6664 tiramisu 2016-04-13 00:44:01 [Válasz erre: 6657 IVA 2016-04-12 04:26:15]
Sírjunk vagy nevessünk? Élvezetes írás, elhiszem kritikáját!
Sírjunk vagy nevessünk? Élvezetes írás, elhiszem kritikáját!
6663 Kaliban 2016-04-12 15:12:55 [Válasz erre: 6662 Kaliban 2016-04-12 15:12:18]
Akartam írni Trubadúrok.
Akartam írni Trubadúrok.
6662 Kaliban 2016-04-12 15:12:18
[url]http://caruso.blog.hu/2016/04/11/tiz_kep_azok_a_botranyos_trubadurok;Azok a botrányos Turbadúrok.[/url]
[url]http://caruso.blog.hu/2016/04/11/tiz_kep_azok_a_botranyos_trubadurok;Azok a botrányos Turbadúrok.[/url]
6661 telramund 2016-04-12 11:40:35
Milyen érdekes ,hogy a debreceni Traviata rendezését illetően,még a részletekben is, 3 különböző karakterű ,ízlésű ember-a nézők mennyire egyetértettek a hivatalos kritikákkal ellentétben,melyek egekig magasztalták. Ilyesminek például jelzésnek kellene szolgálnia a rendezői színház háttérbe szorítására az eredeti zenemű-centrikus színház javára!A műfaj és a nézők érdekében!
Milyen érdekes ,hogy a debreceni Traviata rendezését illetően,még a részletekben is, 3 különböző karakterű ,ízlésű ember-a nézők mennyire egyetértettek a hivatalos kritikákkal ellentétben,melyek egekig magasztalták. Ilyesminek például jelzésnek kellene szolgálnia a rendezői színház háttérbe szorítására az eredeti zenemű-centrikus színház javára!A műfaj és a nézők érdekében!
6660 Kaliban 2016-04-12 08:22:43 [Válasz erre: 6659 Kaliban 2016-04-12 08:14:46]
Hogy mindez ez közhelyes, vagy didaktikus, vagy nem illik oda - ugyan kit érdekel. Egyébként nagyszerű dolgokat tudtam meg az Operamagazinból az új Trubadúr kapcsán. Ma már a néző ugye A trubadúrban sem számíthat lovagokra és várakra, mert a darab (a rendezőnő szavait idézem!) "színház a színházban és így tovább" - de hova tovább és miért tovább??? Nem melleseg az új Trubadúr díszletében Galgóczi szerint a spanyol hatás is tetten érhető, na már most akkor a Sámson és Delila díszletében miért ne lehessen tetten éri a mai Közel-Kelet vészterhes hangulatát? És ma nincsenek rabigába hajtva a zsidók, de létezik antiszemitizmus és lehetnének rabigába is hajtva a saját zsinagógájukban! Azt is megtudtam, hogy Galgóczi szerint nagyon is világos mi zajlik A trubadúrban a színpadon: ez egy "Káin és Ábel történet, szerelmi és ideológiai ellentéttel kísérve - ó ez egy csodálatos megfogalmazás :-). A díszlet állítólag megidézte a huszadik századi diktatúrák nagy építészeit, "akik olyan objektumokat hoztak létre, amelyek monumentalitása mellett eltörpül az ember". Na de a java csak most jön! A cikk idézi Caruso gondolatát, miszerint egy sikeres Trubadúr előadáshoz nem kell más, mint szerződtetni a világ négy legjobb énekesét és ezen a téren se volt okunk szégyenkezni,majd kiemeli, majd megemlíti Alexandru Aghenie nevét is a Verdi darab avatott előadói között!
Hogy mindez ez közhelyes, vagy didaktikus, vagy nem illik oda - ugyan kit érdekel. Egyébként nagyszerű dolgokat tudtam meg az Operamagazinból az új Trubadúr kapcsán. Ma már a néző ugye A trubadúrban sem számíthat lovagokra és várakra, mert a darab (a rendezőnő szavait idézem!) "színház a színházban és így tovább" - de hova tovább és miért tovább??? Nem melleseg az új Trubadúr díszletében Galgóczi szerint a spanyol hatás is tetten érhető, na már most akkor a Sámson és Delila díszletében miért ne lehessen tetten éri a mai Közel-Kelet vészterhes hangulatát? És ma nincsenek rabigába hajtva a zsidók, de létezik antiszemitizmus és lehetnének rabigába is hajtva a saját zsinagógájukban! Azt is megtudtam, hogy Galgóczi szerint nagyon is világos mi zajlik A trubadúrban a színpadon: ez egy "Káin és Ábel történet, szerelmi és ideológiai ellentéttel kísérve - ó ez egy csodálatos megfogalmazás :-). A díszlet állítólag megidézte a huszadik századi diktatúrák nagy építészeit, "akik olyan objektumokat hoztak létre, amelyek monumentalitása mellett eltörpül az ember". Na de a java csak most jön! A cikk idézi Caruso gondolatát, miszerint egy sikeres Trubadúr előadáshoz nem kell más, mint szerződtetni a világ négy legjobb énekesét és ezen a téren se volt okunk szégyenkezni,majd kiemeli, majd megemlíti Alexandru Aghenie nevét is a Verdi darab avatott előadói között!
6659 Kaliban 2016-04-12 08:14:46 [Válasz erre: 6656 IVA 2016-04-12 04:02:25]
Tudtam, hogy értékelni fogod a kerekeszéket :-). Mert nincs háború és harc kerekesszék nélkül :-). "Nem kell félnünk attól, hogy megalázottságában nem fényképezik le a diszkó látogatói, sőt nem készítenek selfie-t előtte: jönnek ezek szépen, mint Operaházunk közelmúltjának és jelenének gyalázatos tucat-rendezéseiben." - ez a mondat különösen tetszik :-). Egyébként ha elolvasod az Operamagazin aktuális számát megtudhatod, hogy az "operaházi megújulás célja, hogy korunk színházi felfogásához igazítsa az alaprepertoár közkedvelt darabjainak rendezését". Manapság pedig közkedvelt a szelfizés és ezt Kolozsvárott is érzik :-). A kerekesszék meg legalábbis félreérthetetlenül egyértelműen jelez valamit a mai publikum számára.
Tudtam, hogy értékelni fogod a kerekeszéket :-). Mert nincs háború és harc kerekesszék nélkül :-). "Nem kell félnünk attól, hogy megalázottságában nem fényképezik le a diszkó látogatói, sőt nem készítenek selfie-t előtte: jönnek ezek szépen, mint Operaházunk közelmúltjának és jelenének gyalázatos tucat-rendezéseiben." - ez a mondat különösen tetszik :-). Egyébként ha elolvasod az Operamagazin aktuális számát megtudhatod, hogy az "operaházi megújulás célja, hogy korunk színházi felfogásához igazítsa az alaprepertoár közkedvelt darabjainak rendezését". Manapság pedig közkedvelt a szelfizés és ezt Kolozsvárott is érzik :-). A kerekesszék meg legalábbis félreérthetetlenül egyértelműen jelez valamit a mai publikum számára.
6658 IVA 2016-04-12 05:09:40
Traviata (a debreceni Csokonai Nemzeti Színház vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 9. Úgy gondolom, vidékről tizenévesen Párizsba kerülni, prostituálttá válni, tüdőbajosnak lenni, és kitartott nőként viszonozni egy szerelmes polgárfiú érzelmeit: önmagában teljes tragédia. Polgári fiúként beleszeretni egy arisztokrata által kitartott, halálos beteg kurtizánba, emiatt összeütközésbe kerülni az apával, úgyszintén. Sőt, az apa is drámai dilemma elé kerül, amikor erélyesen beleszól fia szabad életébe, különben leánya boldog jövőjét kockáztatná. Ifj. Alexandre Dumas A Kaméliás hölgy szerelmi történetében nem fukarkodott kora társadalomábrázolásával, de nem törekedett arra, hogy az állítólag valóságban is megtörtént eseményt olyan drámai történelmi közegbe helyezze, mint amilyen a II. világháború és annak gyászmunkája lett. A regény jellemzője, hogy aki kamaszként találkozik vele, végigsírja, újraolvasva ismét végigsírja, mígnem az operaváltozattal találkozva megkönnyezi Verdi zenéjét, vagy legalább szipogó nézőtársak közt találja magát a színházban. Ha ilyen erősen hat egy mű, amelynek szereplői (áldozatkész hősszerelmes, a bűneitől szerelme által megtisztuló nő, a zord, későn meglágyuló atya) szinte irodalmi archetípusokká váltak (ne vitassuk el ettől Prévost abbé Manon Lescaut-jának érdemeit se), minek – csúnya kifejezéssel élve – rárakni még egy lapáttal? Miért érdemes megkísérteni, hogy egy hatásos szerelmi tragédia cselekményének idejét a világtörténelem egyik legtragikusabb eseményébe helyezve, gyengítsék, netán kioltsák a kurtizántörténet drámaiságát? Miért érdemes a világtörténelem egyik legnagyobb tragédiájáról egy-két jelmezbeli utalással, annak egyik feldolgozó eseményéről egy apró zenei jelenet meghamisításával megemlékezni – egy Traviata-előadásban? A Nadine Duffaut rendezte produkció azt a tanulságot hozza, hogy a Traviata mint zenei élmény ellenáll a kényszeres rendezői erőszaknak. Érvényesülnek és hatnak az eredeti drámai helyzetek és a zene, a tehetségesen játszó, énekben nagyot, sőt kimagaslót alkotó énekesek elnyomják ellenérzésünket, amikor meglátunk horogkeresztes karszalagot viselő szereplőket: mintha egy részeg jelmeztáros áldozatai lennénk. Nehezebben heverhető ki, hogy Violetta alakjában (az erkölcstelen életmód és a tüdőbaj „kellemetlenségét” kevesellve) németekkel kollaboráló párizsi nőt ismerünk meg, hogy a negyedik felvonásban ne csak halálos betegen, hanem háborús magatartásáért lakolva csutakra vágott hajjal lássuk. Még zavaróbb a koncepció-magyarázat: a végóráját élő nő ablaka alól hallja a farsangot ünneplők vidámságát, ami, Verdi leleménye szerint idegesítő, kellemetlen kórusszólam. Ezeket az ütemeket használja fel a rendező, hogy elmagyarázza ezt a történelmi emléket, s hogy miért látjuk Violettát még szépségétől is megfosztva. Az eredmény az, hogy Kolonits Klára énekesi, színészi alakításán és vonzó egyéniségén sem fog ki az ötlet, ugyanakkor az elmondott jelenet ürügyén nem ráz meg bennünket a történelmi esemény ismertetése és illusztrálása. Noha a játékidő teljes hosszában és a látvány tekintetében korántsem mér ránk akkora csapást a „művészrendező”, mint amilyenekhez jó ideje edzenének bennünket, egy holló lakonikusságára szorítkozva annyit mondhatok: „kár”. Azért is kár, mert ugyanakkor megvolt a szándéka annak, hogy szép díszletet kapjunk (ez azért lényeges, mert a jómód, a kényelem és a pompa mindkét főhős döntéseiben szerepet játszik, szemben állva szabadságukkal), sőt, erre Emanuelle Fevra tehetsége is nyilvánvaló. A díszletek finomak és mutatósak, a II. felvonás kertre nyíló lakosztályának atmoszférája van, lehetne a darab eredeti helyszíne is. A zongora jelenlétét a Hôtel Lutetia csarnokában és Violetta lakosztályában olyannyira nem értem (Marguerite Gautier színház- és operajáró volt, de nem zenész), hogy hajlamos vagyok arra tippelni: kellett egy mutatós darab a színpad berendezéséhez. Meggyőződésem, hogy Nadine Duffaut egy Pillangókisasszony-rendezés hiányának frusztrációjában agyalta ki Alfréd húgának megszemélyesítését, aki ugyanazt a szerepet játssza, amit Pinkerton felesége: félrevonul a kertbe a kínos beszélgetések idejére. (Csakhogy Kate-nek szólama is van az operában.) Nemigen értem a IV. felvonás előrehozott feloldását. Mindannyian tudjuk, hogy Violetta élete végéhez ért, de vele van mindenki, akit magához közel állónak vall, és ami a legfontosabb: szerelmese is. Nekem rendezői önkénynek, sőt provokációnak tűnik, hogy a halál pillanatában mégis magára marad. Ez azt fejezi ki, hogy bár a pillanat szomorú, a tisztességes emberek máris túlléptek a volt-nincs prostin. Dumas regénye nem erről szól, hiszen pontosan tudjuk, hogy a veszteség mennyire megviselte Armand Duvalt. Abból, ahogy elmesélte (vagy megírta), és ezzel világhírűvé és halhatatlanná tette szerelme történetét. Mint említettem, a művészek teljesítményének hatását egyik rendezői támadás sem tudta redukálni. Nem a baritonszólam az, amelyre legfogékonyabb vagyok, ritkán tölt el érzéki élvezettel ez a hangfaj. Annál is ritkábban Georges Germont ellenszenves alakjának és a slágerária előadóinak abszolválói révén. Florin Estefan gyönyörű zengésű hangjával, érzelemmel teli éneklésével a kivételek esetét és személyét gyarapította. Flóra Bervoix kicsi, de karakteres, mindenkori Traviata-előadások légkörét befolyásoló szerepében éneklés, játék és megjelenés tekintetében is mintaszerűnek bizonyult Bódi Marianna. Boncsér Gergelyről évek óta úgy gondolom, hogy operettszerepek mellett (és lassacskán helyettük) az operairodalom lírai és spinto szerepeinek megszólaltatói közt van a helye. Tapasztalatom szerint megerősíthetné ezt bennem egy Rodolphe-alakítása is a Bohéméletben, amely egy Bohémélet 2.0-ban sajnos nem lehet az igazi. Rokonszenves Alfredo-alakítása viszont azt a tapasztalatot hozta, hogy érdemes a hajlítások terén kevésbé igényes szerepek felé néznie, vagy elsajátítani mindazon hajlítások technikáját, amelyeket a Traviatában hiányoltam tőle. E tekintetben mintha hátrányos környezetbe került volna Kolonits Klára partnereként, aki Violetta szerepének teljesítésekor a díszítéseket is olyan tökéllyel énekelte, amilyennel magyar színpadon csak elvétve, és világsztárok felvételein sem mindig találkozunk. Violetta megformálóját hozza a rendező a leghálátlanabb, legnehezebb helyzetbe. Ha már 153 évvel ezelőtt sikerült túltennünk magunkat társadalmi előítéleteinken és ítéleteinken, és hajlamosak vagyunk megszeretni, hős megsiratni egy kurtizánt, most olyan nővel kellene együtt éreznünk, aki nemcsak nőként, hanem francia honpolgárként, sőt emberként is prostituálódott. A toleranciának ilyen mértékű kívánalmát a magam részéről lehetetlennek tartom, nem is vállalom. Nem tehetek mást, mint figyelmen kívül hagyni a tolakodó rendezői koncepciót, és megadni magam Kolonits Klárának, aki káprázatos énekesi teljesítményével és érzelemgazdag alakításával vesz le a lábamról. A pezsgő-duett díszítéseinek említett, ritka tökélyével, az I. felvonásvégi ária két strófájának eladása után is bravúros, fáradhatatlan és könnyed Sempre libera...-val, a II. és a IV. felvonás lírai és drámai szoprán igényeket kívánó kettősével és jeleneteivel, éteri megszólalásával Alfredo megaláztatása után. Békés András rendezését kerülendő, most találkoztam először az énekesnő Violetta-alakításával, és bízom abban, hogy ez a mostani bemutatkozás egy énekes és szerep-legenda kezdete volt, sokszor láthatjuk-hallhatjuk még Kolonits Klárát a Traviatában, remélhetőleg a debreceninél* tisztább rendezésben is. *Debrecenit írtam, bár lehet, hogy e rendezés azonos [url]http://www.forumopera.com/la-traviata-tours-decoratif;Nadine Duffaut tavaly májusi, Tours-ban már prezentált Traviatájá[/url]val, amelynek díszlettervezője szintén Emanuelle Favre volt, és a képmelléklet tanúsága szerint Gérard Audier jelmezei sem igen különböztek a mi import-előadásunkéitól.
Traviata (a debreceni Csokonai Nemzeti Színház vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 9. Úgy gondolom, vidékről tizenévesen Párizsba kerülni, prostituálttá válni, tüdőbajosnak lenni, és kitartott nőként viszonozni egy szerelmes polgárfiú érzelmeit: önmagában teljes tragédia. Polgári fiúként beleszeretni egy arisztokrata által kitartott, halálos beteg kurtizánba, emiatt összeütközésbe kerülni az apával, úgyszintén. Sőt, az apa is drámai dilemma elé kerül, amikor erélyesen beleszól fia szabad életébe, különben leánya boldog jövőjét kockáztatná. Ifj. Alexandre Dumas A Kaméliás hölgy szerelmi történetében nem fukarkodott kora társadalomábrázolásával, de nem törekedett arra, hogy az állítólag valóságban is megtörtént eseményt olyan drámai történelmi közegbe helyezze, mint amilyen a II. világháború és annak gyászmunkája lett. A regény jellemzője, hogy aki kamaszként találkozik vele, végigsírja, újraolvasva ismét végigsírja, mígnem az operaváltozattal találkozva megkönnyezi Verdi zenéjét, vagy legalább szipogó nézőtársak közt találja magát a színházban. Ha ilyen erősen hat egy mű, amelynek szereplői (áldozatkész hősszerelmes, a bűneitől szerelme által megtisztuló nő, a zord, későn meglágyuló atya) szinte irodalmi archetípusokká váltak (ne vitassuk el ettől Prévost abbé Manon Lescaut-jának érdemeit se), minek – csúnya kifejezéssel élve – rárakni még egy lapáttal? Miért érdemes megkísérteni, hogy egy hatásos szerelmi tragédia cselekményének idejét a világtörténelem egyik legtragikusabb eseményébe helyezve, gyengítsék, netán kioltsák a kurtizántörténet drámaiságát? Miért érdemes a világtörténelem egyik legnagyobb tragédiájáról egy-két jelmezbeli utalással, annak egyik feldolgozó eseményéről egy apró zenei jelenet meghamisításával megemlékezni – egy Traviata-előadásban? A Nadine Duffaut rendezte produkció azt a tanulságot hozza, hogy a Traviata mint zenei élmény ellenáll a kényszeres rendezői erőszaknak. Érvényesülnek és hatnak az eredeti drámai helyzetek és a zene, a tehetségesen játszó, énekben nagyot, sőt kimagaslót alkotó énekesek elnyomják ellenérzésünket, amikor meglátunk horogkeresztes karszalagot viselő szereplőket: mintha egy részeg jelmeztáros áldozatai lennénk. Nehezebben heverhető ki, hogy Violetta alakjában (az erkölcstelen életmód és a tüdőbaj „kellemetlenségét” kevesellve) németekkel kollaboráló párizsi nőt ismerünk meg, hogy a negyedik felvonásban ne csak halálos betegen, hanem háborús magatartásáért lakolva csutakra vágott hajjal lássuk. Még zavaróbb a koncepció-magyarázat: a végóráját élő nő ablaka alól hallja a farsangot ünneplők vidámságát, ami, Verdi leleménye szerint idegesítő, kellemetlen kórusszólam. Ezeket az ütemeket használja fel a rendező, hogy elmagyarázza ezt a történelmi emléket, s hogy miért látjuk Violettát még szépségétől is megfosztva. Az eredmény az, hogy Kolonits Klára énekesi, színészi alakításán és vonzó egyéniségén sem fog ki az ötlet, ugyanakkor az elmondott jelenet ürügyén nem ráz meg bennünket a történelmi esemény ismertetése és illusztrálása. Noha a játékidő teljes hosszában és a látvány tekintetében korántsem mér ránk akkora csapást a „művészrendező”, mint amilyenekhez jó ideje edzenének bennünket, egy holló lakonikusságára szorítkozva annyit mondhatok: „kár”. Azért is kár, mert ugyanakkor megvolt a szándéka annak, hogy szép díszletet kapjunk (ez azért lényeges, mert a jómód, a kényelem és a pompa mindkét főhős döntéseiben szerepet játszik, szemben állva szabadságukkal), sőt, erre Emanuelle Fevra tehetsége is nyilvánvaló. A díszletek finomak és mutatósak, a II. felvonás kertre nyíló lakosztályának atmoszférája van, lehetne a darab eredeti helyszíne is. A zongora jelenlétét a Hôtel Lutetia csarnokában és Violetta lakosztályában olyannyira nem értem (Marguerite Gautier színház- és operajáró volt, de nem zenész), hogy hajlamos vagyok arra tippelni: kellett egy mutatós darab a színpad berendezéséhez. Meggyőződésem, hogy Nadine Duffaut egy Pillangókisasszony-rendezés hiányának frusztrációjában agyalta ki Alfréd húgának megszemélyesítését, aki ugyanazt a szerepet játssza, amit Pinkerton felesége: félrevonul a kertbe a kínos beszélgetések idejére. (Csakhogy Kate-nek szólama is van az operában.) Nemigen értem a IV. felvonás előrehozott feloldását. Mindannyian tudjuk, hogy Violetta élete végéhez ért, de vele van mindenki, akit magához közel állónak vall, és ami a legfontosabb: szerelmese is. Nekem rendezői önkénynek, sőt provokációnak tűnik, hogy a halál pillanatában mégis magára marad. Ez azt fejezi ki, hogy bár a pillanat szomorú, a tisztességes emberek máris túlléptek a volt-nincs prostin. Dumas regénye nem erről szól, hiszen pontosan tudjuk, hogy a veszteség mennyire megviselte Armand Duvalt. Abból, ahogy elmesélte (vagy megírta), és ezzel világhírűvé és halhatatlanná tette szerelme történetét. Mint említettem, a művészek teljesítményének hatását egyik rendezői támadás sem tudta redukálni. Nem a baritonszólam az, amelyre legfogékonyabb vagyok, ritkán tölt el érzéki élvezettel ez a hangfaj. Annál is ritkábban Georges Germont ellenszenves alakjának és a slágerária előadóinak abszolválói révén. Florin Estefan gyönyörű zengésű hangjával, érzelemmel teli éneklésével a kivételek esetét és személyét gyarapította. Flóra Bervoix kicsi, de karakteres, mindenkori Traviata-előadások légkörét befolyásoló szerepében éneklés, játék és megjelenés tekintetében is mintaszerűnek bizonyult Bódi Marianna. Boncsér Gergelyről évek óta úgy gondolom, hogy operettszerepek mellett (és lassacskán helyettük) az operairodalom lírai és spinto szerepeinek megszólaltatói közt van a helye. Tapasztalatom szerint megerősíthetné ezt bennem egy Rodolphe-alakítása is a Bohéméletben, amely egy Bohémélet 2.0-ban sajnos nem lehet az igazi. Rokonszenves Alfredo-alakítása viszont azt a tapasztalatot hozta, hogy érdemes a hajlítások terén kevésbé igényes szerepek felé néznie, vagy elsajátítani mindazon hajlítások technikáját, amelyeket a Traviatában hiányoltam tőle. E tekintetben mintha hátrányos környezetbe került volna Kolonits Klára partnereként, aki Violetta szerepének teljesítésekor a díszítéseket is olyan tökéllyel énekelte, amilyennel magyar színpadon csak elvétve, és világsztárok felvételein sem mindig találkozunk. Violetta megformálóját hozza a rendező a leghálátlanabb, legnehezebb helyzetbe. Ha már 153 évvel ezelőtt sikerült túltennünk magunkat társadalmi előítéleteinken és ítéleteinken, és hajlamosak vagyunk megszeretni, hős megsiratni egy kurtizánt, most olyan nővel kellene együtt éreznünk, aki nemcsak nőként, hanem francia honpolgárként, sőt emberként is prostituálódott. A toleranciának ilyen mértékű kívánalmát a magam részéről lehetetlennek tartom, nem is vállalom. Nem tehetek mást, mint figyelmen kívül hagyni a tolakodó rendezői koncepciót, és megadni magam Kolonits Klárának, aki káprázatos énekesi teljesítményével és érzelemgazdag alakításával vesz le a lábamról. A pezsgő-duett díszítéseinek említett, ritka tökélyével, az I. felvonásvégi ária két strófájának eladása után is bravúros, fáradhatatlan és könnyed Sempre libera...-val, a II. és a IV. felvonás lírai és drámai szoprán igényeket kívánó kettősével és jeleneteivel, éteri megszólalásával Alfredo megaláztatása után. Békés András rendezését kerülendő, most találkoztam először az énekesnő Violetta-alakításával, és bízom abban, hogy ez a mostani bemutatkozás egy énekes és szerep-legenda kezdete volt, sokszor láthatjuk-hallhatjuk még Kolonits Klárát a Traviatában, remélhetőleg a debreceninél* tisztább rendezésben is. *Debrecenit írtam, bár lehet, hogy e rendezés azonos [url]http://www.forumopera.com/la-traviata-tours-decoratif;Nadine Duffaut tavaly májusi, Tours-ban már prezentált Traviatájá[/url]val, amelynek díszlettervezője szintén Emanuelle Favre volt, és a képmelléklet tanúsága szerint Gérard Audier jelmezei sem igen különböztek a mi import-előadásunkéitól.
6657 IVA 2016-04-12 04:26:15
Tosca (a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 8. Szemem és lelkem még ki sem heverte a kolozsvári Sámson és Delila közönséges és durva ízlés- és színvilágának (és hősnőjének) agresszióját, a miskolci Tosca előadásában folytatódott ez az agresszió. Amikor beültem az Erkel Színház nézőterére, a vörössel hangsúlyosan megvilágított gyászkortina még nem sejtette velem, hogy e támadás szinte szóról-szóra, színről-színre olyan lesz, mint az előző esti. (A jajvörös agressziót olyan komolyan kell venni, hogy még a feliratozó betűi is tűzpirosan világítottak a feketeségből, a Miskolci Nemzeti Színház valószínűleg saját berendezésével, nem az Erkel Színház villanyújságján.) Évek óta szívesen fényképezek, és ha valami nem akar elférni a kép szélességében vagy magasságában, időről időre megkísérelek „modern fotóművésszé” válni: megdöntöm a kamerát, hogy az átlóban elférjen a megtetszett tárgy, vagy egy hangsúlyos formát átlóba helyezzek. Nem nekem való ez a vagánykodás: eddig csaknem minden ilyen kísérleti alkotásomnak törlés lett a sorsa. Ettől még vezérelhette akár értelmes gondolat is a Tosca rendezőjét, Kesselyák Gergelyt, illetve a látványtervező Zeke Editet, az eredmény mint látvány nem is elviselhetetlen. A díszletelemek megdöntésének koncepciója és lehetőségei azonban nincsenek végigvezetve, sem a Tosca három felvonásán, sem a teljes látványon. Ellenkezőleg. Valóságos háborúba kerül az Attavantik kápolnájában folyó festészeti munka, a rivaldáig épített óriási állványrendszer szigorúan függőleges és merőleges szerkezetével. Még nagyobb baj, hogy a színpad háttere felé döntött széles oszlopok több fontos játékot takarnak ki. A látvány kaotikussága nem szolgálja a templom áhítatának és bensőséges hangulatának ellentétét mindazzal, ami illetlenül a falak, oszlopok közé furakszik: politikai feszültség, szerelmi féltékenység, finom szerelmi évődés, rendőrfőnöki nyomozás, intrika. Ennek ellenére sem tudok belenyugodni abba, hogy míg Angelotti, Cavaradossi jelmeze azt ígéri, hogy nem lesz polgárpukkasztó miliőváltoztatás a cselekmény korát és a hősök jellemét illetően, Tosca személyében egy mai kokott, mai értelemben vett „domina” jön be a színpadra. Bár hatalmas virágcsokorral (a díszlet takarta előlem, hogy hova helyezte), fejét fedő ruhadarabnak a gondolata sem kísérti, a vörös és a fekete ördögi/kihívó színösszeállításában, miniszoknyában (ehhez képest felsőkarja közepéig érő, hosszú, piros kesztyűben); még hullámos, kibontott hajzuhatagában is piros tincsek erősítik a szexuális felhívást. (Tosca természetesen szép nő, aminek nemcsak sikeres szerelmi életét, hanem sebezhetőségét is köszönheti, de jelleme nem a szüntelen párzási készségről szól.) A rendező nyilván mai lányként akarta beállítani, de sajnos olyanként, akiből bármely kor Scarpiája sok tucatnyit felszedhet a római sztrádákon. A Toscát alakító Vizin Viktória módfelett dekoratív, csinos nő, vonzó azonban cseppet sem lehet, mert a rendezés és a jelmezek minden titokzatosságtól megfosztják. Az állvány emeletein olcsó rongyainak ugyan csak egy részét veti le, de némi takarózás a festményt rejtő vászonnal arra utal, hogy a (templomi) jelenetben holmi „hajboglyasításnál” több is történik. Két szokatlanul hosszú szünetbe és (amint a függöny mögül hallatszó, manapság már szokatlan kopácsolás sejteti) nagy munkába került, hogy a rendőrfőnöki szoba a Farnese palotában a színpad szintjénél jóval magasabbra emelkedjen, kisstílűen és kellemetlenül csekély belmagasságú kör- vagy ellipszis alapú legyen; csupán azért, hogy a templomi kép döntött kupolájának elliptikus alapja ismétlődjék a mennyezet vonalában, illetve a szánkba rágják, hogy Cavaradossit nem a színfalak mögötti semmibe, hanem a padló alatti valamilyen helyiségbe lökik véres kínvallatásra. Bár ebből a szuterénből ablakok tekintenek a nézőtérre, szerencsére nem igazolódott az a rossz sejtésem, hogy a kínzást végig kell néznünk. Sohasem képzelődtem azon, hogy Scarpia, aláírva az énekesnő és a kíséretében lévő lovag útlevelét, az asztalon levő kés testébe fogadása helyett mi mindent szeretett volna csinálni Toscával. Vallomásából és viselkedéséből sok mindenre telhet, és ahogy a „díva” kinézett a templomban, nem kevés „szakmai” extra is remélhető tőle. Ama kinézet azonban még felül is múlható. A szintén divatos, ez esetben neutrális atmoszférát keltő türkiz fénnyel megvilágított falak közé Floriánk, a kantáta eléneklése után, képes még ordinárébb és annál is jajvörösebb öltözékben berobbanni, akár egy rajzfilmbeli boszorkány: minden vonalában ellenszenves kabátban és ruhában, amely nem a nőiességet, hanem a hatalmi fölényre törekvést közvetíti. Ilyen erőszakos benyomást keltő nő bármilyen hősies tette sem lesz megrendítő. A ruha szabása pedig, elnézést az őszinteségemért, nem jó külsejű énekesnőt, hanem határozottan Vénusz-alakú nőt feltételez. Nagy hiba a meglévő „anyagot” is rosszul eladni. Még ha mindez talán pontosan illeszkedik is „a nagy meglepetésbe”. A darab ismertetője szerint „izgalmas, a szerzőhöz hű, mégis meghökkentő előadás jött létre, amely minden felvonásban egy-egy váratlan fordulatot tartogat...” Nos, ez a váratlan fordulat a II. felvonásban – emlékeztetek: a Toscáéban! – nem egyéb, mint hogy Scarpia, miután az útlevelet lepecsételte, a korábbi dulakodásban felborított kanapét lábára állítja, felugrik rá, letolja a nadrágját, és alsógatyában kezdeményez. (V. ö. Hunding à la M. Tóth Géza.) Szóval nem szükséges tornáztatnunk a képzeletünket, pontos tájékoztatást kapuk arról, hogy mit vár a rendőrfőnök az énekesnőtől. Ezek után meglepő az a szemérem, amely eltakarja előlünk Tosca (mi másban menekülhetne az országból, mint piros miniben, mi másban menthetné ki az ékszereit, mint egy piros strandtáskában?) ominózus leugrását az Angyalvárból. Vázlatosan ábrázolt rondella a színpadkép, amely fölé elliptikus díszletelem formájában hajol Rómának más Tosca-kulisszákból ismert látképe, háttérben a Szent Péter székesegyház kupolájával – hatásmentes kivitelben. Ez később a feje tetejére fordul, míg végül takarni hivatott Tosca szörnyű, csak sejthető végső megoldását. Elvileg persze sok minden hatásos lehet, ami egy színpadi aktust nem láttat, csak sejtet. Mindenesetre a három felvonáson keresztül sajnos látottak után ez teljesen hatástalannak bizonyult. Ugyanakkor nem zárhatom ki, hogy ebben a hullámzó, de leginkább kifogásolható énekesi teljesítmény is szerepet játszott. Maradjunk mindjárt Vizin Viktóriánál, akit korábban nem láttam színpadon, Carmenként sem, amit mindig sajnáltam. Tosca vokális megvalósítása nem sejtette volna velem, hogy mezzoszoprán. Azzal sem, hogy a szólam magas fortéi sikerültek legnehezebben: „kijöttek” ugyan, de mindig beszűkülve, érezhetően, hogy ez nehéz produkció az énekes számára, a finálé esetében is. Ugyanakkor alig élvezhettünk olyan szép mélységeket, amelyek sötét hangszínű szopránok alakításának izgalmas fűszerei, a dráma és a szenvedély mélységének hordozói lehetnek. A kellő vivőerő csaknem mindvégig megvan, ám a nagy szólam szinte teljes hosszában zavaró a vibrato mértéke. Ettől lesz ez a Tosca, bár nem hallgathatatlan, de sajnos nem is élvezetes. Hector Lopez Mendoza a budapesti színpadról ismert formáját hozta: jó hangú, de korántsem megrázó vagy andalító Marióként. A Pesten a Sekrestyés szerepéből is ismert Cseh Antal a megadott játéklehetőségben hiteles és izgalmas Scarpia: nem báró, hanem elsősorban rendőr, aki szobájában asztalra, ablakpárkányra ugrik, amitől nem gátlástalan hatalomvágyát érzékeljük, hanem hogy milyen izzadságszagúan törekszik a rendezés folyamatos „akcióra” a színpadon, ébren tartandó a Puccini-zenétől különben unatkozó néző figyelmét. Valószínűnek tartom, hogy Cseh Antal énekben is birtokosa a szerepnek, és csak rossz énekesi állapot vagy indiszpozíció okozta, hogy nem magától értetődő a kérdés: miért nem Scarpia még Pesten? Tetszett Gárday Gábor a Sekrestyés és Kelemen Dániel Angelotti szerepében. Legnagyobb élményemet Baranyai Anett nyújtotta a Pásztorfiú énekében, aki természetesen keltette a szép gyermekhang illúzióját. Cser Ádám keze alatt többnyire a Tosca szólalt meg. Olvastam, hogy a harangok hangjában, és tapasztaltam, hogy a hárfával eddig szokatlan hangzások elérésére vállalkoztak. Ez az ambíció egyfelől nem győzött meg – olykor úgy tűnt, félrehall a fülem –, másfelől aggodalommal tölt el: mi lesz, ha ezután nemcsak a színpadon történnek a szerzők elképzelésétől eltérő dolgok, hanem a zenekari árokban is? Mi lesz, ha ezután nemcsak rendezésre alkalmatlan, az opera műfajától csillagászati távolságban élő rendezők, hanem karmesterek is fognak rendezni, egyik ízléstelen kísérletet a másik után elkövetve?
Tosca (a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 8. Szemem és lelkem még ki sem heverte a kolozsvári Sámson és Delila közönséges és durva ízlés- és színvilágának (és hősnőjének) agresszióját, a miskolci Tosca előadásában folytatódott ez az agresszió. Amikor beültem az Erkel Színház nézőterére, a vörössel hangsúlyosan megvilágított gyászkortina még nem sejtette velem, hogy e támadás szinte szóról-szóra, színről-színre olyan lesz, mint az előző esti. (A jajvörös agressziót olyan komolyan kell venni, hogy még a feliratozó betűi is tűzpirosan világítottak a feketeségből, a Miskolci Nemzeti Színház valószínűleg saját berendezésével, nem az Erkel Színház villanyújságján.) Évek óta szívesen fényképezek, és ha valami nem akar elférni a kép szélességében vagy magasságában, időről időre megkísérelek „modern fotóművésszé” válni: megdöntöm a kamerát, hogy az átlóban elférjen a megtetszett tárgy, vagy egy hangsúlyos formát átlóba helyezzek. Nem nekem való ez a vagánykodás: eddig csaknem minden ilyen kísérleti alkotásomnak törlés lett a sorsa. Ettől még vezérelhette akár értelmes gondolat is a Tosca rendezőjét, Kesselyák Gergelyt, illetve a látványtervező Zeke Editet, az eredmény mint látvány nem is elviselhetetlen. A díszletelemek megdöntésének koncepciója és lehetőségei azonban nincsenek végigvezetve, sem a Tosca három felvonásán, sem a teljes látványon. Ellenkezőleg. Valóságos háborúba kerül az Attavantik kápolnájában folyó festészeti munka, a rivaldáig épített óriási állványrendszer szigorúan függőleges és merőleges szerkezetével. Még nagyobb baj, hogy a színpad háttere felé döntött széles oszlopok több fontos játékot takarnak ki. A látvány kaotikussága nem szolgálja a templom áhítatának és bensőséges hangulatának ellentétét mindazzal, ami illetlenül a falak, oszlopok közé furakszik: politikai feszültség, szerelmi féltékenység, finom szerelmi évődés, rendőrfőnöki nyomozás, intrika. Ennek ellenére sem tudok belenyugodni abba, hogy míg Angelotti, Cavaradossi jelmeze azt ígéri, hogy nem lesz polgárpukkasztó miliőváltoztatás a cselekmény korát és a hősök jellemét illetően, Tosca személyében egy mai kokott, mai értelemben vett „domina” jön be a színpadra. Bár hatalmas virágcsokorral (a díszlet takarta előlem, hogy hova helyezte), fejét fedő ruhadarabnak a gondolata sem kísérti, a vörös és a fekete ördögi/kihívó színösszeállításában, miniszoknyában (ehhez képest felsőkarja közepéig érő, hosszú, piros kesztyűben); még hullámos, kibontott hajzuhatagában is piros tincsek erősítik a szexuális felhívást. (Tosca természetesen szép nő, aminek nemcsak sikeres szerelmi életét, hanem sebezhetőségét is köszönheti, de jelleme nem a szüntelen párzási készségről szól.) A rendező nyilván mai lányként akarta beállítani, de sajnos olyanként, akiből bármely kor Scarpiája sok tucatnyit felszedhet a római sztrádákon. A Toscát alakító Vizin Viktória módfelett dekoratív, csinos nő, vonzó azonban cseppet sem lehet, mert a rendezés és a jelmezek minden titokzatosságtól megfosztják. Az állvány emeletein olcsó rongyainak ugyan csak egy részét veti le, de némi takarózás a festményt rejtő vászonnal arra utal, hogy a (templomi) jelenetben holmi „hajboglyasításnál” több is történik. Két szokatlanul hosszú szünetbe és (amint a függöny mögül hallatszó, manapság már szokatlan kopácsolás sejteti) nagy munkába került, hogy a rendőrfőnöki szoba a Farnese palotában a színpad szintjénél jóval magasabbra emelkedjen, kisstílűen és kellemetlenül csekély belmagasságú kör- vagy ellipszis alapú legyen; csupán azért, hogy a templomi kép döntött kupolájának elliptikus alapja ismétlődjék a mennyezet vonalában, illetve a szánkba rágják, hogy Cavaradossit nem a színfalak mögötti semmibe, hanem a padló alatti valamilyen helyiségbe lökik véres kínvallatásra. Bár ebből a szuterénből ablakok tekintenek a nézőtérre, szerencsére nem igazolódott az a rossz sejtésem, hogy a kínzást végig kell néznünk. Sohasem képzelődtem azon, hogy Scarpia, aláírva az énekesnő és a kíséretében lévő lovag útlevelét, az asztalon levő kés testébe fogadása helyett mi mindent szeretett volna csinálni Toscával. Vallomásából és viselkedéséből sok mindenre telhet, és ahogy a „díva” kinézett a templomban, nem kevés „szakmai” extra is remélhető tőle. Ama kinézet azonban még felül is múlható. A szintén divatos, ez esetben neutrális atmoszférát keltő türkiz fénnyel megvilágított falak közé Floriánk, a kantáta eléneklése után, képes még ordinárébb és annál is jajvörösebb öltözékben berobbanni, akár egy rajzfilmbeli boszorkány: minden vonalában ellenszenves kabátban és ruhában, amely nem a nőiességet, hanem a hatalmi fölényre törekvést közvetíti. Ilyen erőszakos benyomást keltő nő bármilyen hősies tette sem lesz megrendítő. A ruha szabása pedig, elnézést az őszinteségemért, nem jó külsejű énekesnőt, hanem határozottan Vénusz-alakú nőt feltételez. Nagy hiba a meglévő „anyagot” is rosszul eladni. Még ha mindez talán pontosan illeszkedik is „a nagy meglepetésbe”. A darab ismertetője szerint „izgalmas, a szerzőhöz hű, mégis meghökkentő előadás jött létre, amely minden felvonásban egy-egy váratlan fordulatot tartogat...” Nos, ez a váratlan fordulat a II. felvonásban – emlékeztetek: a Toscáéban! – nem egyéb, mint hogy Scarpia, miután az útlevelet lepecsételte, a korábbi dulakodásban felborított kanapét lábára állítja, felugrik rá, letolja a nadrágját, és alsógatyában kezdeményez. (V. ö. Hunding à la M. Tóth Géza.) Szóval nem szükséges tornáztatnunk a képzeletünket, pontos tájékoztatást kapuk arról, hogy mit vár a rendőrfőnök az énekesnőtől. Ezek után meglepő az a szemérem, amely eltakarja előlünk Tosca (mi másban menekülhetne az országból, mint piros miniben, mi másban menthetné ki az ékszereit, mint egy piros strandtáskában?) ominózus leugrását az Angyalvárból. Vázlatosan ábrázolt rondella a színpadkép, amely fölé elliptikus díszletelem formájában hajol Rómának más Tosca-kulisszákból ismert látképe, háttérben a Szent Péter székesegyház kupolájával – hatásmentes kivitelben. Ez később a feje tetejére fordul, míg végül takarni hivatott Tosca szörnyű, csak sejthető végső megoldását. Elvileg persze sok minden hatásos lehet, ami egy színpadi aktust nem láttat, csak sejtet. Mindenesetre a három felvonáson keresztül sajnos látottak után ez teljesen hatástalannak bizonyult. Ugyanakkor nem zárhatom ki, hogy ebben a hullámzó, de leginkább kifogásolható énekesi teljesítmény is szerepet játszott. Maradjunk mindjárt Vizin Viktóriánál, akit korábban nem láttam színpadon, Carmenként sem, amit mindig sajnáltam. Tosca vokális megvalósítása nem sejtette volna velem, hogy mezzoszoprán. Azzal sem, hogy a szólam magas fortéi sikerültek legnehezebben: „kijöttek” ugyan, de mindig beszűkülve, érezhetően, hogy ez nehéz produkció az énekes számára, a finálé esetében is. Ugyanakkor alig élvezhettünk olyan szép mélységeket, amelyek sötét hangszínű szopránok alakításának izgalmas fűszerei, a dráma és a szenvedély mélységének hordozói lehetnek. A kellő vivőerő csaknem mindvégig megvan, ám a nagy szólam szinte teljes hosszában zavaró a vibrato mértéke. Ettől lesz ez a Tosca, bár nem hallgathatatlan, de sajnos nem is élvezetes. Hector Lopez Mendoza a budapesti színpadról ismert formáját hozta: jó hangú, de korántsem megrázó vagy andalító Marióként. A Pesten a Sekrestyés szerepéből is ismert Cseh Antal a megadott játéklehetőségben hiteles és izgalmas Scarpia: nem báró, hanem elsősorban rendőr, aki szobájában asztalra, ablakpárkányra ugrik, amitől nem gátlástalan hatalomvágyát érzékeljük, hanem hogy milyen izzadságszagúan törekszik a rendezés folyamatos „akcióra” a színpadon, ébren tartandó a Puccini-zenétől különben unatkozó néző figyelmét. Valószínűnek tartom, hogy Cseh Antal énekben is birtokosa a szerepnek, és csak rossz énekesi állapot vagy indiszpozíció okozta, hogy nem magától értetődő a kérdés: miért nem Scarpia még Pesten? Tetszett Gárday Gábor a Sekrestyés és Kelemen Dániel Angelotti szerepében. Legnagyobb élményemet Baranyai Anett nyújtotta a Pásztorfiú énekében, aki természetesen keltette a szép gyermekhang illúzióját. Cser Ádám keze alatt többnyire a Tosca szólalt meg. Olvastam, hogy a harangok hangjában, és tapasztaltam, hogy a hárfával eddig szokatlan hangzások elérésére vállalkoztak. Ez az ambíció egyfelől nem győzött meg – olykor úgy tűnt, félrehall a fülem –, másfelől aggodalommal tölt el: mi lesz, ha ezután nemcsak a színpadon történnek a szerzők elképzelésétől eltérő dolgok, hanem a zenekari árokban is? Mi lesz, ha ezután nemcsak rendezésre alkalmatlan, az opera műfajától csillagászati távolságban élő rendezők, hanem karmesterek is fognak rendezni, egyik ízléstelen kísérletet a másik után elkövetve?
6656 IVA 2016-04-12 04:02:25
Sámson és Delila (a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 7. A Kolozsvári Magyar Opera Sámson és Delila-rendezése ugyanarról a tőről fakad, amelyről Galgóczy Judit Trubadúr-rendezése: a kényszeres rögeszméből, kényszeres megfelelni akarásából a kor követelményének képzelt modern köntösbe bújtatásnak – a sok elcsépelt kifejezés közül ezt használja a Primavera '16 sorozat műsorfüzetében található rövid ismertető. Noha a transzponált (mai) miliő itt nem olyan elkeseredetten eklektikus és koncepcióvesztő, sőt egyenesen szimpla, semmi többletet nem ad a darabhoz, viszont sorra beleesik az ilyen vállalkozás csapdáiba. Mindennek tetejébe közhelyektől hemzsegő, következetesség és műgond nélküli, közönséges előadás született, amely tízezer sebből vérzik. Ezekből csak néhányat fogok felsorolni, de hogy ne csigázzam sokáig a kedélyeket, a legfontosabbat előrehozom: [u]van a színpadon kerekesszék![/u] „A rab zsidók – magyarázza a rendező, Korcsmáros György az „egy képzelt mába” helyezett kitalálását, melynek olvastán felmerül bennem: hol vannak ma rab zsidók (az izraeli vagy egyéb börtönökben ülő köztörvényeseket most hagyjuk), miért kell zsidókat képzelni rabságba, amikor akadnak a mai valóságban is elnyomott népek? És hol vannak ma filiszteusok? Csak nem azért ragaszkodik ezekhez a rendező, mert az opera szövege zsidókról és filiszteusokról szól – miközben cseppet sem érdekli, hogy miről szól a Sámson és Delila zenéje?! De olvassuk csak türelemmel a rendező eszmefuttatását: »A rab zsidók egy zsinagógát kényszerülnek a rabtartók kedvéért pogány „templommá”, egy mulatóvá átépíteni. A filiszteus fejedelem egy „drogbáró”, a Főpap pedig az ő biztonsági főnöke. Sámson amolyan Che Guevera típusú diákvezér, aki az elnyomásra terrorakcióval válaszol. Delila ebben a változatban nem papnő, hanem énekesnő, egy filiszteus celeb, táncosnőkkel körbevéve. A győztes csatából hazatérő zsidó katonákat úgy fogadják, ahogy az amerikai tengerészgyalogosokat a vietnami lányok a múlatókban. De az elcsábult, így népét akarva-akaratlan eláruló megvakított Sámson pedig nevetség tárgyaként lesz kiállítva a zsinagógából diszkóvá átalakított helyiségben, a nyertes filiszteusok győzelmi estélyén.« Vajon tudja-e a rendező, mik azok a diszkók? Lehetnek a tinédzser és huszonéves korosztály ártatlan, táncos szórakozóhelyei, de sajnos tudjuk, hogy az alkoholizálás, a drogfogyasztás és -kereskedelem színterei is. Ezért sem kizárt, hogy – nem jellemzően – a bűnözés bármely válfajához kötődhetnek, így a prostitúcióhoz is. Tudni kell azonban: a diszkó nem egyenlő a bordéllyal, a diszkókirálynő (sem az énekes sztár, sem a legjobban táncoló lány) nem kuplerosné. A diszkó név egy tánczenei stílus, a diszkómuzsika nevét is őrzi (a műfaj az 1970-es évek végén alakult ki az amerikai színes lakosság körében), amelyhez ma már nem ragaszkodnak szigorúan a DJ pultnál ülő lemezlovasok, de a zenének mindig táncolhatónak kell lennie. A diszkók jellemzője az elektronikus erősítésű zene, amelynek ritmusát és dinamikáját szakadatlanul villogó diszkólámpák és tükröző berendezések fényjátéka követi. Ehhez a ritmikai és hangzásvilághoz semmi köze Camille Saint-Saëns klasszicizmus és utóromantika jegyében fogant, elegáns zenéjének! A Sámson és Delila a férfi címhős elcsábításának és egyetlen, tragikus kimenetelű erotikus kalandjának története, amely testi erejének, szeme világának elvesztésébe, népének akaratlan elárulásába és saját életébe kerül. Nem akárki gyújtja őt vágyra és szerelemre, hanem az ellenséges nép gyönyörű papnője, aki honleányként alkalmilag vállalkozik a varázslatos erejű hős meghódítására. Sámson sem akárki, egy hivatásos prostituált aligha vehetné rá felelőtlen könnyelműségre. Noha Delilának sugároznia kell magából az erotikát, és ebben környezete is segíti (tavaszról éneklő szüzek, varázsos találkahely) – a teljes opera korántsem a puszta bujaságról szól! „Mai korunk Delilája” szőke hajzuhatagot (nem rasztát, de sérült operajáró léleknek „mai korunk Sieglindéjének” frizurájára fájdalmasan „hajazót”) visel, fekete tincsektől tarkállót, kizárólag vörös és fekete színeket variáló, orfeumi öltözékekben jár, határtalanul ordináré küllemű. De nemcsak megjelenésének minősége, hanem mennyisége is zavaró. Romantikus operák, operettek, Puccini valamennyi dalművének jellemzője a primadonna belépésének késleltetése. A néző kíváncsiságának és izgalmának végsőkig csigázása. Delila belépésére is izgatottan kell várnunk: a darab szerint. A kolozsvári Delila azonban jogos entrée-ja előtt már kétszer is feltűnt a színpadon. Nem érdekel, hogy (a feltehetően fiatal) Veress Orsolya hány éves, hány kiló. Színházi szakembereknek tudniuk kell, hogy nyolc, nála fiatalabb és felényi keresztmetszetű, lenge öltözetű táncosnő társaságában csakis a madám hatását keltheti prostituáltjai között, különösen abban a jajvörös, selyemnél is fényesebb slafrokban, amelyben az egész II. felvonás alatt flangál és „csábít”. (Ilyen jelmezben egy énekesnőnek oldalirányban leülni a színpadon tilos!) A középső felvonás bensőséges kamarajelenetek sora, ez ellenpontozza a tömeg- és táncjelenetektől pompás két szélső felvonást. Ám itt Sámson várva várt megérkezéséig végigkísérik az örömlányok Delila bosszúáriáját és a Főpappal („biztonsági főnökkel”) való jelenetét. Mit végigkísérik?! Permanensen simogatják, ölelgetik a főpapot és a papnőt, egymást és önmagukat, ami ilyen töménységben minden, csak nem erotikus. De ha az lenne, akkor mihez képest lehetne erőteljes Delila tavaszi énekének, „csókáriájának” és majd a III. felvonás Bacchanáliájának a hatása, ha a „bosszúária” és a politikai konspiráció jelenetében is folyamatosan a monoton, nyúlós vonaglásokat látjuk? (V. ö. Kesselyák Gergely Nabucco-rendezésének téma- és darabidegen „bonjával”.) A II. felvonás gyomorforgatóan ízléstelen megoldása már végképp elsúlytalanítja a történetet. Delila nem az erejét hordozó hosszú hajától fosztja meg Sámsont, hanem egy ékszerdarabtól, medalionos lánctól, amely, még ha talizmán is, a monda csodájának világából az anyagiasság dimenziójába rántja a cselekményt. Aztán látjuk, amint Delila saját kezűleg vájja ki Sámson két szemét, mint egy háziasszony a baromfi fejéből, mielőtt a levesbe főzi. E finálé laposságát nem tagadja meg a III. felvonás. Miközben Saint-Saëns zenéje Sámson súlyos rabigáját festi (malomkő hajtását), a kolozsvári Sámsont egy csinos kalitkában találjuk, közszemlére téve a diszkóban. Nem kell félnünk attól, hogy megalázottságában nem fényképezik le a diszkó látogatói, sőt nem készítenek selfie-t előtte: jönnek ezek szépen, mint Operaházunk közelmúltjának és jelenének gyalázatos tucat-rendezéseiben. Ha az előadás eddig átörökítette volna a cselekményből és a zenemű lelkesült hangvételéből a bibliai történetekre jellemző isteni csodák hatását, a III. felvonásnak sikerülne azt széjjelzúznia. Sámson Istenhez fohászkodik, hogy még egyszer visszanyerje roppant erejét. Itt azonban, míg a diszkóban az ellenség hadereje is mulat, egy külső szereplő bemegy Sámson ketrecébe, és megsemmisítő fegyvereket tartalmazó mellényt ad rá. Amit Sámsonnak a templom oszlopaival kellene tennie, ott az első lövedék elvégzi. Ami szcenikusok dicséretére válhatna, itt a stroboszkóp. Külön sajnálatos, hogy a rendezés nemcsak a mű értékeihez méltatlan, hanem a zenei produkcióhoz is! Veress Orsolya Delila szerepét teljesen birtokba vevő drámai mezzoszoprán, kellő vivőerővel, telt zengéssel. Vokális és színészi alakítása a hátborzongató erotikával adós marad, ám lehet, hogy erre fogékonyabbak lennénk, ha a rendezés és a látvány nem visszataszítónak állítaná be a figurát. Marius Vlad Bodoiu jó drámai tenor, a szerep számos részletét megejtő szépséggel és drámaisággal énekelte. Dagon főpapjának szerepében élvezetes volt Balla Sándor éneklése, Abimelech szerepében Szilágyi Sándor teljesítménye ment veszendőbe a rendezés által. Amilyen jellegtelen és egysíkú volt a táncosok mindvégig zavaró, sztriptízbárba illő mozgatása a diszkófényű darab folyamán, olyan félő volt, mi sül ki ennek szellemében a Bacchanáliából. Meglepetésre a balettbetét (koreográfus: Jakab Melinda) sokkal jobban sikerült, ami nyomban megnyilvánult a zene élvezhetőségében is. Jószerével ez a briliáns zenei epizód döbbentett rá, hogy Horváth József milyen jól vezényli a színvonalas zenekart és énekkart. Szomorú precedens arra, hogy jobb sorsra érdemes művészek teljesítményének hatása mint esik áldozatul a szabadjára engedett rendezői őrületnek.
Sámson és Delila (a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 7. A Kolozsvári Magyar Opera Sámson és Delila-rendezése ugyanarról a tőről fakad, amelyről Galgóczy Judit Trubadúr-rendezése: a kényszeres rögeszméből, kényszeres megfelelni akarásából a kor követelményének képzelt modern köntösbe bújtatásnak – a sok elcsépelt kifejezés közül ezt használja a Primavera '16 sorozat műsorfüzetében található rövid ismertető. Noha a transzponált (mai) miliő itt nem olyan elkeseredetten eklektikus és koncepcióvesztő, sőt egyenesen szimpla, semmi többletet nem ad a darabhoz, viszont sorra beleesik az ilyen vállalkozás csapdáiba. Mindennek tetejébe közhelyektől hemzsegő, következetesség és műgond nélküli, közönséges előadás született, amely tízezer sebből vérzik. Ezekből csak néhányat fogok felsorolni, de hogy ne csigázzam sokáig a kedélyeket, a legfontosabbat előrehozom: [u]van a színpadon kerekesszék![/u] „A rab zsidók – magyarázza a rendező, Korcsmáros György az „egy képzelt mába” helyezett kitalálását, melynek olvastán felmerül bennem: hol vannak ma rab zsidók (az izraeli vagy egyéb börtönökben ülő köztörvényeseket most hagyjuk), miért kell zsidókat képzelni rabságba, amikor akadnak a mai valóságban is elnyomott népek? És hol vannak ma filiszteusok? Csak nem azért ragaszkodik ezekhez a rendező, mert az opera szövege zsidókról és filiszteusokról szól – miközben cseppet sem érdekli, hogy miről szól a Sámson és Delila zenéje?! De olvassuk csak türelemmel a rendező eszmefuttatását: »A rab zsidók egy zsinagógát kényszerülnek a rabtartók kedvéért pogány „templommá”, egy mulatóvá átépíteni. A filiszteus fejedelem egy „drogbáró”, a Főpap pedig az ő biztonsági főnöke. Sámson amolyan Che Guevera típusú diákvezér, aki az elnyomásra terrorakcióval válaszol. Delila ebben a változatban nem papnő, hanem énekesnő, egy filiszteus celeb, táncosnőkkel körbevéve. A győztes csatából hazatérő zsidó katonákat úgy fogadják, ahogy az amerikai tengerészgyalogosokat a vietnami lányok a múlatókban. De az elcsábult, így népét akarva-akaratlan eláruló megvakított Sámson pedig nevetség tárgyaként lesz kiállítva a zsinagógából diszkóvá átalakított helyiségben, a nyertes filiszteusok győzelmi estélyén.« Vajon tudja-e a rendező, mik azok a diszkók? Lehetnek a tinédzser és huszonéves korosztály ártatlan, táncos szórakozóhelyei, de sajnos tudjuk, hogy az alkoholizálás, a drogfogyasztás és -kereskedelem színterei is. Ezért sem kizárt, hogy – nem jellemzően – a bűnözés bármely válfajához kötődhetnek, így a prostitúcióhoz is. Tudni kell azonban: a diszkó nem egyenlő a bordéllyal, a diszkókirálynő (sem az énekes sztár, sem a legjobban táncoló lány) nem kuplerosné. A diszkó név egy tánczenei stílus, a diszkómuzsika nevét is őrzi (a műfaj az 1970-es évek végén alakult ki az amerikai színes lakosság körében), amelyhez ma már nem ragaszkodnak szigorúan a DJ pultnál ülő lemezlovasok, de a zenének mindig táncolhatónak kell lennie. A diszkók jellemzője az elektronikus erősítésű zene, amelynek ritmusát és dinamikáját szakadatlanul villogó diszkólámpák és tükröző berendezések fényjátéka követi. Ehhez a ritmikai és hangzásvilághoz semmi köze Camille Saint-Saëns klasszicizmus és utóromantika jegyében fogant, elegáns zenéjének! A Sámson és Delila a férfi címhős elcsábításának és egyetlen, tragikus kimenetelű erotikus kalandjának története, amely testi erejének, szeme világának elvesztésébe, népének akaratlan elárulásába és saját életébe kerül. Nem akárki gyújtja őt vágyra és szerelemre, hanem az ellenséges nép gyönyörű papnője, aki honleányként alkalmilag vállalkozik a varázslatos erejű hős meghódítására. Sámson sem akárki, egy hivatásos prostituált aligha vehetné rá felelőtlen könnyelműségre. Noha Delilának sugároznia kell magából az erotikát, és ebben környezete is segíti (tavaszról éneklő szüzek, varázsos találkahely) – a teljes opera korántsem a puszta bujaságról szól! „Mai korunk Delilája” szőke hajzuhatagot (nem rasztát, de sérült operajáró léleknek „mai korunk Sieglindéjének” frizurájára fájdalmasan „hajazót”) visel, fekete tincsektől tarkállót, kizárólag vörös és fekete színeket variáló, orfeumi öltözékekben jár, határtalanul ordináré küllemű. De nemcsak megjelenésének minősége, hanem mennyisége is zavaró. Romantikus operák, operettek, Puccini valamennyi dalművének jellemzője a primadonna belépésének késleltetése. A néző kíváncsiságának és izgalmának végsőkig csigázása. Delila belépésére is izgatottan kell várnunk: a darab szerint. A kolozsvári Delila azonban jogos entrée-ja előtt már kétszer is feltűnt a színpadon. Nem érdekel, hogy (a feltehetően fiatal) Veress Orsolya hány éves, hány kiló. Színházi szakembereknek tudniuk kell, hogy nyolc, nála fiatalabb és felényi keresztmetszetű, lenge öltözetű táncosnő társaságában csakis a madám hatását keltheti prostituáltjai között, különösen abban a jajvörös, selyemnél is fényesebb slafrokban, amelyben az egész II. felvonás alatt flangál és „csábít”. (Ilyen jelmezben egy énekesnőnek oldalirányban leülni a színpadon tilos!) A középső felvonás bensőséges kamarajelenetek sora, ez ellenpontozza a tömeg- és táncjelenetektől pompás két szélső felvonást. Ám itt Sámson várva várt megérkezéséig végigkísérik az örömlányok Delila bosszúáriáját és a Főpappal („biztonsági főnökkel”) való jelenetét. Mit végigkísérik?! Permanensen simogatják, ölelgetik a főpapot és a papnőt, egymást és önmagukat, ami ilyen töménységben minden, csak nem erotikus. De ha az lenne, akkor mihez képest lehetne erőteljes Delila tavaszi énekének, „csókáriájának” és majd a III. felvonás Bacchanáliájának a hatása, ha a „bosszúária” és a politikai konspiráció jelenetében is folyamatosan a monoton, nyúlós vonaglásokat látjuk? (V. ö. Kesselyák Gergely Nabucco-rendezésének téma- és darabidegen „bonjával”.) A II. felvonás gyomorforgatóan ízléstelen megoldása már végképp elsúlytalanítja a történetet. Delila nem az erejét hordozó hosszú hajától fosztja meg Sámsont, hanem egy ékszerdarabtól, medalionos lánctól, amely, még ha talizmán is, a monda csodájának világából az anyagiasság dimenziójába rántja a cselekményt. Aztán látjuk, amint Delila saját kezűleg vájja ki Sámson két szemét, mint egy háziasszony a baromfi fejéből, mielőtt a levesbe főzi. E finálé laposságát nem tagadja meg a III. felvonás. Miközben Saint-Saëns zenéje Sámson súlyos rabigáját festi (malomkő hajtását), a kolozsvári Sámsont egy csinos kalitkában találjuk, közszemlére téve a diszkóban. Nem kell félnünk attól, hogy megalázottságában nem fényképezik le a diszkó látogatói, sőt nem készítenek selfie-t előtte: jönnek ezek szépen, mint Operaházunk közelmúltjának és jelenének gyalázatos tucat-rendezéseiben. Ha az előadás eddig átörökítette volna a cselekményből és a zenemű lelkesült hangvételéből a bibliai történetekre jellemző isteni csodák hatását, a III. felvonásnak sikerülne azt széjjelzúznia. Sámson Istenhez fohászkodik, hogy még egyszer visszanyerje roppant erejét. Itt azonban, míg a diszkóban az ellenség hadereje is mulat, egy külső szereplő bemegy Sámson ketrecébe, és megsemmisítő fegyvereket tartalmazó mellényt ad rá. Amit Sámsonnak a templom oszlopaival kellene tennie, ott az első lövedék elvégzi. Ami szcenikusok dicséretére válhatna, itt a stroboszkóp. Külön sajnálatos, hogy a rendezés nemcsak a mű értékeihez méltatlan, hanem a zenei produkcióhoz is! Veress Orsolya Delila szerepét teljesen birtokba vevő drámai mezzoszoprán, kellő vivőerővel, telt zengéssel. Vokális és színészi alakítása a hátborzongató erotikával adós marad, ám lehet, hogy erre fogékonyabbak lennénk, ha a rendezés és a látvány nem visszataszítónak állítaná be a figurát. Marius Vlad Bodoiu jó drámai tenor, a szerep számos részletét megejtő szépséggel és drámaisággal énekelte. Dagon főpapjának szerepében élvezetes volt Balla Sándor éneklése, Abimelech szerepében Szilágyi Sándor teljesítménye ment veszendőbe a rendezés által. Amilyen jellegtelen és egysíkú volt a táncosok mindvégig zavaró, sztriptízbárba illő mozgatása a diszkófényű darab folyamán, olyan félő volt, mi sül ki ennek szellemében a Bacchanáliából. Meglepetésre a balettbetét (koreográfus: Jakab Melinda) sokkal jobban sikerült, ami nyomban megnyilvánult a zene élvezhetőségében is. Jószerével ez a briliáns zenei epizód döbbentett rá, hogy Horváth József milyen jól vezényli a színvonalas zenekart és énekkart. Szomorú precedens arra, hogy jobb sorsra érdemes művészek teljesítményének hatása mint esik áldozatul a szabadjára engedett rendezői őrületnek.
6655 IVA 2016-04-12 03:28:48
Háry János (a Győri Nemzeti Színház vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 6. A Debreceni Csokonai Színházzal közös produkció után ismét egy kisebb színpadra rendezett–tervezett Háry Jánost láthattunk az Erkel Színház széles színpadán, ezúttal a Győri Nemzeti Színház vendégjátékában. Tehát eleve hátrányos „versenyben” az erre a színpadra, vagy az Operaházéra kreált változatokkal – bocsájtom előre egy speciális nézőpontú mesejáték előadásáról szólva, amelynek delikát dramaturgiája leginkább a Hoffmann meséiéhez hasonlítható, ennélfogva az erős és szellemes látványnak fontos része van a hatásban. Bár Kerényi Mihály nem az eredeti költeményétől eltérő miliőbe rendezte hagyományos előadását, Bátonyi György egyszerű díszlete csupán jelzésszerű, fekete háttér előtt, amely az utóbbi fél évszázad fantáziátlanságának megfelelően mindvégig komorítja a látványt. Tordai Hajnal jelmezei szokványosak, de tetszetősek. Nem tudom, hogy a győri nagyszínpad technikailag milyen szcenírozásnak ad lehetőséget (sem azt, hogy mennyire volt korlátozott egy nemzetinek mondható daljáték színpadra állításának költségvetése), viszont tudom, hogy egy leleményesebb szcenika az Erkel Színházban is technikai nehézségekbe ütközne. De hát nem véletlen, hogy a kínaiak konyháját a fűszerezés rafinériája emelte naggyá, miután a nem elenyésző létszámú populációnak szinte egyetlen alapanyagból, a rizsből kellett változatos ízű ételeket készítenie. Kerényi Mihály rendezésének nem jellegzetessége a gazdag fűszerkészlet. A legnagyobb hiányérzetet a harangjáték hagyta bennem, mert nem vagyok biztos abban, hogy a színpadon körbetáncoló figurák a darabot még nem ismerők számára olyan érthetővé tették, mint tehették volna forgószínpadon (vagy forgó színpadi elemen), még inkább egy toronyóra-szerkezettel kombinálva. Ennél gyengébb és szegényebb megjelenítés csak a kétfejű sasnak jutott, ami értelmetlenné is tette Örzse bájos madáretető dalát. A Háry János színpadra vitele nemcsak vizuális ötlet- és ihletgazdagság, hanem stílusérzék terén is próbára teszi a mindenkori alkotókat. Egressy Zoltán dramaturgi munkája nyomán több, számomra kedves poén kimaradt a darab prózai szövegéből, míg az operett világába inkább való, és ma persze divatos, kétértelmű szexuális utalások a finom ízlés hiányát jelzik. A „szagos színház” illúzióját pedig kérem a legócskább kabarék és bohózatok privilégiumaként tisztelni. Értem ezt arra a jelenetre, amelyben Háry, levéve csizmáját, újratekeri a kapcát, mialatt mellékesen elmondja a Császárnénak az urát talpra állító gyógyír receptjét. Ezzel egyszerre üti agyon a szellemes szöveget és idealizált képünket a parasztivadék főhősről. A rendezés kifogásolható eleme a színészvezetés is, amely az előadók tehetsége, felkészültsége és ízlése függvényében vegyes teljesítményeket eredményez. Szerencsére a főszereplő páros alakítóinak személyében minden tekintetben alkalmas művészek játékát és énekét élvezhettük. Fejszés Attila teljesen azonos azzal a fiatal hőssel, akiről öregkori önmaga meséli nekünk a történeteket. Magyarkodás nélkül magyaros, népieskedés nélkül, pusztán abszolút természetességgel naturbursch, életerős, minden helyzetben bátor, könnyed és vidám, erejének és nemzőképességének (mint nemzetfenntartó ereje szimbólumának) tudatában levő. Alakítása dekoratív, de mértéktartó. Könnyed és természetes az éneklése is. Nem operai értelemben vett bariton, nem is tenor, de nem is akar ilyeneknek, vagy nagy hangnak – Palló Imrének, Melis Györgynek – hangzani sem, nincs szüksége rá. Kellően szárnyaló, szép fényű, techikai problémákat nem ismerő (mindenesetre nem mutató), szép férfihang. Kun Ágnes Anna szeretetre méltó Örzse-alakításának is egyik dísze a mértéktartás. Éneklésében örömmel fogadtam egy (nem magasság nélküli szopránt, hanem) igazi mezzoszopránt. (Erről a YouTube-on található Habanera-felvételei nem győznek meg, de nem is azokról szólok, csupán nem szeretnék élményemmel ellentmondásba kerülni azon felvételek benyomásával.) Bede-Fazekas Csaba Marci bácsi szerepében tekintélyes színpadi személyiség, most is jó hanggal és megformálással. A Császárné szólamát feltűnő szépséggel és biztonsággal énekelte Lázin Beatrix, szebben, mint a szerep bármelyik birtokosa a Vidnyánszky-féle rendezés általam látott pesti előadásaiban. Az ízes beszédű Török András megjelenésével is szerencsés választás volt az öreg Háry megszemélyesítésére az elő- és utójátékban. A Háry János kisebb szerepei meglehetősen hálátlanok. Talán ez az oka annak, hogy a darab fontos rendezéseiben, szabadtéri produkciókban, filmváltozatban, ezeket gyakran nagy színpadi egyéniségekre (pl. Márkus László, Palcsó Sándor, Bodrogi Gyula) osztották, hogy ők kezdjenek vele valamit. A győri társulatba hívott művészek is megbirkóznak azzal, hogy elérjék a kellő érdekességi szintet, ám a rendezés adós marad a daljáték stílusának ismeretével és az alakítások csiszolásával. Nem lehet mindjárt az előadás elején nem észrevenni, hogy Melusina grófné és Estrella báróné mintha a Lili bárónő két Illésházy grófnőjének bőrében került volna Burkusország határára. Kovács Éva énekhangban is szerény Mária Lujza-alakítása pedig folyamatos ripacskodás. Az előkelősködést a Mágnás Miska Marcsájának színészi igényével játssza (ez talán elfogadható is lenne, méltányolva, hogy a császári családról egy falusi obsitos mesél nekünk, valószínűleg nem is igazat), de érzelmi kitörései olyan ordítozások, amelyek szövegének a fele érthetetlen lesz. Játékát a mértéktartás menthetné meg... – mit mondjak: a sikertől? Mert el kell ismernem, a nézőtéren majdhogynem ennek volt a legkedvezőbb fogadtatása. Kritikusok hagyományos kérdései egy-egy Háry-felújítás kapcsán, kell-e ez a darab, kinek kell, vagy – mint éppen e győri előadás egyik kritikájában olvastam – miért érdemes ma bemutatni. Hát ezért feltétlenül! Hogy a közönség még ilyen áron is tudja élvezni a Garay Jánostól származó ötletet, és főleg a Kodály-zenét. A Toborzónak akkora vastapsa volt, mint egy jól sikerült slágeráriának egy vendégszereplős operaelőadásban. A sikerért a Győri Nemzeti Színház énekkarát, tánckarát, zenekarát és Silló István karmestert is illeti a dicséret. Élményem sajnos a művészi teljesítmény egyenetlenségén túl sem volt zavartalan. A mögöttem ülő sorban kifogtam egy középiskolásnak látszó, feltűnően jól öltözött csoportot, amely több szomszéd (köztük jómagam) többszöri és egyre indulatosabb figyelmeztetésére sem volt hajlandó abbahagyni suttogásnak nem nevezhető folyamatos beszélgetését. Mindehhez a zenekari árokban olykor csörtetés zajlott, az egykori igazgatói páholy mögötti folyosóról pedig szintén beszélgetések zaja. Nem lehet könnyű egy vendégprodukció lebonyolítása, esetleg próbák nélkül, de úgy gondolom, színháziaktól még inkább elvárható a csend tisztelete, mint neveletlen serdülőktől.
Háry János (a Győri Nemzeti Színház vendégjátéka a Primavera '16 sorozat keretében) – 2016. április 6. A Debreceni Csokonai Színházzal közös produkció után ismét egy kisebb színpadra rendezett–tervezett Háry Jánost láthattunk az Erkel Színház széles színpadán, ezúttal a Győri Nemzeti Színház vendégjátékában. Tehát eleve hátrányos „versenyben” az erre a színpadra, vagy az Operaházéra kreált változatokkal – bocsájtom előre egy speciális nézőpontú mesejáték előadásáról szólva, amelynek delikát dramaturgiája leginkább a Hoffmann meséiéhez hasonlítható, ennélfogva az erős és szellemes látványnak fontos része van a hatásban. Bár Kerényi Mihály nem az eredeti költeményétől eltérő miliőbe rendezte hagyományos előadását, Bátonyi György egyszerű díszlete csupán jelzésszerű, fekete háttér előtt, amely az utóbbi fél évszázad fantáziátlanságának megfelelően mindvégig komorítja a látványt. Tordai Hajnal jelmezei szokványosak, de tetszetősek. Nem tudom, hogy a győri nagyszínpad technikailag milyen szcenírozásnak ad lehetőséget (sem azt, hogy mennyire volt korlátozott egy nemzetinek mondható daljáték színpadra állításának költségvetése), viszont tudom, hogy egy leleményesebb szcenika az Erkel Színházban is technikai nehézségekbe ütközne. De hát nem véletlen, hogy a kínaiak konyháját a fűszerezés rafinériája emelte naggyá, miután a nem elenyésző létszámú populációnak szinte egyetlen alapanyagból, a rizsből kellett változatos ízű ételeket készítenie. Kerényi Mihály rendezésének nem jellegzetessége a gazdag fűszerkészlet. A legnagyobb hiányérzetet a harangjáték hagyta bennem, mert nem vagyok biztos abban, hogy a színpadon körbetáncoló figurák a darabot még nem ismerők számára olyan érthetővé tették, mint tehették volna forgószínpadon (vagy forgó színpadi elemen), még inkább egy toronyóra-szerkezettel kombinálva. Ennél gyengébb és szegényebb megjelenítés csak a kétfejű sasnak jutott, ami értelmetlenné is tette Örzse bájos madáretető dalát. A Háry János színpadra vitele nemcsak vizuális ötlet- és ihletgazdagság, hanem stílusérzék terén is próbára teszi a mindenkori alkotókat. Egressy Zoltán dramaturgi munkája nyomán több, számomra kedves poén kimaradt a darab prózai szövegéből, míg az operett világába inkább való, és ma persze divatos, kétértelmű szexuális utalások a finom ízlés hiányát jelzik. A „szagos színház” illúzióját pedig kérem a legócskább kabarék és bohózatok privilégiumaként tisztelni. Értem ezt arra a jelenetre, amelyben Háry, levéve csizmáját, újratekeri a kapcát, mialatt mellékesen elmondja a Császárnénak az urát talpra állító gyógyír receptjét. Ezzel egyszerre üti agyon a szellemes szöveget és idealizált képünket a parasztivadék főhősről. A rendezés kifogásolható eleme a színészvezetés is, amely az előadók tehetsége, felkészültsége és ízlése függvényében vegyes teljesítményeket eredményez. Szerencsére a főszereplő páros alakítóinak személyében minden tekintetben alkalmas művészek játékát és énekét élvezhettük. Fejszés Attila teljesen azonos azzal a fiatal hőssel, akiről öregkori önmaga meséli nekünk a történeteket. Magyarkodás nélkül magyaros, népieskedés nélkül, pusztán abszolút természetességgel naturbursch, életerős, minden helyzetben bátor, könnyed és vidám, erejének és nemzőképességének (mint nemzetfenntartó ereje szimbólumának) tudatában levő. Alakítása dekoratív, de mértéktartó. Könnyed és természetes az éneklése is. Nem operai értelemben vett bariton, nem is tenor, de nem is akar ilyeneknek, vagy nagy hangnak – Palló Imrének, Melis Györgynek – hangzani sem, nincs szüksége rá. Kellően szárnyaló, szép fényű, techikai problémákat nem ismerő (mindenesetre nem mutató), szép férfihang. Kun Ágnes Anna szeretetre méltó Örzse-alakításának is egyik dísze a mértéktartás. Éneklésében örömmel fogadtam egy (nem magasság nélküli szopránt, hanem) igazi mezzoszopránt. (Erről a YouTube-on található Habanera-felvételei nem győznek meg, de nem is azokról szólok, csupán nem szeretnék élményemmel ellentmondásba kerülni azon felvételek benyomásával.) Bede-Fazekas Csaba Marci bácsi szerepében tekintélyes színpadi személyiség, most is jó hanggal és megformálással. A Császárné szólamát feltűnő szépséggel és biztonsággal énekelte Lázin Beatrix, szebben, mint a szerep bármelyik birtokosa a Vidnyánszky-féle rendezés általam látott pesti előadásaiban. Az ízes beszédű Török András megjelenésével is szerencsés választás volt az öreg Háry megszemélyesítésére az elő- és utójátékban. A Háry János kisebb szerepei meglehetősen hálátlanok. Talán ez az oka annak, hogy a darab fontos rendezéseiben, szabadtéri produkciókban, filmváltozatban, ezeket gyakran nagy színpadi egyéniségekre (pl. Márkus László, Palcsó Sándor, Bodrogi Gyula) osztották, hogy ők kezdjenek vele valamit. A győri társulatba hívott művészek is megbirkóznak azzal, hogy elérjék a kellő érdekességi szintet, ám a rendezés adós marad a daljáték stílusának ismeretével és az alakítások csiszolásával. Nem lehet mindjárt az előadás elején nem észrevenni, hogy Melusina grófné és Estrella báróné mintha a Lili bárónő két Illésházy grófnőjének bőrében került volna Burkusország határára. Kovács Éva énekhangban is szerény Mária Lujza-alakítása pedig folyamatos ripacskodás. Az előkelősködést a Mágnás Miska Marcsájának színészi igényével játssza (ez talán elfogadható is lenne, méltányolva, hogy a császári családról egy falusi obsitos mesél nekünk, valószínűleg nem is igazat), de érzelmi kitörései olyan ordítozások, amelyek szövegének a fele érthetetlen lesz. Játékát a mértéktartás menthetné meg... – mit mondjak: a sikertől? Mert el kell ismernem, a nézőtéren majdhogynem ennek volt a legkedvezőbb fogadtatása. Kritikusok hagyományos kérdései egy-egy Háry-felújítás kapcsán, kell-e ez a darab, kinek kell, vagy – mint éppen e győri előadás egyik kritikájában olvastam – miért érdemes ma bemutatni. Hát ezért feltétlenül! Hogy a közönség még ilyen áron is tudja élvezni a Garay Jánostól származó ötletet, és főleg a Kodály-zenét. A Toborzónak akkora vastapsa volt, mint egy jól sikerült slágeráriának egy vendégszereplős operaelőadásban. A sikerért a Győri Nemzeti Színház énekkarát, tánckarát, zenekarát és Silló István karmestert is illeti a dicséret. Élményem sajnos a művészi teljesítmény egyenetlenségén túl sem volt zavartalan. A mögöttem ülő sorban kifogtam egy középiskolásnak látszó, feltűnően jól öltözött csoportot, amely több szomszéd (köztük jómagam) többszöri és egyre indulatosabb figyelmeztetésére sem volt hajlandó abbahagyni suttogásnak nem nevezhető folyamatos beszélgetését. Mindehhez a zenekari árokban olykor csörtetés zajlott, az egykori igazgatói páholy mögötti folyosóról pedig szintén beszélgetések zaja. Nem lehet könnyű egy vendégprodukció lebonyolítása, esetleg próbák nélkül, de úgy gondolom, színháziaktól még inkább elvárható a csend tisztelete, mint neveletlen serdülőktől.
6654 Búbánat 2016-04-11 18:14:18
[url] http://operavilag.net/kiemelt/eltes-madam-es-ongyilkos-merenylo/; Éltes madám és öngyilkos merénylő [/url] Operavilag.net, 2016. április 11. Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila — a Kolozsvári Magyar Opera podukciója a Primavera ’16 fesztiválon. MERÉNYI PÉTER kritikája az április 7-i előadásról. „[…] A rendezés mintha egy elnyomó és elnyomott nép harcaként értelmezné a szövegkönyvet. Véleményem szerint azonban a zsidók és filiszteusok harca pusztán nyíltszíni, kölcsönös agresszió. Az opera világában felfedezhető tényleges elnyomásstruktúrákra és embertelenségre Korcsmáros mintha nem is reflektálna, bár meglepő nyíltsággal ábrázolja azokat. Hiszen nem a nemzetek szembenállása az igazi probléma. Sokkal inkább a hatalomgyakorlók és kiszolgálóik közötti szakadék, valamint a brutalitás, a hatalomvágy és szexualitás összefonódása, amely az intimitás teljes elvesztéséhez vezet. A nők alávetett szerepéről nem is szólva, akik mind a zsidók, mind a filiszteusok világában csak prostituáltak, ápolónők vagy siratóasszonyok lehetnek. A legfájdalmasabb tény azonban az, hogy mindkét nép szemében bármiféle istenfogalom csak az agresszió, a brutalitás és az elnyomás legitimálását szolgálja. Hol van az az Isten, aki előtt — hogy Szent Pált idézzem — „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”, és mindenekelőtt egyenlők emberi voltotokban?”
[url] http://operavilag.net/kiemelt/eltes-madam-es-ongyilkos-merenylo/; Éltes madám és öngyilkos merénylő [/url] Operavilag.net, 2016. április 11. Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila — a Kolozsvári Magyar Opera podukciója a Primavera ’16 fesztiválon. MERÉNYI PÉTER kritikája az április 7-i előadásról. „[…] A rendezés mintha egy elnyomó és elnyomott nép harcaként értelmezné a szövegkönyvet. Véleményem szerint azonban a zsidók és filiszteusok harca pusztán nyíltszíni, kölcsönös agresszió. Az opera világában felfedezhető tényleges elnyomásstruktúrákra és embertelenségre Korcsmáros mintha nem is reflektálna, bár meglepő nyíltsággal ábrázolja azokat. Hiszen nem a nemzetek szembenállása az igazi probléma. Sokkal inkább a hatalomgyakorlók és kiszolgálóik közötti szakadék, valamint a brutalitás, a hatalomvágy és szexualitás összefonódása, amely az intimitás teljes elvesztéséhez vezet. A nők alávetett szerepéről nem is szólva, akik mind a zsidók, mind a filiszteusok világában csak prostituáltak, ápolónők vagy siratóasszonyok lehetnek. A legfájdalmasabb tény azonban az, hogy mindkét nép szemében bármiféle istenfogalom csak az agresszió, a brutalitás és az elnyomás legitimálását szolgálja. Hol van az az Isten, aki előtt — hogy Szent Pált idézzem — „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”, és mindenekelőtt egyenlők emberi voltotokban?”
6653 parampampoli 2016-04-11 13:07:06 [Válasz erre: 6651 parampampoli 2016-04-11 11:55:39]
Jav: Florin Estefan.
Jav: Florin Estefan.
6652 Csiki Gábor 2016-04-11 12:56:03 [Válasz erre: 6651 parampampoli 2016-04-11 11:55:39]
"...az énekkarra, amely szerencsére továbbra is őrzi a Szabó Sipos által lefektetett alapokra épülő magas színvonalat". Kedves ppp iménti gondolatához a következőket szeretném hozzáfűzni: Tapasztalataim szerint az Énekkar napi működése, az előadásokkon nyújtott művészi színvonala nincs közvetlen összefüggésben egy két és fél éve véget ért vezetői korszakkal, és az arra vonatkozó utólagos megállapításokkal. A művészi színvonal olyan dolog, amelyet naponta újra és újra meg kell teremteni, és amelyben a kórus tagjai, illetve zenei vezetői ugyanúgy képességei legjavát nyújtják e cél érdekében, mint bármikor, bármely vezetés alatt az elmúlt évtizedben. Az énekkar az elmúlt két évad során - ahogy jelenleg is - megbízható irányítás alatt volt. A zenei betanítás, felügyelet és szakmai irányítás viszonylatában pedig - immár Strausz Kálmán karigazgató úr irányítása mellett - egy "team" gondoskodik. Ezt a szakmai testületet ugyanazon szakemberek alkotják, mint akik Szabó Sípos Máté karigazgatása alatt tevékenykedtek az énekkar színvonaláért. Név szerint: Balogh Katalin, Balás Péter betanítók, Kovács Ágnes, Szirtes Katalin és Andrássy-Neuenstein Krisztina korrepetítorok, az összes szólamvezető, valamint én magam. Talán felsorolt kollégáim is egyetértenek abban, hogy munkájuk - valamint annak eredménye - elsősorban (avagy talán kizárólag) saját képzettségükre, tudásukra, és évtizedeken túl mutató szakmai tapasztalataikra alapul, és nem az előző karigazgatás érdemeire, avagy az abban az időszakban "lefektetett alapokra". Bízvást kijelenthetem, hogy az énekkar nagy többsége csakis már meglévő, biztos alapokkal rendelkezve nyerhetett felvételt az énekkarba. Ám az, hogy "valami nem egészen úgy működhet, mint korábban", elsősorban olyan, az énekkar foglalkoztatásában mutatkozó belső, nem zenei problémáknak köszönhető, amelyeket nem áll módomban ezen a fórumon nyilvánosságra hozni. Köszönöm, hogy meghallgattak.
"...az énekkarra, amely szerencsére továbbra is őrzi a Szabó Sipos által lefektetett alapokra épülő magas színvonalat". Kedves ppp iménti gondolatához a következőket szeretném hozzáfűzni: Tapasztalataim szerint az Énekkar napi működése, az előadásokkon nyújtott művészi színvonala nincs közvetlen összefüggésben egy két és fél éve véget ért vezetői korszakkal, és az arra vonatkozó utólagos megállapításokkal. A művészi színvonal olyan dolog, amelyet naponta újra és újra meg kell teremteni, és amelyben a kórus tagjai, illetve zenei vezetői ugyanúgy képességei legjavát nyújtják e cél érdekében, mint bármikor, bármely vezetés alatt az elmúlt évtizedben. Az énekkar az elmúlt két évad során - ahogy jelenleg is - megbízható irányítás alatt volt. A zenei betanítás, felügyelet és szakmai irányítás viszonylatában pedig - immár Strausz Kálmán karigazgató úr irányítása mellett - egy "team" gondoskodik. Ezt a szakmai testületet ugyanazon szakemberek alkotják, mint akik Szabó Sípos Máté karigazgatása alatt tevékenykedtek az énekkar színvonaláért. Név szerint: Balogh Katalin, Balás Péter betanítók, Kovács Ágnes, Szirtes Katalin és Andrássy-Neuenstein Krisztina korrepetítorok, az összes szólamvezető, valamint én magam. Talán felsorolt kollégáim is egyetértenek abban, hogy munkájuk - valamint annak eredménye - elsősorban (avagy talán kizárólag) saját képzettségükre, tudásukra, és évtizedeken túl mutató szakmai tapasztalataikra alapul, és nem az előző karigazgatás érdemeire, avagy az abban az időszakban "lefektetett alapokra". Bízvást kijelenthetem, hogy az énekkar nagy többsége csakis már meglévő, biztos alapokkal rendelkezve nyerhetett felvételt az énekkarba. Ám az, hogy "valami nem egészen úgy működhet, mint korábban", elsősorban olyan, az énekkar foglalkoztatásában mutatkozó belső, nem zenei problémáknak köszönhető, amelyeket nem áll módomban ezen a fórumon nyilvánosságra hozni. Köszönöm, hogy meghallgattak.
6651 parampampoli 2016-04-11 11:55:39
Traviata Debrecenből A debreceniek szombati Traviatája számos tanulsággal szolgálhatott. Számomra az első és legfontosabb, hogy mekkora veszteség volt az Operaháznak és közönségének meneszteni Szabó Sipos Mátét a karigazgatói posztról. Már akkor jeleztem, hogy nagy veszély leselkedik az énekkarra, amely szerencsére továbbra is őrzi a Szabó Sipos által lefektetett alapokra épülő magas színvonalat, de apró jelek már jelentkeztek az utóbbi időben, hogy valami nem egészen úgy működhet, mint korábban. (Aki ránéz a túldagasztott repertoárra vagy belekukkant a próbarendbe, rögtön érteni fogja, mire gondolok.) Szabó Sipos új debreceni zenei vezetőként ezzel a Traviatával debütált, kiválóan. Elképesztően biztos kezű, minden apró részletre figyelő, azt instruálni tudó dirigensnek mutatkozott. Persze, aki Karajan Berlini Filharmonikusainak vonóskarát hiányolta a nyitányban, az menjen Berlinbe és támassza fel Karajant — ezt a debreceni zenekarral nem tudná megcsinálni senki, ami viszont kihozható volt belőlük, azt Szabó Sipos kihozta. Mondom ezt akkor is, ha néhány tempójával vitatkoznék, például épp az előjátékban: túl lassúnak éreztem, amely csak egy ennél jóval erőteljesebb vonóskari hangzással lenne indokolható, a báli képekben pedig meglehetősen hajszolt tempót diktált a kórusnak. Akik ezt amúgy kitűnően győzték, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy a kórus kiváló teljesítményét piros ceruzával, vastagon és kétszer is aláhúzzam. A második tanulság számomra az volt, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben, amely az Operaház vitathatatlan hegemóniájáról szól, a vidéki operajátszás, ha akad egy olyan lelkes és szakmailag elszánt vezető, mint volt Kocsár, vagy most Szabó Sipos, köszöni szépen, él és virul, sőt: képes meglepetéseket is okozni. Az Operaház költségvetését és anyagi lehetőségeit jól ismerjük, Debrecen, Szeged, Pécs, Miskolc anyagi körülményeiről csak sejtéseink lehetnek, de abban biztosak lehetünk, hogy nagyságrendjében és arányaiban is beláthatatlan távolságra állnak a pesti intézménytől. Hogy saját erőből vagy vendégekkel, de kiváló produkciók születnek, hatalmas művészeti teljesítmény, és ha van még értelme a régi kifejezésnek, nyugodtan elmondható, hogy kulturális misszió. Sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének annál, mint hogy évente egyszer egy estén bemutathatják egy-egy előadásukat. (Én bizony igencsak kíváncsi lennék, az éppen most futó szegedi Trubadúrra, és az éppen most megbukott pesti produkcióval való összehasonlításra. Különösen, ami az énekeseket illeti.) Az előadásról Zéta részletes és pontos elemzést adott, én legfeljebb néhány személyes kiegészítést tennék. Volt, aki a rendezésről azt mondta, hogy neki az ilyen modern rendezésű Traviata nem tetszik. Szerintem ez a rendezés nem modern, a szó mai, pejoratív értelmében. Ez a mű másik korba áthelyezett, de egyébként a darab szereplőinek jellemét, viszonyrendszerüket illetően abszolút hagyományos, minden néző számára érthető, különösebb bosszankodás nélkül is nézhető rendezés. Hogy egészen elfogadja-e valaki, tetszik-e neki, az már egyéni ízlés kérdése. Én két dolgot kifogásolnék benne: az egyik, hogy Violettát, aki Butterfly és Mimi mellett a legtöbbször elsiratott hősnő az operaszínpadon, ebben a változatban túlságosan is ellenszenvesre, kevéssé szerethetőre lett formálva. Ami bennem például gyakran nehézséget okozott ahhoz, hogy a darab zenei csúcspontjain valóságos megindulást érezhessek. A másik kifogásom, mint a mai operarendezők mindegyikénél, hogy nincs tekintettel az operaéneklés szabályaira és színpadi törvényszerűségeire: kulcspontokon helyezi a szereplőket előnytelen akusztikai helyzetbe, és általában túlmozgatja a főhősnőt, különösen a második báli képben. A szereplők valószínűleg nem érezhettek effajta problémát, mert valamennyien látható kedvvel tették dolgukat. A nézők pontosan láthatták és érezhették, hogy a színpadon mindenki tudatában van saját fontosságának, és annak is, hogy ezen az estén az Erkel Színházban valami lényegesnek részese. A címszereplő Kolonits Klára lényegében megismételte tavalyi Luisa Millerének frenetikus sikerét. Violettája mint figura semmiben nem emlékeztetett korábban sokszor megcsodált alakítására, hangilag azonban még intenzívebben, még árnyaltabban fogalmazott, elfogadva és tökéletesen magáévá téve a figura szokatlan rendezői értelmezését is. Kolonits az énekeseknek ahhoz az igen szerencsés és nagyon ritka típusához tartozik, aki az egész szerepet képes mindenféle megingás nélkül, az árnyalatok ellenére is azonos intenzitással előadni, emellett pedig képes arra, hogy a csúcspontokon érje el a maximumot. Rövidebben és érthetőbben: azokban a részekben a legjobb, ahol más a legnagyobb problémákkal küzd; ahol más elgyengül vagy elvérzik, ő ott kezd szárnyalni igazán. Ez koncetrációs készség, hangi adottság és technikai perfekció csillagának szerencsés együttállása nélkül nem megy, hatását a nézőtérre nem kell különösebben részleteznem, azt hiszem. Kolonits Violettája mindenképpen az egész magyar operaszezon egyik legjelentősebb alakítása, nagy szerencse, hogy egyetlen estére bár, de a pesti közönség is láthatta — és ugyanekkora kérdőjel az, hogyan lehetett egy ilyen Violettát az őszi pesti premierből kihagyni? Üzenem a színház vezetőinek, akik közül sajnos és érthetetlen módon senki nem tisztelte meg jelenlétével az előadást — Isten őrizz, még megzavarta volna őket vállalhatatlan döntéseikben! — hogy még nem késő, még meg lehet teremteni a lehetőséget, hogy Kolonist Violettája a pesti repertoár része is lehessen, és elfoglalhassa a művészi kvalitásának megfelelő helyet. Gyűrűhasonlattal élve partnerei mindent megtettek, hogy megfelelő foglalatot adjanak a drágakőnek, ezért dicséret is illeti mindannyiukat. Boncsér Gergely nagyon gyengén indított, aminek az első felvonásban Alfréd szólama lényegében áldozatul esett. A második felvonástól hirtelen erőre kapott, az áriát jól énekelte, különösen a cabalettát, biztos és jól megfogott magas C-vel. Boncsérnek tudatosítani kéne magában és az illetékeseknek benne, hogy az operaszínpad más, mint az operettszínházi éneklés mikroporttal. Hogy egy szerepet első hangtól az utolsóig intenzív hangadással kell énekelni, mert ami mikroporttal eljutna a közönséghez, nélküle biztosan nem jut el. Florin Estevan valóban a román bariton iskola hagyományait követi, de hogy Stefanescu Goanga utódjaiból egy Herlea vagy Agache lesz-e, vagy egy Aghenie vagy Estevan, ez már a személyes adottságok függvénye. Estevan technikailag jó produkciót nyújtott, néhány rekedtség és abból eredő intonációs probléma jelezte, hogy talán nem is egészen egészségesen énekelt. Kétségtelenül van hangja, tudja használni, jó volumennel bír, legfeljebb a hang színe, minősége, helyenkénti érdessége valószínűsíti, hogy nem fog jelentős nemzetközi karriert csinálni. Kizárni nem akarnám, mert rengeteg, nála sokkal rosszabb képességű baritont találhatunk a világ nagyobb operaházaiban is. A kisebb szereplők közül kiemelném Bódi Mariannt, aki nem először mutatta meg, hogy vidéki színpadon is lehet rendkívül magas színvonalon teljesíteni. Ahogy a tavalyi miskolci Rigolettóban Maddalénaként, énekének most Flóra szerepében is sok örömteli pillanatot köszönhettünk. Egész pályájával azt bizonyítja ő, hogy nem az számít igazán egy énekes megítélésében, hogy hol énekel, hanem az: hogyan?
Traviata Debrecenből A debreceniek szombati Traviatája számos tanulsággal szolgálhatott. Számomra az első és legfontosabb, hogy mekkora veszteség volt az Operaháznak és közönségének meneszteni Szabó Sipos Mátét a karigazgatói posztról. Már akkor jeleztem, hogy nagy veszély leselkedik az énekkarra, amely szerencsére továbbra is őrzi a Szabó Sipos által lefektetett alapokra épülő magas színvonalat, de apró jelek már jelentkeztek az utóbbi időben, hogy valami nem egészen úgy működhet, mint korábban. (Aki ránéz a túldagasztott repertoárra vagy belekukkant a próbarendbe, rögtön érteni fogja, mire gondolok.) Szabó Sipos új debreceni zenei vezetőként ezzel a Traviatával debütált, kiválóan. Elképesztően biztos kezű, minden apró részletre figyelő, azt instruálni tudó dirigensnek mutatkozott. Persze, aki Karajan Berlini Filharmonikusainak vonóskarát hiányolta a nyitányban, az menjen Berlinbe és támassza fel Karajant — ezt a debreceni zenekarral nem tudná megcsinálni senki, ami viszont kihozható volt belőlük, azt Szabó Sipos kihozta. Mondom ezt akkor is, ha néhány tempójával vitatkoznék, például épp az előjátékban: túl lassúnak éreztem, amely csak egy ennél jóval erőteljesebb vonóskari hangzással lenne indokolható, a báli képekben pedig meglehetősen hajszolt tempót diktált a kórusnak. Akik ezt amúgy kitűnően győzték, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy a kórus kiváló teljesítményét piros ceruzával, vastagon és kétszer is aláhúzzam. A második tanulság számomra az volt, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben, amely az Operaház vitathatatlan hegemóniájáról szól, a vidéki operajátszás, ha akad egy olyan lelkes és szakmailag elszánt vezető, mint volt Kocsár, vagy most Szabó Sipos, köszöni szépen, él és virul, sőt: képes meglepetéseket is okozni. Az Operaház költségvetését és anyagi lehetőségeit jól ismerjük, Debrecen, Szeged, Pécs, Miskolc anyagi körülményeiről csak sejtéseink lehetnek, de abban biztosak lehetünk, hogy nagyságrendjében és arányaiban is beláthatatlan távolságra állnak a pesti intézménytől. Hogy saját erőből vagy vendégekkel, de kiváló produkciók születnek, hatalmas művészeti teljesítmény, és ha van még értelme a régi kifejezésnek, nyugodtan elmondható, hogy kulturális misszió. Sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének annál, mint hogy évente egyszer egy estén bemutathatják egy-egy előadásukat. (Én bizony igencsak kíváncsi lennék, az éppen most futó szegedi Trubadúrra, és az éppen most megbukott pesti produkcióval való összehasonlításra. Különösen, ami az énekeseket illeti.) Az előadásról Zéta részletes és pontos elemzést adott, én legfeljebb néhány személyes kiegészítést tennék. Volt, aki a rendezésről azt mondta, hogy neki az ilyen modern rendezésű Traviata nem tetszik. Szerintem ez a rendezés nem modern, a szó mai, pejoratív értelmében. Ez a mű másik korba áthelyezett, de egyébként a darab szereplőinek jellemét, viszonyrendszerüket illetően abszolút hagyományos, minden néző számára érthető, különösebb bosszankodás nélkül is nézhető rendezés. Hogy egészen elfogadja-e valaki, tetszik-e neki, az már egyéni ízlés kérdése. Én két dolgot kifogásolnék benne: az egyik, hogy Violettát, aki Butterfly és Mimi mellett a legtöbbször elsiratott hősnő az operaszínpadon, ebben a változatban túlságosan is ellenszenvesre, kevéssé szerethetőre lett formálva. Ami bennem például gyakran nehézséget okozott ahhoz, hogy a darab zenei csúcspontjain valóságos megindulást érezhessek. A másik kifogásom, mint a mai operarendezők mindegyikénél, hogy nincs tekintettel az operaéneklés szabályaira és színpadi törvényszerűségeire: kulcspontokon helyezi a szereplőket előnytelen akusztikai helyzetbe, és általában túlmozgatja a főhősnőt, különösen a második báli képben. A szereplők valószínűleg nem érezhettek effajta problémát, mert valamennyien látható kedvvel tették dolgukat. A nézők pontosan láthatták és érezhették, hogy a színpadon mindenki tudatában van saját fontosságának, és annak is, hogy ezen az estén az Erkel Színházban valami lényegesnek részese. A címszereplő Kolonits Klára lényegében megismételte tavalyi Luisa Millerének frenetikus sikerét. Violettája mint figura semmiben nem emlékeztetett korábban sokszor megcsodált alakítására, hangilag azonban még intenzívebben, még árnyaltabban fogalmazott, elfogadva és tökéletesen magáévá téve a figura szokatlan rendezői értelmezését is. Kolonits az énekeseknek ahhoz az igen szerencsés és nagyon ritka típusához tartozik, aki az egész szerepet képes mindenféle megingás nélkül, az árnyalatok ellenére is azonos intenzitással előadni, emellett pedig képes arra, hogy a csúcspontokon érje el a maximumot. Rövidebben és érthetőbben: azokban a részekben a legjobb, ahol más a legnagyobb problémákkal küzd; ahol más elgyengül vagy elvérzik, ő ott kezd szárnyalni igazán. Ez koncetrációs készség, hangi adottság és technikai perfekció csillagának szerencsés együttállása nélkül nem megy, hatását a nézőtérre nem kell különösebben részleteznem, azt hiszem. Kolonits Violettája mindenképpen az egész magyar operaszezon egyik legjelentősebb alakítása, nagy szerencse, hogy egyetlen estére bár, de a pesti közönség is láthatta — és ugyanekkora kérdőjel az, hogyan lehetett egy ilyen Violettát az őszi pesti premierből kihagyni? Üzenem a színház vezetőinek, akik közül sajnos és érthetetlen módon senki nem tisztelte meg jelenlétével az előadást — Isten őrizz, még megzavarta volna őket vállalhatatlan döntéseikben! — hogy még nem késő, még meg lehet teremteni a lehetőséget, hogy Kolonist Violettája a pesti repertoár része is lehessen, és elfoglalhassa a művészi kvalitásának megfelelő helyet. Gyűrűhasonlattal élve partnerei mindent megtettek, hogy megfelelő foglalatot adjanak a drágakőnek, ezért dicséret is illeti mindannyiukat. Boncsér Gergely nagyon gyengén indított, aminek az első felvonásban Alfréd szólama lényegében áldozatul esett. A második felvonástól hirtelen erőre kapott, az áriát jól énekelte, különösen a cabalettát, biztos és jól megfogott magas C-vel. Boncsérnek tudatosítani kéne magában és az illetékeseknek benne, hogy az operaszínpad más, mint az operettszínházi éneklés mikroporttal. Hogy egy szerepet első hangtól az utolsóig intenzív hangadással kell énekelni, mert ami mikroporttal eljutna a közönséghez, nélküle biztosan nem jut el. Florin Estevan valóban a román bariton iskola hagyományait követi, de hogy Stefanescu Goanga utódjaiból egy Herlea vagy Agache lesz-e, vagy egy Aghenie vagy Estevan, ez már a személyes adottságok függvénye. Estevan technikailag jó produkciót nyújtott, néhány rekedtség és abból eredő intonációs probléma jelezte, hogy talán nem is egészen egészségesen énekelt. Kétségtelenül van hangja, tudja használni, jó volumennel bír, legfeljebb a hang színe, minősége, helyenkénti érdessége valószínűsíti, hogy nem fog jelentős nemzetközi karriert csinálni. Kizárni nem akarnám, mert rengeteg, nála sokkal rosszabb képességű baritont találhatunk a világ nagyobb operaházaiban is. A kisebb szereplők közül kiemelném Bódi Mariannt, aki nem először mutatta meg, hogy vidéki színpadon is lehet rendkívül magas színvonalon teljesíteni. Ahogy a tavalyi miskolci Rigolettóban Maddalénaként, énekének most Flóra szerepében is sok örömteli pillanatot köszönhettünk. Egész pályájával azt bizonyítja ő, hogy nem az számít igazán egy énekes megítélésében, hogy hol énekel, hanem az: hogyan?
6650 Robesz 2016-04-10 12:58:04
Hatalmas siker volt! Ôszintén, én rég nem hallottam ekkora ovációt az Erkel falai között! :)
Hatalmas siker volt! Ôszintén, én rég nem hallottam ekkora ovációt az Erkel falai között! :)
6649 nizajemon 2016-04-10 12:55:28 [Válasz erre: 6648 Cilike 2016-04-10 12:40:25]
Jusson el mindenhová Klára,ezt szívből kívánom.Ám az értékéből semmit nem von le az,hogy itt énekel.
Jusson el mindenhová Klára,ezt szívből kívánom.Ám az értékéből semmit nem von le az,hogy itt énekel.
6648 Cilike 2016-04-10 12:40:25
Az az igazság, hogy van oka ennek. Mégpedig a sok-sok kacskaringó. Annak is van oka, az, hogy nincsenek olyan szakemberek, karmesterek, tanárok, akik egy énekest a megfelelő pályára tudnak terelni. Hála Istennek, Kolonits Klára megtalálta a neki legideálisabb szerepkört. Ha van egy kis szerencséje, még mindig befuthat nemzetközi karriert. De gondoljunk bele, ha 10 évvel, 15 évvel ezelőtt jut el ide, találja meg a szerepkörét és a hozzá szükséges technikát. Akkor tényleg ott állhatna már évek óta minden nagy színpadon,
Az az igazság, hogy van oka ennek. Mégpedig a sok-sok kacskaringó. Annak is van oka, az, hogy nincsenek olyan szakemberek, karmesterek, tanárok, akik egy énekest a megfelelő pályára tudnak terelni. Hála Istennek, Kolonits Klára megtalálta a neki legideálisabb szerepkört. Ha van egy kis szerencséje, még mindig befuthat nemzetközi karriert. De gondoljunk bele, ha 10 évvel, 15 évvel ezelőtt jut el ide, találja meg a szerepkörét és a hozzá szükséges technikát. Akkor tényleg ott állhatna már évek óta minden nagy színpadon,
6647 Kaliban 2016-04-10 11:50:18
Az a helyzet, hogy Kolonits nem énekelt sohasem a Met-ben, de simán leénekel a színpadról nem egyvalakit, aki az utóbbi 20 évben rendszeresebben fellépett ott. Ennyi. Nekem ez a Violetta az utóbbi évadok egyik legjobb Verdi előadása volt. A többi szereplő kisebb megingását persze én is éreztem, de hát Istenem, semmi sem lehet tökéletes. Ma Magyarországon, 21. századi kulturális körülmények és lehetőségek között egy vidéki színháztól egy ilyen színvonalú opera előadás kiállítása igazán nagyszerű teljesítmény!
Az a helyzet, hogy Kolonits nem énekelt sohasem a Met-ben, de simán leénekel a színpadról nem egyvalakit, aki az utóbbi 20 évben rendszeresebben fellépett ott. Ennyi. Nekem ez a Violetta az utóbbi évadok egyik legjobb Verdi előadása volt. A többi szereplő kisebb megingását persze én is éreztem, de hát Istenem, semmi sem lehet tökéletes. Ma Magyarországon, 21. századi kulturális körülmények és lehetőségek között egy vidéki színháztól egy ilyen színvonalú opera előadás kiállítása igazán nagyszerű teljesítmény!
6646 telramund 2016-04-10 11:39:59 [Válasz erre: 6645 telramund 2016-04-10 11:32:45]
jav:Magyarul ezt a szimbólumot.......
jav:Magyarul ezt a szimbólumot.......
6645 telramund 2016-04-10 11:32:45
Csodálatos esetén vagyunk túl a tegnapi Traviata vagy egy zongora útja című produkcióval a Primavera ’2016 keretében a Debreceni Csokonai Színház jóvoltából. Nadine Duffaut rendezte előadásról,magáról a rendezésről csak szuperlativuszokban írtak.Valóban nincs kitekerve a történet.mondjuk elmegy, hogy a háború alatt játszódik.Ehhez jól statisztálnak a díszletek,bár majdnem hagyományosak.Ami nekem nagyon nem tetszett és nem is értettem egy zongora szerepe.Ez a zongora ott vaolt a hotel előcsarnokában(látott már ilyet valaki)aztán gondolom Violetta ebben a hotelben lakott,kertre néző lakosztályban,mert a zongora ott is megjelent,sőt miután a történet Violetta emlékeiben jelenik meg az utolsó felvonást kivéve a zongora a haldokló szobájába kerül csak azt nem tudom,hogy az alatt a pár perc alatt,amíg a bejárattól a szobájába ér milyen módon.Magyarul ezt ba stzimbolumot nem sikerült megértenem.Nem értettem és kifejezetten idegasítő volt és Verdi elképzelésével szemben teljesen idegen a Germont lány megjelenése ,sőt aktív részvétele,mint a francia ellenállásban működő nőknek a második felvonásban mindenbe belekontárkodik?? Violetta beállítása.kicsit agresszívre sikeredett.Ez a nő minden férfit elheseget hol finoman ,hol durvábban holott belőlük él.Nem beszélve arról,hogy a rendezőnő kifejezett énekes ellenes beállításokat alkalmaz,többnyire a fontosabb részek a nézőtérnek háttal és a színpad mélyéről indulnak.A III felvonás Violetta beállítása pedig abszurd.A megalázott nő elkezd a korus között mászkálni és Verdi egyik legszebb fináléjában a központból kikerülve hátravonul utána meg a kórus között panaszkodik,aztán szinte észrevétlenül távozik a színről.A IV felvonásban megtudjuk egy film bejátszásból,hogy ténylegesen miért is vágták le Violetta haját.Aztán hagyják egyedül meghalni,ja a zongoraszék itt is nagy szerepet játszik.Viszont szerelme Alfréd csak 5 méterrel arrébb mozdulatlanul veszi tudomásul szerelme halálát. A fentiekből azért kiderül,hogy ez a rendezés bár nincsenek ufók és egyéb dolgok,de nem igazán jött be,akármit is magyaráz a hivatalos kritika. DE!! Ez a lényeg Maga a mű!Valamiért több részt kinyitottak,többnyire helyesen hiszem sokkal több zenét hallhattunk.(mellesleg semmi nincs véletlen mi miért marad ki rendszeresen) Valery Violetta hangi csúcsformában éneklő Kolonits Klára.Azt hiszem ma a világelsők között van.EZT JÓ LENNE TUDOMÁSUL VENNI!Kikezdhetetlen technikával és gyönyörű hangon énekel.Én Scotto óta ilyen szépen megoldott Violettát nem hallottam.És ,ami érdekes furcsa szerepbeállításával is tudott azonosulni! Alfréd Boncsér Gergely!Hangja nem rossz,sőt helyenként szépnek is mondható.Az első felvonában néhány zavaró intonációs probléma után a második felvonásra erőre kapott,áriájának cabalettájában nagyszerű záróhangot énekelt.Nekem kicsit merev a játéka,ahhoz képest,hogy bonviván szerepkörben is működött hosszú ideig. Florinn Estefen neekm tetszett mint öreg Germont bár áriájában kár a pillanatnyi intonációs probléma,amit valószínű egy váratlan rekedtség okozhatott. A többi szereplő is kitett magáért.Valamint szépen szólt a kórus és nagyon jó volt a zenekar.Szabó Sipos Máté kiválóan vezényelt!Szép este volt a fentieket leszámítva
Csodálatos esetén vagyunk túl a tegnapi Traviata vagy egy zongora útja című produkcióval a Primavera ’2016 keretében a Debreceni Csokonai Színház jóvoltából. Nadine Duffaut rendezte előadásról,magáról a rendezésről csak szuperlativuszokban írtak.Valóban nincs kitekerve a történet.mondjuk elmegy, hogy a háború alatt játszódik.Ehhez jól statisztálnak a díszletek,bár majdnem hagyományosak.Ami nekem nagyon nem tetszett és nem is értettem egy zongora szerepe.Ez a zongora ott vaolt a hotel előcsarnokában(látott már ilyet valaki)aztán gondolom Violetta ebben a hotelben lakott,kertre néző lakosztályban,mert a zongora ott is megjelent,sőt miután a történet Violetta emlékeiben jelenik meg az utolsó felvonást kivéve a zongora a haldokló szobájába kerül csak azt nem tudom,hogy az alatt a pár perc alatt,amíg a bejárattól a szobájába ér milyen módon.Magyarul ezt ba stzimbolumot nem sikerült megértenem.Nem értettem és kifejezetten idegasítő volt és Verdi elképzelésével szemben teljesen idegen a Germont lány megjelenése ,sőt aktív részvétele,mint a francia ellenállásban működő nőknek a második felvonásban mindenbe belekontárkodik?? Violetta beállítása.kicsit agresszívre sikeredett.Ez a nő minden férfit elheseget hol finoman ,hol durvábban holott belőlük él.Nem beszélve arról,hogy a rendezőnő kifejezett énekes ellenes beállításokat alkalmaz,többnyire a fontosabb részek a nézőtérnek háttal és a színpad mélyéről indulnak.A III felvonás Violetta beállítása pedig abszurd.A megalázott nő elkezd a korus között mászkálni és Verdi egyik legszebb fináléjában a központból kikerülve hátravonul utána meg a kórus között panaszkodik,aztán szinte észrevétlenül távozik a színről.A IV felvonásban megtudjuk egy film bejátszásból,hogy ténylegesen miért is vágták le Violetta haját.Aztán hagyják egyedül meghalni,ja a zongoraszék itt is nagy szerepet játszik.Viszont szerelme Alfréd csak 5 méterrel arrébb mozdulatlanul veszi tudomásul szerelme halálát. A fentiekből azért kiderül,hogy ez a rendezés bár nincsenek ufók és egyéb dolgok,de nem igazán jött be,akármit is magyaráz a hivatalos kritika. DE!! Ez a lényeg Maga a mű!Valamiért több részt kinyitottak,többnyire helyesen hiszem sokkal több zenét hallhattunk.(mellesleg semmi nincs véletlen mi miért marad ki rendszeresen) Valery Violetta hangi csúcsformában éneklő Kolonits Klára.Azt hiszem ma a világelsők között van.EZT JÓ LENNE TUDOMÁSUL VENNI!Kikezdhetetlen technikával és gyönyörű hangon énekel.Én Scotto óta ilyen szépen megoldott Violettát nem hallottam.És ,ami érdekes furcsa szerepbeállításával is tudott azonosulni! Alfréd Boncsér Gergely!Hangja nem rossz,sőt helyenként szépnek is mondható.Az első felvonában néhány zavaró intonációs probléma után a második felvonásra erőre kapott,áriájának cabalettájában nagyszerű záróhangot énekelt.Nekem kicsit merev a játéka,ahhoz képest,hogy bonviván szerepkörben is működött hosszú ideig. Florinn Estefen neekm tetszett mint öreg Germont bár áriájában kár a pillanatnyi intonációs probléma,amit valószínű egy váratlan rekedtség okozhatott. A többi szereplő is kitett magáért.Valamint szépen szólt a kórus és nagyon jó volt a zenekar.Szabó Sipos Máté kiválóan vezényelt!Szép este volt a fentieket leszámítva
6644 Edmond Dantes 2016-04-09 17:52:49 [Válasz erre: 6640 Kaliban 2016-04-09 16:08:14]
Nos a (Wagner előtti) német romantikus opera hosszabb távra is kimenni látszik a divatból, hogy még egyszer ezt a kifejezést használjam, legalábbis német nyelvterületen kívül, azon bévül, főleg kegyeleti-hagyományőrző okokból, talán kevésbé. Az itt elrettentő példaként gyakran emlegetett Freischützöt még sosem láttam, de mint pár napja írtam, a sok szidalom (és Zsótér minapi sikeres Galileijének híre a Nemzetiben) felkeltette az érdeklődésemet, hamarosan be tudok számolni. Annyit már látatlanban megkockáztatok: egy ilyen süsü-gyagya mesével mint a Freischütz, egyszerűen m u s z á j valamit csinálni (vö. Xerxes), fel kell dobni. Hogy feldobás után "mi esik vissza" = miképp-hogyan dobják fel, az más kérdés. Hamarosan kiderül.
Nos a (Wagner előtti) német romantikus opera hosszabb távra is kimenni látszik a divatból, hogy még egyszer ezt a kifejezést használjam, legalábbis német nyelvterületen kívül, azon bévül, főleg kegyeleti-hagyományőrző okokból, talán kevésbé. Az itt elrettentő példaként gyakran emlegetett Freischützöt még sosem láttam, de mint pár napja írtam, a sok szidalom (és Zsótér minapi sikeres Galileijének híre a Nemzetiben) felkeltette az érdeklődésemet, hamarosan be tudok számolni. Annyit már látatlanban megkockáztatok: egy ilyen süsü-gyagya mesével mint a Freischütz, egyszerűen m u s z á j valamit csinálni (vö. Xerxes), fel kell dobni. Hogy feldobás után "mi esik vissza" = miképp-hogyan dobják fel, az más kérdés. Hamarosan kiderül.
6643 Edmond Dantes 2016-04-09 17:43:41 [Válasz erre: 6640 Kaliban 2016-04-09 16:08:14]
Abba a Xerxesbe Kovalik rendezése lehelt életet...ah milyen költői vagyok :) + kiváló énekes hölgyek: én a Meláth-Wiedemann-Fodor G-Fodor B kvartettel láttam és remekül szórakoztam...egy szezonvégi matinén. Ki hinné? Remekül szórakozni...nyári szombat délelőtt, egy barokk opera közben.
Abba a Xerxesbe Kovalik rendezése lehelt életet...ah milyen költői vagyok :) + kiváló énekes hölgyek: én a Meláth-Wiedemann-Fodor G-Fodor B kvartettel láttam és remekül szórakoztam...egy szezonvégi matinén. Ki hinné? Remekül szórakozni...nyári szombat délelőtt, egy barokk opera közben.
6642 Kaliban 2016-04-09 16:19:07 [Válasz erre: 6639 parampampoli 2016-04-09 14:13:50]
Köszönöm. A Zsingagógás koncertet el is feledtem.
Köszönöm. A Zsingagógás koncertet el is feledtem.
6641 Kaliban 2016-04-09 16:18:23 [Válasz erre: 6640 Kaliban 2016-04-09 16:08:14]
Amúgy anno Gedda és Sills együtt és külön-külön is több Massenet szerepet énekelt- ha valamit csak lemezre akkor is, meg ugye Gedda Meyerbeer, Gounod (nemcsak a Faust! Mireille, Rómeó és Júlia), Bizet (nemcsak a Carmen, a Gyöngyhalászok is!), Delibes, Adam, Auber, Offenbach stb. opera tenor főszerepeit elénekelte. Van amit biztos csak stúdióban, de sokat a színpadon is. Én még mindig amondó vagyok: jó énekesekkel sok mindent lehet játszani és még a közönség szeretni fogja a Gyöngyhalászokat és a Sámson és Delilát is. A Werther addig nem volt az egyik kedvenc operám, amíg meg nem ismertem a Geddával és Alfredo Kraussal készített felvételeit. Azóta már tudom, hogy milyen nagyszerű zenék vannak ebben az operában. Attól függetlenül tudom: Gedda és Kraus formátumú énekesek ma már nem igen lesznek.
Amúgy anno Gedda és Sills együtt és külön-külön is több Massenet szerepet énekelt- ha valamit csak lemezre akkor is, meg ugye Gedda Meyerbeer, Gounod (nemcsak a Faust! Mireille, Rómeó és Júlia), Bizet (nemcsak a Carmen, a Gyöngyhalászok is!), Delibes, Adam, Auber, Offenbach stb. opera tenor főszerepeit elénekelte. Van amit biztos csak stúdióban, de sokat a színpadon is. Én még mindig amondó vagyok: jó énekesekkel sok mindent lehet játszani és még a közönség szeretni fogja a Gyöngyhalászokat és a Sámson és Delilát is. A Werther addig nem volt az egyik kedvenc operám, amíg meg nem ismertem a Geddával és Alfredo Kraussal készített felvételeit. Azóta már tudom, hogy milyen nagyszerű zenék vannak ebben az operában. Attól függetlenül tudom: Gedda és Kraus formátumú énekesek ma már nem igen lesznek.
6640 Kaliban 2016-04-09 16:08:14 [Válasz erre: 6638 Edmond Dantes 2016-04-09 13:29:21]
Gál György Sándor meg az Operák könyvében kijelentette,hogy Handel Xerxész egy halott opera, amit ma már nem érdemes játszani és csak a híres Largo említésre méltó belőle - aztán csak erről elmélkedett. Pár évtizeddel később hol mutatták be a darabot? Budapesten, az Andrássy úton. Nem mellesleg pedig a Xerxész az egyik legtöbbet játszott barokk darab lett napjainkra. A gyöngyhalászokról ugyanaz a véleményem, mint A bűvös vadászról. A Met-es előadás pedig jól sikerült és a közönség is jól fogadta. Ergo igenis játszható darab lenne jó énekesekkel néhány évadig Budapesten is!
Gál György Sándor meg az Operák könyvében kijelentette,hogy Handel Xerxész egy halott opera, amit ma már nem érdemes játszani és csak a híres Largo említésre méltó belőle - aztán csak erről elmélkedett. Pár évtizeddel később hol mutatták be a darabot? Budapesten, az Andrássy úton. Nem mellesleg pedig a Xerxész az egyik legtöbbet játszott barokk darab lett napjainkra. A gyöngyhalászokról ugyanaz a véleményem, mint A bűvös vadászról. A Met-es előadás pedig jól sikerült és a közönség is jól fogadta. Ergo igenis játszható darab lenne jó énekesekkel néhány évadig Budapesten is!
6639 parampampoli 2016-04-09 14:13:50 [Válasz erre: 6637 Kaliban 2016-04-09 12:46:27]
Molnár csak a Bakáts téren énekelte a szerepet, sajnos egy amatőr szinthez közeli rendezésben (jegyzé Koltay Gábor), és a szereppel már túlontúl későn találkozó Mészöly Katalinnal. Ellenben jó pár éve már, hogy a Zsidó Fesztiválon a Zsinagógában volt egy nagyon szép koncertszerű előadása a műnek, Wiedemmannal és Bándival, mindketten abszolút csúcsformában, Győriványi vezényletével. Lehet, hogy abból még rádiófelvétel is létezik. Szerintem ha van két nagyon jó címszereplő, a darabot érdemes játszani, de ha nincs, akkor majdnem reménytelen vállalkozás.
Molnár csak a Bakáts téren énekelte a szerepet, sajnos egy amatőr szinthez közeli rendezésben (jegyzé Koltay Gábor), és a szereppel már túlontúl későn találkozó Mészöly Katalinnal. Ellenben jó pár éve már, hogy a Zsidó Fesztiválon a Zsinagógában volt egy nagyon szép koncertszerű előadása a műnek, Wiedemmannal és Bándival, mindketten abszolút csúcsformában, Győriványi vezényletével. Lehet, hogy abból még rádiófelvétel is létezik. Szerintem ha van két nagyon jó címszereplő, a darabot érdemes játszani, de ha nincs, akkor majdnem reménytelen vállalkozás.
6638 Edmond Dantes 2016-04-09 13:29:21 [Válasz erre: 6636 Kaliban 2016-04-09 12:42:27]
Kétségtelen: a francia opera, ami sokáig "kimenni látszott a divatból", egy ideje ismét feljött, a szokásos 3-4-5 alapművön túl = Carmen és Faust :) (Hoffmann meséi "más ügy") sok francia opera megy sok (messze nem-csak-francia) operában. Leporolnak és -mint írod- húzó nevekkel sikerre visznek jó néhányat. Friss mutatós példa MET "Gyöngyhalászai", amiről pedig pl Till Géza már a 60-as években leírta, "figyelemreméltó értékei is kevesek műsoron tartásához" stb.
Kétségtelen: a francia opera, ami sokáig "kimenni látszott a divatból", egy ideje ismét feljött, a szokásos 3-4-5 alapművön túl = Carmen és Faust :) (Hoffmann meséi "más ügy") sok francia opera megy sok (messze nem-csak-francia) operában. Leporolnak és -mint írod- húzó nevekkel sikerre visznek jó néhányat. Friss mutatós példa MET "Gyöngyhalászai", amiről pedig pl Till Géza már a 60-as években leírta, "figyelemreméltó értékei is kevesek műsoron tartásához" stb.
6637 Kaliban 2016-04-09 12:46:27 [Válasz erre: 6636 Kaliban 2016-04-09 12:42:27]
Bár nem tudom: lehet Molnár az Erkelben is énekelte a szerepet, csak engem nem érdekelt a darab? Nem tudom. Vannak operák, amik sokáig nem keltették fel az érdeklődésemet vagy sokáig nem kedveltem őket. Az utóbbi 20 évben meg már mindent megnézek: a barokktól a romantikus ritkaságokon át a modern darabokig :-).
Bár nem tudom: lehet Molnár az Erkelben is énekelte a szerepet, csak engem nem érdekelt a darab? Nem tudom. Vannak operák, amik sokáig nem keltették fel az érdeklődésemet vagy sokáig nem kedveltem őket. Az utóbbi 20 évben meg már mindent megnézek: a barokktól a romantikus ritkaságokon át a modern darabokig :-).
6636 Kaliban 2016-04-09 12:42:27 [Válasz erre: 6634 Edmond Dantes 2016-04-09 11:56:28]
Jó énekesekkel és megfelelő karmesterrel - én élőben nem láttam sajnos a darabot az Erkelben - az 1963-asbemutató nem láthattam és ha jól emlékszem, 1972-es új betanulás is kimaradt az életemből - a Sámson és Delila igen is szép zenei élmény lehet - Komor dirigálása a rádiófelvételen nagyszerű. Nem mellesleg Molnár Andrással érdemes lett volna szerintem az 1990-es években is elővenni a darabot- szerintem akkor még megfelelő mezzo is lett volna Delila szerepére. A Bakáts téren volt egy előadás 2001-ben, akkor Molnár András volt Sámson és Mészöly Katalin Delila.
Jó énekesekkel és megfelelő karmesterrel - én élőben nem láttam sajnos a darabot az Erkelben - az 1963-asbemutató nem láthattam és ha jól emlékszem, 1972-es új betanulás is kimaradt az életemből - a Sámson és Delila igen is szép zenei élmény lehet - Komor dirigálása a rádiófelvételen nagyszerű. Nem mellesleg Molnár Andrással érdemes lett volna szerintem az 1990-es években is elővenni a darabot- szerintem akkor még megfelelő mezzo is lett volna Delila szerepére. A Bakáts téren volt egy előadás 2001-ben, akkor Molnár András volt Sámson és Mészöly Katalin Delila.
6635 Edmond Dantes 2016-04-09 11:59:36 [Válasz erre: 6633 Kaliban 2016-04-09 09:52:09]
Még annyit, mert előzőm talán félreérthető: NEM a "slágereket" keveslem a darabban!
Még annyit, mert előzőm talán félreérthető: NEM a "slágereket" keveslem a darabban!
6634 Edmond Dantes 2016-04-09 11:56:28 [Válasz erre: 6633 Kaliban 2016-04-09 09:52:09]
Neked elhiszem=nem vitatom, hogy csodaszép: évtizedekkel ezelőtt láttam, szerencsére még Komlóssyval és még szédületes volt, asszem Pálos Imre volt jóval kevésbé szédületes :) Sámson. Azóta eltelt ezer év és azóta is csak a Csókária és a balett maradt (nekem) sláger. Persze illik (?) a másik (2) alt áriát is szeretni, szépek is és talán a finálé, de egy cca 3 órás monstrumban ez nekem kevés. De ahogy az orosz mondja: Дело вкуса.
Neked elhiszem=nem vitatom, hogy csodaszép: évtizedekkel ezelőtt láttam, szerencsére még Komlóssyval és még szédületes volt, asszem Pálos Imre volt jóval kevésbé szédületes :) Sámson. Azóta eltelt ezer év és azóta is csak a Csókária és a balett maradt (nekem) sláger. Persze illik (?) a másik (2) alt áriát is szeretni, szépek is és talán a finálé, de egy cca 3 órás monstrumban ez nekem kevés. De ahogy az orosz mondja: Дело вкуса.
6633 Kaliban 2016-04-09 09:52:09 [Válasz erre: 6632 melisande 2016-04-08 16:05:14]
Nincs mit. Egyébként egyetértek: a Sámson és Delila egy csodaszép opera.
Nincs mit. Egyébként egyetértek: a Sámson és Delila egy csodaszép opera.
6632 melisande 2016-04-08 16:05:14 [Válasz erre: 6630 Kaliban 2016-04-08 09:39:17]
Köszönöm a beszámolót! :-)
Köszönöm a beszámolót! :-)
6631 Kaliban 2016-04-08 09:55:46
[url]http://tiszatajonline.hu/?p=95118;Márok Tamás pozitív kritikája a kolozsvári, márciusi előadásról.[/url]
[url]http://tiszatajonline.hu/?p=95118;Márok Tamás pozitív kritikája a kolozsvári, márciusi előadásról.[/url]
6630 Kaliban 2016-04-08 09:39:17 [Válasz erre: 6628 melisande 2016-04-08 08:48:47]
A rendezés nem volt különösebben nagy szám semmilyen értelemben. Tulajdonképpen a színpadon az történik,amit a szerzők megírtak, csak éppen Sámson öngyilkos merénylő, a haját nem vágja le Delila, csak megvakítja, a zsinagógát mulatóhellyé alakítják a harmadik felvonásban (amúgy bezárt templomok diszkóvá alakítása Hollandiában, Angliában és még néhány helyen megtörtént, tény), az öreg zsidó orvosként lép elénk és persze nagyon eredeti a kerekesszék. Úgy látszik ha a háborúban megrokkant katonát akarnak bemutatni a mai kor rendezőinek egyből a kerekesszék jut eszébe. Hát jó. És persze az első felvonás bizonyos részei tobzódnak a zsidók és elnyomóik közti erőszakban, ami kicsit kaotikussá is tette az első felvonást. Mindegy A trubadúr után ez egy fogyasztható, többször is megnézhető, ha nem is túl eredeti és számomra nem is igazán hatásos rendezés volt. Zeneileg elénekelte mindenki a szerepét, de a második felvonás unalomba fulladt, az első felvonás kórus részei egész jól sikerültek. Szilágyi János ezúttal is szép, nagyobb volumenű basszus hangon énekelt, csak kissé színtelenül. A legjobban az öreg zsidó szerepében fellépő Köpeczi Sándor tetszett, jó volt még Balla Sándor is. Veress Orsolya ugyan korrektül elénekelte Delilát és igyekezet árnyalni is éneklését, de hiányzott alakításából az igazi érzékiség, az erősebb erotikus kisugárzás. Mikor a Komlóssy Erzsébettel készült rádiófelvételt hallgatom, akkor mindig olyan érzésem van, hogy ez a nő engem is levenne a lábamról, mert olyan érzékin, csodaszépen énekel. Nem azt vártam, hogy Veress Orsolya alakítása majd Komlóssyhoz lesz hasonló, de könyörgöm színek, erősebb érzékiség és erotikus kisugárzás nélkül mit ér egy Delila? Most az erotikus kisugárzást elsősorban arra értem, ahogy énekel, mozog a színpadon, ahogy csábítgatja Sámsont. Marius Vlad Budoiu is elénekelte Sámsont, de többet nem nagyon csinált. Kár érte. A zenekar meg hát. Nekem ők jöttek be a legkevésbé. Viszont a közönségnek tetszett az előadás. Az Operában kb. telt vagy háromnegyed ház lett volna. Így a földszinten voltak üres sorok, mondjuk azt nem tudom a karzaton mi volt a helyzet. Ha a Kolozsvári Magyar Opera korábbi elmúlt évekbeli budapesti előadásaihoz mérve akarom értékelni az estét akkor dicséretes az énekesi teljesítmények viszonylagos kiegyensúlyozottsága. Nem voltak akkora egyenetlenségek, mint a Luisa Millerkben. De ennek ellenére számomra elég lagymatag volt az előadás, de lehet magasra teszem a lécet. Nekem kevés volt ez a Sámson és Delila.
A rendezés nem volt különösebben nagy szám semmilyen értelemben. Tulajdonképpen a színpadon az történik,amit a szerzők megírtak, csak éppen Sámson öngyilkos merénylő, a haját nem vágja le Delila, csak megvakítja, a zsinagógát mulatóhellyé alakítják a harmadik felvonásban (amúgy bezárt templomok diszkóvá alakítása Hollandiában, Angliában és még néhány helyen megtörtént, tény), az öreg zsidó orvosként lép elénk és persze nagyon eredeti a kerekesszék. Úgy látszik ha a háborúban megrokkant katonát akarnak bemutatni a mai kor rendezőinek egyből a kerekesszék jut eszébe. Hát jó. És persze az első felvonás bizonyos részei tobzódnak a zsidók és elnyomóik közti erőszakban, ami kicsit kaotikussá is tette az első felvonást. Mindegy A trubadúr után ez egy fogyasztható, többször is megnézhető, ha nem is túl eredeti és számomra nem is igazán hatásos rendezés volt. Zeneileg elénekelte mindenki a szerepét, de a második felvonás unalomba fulladt, az első felvonás kórus részei egész jól sikerültek. Szilágyi János ezúttal is szép, nagyobb volumenű basszus hangon énekelt, csak kissé színtelenül. A legjobban az öreg zsidó szerepében fellépő Köpeczi Sándor tetszett, jó volt még Balla Sándor is. Veress Orsolya ugyan korrektül elénekelte Delilát és igyekezet árnyalni is éneklését, de hiányzott alakításából az igazi érzékiség, az erősebb erotikus kisugárzás. Mikor a Komlóssy Erzsébettel készült rádiófelvételt hallgatom, akkor mindig olyan érzésem van, hogy ez a nő engem is levenne a lábamról, mert olyan érzékin, csodaszépen énekel. Nem azt vártam, hogy Veress Orsolya alakítása majd Komlóssyhoz lesz hasonló, de könyörgöm színek, erősebb érzékiség és erotikus kisugárzás nélkül mit ér egy Delila? Most az erotikus kisugárzást elsősorban arra értem, ahogy énekel, mozog a színpadon, ahogy csábítgatja Sámsont. Marius Vlad Budoiu is elénekelte Sámsont, de többet nem nagyon csinált. Kár érte. A zenekar meg hát. Nekem ők jöttek be a legkevésbé. Viszont a közönségnek tetszett az előadás. Az Operában kb. telt vagy háromnegyed ház lett volna. Így a földszinten voltak üres sorok, mondjuk azt nem tudom a karzaton mi volt a helyzet. Ha a Kolozsvári Magyar Opera korábbi elmúlt évekbeli budapesti előadásaihoz mérve akarom értékelni az estét akkor dicséretes az énekesi teljesítmények viszonylagos kiegyensúlyozottsága. Nem voltak akkora egyenetlenségek, mint a Luisa Millerkben. De ennek ellenére számomra elég lagymatag volt az előadás, de lehet magasra teszem a lécet. Nekem kevés volt ez a Sámson és Delila.
6629 -zéta- 2016-04-08 08:51:07 [Válasz erre: 6628 melisande 2016-04-08 08:48:47]
Igen, Sámson, mint öngyilkos merénylő...:-)
Igen, Sámson, mint öngyilkos merénylő...:-)
6628 melisande 2016-04-08 08:48:47 [Válasz erre: 6619 Búbánat 2016-04-06 20:08:24]
Látta valaki ezt a csodát? Terveztem is menni, mert a darab nagyon szép, de a rendezés miatt abbahagytam...
Látta valaki ezt a csodát? Terveztem is menni, mert a darab nagyon szép, de a rendezés miatt abbahagytam...
6627 Búbánat 2016-04-07 11:50:32 [Válasz erre: 6626 Búbánat 2016-04-07 11:42:42]
Lemaradt: Kolozsvárott a Magyar Opera először 1988-ban vitte színre a Sámson és Delilát - amit elhozott 1991-ben Budapestre.
Lemaradt: Kolozsvárott a Magyar Opera először 1988-ban vitte színre a Sámson és Delilát - amit elhozott 1991-ben Budapestre.
6626 Búbánat 2016-04-07 11:42:42 [Válasz erre: 6619 Búbánat 2016-04-06 20:08:24]
A Kolozsvári Magyar Opera társulata már vendégszerepelt nálunk a Sámson és Delilával, mégpedig a Magyar Állami Operaházban 1991. március 19-én. (A Budapesti Tavaszi Fesztivál idején - 1991. március 14-31. között - Saint-Saëns operája mellett elhozták még Kodály Székelyfonóját, valamint bemutatták Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című zenés játékát is, amelynek 1991. január 31-én, Kolozsvárott volt az ősbemutatója.) Mivel ma este a Magyar Kolozsvári Opera együttesétől egy gyökeresen más felfogásban színpadra vitt előadásának lehetünk a szem- és fültanúi az Erkel Színházban, talán nem érdektelen ideírnom, milyen koncepció jegyében született meg az a 25 évvel ezelőtti Sámson és Delila-produkció, amit Demény Attila rendezett. Az ő egykori gondolatait ismertetem az 1991.évi vendégjáték alkalmával kiadott műsorfüzetből. Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila A látvány – e rendkívüli illanó anyag – közegében kibontakozó alkotói tett három alapkérdés köré koncentrál, melyre válaszolni k e l l. Válaszolni maximális komolysággal, a m i é r t e k végtelen sorára, addig, amíg behatolunk a mű mély rétegébe és lényegi összefüggések nyomára bukkanunk. A három alapkérdés: „Mit”, „Hol” és „Mikor”. Nem nehéz a három kérdés mögött felfedezni a Mű, Tér, és Idő bonyolult és együttesen ható viszonyrendszerének problematikáját. 1. „Mit?” Köztudott, hogy a kultúra csak önmagával vonatkozásba hozva ismerhető meg és az eszmetörténettel fennálló viszonyában értelmezendő. A kor, melyben Saint-Saëns (1835-1921) alkot, rendkívül összetett, sokrétű: konkurens eszmei, művészeti és ezekkel adekvált ízlésirányzatok vívnak jogaikért. Számunkra azonban legfontosabb Saint-Saëns a) témaválasztása és b) zenéjének természete. a) Témaválasztás A humanista felvilágosodás szellemében nevelkedett filológus több-kevesebb joggal fanyaloghat a XIX. század operaszerzőinek azon az igen elterjedt szokásán, hogy a Wilhelm Meistert (Thomas Mignon), a Hamletet, az Isteni színjátékot, vagy a Faustot operaszínpadra adaptálják. Nem vitás, a vállalkozás rendkívül veszélyes: az az elmélyedő klasszikus összefoglalás, amely a helyén és az olasz kultúrában tisztult le és egy Goethe-i, immár fogalommá vált attitűd tetőz, talán nem fokozható. Már-már anekdota, de hűen példázza a német és a francia szellem közötti viszonyt Hegel válasza egy francia kiadó kérdésére: „Lefordítható-e a ’Szellem fenomenológiája’ franciára?” Hegel: „Nem azért írtam, hogy lefordítsák és franciára, semmi esetre sem.” Ezek után fel kell tennünk a kérdést: miért választott Saint-Saëns bibliai témát, miért pont ezt a bibliai témát, mi volt számára fontos és m i f o n t o s s z á m u n k r a? A Saint-Saëns-ról értekezők gyakran hajlanak arra, hogy mellékesnek tekintsék a szerző emelkedett szellemét, rendkívüli műveltségét, holott ez fontos, a mi szempontunkból, már-már a legfontosabb. Ugyanis mennyire kézenfekvő az, hogy a szerző szellemi rokona az enciklopédistáknak, Diderot-nak, D’Alambert-nek, Voltaire-nak és Rousseau-nak, vagyis egy olyan racionalista művészetszemléletnek, melynek befolyása nem tűnhet el nyomtalanul egy kultúrából. Egyik levelében írja: „Óvakodjunk minden túlzástól, érintetlenül őrizzük meg az értelem épségét.” Mi más ez, ha nem az a jellegzetes francia művészetszemlélet, amely szemérmes jólneveltségét társadalomfilozófiai mélységekkel pótolja. A Lemaire librettójára írt opera is, a bibliai történetet felhasználva, egy második, de egyenrangú szólamot is kifejt, mely hangsúlyozottan társadalomfilozófiai orientációjú. Ennek a szólamnak társadalmi és erkölcsi tartalma a különböző szinten álló ókori civilizációk konfrontációja. Saint-Saëns rendkívül élesen állítja szembe zeneileg a zsidók és a filiszteusok közösségi megnyilvánulásait. A harcból megtérő győztes zsidók nem örömünnepet, hanem gregorián ízű gyászszertartást ülnek a harcban elesettek emlékére s mindez igen fejlett erkölcsi tudatot sejtet. Ezzel szemben a filiszteusok „rítusainak” tartalma az erotika (papnők tánca) és a mámor (bacchanália). Erre az éles kontrasztra épülő – közösségi jellegű – szólamra szimmetrikusan rímel a másik, - a Sámsoné és a Deliláé. A dráma két végzetszerű sors egyéni kálváriája között feszül. Sámson drámaisága az érzékiségtől a lemondásig, a befolyásolható ötletszerűségtől a tudatos vállalásig megtett út íve, mely Ikarosszal és Prométheusszal rokonítja őt. Delila, l é n y e g e s e m b e r i t a r t a l m a egy rendkívüli ambíció, mely egy tévesen értelmezett szabadságot üldöz fanatikusan, de minden hódító erotika ellenére szánalmat keltő figura. Drámája föltétlenül egy elidegenedett emberé, kinek a szerelem csupán eszköz életében. A két lényegi kontraszt mellett fontos ellenpont húzódik. Egyrészt az öreg zsidó megjelenése, aki a soha nem szunnyadó lelkiismeret archetípusa. (Mindig egy gyermek kíséretében látjuk, aki a folytonosság és tisztaság örök szimbóluma.) Másrészt Dagon isten főpapja és első embere, Abimelech, akik a jól olajozott fliszteus hatalom képviselői. b) Az opera zenéje Az opera zenei anyaga eklektikus. Ennek ellenére sem esik szét a mű, és hibáznánk, ha egy Mozart-i vagy egy Beethoven-i építkezést kérnek számon Saint-Saëns-től. Itt a kötőanyag más jellegű, képi ihletésű, melynek kiváló ízléssel megválasztott eleganciája félreismerhetetlenül francia. 2. „Hol?” A mit-ből fakad a hol, de mondhatjuk, hogy ő maga az, csak más dimenzióban. A Sámson és Delila esetében a francia jelleghez levegős, tágas tér kívánkozik, mely ezen belül, vagy ennek ellenére is tud erős, kemény és monumentális lenni. 3. „Mikor?” Valójában minden színpadi műnek egy reális ideje van, az amikor és ahol előadják. A mához szólni persze sokféleképpen lehet. Gyarapíthatjuk azt a monumentális kollekciót, mely különböző operaházak színes panoptikumában sűrűn előfordul; egy Sámson és Delilával rekonstruálhatunk francia nagyoperai kliséket. Tehetjük mindkettőt komoly művészi ranggal. Amit én fontosnak tartanék az, hogy s z á m u n k r a mit jelent ez a sámsoni erő. Ikarosz tudta, ha a Napba repül, elolvadnak viasz-szárnyai, mégis a Napba repült. Prométheusz tudta, hogy megbüntetik, mégis lehozta az embereknek a tüzet. Sámson is inkább a halált választotta, de megváltott vele valamit: az Embert. /Demény Attila/ Ideírom az 1991. március 19-i előadás alkotóit, szereplőit, közreműködőit: Vezényel: Hary Béla Díszlet és jelmeztervező: Valkay Ferenc Karigazgató: Laskay Adrienne Delila – Georgescu Mária Sámson – Molnár János Főpap – Merk István Abimelech – Herz Péter Öreg zsidó – Szabó Bálint Három filiszteus: Kiss B. Atilla, Szabó Péter, Szeibert István Szólótánc: Mihaela Tiganus, Petre Patras Hangversenymester: Hellmann András Szobrászmunkák: Fodor Gábor Rendező: Demény Attila
A Kolozsvári Magyar Opera társulata már vendégszerepelt nálunk a Sámson és Delilával, mégpedig a Magyar Állami Operaházban 1991. március 19-én. (A Budapesti Tavaszi Fesztivál idején - 1991. március 14-31. között - Saint-Saëns operája mellett elhozták még Kodály Székelyfonóját, valamint bemutatták Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című zenés játékát is, amelynek 1991. január 31-én, Kolozsvárott volt az ősbemutatója.) Mivel ma este a Magyar Kolozsvári Opera együttesétől egy gyökeresen más felfogásban színpadra vitt előadásának lehetünk a szem- és fültanúi az Erkel Színházban, talán nem érdektelen ideírnom, milyen koncepció jegyében született meg az a 25 évvel ezelőtti Sámson és Delila-produkció, amit Demény Attila rendezett. Az ő egykori gondolatait ismertetem az 1991.évi vendégjáték alkalmával kiadott műsorfüzetből. Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila A látvány – e rendkívüli illanó anyag – közegében kibontakozó alkotói tett három alapkérdés köré koncentrál, melyre válaszolni k e l l. Válaszolni maximális komolysággal, a m i é r t e k végtelen sorára, addig, amíg behatolunk a mű mély rétegébe és lényegi összefüggések nyomára bukkanunk. A három alapkérdés: „Mit”, „Hol” és „Mikor”. Nem nehéz a három kérdés mögött felfedezni a Mű, Tér, és Idő bonyolult és együttesen ható viszonyrendszerének problematikáját. 1. „Mit?” Köztudott, hogy a kultúra csak önmagával vonatkozásba hozva ismerhető meg és az eszmetörténettel fennálló viszonyában értelmezendő. A kor, melyben Saint-Saëns (1835-1921) alkot, rendkívül összetett, sokrétű: konkurens eszmei, művészeti és ezekkel adekvált ízlésirányzatok vívnak jogaikért. Számunkra azonban legfontosabb Saint-Saëns a) témaválasztása és b) zenéjének természete. a) Témaválasztás A humanista felvilágosodás szellemében nevelkedett filológus több-kevesebb joggal fanyaloghat a XIX. század operaszerzőinek azon az igen elterjedt szokásán, hogy a Wilhelm Meistert (Thomas Mignon), a Hamletet, az Isteni színjátékot, vagy a Faustot operaszínpadra adaptálják. Nem vitás, a vállalkozás rendkívül veszélyes: az az elmélyedő klasszikus összefoglalás, amely a helyén és az olasz kultúrában tisztult le és egy Goethe-i, immár fogalommá vált attitűd tetőz, talán nem fokozható. Már-már anekdota, de hűen példázza a német és a francia szellem közötti viszonyt Hegel válasza egy francia kiadó kérdésére: „Lefordítható-e a ’Szellem fenomenológiája’ franciára?” Hegel: „Nem azért írtam, hogy lefordítsák és franciára, semmi esetre sem.” Ezek után fel kell tennünk a kérdést: miért választott Saint-Saëns bibliai témát, miért pont ezt a bibliai témát, mi volt számára fontos és m i f o n t o s s z á m u n k r a? A Saint-Saëns-ról értekezők gyakran hajlanak arra, hogy mellékesnek tekintsék a szerző emelkedett szellemét, rendkívüli műveltségét, holott ez fontos, a mi szempontunkból, már-már a legfontosabb. Ugyanis mennyire kézenfekvő az, hogy a szerző szellemi rokona az enciklopédistáknak, Diderot-nak, D’Alambert-nek, Voltaire-nak és Rousseau-nak, vagyis egy olyan racionalista művészetszemléletnek, melynek befolyása nem tűnhet el nyomtalanul egy kultúrából. Egyik levelében írja: „Óvakodjunk minden túlzástól, érintetlenül őrizzük meg az értelem épségét.” Mi más ez, ha nem az a jellegzetes francia művészetszemlélet, amely szemérmes jólneveltségét társadalomfilozófiai mélységekkel pótolja. A Lemaire librettójára írt opera is, a bibliai történetet felhasználva, egy második, de egyenrangú szólamot is kifejt, mely hangsúlyozottan társadalomfilozófiai orientációjú. Ennek a szólamnak társadalmi és erkölcsi tartalma a különböző szinten álló ókori civilizációk konfrontációja. Saint-Saëns rendkívül élesen állítja szembe zeneileg a zsidók és a filiszteusok közösségi megnyilvánulásait. A harcból megtérő győztes zsidók nem örömünnepet, hanem gregorián ízű gyászszertartást ülnek a harcban elesettek emlékére s mindez igen fejlett erkölcsi tudatot sejtet. Ezzel szemben a filiszteusok „rítusainak” tartalma az erotika (papnők tánca) és a mámor (bacchanália). Erre az éles kontrasztra épülő – közösségi jellegű – szólamra szimmetrikusan rímel a másik, - a Sámsoné és a Deliláé. A dráma két végzetszerű sors egyéni kálváriája között feszül. Sámson drámaisága az érzékiségtől a lemondásig, a befolyásolható ötletszerűségtől a tudatos vállalásig megtett út íve, mely Ikarosszal és Prométheusszal rokonítja őt. Delila, l é n y e g e s e m b e r i t a r t a l m a egy rendkívüli ambíció, mely egy tévesen értelmezett szabadságot üldöz fanatikusan, de minden hódító erotika ellenére szánalmat keltő figura. Drámája föltétlenül egy elidegenedett emberé, kinek a szerelem csupán eszköz életében. A két lényegi kontraszt mellett fontos ellenpont húzódik. Egyrészt az öreg zsidó megjelenése, aki a soha nem szunnyadó lelkiismeret archetípusa. (Mindig egy gyermek kíséretében látjuk, aki a folytonosság és tisztaság örök szimbóluma.) Másrészt Dagon isten főpapja és első embere, Abimelech, akik a jól olajozott fliszteus hatalom képviselői. b) Az opera zenéje Az opera zenei anyaga eklektikus. Ennek ellenére sem esik szét a mű, és hibáznánk, ha egy Mozart-i vagy egy Beethoven-i építkezést kérnek számon Saint-Saëns-től. Itt a kötőanyag más jellegű, képi ihletésű, melynek kiváló ízléssel megválasztott eleganciája félreismerhetetlenül francia. 2. „Hol?” A mit-ből fakad a hol, de mondhatjuk, hogy ő maga az, csak más dimenzióban. A Sámson és Delila esetében a francia jelleghez levegős, tágas tér kívánkozik, mely ezen belül, vagy ennek ellenére is tud erős, kemény és monumentális lenni. 3. „Mikor?” Valójában minden színpadi műnek egy reális ideje van, az amikor és ahol előadják. A mához szólni persze sokféleképpen lehet. Gyarapíthatjuk azt a monumentális kollekciót, mely különböző operaházak színes panoptikumában sűrűn előfordul; egy Sámson és Delilával rekonstruálhatunk francia nagyoperai kliséket. Tehetjük mindkettőt komoly művészi ranggal. Amit én fontosnak tartanék az, hogy s z á m u n k r a mit jelent ez a sámsoni erő. Ikarosz tudta, ha a Napba repül, elolvadnak viasz-szárnyai, mégis a Napba repült. Prométheusz tudta, hogy megbüntetik, mégis lehozta az embereknek a tüzet. Sámson is inkább a halált választotta, de megváltott vele valamit: az Embert. /Demény Attila/ Ideírom az 1991. március 19-i előadás alkotóit, szereplőit, közreműködőit: Vezényel: Hary Béla Díszlet és jelmeztervező: Valkay Ferenc Karigazgató: Laskay Adrienne Delila – Georgescu Mária Sámson – Molnár János Főpap – Merk István Abimelech – Herz Péter Öreg zsidó – Szabó Bálint Három filiszteus: Kiss B. Atilla, Szabó Péter, Szeibert István Szólótánc: Mihaela Tiganus, Petre Patras Hangversenymester: Hellmann András Szobrászmunkák: Fodor Gábor Rendező: Demény Attila
6625 parampampoli 2016-04-07 09:19:27 [Válasz erre: 6623 Kaliban 2016-04-07 07:44:35]
Nekem az utolsó Varázsfuvola a Mikó-féle 1980-as volt, olyan igazi, meseszerű, érthető. Ja, és persze Kováts, Polgár, Gulyás, Molnár, Lehoczky, Nádor, Kalmár, Pászthy, Ferencsik, úgy "mellékesen."
Nekem az utolsó Varázsfuvola a Mikó-féle 1980-as volt, olyan igazi, meseszerű, érthető. Ja, és persze Kováts, Polgár, Gulyás, Molnár, Lehoczky, Nádor, Kalmár, Pászthy, Ferencsik, úgy "mellékesen."
6624 Edmond Dantes 2016-04-07 08:56:11 [Válasz erre: 6622 Kaliban 2016-04-07 07:42:48]
Zeneileg a vígszínházi Varázsfuvolával nem volt különösebb bajom. Fischer Ádám, Miklósa, Polgár, Brickner jó/nagyon jó volt, másfelől Hajnóczy és Haja kicsit kevés. Más kérdés, hogy a ház akusztikája szerintem nem igazán alkalmas operajátszásra, noha nem vagyok különösebben "akusztikaérzékeny".
Zeneileg a vígszínházi Varázsfuvolával nem volt különösebb bajom. Fischer Ádám, Miklósa, Polgár, Brickner jó/nagyon jó volt, másfelől Hajnóczy és Haja kicsit kevés. Más kérdés, hogy a ház akusztikája szerintem nem igazán alkalmas operajátszásra, noha nem vagyok különösebben "akusztikaérzékeny".
6623 Kaliban 2016-04-07 07:44:35 [Válasz erre: 6622 Kaliban 2016-04-07 07:42:48]
Utóbbi idő: az elmúlt húsz év általam látott magyarországi Varázsfuvola rendezései. Ugye Szikora még a 90-es évek végén állította színpadra, de egészen a Marton rendezte előadásig az ment, tehát az elmúlt húsz évben is néztem - utolsó alkalommal 2007-ben láttam ha jól emlékszem.
Utóbbi idő: az elmúlt húsz év általam látott magyarországi Varázsfuvola rendezései. Ugye Szikora még a 90-es évek végén állította színpadra, de egészen a Marton rendezte előadásig az ment, tehát az elmúlt húsz évben is néztem - utolsó alkalommal 2007-ben láttam ha jól emlékszem.
6622 Kaliban 2016-04-07 07:42:48 [Válasz erre: 6621 lujza 2016-04-07 02:25:41]
De attól még az egész egy borzalmasan közhelyes modernkedés - túl sok eredetiség szerintem nincs benne, meg túl sok újdonság sem. Mindegy. Már megszoktam, hogy az utóbbi időben egymásután láttam számomra nem igazán bejövős Varázsfuvola rendezéseket: Szikora, Marton, Szinetár, Fischer Iván, a győriek tavalyi produkciója és ugye Alföldi. Nekem egyik se volt az igazi. Zeneileg is vegyes felvágottak voltak.
De attól még az egész egy borzalmasan közhelyes modernkedés - túl sok eredetiség szerintem nincs benne, meg túl sok újdonság sem. Mindegy. Már megszoktam, hogy az utóbbi időben egymásután láttam számomra nem igazán bejövős Varázsfuvola rendezéseket: Szikora, Marton, Szinetár, Fischer Iván, a győriek tavalyi produkciója és ugye Alföldi. Nekem egyik se volt az igazi. Zeneileg is vegyes felvágottak voltak.
6621 lujza 2016-04-07 02:25:41 [Válasz erre: 6613 sztalin 2016-04-06 08:31:12]
Megnyugtatlak, végül mindenki megtalálta a párját.
Megnyugtatlak, végül mindenki megtalálta a párját.
6620 sztalin 2016-04-06 23:53:00 [Válasz erre: 6619 Búbánat 2016-04-06 20:08:24]
Ajjaj, pedig erre is vettem jegyet. Amiket írsz az alapján legjobb ha eleve el se megyek. Az is igaz, hogy a mai Háry egyedül bőven megérte a három primavera jegy árát amit vettem.
Ajjaj, pedig erre is vettem jegyet. Amiket írsz az alapján legjobb ha eleve el se megyek. Az is igaz, hogy a mai Háry egyedül bőven megérte a három primavera jegy árát amit vettem.
6619 Búbánat 2016-04-06 20:08:24
Holnap láthatjuk az Erkel Színházban a Kolozsvári Magyar opera társulatának vendégjátékában a [url] http://www.magyaropera.ro/index.php/hu/eloadasok/03/camille-saint-saens-samson-es-delila-bemutato/; Sámson és Delilát. [/url] Korcsmáros György – rendező: „A XIX. század egyik klasszikus zenei remekműve az ősi bibliai történeten alapuló opera. A mi előadásunk, tiszteletben tartva Saint-Saens csodálatos muzsikáját, a történetet egy elképzelt mába helyezte. Elnyomók és elnyomottak bárhol és bármikor léteznek és létezhettek. A rab zsidók egy zsinagógát kényszerülnek a rabtartók kedvéért pogány „templommá”, egy mulatóvá átépíteni. A filiszteus fejedelem egy „drogbáró”, a Főpap pedig az ő biztonsági főnöke. Sámson amolyan Che Guevera típusú diákvezér, aki az elnyomásra terrorakcióval válaszol. Delila ebben a változatban nem papnő, hanem énekesnő, egy filiszteus celeb, táncosnőkkel körbevéve. A győztes csatából hazatérő zsidó katonákat úgy fogadják, ahogy az amerikai tengerészgyalogosokat a vietnami lányok a múlatókban. De az elcsábult, így népét akarva-akaratlan eláruló megvakított Sámson pedig nevetség tárgyaként lesz kiállítva a zsinagógából diszkóvá átalakított helyiségben, a nyertes filiszteusok győzelmi estélyén. Szándékom szerint előadásunk folyamatában hűen követi az eredeti cselekménysort, csak modern köntösbe bújtatja."
Holnap láthatjuk az Erkel Színházban a Kolozsvári Magyar opera társulatának vendégjátékában a [url] http://www.magyaropera.ro/index.php/hu/eloadasok/03/camille-saint-saens-samson-es-delila-bemutato/; Sámson és Delilát. [/url] Korcsmáros György – rendező: „A XIX. század egyik klasszikus zenei remekműve az ősi bibliai történeten alapuló opera. A mi előadásunk, tiszteletben tartva Saint-Saens csodálatos muzsikáját, a történetet egy elképzelt mába helyezte. Elnyomók és elnyomottak bárhol és bármikor léteznek és létezhettek. A rab zsidók egy zsinagógát kényszerülnek a rabtartók kedvéért pogány „templommá”, egy mulatóvá átépíteni. A filiszteus fejedelem egy „drogbáró”, a Főpap pedig az ő biztonsági főnöke. Sámson amolyan Che Guevera típusú diákvezér, aki az elnyomásra terrorakcióval válaszol. Delila ebben a változatban nem papnő, hanem énekesnő, egy filiszteus celeb, táncosnőkkel körbevéve. A győztes csatából hazatérő zsidó katonákat úgy fogadják, ahogy az amerikai tengerészgyalogosokat a vietnami lányok a múlatókban. De az elcsábult, így népét akarva-akaratlan eláruló megvakított Sámson pedig nevetség tárgyaként lesz kiállítva a zsinagógából diszkóvá átalakított helyiségben, a nyertes filiszteusok győzelmi estélyén. Szándékom szerint előadásunk folyamatában hűen követi az eredeti cselekménysort, csak modern köntösbe bújtatja."
6618 Petyus 2016-04-06 10:32:13 [Válasz erre: 6615 Pristaldus 2016-04-06 09:28:27]
Érdekes, ő miért nem gondolkodott el rajta? Érdekes lenne a véleménye.
Érdekes, ő miért nem gondolkodott el rajta? Érdekes lenne a véleménye.
6617 Kaliban 2016-04-06 10:10:42 [Válasz erre: 6616 parampampoli 2016-04-06 10:00:16]
Még az írásai alapján a modern rendezéseket kifejezetten lelkesedve fogadó Kondor Kata se ítélte jónak és összeszedetnek a rendezését. Remélem azért Operavilágot olvas a rendezőnő és ezen elgondolkozik. Ez most nagyon nem jött össze neki - van ilyen.
Még az írásai alapján a modern rendezéseket kifejezetten lelkesedve fogadó Kondor Kata se ítélte jónak és összeszedetnek a rendezését. Remélem azért Operavilágot olvas a rendezőnő és ezen elgondolkozik. Ez most nagyon nem jött össze neki - van ilyen.
6616 parampampoli 2016-04-06 10:00:16 [Válasz erre: 6615 Pristaldus 2016-04-06 09:28:27]
Ahhoz, hogy el tudja neki magyarázni, rajta kívül még legalább egyvalakinek meg kellett volna értenie a "koncepcióját". Ám ilyen ember eddig még nem találtatott széles e hazában.
Ahhoz, hogy el tudja neki magyarázni, rajta kívül még legalább egyvalakinek meg kellett volna értenie a "koncepcióját". Ám ilyen ember eddig még nem találtatott széles e hazában.
6615 Pristaldus 2016-04-06 09:28:27
Galgóczy Judit rendezőnő úton, útfélen meséli, hogy nem érti, miért nem fogadta a közönség pozitívan a koncepcióját! Valaki magyarázza el neki!
Galgóczy Judit rendezőnő úton, útfélen meséli, hogy nem érti, miért nem fogadta a közönség pozitívan a koncepcióját! Valaki magyarázza el neki!
