4239 Búbánat 2013-12-04 21:14:41 [Válasz erre: 4237 Janus 2013-12-04 20:28:30]
Be kell tenni a repertoárba a Luisa Millert, Kolonits Klára a címszerepben már adott!!! Legyen az Opera saját produkciója - könnyen ki lehetne osztani a szerepeket: Walter gróf - Kovács István/Bretz Gábor/Fried Péter Rodolfo, a fia – Fekete Attila/Balczó Péter/Brickner Szabolcs Federica, grófnő – Gál Erika/Schöck Atala/Simon Krisztina Wurm, a gróf titkára – Cser Krisztián/Cserhalmi Ferenc/Palerdi András Miller – Kálmándi Mihály/Fokanov Anatolij/Alexandru Agache/Molnár Levente Luisa, a lánya - Kolonits Klára/Sümegi Eszter/ Miksch Adrienn Laura – Heiter Melinda/Mester Viktória/Megyesi Schwartz Lúcia
Be kell tenni a repertoárba a Luisa Millert, Kolonits Klára a címszerepben már adott!!! Legyen az Opera saját produkciója - könnyen ki lehetne osztani a szerepeket: Walter gróf - Kovács István/Bretz Gábor/Fried Péter Rodolfo, a fia – Fekete Attila/Balczó Péter/Brickner Szabolcs Federica, grófnő – Gál Erika/Schöck Atala/Simon Krisztina Wurm, a gróf titkára – Cser Krisztián/Cserhalmi Ferenc/Palerdi András Miller – Kálmándi Mihály/Fokanov Anatolij/Alexandru Agache/Molnár Levente Luisa, a lánya - Kolonits Klára/Sümegi Eszter/ Miksch Adrienn Laura – Heiter Melinda/Mester Viktória/Megyesi Schwartz Lúcia
4238 bermuda 2013-12-04 20:56:28 [Válasz erre: 4237 Janus 2013-12-04 20:28:30]
Milyen jó lenne!!!!Végre van ismét belcanto és korai Verdi Énekesnőnk!! Vétek lenne kihagyni. Csodálatos Luisa volt, nagy gratuláció!Zéta írásával egyetértek.
Milyen jó lenne!!!!Végre van ismét belcanto és korai Verdi Énekesnőnk!! Vétek lenne kihagyni. Csodálatos Luisa volt, nagy gratuláció!Zéta írásával egyetértek.
4237 Janus 2013-12-04 20:28:30 [Válasz erre: 4236 Janus 2013-12-04 20:26:16]
Különben Kolonitsra is lehetne repertoárt építeni! Például elővenni egy-két bel canto operát és neki adni a a címszerepeket. Még ha olykor csak egy-két koncertszerű előadásról lenne is szó.
Különben Kolonitsra is lehetne repertoárt építeni! Például elővenni egy-két bel canto operát és neki adni a a címszerepeket. Még ha olykor csak egy-két koncertszerű előadásról lenne is szó.
4236 Janus 2013-12-04 20:26:16
Örülök neki, hogy bár a Johannán elég sok üres szék volt, a Haramiák esetében a földszint szinte teljesen megtelt és a Lujza Milleren szerintem már telt ház volt. Úgy látszik, hogy sokan az utolsó pillanatban veszik meg a jegyüket és ha elő is fordul, hogy olykor félházzal megy egy előadás, azért még van közönsége az Erkelnek! Tartottam tőle, hogy ez nehézségeket fog okozni, de nem. Ezzel kapcsolatban többet nem kívánok megjegyezni. A zenei kivitelezés színvonala valóban péntektől vasárnapig sokat javult és a vasárnapi előadás volt a legjobb, de korántsem tökéletes. Pataki Adorján csúnya gikszerei elég kiábrándítóak voltak. Soha sem tartottam valami nagy énekesnek, de ilyen csúnya gikszert még nem hallottam tőle. Kovács István és Kolonits voltak a legjobbak ebben egyet értek Ivával. Károlyi Katalin pedig egyszerűen túl kevés volt ehhez a szerephez: se hangilag, se színészileg nem volt képes hitelesen interpretálni szerepét. Hangja túl erőtlen és vékony volt. Busa Tamás tisztességesen helyt állt Miller szerepében. Selmeczi György is eléggé belejött ezen az utolsó estén. A kórus szerintem mind a három előadáson szépen teljesített. A rendezés meg olyan volt, amilyen. Az előadások minden hibája ellenére jó volt hallani ezt a három operát. És külön örültem, hogy a Lujza Millert nem húzták agyon.
Örülök neki, hogy bár a Johannán elég sok üres szék volt, a Haramiák esetében a földszint szinte teljesen megtelt és a Lujza Milleren szerintem már telt ház volt. Úgy látszik, hogy sokan az utolsó pillanatban veszik meg a jegyüket és ha elő is fordul, hogy olykor félházzal megy egy előadás, azért még van közönsége az Erkelnek! Tartottam tőle, hogy ez nehézségeket fog okozni, de nem. Ezzel kapcsolatban többet nem kívánok megjegyezni. A zenei kivitelezés színvonala valóban péntektől vasárnapig sokat javult és a vasárnapi előadás volt a legjobb, de korántsem tökéletes. Pataki Adorján csúnya gikszerei elég kiábrándítóak voltak. Soha sem tartottam valami nagy énekesnek, de ilyen csúnya gikszert még nem hallottam tőle. Kovács István és Kolonits voltak a legjobbak ebben egyet értek Ivával. Károlyi Katalin pedig egyszerűen túl kevés volt ehhez a szerephez: se hangilag, se színészileg nem volt képes hitelesen interpretálni szerepét. Hangja túl erőtlen és vékony volt. Busa Tamás tisztességesen helyt állt Miller szerepében. Selmeczi György is eléggé belejött ezen az utolsó estén. A kórus szerintem mind a három előadáson szépen teljesített. A rendezés meg olyan volt, amilyen. Az előadások minden hibája ellenére jó volt hallani ezt a három operát. És külön örültem, hogy a Lujza Millert nem húzták agyon.
4235 telramund 2013-12-04 17:23:04 [Válasz erre: 4234 márta 2013-12-04 16:18:55]
Ne verseny legyen -művészet!
Ne verseny legyen -művészet!
4234 márta 2013-12-04 16:18:55
Szegeden is lesz Luisa Miller pénteken. Miksch Adrienn, Laczák Boglárka, László Boldizsár, Kelemen Zoltán, Altorjai Tamás (Walter, Réti Attila (Wurm), Gyüdi Sándor vezényel. Szerintem versenyképes lesz.
Szegeden is lesz Luisa Miller pénteken. Miksch Adrienn, Laczák Boglárka, László Boldizsár, Kelemen Zoltán, Altorjai Tamás (Walter, Réti Attila (Wurm), Gyüdi Sándor vezényel. Szerintem versenyképes lesz.
4233 Búbánat 2013-12-04 12:15:56
[url] http://momus.hu/article.php?artid=6659; Ellentétes hangok kereszttüzében – A Luisa Miller az Erkel Színházban [/url] Café Momus, - zéta -, 2013-12-04 [ Operabemutatók ] „A Luisa Miller talán az egész Verdi-életmű legmostohábban kezelt darabja, a jelentőségéhez mérten mindenképpen. Remekmű, amelyben igazán drámai áriák, kettősök és együttesek találhatók benne, dramaturgiai felépítése kiemeli nemcsak a kortársak, hanem még Verdi alkotásai közül is. Mivel szinte közvetlenül a „nagy triász”, a Rigoletto-Trubadúr-Traviatahármas előtt született, méltán tartjuk a Maestro középső korszaka megalapozójának. Ha lehet így fogalmazni, Verdi ebben a darabjában már mindent tudott, amit később, s éppen itt próbálta ki először a később oly sikert hozó megoldásait. Az újdonságok közül talán azon duettek és tercettek a leginkább figyelemre méltóak, amelyekben két-három különböző jellem „csap össze”, s a komponista a különböző vérmérsékletű hőseit önálló, s egymástól nagyban eltérő dallamvezetéssel alkotta meg – egyazon jelenetben. S a Luisa Miller szinte tobzódik az ilyen jelenetekben.” „Az előadást Kolonits Klára Luisája miatt kellett létrehozni. Hang és szerep, figura és alakítás gyönyörű egységét csodálhatta ezen az estén az Erkel Színházat többé-kevésbé megtöltő publikum. Ez a Luisa nemcsak szenvedő, de szenvedélyes is, nemcsak önfeláldozó, hanem harcos is. Kolonits a hosszú és kanyargós út végén beérkezett a nagy énekesnők kislétszámú csapatába. Megtalált fachjában még sok jó szerepet kívánunk neki és magunknak.”
[url] http://momus.hu/article.php?artid=6659; Ellentétes hangok kereszttüzében – A Luisa Miller az Erkel Színházban [/url] Café Momus, - zéta -, 2013-12-04 [ Operabemutatók ] „A Luisa Miller talán az egész Verdi-életmű legmostohábban kezelt darabja, a jelentőségéhez mérten mindenképpen. Remekmű, amelyben igazán drámai áriák, kettősök és együttesek találhatók benne, dramaturgiai felépítése kiemeli nemcsak a kortársak, hanem még Verdi alkotásai közül is. Mivel szinte közvetlenül a „nagy triász”, a Rigoletto-Trubadúr-Traviatahármas előtt született, méltán tartjuk a Maestro középső korszaka megalapozójának. Ha lehet így fogalmazni, Verdi ebben a darabjában már mindent tudott, amit később, s éppen itt próbálta ki először a később oly sikert hozó megoldásait. Az újdonságok közül talán azon duettek és tercettek a leginkább figyelemre méltóak, amelyekben két-három különböző jellem „csap össze”, s a komponista a különböző vérmérsékletű hőseit önálló, s egymástól nagyban eltérő dallamvezetéssel alkotta meg – egyazon jelenetben. S a Luisa Miller szinte tobzódik az ilyen jelenetekben.” „Az előadást Kolonits Klára Luisája miatt kellett létrehozni. Hang és szerep, figura és alakítás gyönyörű egységét csodálhatta ezen az estén az Erkel Színházat többé-kevésbé megtöltő publikum. Ez a Luisa nemcsak szenvedő, de szenvedélyes is, nemcsak önfeláldozó, hanem harcos is. Kolonits a hosszú és kanyargós út végén beérkezett a nagy énekesnők kislétszámú csapatába. Megtalált fachjában még sok jó szerepet kívánunk neki és magunknak.”
4232 Búbánat 2013-12-04 12:05:30
[url] http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/kritika/konyvmergezes; Az Erkel Színház Verdi-Schiller-trilógiájának utolsó estéjét Kolonits Klára címszereplése avatta ünneppé. [/url] VERDI: LUISA MILLER Könyvmérgezés • 2013. december 3. - • László Ferenc - • Fidelio - Kritika „A kormányfőből legyen tiroli arisztokrata, a zenészből kiérdemesült katona, a kegyencnőből fiatal özvegy, Ferdinándból pedig Rodolfo: az Ármány és szerelem nyomán íródott 1849-es Verdi-opera a korabeli átlagnál valamelyest jobban megsínylette a cenzurális és egyéb külsődleges szempontok érvényesítését. A zeneszerző harmadik Schiller-műre alapozott operája mégis kitüntetett jelentőséggel bír, lévén ez Verdi első, legalább részben polgári életkörbe helyezett alkotása, amelyet azután gyors ütemben követett a Stiffelio (1850) és a Traviata (1853). S úgy lehet, ha valamire, hát talántán a Luisa Millerre állhat az Erkel Színház Verdi-Schiller hétvégéjét el- és levezénylő Selmeczi György kissé provokatív tételmondata, mely a műsorlap kisesszéjében ekképp hökkent: „a Schiller-operákban már minden készen áll". A Magyar Állami Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera közös vállalkozása is e trilógiazáró produkcióban, vasárnap este mutatta leginkább meggyőző formáját a Giovanna d'Arco és A haramiák erőteljesen meghúzott és igencsak hullámzó teljesítményeket felvonultató előadásai után. Jóllehet, igazán kiegyensúlyozott előadásról a Luisa Miller kapcsán sem beszélhetünk, ám itt mindenekelőtt akadt egy vokális alakítás, amely a kuriózumnak (lévén a Luisa Miller nálunk kuriózum) kijáró érdeklődésen és a bicentenáriumi tisztelgés obligát hangulatán messze túlemelte a produkciót. A címszereplő Kolonits Klára művelte e csodát: egészségesen életerős, tökéletesen kiegyenlített és szépen kiművelt szopránja jószerint a teljes estét beragyogta, s mivel a szólam technikai kivitelezése egy pillanatra sem vált kihívássá az énekesnő számára, így művészi energiáit akiéneklés helyett mindvégig a kifejezésre összpontosíthatta. Kolonits művészalkatától az első felvonás naiv és ártatlan leánykája ugyan nyilvánvalóan távolabb áll, mint a harmadik felvonásra a tudásból és a méregből végzetesen nagyot kortyoló Luisa, de ettől még első áriája (Lo vidi e'l primo palpito) váltig megejtő üdeséggel hangzott fel. A második és harmadik felvonásban azután mind gazdagabban bontotta ki szólamát és ezzel - végérvényesen felbillentette az előadást.”
[url] http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/kritika/konyvmergezes; Az Erkel Színház Verdi-Schiller-trilógiájának utolsó estéjét Kolonits Klára címszereplése avatta ünneppé. [/url] VERDI: LUISA MILLER Könyvmérgezés • 2013. december 3. - • László Ferenc - • Fidelio - Kritika „A kormányfőből legyen tiroli arisztokrata, a zenészből kiérdemesült katona, a kegyencnőből fiatal özvegy, Ferdinándból pedig Rodolfo: az Ármány és szerelem nyomán íródott 1849-es Verdi-opera a korabeli átlagnál valamelyest jobban megsínylette a cenzurális és egyéb külsődleges szempontok érvényesítését. A zeneszerző harmadik Schiller-műre alapozott operája mégis kitüntetett jelentőséggel bír, lévén ez Verdi első, legalább részben polgári életkörbe helyezett alkotása, amelyet azután gyors ütemben követett a Stiffelio (1850) és a Traviata (1853). S úgy lehet, ha valamire, hát talántán a Luisa Millerre állhat az Erkel Színház Verdi-Schiller hétvégéjét el- és levezénylő Selmeczi György kissé provokatív tételmondata, mely a műsorlap kisesszéjében ekképp hökkent: „a Schiller-operákban már minden készen áll". A Magyar Állami Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera közös vállalkozása is e trilógiazáró produkcióban, vasárnap este mutatta leginkább meggyőző formáját a Giovanna d'Arco és A haramiák erőteljesen meghúzott és igencsak hullámzó teljesítményeket felvonultató előadásai után. Jóllehet, igazán kiegyensúlyozott előadásról a Luisa Miller kapcsán sem beszélhetünk, ám itt mindenekelőtt akadt egy vokális alakítás, amely a kuriózumnak (lévén a Luisa Miller nálunk kuriózum) kijáró érdeklődésen és a bicentenáriumi tisztelgés obligát hangulatán messze túlemelte a produkciót. A címszereplő Kolonits Klára művelte e csodát: egészségesen életerős, tökéletesen kiegyenlített és szépen kiművelt szopránja jószerint a teljes estét beragyogta, s mivel a szólam technikai kivitelezése egy pillanatra sem vált kihívássá az énekesnő számára, így művészi energiáit akiéneklés helyett mindvégig a kifejezésre összpontosíthatta. Kolonits művészalkatától az első felvonás naiv és ártatlan leánykája ugyan nyilvánvalóan távolabb áll, mint a harmadik felvonásra a tudásból és a méregből végzetesen nagyot kortyoló Luisa, de ettől még első áriája (Lo vidi e'l primo palpito) váltig megejtő üdeséggel hangzott fel. A második és harmadik felvonásban azután mind gazdagabban bontotta ki szólamát és ezzel - végérvényesen felbillentette az előadást.”
4230 IVA 2013-12-03 05:22:33 [Válasz erre: 4228 Lucifer 2013-12-02 09:49:49]
Ugyan éppen a Giovanna d’Arcót nem láttam, az izgalmas kérdéseken én is töröm a fejem. Szerintem Verdi azért Schiller drámáját használta, mert az ragadta meg, és nem a valódi esemény, amelynek a valódiságát nem ismerhette annyira. A téves Szent Johanna címfordítás ötletét talán G. B. Shaw Saint Joan című darabja adta. Az Operaház főigazgatójának "védelmében" mondom, hogy akkor sem kizárt a jelenléte, ha nem látjuk az igazgatói páholyban. A Luisa Miller előadásán Ókovács Szilveszter a (sajnos elbontott és sajnos vissza sem épített igazgatói páholy helyett igazgatói páholynak átminősített) proszcéniumpáholyban ült. A közönség kételkedő részében nemritkán merül fel az a kérdés, hogy miért van a vastaps. Elvileg előfordulhat ebben a „politikai kurzus” szerepe is. A „trilógia” két előadásán azt tapasztaltam, hogy egyes művészek rajongói eljöttek az Erkel Színházba. Ezenkívül gesztus volt a vendégek és a nemes szándék felé is.
Ugyan éppen a Giovanna d’Arcót nem láttam, az izgalmas kérdéseken én is töröm a fejem. Szerintem Verdi azért Schiller drámáját használta, mert az ragadta meg, és nem a valódi esemény, amelynek a valódiságát nem ismerhette annyira. A téves Szent Johanna címfordítás ötletét talán G. B. Shaw Saint Joan című darabja adta. Az Operaház főigazgatójának "védelmében" mondom, hogy akkor sem kizárt a jelenléte, ha nem látjuk az igazgatói páholyban. A Luisa Miller előadásán Ókovács Szilveszter a (sajnos elbontott és sajnos vissza sem épített igazgatói páholy helyett igazgatói páholynak átminősített) proszcéniumpáholyban ült. A közönség kételkedő részében nemritkán merül fel az a kérdés, hogy miért van a vastaps. Elvileg előfordulhat ebben a „politikai kurzus” szerepe is. A „trilógia” két előadásán azt tapasztaltam, hogy egyes művészek rajongói eljöttek az Erkel Színházba. Ezenkívül gesztus volt a vendégek és a nemes szándék felé is.
4229 Búbánat 2013-12-02 12:35:22
Igazán gyönyörű ez a vasárnap este bemutatott Luisa Miller opera!!! Verdinek ebben a művében már erősen érezni azt az erővonalat, amely egyenesen a nagy triászhoz (Rigoletto, A trubadúr, Traviata) vezet. Ugyanakkor nem szabad elhallgatnom fenntartásaimat sem, ami igen árnyalja a kapott zenei-színpadi élményeimet. De nem akarok mondandómban annyira előreszaladni… Zavarban vagyok, mikor a budapesti Operában (Erkel Színház) 2013. december 1-jén Verdi tizenötödik operájának először megszólaltatott előadásáról készülök beszámolni. Zavarban vagyok, pedig örülnöm kellene, hogy a színpadainkon lerágott csontként jelenlévő Rigoletto, A trubadúr, a Traviata és a társai után (a Verdi 200 évnek hála idén minden eddiginél több operája került nálunk színre; ideértve a Stiffelio tavaszi két koncertszerű előadását és előttünk a Nabucco decemberi felújítása) végre a „gályarabság évei” –nek kevésbé játszott darabjaival is megismerkedhettünk és bennük gyönyörködhettünk az elmúlt három este folyamán: a Giovanna d’Arco és A haramiák után harmadikként a múlt és a jövő határán lebegő képviselője, a Luisa Miller is előadatott nálunk. A továbbiakban is erről az utolsónak látott operáról kívánok szólni. Az első, felvezető mondatomban hangot adtam örömömnek, hogy mennyi gyönyörűséget jelentett számomra a Luisa Miller – amit most először láthattam élőben! Azonban örömömbe üröm is vegyül. Ennek két oka van: egy személyi és egy valós. Az elsőnek a gyökerei még gimnazista koromra nyúlnak vissza, akkor lettem ugyanis odaadó híve Friedrich Schiller színpadi műveinek s a belőlük áradó romantikus hevületnek. Így lettek a Stuart Mária, Az orléans-i szűz, A haramiák, az Ármány és szerelem, a Don Carlos, a Tell Vilmos, majd a Vallenstein-trilógia olyan kedvenceimmé, amelyekhez ma is ragaszkodom. Ez az élmény a kútforrása annak, hogy az Ármány és szerelem transzfigurációját, a Luisa Millert csak némi fenntartással tudom a magaménak érezni. Tudom, hogy az 1840-es évek vége felé a spanyol Bourbon-korszakban Schiller „Sturm und Drang” nézetei nem voltak szalonképesek, így a nápolyi cenzúra szigorát alaposan ismerő Salvatore Cammarano pontosan tudta, hogy mit lehet átmenteni a Schiller-műből a Verdi-opera számára: Verdi ugyanis Luisa Millert a nápolyi San Carlos Opera számára komponálta, s nekem éppen ezek az „átalakítások” fájnak a legjobban. Mennyivel logikusabb az eredeti fogalmazás, mely szerint Ferdinánd őrnagy, a miniszter fia, Millerhez, az öreg városi muzsikushoz zenét megy tanulni, ahol megismeri annak leányát, Luisát és lobbannak kölcsönösen szerelemre, mint az, hogy Rodolfo – így az operában – Carlo álnéven hódítja meg Miller, a kiszolgált katona leányát! Mennyivel logikusabb, hogy a miniszter apa – a látszat megőrzése érdekében – a herceg metreszét, a kevély Lady Milfordot akarja a fia „nyakába varrni”, mint a halvány és jellegtelen rokonná vedlett német nagyhercegnőt (más fordításban: grófnő), Fredericát, hogy megakadályozza fia rangján aluli házasságát a polgári leányzóval… és így tovább! De most rátérek zavarom valós okára. Lehet, hogy ha egy Verdihez méltó tolmácsolásban látom viszont Schiller kilúgozott remekét, a Luisa Millert, más lenne a nézetem (remek DVD-im vannak az operából), de sajnos, a KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERA és az itthoni Magyar Állami Opera együttműködésében létrejött adaptáció – ki kell mondanom: - „könnyezni” való, és megkérdőjelezendő. És ez fokozottan igaz a látott másik két bemutatott darabra, de azokkal itt most nem foglalkozom. Érteném a koncepciót, mely mindhárom Schiller - Verdi-művet valami egységes - egyen- keretek közé szorítja, és úgy adaptálja a színpadra, hogy valami közös fonalra fűzi fel azokat: s bár más a rendezők személye, amit látunk egy kaptafára valóak, a díszlet-jelmez vonatkozásában különösen, de ez még mindig nem ad magyarázatot az abszurd (vagy a szürreálisra hangolt?) látvány-pótlékként tálalt, vizionált színpadi fantazmagóriákra. A díszlettervező CSIKI CSABA, és a jelmeztervező KISS ZSUZSA munkája mintha függetlenek lenne a rendezők személyétől, következetesen ugyanazt a közös elvet, elgondolást és eljárást képviselik, és ahhoz tartják is magukat - a Luisa Miller esetében is: a színpadra alkalmazás során ennek „köszönhetően” falanszter jelleget kap úgy a vérbő romantikus történet, mint a klasszikus, polgári enteriőrben játszódó olasz opera – függetlenül attól, hogy mely valós korhoz köthető, hogyan bonyolódik a cselekménye, vagy milyen viszonyban vannak egymással a történetben szereplő, a színpadon előforduló figurák. Ezek a sémák visszaköszönnek és különösen kirívóak a látott Luisa Miller esetében…Még azt is inkább elviseltem volna, ha a jelmezek nem pompázatosak, nem stílusosak, vagy éppen operetthez illően édeskés díszlettel egyetemben kapom - ha nem lenne az egészről az az optikai benyomásom: 2013-ban nemhogy elavultak, de megmosolyogtatóan leegyszerűsített, primitív ábrázolatok, amik többnyire értelmezhetetlenek is (még úgy is, ha egyes kézbe vett tárgyak, vagy egyes díszletelemek bizonyos funkciókat betöltenek a színpadon: olyasmi formán, mint egy bevallottan félig szcenírozott előadásban - amit ott, azt el tudjuk, és el is lehet fogadni). Az előadást SZŐCS ARTUR rendezte (a Szent Johannát Zakariás Zalán, A haramiákat Göttinger Pál jegyzi), de az előbbiek szellemében a Luisa Miller színrevitele is - látni valóan - a másik két operáéval ugyanazon síkon mozog. Bevallom, nem igen tudtam ezt a „mondanivalót” megfejteni, hiába olvastam el SELMECZI GYÖRGY gondolatait a kísérőfüzetből („Apák kora” - melyek azok a „felismerések”, melyek ezt a három operát szoros egységbe vonják); nem ad választ a bennem motoszkáló kérdésekre, továbbra is rejtvényként áll előttem: kiknek szánja ezt a trilógiát – benne a Luisa Millert, kiket akar ezzel a darabbal megszólítani, és mit remél ettől? Verdi és/vagy Schiller alkotóműhelyét szeretné jobban megismertetni a mai operabarátok nemzedékével? Valami tükröt tartani a mai kor eszményeknek, követendő jó példáknak hátat fordító, de a kultúrát még nem elutasító, felnövekvő ifjúsága elé? Az olasz és a német géniusz műveit mint találkozási pontokat keresve a két életműben, azokat ürügyként felhozva, sajátosan érvelni valami mellett? Vagy csak egyszerűen arról van szó, kihasználva a Verdi-bicentenárium évet, a kevésbé ismert, de az irodalmi előzmények által egybefűzhető-összeköthető zenedrámákat keresve és találva a legrövidebb úton terelgetni az addig csak prózát befogadó színházi nézőt egy összetettebb, komoly, zenés színpadi műfaj irányába; újabb híveket is toborozva, megismertetni velük a zenét-irodalmat- táncot-képzőművészetet szervesen elegyítő operát, ezen belül tálcán kínálva fel a népszerű komponista, Verdi művészetét, akihez hozzá lehet társítani a drámairodalom egyik nagyságát, a romantika hajnalán alkotó Schillert, és így két legyet is lehet ütni egy csapással… (Én inkább azt szeretném hinni, hogy a rendelkezésre álló énekművészeket ezekkel a darabokkal közelebb lehet vinni a ritkább lehetőséghez: megismertetni velük nemcsak Verdi hatalmas életművének korai, alkotó szakaszát, hanem bevezetni őket a bel canto operák világába is. Ugyanis kevés színház-opera tart repertoárján műveket ebből a zenei stílusvilágból, és kevés énekes kap ilyen művészi feladatot – hiába lenne hozzá kedvük, ha színházuk nem játssza ezeket a műveket. Így ez a három bemutatott opera akár kezdő lépcsőfokoknak, ez irányba tett első lépéseknek is tekinthető.) Maga a zenei megfogalmazás – bár minőségi szinten nagy a szórás – sokkal kedvezőbb benyomást kelt. Rögtön hozzáteszem: a látott három opera közül messze ez volt zeneileg és vokális tekintetben is a legszínvonalasabb. Nyilván ez az érzés azért is alakulhat ki a hallgatóban, mert a Luisa Miller már sok tekintetben érettebb alkotás az előzőkénél és valójában már előfutára a pár év múlva születő igazi remekműveknek. A zenekari hangzás a markáns drámai momentumokat jól domborítja ki, ugyanakkor a lírai részekkel néhány jelenet kivételével (ilyen volt például a harmadik felvonás megható, szívbemarkoló apa-leánya kettőse, vagy az azt követő ugyancsak megkapó Luisa-Rodolfo jelenet is) viszont adós marad. SELMECZI GYÖRGY mindhárom estén nagyszerűen fogta össze a rendelkezésére álló zenekart, és KULCSÁR SZABOLCS karigazgatóval együtt (aki pedig a kiváló énekkar irányításában jeleskedett), elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Verdi alkotó korszakának első időszakából ezzel az operával (és a megelőző Szent Johannával és A haramiákkal) megismerkedhettünk, alkotótársaikkal elhozták az Erkel Színházba és először itt mutatták be azokat, mielőtt Kolozsváron is színpadra kerülnek. A címszerepre KOLONITS KLÁRA telitalálat-választás volt! Mind hangban, mind átélésben fenomenális teljesítményt nyújtott! Ragyogó szopránjával, egy igazi bel canto szerepkörben is bizonyíthatta (ismételten) kivételes képességeit, a drámai és lírai jeleneteiben egyaránt elkápráztatva hallgatóságát! Káprázatosan szép jelenség, aki ragyogó énektechnikával, aprólékosan kidolgozott mozgáskultúrával rendelkezik; Luisaként kimagaslott színpadi partnerei közül, így megállapíthatom, komplex teljesítményével méltán övezte osztatlan elismerés és a nagy sikerben kimagasló része volt! A tenorfőszerepben (Rodolfo) PATAKI ADORJÁNRÓL, sajnos, nem mondható el ugyanez. Ugyan szép hangú, de kifejezés tekintetében bizony még sok-sok pótolnivalója van; voltak olyan momentumai az előadás alatt, amikor a felsőregiszterben elvékonyodó, préselve kiszorított hangja egyenesen kiábrándító volt. Előadásában a szerepformálási komponens gyéren volt képviselve, és hangi teljesítménye is erősen hullámzott. Az első fináléban még úgy gondoltam, egyszeri gikszernek voltunk fültanúi, hiszen a második és harmadik felvonásra fokozatosan futott fel az elvárt fordulatszám közelébe, hogy aztán az utolsó fináléra teljesen elkészüljön az erejével, nem is bírta kiénekelni a szükséges magas hangokat, és produkciója visszaesett arra a szintre, mely képességeit sajnos, erősen behatárolja. Az öreg Miller szólamát BUSA TAMÁS tolmácsolta, esetében a melegen lágy bariton színt és Verdi apafiguráinak kisugárzását hiányolom. S bár voltak szép pillanatai – a harmadik felvonás apa-lánya kettősében baritonjával megcsillogtatott valamit az egykori „üzemképes” hanganyagából”, az ő alakítására is rányomta bélyegét a szürkeség és a jellegtelenség. A miniszter, Walter gróf szerepében KOVÁCS ISTVÁN lépett fel. Nem tudok említésre méltót mondani alakításáról. Kevés hangja van ehhez a – súlyos basszust igénylő – Verdi-alakhoz. Wurmot, a gróf titkárát, a kulcsfigurát, az ármány megtestesítőjét SZILÁGYI JÁNOS csak a felszínen mozogva próbálja – nem túl sikeresen – életre kelteni. Itt az ördögi maszk semmit sem segít, ha nincs tartalommal feltöltve. Frederica arisztokratizmusát KÁROLYI KATALIN élethűen hozza. Az előadás után ezekkel a felemás, zsongó gondolatokkal-érzésekkel távoztam az Erkel Színházból, és ma, tiszta fejjel, nyugodtan kijelenthetem: amennyire örültem ennek a Luisa Miller-produkciónak, hogy végre itt, Budapesten láthattam Verdinek ezt a – már - remekművét, és hogy egyáltalán találkozhattam élőben is ezzel az operával, élvezhettem zenei szépségét, a hol sziporkázóan elragadó, hol felkavaróan szenvedélyes mennyei dallamokat, úgy annyira lehangolt a színpadi adaptációja, a leegyszerűsített, vázlatos, felszínes, absztrahált vizuális megjelenítése. A látottak-hallottak alapján Verdi iránti odaadásom csak tovább erősbödött, miközben Schiller iránti rajongásomat az utalt, érintett „blődségek” sora sem tudják lehűteni!
Igazán gyönyörű ez a vasárnap este bemutatott Luisa Miller opera!!! Verdinek ebben a művében már erősen érezni azt az erővonalat, amely egyenesen a nagy triászhoz (Rigoletto, A trubadúr, Traviata) vezet. Ugyanakkor nem szabad elhallgatnom fenntartásaimat sem, ami igen árnyalja a kapott zenei-színpadi élményeimet. De nem akarok mondandómban annyira előreszaladni… Zavarban vagyok, mikor a budapesti Operában (Erkel Színház) 2013. december 1-jén Verdi tizenötödik operájának először megszólaltatott előadásáról készülök beszámolni. Zavarban vagyok, pedig örülnöm kellene, hogy a színpadainkon lerágott csontként jelenlévő Rigoletto, A trubadúr, a Traviata és a társai után (a Verdi 200 évnek hála idén minden eddiginél több operája került nálunk színre; ideértve a Stiffelio tavaszi két koncertszerű előadását és előttünk a Nabucco decemberi felújítása) végre a „gályarabság évei” –nek kevésbé játszott darabjaival is megismerkedhettünk és bennük gyönyörködhettünk az elmúlt három este folyamán: a Giovanna d’Arco és A haramiák után harmadikként a múlt és a jövő határán lebegő képviselője, a Luisa Miller is előadatott nálunk. A továbbiakban is erről az utolsónak látott operáról kívánok szólni. Az első, felvezető mondatomban hangot adtam örömömnek, hogy mennyi gyönyörűséget jelentett számomra a Luisa Miller – amit most először láthattam élőben! Azonban örömömbe üröm is vegyül. Ennek két oka van: egy személyi és egy valós. Az elsőnek a gyökerei még gimnazista koromra nyúlnak vissza, akkor lettem ugyanis odaadó híve Friedrich Schiller színpadi műveinek s a belőlük áradó romantikus hevületnek. Így lettek a Stuart Mária, Az orléans-i szűz, A haramiák, az Ármány és szerelem, a Don Carlos, a Tell Vilmos, majd a Vallenstein-trilógia olyan kedvenceimmé, amelyekhez ma is ragaszkodom. Ez az élmény a kútforrása annak, hogy az Ármány és szerelem transzfigurációját, a Luisa Millert csak némi fenntartással tudom a magaménak érezni. Tudom, hogy az 1840-es évek vége felé a spanyol Bourbon-korszakban Schiller „Sturm und Drang” nézetei nem voltak szalonképesek, így a nápolyi cenzúra szigorát alaposan ismerő Salvatore Cammarano pontosan tudta, hogy mit lehet átmenteni a Schiller-műből a Verdi-opera számára: Verdi ugyanis Luisa Millert a nápolyi San Carlos Opera számára komponálta, s nekem éppen ezek az „átalakítások” fájnak a legjobban. Mennyivel logikusabb az eredeti fogalmazás, mely szerint Ferdinánd őrnagy, a miniszter fia, Millerhez, az öreg városi muzsikushoz zenét megy tanulni, ahol megismeri annak leányát, Luisát és lobbannak kölcsönösen szerelemre, mint az, hogy Rodolfo – így az operában – Carlo álnéven hódítja meg Miller, a kiszolgált katona leányát! Mennyivel logikusabb, hogy a miniszter apa – a látszat megőrzése érdekében – a herceg metreszét, a kevély Lady Milfordot akarja a fia „nyakába varrni”, mint a halvány és jellegtelen rokonná vedlett német nagyhercegnőt (más fordításban: grófnő), Fredericát, hogy megakadályozza fia rangján aluli házasságát a polgári leányzóval… és így tovább! De most rátérek zavarom valós okára. Lehet, hogy ha egy Verdihez méltó tolmácsolásban látom viszont Schiller kilúgozott remekét, a Luisa Millert, más lenne a nézetem (remek DVD-im vannak az operából), de sajnos, a KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERA és az itthoni Magyar Állami Opera együttműködésében létrejött adaptáció – ki kell mondanom: - „könnyezni” való, és megkérdőjelezendő. És ez fokozottan igaz a látott másik két bemutatott darabra, de azokkal itt most nem foglalkozom. Érteném a koncepciót, mely mindhárom Schiller - Verdi-művet valami egységes - egyen- keretek közé szorítja, és úgy adaptálja a színpadra, hogy valami közös fonalra fűzi fel azokat: s bár más a rendezők személye, amit látunk egy kaptafára valóak, a díszlet-jelmez vonatkozásában különösen, de ez még mindig nem ad magyarázatot az abszurd (vagy a szürreálisra hangolt?) látvány-pótlékként tálalt, vizionált színpadi fantazmagóriákra. A díszlettervező CSIKI CSABA, és a jelmeztervező KISS ZSUZSA munkája mintha függetlenek lenne a rendezők személyétől, következetesen ugyanazt a közös elvet, elgondolást és eljárást képviselik, és ahhoz tartják is magukat - a Luisa Miller esetében is: a színpadra alkalmazás során ennek „köszönhetően” falanszter jelleget kap úgy a vérbő romantikus történet, mint a klasszikus, polgári enteriőrben játszódó olasz opera – függetlenül attól, hogy mely valós korhoz köthető, hogyan bonyolódik a cselekménye, vagy milyen viszonyban vannak egymással a történetben szereplő, a színpadon előforduló figurák. Ezek a sémák visszaköszönnek és különösen kirívóak a látott Luisa Miller esetében…Még azt is inkább elviseltem volna, ha a jelmezek nem pompázatosak, nem stílusosak, vagy éppen operetthez illően édeskés díszlettel egyetemben kapom - ha nem lenne az egészről az az optikai benyomásom: 2013-ban nemhogy elavultak, de megmosolyogtatóan leegyszerűsített, primitív ábrázolatok, amik többnyire értelmezhetetlenek is (még úgy is, ha egyes kézbe vett tárgyak, vagy egyes díszletelemek bizonyos funkciókat betöltenek a színpadon: olyasmi formán, mint egy bevallottan félig szcenírozott előadásban - amit ott, azt el tudjuk, és el is lehet fogadni). Az előadást SZŐCS ARTUR rendezte (a Szent Johannát Zakariás Zalán, A haramiákat Göttinger Pál jegyzi), de az előbbiek szellemében a Luisa Miller színrevitele is - látni valóan - a másik két operáéval ugyanazon síkon mozog. Bevallom, nem igen tudtam ezt a „mondanivalót” megfejteni, hiába olvastam el SELMECZI GYÖRGY gondolatait a kísérőfüzetből („Apák kora” - melyek azok a „felismerések”, melyek ezt a három operát szoros egységbe vonják); nem ad választ a bennem motoszkáló kérdésekre, továbbra is rejtvényként áll előttem: kiknek szánja ezt a trilógiát – benne a Luisa Millert, kiket akar ezzel a darabbal megszólítani, és mit remél ettől? Verdi és/vagy Schiller alkotóműhelyét szeretné jobban megismertetni a mai operabarátok nemzedékével? Valami tükröt tartani a mai kor eszményeknek, követendő jó példáknak hátat fordító, de a kultúrát még nem elutasító, felnövekvő ifjúsága elé? Az olasz és a német géniusz műveit mint találkozási pontokat keresve a két életműben, azokat ürügyként felhozva, sajátosan érvelni valami mellett? Vagy csak egyszerűen arról van szó, kihasználva a Verdi-bicentenárium évet, a kevésbé ismert, de az irodalmi előzmények által egybefűzhető-összeköthető zenedrámákat keresve és találva a legrövidebb úton terelgetni az addig csak prózát befogadó színházi nézőt egy összetettebb, komoly, zenés színpadi műfaj irányába; újabb híveket is toborozva, megismertetni velük a zenét-irodalmat- táncot-képzőművészetet szervesen elegyítő operát, ezen belül tálcán kínálva fel a népszerű komponista, Verdi művészetét, akihez hozzá lehet társítani a drámairodalom egyik nagyságát, a romantika hajnalán alkotó Schillert, és így két legyet is lehet ütni egy csapással… (Én inkább azt szeretném hinni, hogy a rendelkezésre álló énekművészeket ezekkel a darabokkal közelebb lehet vinni a ritkább lehetőséghez: megismertetni velük nemcsak Verdi hatalmas életművének korai, alkotó szakaszát, hanem bevezetni őket a bel canto operák világába is. Ugyanis kevés színház-opera tart repertoárján műveket ebből a zenei stílusvilágból, és kevés énekes kap ilyen művészi feladatot – hiába lenne hozzá kedvük, ha színházuk nem játssza ezeket a műveket. Így ez a három bemutatott opera akár kezdő lépcsőfokoknak, ez irányba tett első lépéseknek is tekinthető.) Maga a zenei megfogalmazás – bár minőségi szinten nagy a szórás – sokkal kedvezőbb benyomást kelt. Rögtön hozzáteszem: a látott három opera közül messze ez volt zeneileg és vokális tekintetben is a legszínvonalasabb. Nyilván ez az érzés azért is alakulhat ki a hallgatóban, mert a Luisa Miller már sok tekintetben érettebb alkotás az előzőkénél és valójában már előfutára a pár év múlva születő igazi remekműveknek. A zenekari hangzás a markáns drámai momentumokat jól domborítja ki, ugyanakkor a lírai részekkel néhány jelenet kivételével (ilyen volt például a harmadik felvonás megható, szívbemarkoló apa-leánya kettőse, vagy az azt követő ugyancsak megkapó Luisa-Rodolfo jelenet is) viszont adós marad. SELMECZI GYÖRGY mindhárom estén nagyszerűen fogta össze a rendelkezésére álló zenekart, és KULCSÁR SZABOLCS karigazgatóval együtt (aki pedig a kiváló énekkar irányításában jeleskedett), elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Verdi alkotó korszakának első időszakából ezzel az operával (és a megelőző Szent Johannával és A haramiákkal) megismerkedhettünk, alkotótársaikkal elhozták az Erkel Színházba és először itt mutatták be azokat, mielőtt Kolozsváron is színpadra kerülnek. A címszerepre KOLONITS KLÁRA telitalálat-választás volt! Mind hangban, mind átélésben fenomenális teljesítményt nyújtott! Ragyogó szopránjával, egy igazi bel canto szerepkörben is bizonyíthatta (ismételten) kivételes képességeit, a drámai és lírai jeleneteiben egyaránt elkápráztatva hallgatóságát! Káprázatosan szép jelenség, aki ragyogó énektechnikával, aprólékosan kidolgozott mozgáskultúrával rendelkezik; Luisaként kimagaslott színpadi partnerei közül, így megállapíthatom, komplex teljesítményével méltán övezte osztatlan elismerés és a nagy sikerben kimagasló része volt! A tenorfőszerepben (Rodolfo) PATAKI ADORJÁNRÓL, sajnos, nem mondható el ugyanez. Ugyan szép hangú, de kifejezés tekintetében bizony még sok-sok pótolnivalója van; voltak olyan momentumai az előadás alatt, amikor a felsőregiszterben elvékonyodó, préselve kiszorított hangja egyenesen kiábrándító volt. Előadásában a szerepformálási komponens gyéren volt képviselve, és hangi teljesítménye is erősen hullámzott. Az első fináléban még úgy gondoltam, egyszeri gikszernek voltunk fültanúi, hiszen a második és harmadik felvonásra fokozatosan futott fel az elvárt fordulatszám közelébe, hogy aztán az utolsó fináléra teljesen elkészüljön az erejével, nem is bírta kiénekelni a szükséges magas hangokat, és produkciója visszaesett arra a szintre, mely képességeit sajnos, erősen behatárolja. Az öreg Miller szólamát BUSA TAMÁS tolmácsolta, esetében a melegen lágy bariton színt és Verdi apafiguráinak kisugárzását hiányolom. S bár voltak szép pillanatai – a harmadik felvonás apa-lánya kettősében baritonjával megcsillogtatott valamit az egykori „üzemképes” hanganyagából”, az ő alakítására is rányomta bélyegét a szürkeség és a jellegtelenség. A miniszter, Walter gróf szerepében KOVÁCS ISTVÁN lépett fel. Nem tudok említésre méltót mondani alakításáról. Kevés hangja van ehhez a – súlyos basszust igénylő – Verdi-alakhoz. Wurmot, a gróf titkárát, a kulcsfigurát, az ármány megtestesítőjét SZILÁGYI JÁNOS csak a felszínen mozogva próbálja – nem túl sikeresen – életre kelteni. Itt az ördögi maszk semmit sem segít, ha nincs tartalommal feltöltve. Frederica arisztokratizmusát KÁROLYI KATALIN élethűen hozza. Az előadás után ezekkel a felemás, zsongó gondolatokkal-érzésekkel távoztam az Erkel Színházból, és ma, tiszta fejjel, nyugodtan kijelenthetem: amennyire örültem ennek a Luisa Miller-produkciónak, hogy végre itt, Budapesten láthattam Verdinek ezt a – már - remekművét, és hogy egyáltalán találkozhattam élőben is ezzel az operával, élvezhettem zenei szépségét, a hol sziporkázóan elragadó, hol felkavaróan szenvedélyes mennyei dallamokat, úgy annyira lehangolt a színpadi adaptációja, a leegyszerűsített, vázlatos, felszínes, absztrahált vizuális megjelenítése. A látottak-hallottak alapján Verdi iránti odaadásom csak tovább erősbödött, miközben Schiller iránti rajongásomat az utalt, érintett „blődségek” sora sem tudják lehűteni!
4228 Lucifer 2013-12-02 09:49:49
Advocatus Diaboli: Giovanna d’Arco – Erkel Színház, 2013. november 29. Egy opera és egy előadás, amely nyugtalanító kérdések garmadáját veti fel – anélkül, hogy akár egyre is valamiféle választ adna. Miért írta meg Schiller a történelmet ennyire meghamisító drámáját, amelybe még pszicho-thriller szálat is beleszőtt – Giacomo szinte értelmezhetetlen szerepével. Miért érezte úgy Verdi, hogy nem a valódi Jeanne d’Arc-ról ír operát. Miért nem volt „elég” a tragédiához a hazáját megmentő Jeanne d’Arc igaz története. Miért az az opera magyar címe, hogy Szent Johanna? Szentté azért avatták, mert ártatlanul ítélték máglyára. Amint ez a szál eltűnik a történetből, a „szent” elveszti értelmét. Miért írja ismertetőjében Selmeczi György, hogy „Apátlan korban élünk…”. Ilyen apákra lenne szükségünk, amilyen ebben a darabban Giacomo? Ha – amint olvastuk – ez a trilógia a Verdi-év egyik legnagyobb eseménye, az Operaház igazgatója miért nem tisztelte meg jelenlétével az előadást? Miért nem lehetett ezt a művet itthon kiosztani, ezeknél az énekeseknél csak sokkal jobb itthoniakat találtunk volna. A rendezés tökéletesen elhanyagolható, szinte nem létezik, a kórust a legavíttasabb, unalomig ismert, de már évtizedek óta nem alkalmazott módon mozgatja a rendező. Díszletek …? Jelmezek? A király Ozminhoz hasonló öltözékében bolyongja végig az előadást, színpadi jelenléte súlytalan, megszólalásai érdektelenek. De mindezek a kérdések érdektelenné válnak a legfontosabb probléma fényében. Ennek a zeneileg nem túl invenziózus, operai klisékkel teli, talán Verdi egyik leggyengébb művének tekinthető operának a bemutatásához 3 feltétel kötelező megléte nélkülözhetetlen: 1) énekesek – 2) karmester – 3) ének- és zenekar. Ezen az esetén mindhárom hiányzott. A legelső – talán meg is számlálható – taktusokban úgy gondoltam, nagy este áll előttünk. A zenekar erőteljesen, tömören, „kereken”szólalt meg. Ám ennek pillanatokon belül vége lett. A karmester már a nyitányt Verdihez méltatlan módon vezényelte. A zene széthullott, apró darabokra esett, az egyes részek különálló szigetekként sodródtak, nem lehetett tudni, hová tartoznak, és egyáltalán, miért is léteznek. Ehhez az operához erős karmester kell, hogy ki tudja hozni a mű – számomra elég rejtett – értékeit. Sajnos a darab végéig egyetlen pillanatra sem tudtam belefeledkezni a zenébe, mert nem volt sem íve, sem tartalma, sem mondani valója. Üressége kétségbe ejtő volt. Más kérdés, hogy a zenekar sem segítette a karmestert. Szétfolyó vonósok, pontatlan megszólalások, különösen a fúvósoknál. De mindez – esetleg – kicsit felejthető lenne, ha a vox humana fényesen ragyognak. Nekem a legrettenetesebb a Giovannát éneklő szoprán volt. Igen, ha a hang mennyiségét tekintjük (ami, tudom, elengedhetetlenül fontos) – ott nem volt probléma. Dobhártya-rekesztő, gyakran elviselhetetlen mennyiségben szólt, üvöltött, őrjöngött (de NEM a szerep által megkívánt, a látomásaival gyötrődő Giovanna szerepéhez módon). A hangszín csúnya, az éneklés módja – 2013 végén – értelmezhetetlen. Talán az operai karikatúrákban énekeltek így évtizedekkel ezelőtt a szopránok, hogy azután teljesen elriasszák az operába járástól az esetleg életében először betérő, erre a hangzásra teljesen felkészületlen látogatót. A tenornak voltak szép megszólalásai, de annyira ritkán, hogy azt lehetett sejteni – ezek véletlenek. Cristian Mogosan nekem kizárólag a második felvonásbeli áriájában volt meggyőző Az egyetlen fénysugár az estében Balla Sándor Giacomoja volt, de ő is inkább a második felvonásban, amelyben viszont gyönyörűen, puhán, melegen énekelt. Sajnos az amúgyis csak pislákoló katarzist teljesen megölte a Giovanna egyik áriájában megszólaló tűzjelző. Az első pillanatokban szinte azt lehetett gondolni, hogy az előadás része, mert voltaképpen beleillett a színpadról a nézőtér felé irányuló két erős vörös reflektor teremtette atmoszférába. De, mint kiderült, ez csak technikai hiba volt, amelyet csak (ha a helyszínt tekintjük) sokára sikerült megoldani, és az előadás néhány pillanatra leállt. Az volt az elképzelésem, hogy megnézem a Haramiákat is. De ezzel a csapattal képtelen voltam rá. (Hosszú évtizedes operai életem egyik nagy rejtélye: miért is volt vastaps? Esetleg az ország politikai kurzusa miatt? Mert az előadás minősége miatt nem, az biztos.) (Az írás egy ismerősöm műve, akinek nincs regisztrációja a fórumon. Én nem voltam ott az előadáson, és most már örülök neki.)
Advocatus Diaboli: Giovanna d’Arco – Erkel Színház, 2013. november 29. Egy opera és egy előadás, amely nyugtalanító kérdések garmadáját veti fel – anélkül, hogy akár egyre is valamiféle választ adna. Miért írta meg Schiller a történelmet ennyire meghamisító drámáját, amelybe még pszicho-thriller szálat is beleszőtt – Giacomo szinte értelmezhetetlen szerepével. Miért érezte úgy Verdi, hogy nem a valódi Jeanne d’Arc-ról ír operát. Miért nem volt „elég” a tragédiához a hazáját megmentő Jeanne d’Arc igaz története. Miért az az opera magyar címe, hogy Szent Johanna? Szentté azért avatták, mert ártatlanul ítélték máglyára. Amint ez a szál eltűnik a történetből, a „szent” elveszti értelmét. Miért írja ismertetőjében Selmeczi György, hogy „Apátlan korban élünk…”. Ilyen apákra lenne szükségünk, amilyen ebben a darabban Giacomo? Ha – amint olvastuk – ez a trilógia a Verdi-év egyik legnagyobb eseménye, az Operaház igazgatója miért nem tisztelte meg jelenlétével az előadást? Miért nem lehetett ezt a művet itthon kiosztani, ezeknél az énekeseknél csak sokkal jobb itthoniakat találtunk volna. A rendezés tökéletesen elhanyagolható, szinte nem létezik, a kórust a legavíttasabb, unalomig ismert, de már évtizedek óta nem alkalmazott módon mozgatja a rendező. Díszletek …? Jelmezek? A király Ozminhoz hasonló öltözékében bolyongja végig az előadást, színpadi jelenléte súlytalan, megszólalásai érdektelenek. De mindezek a kérdések érdektelenné válnak a legfontosabb probléma fényében. Ennek a zeneileg nem túl invenziózus, operai klisékkel teli, talán Verdi egyik leggyengébb művének tekinthető operának a bemutatásához 3 feltétel kötelező megléte nélkülözhetetlen: 1) énekesek – 2) karmester – 3) ének- és zenekar. Ezen az esetén mindhárom hiányzott. A legelső – talán meg is számlálható – taktusokban úgy gondoltam, nagy este áll előttünk. A zenekar erőteljesen, tömören, „kereken”szólalt meg. Ám ennek pillanatokon belül vége lett. A karmester már a nyitányt Verdihez méltatlan módon vezényelte. A zene széthullott, apró darabokra esett, az egyes részek különálló szigetekként sodródtak, nem lehetett tudni, hová tartoznak, és egyáltalán, miért is léteznek. Ehhez az operához erős karmester kell, hogy ki tudja hozni a mű – számomra elég rejtett – értékeit. Sajnos a darab végéig egyetlen pillanatra sem tudtam belefeledkezni a zenébe, mert nem volt sem íve, sem tartalma, sem mondani valója. Üressége kétségbe ejtő volt. Más kérdés, hogy a zenekar sem segítette a karmestert. Szétfolyó vonósok, pontatlan megszólalások, különösen a fúvósoknál. De mindez – esetleg – kicsit felejthető lenne, ha a vox humana fényesen ragyognak. Nekem a legrettenetesebb a Giovannát éneklő szoprán volt. Igen, ha a hang mennyiségét tekintjük (ami, tudom, elengedhetetlenül fontos) – ott nem volt probléma. Dobhártya-rekesztő, gyakran elviselhetetlen mennyiségben szólt, üvöltött, őrjöngött (de NEM a szerep által megkívánt, a látomásaival gyötrődő Giovanna szerepéhez módon). A hangszín csúnya, az éneklés módja – 2013 végén – értelmezhetetlen. Talán az operai karikatúrákban énekeltek így évtizedekkel ezelőtt a szopránok, hogy azután teljesen elriasszák az operába járástól az esetleg életében először betérő, erre a hangzásra teljesen felkészületlen látogatót. A tenornak voltak szép megszólalásai, de annyira ritkán, hogy azt lehetett sejteni – ezek véletlenek. Cristian Mogosan nekem kizárólag a második felvonásbeli áriájában volt meggyőző Az egyetlen fénysugár az estében Balla Sándor Giacomoja volt, de ő is inkább a második felvonásban, amelyben viszont gyönyörűen, puhán, melegen énekelt. Sajnos az amúgyis csak pislákoló katarzist teljesen megölte a Giovanna egyik áriájában megszólaló tűzjelző. Az első pillanatokban szinte azt lehetett gondolni, hogy az előadás része, mert voltaképpen beleillett a színpadról a nézőtér felé irányuló két erős vörös reflektor teremtette atmoszférába. De, mint kiderült, ez csak technikai hiba volt, amelyet csak (ha a helyszínt tekintjük) sokára sikerült megoldani, és az előadás néhány pillanatra leállt. Az volt az elképzelésem, hogy megnézem a Haramiákat is. De ezzel a csapattal képtelen voltam rá. (Hosszú évtizedes operai életem egyik nagy rejtélye: miért is volt vastaps? Esetleg az ország politikai kurzusa miatt? Mert az előadás minősége miatt nem, az biztos.) (Az írás egy ismerősöm műve, akinek nincs regisztrációja a fórumon. Én nem voltam ott az előadáson, és most már örülök neki.)
4227 IVA 2013-12-02 05:13:01
[url]https://www.youtube.com/watch?v=Ur73SlwgMig;Virtuális utazás a 4-es metró teljes vonalán[/url] 08:43-nál ér a Köztársaság téri megállóhoz. (A zenét elég nehéz elviselni.)
[url]https://www.youtube.com/watch?v=Ur73SlwgMig;Virtuális utazás a 4-es metró teljes vonalán[/url] 08:43-nál ér a Köztársaság téri megállóhoz. (A zenét elég nehéz elviselni.)
4226 IVA 2013-12-02 02:38:26 [Válasz erre: 4221 IVA 2013-12-01 02:52:57]
Luisa Miller – 2013. december 1. Míg A haramiák előadása után azt a véleményemet éreztem fontosnak kiemelni, hogy az anyagi lehetőségek és a művészi muníció terén egyaránt szegényes színrevitel helyett szerencsésebb és élvezetesebb lehetett volna a darab hangversenyszerű előadása, a Luisa Miller láttán-hallatán az üdvösség eme választásában nem is lennék biztos. A díszletek ebben az előadásban sem működtek jobban: mintha csak azért lennének, hogy a színpad ne maradjon üres. A jelmezeket is ugyanaz a tervező (bocsánat a durva közhelyért) követte el. Olyan sorozatban, amely előadásról előadásra ugyanazokra a nézőkre is számít, még a szegénységben is hiba a kórust darabról darabra szinte ugyanabban, ugyanolyan színhatású jelmezben bocsátani a színpadra. A szólistáké itt-ott kevésbé volt kellemetlen, mint A haramiák előadásában, a főhősnő virágdíszes, rozsda-narancs színvilágú kosztümjét Kolonits Klára legalább viselni tudta, noha az semmilyen korra értelmezve sem tükrözte egy szolid polgári lány egyéniségét – szemben a főúri metreszével, akinek jelmezénél már csak a szerepkiosztása volt elhibázottabb. Különlegesen hullámzó színvonalú énekesi teljesítményekkel áldott–terhelt előadás volt a Luisa Miller. Kolonits Klárával kezdem, hiszen ha az ő neve nincs a színlapon, a „trilógia” egyik előadására sem vállalkoztam volna egy Pillangókisasszony és egy Norma közé szorítva. Érte érdemes is volt elmenni: fellépésének köszönhetően ismét betöltötte az Erkel Színház terét a szépséges, egészséges hang, technikai problémák nélkül, gazdag kifejezéssel, természetes, szép játékkal a színpadon. A másik gyönyörű hangú, kiváló énekes, akiért örülök, hogy jelen lehettem, a Walter grófot éneklő Kovács István. Úgy gondolom, olyan kincse az Operaháznak, akire építeni kell a repertoárt. Szilágyi János is élvezetesen énekelt Wurm szerepében. Rodolfo szólamában Pataki Adorján meggyőzőbb volt, mint a Hunyadi Lászlóéban. Az ő alakítását hullámzóvá tette a két sajnálatos gikszer, amiről nem tudom, hogy nem tökéletes hangi állapot, vagy technikai hiányosság okozta-e. Károlyi Katalin Federica grófnőjéről azt gondolom, hogy ha nem áll mezzoszoprán a társulat rendelkezésére, nem szabad bemutatni a művet. Látom persze az énekesnő honlapján, hogy mezzóként működik, ám a szólam magasabb fekvéseiben lírai szopránnak hallottam – meg kell hagyni, olyannak, aki megindítóan közvetít érzelmeket –, a mélyebb regiszterben viszont csak egy, a hajlításokat pontosan győző énekesnek, aki egyáltalán nem operai hang. Az ő felléptetése és Pataki Adorján indiszpozíciója miatt úgy vélem, a Luisa Miller koncertszerű megvalósításban sem nyújtott volna zavartalan élményt. A Giovanna d’Arco kihagyásával is megkockáztatom: a „Schiller-trilógia” csomag méretében elhibázott vállalkozás. Miközben feltétlenül tiszteletet érdemel a kísérlet az okkal vagy ok nélkül ritkán játszott művek bemutatására az évforduló alkalmából, azok több tekintetben szegényes kivitelezése láttán állítom, hogy a kevesebb több lett volna. Pontosabban: három helyett egy mű bemutatása, megkérdőjelezhetetlen szereposztással, és a romantika zsenijéhez méltóan a romantika gazdagságát és szenvedélyességét idéző látványú előadásban, akár nem is e három darab egyikével. Hiszen az Operaház Verdi-repertoárja a népszerű remekek terén is hiányos, elöregedtek a meglévők is, amelyek közül nem egy már újkorában sem volt minőségi. Feltételezem, hogy a Kolozsvári Magyar Opera sincs abban a helyzetben, hogy egy minőségi operabemutató árán három erősen vitatható produkciót adjon. Ebben a projektben egyik résztvevő sem volt tekintettel a térséget sújtó gazdasági válságra, amelynek a tartós minőségre való összpontosításra kellene ösztönöznie a kulturális gesztusokat, a mutatósnak tűnő mennyiséggel szemben.
Luisa Miller – 2013. december 1. Míg A haramiák előadása után azt a véleményemet éreztem fontosnak kiemelni, hogy az anyagi lehetőségek és a művészi muníció terén egyaránt szegényes színrevitel helyett szerencsésebb és élvezetesebb lehetett volna a darab hangversenyszerű előadása, a Luisa Miller láttán-hallatán az üdvösség eme választásában nem is lennék biztos. A díszletek ebben az előadásban sem működtek jobban: mintha csak azért lennének, hogy a színpad ne maradjon üres. A jelmezeket is ugyanaz a tervező (bocsánat a durva közhelyért) követte el. Olyan sorozatban, amely előadásról előadásra ugyanazokra a nézőkre is számít, még a szegénységben is hiba a kórust darabról darabra szinte ugyanabban, ugyanolyan színhatású jelmezben bocsátani a színpadra. A szólistáké itt-ott kevésbé volt kellemetlen, mint A haramiák előadásában, a főhősnő virágdíszes, rozsda-narancs színvilágú kosztümjét Kolonits Klára legalább viselni tudta, noha az semmilyen korra értelmezve sem tükrözte egy szolid polgári lány egyéniségét – szemben a főúri metreszével, akinek jelmezénél már csak a szerepkiosztása volt elhibázottabb. Különlegesen hullámzó színvonalú énekesi teljesítményekkel áldott–terhelt előadás volt a Luisa Miller. Kolonits Klárával kezdem, hiszen ha az ő neve nincs a színlapon, a „trilógia” egyik előadására sem vállalkoztam volna egy Pillangókisasszony és egy Norma közé szorítva. Érte érdemes is volt elmenni: fellépésének köszönhetően ismét betöltötte az Erkel Színház terét a szépséges, egészséges hang, technikai problémák nélkül, gazdag kifejezéssel, természetes, szép játékkal a színpadon. A másik gyönyörű hangú, kiváló énekes, akiért örülök, hogy jelen lehettem, a Walter grófot éneklő Kovács István. Úgy gondolom, olyan kincse az Operaháznak, akire építeni kell a repertoárt. Szilágyi János is élvezetesen énekelt Wurm szerepében. Rodolfo szólamában Pataki Adorján meggyőzőbb volt, mint a Hunyadi Lászlóéban. Az ő alakítását hullámzóvá tette a két sajnálatos gikszer, amiről nem tudom, hogy nem tökéletes hangi állapot, vagy technikai hiányosság okozta-e. Károlyi Katalin Federica grófnőjéről azt gondolom, hogy ha nem áll mezzoszoprán a társulat rendelkezésére, nem szabad bemutatni a művet. Látom persze az énekesnő honlapján, hogy mezzóként működik, ám a szólam magasabb fekvéseiben lírai szopránnak hallottam – meg kell hagyni, olyannak, aki megindítóan közvetít érzelmeket –, a mélyebb regiszterben viszont csak egy, a hajlításokat pontosan győző énekesnek, aki egyáltalán nem operai hang. Az ő felléptetése és Pataki Adorján indiszpozíciója miatt úgy vélem, a Luisa Miller koncertszerű megvalósításban sem nyújtott volna zavartalan élményt. A Giovanna d’Arco kihagyásával is megkockáztatom: a „Schiller-trilógia” csomag méretében elhibázott vállalkozás. Miközben feltétlenül tiszteletet érdemel a kísérlet az okkal vagy ok nélkül ritkán játszott művek bemutatására az évforduló alkalmából, azok több tekintetben szegényes kivitelezése láttán állítom, hogy a kevesebb több lett volna. Pontosabban: három helyett egy mű bemutatása, megkérdőjelezhetetlen szereposztással, és a romantika zsenijéhez méltóan a romantika gazdagságát és szenvedélyességét idéző látványú előadásban, akár nem is e három darab egyikével. Hiszen az Operaház Verdi-repertoárja a népszerű remekek terén is hiányos, elöregedtek a meglévők is, amelyek közül nem egy már újkorában sem volt minőségi. Feltételezem, hogy a Kolozsvári Magyar Opera sincs abban a helyzetben, hogy egy minőségi operabemutató árán három erősen vitatható produkciót adjon. Ebben a projektben egyik résztvevő sem volt tekintettel a térséget sújtó gazdasági válságra, amelynek a tartós minőségre való összpontosításra kellene ösztönöznie a kulturális gesztusokat, a mutatósnak tűnő mennyiséggel szemben.
4225 IVA 2013-12-02 02:27:39 [Válasz erre: 4222 Janus 2013-12-01 09:07:53]
Az „apa-princípium” számos más Verdi-operán is végigvonul: A lombardok, Rigoletto, Traviata, Simon Boccanegra, A végzet hatalma, Don Carlos, Aida. Talán azért is, mert az intrikusok mellett az apaszerepek adnak feladatot a baritonoknak és a basszusoknak.
Az „apa-princípium” számos más Verdi-operán is végigvonul: A lombardok, Rigoletto, Traviata, Simon Boccanegra, A végzet hatalma, Don Carlos, Aida. Talán azért is, mert az intrikusok mellett az apaszerepek adnak feladatot a baritonoknak és a basszusoknak.
4224 Búbánat 2013-12-01 16:44:59
Talán még nem említettem itt, hogy a sors kegye lehetővé tette számomra, hogy A haramiákat már másfél évtizeddel ezelőtt élőben, színpadon láthassam! Mégpedig egy grandiózus előadásban, mely össze sem hasonlítható a Kolozsvári Magyar opera – Magyar Állami Operaház Erkel Színháza - fenntartásaink mellett is - minden dicséretet megérdemlő közös projektjével. Megpróbálom felidézni annak a külföldi utazásomnak az emlékezetes élményét, mely ehhez az operához kapcsolódik Egy kedves ismerősöm jóvoltából eljuthattam Finnországba, ott is Savonlinnába. Ez a harmincezres városka a tóvilág közepén elsősorban fesztiváljával vonzza oda az operarajongók táborát. Helsinkitől észak-keletre alig negyvenperces repülőútnyira van, s amikor a gép már leszállóban átrágja magát a sűrű felhőrétegen, csodálatos látvány az ezüstösen csillogó tavak és a sötétzöld fenyvesek birodalma. Az operaelőadások színtere az Olavinlinna nevet viselő, immáron ötszáztíz éves várerődnek hatalmas – 3000 nézőt befogadni képes - udvara. Itt először 1912-ben rendeztek előadásokat, de a háborúk hosszú cezúrát képeztek, s a folyamatot csak 1976-ban sikerült felújítani. Azóta azonban júliusban és augusztus első napjaiban mintegy harminc estén át kelnek életre az operairodalom remekei. Az előadások gerince hazai produkció, de az utolsó hat estére – akkoriban így volt – mindenkor egy-egy neves külföldi társulatot hívnak vendégszereplésre. A budapesti opera is járt már ott. 1998 nyarán a választás a londoni királyi operaház, a Covent Garden társulatára esett, általuk egy Verdi- és egy Britten- mű (a Peter Grimes, mely témájánál fogva az angolok nemzeti operájának tekinthető) került megszólaltatásra: céltudatos választás volt mindkettő. Verdi A haramiák című operáját egyenesen London számára, a királynő őfelsége megrendelésére komponálta. Ritkán hallható mű ez, s magam akkor találkoztam vele először élő előadásban – és nem hittem volna, hogy még egyszer látni fogom színpadon! A haramiák rendezése pompásan idomult az adott környezethez. A rusztikus, vakolatlan kőfal előtt – ilyen az egész várépület – klasszikus díszletezés anakronisztikus lenne, de egy-egy jellegzetes díszletelem – emlékszem - pompás atmoszférát teremtett. A Verdi-mű esetében világhírességek léptek színre, biztosítva ezzel a mű autentikus megszólaltatását és az ideális színvonalat: Paula Delligatti (Amalia), Franco Farina (Carlo), Dmitri Hvorostovsky (Francesco), Rene Pape (Massimiliano), Eric Halfvarson (Moser). Vezényelt: Edward Downes A jellemek és az egyéniségek plasztikus kidolgozása tette élővé és lenyűgözővé ezt a tragikus, „vérromantikus” Schiller-históriát. Hogy a zenekar eszményien játszott, s hogy az énekkar hasonlóan tökéletes teljesítményt nyújtott, az már a természetes eredője a Royal Opera House színvonalának. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, a zenei élményemhez kapcsolódik egy hajókirándulás lélekemelő élménye is, nem beszélve a világ legnagyobb fatemplomának megtekintéséről – ezek együtt hatalmas élménnyel ajándékoztak meg a messzi Északon, melyek mind felejthetetlenek maradnak számomra! Nem beszélve arról, hogy ellátogathattam távoli rokonaink - még ha vannak, akik ezt cáfolják - gyönyörű hazájába.)
Talán még nem említettem itt, hogy a sors kegye lehetővé tette számomra, hogy A haramiákat már másfél évtizeddel ezelőtt élőben, színpadon láthassam! Mégpedig egy grandiózus előadásban, mely össze sem hasonlítható a Kolozsvári Magyar opera – Magyar Állami Operaház Erkel Színháza - fenntartásaink mellett is - minden dicséretet megérdemlő közös projektjével. Megpróbálom felidézni annak a külföldi utazásomnak az emlékezetes élményét, mely ehhez az operához kapcsolódik Egy kedves ismerősöm jóvoltából eljuthattam Finnországba, ott is Savonlinnába. Ez a harmincezres városka a tóvilág közepén elsősorban fesztiváljával vonzza oda az operarajongók táborát. Helsinkitől észak-keletre alig negyvenperces repülőútnyira van, s amikor a gép már leszállóban átrágja magát a sűrű felhőrétegen, csodálatos látvány az ezüstösen csillogó tavak és a sötétzöld fenyvesek birodalma. Az operaelőadások színtere az Olavinlinna nevet viselő, immáron ötszáztíz éves várerődnek hatalmas – 3000 nézőt befogadni képes - udvara. Itt először 1912-ben rendeztek előadásokat, de a háborúk hosszú cezúrát képeztek, s a folyamatot csak 1976-ban sikerült felújítani. Azóta azonban júliusban és augusztus első napjaiban mintegy harminc estén át kelnek életre az operairodalom remekei. Az előadások gerince hazai produkció, de az utolsó hat estére – akkoriban így volt – mindenkor egy-egy neves külföldi társulatot hívnak vendégszereplésre. A budapesti opera is járt már ott. 1998 nyarán a választás a londoni királyi operaház, a Covent Garden társulatára esett, általuk egy Verdi- és egy Britten- mű (a Peter Grimes, mely témájánál fogva az angolok nemzeti operájának tekinthető) került megszólaltatásra: céltudatos választás volt mindkettő. Verdi A haramiák című operáját egyenesen London számára, a királynő őfelsége megrendelésére komponálta. Ritkán hallható mű ez, s magam akkor találkoztam vele először élő előadásban – és nem hittem volna, hogy még egyszer látni fogom színpadon! A haramiák rendezése pompásan idomult az adott környezethez. A rusztikus, vakolatlan kőfal előtt – ilyen az egész várépület – klasszikus díszletezés anakronisztikus lenne, de egy-egy jellegzetes díszletelem – emlékszem - pompás atmoszférát teremtett. A Verdi-mű esetében világhírességek léptek színre, biztosítva ezzel a mű autentikus megszólaltatását és az ideális színvonalat: Paula Delligatti (Amalia), Franco Farina (Carlo), Dmitri Hvorostovsky (Francesco), Rene Pape (Massimiliano), Eric Halfvarson (Moser). Vezényelt: Edward Downes A jellemek és az egyéniségek plasztikus kidolgozása tette élővé és lenyűgözővé ezt a tragikus, „vérromantikus” Schiller-históriát. Hogy a zenekar eszményien játszott, s hogy az énekkar hasonlóan tökéletes teljesítményt nyújtott, az már a természetes eredője a Royal Opera House színvonalának. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, a zenei élményemhez kapcsolódik egy hajókirándulás lélekemelő élménye is, nem beszélve a világ legnagyobb fatemplomának megtekintéséről – ezek együtt hatalmas élménnyel ajándékoztak meg a messzi Északon, melyek mind felejthetetlenek maradnak számomra! Nem beszélve arról, hogy ellátogathattam távoli rokonaink - még ha vannak, akik ezt cáfolják - gyönyörű hazájába.)
4223 telramund 2013-12-01 10:15:15
Köszönöm a beazámolókat.Igaz sikerült totálisan elvenni a kedvem a mai Luisa Millertől.Egyik kedvencem és bár Kolonits Klárára nagyon kiváncsi lennék Luisa szerepében,erősen gondolkozom,hogy elmenjek-e? A leirtakból kiderült,hogy csonkitották mindkét művet.Ezzel nem értek egyet, pláne két nem igazán hosszú opera esetében.Aki meg nem birná ki az legfeljebb alszik közben.Ez olyan pofátlanság a szerzővel szembe,mintha Thomas Mann "Mario és a varázsló" cimű művébők kihagynának 4-5 oldalt,mondván felesleges. Hol a szerző akarata és a védelme?Ki az a Selmeczi,aki felülírja Verdit? Aztán,hogy vastaps van nem mérvadó.A közönség nagy része azt sem tudja mint hall.A másik része felébred és örömében tapsolni kezd.És miután a vastaps genetikusan öröklődött Magyarországon,fél perc múlva már zeng. Senki nem jöjjön azzal ,hogy lenézem a közönséget,mert nem erről van szó.A jelenségről.Igy sajnos nem tekinthető mércének.Külföldi,külföldi együttes,media reklám-személyiség vastaps. Vége!
Köszönöm a beazámolókat.Igaz sikerült totálisan elvenni a kedvem a mai Luisa Millertől.Egyik kedvencem és bár Kolonits Klárára nagyon kiváncsi lennék Luisa szerepében,erősen gondolkozom,hogy elmenjek-e? A leirtakból kiderült,hogy csonkitották mindkét művet.Ezzel nem értek egyet, pláne két nem igazán hosszú opera esetében.Aki meg nem birná ki az legfeljebb alszik közben.Ez olyan pofátlanság a szerzővel szembe,mintha Thomas Mann "Mario és a varázsló" cimű művébők kihagynának 4-5 oldalt,mondván felesleges. Hol a szerző akarata és a védelme?Ki az a Selmeczi,aki felülírja Verdit? Aztán,hogy vastaps van nem mérvadó.A közönség nagy része azt sem tudja mint hall.A másik része felébred és örömében tapsolni kezd.És miután a vastaps genetikusan öröklődött Magyarországon,fél perc múlva már zeng. Senki nem jöjjön azzal ,hogy lenézem a közönséget,mert nem erről van szó.A jelenségről.Igy sajnos nem tekinthető mércének.Külföldi,külföldi együttes,media reklám-személyiség vastaps. Vége!
4222 Janus 2013-12-01 09:07:53 [Válasz erre: 4221 IVA 2013-12-01 02:52:57]
A Johannánál gyakorlatilag a csupasz színpad volt előttünk: beláttunk a színfalak mögé, mint mikor a Kékszakállúban felemelkedett a vár belsejét ábrázoló, a háttérben függő drapéria, ami díszletként funkcionált. Ez előtt voltak az első részben a kőmonstrumokra emlékeztető amorf alakzatok. Aztán a második felvonásban már csak az üres színpad maradt. Kiábrándító, szegényes és abszolút dilettáns megoldás szerintem. A színlapon Selmeczi arról elmélkedik, hogy minta ez három Verdi opera "rég múlt korok fosszíliáiként" meredne ránk, mert ez a három darab "archaikus és modern értékek sajátos egységét sugallja" - ezzel még egyet is lehet érteni, csak éppen a rendezés nem volt képes ötletesen, érthetően és igényesen visszaadni ezt gondolatot. Sőt: semmilyen különösebb gondolatiságot nem véltem felfedezni a rendezésben. Se tegnap, se pénteken. A másik amit kiemel Selmeczi: a három darabot az "apa-princípium, az apa-eszmény zenedrámai megjelenítése" köti össze. Ez esetben is még talán egyet is lehetne vele érteni, de a rendezésben ez nem jött vissza. Az énekesek meg a Johannában sokkal rosszabbak voltak, ahogy a zenekar is. Ily módon számomra a tegnap este zenei kivitelezése ahhoz képest egészen elviselhető volt. Massányi valóban idős már a szerephez, Egyed Apollónia meg mintha nem tudta volna megfelelően elvégezni az apró munkát. Hangjában benne lenen a lehetőség, hogy jól énekelje el a szerepet, de nem tudta azt megvalósítani. Daróczit hangja olykor kifejezetten erőtlen volt, Hector Lopez Mendozán talán egy olyan rendező, aki profi operarendező, mert ezt tanulta, segíthetett volna, hogy jobb teljesítményt nyújtson. Persze avatott kezek a húzásokat is normálisabban végezték volna el. Ha Selmeczi felelős a húzásokért akkor meg nem értem, hogy lehetett ennyire érzéketlen a zenei formák iránt. Közepes előadás volt, de mivel én szeretem ezt az operát én annak is örültem, hogy így hallhattam. A dilettáns rendezés és felemás zenei megvalósítás ellenére is. És nyilván nem kiemelkedő előadások jöttek létre a Kolozsvári Állami Magyar Opera és a Magyar Állami Operaház együttműködése nyomán. Tisztelem becsülöm a kolozsvári társulatot, na de azért csak közepes compániáról van szó, akiket eddig már többször hallottam élőben, de még egyszer se nyűgöztek le igazán. Egyenetlen színvonalon teljesítették majd minden előadásukat, amelyet láttam, és az Erkel operák cd felvételei is több kívánnivalót hagynak maguk után. A Brankovics György cd-én a Marát éneklő művésznő egyszerűen nem tud énekelni - pedig én ritkán mondok ilyet, de tényleg nem tud, olyan amatőr módon énekel, hogy először el se akartam hinni.
A Johannánál gyakorlatilag a csupasz színpad volt előttünk: beláttunk a színfalak mögé, mint mikor a Kékszakállúban felemelkedett a vár belsejét ábrázoló, a háttérben függő drapéria, ami díszletként funkcionált. Ez előtt voltak az első részben a kőmonstrumokra emlékeztető amorf alakzatok. Aztán a második felvonásban már csak az üres színpad maradt. Kiábrándító, szegényes és abszolút dilettáns megoldás szerintem. A színlapon Selmeczi arról elmélkedik, hogy minta ez három Verdi opera "rég múlt korok fosszíliáiként" meredne ránk, mert ez a három darab "archaikus és modern értékek sajátos egységét sugallja" - ezzel még egyet is lehet érteni, csak éppen a rendezés nem volt képes ötletesen, érthetően és igényesen visszaadni ezt gondolatot. Sőt: semmilyen különösebb gondolatiságot nem véltem felfedezni a rendezésben. Se tegnap, se pénteken. A másik amit kiemel Selmeczi: a három darabot az "apa-princípium, az apa-eszmény zenedrámai megjelenítése" köti össze. Ez esetben is még talán egyet is lehetne vele érteni, de a rendezésben ez nem jött vissza. Az énekesek meg a Johannában sokkal rosszabbak voltak, ahogy a zenekar is. Ily módon számomra a tegnap este zenei kivitelezése ahhoz képest egészen elviselhető volt. Massányi valóban idős már a szerephez, Egyed Apollónia meg mintha nem tudta volna megfelelően elvégezni az apró munkát. Hangjában benne lenen a lehetőség, hogy jól énekelje el a szerepet, de nem tudta azt megvalósítani. Daróczit hangja olykor kifejezetten erőtlen volt, Hector Lopez Mendozán talán egy olyan rendező, aki profi operarendező, mert ezt tanulta, segíthetett volna, hogy jobb teljesítményt nyújtson. Persze avatott kezek a húzásokat is normálisabban végezték volna el. Ha Selmeczi felelős a húzásokért akkor meg nem értem, hogy lehetett ennyire érzéketlen a zenei formák iránt. Közepes előadás volt, de mivel én szeretem ezt az operát én annak is örültem, hogy így hallhattam. A dilettáns rendezés és felemás zenei megvalósítás ellenére is. És nyilván nem kiemelkedő előadások jöttek létre a Kolozsvári Állami Magyar Opera és a Magyar Állami Operaház együttműködése nyomán. Tisztelem becsülöm a kolozsvári társulatot, na de azért csak közepes compániáról van szó, akiket eddig már többször hallottam élőben, de még egyszer se nyűgöztek le igazán. Egyenetlen színvonalon teljesítették majd minden előadásukat, amelyet láttam, és az Erkel operák cd felvételei is több kívánnivalót hagynak maguk után. A Brankovics György cd-én a Marát éneklő művésznő egyszerűen nem tud énekelni - pedig én ritkán mondok ilyet, de tényleg nem tud, olyan amatőr módon énekel, hogy először el se akartam hinni.
4221 IVA 2013-12-01 02:52:57
A haramiák – 2013. november 30. Azon törtem a fejem, milyen esélye lett volna nálam A haramiáknak, ha az 1970-es években mutatják be az Erkel Színházban, olyan erőkkel, mint Mikó András, Forray Gábor, Makai Péter, Sudlik Mária, Sass Sylvia, Kováts Kolos és még számos kiváló énekes. Első helyen kellene említenem A lombardok bemutatását fémjelző Lamberto Gardelli nevét, hiszen az első betanítás is az ő dicsősége, de valójában az Erkel színházi szériának (amelynek csaknem minden előadását láttam) csak kisebb részét vezényelte a Maestro. Tudtam volna-e olyan közel kerülni A haramiákhoz? Mindenesetre jelentősen növelte volna az esélyt, ha szintén magyar nyelvű előadásban ismerem, szeretem és tanulom meg a művet. Tehát nem vagyok A haramiák alapos ismerője, de még így is éreztem a húzásokat: meglendült és nem túl gondos kézzel. Dallamokban gazdag, szép és érzelmes muzsika ez, megérdemelne kiváló énekesekkel való megszólaltatást. Sándor Árpád hangja megfelelő, érdekes volt Massimiliano szerepében, fiainak megszólaltatói azonban nem voltak meggyőzőek. A Carlót alakító Hector Lopez Mendozának van egy vonzó, érces hangszíne, de sajnos van egy kevésbé szép, tompább is. A kettő váltakozása nem növeli éneklésének hatását. Massányi Viktor szerintem már túl jár Francesco szerepén. Egyed Apollónia hanganyaga szép, kellő vivőerejű és mozgékony, de valamiért nem kiegyenlített hangzású, és Amália szólamának megformálásával sem bűvölt el. Nem zárom ki, hogy sokkal el- és befogadóbb lettem volna, ha megejt a színpadi látvány, vagy legalább nem dühít. Nemigen találok más jelzőt a Janus fórumtársén kívül: borzalmas. És hozzáteszem: borzalmasan szegény is. Nem adtam lehetőséget magamnak arra, hogy az azonos díszletelemek variálását a „trilógia” mindhárom előadásában kövessem: a Giovanna d’Arcót nem láttam. De ilyen díszletmegoldásnak darabonként is működnie kellene. A haramiákban Csíki Csaba munkája nem működött. Amorf elemek ezek. A színpadon levő elem funkciója csupán az, hogy rátelepedjenek és letelepedjenek róla. A művészet, művészek dolga lenne úgy használni ezeket, hogy a néző érezze, hogy az elvont díszletelem mit jelez. (Ld. - noha már nem láthatod - a három óriási „aranyrögöt” a Mikó András rendezte Poppea megkoronázásában, ahol kételyünk sem lehetett afelől, hogy az idomtalan elem pl. Ámor őrhelye, vagy a császári szerető nyoszolyája.) Itt az elemek egyszerűen csak csúnyák, különösen a háttérként belógatott, máskor felvont alakzatok, amelyek nem elég absztraháltak ahhoz, hogy ne felakasztott, óriási békahulláknak tűnjenek. A díszletnél csak Kiss Zsuzsa jelmezei rosszabbak és csúnyábbak. A kórus egységesen vörös öltözéke, vasalt nadrágokkal és punk-frizurára emlékeztető fejdíszekkel, legfeljebb a legközhelyesebb színhatásra képes. A férfi szereplők jelmeze zavaros és zavaró, és mindegyik énekesnek előnytelen. A hősnő megjelenítése már-már elviselhetetlen. (Csak „már-már”, hiszen mégiscsak végigültem az eladást, fizikai sérülés nélkül, a lelkiért pedig úgy kell nekem.) Nem tudom megállapítani, hogy Egyed Apollónia mozgása egyébként is esetlen-e, vagy csak a förtelmes jelmeze mutatta olyannak. Leírni is nehéz. Rendkívül rossz szabású, „történelmire” stilizált ruha, hátul földig érő, ám aljának íve elöl térdig rövidül. Akár A haramiák cselekményének, akár Verdi korában, ilyen aljat legfeljebb prostituáltak hordhattak, grófi kisasszonyok aligha. Esetleg akkor, ha másik ruha vagy szoknya is van alatta, ám ez esetben az énekesnőn olyan harisnya és cipellő volt, mintha ruhája Cherubino jelmezét rejtené. Mindennek (fizikailag is) a tetejében számomra elfogadhatatlan az operaszínpadon egy tompa színárnyalatú, a rivaldafényben mindig szerénynek látszó saját haj. Visszatérve a szegénységre és annak méltánylására. Elvileg feltétlenül elismerendő és szép tisztelgés a zeneszerző emléke előtt kevésbé ismert műveinek bemutatása. Elvileg szívet melengető és gyümölcsöző kezdeményezés két, két különböző országban működő operaház közös erőfeszítése e tisztelgésért. A magam részéről azonban nem szeretnék rendszeresen olyan előadásokat látni az Erkel Színház méretes színpadán, amelyek kisebb színpadokra vagy utaztatás céljára szabattak. És nem szeretnék olyan, anyagilag és művészileg szegény látványú előadásokat látni, mint A haramiák. Úgy gondolom, ennek a darabnak a hangversenyszerű előadása sokkal szerencsésebb és élvezetesebb lett volna.
A haramiák – 2013. november 30. Azon törtem a fejem, milyen esélye lett volna nálam A haramiáknak, ha az 1970-es években mutatják be az Erkel Színházban, olyan erőkkel, mint Mikó András, Forray Gábor, Makai Péter, Sudlik Mária, Sass Sylvia, Kováts Kolos és még számos kiváló énekes. Első helyen kellene említenem A lombardok bemutatását fémjelző Lamberto Gardelli nevét, hiszen az első betanítás is az ő dicsősége, de valójában az Erkel színházi szériának (amelynek csaknem minden előadását láttam) csak kisebb részét vezényelte a Maestro. Tudtam volna-e olyan közel kerülni A haramiákhoz? Mindenesetre jelentősen növelte volna az esélyt, ha szintén magyar nyelvű előadásban ismerem, szeretem és tanulom meg a művet. Tehát nem vagyok A haramiák alapos ismerője, de még így is éreztem a húzásokat: meglendült és nem túl gondos kézzel. Dallamokban gazdag, szép és érzelmes muzsika ez, megérdemelne kiváló énekesekkel való megszólaltatást. Sándor Árpád hangja megfelelő, érdekes volt Massimiliano szerepében, fiainak megszólaltatói azonban nem voltak meggyőzőek. A Carlót alakító Hector Lopez Mendozának van egy vonzó, érces hangszíne, de sajnos van egy kevésbé szép, tompább is. A kettő váltakozása nem növeli éneklésének hatását. Massányi Viktor szerintem már túl jár Francesco szerepén. Egyed Apollónia hanganyaga szép, kellő vivőerejű és mozgékony, de valamiért nem kiegyenlített hangzású, és Amália szólamának megformálásával sem bűvölt el. Nem zárom ki, hogy sokkal el- és befogadóbb lettem volna, ha megejt a színpadi látvány, vagy legalább nem dühít. Nemigen találok más jelzőt a Janus fórumtársén kívül: borzalmas. És hozzáteszem: borzalmasan szegény is. Nem adtam lehetőséget magamnak arra, hogy az azonos díszletelemek variálását a „trilógia” mindhárom előadásában kövessem: a Giovanna d’Arcót nem láttam. De ilyen díszletmegoldásnak darabonként is működnie kellene. A haramiákban Csíki Csaba munkája nem működött. Amorf elemek ezek. A színpadon levő elem funkciója csupán az, hogy rátelepedjenek és letelepedjenek róla. A művészet, művészek dolga lenne úgy használni ezeket, hogy a néző érezze, hogy az elvont díszletelem mit jelez. (Ld. - noha már nem láthatod - a három óriási „aranyrögöt” a Mikó András rendezte Poppea megkoronázásában, ahol kételyünk sem lehetett afelől, hogy az idomtalan elem pl. Ámor őrhelye, vagy a császári szerető nyoszolyája.) Itt az elemek egyszerűen csak csúnyák, különösen a háttérként belógatott, máskor felvont alakzatok, amelyek nem elég absztraháltak ahhoz, hogy ne felakasztott, óriási békahulláknak tűnjenek. A díszletnél csak Kiss Zsuzsa jelmezei rosszabbak és csúnyábbak. A kórus egységesen vörös öltözéke, vasalt nadrágokkal és punk-frizurára emlékeztető fejdíszekkel, legfeljebb a legközhelyesebb színhatásra képes. A férfi szereplők jelmeze zavaros és zavaró, és mindegyik énekesnek előnytelen. A hősnő megjelenítése már-már elviselhetetlen. (Csak „már-már”, hiszen mégiscsak végigültem az eladást, fizikai sérülés nélkül, a lelkiért pedig úgy kell nekem.) Nem tudom megállapítani, hogy Egyed Apollónia mozgása egyébként is esetlen-e, vagy csak a förtelmes jelmeze mutatta olyannak. Leírni is nehéz. Rendkívül rossz szabású, „történelmire” stilizált ruha, hátul földig érő, ám aljának íve elöl térdig rövidül. Akár A haramiák cselekményének, akár Verdi korában, ilyen aljat legfeljebb prostituáltak hordhattak, grófi kisasszonyok aligha. Esetleg akkor, ha másik ruha vagy szoknya is van alatta, ám ez esetben az énekesnőn olyan harisnya és cipellő volt, mintha ruhája Cherubino jelmezét rejtené. Mindennek (fizikailag is) a tetejében számomra elfogadhatatlan az operaszínpadon egy tompa színárnyalatú, a rivaldafényben mindig szerénynek látszó saját haj. Visszatérve a szegénységre és annak méltánylására. Elvileg feltétlenül elismerendő és szép tisztelgés a zeneszerző emléke előtt kevésbé ismert műveinek bemutatása. Elvileg szívet melengető és gyümölcsöző kezdeményezés két, két különböző országban működő operaház közös erőfeszítése e tisztelgésért. A magam részéről azonban nem szeretnék rendszeresen olyan előadásokat látni az Erkel Színház méretes színpadán, amelyek kisebb színpadokra vagy utaztatás céljára szabattak. És nem szeretnék olyan, anyagilag és művészileg szegény látványú előadásokat látni, mint A haramiák. Úgy gondolom, ennek a darabnak a hangversenyszerű előadása sokkal szerencsésebb és élvezetesebb lett volna.
4220 Janus 2013-11-30 23:55:06 [Válasz erre: 4219 Búbánat 2013-11-30 23:46:23]
Hát én ezeket a húzásokat azért negatívumnak rovom fel. A zenei formák szerintem pont a lényegüket veszítik el az esetek többségében általuk, plusz dramaturgiai fogyatékosságok is felléphetnek - ez most nem lépett fel a húzások miatt. A jelmezek és a díszletek pedig ugyanazt a világot idézték, mint a tegnapi előadás, de ez várható volt. Viszont a zenei kivitelezés jobb volt. Ha nem is kiemelkedően jó, de élvezhető előadás volt.
Hát én ezeket a húzásokat azért negatívumnak rovom fel. A zenei formák szerintem pont a lényegüket veszítik el az esetek többségében általuk, plusz dramaturgiai fogyatékosságok is felléphetnek - ez most nem lépett fel a húzások miatt. A jelmezek és a díszletek pedig ugyanazt a világot idézték, mint a tegnapi előadás, de ez várható volt. Viszont a zenei kivitelezés jobb volt. Ha nem is kiemelkedően jó, de élvezhető előadás volt.
4219 Búbánat 2013-11-30 23:46:23
Nos, a Haramiákból is jócskán húztak: szinte minden versből az ismétléseket; a rendezés rövidített egyes jeleneteken, s akárcsak a Szent Johanna esetében tapasztaltam, itt is sokat "lefaragtak" például a kóruskíséretes áriákból: van olyan CD, amin a négy felvonás időtartama: 47 + 28 + 47 + 26 perc. A mai operabemutató tiszta zenei időhosszát tekintve, ahhoz képest összességében mintegy 25 perc "hiányzott". (A Giovanna d'Arco időtartama mintegy 130 perc, amiből kb. 20 percnyi zene volt kihúzva a tegnapi bemutatón.) Ezek után kíváncsian várom, mit, mennyit kapunk a Luisa Millerből!? Mi marad ki belőle? (CD-jén az opera 57 + 39 + 41 perc hosszúságú.) Ám így is, a Schiller-Verdi- operatriászból az eddig látott két ritkaság közönségsikere arra enged következtetni, volt értelme ezeket a kuriozitásokat elővenni és bemutatni. A közönség tetszésnyilvánítása egyszerre szólhat a megismerésnek, a Verdi melodikájában kimeríthetetlen invenciónak és az igényes ének-zenei megvalósításnak. Nyilván voltak-vannak gyenge pontjai is az előadásoknak, melyekre a későbbiekben szintén érdemes lesz visszatérni. Ugyanakkor a mérleg serpenyőjében – előre tekintve - azt hiszem, inkább azt kell néznünk, hogy ezek a közös, koprodukciós operaprodukciók mennyit nyomnak a latban, és ennek milyen további pozitív kihatásai lehetnek-lesznek a Magyar Állami Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera jövőbeni együttműködését tekintve.
Nos, a Haramiákból is jócskán húztak: szinte minden versből az ismétléseket; a rendezés rövidített egyes jeleneteken, s akárcsak a Szent Johanna esetében tapasztaltam, itt is sokat "lefaragtak" például a kóruskíséretes áriákból: van olyan CD, amin a négy felvonás időtartama: 47 + 28 + 47 + 26 perc. A mai operabemutató tiszta zenei időhosszát tekintve, ahhoz képest összességében mintegy 25 perc "hiányzott". (A Giovanna d'Arco időtartama mintegy 130 perc, amiből kb. 20 percnyi zene volt kihúzva a tegnapi bemutatón.) Ezek után kíváncsian várom, mit, mennyit kapunk a Luisa Millerből!? Mi marad ki belőle? (CD-jén az opera 57 + 39 + 41 perc hosszúságú.) Ám így is, a Schiller-Verdi- operatriászból az eddig látott két ritkaság közönségsikere arra enged következtetni, volt értelme ezeket a kuriozitásokat elővenni és bemutatni. A közönség tetszésnyilvánítása egyszerre szólhat a megismerésnek, a Verdi melodikájában kimeríthetetlen invenciónak és az igényes ének-zenei megvalósításnak. Nyilván voltak-vannak gyenge pontjai is az előadásoknak, melyekre a későbbiekben szintén érdemes lesz visszatérni. Ugyanakkor a mérleg serpenyőjében – előre tekintve - azt hiszem, inkább azt kell néznünk, hogy ezek a közös, koprodukciós operaprodukciók mennyit nyomnak a latban, és ennek milyen további pozitív kihatásai lehetnek-lesznek a Magyar Állami Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera jövőbeni együttműködését tekintve.
4218 Búbánat 2013-11-30 15:22:23 [Válasz erre: 4217 Spangel Péter 2013-11-30 15:12:45]
Na, a mai Haramiákban még annál is több kórus-jelenetben lesz részed...
Na, a mai Haramiákban még annál is több kórus-jelenetben lesz részed...
4217 Spangel Péter 2013-11-30 15:12:45 [Válasz erre: 4216 telramund 2013-11-30 11:10:21]
Ezt a felvételt magam is ismerem, nekem az opera kórusrészletei tetszettek a legjobban. Örülnék, ha idehaza is repertoárba kerülne.
Ezt a felvételt magam is ismerem, nekem az opera kórusrészletei tetszettek a legjobban. Örülnék, ha idehaza is repertoárba kerülne.
4216 telramund 2013-11-30 11:10:21 [Válasz erre: 4215 Janus 2013-11-30 11:05:31]
Nem véletlen szerepel ritkán műsoron! De azért hallgasd meg a Giovannat Caballe,Domingo (ebben tetszett a leginkább) Milnes előadásában,amikor James Levine kezében a pálca.
Nem véletlen szerepel ritkán műsoron! De azért hallgasd meg a Giovannat Caballe,Domingo (ebben tetszett a leginkább) Milnes előadásában,amikor James Levine kezében a pálca.
4215 Janus 2013-11-30 11:05:31 [Válasz erre: 4214 Janus 2013-11-30 11:04:25]
A ma estétől kicsit félek ezek után. A Haramiák se tartozik a Verdi remekek közé, de ezt az operát szeretem. Kérdés, hogy milyen lesz a színpadra állítás.
A ma estétől kicsit félek ezek után. A Haramiák se tartozik a Verdi remekek közé, de ezt az operát szeretem. Kérdés, hogy milyen lesz a színpadra állítás.
4214 Janus 2013-11-30 11:04:25 [Válasz erre: 4213 Búbánat 2013-11-29 23:34:28]
Nekem annyira nem tetszett a tegnap este. A zenei kivitelezés szerintem hagyott maga után kívánni valót, a húzások zavaróak voltak (legalábbis számomra, ha jól tippelek közel félórányi anyagot húztak ki a darabból), a díszlet borzalmas, a jelmezek úgy szintén. Maga a darab pedig továbbra se a kedvencem, de még a hatásos, jól megírt operák közé se sorolnám továbbra se. Ez az opera szerintem Verdi egyik leggyengébb műve.
Nekem annyira nem tetszett a tegnap este. A zenei kivitelezés szerintem hagyott maga után kívánni valót, a húzások zavaróak voltak (legalábbis számomra, ha jól tippelek közel félórányi anyagot húztak ki a darabból), a díszlet borzalmas, a jelmezek úgy szintén. Maga a darab pedig továbbra se a kedvencem, de még a hatásos, jól megírt operák közé se sorolnám továbbra se. Ez az opera szerintem Verdi egyik leggyengébb műve.
4213 Búbánat 2013-11-29 23:34:28
Este az Erkel Színházban, a Giovanna d'Arco végzetes fináléjában, Szent Johannának nemcsak saját démonaival kellett küszködnie, mert előre ki nem számítható fordulattal egy külső, idegen démonnak mégiscsak sikerült kicseleznie a partitúra szellemét: a megrendítő haldoklási jelenetet megakasztva – jó-rossz dramaturgiai érzékkel éppen két taktus között - közbeszólt Mefistofele hosszú, riasztó sípszavával, de olyan hangosan és hangnemben, hogy beleborzongtunk a fülnek is borzasztó disszonáns hangzatokat hallgatva. (Akik nem ismerik a partitúrát, szegények, még azt hihették, ez a hangszer is része a Verdi-zenekarnak, és amit hallhattak, része az előadásnak!) – rémülten gondoltunk arra, mi lesz most itt?! De aztán nem volt szükség Deus ex machina közbeléptére, mert hosszú, dermesztő pillanatok után mégiscsak helyreállt a megkövetelt isteni-földi igazságszolgáltatás rendje (maradt a partitúra): a sátán felett győzedelmeskedtek a földi angyalok; a szűz felmagasztosult és megdicsőülve eljutott rendeltetési helyére, a Mennybe. Pedig már kezdtük azt hinni, más, újabb befejezést kap itt az Erkel színpadán Schiller-Verdi (zene)drámája… Szegény Johannának továbbra sem adatott meg, hogy a démonok diadalmaskodjanak felette! De még csak az sem jutott osztályrészéül, hogy hitelesen, egy földi máglyán fejezze be rövid, szűzi életét. Így is győzött - mindenekfelett Verdinek köszönhetően - az igazságérzetünk, no és persze a remek kolozsvári operatársulat!!!
Este az Erkel Színházban, a Giovanna d'Arco végzetes fináléjában, Szent Johannának nemcsak saját démonaival kellett küszködnie, mert előre ki nem számítható fordulattal egy külső, idegen démonnak mégiscsak sikerült kicseleznie a partitúra szellemét: a megrendítő haldoklási jelenetet megakasztva – jó-rossz dramaturgiai érzékkel éppen két taktus között - közbeszólt Mefistofele hosszú, riasztó sípszavával, de olyan hangosan és hangnemben, hogy beleborzongtunk a fülnek is borzasztó disszonáns hangzatokat hallgatva. (Akik nem ismerik a partitúrát, szegények, még azt hihették, ez a hangszer is része a Verdi-zenekarnak, és amit hallhattak, része az előadásnak!) – rémülten gondoltunk arra, mi lesz most itt?! De aztán nem volt szükség Deus ex machina közbeléptére, mert hosszú, dermesztő pillanatok után mégiscsak helyreállt a megkövetelt isteni-földi igazságszolgáltatás rendje (maradt a partitúra): a sátán felett győzedelmeskedtek a földi angyalok; a szűz felmagasztosult és megdicsőülve eljutott rendeltetési helyére, a Mennybe. Pedig már kezdtük azt hinni, más, újabb befejezést kap itt az Erkel színpadán Schiller-Verdi (zene)drámája… Szegény Johannának továbbra sem adatott meg, hogy a démonok diadalmaskodjanak felette! De még csak az sem jutott osztályrészéül, hogy hitelesen, egy földi máglyán fejezze be rövid, szűzi életét. Így is győzött - mindenekfelett Verdinek köszönhetően - az igazságérzetünk, no és persze a remek kolozsvári operatársulat!!!
4212 álmodó 2013-11-29 21:51:42 [Válasz erre: 4211 zalbarna 2013-11-29 21:40:06]
"Fontos témák vannak, komolyak, inkább az kívánatos a topicokban... " :-)
"Fontos témák vannak, komolyak, inkább az kívánatos a topicokban... " :-)
4211 zalbarna 2013-11-29 21:40:06 [Válasz erre: 4210 álmodó 2013-11-29 21:35:33]
Nem mondtad, bejössz-e holnap..:)
Nem mondtad, bejössz-e holnap..:)
4209 álmodó 2013-11-29 21:32:51 [Válasz erre: 4206 zalbarna 2013-11-29 21:11:06]
Igazad van, részben. Viszont meggyőződésem, hogy nem szabad mindig komolynak lenni ám, mert az hosszútávon kifejezetten ártalmas. Persze, sajnos van, amikor muszáj, hát tudom én-, én ne tudnám...? Viszont, szerény megítélésem szerint általában az "okos" és a "komoly" szerepkörre túljelentkezés van, míg a kevésbé népszerű "szegényhülye" vagy "ugatdeminek", avagy " akisaranyos" szerepek még megpályázhatóak. És én a magam részéről sok esetben szívesebben bevállalom az utóbbiakat, mint a tudálékost, a komolykodót, avagy a főokost, a szakértők szakértőjét. Mert szerintem egy bizonyos idő után őt mindenki utálja (Vagy unja. Vagy mindkettő).
Igazad van, részben. Viszont meggyőződésem, hogy nem szabad mindig komolynak lenni ám, mert az hosszútávon kifejezetten ártalmas. Persze, sajnos van, amikor muszáj, hát tudom én-, én ne tudnám...? Viszont, szerény megítélésem szerint általában az "okos" és a "komoly" szerepkörre túljelentkezés van, míg a kevésbé népszerű "szegényhülye" vagy "ugatdeminek", avagy " akisaranyos" szerepek még megpályázhatóak. És én a magam részéről sok esetben szívesebben bevállalom az utóbbiakat, mint a tudálékost, a komolykodót, avagy a főokost, a szakértők szakértőjét. Mert szerintem egy bizonyos idő után őt mindenki utálja (Vagy unja. Vagy mindkettő).
4207 zalbarna 2013-11-29 21:12:03 [Válasz erre: 4206 zalbarna 2013-11-29 21:11:06]
( Eszembejotja csörömpöli és izzigillespi)
( Eszembejotja csörömpöli és izzigillespi)
4206 zalbarna 2013-11-29 21:11:06 [Válasz erre: 4205 álmodó 2013-11-29 20:49:53]
Ön túl finom. ( mmm) Ez itt nem humorkodás, hanem " ökörködés ", ha méltótatna emlékezni, kedves grófi kuzin.... Fontos témák vannak, komolyak, inkább az kívánatos a topicokban... ( hogy kell azt jelekkel érzékeltetni, hogy megfulladok a röhögéstől ? )
Ön túl finom. ( mmm) Ez itt nem humorkodás, hanem " ökörködés ", ha méltótatna emlékezni, kedves grófi kuzin.... Fontos témák vannak, komolyak, inkább az kívánatos a topicokban... ( hogy kell azt jelekkel érzékeltetni, hogy megfulladok a röhögéstől ? )
4205 álmodó 2013-11-29 20:49:53
Na jó, látom, nem vagyunk már vevők az olcsó "humorkodásra"... Igaz, igaz. Maradjunk komolyak, ahogy illik. (bár, szerintem ezt még megbánjuk egyszer) :-) Szép estét kívánok!
Na jó, látom, nem vagyunk már vevők az olcsó "humorkodásra"... Igaz, igaz. Maradjunk komolyak, ahogy illik. (bár, szerintem ezt még megbánjuk egyszer) :-) Szép estét kívánok!
4204 álmodó 2013-11-29 16:58:44
:-D
:-D
4203 álmodó 2013-11-29 16:58:25 [Válasz erre: 4202 zalbarna 2013-11-29 16:54:52]
Hozom már... De lehet, hogy el teccett hagyni amikor a naccságoss Uram kilovaglott illetve vonaglott...Izé, amikor kilovagolt.
Hozom már... De lehet, hogy el teccett hagyni amikor a naccságoss Uram kilovaglott illetve vonaglott...Izé, amikor kilovagolt.
4202 zalbarna 2013-11-29 16:54:52 [Válasz erre: 4201 álmodó 2013-11-29 16:52:42]
Hm... hol is a bajszom...
Hm... hol is a bajszom...
4201 álmodó 2013-11-29 16:52:42 [Válasz erre: 4200 zalbarna 2013-11-29 15:56:47]
Rólam se tessen mekkfeletkezni, drága Naccságoss Úr majd ha fel teccik szólamlani! Elég pár méltató szó, nem vagyok telhetetlen... Köszönettel venném annyi sok szép év után... :-)
Rólam se tessen mekkfeletkezni, drága Naccságoss Úr majd ha fel teccik szólamlani! Elég pár méltató szó, nem vagyok telhetetlen... Köszönettel venném annyi sok szép év után... :-)
4199 zalbarna 2013-11-29 15:56:27 [Válasz erre: 4197 macskás 2013-11-29 11:01:02]
Menj csak nyugodtan, majd odaszólok...
Menj csak nyugodtan, majd odaszólok...
4198 oicka 2013-11-29 14:05:35 [Válasz erre: 4195 macskás 2013-11-28 23:31:12]
Múlt héten BKK miatt késtünk, de a Fszt hátsó soraiban volt hely,le tudunk ülni.
Múlt héten BKK miatt késtünk, de a Fszt hátsó soraiban volt hely,le tudunk ülni.
4196 álmodó 2013-11-29 00:26:49 [Válasz erre: 4195 macskás 2013-11-28 23:31:12]
Szerintem ha nagyon elöl ülnél vagy a sor közepén,akkor nem biztos,hogy oda, esetleg hátra valahova. Pláne ha mondjuk,fél órát késel...De ezt csak én gondolom, úgyhogy nem biztos. Az is lehet, hogy simán be tudsz ülni.
Szerintem ha nagyon elöl ülnél vagy a sor közepén,akkor nem biztos,hogy oda, esetleg hátra valahova. Pláne ha mondjuk,fél órát késel...De ezt csak én gondolom, úgyhogy nem biztos. Az is lehet, hogy simán be tudsz ülni.
4195 macskás 2013-11-28 23:31:12
Beengednek az Erkelbe, ha kések?
Beengednek az Erkelbe, ha kések?
4194 parampampoli 2013-11-28 22:00:02 [Válasz erre: Törölt hozzászólás]
"Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek országa."
"Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek országa."
4189 Haandel 2013-11-26 16:39:09 [Válasz erre: 4188 IVA 2013-11-26 00:35:19]
[url]http://szotar.sztaki.hu/search?fromlang=eng&tolang=hun&searchWord=m%C3%B3dszer&langcode=hu&u=0&langprefix=&searchMode=WORD_PREFIX&viewMode=full&ignoreAccents=0;módszer[/url]
[url]http://szotar.sztaki.hu/search?fromlang=eng&tolang=hun&searchWord=m%C3%B3dszer&langcode=hu&u=0&langprefix=&searchMode=WORD_PREFIX&viewMode=full&ignoreAccents=0;módszer[/url]
4188 IVA 2013-11-26 00:35:19 [Válasz erre: 4187 Haandel 2013-11-25 20:35:42]
Módszer fogalma: konkrét problémamegoldásra orientált elvek, szabályok együttese
Módszer fogalma: konkrét problémamegoldásra orientált elvek, szabályok együttese
4187 Haandel 2013-11-25 20:35:42 [Válasz erre: 4184 IVA 2013-11-25 17:27:35]
,,Ugye, nem fog arról szólni a fórum ezután, hogy meghatározzuk, miről írjon, miről ne feledkezzen meg fórumtársunk?’’ Ugye, nem fog arról szólni a fórum ezután, hogy meg sem szólalhatunk, ha valaki elfogadhatatlan módszereket használ?
,,Ugye, nem fog arról szólni a fórum ezután, hogy meghatározzuk, miről írjon, miről ne feledkezzen meg fórumtársunk?’’ Ugye, nem fog arról szólni a fórum ezután, hogy meg sem szólalhatunk, ha valaki elfogadhatatlan módszereket használ?
4186 Búbánat 2013-11-25 19:55:05
NÉZŐTÉR | Újh Ember - MÉRTÉKADÓ 2013.11.24. | PALLÓS TAMÁS 2013. november 24., vasárnap 00:03 Szemfényvesztők Írta: PALLÓS TAMÁS • Kékszakállú kártyavára Vízbe – tengerbe, tóba – süllyedt bábeli (elefántcsont) torony, magányos sziget: az individuum, a bezárkózás, egymás meg nem értésének egyszerű, s mégis zsúfolt jelentésű szimbóluma. E fel-felsejlő, áttetsző képen, „könnyfüggönyön" át látjuk a két egyfelvonásost: Vajda Mario és a varázsló, és Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját a felújított Erkel Színház első premierjén. Galambos Péter rendező átfogó koncepciójának gondolati gazdagsága a Kékszakállúban bontakozik ki igazán. A Marióban zavaró tényező a kórus, a statisztéria komikus, „karneváli" felvonulása. Cipolla, a mágus mutatványait ugyanis a fogyasztói társadalom bábjai, ikonikus figurák (művészek, celebek, filmszereplők) bőrébe bújt, egyéniség nélküli maskarások követik. Az egyetlen őszinte, érző és önmagát adó szereplő Mario, akinek belső drámája e szenvtelen „álvilágban" még határozottabban rajzolódik ki. Az Angelina Jolie sugárzó szépségű, ám félelmetesen „élettelen" maszkját felvevő, körülrajongott, elpusztíthatatlan szellemi diktátor és a sebezhetővé vált, kiszolgáltatott Mario csókja, a nyilvános megszégyenítés Vajda felkorbácsoló zenéjével olyan megrendítő és elemi erejű vonaglás, üvöltés, zokogás, amely még a mindent látott operaszínpadokon is ritka jelenség... A teljes cikket a nyomtatott változatban olvashatja.
NÉZŐTÉR | Újh Ember - MÉRTÉKADÓ 2013.11.24. | PALLÓS TAMÁS 2013. november 24., vasárnap 00:03 Szemfényvesztők Írta: PALLÓS TAMÁS • Kékszakállú kártyavára Vízbe – tengerbe, tóba – süllyedt bábeli (elefántcsont) torony, magányos sziget: az individuum, a bezárkózás, egymás meg nem értésének egyszerű, s mégis zsúfolt jelentésű szimbóluma. E fel-felsejlő, áttetsző képen, „könnyfüggönyön" át látjuk a két egyfelvonásost: Vajda Mario és a varázsló, és Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját a felújított Erkel Színház első premierjén. Galambos Péter rendező átfogó koncepciójának gondolati gazdagsága a Kékszakállúban bontakozik ki igazán. A Marióban zavaró tényező a kórus, a statisztéria komikus, „karneváli" felvonulása. Cipolla, a mágus mutatványait ugyanis a fogyasztói társadalom bábjai, ikonikus figurák (művészek, celebek, filmszereplők) bőrébe bújt, egyéniség nélküli maskarások követik. Az egyetlen őszinte, érző és önmagát adó szereplő Mario, akinek belső drámája e szenvtelen „álvilágban" még határozottabban rajzolódik ki. Az Angelina Jolie sugárzó szépségű, ám félelmetesen „élettelen" maszkját felvevő, körülrajongott, elpusztíthatatlan szellemi diktátor és a sebezhetővé vált, kiszolgáltatott Mario csókja, a nyilvános megszégyenítés Vajda felkorbácsoló zenéjével olyan megrendítő és elemi erejű vonaglás, üvöltés, zokogás, amely még a mindent látott operaszínpadokon is ritka jelenség... A teljes cikket a nyomtatott változatban olvashatja.
