezett erre.))

Értem az iróniádat!

Utólag bevallom, ki nem mondottan Heiner Lajos fórumtársunk figyelmébe szántam a híradást, aki nem egyszer küldött a fórumra Salzburgból, az Ünnepi Játékok zenei eseményeiről (is) nekünk színes, élvezetes opera- és koncertbeszámolót. (Függetlenül attól, milyen botrányos, ki nem állható rendezésekről szólnak az "értő" meg lelkes, vagy éppen tartózkodó, visszafogott beszámolók.) Igaz, nem gondoltam végig, hogy a hosszabb külföldi tartózkodása vélhetően nem teszi lehetővé neki  az Erkel Színházban bemutatott Olasz nő Algírban-produkció megtekintését, így ha akarná sem tudná majdani salzburgi (ha eljut oda) előadás(ok) benyomásait egybe vetni az itthon színpadra állított Rossini-vígopera újdonsággal.   (De ki tudja, hátha titkon mégis hazai vizekre ereszkedett és kíváncsiságból megnézte az egyik előadást.) Persze így is mindig érdeklődéssel olvasom tőle – akármerre jár a zenekultúra nyomában – személyes tudósításait például  az opera fellegváraiból, ahová nagy valószínűséggel sokunk nem jut el – nem csak az  „ötösre” való hiába várakozás miatt…; ha mégis volna rá lehetőségem kiutazni  (hozzá pénzem is) akkor sem biztos, hogy rászánnám magam olyan előadások megtekintésére, amelyekről jó előre tudni lehet:  a rendezés otromba lesz,  elriaszt ahelyett, hogy vonzana, ösztönözne oda. - hiába a kilátásba helyezett csalogató "húzó" -énekművész/karmester nevek...

Annyi vágyam nem teljesült már az életben (amit persze nem tragédiaként élek meg), és akadt köztük, amelyik anyagi lehetőségeimen bukott meg. De most, hogy Az olasz nő Algírbant nézhetném meg, méghozzá Salzburgban, ahol mostanában különösen nekem való rendezések kerülnek színpadra, úgy érzem, kihúzzák addig az ötösömet. Az immár fokozhatatlan vágy talán megsegít.

Mi az az egy?

Sajnálom, hogy aki ennyire szereti ezt a művet, nem tudott mindkét szereposztás előadására eljutni. Remélem, talán a következő évadban, még akkor is érdekes lesz olvasni róla.

„Célszerű”?
Kedves Telramund, komolyan gondolja, hogy ha én itt a fórumon elhanyagolom a rendezéssel kapcsolatos gondolataimat, attól kisebb lesz a nagyarcú rendezők arca? Nincsenek olyan ambícióim, hogy hozzászólásaimmal átformáljam a nemzetközi, s abban a magyar operajátszás trendjét, helyrebillentsem a művek alkotói és színpadra állítói fontosságának arányát. Csupán leírom a véleményemet, ha már van rá hely és lehetőség.
Engedelmével, olyan darab élménye után, amelyet csak alig ismerek, amelynek a fellépő művészeit nem tudom régi magyar kedvenceink és mai világnagyságok teljesítményéhez hasonlítani, tartózkodom attól, hogy hozzászólásom a zenei, énekesi megoldásokról szóljon. Viszont mindig szívesen olvasom, ha Ön elsősorban ezekről ír, és köszönöm, hogy számolja a soraimat.

Kedves Dominik, elhallgattam, de be kell vallanom, engem is kerülgetett az unalom és az ásítozás, különösen az első felvonás alatt. A másodikban már tudtam, hogy a katarzis reménye nélkül kell végigülnöm az estét. Szomorúan gondoltam azokra, akiket nem egy előadás, hanem az egész műfaj ennyire nem érint meg, és bizony ők is eljutnak operába néhányszor.

Sajnos Musztafának Palerdi sem ideális! Nekem a Marylin Horne-s felvétele a kedvencem, azon Samuel Ramey énekli a bejt, és hát nekünk is lenne erre a szerepre alkalmasabb basszistánk, de mindegy. Az első szereposztás Taddeója jobban tetszett, de Cseh Antalnak is se volt rossz ebben a szerepben. Pedig a Szerelmi bájitalban olyan unalmasan és egysíkúan énekelt, hogy nem vártam tőle sokat pár héttel később egy másik bel canto vígoperában, de nekem az első szereposztás Teddeója jobban bejött. Vörös Szilvia tehetséges énekes: a Bellini opera Rómeó szerepet nem olyan könnyű és nagyszerűen megoldotta, de most valóban elmaradt a várt hatás. Mester Viktória jobb volt: jobban is komédiázott szerintem. A második szereposztás tenorja jobban tetszett.

Akinek módjában áll jövőre - pünkösdkor - Salzburgban megtekintenie az Ünnepi Játékokon Rossini Olasz nő Algírban című operáját, összemérheti annak rendezői és zenei "milyenségét" az Erkelben bemutatott produkcióval:

Moshe Leiser és Patrice Caurier állítja színre. A címszerepben Cecilia Bartoli látható, a további közreműködők Ildar Abdrazakov, Edgardo Rocha és Rebeca Olvera lesznek, a karmester Jean-Christophe Spinos.

Salzburgban pünkösd után is műsoron marad az Olasz nő Algírban, még a nyáron is látható lesz ott. 

Egyet értek!

Részben válaszként az előző hozzászólásokhoz is:

Én a tegnapi, második szereposztását láttam az Olasz nő Algírban-nak. Az opera maga az egyik nagy kedvencem, láttam már élőben Pesaróban, Bécsben, számos felvételem is van. Imádom, zseniálisnak tartom a zenéjét. Véleményem szerint nem azt kell elvárni az ilyen típusú operáktól, hogy megérintsen. MInt ahogy nem célja a valósághű ábrázolás, valós jellemek bemutatása sem.  Bővérű szatíra, felhőtlen komédiázás, olyan, mint egy Wodehouse-regény. Aki a valóságot, a jellemfejlődést, érzelmeket kéri rajta számon, az megfosztja magát attól, amit ez az opera adni tud:  a kirobbanóan sziporkázó, szellemes, de nagy technikai tudást kívánó zene és ének, az énekesek technikai csillogása (már ha csillognak), az együttesek összhangja, a bolondozás élvezetétől.  Amelyik operában a szereplők azt éneklik a fináléban, hogy din-din-din, krá-krá, bum-bum stb., az az opera nyilvánvalóan nem a néző érzelmi megérintését tűzte ki céljául. A bemutató óriási sikerét látva Rossini megjegyezte:  „Azt hittem, a velenceiek bolondnak fognak tartani, ha meghallják az operámat. Most kiderült, hogy ők még nálam is bolondabbak”. A komédiázást jól támogatta a rendezés, a közönség - telt ház volt - kiválóan szórkazott. 

Sajnos, csak pénteken tudtam menni, ezért  a második szereposztást láttam, de szeretném látni az elsőt is. Vörös Szilvia nem volt ideális Izabella. Amennyire tetszett korábban Bellini operájában, most annyira nem: hangja nem volt elég Izabella szólamához. A közép és alsó regiszter erőtlen, mintha nem is mezzót hallottunk volna. Vagy csak én szoktam hozzá a szerepben az Agnes Baltsa-, Stephanie Blythe-féle hangokhoz?  Bakonyi Marcell hangja is kevés volt Musztafaként. Kiválóan komédiázott, de hiányzott a Musztafa szerepe által megkívánt súly a hangjából, ami tekintélyt adott volna neki, alátámasztotta volna az alattvalók félelmét vagy érzékeltetni tudta volna a dühét, amikor rájön, hogy átverik. A hangja nem nyílt ki, fojtott maradt.  Nem mentek a koloratúrák sem, a futamoknál elhalkult és a többi szólam teljesen elnyomta. A tenor nagyon tetszett, bár jobb szeretem a férfiasabb, Florez-féle tenorokat a szerepben, de ha hozzászokott az ember a hangszínéhez, már értékelni tudta a technikai hibátlanságát, hogy szinte szárnyalt az együttesekben. Szemere Zita is nagyon tetszett, pont az Elvira szerepéhez illő, karcsú szoprán, akit szintén mindig lehetett hallani, nagyon jól illett az együttesekbe. Cseh Antal szuper volt Taddeóként, nagy sikert is aratott. Musztafával ellentétben nem szűkült össze a torka , nem szorított hangja (biztos van erre szakmaibb terminus technicus is) és kellően mulatságos volt, mint Kajmakan. A gyors részek túlságosan gyorsak voltak,  olyan rohamtempót vett a karmester, hogy gyakran összemosódtak a szólamok, az énekesnek nem maradt idejük kiénekelni a hangokat, nem egyszer szétestek az együttesek, holott ennek az operának pont a sziporkázás a lényege, ami nem jön létre, ha nem hajszálpontosan szólalnak meg a szólamok.

A rendezői operajátszás eltűntetése írányába nagyon célszerű lépés lenne,ha az előadásokról szóló kritikák 2oo  sorban nem a rendezésról,hanem a zenei ,énekesi megoldásokról szólnának.Ez az operajátszás" vírágkorában kb a 8o-as évek közepéig így is volt.Aztán a kritika végén egy vagy kér sorban rendezte: xy.Az opera zenés műfaj így az akusztikai élményeknek kellene dominálniuk a kritikákban és nem a vizuálisnak.

Én magam ,ha nagy ritkán írok egy előadásról-lehet udvariatlanul-de meg sem említem a rendezést maximum egy mondat erejéig.Rossz( a gyakoribb) vagy jó.Ennyi ,mert többet nem is érdemel.A hosszú taglalás csak az operát mellékesen elismert rendezők arcát nagyítja,pedig általában egyébként sem kicsi!

Kedves Iva, köszönöm a reflexiókat! Jó érzéssel tölt el, hogy tekintve a "zsenge" koromból is adódó járatlanságot, mérsékelt ismereteket ebben a műfajban (néhány éve követem csak valamennyire az operavilág eseményeit), mégis találkozik a véleményünk (már nem először).A második felvonásnál egyenesen ásítoztam, nem csak nem érintett meg, nem szórakoztatott, - kifejezetten vártam hogy vége legyen. Zeneileg sem mondhatom hogy nagyon élveztem - bár ez adódhat abból is, hogy a vígopera műfaj nem kedvencem.

„Olasz nő Algírban” – 2017. november 13.

Elképzelhető, hogy ha nem Szecsődi Iréntől hallok először operai énekhangot egy detektoros rádióból, később egy már rendes rádióból nem Gencsy Sárival és Lily Ponsszal a Csengettyűáriát, Erdész Zsuzsával Olympiát a Hoffmann meséi egyenes közvetítéséből, Gyurkovics Máriával és László Margittal Rosina kavatináját, hanem ugyanezt mezzoszopránnal, vagy koloratúraltok bravúráriát, sohasem leszek operarajongó. Amikor jöttek Pesten is a mezzo Rosinák, már csak úgy látogattam A sevillai borbélyt, mint egy régről ismerős hölgyet, akit már nem jó sem nézni, sem hallgatni (persze ebben a Mikó-féle rendezés leváltása is szerepet játszott).
Bár számos díszítésre emlékszem a Szőnyi Olga, illetve Takács Klára alakította Zaira szólamából A török Itáliában című Rossini-darab 1976 és 1980 közötti Erkel Színházi eladásaiból, a mutatós és kényes koloratúrák a primadonna, Donna Fiorilla szerepének ékei- és kifejezőeszközeiként szólaltak meg Ágai Karola és Kalmár Magda alakításában. Én hogyan játszott Ágai, Sólyom Nagy Sándor, Korondy György és elsősorban Bende Zsolt abban az előadásban! Pedig Huszár Klára rendezése sem számított hagyományosnak: játékos díszletek és szcenírozás, sok ötlet idézőjelben, sok kikacsintás, sőt még némi elidegenítés is. Szerencsés csillagzat alatt születhetett a produkció: a fordító és rendező Huszár Klára alaposan kidolgozta és alighanem el is mélyült benne, hiszen nem kényeztették évadonként tucatnyi feladattal. És szerencsés találkozásom lehetett a darabbal nekem is, akit a műfajon belül a vígopera villanyoz fel kevésbé.
Talán a két darab címének hasonló szerkezete, s hogy az előbbiben földrajzi névként, a másikban nemzetiség jelzőjeként szintén az olasz szó szerepel, azt reméltem, hogy Az olasz nő Algírban (ez lenne a mű magyar címe helyesen, ezért tettem idézőjelbe az előadás hibás címét) is olyan meglepően kellemes találkozást hozhat számomra, mint A török Itáliában. Tudtam ugyan, hogy a címhősnőé kétségtelenül koloratúralt szólam, és sajnos azt is, hogy a cselekmény kevésbé érdekes és szellemes, de ihletett rendező a jó helyzetek feltárásával és hangsúlyozásával talán szórakoztató előadást állíthat színpadra belőle. Bánom, hogy ez nem így alakult.
Szabó Máté rendezésének minden eleméből a mai rendezési közhelyek köszönnek vissza. Mindenekelőtt az, hogy nem merte vállalni a komédia (ha nem is történelmi, de) történési korát (XVII. század), ami segítene elnézni a mára csacskaságoknak tűnő fordulatokat és mesésen lehetetlen jellemeket. Noha Rossini bel canto zenéjében nemhogy a majdani francia, olasz és orosz romantikusok egzotikumát, de még a negyed évszázaddal korábbi Szöktetés a szerájból keletiességét is hiába keresnénk, ahogy Mozart művének színpadán is szívesen vesszük, hogy a szeráj az szeráj, szívesen vennénk, ha az olasz nő, illetve a többi olasz hős egy merően idegen világban fordulnának meg és vinnék győzelemre szenvedélyüket. Cziegler Balázs mutatós, jól mozgatható, ám neutrális díszlete lehetne bármilyen mai gazdag fiatal tengerparti villája. Egyszer ugyan érzékeljük a sivatag közelségét is, de hogy ez milyen eltérő világ az európaitól, azt nem. Amikor Füzér Anni jelmezei a mohamedán társadalmi környezetre és az eredeti korra utalnak, gyönyörűek és finomak – annál kevésbé, amikor a rendezés számára elidegenítően közömbös lesz, hogy milyen ez a miliő, illetve mintha fantázia híján a legkényelmesebbet választaná: gátlástalanul és szokványosan a jelenhez fordul. Előtűnik a színpadon modern konyhai pult, petpalackos műanyag rekesz, laptop stb., s ekkor a jelmez is durva lesz és közönséges.
Számomra a leglehangolóbb mozzanat, amikor a színpad közepének felső felületén vetített részlet jelenik meg Az édes életből – vajon melyik? –, Sylvia, Marcello és a talált fehér kiscica nemcsak a filmremek ismerői által ismert jelenete a Trevi-kútnál. Értelmezésem szerint arra utalva, hogy a temperamentumos olasz nőre vágyó Musztafa bej képzeletében olyanok a temperamentumos olasz nők, mint Anita Ekberg, a Fellini által történetesen svéd színésznőt játszó svéd színésznő. Ezt az elképzelést igazolandó, Isabella az Ekbergénél is hosszabb (viszont előnytelenül festett és fésült) szőke hajzuhataggal, és kármin, magenta árnyalatokról vörös bőrkabátban, lakkcipőben, harisnyanadrágban és mindenben jelenik meg, így is búcsúzik tőlünk a darab végén. Mai üzletasszonyként. Közönségesebben, mint amilyen üzletasszonynak Iréne Theorin látszott Brünnhilde „jelmezében” a Ring Müpa-beli előadásaiban, de finomabban, mint amilyenek a Carmenek Oberfrank Pál Erkel színházi Carmenjében (éppen Mester Viktóriával nem láttam), amelyben a címszereplőről azt hinnénk, Frasquita és Mercedes bájainak értékesítésében utazik. Tehát valahol a kettő között.
A korántsem vonzónak bemutatott főhősnő és a komolyan nem vehetőségig elrajzolt többi szereplő nem segített abban, hogy a történetnek akár csak egy mozzanata vagy szereplője megérintsen, sajnos a mindvégig öncélúan ékesített dallamok által sem. Számomra az a legzavaróbb, ahogy a rendező el akar szakadni a zene alatti színpadi eseménytelenség szerinte nyilván rossz hagyományától, oly módon, hogy a színpadon minduntalan történjék valami látványos. Például módfelett csinos nők díszítsék a színpadot, ha másképp nem, a palotában élő macskákat megszemélyesítve. Míg a fekete és az arany pazar kombinációiba öltöztetett táncosnő-cicák hízelegnek és torkoskodnak, arra gondolok, miért nincs köztük kandúr: kockázatos beidegződés ez ma, kérem, hogy a nőkben holmi cicust lássunk, illetőleg csakis bennük. Talán ezt a parázs veszélyt közömbösítendő, ugyanakkor vetkőzni nem a nők, hanem a valamikor erősebbnek mondott nembéliek fognak, méghozzá tömegesen, kockás bokszeralsóra. Nem mondom, hogy nem barátságos a jelenet, csak számomra nem a darab esetleges szerzői szándékát hozza közelebb, hanem a rendező kényszerességét az ötletáradatra.
Míg A török Itáliában (előadás-történeti) korszakában a kettős szereposztás(ok) mindkét bemutatójának megnézésével esélyt adtam magamnak arra, hogy alaposan megérintsen egy-egy számomra új, vagy kevésbé ismert darab, ahogy a helyárak feljebb szálltak, vállalkozó kedvem mára alább, így csak egy előadásra szorítkozott. A főszereplő Mester Viktória remek hangi adottságokkal és technikával adta elő engem megérinteni nem tudó szólamát. Lindoro öncélúságig, mérhetetlenül sok koloratúrával megírt lírai tenor szólama a kamaszos külsejű Alasdair Kent karcsú hangján kelt életre. Az ékítések szertelen árjában többnyire úgy tűnt, gyakran bökdösi a magasságnak azt a határát, ahol már akár baj is történhet, a baj azonban szerencsére megrekedt az én aggodalmamban, a kitartott csúcshangok pedig az énekes merészségét igazolták. Kíváncsian hallanám, mint érvényesül ez a könnyű és mozgékony hang a számomra kedves Almaviva-, Nemorino- vagy Don Ottavio-szólamokban. Palerdi András láthatóan lubickolt Musztafa bej szerepében, amelyet a cselekmény és a rendezés jóvoltából képtelen vagyok reális figuraként értelmezni. Érdemes volt A hugenottákban felfigyelni Balga Gabriella hangjára, amely Zulma kevésbé hálás szerepében is örömöt nyújtott. Szintén tetszett a szép és elegáns megjelenésű Sáfár Orsolya Elvira szerepében. Fölteszem, hogy az előadást formásan és lendületesen vezénylő Francesco Lanzillotta hiteles tolmácsolója ennek a Rossini-opusnak.

Így igaz!  Ideje volt már a vígopera műfajából elővenni ezt a korai Rossini-remeket. Sok jó mozzanata volt a zenei megvalósításnak, melyhez a rendezés igyekezett megfelelni... A közönség - én is úgy tapasztaltam - vette a "lapot" és tapsaival díjazta a kiállítást, a felhőtlenül játékos, pajkos, jókedvet árasztó "bel canto" produkciót. Szívesen venném ha folytatása jönne.... Jöhetne például Donizettitől Az ezred lánya is - Tonio koloratúrákkal teli, lírai szerepe ugyancsak kiosztható, hiszen a magas C-k abszolválásához is vannak már  "üzemképes" tenorjaink, akik számára nem okozna nehézséget a feladat teljesítése.

Végre egy vígopera! Telt ház, kezdettől fogva oldott hangulat. Pergő ritmusú, vidám Rossini-zene. Mozgalmas rendezés sok humorral, egyéni ötletekkel, kiváló szereplőkkel, ének- és zenekarral. Érdemes volt olasz maestrót meghívni a betanításra és a hat előadás dirigálására.Örülök, hogy láthattam a premiert. De jó is lenne minden évadban egy-egy új vígoperát vagy igazi bel canto művet látni és hallani, és nem csak hat előadásra. Köszönöm a közreműködőknek a felvidító, nagyszerű élményt.

A 25.-i (szombat)Traviata előadasra van ket jegyem.Érdeklődni privátban.

Köszönöm!

M

Az Erkelben a tegnap esti előadás, az Olasz nő Algirban második premierjének hatalmas közönségsikere után már nem is annyira kívánkozom megismerni első szereposztással is a darabot... - ennél nívósabbat attól nem várhatok, nem remélhetek, nem kaphatok...

Persze Rossini zenéje vonzana oda ismét...

Engem a második szereposztás jobban érdekel - az elsőt inkább félárasan nézem majd meg jövő hét hétvégén. 

A tegnap esti Rossini-operapremierről - úgy látszik - késnek a beszámolók. Talán majd a ma esti Olasz nő Algírban előadása után...

Kedves Érdeklődők!
Már lehet jegyeket váltani a Primavera '18 előadásaira.
Az internetes vásárlás a Normára egyelőre akadályba ütközik, de a pénztárban lehetséges.

A zenetörténet különös pikantériája, hogy Jakob Liebmann Beer, ismertebb nevén Giacomo Meyerbeer, egy berlini születésű német-zsidó zeneszerző lett a francia nagyopera néven ismert műfaj legnevesebb képviselője és egy szerelmi történet kereteibe ágyazva éppen az ő legnépszerűbb operája dolgozza fel az 1789 előtti francia történelem egyik legrémisztőbb eseményének, az addigra folyamatossá váló katolikus-protestáns vallásháború csúcspontjának, 1572 Szent Bertalan éjének eseményeit. A mészárlás az operában többször említett, de meg nem jelenő Coligny marsall elleni merénylettel vette kezdetét, három "csúcsra járatott" napot követően néhány hétig tartott, nagyon egyoldalú erőviszonyok közepette: az akkori áldozatok számát több tízezerre becsülik. A jóval később, 1598-ban kibocsátott ún. nantes-i ediktum ellenére a francia protestánsok, a hugenották fokozatosan és szinte teljesen eltűntek Franciaországból, aminek máig ható következményei lettek: a protestantizmus gyakorlatilag megszűnt Franciaországban. A 17. szd. végén a lakosság kb. 5%-át tették ki, ma a teljes francia népesség 1-2%-a tekinthető valamilyen reformált keresztény valláshoz tartozónak. Miként -stílszerúen- "Párizs megér(t) egy misét", ez a mű is megérdemel ennyi bevezetőt.

A reformáció 500. évfordulóján illetve arra is hivatkozva vette elő jó 85 év után Operaházunk A hugenottákat. Az Intézmény a felújítással mert nagyot álmodni és nagyot dobott, minden elismerés megilleti érte: egy ismertebb opera sokadik, akár hagyományos, akár formabontó, netán átértelmezett, jó-közepes minőségű repríze nem lett volna ilyen jelentőségű esemény. A történet hemzseg a dramaturgiai valószínűtlenségektől, néhány szereplő szólamát túlméretezték a szerzők (quasi főszereplővé avanzsált apród és öreg szolga), másokét meg alulkalibrálták (Valentine nagyjából az opera közepén szólal meg először jelentősebben, Nevers haláláról csak "félre"-információból értesülünk, a spiritus rector királynét nagyjából egy felvonásnyit látjuk), de mindezt szívesen elfelejtjük ilyen jól hangzó és érdekes zene hallatán. Olyasféle előkelőség, grandeur sugárzik A hugenották partitúrájából, ami hangulatában engem leginkább a Don Carlosra emlékeztet és ami ezért is teszi egyik kedvencemmé Verdi remekét, a talán legjelentősebb francia nagyoperát. A Valois-nővérek csodásak: itt is, ott is...

A színpadi kivitelezés eklektikus. Úgy vélem, a mű minden tekintetben inkább az Operaház színpadára kívánkozna, az ottani színpad mélysége nem kényszerítené a díszlettervezőt (Horesnyi Balázs) olyan kompromisszumokra mint az Erkel Színház túl széles, ám nem eléggé mély játéktere és a kórus elhelyezése, mozgatása is könnyebb lenne odaát. A függönyre festett díszletek inkább csak jelzésértékűek, folyamatos fel- és lehúzogatásuk olykor zavaró és nem mindig érthető. Kovács Yvette Alida fantáziáját nem korlátozta színpadi akadály, klasszikusan szép, "korhű" jelmezeket tervezett. Mindenféle "modern" megoldás bántó is lett volna és a katolikusok fehérbe, a hugenották feketébe öltöztetését sem éreztem olcsó leegyszerűsítésnek, ellenkezőleg: a cselekmény megértésében néha még segített is a két tábor fekete-fehér színvilágának jól megkülönböztethetősége. A rendező, Szikora János sem ebben a darabban próbálta ki kísérletező kedvét, szerintem helyesen: csak rontott volna az összhatáson, ha például  "mai" hangulatot akart volna teremteni; inkább játszani hagyott semmint játszatott. A rendezői koncepcióhoz tartozó, fő díszletelem(ek)nek számító óriás betűjű szavak közül nem értettem, miért "Bachus"  (és nem Bacchus), nagyon tetszett a Remény-Merény szójáték és a fináléban az Irgalom szó betűinek -azaz magának az irgalomnak- az összeomlása; csak azt hiányoltam, hogy kimaradt a főszereplők librettó szerint tűzfegyver általi legyilkolása, legalábbis én nem hallottam és nem láttam ilyesmit a színpadon.

Ha eddig netán nem, akkor Boncsér Gergely most feliratkozott a Ház vezető tenoristái közé: imponáló biztonsággal, nagyon szép hangon, megfelelő középregiszterre alapozott biztos, fényes magasság birtokában  énekelte Raoult és jól is mozog, jól is mutat a színpadon. Ha korábban, pl. Rodolfóként keveselltem nála a dinamikát, produkciója ezúttal e tekintetben sem hagyott semmi kívánnivalót. Amit akkor írtam, itt bebizonyosodott: a bel canto világa az övé, jelenleg biztosan. Színpadi játéka visszafogott, de ez vélhetően -és kollégáihoz hasonlóan- a rendező szándéka szerint van így. Létay Kiss Gabriella saját legjobb formáját hozta. Miként pl. Angelica nővérként, Valentine szerepében is szenvedő, a sors által vesztésre-áldozathozatalra ítélt, larmoyant hősnő volt: ez tűnik a számára leginkább illő szerepkörnek, a nagy díva-heroina szerepek világa valószínűleg kevésbé az övé. Szép és erőteljes hanganyaga a magas regiszterben sem szűkült be. Nagyon vártuk Kolonits Klára Valois Margitját és azt kaptuk, amit vártunk: királynét alakított a darabban és királynő volt a színpadon. A szerep jókor érkezett hozzá és méltó tolmácsolóra talált benne: briliáns énektechnikája, dinamikai árnyalása, kisugárzása mindenkit elbűvölt. Ám legalább ilyen sokatmondó színészi gesztus volt reagálása, amikor ráeszmél: vallásbékítési-házasságközvetítői terve semmivé foszlott: arcán tétova tanácstalanságot véltem felfedezni, a kudarcos tehetetlenség, szinte kétségbeesés megrendítő kifejezését. Marcel összetett, sok és sokféle énekelnivalót tartogató szerepében Gábor Gézát hallottuk. Megjelenése, szerepformálása inkább a buffó világa felé mutat; igaz, kicsit mulatságos is, ahogy pl. az 1. felvonásbeli nagy jelenetében először áhítatos fohászát hallgathatjuk, rögtön utána a piff-paff-puff harci dalban szinte luciferi vonásokat kell felvillantania; harci(as) jelenetei után a fináléban botcsinálta papként adja össze a halálraszánt szerelmeseket, akikkel együtt aztán ő is a halálba megy...mindezt derekasan végigcsinálja, mindamellett meg kell állapítani, hogy mély hangjai olykor zörgőnek, forszírozottnak hallatszanak. Egy igazi kiugrást is örömmel regisztrálhatok:  Balga Gabrielláét, aki hivatalos besorolása -lírai mezzoszoprán- ellenére virtuóz koloratúra-szubrettként csicsergi-játssza el Urbain apród hetyke, de királynéjáért máris "nagyfiúként" epekedő figuráját, igazi Oszkár-előkép és Cherubin-utód. Sok szép szerep találhatja meg a jövőben. Cseh Antal dörgő basszbaritonja megfelelt Saint-Bris szólamához, az egyéniség súlyát ebből az alakításból nehéz volt megállapítani. Haja Zsolt ismert erényeit és hiányosságait vonultatta fel Nevers grófként: jó kiállás, biztos énektechnika, világos, de nem elég harapós hang. Teljesítménye "félbehagyott"  szerepében így is megfelelő. Az énekkar, Csiki Gábor betanítása nyomán színpadi és színpad mögötti számaiban fölényes magabiztossággal uralta terjedelmes szólamát. Oliver von Dohnányi és zenekara jól viselte a szokatlan terjedelmű és emberemlékezet óta nem játszott, tehát saját előélettel-tapasztalattal már nem támogatott darab megpróbáltatásait.

Meyerbeer: A hugenották, Erkel Színház, 2017. november 9.

Hungarian State Opera makes a strong case for Verdi's Stiffelio

By David Karlin, 31 October 2017

https://bachtrack.com/review-verdi-stiffelio-badea-mendoza-bakonyi-hungarian-state-opera-october-2017

A hugenottákról. Tegnap este néztem meg a második szereposztással az előadást, így most mindkét garnitúrával láthattam ezt a ragyogó operát! 

Meyerbeer egyébként mindig is nagy kedvencem volt; a francia "grand opera" és annak képviselői;  a romantika korszakának ez a válfaja lebilincsel, odacövekel engem a rádió készüléke mellé, ha ilyen operazenéket közvetítenek – legyen az francia, olasz, német…; a Operában, Erkel Színházban, bárhol ha ilyen operához eljutok, a zene, a dráma, a misztikum, az ábrázolt kor és benne a történeti szálak, a cselekmény fordulatai, a rendezés hatást keltő elemei és a zenét, éneket közvetítő közreműködő énekesek interpretálásában kibontakozó dráma a  székemhez szegez; a hatáskeltő elemek, mind a zenében, mind a színpadon kötelező kellékek; de a zene önmagában is bámulatos, és ha jó énekesek állnak rendelkezésre, akkor megoldható a színrevitelük. A francia bel canto ugyanúgy közel áll hozzám, mint az olasz vagy a német: Auber, Adam, Meyerbeer, Halevy művei, ahogy Spontini Vesztaszűze, Rossini Tell Vilmosa, Bellini és Donizetti ilyen alkotásai, Wagner Rienzije, de Verdi fiatalkori operái közül is egynéhány idetartozik, s persze, más stílusban, később is keletkeztek olyan nagy telítettségű operák, amelyek közel állnak hozzám: A szicíliai vecsernye, Don Carlos.  Meyerbeer összes operáját szívesen hallgatom, s mondhatni az ő műveit is "rongyosra" hallgattam már gyerekkoromban a rádióban sugárzott operarészletek és/vagy teljes operák közvetítései által. 

Úgyhogy nekem nem volt ismeretlen A hugenották zenéje sem, hiszen pl. Joan Sutherland stúdiófelvétele is sokszor ment a rádióban, később pedig megszereztem a DVD-felvételen a Sydney Opera előadásának felvételét is, ahogy megvan  Deutsche Opera új verziója, német nyelvre átültetve. Értékelem Ókovács Szilvesztert és csapatát, hogy volt merszük ezt a gigászi, történelmi operát a romantika korából kiemelni, kiállítani, és a repertoárba tenni,  2017-ben, a reformáció 500 éve jegyében  bemutatni a magyar közönségnek az Erkel Színházban – amit több mint nyolcvan éve nem játszották nálunk.

Olvasom, a franciáknál A hugenották a Faust mellett a másik nemzeti operájuk, amit több mint ezerszer adtak elő. Hozzáteszem, a háború előtt nálunk is ment 280-szor. Úgyhogy magam is nagy kíváncsisággal ültem be mindkét előadásra. És nem csalódtam várakozásomban!!!  Óriási produkció ez. Még így is, kissé meghúzva a zenei anyagot, de minden fontos zene benne maradt: a hatkor kezdődő előadás tíz órakor ér véget, két szünettel három részben látható az ötfelvonásos opera, francia nyelven (az első és második, ill. a negyedik és ötödik felvonás összevonva, de minden felvonás között függöny van, amikor színpadkép-változás történik). 

Sokszereplős darabról van szó, hatalmas kórus, és táncosok a balettben (igaz, csak az ötödik felvonásban, mivel a többi balettképet kihúzták a produkcióból, bánatomra...) 

Mindkét szereposztásban vannak jók, nagyon jók, és kevésbé jók... Az első szereposztásnak kétségkívül nagy nyeresége Kolonits Klára: ő  a drámai koloratúra felől közelíti meg szopránjával Margit királyné szerepét és varázslatos egyéniségével,  bámulatos, tündöklően ragyogó alakításával megörvendeztet valamennyiünket, akik elragadtatással  hallgatjuk énekét, vastapssal honorálva a második felvonásbeli nagy jelenetét: a kétrészes áriát, és kettősét Raoul-lal, Boncsér Gergely partnereként – akire ebben az operában a közismerten magas énekhangokra (is) kihegyezetten, nem kis feladat vár; akárcsak Kolonits, ő is biztosan viszi át a „magaslatokat”: Boncsér fölényes biztonsággal énekli ki a magas C-ken felüli hangokat is, hangja könnyedén veszi az „akadályokat” – de ugyanakkor színpadi játéka kissé egysíkú, és visszafogott.

Velük szemben a  második szerepgárdából Rőser Orsolya Hajnalkának a koloratúr szopránját dicsérhetem, minden magas hangja a helyén van, talán kicsit éles, de "üzemképesen" szól, ugyanakkor nincs színpadi kisugárzása, a drámai szituációkkal nem tud mit kezdeni, és nem emelkedik ki, nem tűnik ki a többi szoprán szerep megformálói közül.

 Boncsér Gergely lírai alakításával szemben László Boldizsár spinto hangja jobban érvényesül, a kiállása is erőteljesebb kollégáénál, viszont a kényesen magas hangok helyén falzettben énekel, ami rontja az élvezetet, az én fülemnek kissé kellemetlen, de ezt leszámítva produktumával remekül helytáll Raoulként a színpadon, és mind R.O.H. királynéja, mind Valentine megformálója, Kriszta Kinga szerelmeseként szép alakítást nyújt. Kriszta Kinga szopránját hallva az a benyomásom, még nem teljesen kész a szereppel: a színek hiányoznak énekléséből, és szinte alig él a dinamika eszköztárával: végig túl hangos. Megnyerő külső, szép termet, elmélyülés a szerepben, de hiányolok bizonyos összeszedettséget, és hiányzik vokális kifejezőkészségből  még valami, talán olyasmi, amit akkor érzek, amikor megindítania kellene engem a Raoul iránt érzett szerelem- féltés-odaadás nyújtásakor, – mind az, amit megtalálok Létay Kiss Gabriella megformálásában, az első szereposztás Valentine-jeként a színpadon. Mert utóbbi éneke tele van szenvedéllyel, hullámzó érzelmi hőfokokkal, amelyeknek kifejezést tud adni jeleneteiben. Szoprán szólamait egyenletes színvonalon, érzelmi oldalát is jobban megmutatva abszolválja, színészi játékával együtt csak dicsérni tudom alakítását.  

Marcelt mindkét szereposztásban Bretz Gábor énekelte - alakította, meggyőzően, annyi észrevételt azért megkockáztatok,  hogy hiányolom basszushangjának a mélységeit; amiről nem tehet, hiszen ő basszbariton énekes. De ezt tudván akkor az a kérdés merül fel bennem, miért basszbariton énekesre testálták ezt az amúgy basszushangra írt és kívánkozó fontos szerepet?! 

Az első szereposztást és a másodikat szembeállítva egymással még néhány szereplőről szólok: Balga Gabriella (Urbain, apród), Cseh Antal (Saint-Bris gróf), Haja Zsolt (Nevers gróf) alakítását erősebbnek tartom Heiter Melindáénál, Busa Tamásénál, Sándor Csabáénál.  Sándor Csaba: utóbbi Erdélyből érkezett magyar operaénekes,  Nevers gróf szerepében ugyancsak kellemes benyomásokat tett rám; most fedeztem fel őt, tekintve, hogy eddig nem igen hallhattuk még az Operában énekelni, hiszen a Kolozsvári Magyar Opera művészeként lépett most fel A hugenottákban.

 A kórus sokrétű, hatalmas feladatát biztosan látta el az Operaház Énekkara! A hol derűs, hol megrendítő jelenetekben bővelkedő kartételekben  egyformán biztosan "üzemelnek".

Az Opera zenekara játéka mesterien szól a vendég karmester,  Oliver von Dohnányi irányítása alatt.

A rövidke balettbetétben szép táncokat láthattunk, kár, hogy csak ennyit...

A színpadi látvány olykor szegényesnek "üresnek" hat, olykor viszont a látható kevés elem is elégséges ahhoz, hogy megidézze a történelmi kort, benne a fényűző udvartartást,  a vidéki, nemesi palotabelsőt, a természeti környezetet, a párizsi palotabelsőt, ahogyan bemutatja a városban történteket, a szörnyű, véres események ábrázolását.

 Némi dramaturgiai döccenőket leszámítva, és a produkció egy-egy rövid üresjáratától eltekintve (ami a húzások következménye is), az előadás alatt végig kellő feszültséget teremt, érdeklődést kelt a szereplők sorsa iránt, egy pillanatnyilag sem unalmas, amit látunk -hallunk-kapunk; a cselekmény, a felépítés, a dráma, következetesen halad a kifejlődés útján, ami elvezet a végső tragédiához;  oda összpontosul, kulminál minden, amit a színpadon az első függöny felmenésétől fogva az utolsó függöny lehullásáig ott történik és lezajlik.

Meyerbeer operája mestermű, amit nagyra becsülök, és köszönöm az Opera vezetésének, hogy több mint 80 év után újra bemutatta és a repertoárra vette. Megérdemli. Függetlenül a reformáció jegyétől és szellemétől, már itt volt az ideje, hogy végre ismét legyen "Hugenottánk", és Szikora János rendező munkája megérdemelt közönségsiker!

Számomra a reveláció élményével hatott úgyis, hogy a darabot jól ismerem, úgy ültem be az előadásokra, hogy a zenéjének minden szépséges részlete a fülemben volt már, mielőtt megszólalt volna itt - hiszen mint említettem rengetegszer meghallgattam a rádióban és lemezeken is hozzáférhettem. Az, hogy most élőben, színpadra varázsolva is láthattam ezt a monumentális, katarzisos remekművet, úgy éltem meg, mint valami csodát - amelynek valamiképpen én is mint befogadó a részese lehettem! 

A magyar opera napja – díjátadó, koszorúzás és kiadványbemutató az Erkelben

A Magyar Állami Operaház Örökös Tagjainak Testülete Uzoni Mária egykori protokollfőnököt választotta soraiba, és Posztumusz Örökös Tag lett továbbá Lehoczky Éva és Ütő Endre operaénekes, valamint Petrovics Emil zeneszerző, utóbbi kettő az intézmény főigazgatójaként is tevékenykedett.

A HuGenoTTák két szünettel megy, kb 10-ig tart.

A Huggenoták 18 órakor kezdődik, de meddig tart és hány szünet van?

És ennek mi keresnivalója van az Erkel színház topicban?  Semmi.

A Luxemburg grófját maga Lehár se szeretete, egyszerre írta a Cigányszerelemmel, végig az utóbbin dolgozott, a Luxemburgot pedig 2 hét alatt összecsapta, hát muszáj volt, mert már megígérte....

Ezt egy színházi operettműsorban mesélték a tévében. Valóban a Luxemburg nem a legjobb operettje, nekem régies a zenéje. Gyerünk tubicám, se kocsink se lovunk..... ezt szeretem benne...

Megjelent a magyar opera történetét bemutató cd sorozat. A kérdés az, hogy lehet-e már kapni? Illetve a benne lévő felévteleket megvásárolhatom-e külön is? A Bátori Mária vajon teljes egészében vagy csak keresztmetszetként került a gyűjteménybe? Anno az István király 2013-as margitszigeti előadásfelvétele mellé ezt ígérték teljes felvételnek a Bánk és a Hunyuadi mellé Erkeltől, a Dózsát keresztmetszetnek. És hogy Szokolay Hamletje benne van-e a kiadványban? Az OperaShop ha jól tudom üzemel, ha más ott megkérdezem majd ezeket. 

:-)))

OFF: Elnézést, de a jegyvásárlás története olvastán nem állhatok ellen két régi emlékem felidézésének.
Az 1950-es évek második felében, tehát gyerekkoromban, egy nagylány ismerősöm boldogan újságolta, hogy sikerült másodszor is megnéznie A csárdáskirálynőt a Fővárosi Operettszínházban, de csak azzal a feltétellel adtak rá jegyet, hogy vásárol a Luxemburg grófjára is. Noha mindkét darabban játszott Honthy és Feleki, A csárdáskirálynő jegyeit vitték, mint a cukrot.
Sokkal később, a ’70-es években a kereskedelemben dolgoztam, ahol felvilágosított valaki: Magyarországon 1947 óta törvény tiltja az árukapcsolást. Azóta… Szerintem a színházi bérlet is árukapcsolás.

Cilike!

Bevallom: mit sem tudva a nagy port felkavart blogról,  "árukapcsolás" miatt mentem el az Operettszínház Szervezésébe jegyet venni A sevillai borbély meghirdetett decemberi előadásainak egyikére: ez volt a feltétele annak, hogy ingyen jegyhez jussak a Luxemburg grófja című Lehár-operett holnapi főpróbájára. Igy utólag úgy tűnik, az "akció"  azt célozza, a Lehár-operettre kíváncsiakkal "becsalogatni" a nézőket KMG rendezésében színre kerülő Rossini-operára. Úgyhogy már értem, mire pedzetted a "világ végét".

A másik darab, a Luxemburg grófja-bemutató és főpróbája - remélhetőleg - nem fog veszélybe kerülni és rendben lezajlik az Operettszínházban; nem törvényszerű, hogy mások botránya "ragadós" legyen: bár most lehet, hogy  a Sevillai-jegyemért - az esetleges fejlemények tükrében - mégis kidobott pénz volt, amit fizettem érte... 

A hugenották – 2017. október 31.

Bacsó Péter utolsó játékfilmjének címével játszva, majdnem szüzen ültem be az Erkel Színházba, hogy megismerjem Giacomo Meyerbeer operáját. A csorbát Zétának köszönhetem, aki ebben a topicban ajánlott egy részletet a darabból Cilikének.
Természetesen izgatott az a kérdés, miért, hogy nálunk és más operaházakban oly hosszú évtizedeken át mellőzték a művet. Miért, hogy a rádióban sem keltették fel az érdeklődésemet iránta, egy részlettel sem, amikor annyi-annyi zeneművet a rádió jóvoltából ismertem meg? Végül úgy gondoltam, semmit sem veszíthetek, ha egy előadásával megpróbálkozom az Erkel Színházban, és csakis nyerhetek, ha abban Kolonits Klárát hallgathatom meg.
Igyekszem nem túl hosszan elmondani, miért nem fogott meg engem ez a mű. Holott tagadhatatlan belőle a drámai témaválasztás igénye, a szinte hivalkodó zeneszerzői felkészültség. Az, hogy a szerző pontosan tudja, mit kell egy jó és dekoratív opera receptjébe, s hogy az belevalókból nem szabad spórolni a minőséggel és az aprólékos munkával. Ám előfordulhat, hogy semmit sem hagyunk ki egy ételből, és valamiért mégsem lesz felejthetetlenül finom. Vagy – tiszteletben tartva az opera ősbemutatójának és későbbi előadásainak sikereit, hajlandó vagyok úgy is mondani, hogy – nem okoz számomra megrázó, felejthetetlen és megismételni vágyott élményt.
A konyhán túli bölcsességekről áttérve a szerelemre: aligha van esélyünk egy új szerelemre, ha abban a régit, régieket keressük. Talán azért is bennem rejlik a hiba, mert ismerek olyan operákat, amelyekben mesterien fonódnak össze az egyéni és közösségi szenvedélyek, szerelmi, féltékenységi, családi, politikai és vallási konfliktusok. Szemezgetve kedvenceimből: Norma, A lombardok, A trubadúr, A végzet hatalma, Don Carlos, Aida, Tosca, Hovanscsina, Faust, Lakmé, Sámson és Delila. Konkrét vagy nem annyira konkrét történelmi korban, helyszínen és helyzetekben játszódó nagy drámák, szerelmi tragédiák. Nem céljuk a teljes történelmi esemény bemutatása a kezdettől vagy egy mozzanattól a végkifejletig. Beérik azzal, hogy egy-egy nagy társadalmi, közösségi esemény jó hátteret és fordulatokat adjon az egyéni sorsoknak. Nem törekszenek folyamatosan kiélezett drámai helyzetekre, de azokat a szó szoros értelmében halálosan komolyan veszik. Csalódás számomra , hogy A hugenották történetében milyen tét nélküli, könnyed fordulat egy jegyesség felbontása, egy szerelmi csalódás, vagy a felekezeti ellentét; hogy a tetteket nem elementáris szenvedélyek mozgatják.
Erről a zene drámaisága sem győz meg, hiába a nagy forték a nagy tablókhoz. Különösen meglepő, hogy mennyire hiányzik a zene erős drámaisága olyan cselekményű történetből, amelyben vallásháború, önkéntes életáldozat, tömegmészárlás jelenik meg, illetve amelynek ez a tragikus beteljesülése. Az elvileg (vagy szándék szerint) drámai cselekmény kifejező eszköze: sok gyenge, olykor naiv (sőt iskolásan megoldott) szituáció, és dekoratív, ám dekorativitásában monoton, drámaiság tekintetében híg zene.
Lehetne-e az ilyen, engem nem magával ragadó kompozíció hatását mégis megemelni a színpadon? Megvesztegethető lennék egy stílusos színrevitellel. Ha Kovács Yvette Alida korhűnek szánt és fantáziadús, ízléses jelmezeivel összhangban lennének Horesnyi Balázs a díszletei, és mindez egy gondolatgazdag rendezői koncepciót szolgálna. Szikora János rendezésében sajnos nem érzem az ihletettséget, sem a stílusosság igényét. A díszlet a festett kulisszákra emlékeztet, amennyiben a háttérben korabeli francia tájak, kastélyok belseje és környéke jelenik meg, metszetek alapján, vagy az elektronikus technika azok illúzióját keltő trükkjeivel. A képeken el-eluralkodik egy-egy rávetített színárnyalat, amelynek közlendője ritkán található ki. Példul a látványt ellepő, a pasztell árnyalatú jelmezekre is rávetülő magentáról sejthető, hogy a püspöklilát képviselve a katolikus egyház méltóságát jelzi. Egyéb megfejtéseim nincsenek, sajnos arra sem, miért kell az opera egy-egy felvonását megnevező fogalmaknak a színpad teljes hátterében oly hangsúlyosnak, írásban megjelenniük és mozogniuk; miért kell egy mégis oly elidegenítő elem ebben az aprólékos és unalmas látványvilágban, ha már az említett képek előtérkeretének függőleges irányban mozgatása is kellően elidegenítő (és XX. század közepi színpadtechnikát idéző látványosság) lenne.
Viszont megjegyzem azt is, hogy a mindhárom részben fel- és legördülő, díszes előfüggöny nagyon szép, és még ha nem állandóként kívánatos is, üdítő látvány az Erkel Színház mostani, fekete kortinája helyett.
Valóságos megkönnyebbülés számomra, hogy ha már a műről és színreviteléről nem sok szépet tudtam mondani (kivéve a textíliákat), az énekesekről annál többet. A kiváló kórusnak és szólistáknak köszönhetően a hosszú est szinte minden mozzanata érdekes és élményszerű lett. Úgy hatott, mint egy csillogó ékszergyűjtemény, amellyel nemigen tudok mit kezdeni, mert mire hazaérek, már nem fogom felidézni magamban a dallamokat, az alakításokat és a pillanatok hatását, később sem, de amíg jelen voltam, elismerően gyönyörködtem. Elsősorban a Valois Margit királynét alakító Kolonits Klárában, szépséges, uralkodói megjelenésében, méltóságában, derűjében, és ahogyan mindez a hangjában, virtuóz, bravúros énekében is megnyilvánult. Az ő produkciójáról eszembe jutott a Farinelli, a kasztrált című film… jaj!, természetesen nem az abban megcsinált hang, hanem az a hatás, amelyet a hihetetlenül szép csengésű és magasságú hang vált ki azokból a hallgatókból, akik eszméletüket veszítik a gyönyörűségtől. Nem hiszem, hogy ma sok operaház színpadán hallható ilyen kivételes hang és technika – amikhez méltóbbak lennének a műsorrendből hiányzó remekművek szólamai.
Kolonits Klára excellálása mellett roppant hálátlan dolog szoprán főszerepet énekelni – gondolhatnánk, ha Létay Kiss Gabriella ezen az estén nem énekelte volna olyan szépen és természetesen szárnyaló, kiegyenlített hangszínnel Valentine szerepét, ahogyan eddig egyik szerepében sem hallottam, mindenféle képzési manír nélkül. Mindössze három magas fortéja nem bűvölt el olyan tökéletes szépségével, hogy azt mondhassam, a Don Carlos Erzsébetjét szeretném vele hallani feltétlenül, de remélem, annak is hamarosan eljön az ideje, lelki adottságai biztosan megvannak a figurához.
Mint olvastam, a korábbi hallgatóságnak is felfedezésszámba ment Balga Gabriella alakítása Urbain, az apród szerepében. Till Géza szerint a szólam lírai koloratúrszopránt igényel, abból kaptunk egy magvasabbat, ugyanakkor kivételes ragyogásút, selymes fényűt.
Boncsér Gergely Raoul szerepében bársonyos hangszínnel, kifogástalanul eleget tesz a sok magas fekvésű hanggal nehezített szólam követelményeinek. Nem is kifogás, csupán a remény hangja részemről, hogy más szerepekben a technikai erényekhez több őszinte szenvedély és egy kis erotika is társul.
Ismét Till Géza meghatározására hivatkozva: Marcel, Raoul szolgája súlyos basszus hangot kíván. Ennek a követelménynek és előadási hagyománynak a vitatottan basszus, inkább basszbariton, de szerintem lírai bariton Bretz Gábor nem felel meg, még ha én általában, és ezen az estén is határozottan szárnyaló, kellő vivőerővel rendelkezőnek hallottam is az ő rendkívül szép lírai baritonját, amelyen minden frázis intelligens közléssel párosul. Kifogásom inkább az ellen van, hogy a darab szereplőinek mezőnyében Bretz a leghódítóbb, ma is fiatalos megjelenésű énekes, akinek még jelmeze sem érzékelteti, hogy szolga.
Szerényebb bariton-adottságokkal Haja Zsolt és Cseh Antal is élményt nyújtott Nevers grófja, illetve Saint-Bris gróf szerepében.
Nem tudom, számíthatok-e még arra, hogy általam eddig fel nem fedezett operákra különösen fogékony leszek. Ha mégis alkalom nyílna erre, és egyszer közelebb kerülnék A hugenottákhoz is, annak esélyét csakis a darab magyar nyelvű megszólaltatása jelenthetné. Hogy 1836-os bemutatójának sikere után az operát számos nyelvre lefordították, nem az én ötletem volt…

Cilike, ne legyen üldözési mániád. -:) A kormányról egy szó nem esett eddig a kérdésben. Eszenyi kilövetése politikai szándék volt, és a szolnoki színház szilveszteri gálaműsorait nézve Balázs Péter kinevezése -- akit egyébként színészként roppant mód kedveltem mindig -- tragédia lett volna a Vígszínház részére. Hogy mára úgy néz ki, hogy Eszenyi kinevezése is azzá lett, más kérdés. Viszont azóta változtak az idők, változnak a viszonyok, és mint hírlik, Eszenyi nagyon jól belesimult a NER színházi folyamataiba. Ifj, Vidnyánszky Hamletje biztos nem tett rosszat pozíciójának. A Vígszínházról amúgy keveset tudok mondani érdemben, erről a mostaniról, a régiről annál többet, mert olyan 5 éve a lábam nem tettem be oda. Utolsó próbálkozásom egy elég borzasztó Ványa bácsi volt, épp Marton rendezésében. Amelyben érdekes módon csak a Dantes szerint odakozmált színészek nyújtottak színészetnek nevezhető produkciót, az új tehetségek (?) mind rémesek voltak, egyik jobban, mint a másik. Na, ők mentek el onnan évad elején. Vagy a tavalyi végén, de ez már lényegtelen is.

Egyébként harmadszori nézésre már nekem is elég volt a darabból: tegnap megnéztem még egyszer, de ennyi volt. Többet nem vagyok rá egy ideig. Szemben mondjuk a Luciáva, amiből nyolc-kilenc előadást is megnéznék jó szereposztásban, ha lenne rá lehetőség egy évadban.