7696 Héterő 2017-04-10 02:14:29
Fordítási bakiból - rendezői koncepció Az a bizonyos Hollandi inkább bolyongott a tengereken, semmint bolygott. Első magyar nyelvű címe valaha még helyesen fogalmazta meg: bolyongó. Találkozhatott a Wagner-kedvelő néhány "nívós" ismertetőben a címmel így is: A repülő Hollandi, de ezt a vonalat inkább hagyjuk. Amit most láttunk, a bolygóra, mint űrbeli objektumra asszociál: Sentánk a Holdat bámulja a címszereplő képe helyett, Daland scafanderben indul (űr)hajózni. Az Ihr Welten, endet euren Lauf ! (itt kb. Mindenség, ne létezz tovább!) - szöveg helyett most boly(on?)gók semmisülnek meg. Különös, hogy egy darabot, amelyben kiemelt szerepe van a szélnek (pláne, ha az déli), miféle csavarral lehet a légüres világűrbe transzplantálni. Ugyan hajó az hajó, mégha "űr"- is, nagy igazság, de a dráma állandóan árbocot, vitorlát, öblöt, vihart és hasonlókat emleget. Rendezőknek illene tudni, hogy a vetített világűr látványa dacára sem emeli a nézőt a csillagokba, ha hosszú percekig szembevillogtatják, mint egy drogfűtött diszkóban: kellemetlen, kérem, és nem látni a színpadon történteket (ami néha nem is hiányzik annyira). A kaszáló lányok képe elnézhető, mert kedves. Már meg sem lepődik az ember, hiszen nemrég láttunk szövödét is fonoda helyett: darab - darab... Az a huzatott Wagner meg csak írjon össze-vissza mindenféle ósdiságot, a mai, modern rendező megmutatja, hogyan kellett volna. A mai fiatalok - úgymond - meg sem értenék, ha nem filmekből (khm.) "kölcsönöznék" "eredeti" ötleteiket világmegváltó rendezőink. És mi pusztul el, ha eszement, zagyva nyüzsgést kényszerül a fiatal néző "élvezhetni" a nyitány alatt, amit ósdi-porosan, leeresztett függöny mellett hallgatott egykor a "sznob" közönség? Elpusztul a zenei felkészítés, ez a néhány, említésre sem érdemes motívum: Hollandi; Vihar + Hollandi + Bolyongás; Hollandi; Megváltás-a + Megváltás-b; Vigasztalanság; Hollandi; Bolyongás; Halálvágy-a + BolyongásVihar + Panaszkiáltás; Hollandi; Bolyongás; Panaszének + Bolyongás; Hollandi + Vigasztalanság + Vihar + Panaszkiáltás + Hajósének; Hajóskiáltás; Hollandi; Bolyongás + Panaszének + Panaszkiáltás + Vihar + Halálvágy-a + Hajósének; Megváltás-a; Megváltás-c; Panaszkiáltás; Bolyongás + Hollandi; Megváltás-a; Megváltás-c; Megváltás-b; Hullámzás + Hollandi; Megváltás-a...
Fordítási bakiból - rendezői koncepció Az a bizonyos Hollandi inkább bolyongott a tengereken, semmint bolygott. Első magyar nyelvű címe valaha még helyesen fogalmazta meg: bolyongó. Találkozhatott a Wagner-kedvelő néhány "nívós" ismertetőben a címmel így is: A repülő Hollandi, de ezt a vonalat inkább hagyjuk. Amit most láttunk, a bolygóra, mint űrbeli objektumra asszociál: Sentánk a Holdat bámulja a címszereplő képe helyett, Daland scafanderben indul (űr)hajózni. Az Ihr Welten, endet euren Lauf ! (itt kb. Mindenség, ne létezz tovább!) - szöveg helyett most boly(on?)gók semmisülnek meg. Különös, hogy egy darabot, amelyben kiemelt szerepe van a szélnek (pláne, ha az déli), miféle csavarral lehet a légüres világűrbe transzplantálni. Ugyan hajó az hajó, mégha "űr"- is, nagy igazság, de a dráma állandóan árbocot, vitorlát, öblöt, vihart és hasonlókat emleget. Rendezőknek illene tudni, hogy a vetített világűr látványa dacára sem emeli a nézőt a csillagokba, ha hosszú percekig szembevillogtatják, mint egy drogfűtött diszkóban: kellemetlen, kérem, és nem látni a színpadon történteket (ami néha nem is hiányzik annyira). A kaszáló lányok képe elnézhető, mert kedves. Már meg sem lepődik az ember, hiszen nemrég láttunk szövödét is fonoda helyett: darab - darab... Az a huzatott Wagner meg csak írjon össze-vissza mindenféle ósdiságot, a mai, modern rendező megmutatja, hogyan kellett volna. A mai fiatalok - úgymond - meg sem értenék, ha nem filmekből (khm.) "kölcsönöznék" "eredeti" ötleteiket világmegváltó rendezőink. És mi pusztul el, ha eszement, zagyva nyüzsgést kényszerül a fiatal néző "élvezhetni" a nyitány alatt, amit ósdi-porosan, leeresztett függöny mellett hallgatott egykor a "sznob" közönség? Elpusztul a zenei felkészítés, ez a néhány, említésre sem érdemes motívum: Hollandi; Vihar + Hollandi + Bolyongás; Hollandi; Megváltás-a + Megváltás-b; Vigasztalanság; Hollandi; Bolyongás; Halálvágy-a + BolyongásVihar + Panaszkiáltás; Hollandi; Bolyongás; Panaszének + Bolyongás; Hollandi + Vigasztalanság + Vihar + Panaszkiáltás + Hajósének; Hajóskiáltás; Hollandi; Bolyongás + Panaszének + Panaszkiáltás + Vihar + Halálvágy-a + Hajósének; Megváltás-a; Megváltás-c; Panaszkiáltás; Bolyongás + Hollandi; Megváltás-a; Megváltás-c; Megváltás-b; Hullámzás + Hollandi; Megváltás-a...
7695 Búbánat 2017-04-09 23:48:33 [Válasz erre: 7694 Búbánat 2017-04-09 23:45:51]
(Az előbb kissé "megkevertem a html-jelöléseket...)
(Az előbb kissé "megkevertem a html-jelöléseket...)
7694 Búbánat 2017-04-09 23:45:51
Be nem tervezett „repetában” részesült ma este az Erkel Színház közönsége Verdi Macbethjéből! A Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának előadása közben váratlanul elment az áram a zenekari árokban; a második felvonás első képében a Lady és a címszereplő kettőse alatt történt mindez, így félbemaradt éneklésük, mivel Oberfrank Péter karmester kénytelen volt leinteni a zenekart is. De csak pár pillanatig tartott ez a technikai malőr, visszajött az áram, így folytatódhatott az előadás: a két szereplő kettősét újravette Oberfrank – persze a publikum örömmel és tapssal honorálta, hogy ez a közjáték ilyen megnyugtatóan rendeződött. Magáról az operaprodukcióról csak annyit, örültem, hogy elhozták a pécsiek nekünk Verdi fiatalkori remekét és élvezhettük a zenéjét, ugyanakkor fenntartásaim vannak az énekszólamok kiosztását illetően: Bognár Szabolcs baritonja és Miksch Adrienn szopránja szerintem más fajsúlyt képvisel, mint ami Macbeth és hitvese szólamához ide szükségeltetik; a rokonszenves művészek szépen énekeltek, korrektül alakították szerepüket, ám számomra katarzissal nem szolgáltak. Leginkább Kiss András megformálta Banco-jával voltam elégedett! Nagyszerűen hozta karakterét és megvoltak hozzá a szólam megkívánta eszközei, erősségei: így a mélysége, zengése, súlya. A nem túl nagy létszámú énekkar is kitett magáért, különösen az opera fináléjának győzelmi karában. Az hogy az előadás összkicsengését dicsérhetem, abban nagy szerepe van Oberfrank Péter irányítása alatt játszó Pannon Filharmonikusoknak! Régen hallottam ennyire jól játszani operazenekart, színvonalas játékuk feldobta az egész produkciót, melyet végül igen nagy tetszéssel fogadott a közönség.
Be nem tervezett „repetában” részesült ma este az Erkel Színház közönsége Verdi Macbethjéből! A Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának előadása közben váratlanul elment az áram a zenekari árokban; a második felvonás első képében a Lady és a címszereplő kettőse alatt történt mindez, így félbemaradt éneklésük, mivel Oberfrank Péter karmester kénytelen volt leinteni a zenekart is. De csak pár pillanatig tartott ez a technikai malőr, visszajött az áram, így folytatódhatott az előadás: a két szereplő kettősét újravette Oberfrank – persze a publikum örömmel és tapssal honorálta, hogy ez a közjáték ilyen megnyugtatóan rendeződött. Magáról az operaprodukcióról csak annyit, örültem, hogy elhozták a pécsiek nekünk Verdi fiatalkori remekét és élvezhettük a zenéjét, ugyanakkor fenntartásaim vannak az énekszólamok kiosztását illetően: Bognár Szabolcs baritonja és Miksch Adrienn szopránja szerintem más fajsúlyt képvisel, mint ami Macbeth és hitvese szólamához ide szükségeltetik; a rokonszenves művészek szépen énekeltek, korrektül alakították szerepüket, ám számomra katarzissal nem szolgáltak. Leginkább Kiss András megformálta Banco-jával voltam elégedett! Nagyszerűen hozta karakterét és megvoltak hozzá a szólam megkívánta eszközei, erősségei: így a mélysége, zengése, súlya. A nem túl nagy létszámú énekkar is kitett magáért, különösen az opera fináléjának győzelmi karában. Az hogy az előadás összkicsengését dicsérhetem, abban nagy szerepe van Oberfrank Péter irányítása alatt játszó Pannon Filharmonikusoknak! Régen hallottam ennyire jól játszani operazenekart, színvonalas játékuk feldobta az egész produkciót, melyet végül igen nagy tetszéssel fogadott a közönség.
7693 Búbánat 2017-04-08 10:36:58
„Ezt a kiváló szegedi Trubadúrt habozás nélkül fel kellene hozni Pestre; szívem szerint ezzel lecserélném a pesti „förmedvényt”. „ - írtam le ezt a mondatot tavaly májusban a „Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban”-topicban, a szegedi Trubadúr-bemutatóról készült – megszerzett - képfelvétel megtekintése után. S lám, megvalósult a kívánságom: a Primavera-fesztiválra az Erkel Színházba megérkezett a szegedi társulattal Verdi csodálatos operája, hogy a pesti közönség is láthassa és lemérhesse, mitől és mennyiben „más” ez az alkotás Galgóczy Judit megbotránkoztató színrevitelétől. Nem ismétlem önmagam: ami nézetemet arról az operaelőadásról akkor kialakítottam, megfogalmaztam és leírtam, most az élő színházi előadás hatása alatt sem - lényegét tekintve - nem változott [url] http://momus.hu/forum.php?act=new&forumcat=386&msgcount=2253#330920; (Itt [/url] visszaolvashatók akkori soraim.) - attól a mostani élő előadás élménye legfeljebb árnyalatokban tér csak el. Ugyanakkor más a közeg, más a színpad, mások az akusztikai viszonyok stb., de egy minőségi változás azért akad: Manrico szerepében most László Boldizsár lépett fel. Az ő produkciójáról meg az jutott az eszembe, hogy pár nappal A cigánybáró Barinkay-ja után egyszerűen „átlépett” az egyik „cigányos” táborból egy másik ilyen közösségbe – mintha még a IV. felvonásban viselt „gúnyáját” is az operettből „kölcsönözte” volna. S ha már „cigányok”-nál tartok, az „öreg” Azucena is mintha J. Strauss- Jókai romantikus alkotásából keveredett volna át ide: Wiedemann Bernadett ott Czipra szerepét játszotta-énekelte, ugyancsak kiemelkedően. (Sőt hogy tökéletes legyen az áthallás, még egy áttűnésre asszociálok: a Johann Strauss Cigánykórusa - benne a kovácsdallal - szinte rímel a „Trubadúr” hasonló jelenetére.) László Boldizsár Manrico-alakítása – leszögezem - jobban tetszik a szlovák Tóbisz Tituszénál: ugyanakkor nem először figyelem meg, hogy tenorja mintha forszírozná az „olaszos” éneklést-deklamálást, a kissé érces és hősies hangzást – akkor is, amikor inkább a lírai oldal kerül hangsúlyosan előtérbe; olykor mintha B. Nagy Jánoséra emlékeztetne ez az attitűdje - persze az egykori kiváló tenorunk kvalitásai, énekművészi eszköztára nem utánozható. Még egy szereplőre visszatérek: Nadia Cerchez: – ezúttal hiányoltam énekéből a hangerő volumenét és azt, hogy az énekelt strófák végére mintha kifulladna, kevés levegő marad, a záró, magas, csúcshangokat nem tartja ki… Ez a Trubadúr-előadás-felhozatal – az összes körülményt számba véve - mindenképpen örömtelibb pillanatokat szerzett számomra, mint az Operaház legutóbbi saját, méltatlan rendezésben színre vitt produkciója volt (talán nem véletlen, hogy hamar kikerült a repertoárból) – én nem bánnám, ha a koprodukcióban a Szegedi Nemzeti Színházzal, továbbra is itt maradna nálunk ez a "Trubadúr"! Soha ennél rosszabbat…- jobb meg csak lehet(ne)…
„Ezt a kiváló szegedi Trubadúrt habozás nélkül fel kellene hozni Pestre; szívem szerint ezzel lecserélném a pesti „förmedvényt”. „ - írtam le ezt a mondatot tavaly májusban a „Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban”-topicban, a szegedi Trubadúr-bemutatóról készült – megszerzett - képfelvétel megtekintése után. S lám, megvalósult a kívánságom: a Primavera-fesztiválra az Erkel Színházba megérkezett a szegedi társulattal Verdi csodálatos operája, hogy a pesti közönség is láthassa és lemérhesse, mitől és mennyiben „más” ez az alkotás Galgóczy Judit megbotránkoztató színrevitelétől. Nem ismétlem önmagam: ami nézetemet arról az operaelőadásról akkor kialakítottam, megfogalmaztam és leírtam, most az élő színházi előadás hatása alatt sem - lényegét tekintve - nem változott [url] http://momus.hu/forum.php?act=new&forumcat=386&msgcount=2253#330920; (Itt [/url] visszaolvashatók akkori soraim.) - attól a mostani élő előadás élménye legfeljebb árnyalatokban tér csak el. Ugyanakkor más a közeg, más a színpad, mások az akusztikai viszonyok stb., de egy minőségi változás azért akad: Manrico szerepében most László Boldizsár lépett fel. Az ő produkciójáról meg az jutott az eszembe, hogy pár nappal A cigánybáró Barinkay-ja után egyszerűen „átlépett” az egyik „cigányos” táborból egy másik ilyen közösségbe – mintha még a IV. felvonásban viselt „gúnyáját” is az operettből „kölcsönözte” volna. S ha már „cigányok”-nál tartok, az „öreg” Azucena is mintha J. Strauss- Jókai romantikus alkotásából keveredett volna át ide: Wiedemann Bernadett ott Czipra szerepét játszotta-énekelte, ugyancsak kiemelkedően. (Sőt hogy tökéletes legyen az áthallás, még egy áttűnésre asszociálok: a Johann Strauss Cigánykórusa - benne a kovácsdallal - szinte rímel a „Trubadúr” hasonló jelenetére.) László Boldizsár Manrico-alakítása – leszögezem - jobban tetszik a szlovák Tóbisz Tituszénál: ugyanakkor nem először figyelem meg, hogy tenorja mintha forszírozná az „olaszos” éneklést-deklamálást, a kissé érces és hősies hangzást – akkor is, amikor inkább a lírai oldal kerül hangsúlyosan előtérbe; olykor mintha B. Nagy Jánoséra emlékeztetne ez az attitűdje - persze az egykori kiváló tenorunk kvalitásai, énekművészi eszköztára nem utánozható. Még egy szereplőre visszatérek: Nadia Cerchez: – ezúttal hiányoltam énekéből a hangerő volumenét és azt, hogy az énekelt strófák végére mintha kifulladna, kevés levegő marad, a záró, magas, csúcshangokat nem tartja ki… Ez a Trubadúr-előadás-felhozatal – az összes körülményt számba véve - mindenképpen örömtelibb pillanatokat szerzett számomra, mint az Operaház legutóbbi saját, méltatlan rendezésben színre vitt produkciója volt (talán nem véletlen, hogy hamar kikerült a repertoárból) – én nem bánnám, ha a koprodukcióban a Szegedi Nemzeti Színházzal, továbbra is itt maradna nálunk ez a "Trubadúr"! Soha ennél rosszabbat…- jobb meg csak lehet(ne)…
7692 IVA 2017-04-08 04:08:21 [Válasz erre: 7687 márta 2017-04-07 16:56:28]
Nem tudom, hogy az információkat az énekes vagy egy admin tölti-e fel, mindenesetre illenék a partner nevét helyesen írni: Nadia „Chersez” → Cerchez.
Nem tudom, hogy az információkat az énekes vagy egy admin tölti-e fel, mindenesetre illenék a partner nevét helyesen írni: Nadia „Chersez” → Cerchez.
7691 IVA 2017-04-08 04:07:06
A trubadúr – a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban Úgy gondoltam, Galgóczy Judit „változata” után már semmit sem veszíthetek, vagyis A trubadúr bármilyen rendezésével csak nyerhetek. Toronykőy Attila munkája ugyan nem a „mindig van még lejjebb” tapasztalatát hozta, de sajnos azt, hogy a pokol mélységéig vezető útnak is vannak megrázóan mély szintjei. A színlap elvileg boldogító ígérete: „A szegedi produkció érdekessége, hogy az eredeti, húzások nélküli változatot láthatják a nézők, annak a balettbetétnek a részleteivel, melyet Verdi a franciaországi bemutatóra komponált. Charles Osborne operakutató Verdi balettzenéjét így értékeli: „Ő lehetett volna az olasz balett Csajkovszkija.” A bekezdés végéről kezdve: szerintem A trubadúr-előadások semmit sem veszítenek a balettbetétek mellőzésével, a zeneirodalom pedig tökéletesen elégedett lehet azzal, hogy Verdi az olasz opera Verdije. Az előadás végéről kezdve: a finálé után azt gondoltam, ½–¾ 11 felé járhat, holott az egyszünetes operaelőadás csupán ¾ 10-ig tartott. Nem annyira fárasztott, mint inkább hihetetlenül untatott! Tehát A trubadúr teljes változata sem hosszú, viszont a cselekmény (a zenében is ábrázolt!) különböző hangulatú, légkörű helyszínei nem esetlegesek és nem céltalanul tagolják a darabot. Márpedig itt a látvány mindvégig ugyanaz, illetve ha változik is valamennyit felvonásról felvonásra, képről képre, e változások olyannyira elégtelenek, híján vannak a meglepetéseknek, a leleménynek és a szellemnek, egyes állandó idomok pedig annyira meghatározzák a látványt, hogy az mindvégig egyformának tűnik. A koncepcióhoz tartozik, hogy a „képváltozások” igen gördülékenyen zajlanak, minden kép vége előkészíti a másikat, miáltal ezek egymásba olvadnak. Ha a változások nem lennének olyan szegényesek, és a koncepciót és kivitelezését rendezési és szcenikai bravúrnak mondhatnánk, a nézőnek akkor is szüksége lenne a színek közötti időre. Még ha nem is öt percekre, mialatt nagy kopácsolások és puffanások hallatszanak a függöny mögül, csupán annyira, amennyire valószínűleg a zeneszerző és a szövegírók is gondoltak. Juhász Kati játékterét mozdítható, kortalan falak és lépcsősorok képezik. Szépnek nem szépek, nem keltik sem kastély, sem vár, sem kolostor, sem börtön hatását, a lépcsők olykor nem vezetnek sehová sem. Komoly hiba – legalábbis az Erkel Színház színpadán –, hogy a színpad nézői bal oldaláról a nem éppen középen ülő a világon semmi sem lát, még komolyabb, hogy ott hosszabb szólamrészleteket is előadnak az énekesek, akiket ezáltal túl hosszú ideig nem lehet látni. Minden elemnél hangsúlyosabb a zsinórpadlásról a színpad fölé folyamatosan belógó, hatalmas, korongszerű, fényáteresztő idom, amelynek ábrája mindvégig kopasz fák ágrendszere alulnézetből, helyzete időnként változik, különböző színű és fényerősségű, absztrakt rajzolatot vetít a színpad „deszkáira”, ami unalmasan ismétlődik és köszönőviszonyban sincs a rendezés számos naturalista, megdöbbentően lapos megoldásával. A színpadról a nézőt kínzó reflektorok mindig felvetik azt a kérdést, hogy a rendező és a díszlettervező megnézte-e művét a nézőtér különböző pontjairól. Úgy látszik, divatba jött feltétlenül illusztrálni Leonóra megfosztását hajzuhatagától a zárdajelenetben. Közben mókás, hogy a karigazgató a színpad hátterében vezényel a női karnak, utána pedig az a móka, hogy mire az előrelátó grófnő leveti az apácafátylat, amelyben már majdnem örök hűséget esküdött Krisztusnak, milyen szépecskén maradt haja. De mit számít ez olyan helyzetben, hogy Leonóra kiszabadítására Manrico nem fegyveres vértezetben jelenik meg, hanem a súgólyukból kúszik elő, mint egy sebzett róka a barlangjából. A jelzett történések közé erőszakolt naturalizmus legsekélyesebb pontja a Luna táborában zajló mulatsághoz a színpadra bependerített, leölt és hullamerev (kellék)disznó, amelynek altestéből szervek kandikálnak kifelé. A kínos látvány akkor kap „drámai funkciót”, amikor a gróf éneklés közben kotorászni kezd az állatban, és alhasából (!) kiveszi a szívet (külön gratulálok a karmaihoz, ilyenekkel biztosan magába bolondíthat egy grófnőt), amelyből a kifacsart vért a mámoros markotányoslányok a karjukra kenegetik, illetve vörösre mázolják vele Azucena szolidnak nem mondható dekoltázsát, a megalázás jeléül. (Éppen a 7680., 7681. sz. hozzászólásokban beszéltünk a rendezés lehetséges ízléstelen, gusztustalan, illetve undorító „árnyalatairól”, nos, ez az ötlet valamennyi jelzőnek megfelel.) A színváltozások szegényessége alatt természetesen nem feltétlenül, vagy nemcsak anyagi szegénységre gondolok, hanem egyes jelenetek hatásának teljes kioltására is. Képtelenség, hogy Leonóra a legintimebb érzéseit kitáró áriája alatt ne magányosan legyen a színpadon, hanem fekvő katonák között lépegessen, akik a Stretta utolsó hangjára a földre vetették magukat, és nem tudjuk, hogy alszanak-e, vagy már a harcban elesettek hullái. A trubadúr olyan opera, amelynek cselekményét elejétől végiéig kíséri a tűz mint őselem és mint a szélsőségesen romantikus szenvedélyek, indulatok, pusztító vakgyűlölet és bosszú metaforája, ám a rendező inkább meglep bennünket azzal, hogy a bosszú és az átok mégsem máglyán teljesül be, hanem Luna hűséges, öreg harcosa tőrt döf Manrico hátába, majd miután Azucena szembesítette tettének szörnyűségével, ő végez Ferrandóval: képileg a dominó-elv szerint. Lehetne tovább sorolni a kiábrándítónál kiábrándítóbb megoldásokat, de akkor nem tudnám érzékeltetni, hogy a rendezési ötleteknél is kiábrándítóbb a színészvezetés hiánya, vagy éppen a félrevitt színészi játék. Olyan amatőr mozdulatot, amilyennel a Lunát éneklő Kelemen Zoltán vezeti kézen fogva Leonórát, sohasem láttam még színpadon. A címszereplő László Boldizsárnak kétszer is megadatik összeesnie (végül meg is halnia) a színen, olyan mozdulatokkal és mimikával, ahogy iskolás fiúk bohóckodják el a halált szünetben a folyosón. Vagy – színháznál maradva – ahogy Mercutio játssza el a véget, amikor még nem az. Leonóra (elvileg örömömre) végre elénekli a Tu vedrai che amore in terra kezdetű (eredetileg) gyönyörűséget, amely a nagy ária és a Miserere-beli szólam után a szerelemtől és az élettől való búcsúzásnak már-már transzcendens dimenziójába visz, ám az énekesnő, időnként a földre üldögélve táncikálja végig. Lehet, hogy a rendezőnek, a világítással együtt, volt egy víziója erről a viselkedési zavarról, de az sajnos nem jön le a színpadról, illetve differenciált színészetet igényelne az énekesi szempontból is „embertelen” feladatban. Amikor Leonórának sikerült megnyernie Luna ígéretét és nyomban bevennie a gyűrűjébe rejtett mérget, érthető, hogy felszabadult e két nem mindennapos feladat nyomása alól, ezt Verdi is megírta. Mégis úgy gondolom, az ilyen megkönnyebbülés nem könnyed viháncolásban nyilvánul meg. Leonóránál maradva, alighanem az ő, különben is nehéz feladatát terheli meg legjobban A trubadúr eredeti változata. Nadia Cerchez felléptetésével pedig a hallgatót, elsősorban azért, mert egy mindvégig tremolós hangon hallgatjuk a szólamot. Pedig az alapszín szép, a magasságok majdnem mindig biztosak, a hang mozgékony. Világos színezete miatt szerintem az énekesnőnek kényelmesebb lenne Violetta szólama (a Szegeden szintén énekelt Toscaként elképzelni sem tudom), a hallgatónak pedig csak akkor, ha sikerült megszabadulnia a tremolótól. Alakításának leggyengébb része a Miserere volt, amelyet – bár igyekszem nem Takács Paula, sem Anna Netrebko már-már dörgően sötét hangadását számon kérni rajta – ilyen halkan, minden tekintetben súlytalanul még sohasem hallottam. Attól féltem, mára végleg elment Cerchez hangja, ám meglepetésre teljesítette a már említett ritkaságot és a hátralevő két jelenetet, még ha szubrett hangon is. Az előadás legjobb énekesi teljesítménye Kelemen Zoltán Luna-alakítása volt, mondanám, zavartalan élménye, de ennyire nem tudom függetleníteni a színészi alakítástól és az összélménytől. Azucena szerepében Wiedemann Bernadettet jobbnak hallottam, mint az Operaház előadásaiban az utóbbi években bármikor. Itteni megjelenésében túlságosan nett és ápolt, a vele folyamatosan együtt élő tragédiák ellenére virágjában levő, csaknem hódító cigányasszony a középkorból, ami engem erősebben gátolt a hiteles illúzióban, mint az egzotikumot aláhúzó sötét tónusok hiánya. László Boldizsár olaszos hangszíne és vivőereje Manrico szólamához alighanem eszményi, talán bennem van a hiba, ha korábban sem tetsző éneklésmódja, játéka miatt mégsem tudtam élvezni. Az F-moll ária meghittségéből semmi sem jutott el hozzám – de be kell vallanom, az énekes által feltöltött videofelvételről sokkal imponálóbb a teljesítménye. Pál Tamás tempói olykor zavarba hoztak. Ferrando elbeszélését lassúnak éreztem, de lehet, hogy csak azért, mert Altorjay Tamás nem töltötte ki, amit a szereptől várok. Ám Leonóra szólamának szinte valamennyi része olyan gyorsnak tűnt, amilyen tempóban a dallamok nem tudnak saját, személyes élményemmé válni, hanem elszaladnak előlem. Nem tudhatom, hogy ez karmesteri döntés vagy énekesi kényszer következménye-e.
A trubadúr – a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban Úgy gondoltam, Galgóczy Judit „változata” után már semmit sem veszíthetek, vagyis A trubadúr bármilyen rendezésével csak nyerhetek. Toronykőy Attila munkája ugyan nem a „mindig van még lejjebb” tapasztalatát hozta, de sajnos azt, hogy a pokol mélységéig vezető útnak is vannak megrázóan mély szintjei. A színlap elvileg boldogító ígérete: „A szegedi produkció érdekessége, hogy az eredeti, húzások nélküli változatot láthatják a nézők, annak a balettbetétnek a részleteivel, melyet Verdi a franciaországi bemutatóra komponált. Charles Osborne operakutató Verdi balettzenéjét így értékeli: „Ő lehetett volna az olasz balett Csajkovszkija.” A bekezdés végéről kezdve: szerintem A trubadúr-előadások semmit sem veszítenek a balettbetétek mellőzésével, a zeneirodalom pedig tökéletesen elégedett lehet azzal, hogy Verdi az olasz opera Verdije. Az előadás végéről kezdve: a finálé után azt gondoltam, ½–¾ 11 felé járhat, holott az egyszünetes operaelőadás csupán ¾ 10-ig tartott. Nem annyira fárasztott, mint inkább hihetetlenül untatott! Tehát A trubadúr teljes változata sem hosszú, viszont a cselekmény (a zenében is ábrázolt!) különböző hangulatú, légkörű helyszínei nem esetlegesek és nem céltalanul tagolják a darabot. Márpedig itt a látvány mindvégig ugyanaz, illetve ha változik is valamennyit felvonásról felvonásra, képről képre, e változások olyannyira elégtelenek, híján vannak a meglepetéseknek, a leleménynek és a szellemnek, egyes állandó idomok pedig annyira meghatározzák a látványt, hogy az mindvégig egyformának tűnik. A koncepcióhoz tartozik, hogy a „képváltozások” igen gördülékenyen zajlanak, minden kép vége előkészíti a másikat, miáltal ezek egymásba olvadnak. Ha a változások nem lennének olyan szegényesek, és a koncepciót és kivitelezését rendezési és szcenikai bravúrnak mondhatnánk, a nézőnek akkor is szüksége lenne a színek közötti időre. Még ha nem is öt percekre, mialatt nagy kopácsolások és puffanások hallatszanak a függöny mögül, csupán annyira, amennyire valószínűleg a zeneszerző és a szövegírók is gondoltak. Juhász Kati játékterét mozdítható, kortalan falak és lépcsősorok képezik. Szépnek nem szépek, nem keltik sem kastély, sem vár, sem kolostor, sem börtön hatását, a lépcsők olykor nem vezetnek sehová sem. Komoly hiba – legalábbis az Erkel Színház színpadán –, hogy a színpad nézői bal oldaláról a nem éppen középen ülő a világon semmi sem lát, még komolyabb, hogy ott hosszabb szólamrészleteket is előadnak az énekesek, akiket ezáltal túl hosszú ideig nem lehet látni. Minden elemnél hangsúlyosabb a zsinórpadlásról a színpad fölé folyamatosan belógó, hatalmas, korongszerű, fényáteresztő idom, amelynek ábrája mindvégig kopasz fák ágrendszere alulnézetből, helyzete időnként változik, különböző színű és fényerősségű, absztrakt rajzolatot vetít a színpad „deszkáira”, ami unalmasan ismétlődik és köszönőviszonyban sincs a rendezés számos naturalista, megdöbbentően lapos megoldásával. A színpadról a nézőt kínzó reflektorok mindig felvetik azt a kérdést, hogy a rendező és a díszlettervező megnézte-e művét a nézőtér különböző pontjairól. Úgy látszik, divatba jött feltétlenül illusztrálni Leonóra megfosztását hajzuhatagától a zárdajelenetben. Közben mókás, hogy a karigazgató a színpad hátterében vezényel a női karnak, utána pedig az a móka, hogy mire az előrelátó grófnő leveti az apácafátylat, amelyben már majdnem örök hűséget esküdött Krisztusnak, milyen szépecskén maradt haja. De mit számít ez olyan helyzetben, hogy Leonóra kiszabadítására Manrico nem fegyveres vértezetben jelenik meg, hanem a súgólyukból kúszik elő, mint egy sebzett róka a barlangjából. A jelzett történések közé erőszakolt naturalizmus legsekélyesebb pontja a Luna táborában zajló mulatsághoz a színpadra bependerített, leölt és hullamerev (kellék)disznó, amelynek altestéből szervek kandikálnak kifelé. A kínos látvány akkor kap „drámai funkciót”, amikor a gróf éneklés közben kotorászni kezd az állatban, és alhasából (!) kiveszi a szívet (külön gratulálok a karmaihoz, ilyenekkel biztosan magába bolondíthat egy grófnőt), amelyből a kifacsart vért a mámoros markotányoslányok a karjukra kenegetik, illetve vörösre mázolják vele Azucena szolidnak nem mondható dekoltázsát, a megalázás jeléül. (Éppen a 7680., 7681. sz. hozzászólásokban beszéltünk a rendezés lehetséges ízléstelen, gusztustalan, illetve undorító „árnyalatairól”, nos, ez az ötlet valamennyi jelzőnek megfelel.) A színváltozások szegényessége alatt természetesen nem feltétlenül, vagy nemcsak anyagi szegénységre gondolok, hanem egyes jelenetek hatásának teljes kioltására is. Képtelenség, hogy Leonóra a legintimebb érzéseit kitáró áriája alatt ne magányosan legyen a színpadon, hanem fekvő katonák között lépegessen, akik a Stretta utolsó hangjára a földre vetették magukat, és nem tudjuk, hogy alszanak-e, vagy már a harcban elesettek hullái. A trubadúr olyan opera, amelynek cselekményét elejétől végiéig kíséri a tűz mint őselem és mint a szélsőségesen romantikus szenvedélyek, indulatok, pusztító vakgyűlölet és bosszú metaforája, ám a rendező inkább meglep bennünket azzal, hogy a bosszú és az átok mégsem máglyán teljesül be, hanem Luna hűséges, öreg harcosa tőrt döf Manrico hátába, majd miután Azucena szembesítette tettének szörnyűségével, ő végez Ferrandóval: képileg a dominó-elv szerint. Lehetne tovább sorolni a kiábrándítónál kiábrándítóbb megoldásokat, de akkor nem tudnám érzékeltetni, hogy a rendezési ötleteknél is kiábrándítóbb a színészvezetés hiánya, vagy éppen a félrevitt színészi játék. Olyan amatőr mozdulatot, amilyennel a Lunát éneklő Kelemen Zoltán vezeti kézen fogva Leonórát, sohasem láttam még színpadon. A címszereplő László Boldizsárnak kétszer is megadatik összeesnie (végül meg is halnia) a színen, olyan mozdulatokkal és mimikával, ahogy iskolás fiúk bohóckodják el a halált szünetben a folyosón. Vagy – színháznál maradva – ahogy Mercutio játssza el a véget, amikor még nem az. Leonóra (elvileg örömömre) végre elénekli a Tu vedrai che amore in terra kezdetű (eredetileg) gyönyörűséget, amely a nagy ária és a Miserere-beli szólam után a szerelemtől és az élettől való búcsúzásnak már-már transzcendens dimenziójába visz, ám az énekesnő, időnként a földre üldögélve táncikálja végig. Lehet, hogy a rendezőnek, a világítással együtt, volt egy víziója erről a viselkedési zavarról, de az sajnos nem jön le a színpadról, illetve differenciált színészetet igényelne az énekesi szempontból is „embertelen” feladatban. Amikor Leonórának sikerült megnyernie Luna ígéretét és nyomban bevennie a gyűrűjébe rejtett mérget, érthető, hogy felszabadult e két nem mindennapos feladat nyomása alól, ezt Verdi is megírta. Mégis úgy gondolom, az ilyen megkönnyebbülés nem könnyed viháncolásban nyilvánul meg. Leonóránál maradva, alighanem az ő, különben is nehéz feladatát terheli meg legjobban A trubadúr eredeti változata. Nadia Cerchez felléptetésével pedig a hallgatót, elsősorban azért, mert egy mindvégig tremolós hangon hallgatjuk a szólamot. Pedig az alapszín szép, a magasságok majdnem mindig biztosak, a hang mozgékony. Világos színezete miatt szerintem az énekesnőnek kényelmesebb lenne Violetta szólama (a Szegeden szintén énekelt Toscaként elképzelni sem tudom), a hallgatónak pedig csak akkor, ha sikerült megszabadulnia a tremolótól. Alakításának leggyengébb része a Miserere volt, amelyet – bár igyekszem nem Takács Paula, sem Anna Netrebko már-már dörgően sötét hangadását számon kérni rajta – ilyen halkan, minden tekintetben súlytalanul még sohasem hallottam. Attól féltem, mára végleg elment Cerchez hangja, ám meglepetésre teljesítette a már említett ritkaságot és a hátralevő két jelenetet, még ha szubrett hangon is. Az előadás legjobb énekesi teljesítménye Kelemen Zoltán Luna-alakítása volt, mondanám, zavartalan élménye, de ennyire nem tudom függetleníteni a színészi alakítástól és az összélménytől. Azucena szerepében Wiedemann Bernadettet jobbnak hallottam, mint az Operaház előadásaiban az utóbbi években bármikor. Itteni megjelenésében túlságosan nett és ápolt, a vele folyamatosan együtt élő tragédiák ellenére virágjában levő, csaknem hódító cigányasszony a középkorból, ami engem erősebben gátolt a hiteles illúzióban, mint az egzotikumot aláhúzó sötét tónusok hiánya. László Boldizsár olaszos hangszíne és vivőereje Manrico szólamához alighanem eszményi, talán bennem van a hiba, ha korábban sem tetsző éneklésmódja, játéka miatt mégsem tudtam élvezni. Az F-moll ária meghittségéből semmi sem jutott el hozzám – de be kell vallanom, az énekes által feltöltött videofelvételről sokkal imponálóbb a teljesítménye. Pál Tamás tempói olykor zavarba hoztak. Ferrando elbeszélését lassúnak éreztem, de lehet, hogy csak azért, mert Altorjay Tamás nem töltötte ki, amit a szereptől várok. Ám Leonóra szólamának szinte valamennyi része olyan gyorsnak tűnt, amilyen tempóban a dallamok nem tudnak saját, személyes élményemmé válni, hanem elszaladnak előlem. Nem tudhatom, hogy ez karmesteri döntés vagy énekesi kényszer következménye-e.
7690 nickname 2017-04-07 20:45:00 [Válasz erre: 7686 parampampoli 2017-04-07 09:17:15]
És mindezek után László Boldizsár szombaton Wagnert is énekel - ő lesz Erik a miskolciak Hollandijában.... Ez a túlterheltség nyilván a tenor hiánnyal is magyarázható.
És mindezek után László Boldizsár szombaton Wagnert is énekel - ő lesz Erik a miskolciak Hollandijában.... Ez a túlterheltség nyilván a tenor hiánnyal is magyarázható.
7689 ebera 2017-04-07 19:51:15 [Válasz erre: 7686 parampampoli 2017-04-07 09:17:15]
Teljesen egyetértek minden szavával! ( Ilyenre nem is emlékszem.) Kicsit csalódás volt az előadás, mert a beszámolók alapján többet vártam. A Szegedi Nemzeti Színház méretét sajnos nem ismerem, valószínűleg minden másképpen szól, mint az Erkelben. Kelemen Zoltán világszínvonalon énekelt, nagyobb ovációt érdemelt volna. Nadia Cerchez Leonóraként hangban és játékban is kevés volt, legalábbis számomra. A rendezésnek voltak megmosolyogtató pillanatai. A kórusnak szólnia kellene, de nem igazán szólt, egyszerűen nem voltak elegen. Wiedermann fantasztikus volt mint mindig, nagyon örülök megérdemelt, hatalmas sikerének. Talán Kocsár Balázs is meghallotta.( Jelen volt.) Nagy élmény volt, köszönet érte!
Teljesen egyetértek minden szavával! ( Ilyenre nem is emlékszem.) Kicsit csalódás volt az előadás, mert a beszámolók alapján többet vártam. A Szegedi Nemzeti Színház méretét sajnos nem ismerem, valószínűleg minden másképpen szól, mint az Erkelben. Kelemen Zoltán világszínvonalon énekelt, nagyobb ovációt érdemelt volna. Nadia Cerchez Leonóraként hangban és játékban is kevés volt, legalábbis számomra. A rendezésnek voltak megmosolyogtató pillanatai. A kórusnak szólnia kellene, de nem igazán szólt, egyszerűen nem voltak elegen. Wiedermann fantasztikus volt mint mindig, nagyon örülök megérdemelt, hatalmas sikerének. Talán Kocsár Balázs is meghallotta.( Jelen volt.) Nagy élmény volt, köszönet érte!
7688 márta 2017-04-07 17:23:09
Részlet az Erkel-beli Trubadúrból.
Részlet az Erkel-beli Trubadúrból.
7687 márta 2017-04-07 16:56:28
https://www.youtube.com/watch?v=b-noQ5tCedE&feature=youtu.be
https://www.youtube.com/watch?v=b-noQ5tCedE&feature=youtu.be
7686 parampampoli 2017-04-07 09:17:15
A szegediek tegnapi Trubadúrjára legfőképpen László Boldizsár Manricóját meghallgatni mentem, ennek ellenére tulajdonképpen vele voltam a legkevésbé elégedett. A rengeteg, válogatás nélküli mindent éneklés kezdi megbosszulni magát: fáradt, szűk, csengés nélküli hangon énekelte a szerepet, amely egyébként jó formában is határeset lenne számára. A szegedi Bánkok, a Cigánybáró próba-és előadássorozat után egy ilyen feladat előtt pihenni kellett volna, s hogy nem tette, jól hallatszott. Körülbelül azon a színvonalon énekelt, mint a tavaly észlelt nagy fejlődés előtt, például a miskolci Rigolettóban vagy a pár évvel ezelőtti Pillangókisasszonyban tette. Bízom benne, hogy csak időszakos problémáról van szó, és újra magára fog találni, ehhez mindenképpen el kéne gondolkodnia, hogy mit, mennyit és milyen időbeosztással vállal el. Kár lenne érte, ha nem így tenne. Az előadás leghibátlanabb énekes produkcióját Kelemen Zoltán nyújtotta Luna grófként. Sokkal meggyőzőbbet, mint Gara vagy Petúr szerepében, végig kiegyenlített hangon, biztos magasságokkal, nagy levegőkkel és legatókkal énekelt. Áriája a kolostorképben az egész előadás zenei és hangi csúcspontját jelentette, nem sokan tudják ezt a nehéz áriát ilyen színvonalon interpretálni. Nadia Cerchezt eddig csak felvételről hallottam, és most megerősítette azt a gyanúmat, hogy nem a hangjának megfelelő fachot énekli. Ez a hang, lírai szoprán jó koloratúrkészséggel, egy Adina-Norina szerepkörben lenne kellemesen otthon, Leonóra azonban egészen más hanganyagot igényelne. Cerchez a szerepet elénekli, tulajdonképpen különösebb hiba nélkül – ezért adják neki ezeket a szerepeket, mert ő legalább baleset nélkül abszolválni képes őket —, de a lelkesítő, nagy pillanatok nélkül, az áriákban felettébb iskolás stílusban. Az est legzajosabb sikerét Wiedemann Bernadett aratta, teljes joggal. A színházában évek óta háttérbe szorított, gyakran comprimario szerepkört éneklő művésznő hatalmas és gyönyörű hangon, hangjában fénnyel és azzal a tűzzel énekelt, amelyről egész szerepében folyamatosan szó van. Nem a szokásos öreg cigányasszonyt játszotta, maszkja és jelmeze egy negyvenes, érett Carmen benyomását keltette, de ez tulajdonképpen pont megfelel a cselekménynek, hiszen egy 20—30 éves Manricónak nyilvánvalóan nem 70-80 éves asszony lenne a megfelelő korú édesanyja. Nem állítom, hogy Wiedemann minden fekvésben és hangon tökéletesen énekelt, de a pár nem tökéletesen megoldott pillanatot leszámítva átéléssel, magával ragadóan tette, mindent és mindenkit maga mögé utasítva. Altorjay Tamás Ferrandóként folyamatosan küzdött a szólammal, memóriazavarok miatt az olasz szöveggel még inkább. Az Operaház énekkarától elkényeztetve a kis létszámú kórus minden igyekezete ellenére elmaradt a partitúra kívánalmaitól, a hagyományosnak mondható, de a mára hagyománnyá váló énekesellenes elemeket tartalmazó rendezésű előadást Pál Tamás vezényelte, a tőle megszokott profizmussal. Sajnos azzal a döntéssel, hogy az áriák cabalettái két strófával mennek, nem tudok egyetérteni. A közönség elégedettebb lehetne, ha csak egyszer énekelnék el. De akkor jól.
A szegediek tegnapi Trubadúrjára legfőképpen László Boldizsár Manricóját meghallgatni mentem, ennek ellenére tulajdonképpen vele voltam a legkevésbé elégedett. A rengeteg, válogatás nélküli mindent éneklés kezdi megbosszulni magát: fáradt, szűk, csengés nélküli hangon énekelte a szerepet, amely egyébként jó formában is határeset lenne számára. A szegedi Bánkok, a Cigánybáró próba-és előadássorozat után egy ilyen feladat előtt pihenni kellett volna, s hogy nem tette, jól hallatszott. Körülbelül azon a színvonalon énekelt, mint a tavaly észlelt nagy fejlődés előtt, például a miskolci Rigolettóban vagy a pár évvel ezelőtti Pillangókisasszonyban tette. Bízom benne, hogy csak időszakos problémáról van szó, és újra magára fog találni, ehhez mindenképpen el kéne gondolkodnia, hogy mit, mennyit és milyen időbeosztással vállal el. Kár lenne érte, ha nem így tenne. Az előadás leghibátlanabb énekes produkcióját Kelemen Zoltán nyújtotta Luna grófként. Sokkal meggyőzőbbet, mint Gara vagy Petúr szerepében, végig kiegyenlített hangon, biztos magasságokkal, nagy levegőkkel és legatókkal énekelt. Áriája a kolostorképben az egész előadás zenei és hangi csúcspontját jelentette, nem sokan tudják ezt a nehéz áriát ilyen színvonalon interpretálni. Nadia Cerchezt eddig csak felvételről hallottam, és most megerősítette azt a gyanúmat, hogy nem a hangjának megfelelő fachot énekli. Ez a hang, lírai szoprán jó koloratúrkészséggel, egy Adina-Norina szerepkörben lenne kellemesen otthon, Leonóra azonban egészen más hanganyagot igényelne. Cerchez a szerepet elénekli, tulajdonképpen különösebb hiba nélkül – ezért adják neki ezeket a szerepeket, mert ő legalább baleset nélkül abszolválni képes őket —, de a lelkesítő, nagy pillanatok nélkül, az áriákban felettébb iskolás stílusban. Az est legzajosabb sikerét Wiedemann Bernadett aratta, teljes joggal. A színházában évek óta háttérbe szorított, gyakran comprimario szerepkört éneklő művésznő hatalmas és gyönyörű hangon, hangjában fénnyel és azzal a tűzzel énekelt, amelyről egész szerepében folyamatosan szó van. Nem a szokásos öreg cigányasszonyt játszotta, maszkja és jelmeze egy negyvenes, érett Carmen benyomását keltette, de ez tulajdonképpen pont megfelel a cselekménynek, hiszen egy 20—30 éves Manricónak nyilvánvalóan nem 70-80 éves asszony lenne a megfelelő korú édesanyja. Nem állítom, hogy Wiedemann minden fekvésben és hangon tökéletesen énekelt, de a pár nem tökéletesen megoldott pillanatot leszámítva átéléssel, magával ragadóan tette, mindent és mindenkit maga mögé utasítva. Altorjay Tamás Ferrandóként folyamatosan küzdött a szólammal, memóriazavarok miatt az olasz szöveggel még inkább. Az Operaház énekkarától elkényeztetve a kis létszámú kórus minden igyekezete ellenére elmaradt a partitúra kívánalmaitól, a hagyományosnak mondható, de a mára hagyománnyá váló énekesellenes elemeket tartalmazó rendezésű előadást Pál Tamás vezényelte, a tőle megszokott profizmussal. Sajnos azzal a döntéssel, hogy az áriák cabalettái két strófával mennek, nem tudok egyetérteni. A közönség elégedettebb lehetne, ha csak egyszer énekelnék el. De akkor jól.
7685 IVA 2017-04-07 01:57:29 [Válasz erre: 7684 IVA 2017-04-07 01:51:19]
[u]a[/u] Kolozsvári Állami Magyar Opera vendégjátéka
[u]a[/u] Kolozsvári Állami Magyar Opera vendégjátéka
7684 IVA 2017-04-07 01:51:19
Don Giovanni – Kolozsvári Állami Magyar Opera vendégjátéka a PRIMAVERA '17 sorozatban Belépve a nézőtérre és meglátva a lefedett színpadot és a súgólyuk hűlt helyét, egy pillanatra attól rémültem meg, hogy zenei alapra (karaoke) fogják énekelni a Don Giovannit. Következő rémületem azonban eszembe juttatta egyik legszörnyűbb operai élményemet 35 év mélységéből: Ljubimov Don Giovanniját, amelyben a színpadra volt helyezve a zenekar. Nos, ilyen „eredetiséggel” szolgált rendezőként a karmester és „szintetizátoros” Selmeczi György. Mondom így, miután már a nyitánynál feltűnt, hogy gyengén, színtelenül, árnyalatok nélkül szól a színpad mélyébe helyezett zenekar és a hangszer Selmeczi keze alól. Legalábbis nekem, miután csak újranyitása óta 7 Don Giovanni-előadást néztem meg az Erkel Színházban, a legtöbbet ugyanarról a helyről, mint most. Nem zárhatom ki persze, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház épülete megfelelőbb az ilyen elrendezés hangzási viszonyainak. Mentségére mondom a(z ismétlem) nem eredeti ötletnek, hogy Lőrincz Gyula színpadképe, szegényessége ellenére is, tetszetősebb, mint a Ljubimov-féle előadásé volt, a rendezésben nincs annyi fölösleges és idegesítő handabandázás, majd „leülés” a II. felvonásban. Kétoldalt lépcsők vezetnek fel a zenekar fölött csinosan ívelő hídra, amely mögött egy konkrétabb és egy elvontabb (feltehetően vetített) háttérkép váltja egymást. Nagyjából az eredeti színpad és a befedett zenekari árok határvonalán kovácsoltvasnak látszó „kórusrekesztő” választja el a teret. Hogy mit választ el ez a játékban, illetve miért közlekednek a szereplők ki-be az ajtaján, egyetlen előadáson nem sikerült megfejtenem. Olykor a jobb oldali nézőtéri folyosón is érkeznek, lépcsőn jutnak fel a színpadra, ez tűnt világosabbnak. Lehet, hogy a játéktérrel jobban megbarátkoztam volna, mint Ledenják Andrea jelmezeivel, illetve ha a jelmezek nem lettek volna oly idegenek Mozart Don Giovannijától. Pedig spanyolosságban nem volt hiány, annál nagyobb zavar a szereplők rangjának, még inkább a történési időnek a jelzésében. Don Giovannit leginkább stilizált torreádorként látjuk, tűzvörös felsőben és palásttal, aminél már csak a Kormányzó ugyancsak torreádorként való feltűnése meghökkentőbb – amihez képest Don Gonzalo kőszobor-inkarnációjában a hídszerkezet oldalán már fotelban ücsörgő ügyvédnek (jó, legyen kormányzó) látszik, aki a vacsorán is ugyanott ülve (nem) jelenik meg. A két donna flamencotáncosnőnek öltözve, Anna fekete, Elvira piros fodros szoknyarészben, az utóbbi kihívóbb megjelenését a gyönyörű, kontyos frizurájába bőséggel tűzdelt piros virágok egészítik ki. Az egyenlő elbírálásnak tartozom azzal, hogy Donna Annának is szép, barna kontyos frizurája volt, és – essünk túl ezen is – mindkettőjüket rendkívül csinos és szép énekesnők keltették életre. Az egyenként szép vásári árunak tekinthető jelmezek azonban, eme funkciójukban sajnos a látvány legnagyobb terhét jelentették, Zerlina „menyasszonyi” öltözete a legsúlyosabbat, erősen sugallva, hogy darabjait valamilyen jelmeztárban szedték össze, egyben mintegy reprezentálta az előadásból megnyilvánuló anyagi szegénységet, amely korántsem lehet gúny és megvetés tárgya, de sajnos tény. Ám még erre a szomorú összhatásra is lehetett rápakolni egy lapáttal, amikor az epilógusban a(z életben maradt) személyek úgy jelennek meg, mintha nemcsak Don Giovanni nyomasztó személyétől szabadultak volna meg (ki-ki más-más mértékben), hanem még egy Porgy és Bessből felsejlő pikniken is ünnepelnek. Donna Anna történetesen egy, a Giselle-be vagy A szilfidbe illő ruhában. Hadd térjek végre a lényegre: az énekesek produkcióira, az alakításukból megnyilvánuló, vagy abban titokban maradt értékekre. Volt egy rossz sejtésem abból, hogy a 19 órai kezdés ellenére 22 órai befejezést jelzett a színlap: ez vagy tévedés, vagy kimaradnak áriák a darabból. Egyfelől sajnálatos, másfelől nem, hogy két ária is, ezekről majd a maguk helyén... Úgy gondolom, súlyos mulasztás és hiba volt a közönséget nem tájékoztatni előzetesen a Leporello szerepét éneklő (és végigéneklő) Sándor Árpád és a Don Ottaviót alakító Barta Lóránt hangbeli állapotáról (betegségéről?). Sándor Árpád hangját A haramiák 2013. november 30-i vendégelőadásában Massimiliano szerepében még „megfelelőnek, érdekesnek” találtam. Hogy nem basszbariton (és főleg nem basszus), firtatni sem érdemes, éneklése mindvégig kényszerű markírozásnak tűnt. (Ráadásul a Regiszter-ária hatásában a rendezés, kellék és ötlet híján, teljesen az eladóra számít.) Az est másik kínos alakítása Barta Lóránté. A Dalla sua pace kezdetű ária talán húzásként, de valószínűbb, hogy az énekes állapota miatt maradt ki. Jobb lett volna, ha erre a sorsa jut az Il mio tesoro is, ám azt az énekes rekedtségével és az ária kvázi leéneklésével el kellett viselnünk. Míg Szilágyi Jánosról a szintén 2013. évi Luisa Miller-vendégjáték után azt írtam, élvezetesen énekelt Wurm szerepében, Masetto alakítására ezt túlzás lenne mondanom. Nem csak az elfuserált jelmezek és a megrendezetlen szituációk felelnek azért, hogy Köpeczi Sándor Don Gonzalója nem volt sem megrendítő, sem dermesztő. Élvezetes, sőt megnyerő volt Fülöp Tímea Donna Anna szerepében. Szép színű, zamatos drámai szoprán (ehhez a szólamhoz mindenesetre elég drámai), az Ah no, mio bene kezdetű bravúráriát is meggyőzően énekelte, pontos befejezéssel (persze az emelkedett előadáshoz még érnie kell). „Egyed Apollónia hanganyaga szép, kellő vivőerejű és mozgékony, de valamiért nem kiegyenlített hangzású, és Amália szólamának megformálásával sem bűvölt el” – ezt írtam annak idején A haramiák említett előadása nyomán, amit azért idézek, mert Egyed Appolónia bizonyult számomra az est örömteli meglepetésének Donna Elvira szerepében, mindvégig szép zengésű, telt szopránjával és átélt alakításával. Azazhogy sajnos nem mindvégig, mert Elvira II. felvonásbeli bravúráriáját szerencsétlenül kihagyták: egy történetesen jó formában levő énekes nagy lehetőségét, ezért mondom, hogy szerencsétlenül. Ezzel együtt (illetve e nélkül) is az volt az érzésem, hogy Egyed Apollónia az, aki Pesten betölthetné a Donna Elvira-hiányt. A Zerlinát megformáló Chiuariu Lívia megfelelő hangerejű és kellemes lírai szopránja hol behízelgően kedvesen, máshol hűvösen és üresen szólt. Tanuláson és időn múlhat, hogy az előbbi vonásokkal egyenlítse ki a teljes szólamot. Felmerül a kérdés: szabad-e a Don Giovannit előadni, ha az énekesek majd' fele nem alkalmas (vagy pillanatnyilag egyáltalán nem alkalmas) a szerepére? Ugyanakkor egy másik kérdés is: szabad-e elmulasztani a Don Giovanni műsorra tűzését, ha adódik hozzá egy remek címszereplő? A leírt, zavaró körülmények közepette ugyanis megadatott a címszerep kiváló alakításának élménye. A fiatal Sándor Csaba Budapesten már felhívta magára a figyelmet Mozartra és színpadra alkalmasságával Masetto szerepében, most a címszerep sem bizonyult számára túl nagy falatnak: hanggal is, színpadi munkával is győzte. A szerenád elbűvölő előadása tetszett legjobban, amely előrevetíti, milyen tartalékokat hozhat ki belőle az idő, a szerep érlelése és a személyiség továbbérése. Játéka azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a színpadra termettség mellett mennyire fontos az énekesnek a jelentős (de legalább valódi) rendezői munka – nem szívesen írom le: még akár az olyan is, amilyent a pesti előadásban általában elmarasztalunk. Hát még az olyan rendezők munkája, akiknek hatása láthatatlanul is érződött Erwin Schrott játékán, amelyet két szezonban is alkalmunk volt megcsodálni Pesten. Természetesen nem állítom, hogy a világ nagy színpadainak rendezői mindenkiből Schrottot tudnának faragni. Az igazi rendező hiánya azonban kiabál, ezért remélem, hogy Sándor Csaba Don Giovannijával egyszer egy igazán megrendezett előadásban is találkozhatunk.
Don Giovanni – Kolozsvári Állami Magyar Opera vendégjátéka a PRIMAVERA '17 sorozatban Belépve a nézőtérre és meglátva a lefedett színpadot és a súgólyuk hűlt helyét, egy pillanatra attól rémültem meg, hogy zenei alapra (karaoke) fogják énekelni a Don Giovannit. Következő rémületem azonban eszembe juttatta egyik legszörnyűbb operai élményemet 35 év mélységéből: Ljubimov Don Giovanniját, amelyben a színpadra volt helyezve a zenekar. Nos, ilyen „eredetiséggel” szolgált rendezőként a karmester és „szintetizátoros” Selmeczi György. Mondom így, miután már a nyitánynál feltűnt, hogy gyengén, színtelenül, árnyalatok nélkül szól a színpad mélyébe helyezett zenekar és a hangszer Selmeczi keze alól. Legalábbis nekem, miután csak újranyitása óta 7 Don Giovanni-előadást néztem meg az Erkel Színházban, a legtöbbet ugyanarról a helyről, mint most. Nem zárhatom ki persze, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház épülete megfelelőbb az ilyen elrendezés hangzási viszonyainak. Mentségére mondom a(z ismétlem) nem eredeti ötletnek, hogy Lőrincz Gyula színpadképe, szegényessége ellenére is, tetszetősebb, mint a Ljubimov-féle előadásé volt, a rendezésben nincs annyi fölösleges és idegesítő handabandázás, majd „leülés” a II. felvonásban. Kétoldalt lépcsők vezetnek fel a zenekar fölött csinosan ívelő hídra, amely mögött egy konkrétabb és egy elvontabb (feltehetően vetített) háttérkép váltja egymást. Nagyjából az eredeti színpad és a befedett zenekari árok határvonalán kovácsoltvasnak látszó „kórusrekesztő” választja el a teret. Hogy mit választ el ez a játékban, illetve miért közlekednek a szereplők ki-be az ajtaján, egyetlen előadáson nem sikerült megfejtenem. Olykor a jobb oldali nézőtéri folyosón is érkeznek, lépcsőn jutnak fel a színpadra, ez tűnt világosabbnak. Lehet, hogy a játéktérrel jobban megbarátkoztam volna, mint Ledenják Andrea jelmezeivel, illetve ha a jelmezek nem lettek volna oly idegenek Mozart Don Giovannijától. Pedig spanyolosságban nem volt hiány, annál nagyobb zavar a szereplők rangjának, még inkább a történési időnek a jelzésében. Don Giovannit leginkább stilizált torreádorként látjuk, tűzvörös felsőben és palásttal, aminél már csak a Kormányzó ugyancsak torreádorként való feltűnése meghökkentőbb – amihez képest Don Gonzalo kőszobor-inkarnációjában a hídszerkezet oldalán már fotelban ücsörgő ügyvédnek (jó, legyen kormányzó) látszik, aki a vacsorán is ugyanott ülve (nem) jelenik meg. A két donna flamencotáncosnőnek öltözve, Anna fekete, Elvira piros fodros szoknyarészben, az utóbbi kihívóbb megjelenését a gyönyörű, kontyos frizurájába bőséggel tűzdelt piros virágok egészítik ki. Az egyenlő elbírálásnak tartozom azzal, hogy Donna Annának is szép, barna kontyos frizurája volt, és – essünk túl ezen is – mindkettőjüket rendkívül csinos és szép énekesnők keltették életre. Az egyenként szép vásári árunak tekinthető jelmezek azonban, eme funkciójukban sajnos a látvány legnagyobb terhét jelentették, Zerlina „menyasszonyi” öltözete a legsúlyosabbat, erősen sugallva, hogy darabjait valamilyen jelmeztárban szedték össze, egyben mintegy reprezentálta az előadásból megnyilvánuló anyagi szegénységet, amely korántsem lehet gúny és megvetés tárgya, de sajnos tény. Ám még erre a szomorú összhatásra is lehetett rápakolni egy lapáttal, amikor az epilógusban a(z életben maradt) személyek úgy jelennek meg, mintha nemcsak Don Giovanni nyomasztó személyétől szabadultak volna meg (ki-ki más-más mértékben), hanem még egy Porgy és Bessből felsejlő pikniken is ünnepelnek. Donna Anna történetesen egy, a Giselle-be vagy A szilfidbe illő ruhában. Hadd térjek végre a lényegre: az énekesek produkcióira, az alakításukból megnyilvánuló, vagy abban titokban maradt értékekre. Volt egy rossz sejtésem abból, hogy a 19 órai kezdés ellenére 22 órai befejezést jelzett a színlap: ez vagy tévedés, vagy kimaradnak áriák a darabból. Egyfelől sajnálatos, másfelől nem, hogy két ária is, ezekről majd a maguk helyén... Úgy gondolom, súlyos mulasztás és hiba volt a közönséget nem tájékoztatni előzetesen a Leporello szerepét éneklő (és végigéneklő) Sándor Árpád és a Don Ottaviót alakító Barta Lóránt hangbeli állapotáról (betegségéről?). Sándor Árpád hangját A haramiák 2013. november 30-i vendégelőadásában Massimiliano szerepében még „megfelelőnek, érdekesnek” találtam. Hogy nem basszbariton (és főleg nem basszus), firtatni sem érdemes, éneklése mindvégig kényszerű markírozásnak tűnt. (Ráadásul a Regiszter-ária hatásában a rendezés, kellék és ötlet híján, teljesen az eladóra számít.) Az est másik kínos alakítása Barta Lóránté. A Dalla sua pace kezdetű ária talán húzásként, de valószínűbb, hogy az énekes állapota miatt maradt ki. Jobb lett volna, ha erre a sorsa jut az Il mio tesoro is, ám azt az énekes rekedtségével és az ária kvázi leéneklésével el kellett viselnünk. Míg Szilágyi Jánosról a szintén 2013. évi Luisa Miller-vendégjáték után azt írtam, élvezetesen énekelt Wurm szerepében, Masetto alakítására ezt túlzás lenne mondanom. Nem csak az elfuserált jelmezek és a megrendezetlen szituációk felelnek azért, hogy Köpeczi Sándor Don Gonzalója nem volt sem megrendítő, sem dermesztő. Élvezetes, sőt megnyerő volt Fülöp Tímea Donna Anna szerepében. Szép színű, zamatos drámai szoprán (ehhez a szólamhoz mindenesetre elég drámai), az Ah no, mio bene kezdetű bravúráriát is meggyőzően énekelte, pontos befejezéssel (persze az emelkedett előadáshoz még érnie kell). „Egyed Apollónia hanganyaga szép, kellő vivőerejű és mozgékony, de valamiért nem kiegyenlített hangzású, és Amália szólamának megformálásával sem bűvölt el” – ezt írtam annak idején A haramiák említett előadása nyomán, amit azért idézek, mert Egyed Appolónia bizonyult számomra az est örömteli meglepetésének Donna Elvira szerepében, mindvégig szép zengésű, telt szopránjával és átélt alakításával. Azazhogy sajnos nem mindvégig, mert Elvira II. felvonásbeli bravúráriáját szerencsétlenül kihagyták: egy történetesen jó formában levő énekes nagy lehetőségét, ezért mondom, hogy szerencsétlenül. Ezzel együtt (illetve e nélkül) is az volt az érzésem, hogy Egyed Apollónia az, aki Pesten betölthetné a Donna Elvira-hiányt. A Zerlinát megformáló Chiuariu Lívia megfelelő hangerejű és kellemes lírai szopránja hol behízelgően kedvesen, máshol hűvösen és üresen szólt. Tanuláson és időn múlhat, hogy az előbbi vonásokkal egyenlítse ki a teljes szólamot. Felmerül a kérdés: szabad-e a Don Giovannit előadni, ha az énekesek majd' fele nem alkalmas (vagy pillanatnyilag egyáltalán nem alkalmas) a szerepére? Ugyanakkor egy másik kérdés is: szabad-e elmulasztani a Don Giovanni műsorra tűzését, ha adódik hozzá egy remek címszereplő? A leírt, zavaró körülmények közepette ugyanis megadatott a címszerep kiváló alakításának élménye. A fiatal Sándor Csaba Budapesten már felhívta magára a figyelmet Mozartra és színpadra alkalmasságával Masetto szerepében, most a címszerep sem bizonyult számára túl nagy falatnak: hanggal is, színpadi munkával is győzte. A szerenád elbűvölő előadása tetszett legjobban, amely előrevetíti, milyen tartalékokat hozhat ki belőle az idő, a szerep érlelése és a személyiség továbbérése. Játéka azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a színpadra termettség mellett mennyire fontos az énekesnek a jelentős (de legalább valódi) rendezői munka – nem szívesen írom le: még akár az olyan is, amilyent a pesti előadásban általában elmarasztalunk. Hát még az olyan rendezők munkája, akiknek hatása láthatatlanul is érződött Erwin Schrott játékán, amelyet két szezonban is alkalmunk volt megcsodálni Pesten. Természetesen nem állítom, hogy a világ nagy színpadainak rendezői mindenkiből Schrottot tudnának faragni. Az igazi rendező hiánya azonban kiabál, ezért remélem, hogy Sándor Csaba Don Giovannijával egyszer egy igazán megrendezett előadásban is találkozhatunk.
7683 oberon 2017-04-05 21:33:02 [Válasz erre: 7682 -zéta- 2017-04-05 21:07:40]
Volt...Sajnos ez az utolsó fellépése operában.
Volt...Sajnos ez az utolsó fellépése operában.
7682 -zéta- 2017-04-05 21:07:40
Bede-Fazekas Csaba egy csoda....
Bede-Fazekas Csaba egy csoda....
7681 IVA 2017-04-04 23:46:18 [Válasz erre: 7680 parampampoli 2017-04-04 14:04:07]
Valóban, én „csak” az ízléstelen jelzőt használtam, amely nem szinonimája az ismerősöd által használt jelzőknek.
Valóban, én „csak” az ízléstelen jelzőt használtam, amely nem szinonimája az ismerősöd által használt jelzőknek.
7680 parampampoli 2017-04-04 14:04:07 [Válasz erre: 7679 Búbánat 2017-04-04 08:49:20]
Nem láttam egyiket se, tehát érdemben nem tudok hozzászólni, de egy nagyon kedves operettrajongó ismerősöm az operettes új Víg özvegyet autentikus katasztrófának, gusztustalannak és undorítónak írta le. Azért a Cigánybáróról ilyet vagy hasonlót nem mondott ill. írt senki.
Nem láttam egyiket se, tehát érdemben nem tudok hozzászólni, de egy nagyon kedves operettrajongó ismerősöm az operettes új Víg özvegyet autentikus katasztrófának, gusztustalannak és undorítónak írta le. Azért a Cigánybáróról ilyet vagy hasonlót nem mondott ill. írt senki.
7679 Búbánat 2017-04-04 08:49:20 [Válasz erre: 7678 IVA 2017-04-04 00:35:58]
Tulajdonképpen igyekeztem abbéli véleményemnek hangot adni, mennyivel "másabb" - elfogadhatóbb nekem - ez a Cigánybáró-újdonság (az ismételt megtekintése után) a számomra kissé lelombozó hatású új "Víg özvegyünk" első "látleletének" ismeretében; az egymást követő két operettbemutató - itt és ott - emléke óhatatlanul késztet és "ütköztet", a nézőpontok tekintetében is, az összehasonlításokra...
Tulajdonképpen igyekeztem abbéli véleményemnek hangot adni, mennyivel "másabb" - elfogadhatóbb nekem - ez a Cigánybáró-újdonság (az ismételt megtekintése után) a számomra kissé lelombozó hatású új "Víg özvegyünk" első "látleletének" ismeretében; az egymást követő két operettbemutató - itt és ott - emléke óhatatlanul késztet és "ütköztet", a nézőpontok tekintetében is, az összehasonlításokra...
7678 IVA 2017-04-04 00:35:58 [Válasz erre: 7671 Búbánat 2017-04-03 12:54:29]
Mintha ezt nem is ugyanaz a fórumozó írta volna, aki a 7627. sz. hozzászólást. (Ami persze nem baj.)
Mintha ezt nem is ugyanaz a fórumozó írta volna, aki a 7627. sz. hozzászólást. (Ami persze nem baj.)
7677 zenebaratmonika 2017-04-03 22:12:11 [Válasz erre: 7675 nickname 2017-04-03 19:59:38]
Az Egy éj Velencében a Golyók háborúja c. ment elég fura előadásban az opiban, Bécsben nagy siker volt ugyanez, de nálunk megbukott a dolog. Én se láttam, csak olvastam utólag ill. láttam belőle részleteket a youtube-n. Szerintem érdekes volt, bár én szeretem a modern dolgokat és díszleteket. Engem inkább az opi régies díszletű Marica grófnője idegesített 3 éve, nekem már giccses volt és el is aludtam rajta, a történet totál érdektelen,és a dalok előadása is gyenge volt. Ez és a Mágnás Miska a két legrosszabb operett amit láttam. Egy furcsa mégis pozitív élményem volt 2 éve az Operaházban a Wagner Rajna kincse előadása nagyon tetszett, modern volt, színes, rózsaszín, látványos, igazi mese, ahol a tündérek a levegőben lógtak és a zene is különleges, persze nehezen emészthető, de mégis nagyszerű és kifejező.
Az Egy éj Velencében a Golyók háborúja c. ment elég fura előadásban az opiban, Bécsben nagy siker volt ugyanez, de nálunk megbukott a dolog. Én se láttam, csak olvastam utólag ill. láttam belőle részleteket a youtube-n. Szerintem érdekes volt, bár én szeretem a modern dolgokat és díszleteket. Engem inkább az opi régies díszletű Marica grófnője idegesített 3 éve, nekem már giccses volt és el is aludtam rajta, a történet totál érdektelen,és a dalok előadása is gyenge volt. Ez és a Mágnás Miska a két legrosszabb operett amit láttam. Egy furcsa mégis pozitív élményem volt 2 éve az Operaházban a Wagner Rajna kincse előadása nagyon tetszett, modern volt, színes, rózsaszín, látványos, igazi mese, ahol a tündérek a levegőben lógtak és a zene is különleges, persze nehezen emészthető, de mégis nagyszerű és kifejező.
7676 Búbánat 2017-04-03 21:58:03 [Válasz erre: 7674 zenebaratmonika 2017-04-03 18:52:30]
A „Simplicius”, de különösen „A királyné csipkekendője” is nagyszerű zenei anyag. Utóbbiból igen nívós teljes, magyar rádiófelvételünk van:László Margit, Orosz Júlia, Bartha Alfonz, Korondy György, Palcsó Sándor, Kishegyi Árpád, Nádas Tibor, Göndöcs József, Katona Lajos, Michels János, MR Ének-és Zenekara, vez. Bródy Tamás – A Rádió Dalszínháza bemutatója:1967.
A „Simplicius”, de különösen „A királyné csipkekendője” is nagyszerű zenei anyag. Utóbbiból igen nívós teljes, magyar rádiófelvételünk van:László Margit, Orosz Júlia, Bartha Alfonz, Korondy György, Palcsó Sándor, Kishegyi Árpád, Nádas Tibor, Göndöcs József, Katona Lajos, Michels János, MR Ének-és Zenekara, vez. Bródy Tamás – A Rádió Dalszínháza bemutatója:1967.
7675 nickname 2017-04-03 19:59:38 [Válasz erre: 7674 zenebaratmonika 2017-04-03 18:52:30]
Élőben csak A denevért és A cigánybárót, de felvételről jól ismerem az Egy éj Velencébent is, sőt nemrég a Pázmán lovag teljes felvételét is megtaláltam neten. Ugye ez egy Arany János balladát dolgoz fel.Az Egy éj Velencében néhány éve ment az Operettben, de végül nem jutottam el rá. De ezt az operettet is felvették Geddával, ő meg az egyik kedvenc énekesem. Egyébként olyan gyakran kis hazánkban ezt nem adták elő. A színházi adattárban a Bécsi vérről is csak egy pécsi és egy három évvel ezelőtti veszprémi előadásról találtam infokat, de nem akarok szétoffolni itt mindent.
Élőben csak A denevért és A cigánybárót, de felvételről jól ismerem az Egy éj Velencébent is, sőt nemrég a Pázmán lovag teljes felvételét is megtaláltam neten. Ugye ez egy Arany János balladát dolgoz fel.Az Egy éj Velencében néhány éve ment az Operettben, de végül nem jutottam el rá. De ezt az operettet is felvették Geddával, ő meg az egyik kedvenc énekesem. Egyébként olyan gyakran kis hazánkban ezt nem adták elő. A színházi adattárban a Bécsi vérről is csak egy pécsi és egy három évvel ezelőtti veszprémi előadásról találtam infokat, de nem akarok szétoffolni itt mindent.
7674 zenebaratmonika 2017-04-03 18:52:30 [Válasz erre: 7673 nickname 2017-04-03 18:10:50]
Denevér, Cigánybáró a legismertebb Strauss darab, de még ott van a Bécsi vér és az Egy éj Velencében is. Melyiket láttad eddig?
Denevér, Cigánybáró a legismertebb Strauss darab, de még ott van a Bécsi vér és az Egy éj Velencében is. Melyiket láttad eddig?
7673 nickname 2017-04-03 18:10:50 [Válasz erre: 7672 nickname 2017-04-03 18:10:01]
Akkor meg inkább néztem ezt kétszer is, mint egyszer sem ezt a számomra kedves darabot -holott nem vagyok nagy operett rajongó, de Strauss operettjeit szeretem.
Akkor meg inkább néztem ezt kétszer is, mint egyszer sem ezt a számomra kedves darabot -holott nem vagyok nagy operett rajongó, de Strauss operettjeit szeretem.
7672 nickname 2017-04-03 18:10:01 [Válasz erre: 7671 Búbánat 2017-04-03 12:54:29]
Én szombaton láttam másodszorra és valahogy nekem is jobban bejött másodjára. Lehet fanyalogni, mert Házy, mert Ilosfalvy, de szerintem jelenleg ennél jobbat nem fogunk kapni, mint a mostani második szereposztás Cigánybáró ügyileg.
Én szombaton láttam másodszorra és valahogy nekem is jobban bejött másodjára. Lehet fanyalogni, mert Házy, mert Ilosfalvy, de szerintem jelenleg ennél jobbat nem fogunk kapni, mint a mostani második szereposztás Cigánybáró ügyileg.
7671 Búbánat 2017-04-03 12:54:29
Lement A cigánybáró tizedik, utolsó előadása tegnap este az Erkel Színházban - dugig teltház előtt, hatalmas közönségsikerrel! Kezdek megbarátkozni Zavaros Eszter Szaffijával! Másodszorra sokkal jobban tetszett produktuma a színpadon - akit eddig nem igen méltányoltam, bár nemrég a Pikk dáma Chloë kis szerepében is felfigyeltem kellemes szopránjára és vonzó külsejére… Egyelőre szép ígéret, amit remélem, idővel bevált és még sok örömünk lesz művészetében! Kár, hogy ebben az évadban már nem játsszák többet Johann Strauss romantikus nagyoperettjét – végül is ez a Szinetár-rendezés nézhető, és a zenekar is jó kezekben van Héja Domonkos karmester pálcája alatt. László Boldizsár Barinkay szerepében sokkal jobb hangi- meg játékban „természetesebb” alakítást nyújt mint az első szereposztásból Kiss B. Atilla. A tegnap esti előadás sok szereplője közül még egy művészt emelek ki: Kriszta Kingát, akinek koloratúrszopránján gyönyörűen szólalt meg a „Tavaszi hangok”. De minden szereplő és az énekkar, a táncosok is, remek, művészi teljesítményükkel örvendeztettek meg újra, élményt tudtak adni, de még a kissé szokatlan rendezői „körítés” is inkább elfogadható, mint a másik teátrumban Lehár alkotása; A víg özvegy - ami csaknem pontosan 20 évvel Strauss operettje után keletkezett – helye lenne itt az Erkel Színházban (kiváltva a rossz emlékű Víg özvegy-balettet), lennének is rá kiváló énekeseink: azok, akik a Cigánybáróban is tudtak emlékezeteset nyújtani! És Szinetár Miklós ötletekkel teli még ma is…
Lement A cigánybáró tizedik, utolsó előadása tegnap este az Erkel Színházban - dugig teltház előtt, hatalmas közönségsikerrel! Kezdek megbarátkozni Zavaros Eszter Szaffijával! Másodszorra sokkal jobban tetszett produktuma a színpadon - akit eddig nem igen méltányoltam, bár nemrég a Pikk dáma Chloë kis szerepében is felfigyeltem kellemes szopránjára és vonzó külsejére… Egyelőre szép ígéret, amit remélem, idővel bevált és még sok örömünk lesz művészetében! Kár, hogy ebben az évadban már nem játsszák többet Johann Strauss romantikus nagyoperettjét – végül is ez a Szinetár-rendezés nézhető, és a zenekar is jó kezekben van Héja Domonkos karmester pálcája alatt. László Boldizsár Barinkay szerepében sokkal jobb hangi- meg játékban „természetesebb” alakítást nyújt mint az első szereposztásból Kiss B. Atilla. A tegnap esti előadás sok szereplője közül még egy művészt emelek ki: Kriszta Kingát, akinek koloratúrszopránján gyönyörűen szólalt meg a „Tavaszi hangok”. De minden szereplő és az énekkar, a táncosok is, remek, művészi teljesítményükkel örvendeztettek meg újra, élményt tudtak adni, de még a kissé szokatlan rendezői „körítés” is inkább elfogadható, mint a másik teátrumban Lehár alkotása; A víg özvegy - ami csaknem pontosan 20 évvel Strauss operettje után keletkezett – helye lenne itt az Erkel Színházban (kiváltva a rossz emlékű Víg özvegy-balettet), lennének is rá kiváló énekeseink: azok, akik a Cigánybáróban is tudtak emlékezeteset nyújtani! És Szinetár Miklós ötletekkel teli még ma is…
7670 macskás 2017-04-02 08:39:57 [Válasz erre: 7667 Edmond Dantes 2017-04-01 12:12:10]
Te csak a matiné-előadást kaptad!
Te csak a matiné-előadást kaptad!
7669 IVA 2017-04-02 01:39:37 [Válasz erre: 7664 Búbánat 2017-04-01 10:20:54]
Ki leszel tiltva az intézményből, amiért nem Homonnay szerepével gondoltál rá.
Ki leszel tiltva az intézményből, amiért nem Homonnay szerepével gondoltál rá.
7668 babapopo 2017-04-01 17:38:12 [Válasz erre: 7664 Búbánat 2017-04-01 10:20:54]
Majdnem becumiztam...
Majdnem becumiztam...
7667 Edmond Dantes 2017-04-01 12:12:10 [Válasz erre: 7664 Búbánat 2017-04-01 10:20:54]
Lenyúlta előlem? Én voltam aznapra kiírva.
Lenyúlta előlem? Én voltam aznapra kiírva.
7665 trisztán 2017-04-01 11:33:46
Április 1 ☺☺☺
Április 1 ☺☺☺
7664 Búbánat 2017-04-01 10:20:54
A nagy sikerre való tekintettel az Operaház rendkívüli Cigánybáró-előadást tart április 31-én. Az este különlegessége, hogy Zsupán Kálmán szerepében maga az intézmény főigazgatója, Ókovács Szilveszter lép a közönség elé.
A nagy sikerre való tekintettel az Operaház rendkívüli Cigánybáró-előadást tart április 31-én. Az este különlegessége, hogy Zsupán Kálmán szerepében maga az intézmény főigazgatója, Ókovács Szilveszter lép a közönség elé.
7662 IVA 2017-03-30 04:48:01 [Válasz erre: 7656 Búbánat 2017-03-28 10:28:23]
Kedves Búbánat, köszönöm. Örömödön érzett örömömben hozzászólásom részletét idéztem a Házy Erzsébetről szóló topicban.
Kedves Búbánat, köszönöm. Örömödön érzett örömömben hozzászólásom részletét idéztem a Házy Erzsébetről szóló topicban.
7661 zenebaratmonika 2017-03-29 22:58:43 [Válasz erre: 7659 CAPEHU 2017-03-29 21:32:52]
Szégyen ez a 750 Ft-os perecár. Szerencsére ebben az évadban 4 alkalommal is eljutottam az Erkelbe, a West Side Strory, a Simándy 100 gála, a Billy Eliot és most a Cigánybáró előadásra. A West Side Story nagyon furcsa módon lett felrakva, Miklósa Erika miatt megérte, de ez az elöl ugráló balett nem jött be. A Cigánybáró pedig az operettirodalom talán legnagyobb remeke, már ideje volt feltenni, még most láttam először, de a dalokat persze ismertem.
Szégyen ez a 750 Ft-os perecár. Szerencsére ebben az évadban 4 alkalommal is eljutottam az Erkelbe, a West Side Strory, a Simándy 100 gála, a Billy Eliot és most a Cigánybáró előadásra. A West Side Story nagyon furcsa módon lett felrakva, Miklósa Erika miatt megérte, de ez az elöl ugráló balett nem jött be. A Cigánybáró pedig az operettirodalom talán legnagyobb remeke, már ideje volt feltenni, még most láttam először, de a dalokat persze ismertem.
7660 Heiner Lajos 2017-03-29 22:34:04 [Válasz erre: 7659 CAPEHU 2017-03-29 21:32:52]
Emelték a tanárok, orvosok, szakmunkások fizetését. Magyarország jobban teljesít!
Emelték a tanárok, orvosok, szakmunkások fizetését. Magyarország jobban teljesít!
7659 CAPEHU 2017-03-29 21:32:52 [Válasz erre: 7652 perempe 2017-03-27 23:06:31]
Kedves Perempe, igaz kommentárt nem fűzött az emelkedő helyárakhoz, de nem csodálom, mert ez a 2. merénylet a MÁO után. Itt is cél a tönkretétel, a közönség elriasztása? A 3. merénylet majd jövőre , amikor újra nyit az Opera, de akkor már egy nyugdijas nem is álmodhat jegyről, s ha családi látogatást tervezünk akár 40-50 ezer forintra is rúghat a nem túl nagy élmény (pl.Trubadúr, Aida,Othello)??.S akkor nem beszélünk a 750 forintos perecről a büfében .Hova tünik a állambácsi - azaz a mi pénzünk??
Kedves Perempe, igaz kommentárt nem fűzött az emelkedő helyárakhoz, de nem csodálom, mert ez a 2. merénylet a MÁO után. Itt is cél a tönkretétel, a közönség elriasztása? A 3. merénylet majd jövőre , amikor újra nyit az Opera, de akkor már egy nyugdijas nem is álmodhat jegyről, s ha családi látogatást tervezünk akár 40-50 ezer forintra is rúghat a nem túl nagy élmény (pl.Trubadúr, Aida,Othello)??.S akkor nem beszélünk a 750 forintos perecről a büfében .Hova tünik a állambácsi - azaz a mi pénzünk??
7658 IVA 2017-03-28 16:39:04 [Válasz erre: 7653 IVA 2017-03-28 05:26:50]
[u]Korrigálások[/u] Elnézést kérek, amiért elírtam Hábetler András nevét! (Úgy látszik még mindig a Rozsdatemető hatása alatt vagyok.) 1976. április 18. nem csaknem 40, hanem csaknem 41 évvel ezelőtt volt.
[u]Korrigálások[/u] Elnézést kérek, amiért elírtam Hábetler András nevét! (Úgy látszik még mindig a Rozsdatemető hatása alatt vagyok.) 1976. április 18. nem csaknem 40, hanem csaknem 41 évvel ezelőtt volt.
7657 zenebaratmonika 2017-03-28 11:27:37 [Válasz erre: 7652 perempe 2017-03-27 23:06:31]
Sejtettem, a bérletek ezért voltak ilyen drágák. Néha szoktak árulni jegyeket a maesteszínházon is, én a Billy Eliotra ott vettem egész jó helyre, a 10 sorra.
Sejtettem, a bérletek ezért voltak ilyen drágák. Néha szoktak árulni jegyeket a maesteszínházon is, én a Billy Eliotra ott vettem egész jó helyre, a 10 sorra.
7656 Búbánat 2017-03-28 10:28:23 [Válasz erre: 7653 IVA 2017-03-28 05:26:50]
Kedves IVA! Köszönöm A cigánybáró-beszámolódat, mely teljesen rímel az én meglátásaimra, s külön örömöm fejezem ki közös nagy kedvencünk, Házy Erzsébet Szaffijának emlékét idéző soraidért.
Kedves IVA! Köszönöm A cigánybáró-beszámolódat, mely teljesen rímel az én meglátásaimra, s külön örömöm fejezem ki közös nagy kedvencünk, Házy Erzsébet Szaffijának emlékét idéző soraidért.
7655 Matyus 2017-03-28 07:17:15
Két szereposztással is megnéztem a Cigánybárót, és ennek alapján elmondhatom, hogy a vélemények nem véletlenül csengenek össze! Egy operett két legfontosabb szereplője a primadonna és a bonviván, amit ezesetben nem sikerült megfelelő énekesekkel megszólaltatni, de eljátszatni sem! László Boldizsár a jobb tenor, hangja legalább szól. Kiss B. Atillát viszont ebben a szerepében sem kellemes hallgatni! A két primadonna szoprán kakukktojás, akik nem tudni milyen szempontok alapján lettek kiválasztva, mivel érdemelhették ki a kitűzést! Zavaros Eszter csúnya hangszínnel rendelkezik, ráadásul kicsi hang, ám vibrátói hatalmasak! Szakács kellemesebb hangszín akkor, amikor hallatszik is valami belőle! A mezzók sokkal jobbak, mint Wiedemann, mint Ulbrich, de a többi férfihangból sokan akkor is beszélnek, amikor énekelni kellene! A rendezés kavalkádsó jellegű, ami a végére teljesen leül, unalmas lesz!
Két szereposztással is megnéztem a Cigánybárót, és ennek alapján elmondhatom, hogy a vélemények nem véletlenül csengenek össze! Egy operett két legfontosabb szereplője a primadonna és a bonviván, amit ezesetben nem sikerült megfelelő énekesekkel megszólaltatni, de eljátszatni sem! László Boldizsár a jobb tenor, hangja legalább szól. Kiss B. Atillát viszont ebben a szerepében sem kellemes hallgatni! A két primadonna szoprán kakukktojás, akik nem tudni milyen szempontok alapján lettek kiválasztva, mivel érdemelhették ki a kitűzést! Zavaros Eszter csúnya hangszínnel rendelkezik, ráadásul kicsi hang, ám vibrátói hatalmasak! Szakács kellemesebb hangszín akkor, amikor hallatszik is valami belőle! A mezzók sokkal jobbak, mint Wiedemann, mint Ulbrich, de a többi férfihangból sokan akkor is beszélnek, amikor énekelni kellene! A rendezés kavalkádsó jellegű, ami a végére teljesen leül, unalmas lesz!
7654 IVA 2017-03-28 05:35:32 [Válasz erre: 7648 zenebaratmonika 2017-03-27 20:43:34]
Kedves Zenebaratmonika, a Magyar Állami Operaház honlapján böngészve rátalálsz a már lement előadások szereposztására is. Itt [url]http://www.opera.hu/musor/megtekint/a-ciganybaro-2016/eloadas-201703261800/;A cigánybáró vasárnapi szereposztása[/url].
Kedves Zenebaratmonika, a Magyar Állami Operaház honlapján böngészve rátalálsz a már lement előadások szereposztására is. Itt [url]http://www.opera.hu/musor/megtekint/a-ciganybaro-2016/eloadas-201703261800/;A cigánybáró vasárnapi szereposztása[/url].
7653 IVA 2017-03-28 05:26:50
A cigánybáró – 2017. március 24. (bemutató) és 26. [u]Lehár Ferenc[/u] szerint az operettnek nem lehet lélekmarcangoló muzsikája, mert aki operettet akar nézni, gondtalan órákra vágyik, hogy elfelejtse saját bajait. Nem volt híján e tudásnak néhány évtizeddel korábbi, nagy elődje, ifjabb Johann Strauss sem, akinek operai igényű zenéjében a vidámság és életvidámság, a líra, a temperamentum mellett megszólalnak mélyebb drámai effektusok is, de éppen csak az ellenpontozás és a valószerűség kedvéért, de nem azért, hogy megterhelő gondolatokkal távozzunk a színházból. Maradjanak bennünk az andalító melódiák, idézzük, fel dúdoljuk ezeket minél gyakrabban, hogy addig se a keserűségeinkkel, bosszúságainkkal foglalkozzunk. Lehár gondolata természetesen nemcsak a zenére, hanem a történetre, a szövegre is érvényes. Az [u]Offenbach[/u]-operetteknek születésüktől fogva előadási hagyománya az aktualizáló ki- és beszólás, amihez tért adnak a darabok karikírozott helyzetei és karakterei. A bécsi nagyoperett sokkal komolyabban veszi magát, cselekménye és zenei anyaga, a zeneszámok felépítése, helye és dramaturgiai szerepe az operáéhoz hasonlóan kötött – stílusa, terjedelme és saját humora nem viseli el a kabarészerű mókázást. A cigánybáró Erkel színházi felújításának színlapján nem tüntettek fel dramaturgot. A Jókai Mór kisregénye alapján írt szövegért Ignaz Schnitzlert jelzik felelősként, a magyar nyelvű dalszövegekért Fischer Sándort, a magyar nyelvű prózáért az egyben rendező Szinetár Miklóst. E szerint ő szerzője is egy olyan előadásnak, amely a paródia, a gyenge szatíra, a rossz kabaré, a vurstlibeli mutatványosság, az olcsó televíziós revü, a fontoskodó „népművelés” stb. irányába viszi el az operett, különben sem a realitás talaján nyugvó, sajátos világát. Szinetár Miklós opera- és operettrendezéseit évtizedek óta jellemzi a darabba, elsősorban a zenébe vetett bizalmának elégtelensége, az ebből fakadó önmegvalósítási kényszer. Sajnos A cigánybáró előadásában ez már a nyitány alatt megnyilvánul – mint mindig, amikor a rendezők attól félnek, hogy a látvány nélküli zenekari részlet hatására a nézők egy része hazaszalad, a többi elalszik. Ezúttal az előfüggönyre vetített (önmagában stílusos és szellemes, de ebben a formában a zene elé tolakodó), a darabról és keletkezéséről tájékoztató anyagot látunk, amely előrevetít egy édeskésen idealizáló, hamis világot a kissé összezavart történelmi múltról, azzal a célzattal, hogy mai világunkban is fedezzük fel és szeressük ezt az idilli világot, amelyet nem becsülünk meg. A Monarchia népeinek és vallásgyakorlóinak elemző szintű felsorolása, megjelenítésük stilizált öltözetekben és táncokban kedves és naiv propaganda, amelyben devalválódik, mindenesetre halványul az operett eredeti, meghatározó egzotikuma: a cigány közösség, Czipra és Szaffi alakja. Ennél mélyebben talán nem is érdemes elemezni a darabot hamisító hibákat, mert van az előadásnak egy primer, alapvető torzítása is: a terjedelem. E három felvonásos operett cselekménye oly egyszerű és olyan világos, hogy nem szorul előzetes ismertetésre és folyamatos magyarázásra. A zene elviselne egy-egy (inkább egy) betétet a szerző más műveiből, ám ennyit nem. Míg a darabnak több érdekes női karaktere (Czipra, Mirabella, Arzéna, Mária Terézia) van, és egyértelműen Szaffi a primadonnája, tetten érhető az a szándék (ami valószínűsíthetően a színház vezetőségétől származik), hogy a szubrett Arzéna, elénekelve a Tavaszi hangok koloratúr-bravúr változatát, primadonnává avanzsáljon. Balettbetétként a Kék Duna keringőt kapjuk, amely kezdeti eredeti hangzása után ritmikai metamorfózisokon esik át, hogy a dallamára népek táncait mutassák be. Melis László átdolgozói és Mihályi Gábor koreográfusi munkája színvonalas, de a produkció inkább illenék egy operett-show-ba, mint -előadásba. A János vitézzel közös motívumok idézése leginkább az idő húzására alkalmas, ahogyan Mozart személyének (szerencsére nem zenéjének) felidézése is, ami érhetően a rendező tisztelgése a számára kedves zseni előtt, de talán legélesebben jelzi, milyen idegen zárványok maradnak az ilyen ötletek egy mégiscsak drámai mű előadásában. Az eredeti darab megterhelését talán könnyebben el lehetne viselni, ha mind a beszélt szöveg, mind a szép dallamok tolmácsolásának nívója magasabb lenne. Ha Hábetler János különben rokonszenves Kikiáltója énekes létére nemcsak jól beszélő szereplő lenne, hanem ellenállhatatlan személyiségű konferanszié (ha már ilyen kell egy nagyoperettbe). Ha az énekesek többsége olyan hangú lenne, akiket reggelig szívesen hallgatnánk. Ez egyik szereplőről sem mondható el, ami felveti az operett létjogosultságának szomorú kérdését az Operaházban (Erkel Színházban), miután ennek itt komoly hagyományai vannak. Miért kell három hihetetlenül hosszú felvonást végignéznünk olyan szereplőkkel, akiktől a jellemszínészetet és a tánctudást nem kérnénk számon, ha operai színvonalon énekelnék a zeneszámokat? Az évek óta technikai problémákkal küzdő Kiss B. Atillát számos operahős megformálásában segíti egyfajta bonvivános kiállása. Érdekes módon ez az adottsága operettbonviván-szerepben gyengébb támasznak tűnik. László Boldizsárról is úgy vélem, híján van ennek a részben leírható, részben mégis megfejthetetlen követelménynek. A keringő-refrénnel ékesített slágerbelépővel Strauss szándéka nyilvánvaló: az ismeretlenségből érkezett Barinkay Sándor megnyerje hallgatóságát a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Ehhez a Rákóczi Ferencre és Sandokanra hajazó imázs nem elegendő. Szomorú pontja a két szereposztásnak Szaffi. Mint mindenkor, 2017-ben is kegyetlenül igazságtalan lenne az összehasonlítás [u]Házy Erzsébet[/u]tel, akinek ebben a legendás szerepében is csodájára jártak Pesten, Szegeden és Európa német nyelvterületein; hivatkozni több, mint fél évszázados lemez- és stúdiófelvételeire. Mégsem kerülhető meg az a kérdés, mitől lett ennek az operaénekesnőnek, akinek privát imázsához tartozott a szőkeség, ugyanúgy emblematikus szerepe ez a cigánylány, mint a „rokokó virágszál” Manon, a vidéki, majd nagyvilági Tatjána, vagy Glavary Hanna, a varrólányból lett, igaz szerelemre vágyó párizsi milliomosnő. A szép hangon és a hódító megjelenésen kívül az a titok nyitja, hogy ebből az operettfigurából (is) árad a szerelem utáni vágy és a szerelem mint centrális életprobléma, az erotika, a tömény nőiség, amit Házy Erzsébet hiánytalanul meg tudott jeleníteni, és kifejezni énekével. Nyilván voltak kiváló Szaffik Házy előtt is, utána is, másmilyenek, mint ő volt, és nem is szabad, nem tanácsos őt keresni a szerep örököseiben. Mondom ezt ilyen „bölcsen”, miután csaknem 40 évvel ezelőtt, A cigánybáró 1976. április 18-i új betanulásán egy igazán jó, bájos és kedves, fiatal énekesnő, [u]Zempléni Mária[/u] alakításában sem tudtam „feldolgozni”, hogy másmilyen, mint ideálom volt a szerepben. A cigánybáró jelen felújításából úgy tűnik, mintha a Szaffik kiválasztása csupán egyeztethetőségükön múlt volna. Vegyünk két fiatal szopránt, akinek megvannak a magasságai a szólamhoz. Ebben biztosra mehetett, aki hallotta Szakács Ildikót Gilda és Gara Mária szerepében, aki viszont a Bohémélet 2.0 Musette-jeként is, annak komoly kétségei lehettek (volna) abban, hogy alkalmas-e egy operett primadonnaszerepére. Szaffi szólama nem okoz problémát számára, hangja kellemes, egy-egy ponton dallamformálása is kedves, de egész előadása vértelen, hiányzik belőle a szenvedély és a ragyogás. Zavaros Eszternek hangereje sem felel meg a szerep követelményének, ő sem kellően sikkes, és nem tudni, hogy a sorvégi hangokat levegőhiány miatt vagy hanyagságból harapja-e el, addig sem tartja ki, míg a dallam formája „összeáll”. Úgy gondolom, ezért a karmester és a próbák hallgatósága is felelős. Ez az alakítás sajnos magyarázatot ad nekem arra, miért énekli Zavaros Eszter a következő évadban is Barbarinát, nem pedig Susannát. A Szaffik halványságáért némileg kárpótolhatták a nézőt a Cziprát játszó egykori Amnerisek, akik más történetekben már cigánylányok és -asszonyok bőrébe is belebújtak. Wiedemann Bernadett jó kedélyű és szeretetreméltó cigányasszonya az első előadás legsikeresebb szereplője. Hangja is megfelel a szólamhoz és a figurához, noha nem állítom, hogy Strauss gyönyörű dallamainak valamennyi hangját töretlenül közvetíti. Kevésbé természetesnek hat Ulbrich Andrea a kedélye és erőteljes hangadása, de hangjának bársonyos és erotikus színezete, rokonszenves alakítása az ő Czipráját is élvezetessé teszi. Mirabella szerepében Farkasréti Mária és Balatoni Éva alakítása is kellemes. A remek kuplé előadása élvezetesebb lenne, ha a rendezés rájuk bízná a játékot és „nem venné el tőlük a show-t” a színpad, különben látványos és hatásos mozgósításával. Carnero gróf szerepében Busa Tamás talán azért tetszett jobban, mint Bátki Fazekas Zoltán, mert másodjára már igencsak untam ezt a figurát. Viszont bizton állítom, hogy az Ottokárt alakító Kiss Tivadar játéka és parodizáló éneklése mögött is reprezentatív hanganyaga, valamint színpadi jelenléte sorrendtől és bármilyen összevetéstől függetlenül a felújítás legörömtelibb perceit nyújtotta. Megjegyeztem már Goro és Csekalinszkij szerepének kiváló megformálásáért is. Végre sikerült „felfedeznem” egy művészt, akire érdemes kíváncsinak lenni a jövőben, ám az Operaház nem kínál erre sok alkalmat. Szívesen nézném meg Ottó szerepében, de az 1800 embert befogadni képes Erkel Színház 20 (!) májusi Bánk bán-előadásának mindegyikéből kirekeszti a nem beszervezett nézőt. Ha beérjük az átlagos operaénekesi színészettel, Rőser Orsolya Hajnalka megfelelő választás Arzéna szerepére. A Tavaszi hangokat fölényes bravúrral adta elő, bár hozzá kell tennem: számomra a hang kissé kemény, „bombabiztos” magasságai pedig élesek. Kriszta Kinga szerényebb hangon és teljesítménnyel győzte a követelményeket, alakításának sokat ártott, hogy az Ottokárt megszemélyesítő, egyébként szép hangú Szerekován János leripacskodta őt a színpadról. Gábor Géza mindkét estén énekesi és színészi tudásával felvértezve játszotta Zsupánt, a szerep lehetőségeihez képest adós még egyfajta bumfordi bájjal. Homonnay Péter lovag szerepében Haja Zsolt éneklése és kiállása impozáns. Geiger Lajos megjelenésében túlontúl is az: kevés módon szúrhat ki egy színház a bonvivánjával jobban, mint hogy ilyen daliás termetű mellékszereplőt választ mellé. (A következő évadban [u]Boncsér Gergely[/u]en talán nem fog ki ez a merénylet – de ezt ellenőrizendő sem készülök újranézni A cigánybárót.) Mária Terézia ugyancsak bővített szerepére ezúttal nem saját készletéből választott jól beszélő jelenséget a színház, hanem színésznőket hívott meg. Szűcs Nelli jó és énekelni is tudó színész a Nemzetiből, de személyiségéek érdekessége nem győzött meg erről a választásról, annál inkább hívta fel a figyelmet arra, milyen más dolog jól beszélni prózai előadásban, illetve operettben, ilyen nagy színházban. Az ország sok színpadán és több műfajban jártas Csarnóy Zsuzsa orgánuma a szokatlanból hamar érdekessé vált, alakítása meggyőzővé és otthonossá ezen a színpadon. Vendégek, a Duna Művészegyüttes felkészült táncosai szolgáltatták az előadás táncos illusztrációit, betéteit. Színvonalukat elismerve, úgy érzem, egy Strauss-operett operaházi produkciójához dukál az opera-balett, egy fényes estéhez sztár-szólistákkal. A tradícióban ők koronázták meg a nagyoperett a műfajnak gazdagságát és finomságát. Nem véletlenül használom ez utóbbi szót. Sok mindennel nem fukarkodik az előadás. Horesnyi Balázs dekoratív díszletei szellemesek és „mozgalmasak”, a látvány egy idő után mégis a rendezés unalmasságának része lesz. Szinetár Miklós rendezése, amiről már fentebb írtam, sehol sem közönséges, de nem is finom. A szerelem nem szenvedélyesen jelenik meg, de finoman érzelmesen sem. Pilinyi Márta jelmezei mutatósak és igényesek, nemcsak a királynőt és az alattvalókat öltöztetik gazdagon, hanem a cigánynépet is. Ugyanakkor nem hízelegnek, sőt előnytelenek a főszereplők párnak: Szaffin előrevetítik, milyen lompos lesz néhány év múlva. Szavak sincsenek arra, milyen gyermeteg ízléstelenségben jelenik meg a primadonna a fináléban, amikor már kiderült róla, hogy valójában hercegnő. Héja Domonkos üzembiztosan és lendületesen vezényelte mindkét hangos és hosszú előadást, mérsékelt kecsességgel és lírával. Hosszú bizony, mit mondtam. Miért legyen szükséges egy Cigánybárót 18 órakor kezdeni! De ha már… A premier kellemes élménye volt, hogy színház türelmességéhez illően 7 perces ráhagyással sötétítették el a nézőteret a kezdéshez, és csak a közönség elcsendesedésekor emlékeztettek a mobiltelefonok stb. kikapcsolására. A vasárnapi estén már a MÁO-ra jellemző türelmetlenséggel, 3 perccel 18 óra után kezdtek. Nem rossz, de nem is telt ház volt a premier estéjén, ami nem lepett meg, miután ránéztem a jegyeladásokra az interneten. Ilyen népszerű darab premierjén! Nem tudom másra vélni, mint hogy a közönség még az Erkel Színházban is, még a helyáremelés előtti szezonban is, érzékeny a nem is olyan erős premierfelárra. Akik viszont nem voltak érzékenyek: a földszint közepe táján ült egy „mag”, amelyik rendre beletapsolt az oly ismert zeneszámokba, nem tudva, hogy még strófák vannak hátra. Ugyanők reagáltak viharosan a nem olyan viharos poénokra is. Nehogy olyant mondjak, hogy ők kaphattak a jegyük mellé egy trafikot is, mert ezt a témát már „operettbe való kis magyar aktuálisként” elsütötték az előadásban. A főigazgató elmondhatja, hogy a liberális Operaházban ellenzéki humor is elsülhet a színpadon. Kár, hogy ez a „csiklandós” téma már majdnem Offenbach idejéből való.
A cigánybáró – 2017. március 24. (bemutató) és 26. [u]Lehár Ferenc[/u] szerint az operettnek nem lehet lélekmarcangoló muzsikája, mert aki operettet akar nézni, gondtalan órákra vágyik, hogy elfelejtse saját bajait. Nem volt híján e tudásnak néhány évtizeddel korábbi, nagy elődje, ifjabb Johann Strauss sem, akinek operai igényű zenéjében a vidámság és életvidámság, a líra, a temperamentum mellett megszólalnak mélyebb drámai effektusok is, de éppen csak az ellenpontozás és a valószerűség kedvéért, de nem azért, hogy megterhelő gondolatokkal távozzunk a színházból. Maradjanak bennünk az andalító melódiák, idézzük, fel dúdoljuk ezeket minél gyakrabban, hogy addig se a keserűségeinkkel, bosszúságainkkal foglalkozzunk. Lehár gondolata természetesen nemcsak a zenére, hanem a történetre, a szövegre is érvényes. Az [u]Offenbach[/u]-operetteknek születésüktől fogva előadási hagyománya az aktualizáló ki- és beszólás, amihez tért adnak a darabok karikírozott helyzetei és karakterei. A bécsi nagyoperett sokkal komolyabban veszi magát, cselekménye és zenei anyaga, a zeneszámok felépítése, helye és dramaturgiai szerepe az operáéhoz hasonlóan kötött – stílusa, terjedelme és saját humora nem viseli el a kabarészerű mókázást. A cigánybáró Erkel színházi felújításának színlapján nem tüntettek fel dramaturgot. A Jókai Mór kisregénye alapján írt szövegért Ignaz Schnitzlert jelzik felelősként, a magyar nyelvű dalszövegekért Fischer Sándort, a magyar nyelvű prózáért az egyben rendező Szinetár Miklóst. E szerint ő szerzője is egy olyan előadásnak, amely a paródia, a gyenge szatíra, a rossz kabaré, a vurstlibeli mutatványosság, az olcsó televíziós revü, a fontoskodó „népművelés” stb. irányába viszi el az operett, különben sem a realitás talaján nyugvó, sajátos világát. Szinetár Miklós opera- és operettrendezéseit évtizedek óta jellemzi a darabba, elsősorban a zenébe vetett bizalmának elégtelensége, az ebből fakadó önmegvalósítási kényszer. Sajnos A cigánybáró előadásában ez már a nyitány alatt megnyilvánul – mint mindig, amikor a rendezők attól félnek, hogy a látvány nélküli zenekari részlet hatására a nézők egy része hazaszalad, a többi elalszik. Ezúttal az előfüggönyre vetített (önmagában stílusos és szellemes, de ebben a formában a zene elé tolakodó), a darabról és keletkezéséről tájékoztató anyagot látunk, amely előrevetít egy édeskésen idealizáló, hamis világot a kissé összezavart történelmi múltról, azzal a célzattal, hogy mai világunkban is fedezzük fel és szeressük ezt az idilli világot, amelyet nem becsülünk meg. A Monarchia népeinek és vallásgyakorlóinak elemző szintű felsorolása, megjelenítésük stilizált öltözetekben és táncokban kedves és naiv propaganda, amelyben devalválódik, mindenesetre halványul az operett eredeti, meghatározó egzotikuma: a cigány közösség, Czipra és Szaffi alakja. Ennél mélyebben talán nem is érdemes elemezni a darabot hamisító hibákat, mert van az előadásnak egy primer, alapvető torzítása is: a terjedelem. E három felvonásos operett cselekménye oly egyszerű és olyan világos, hogy nem szorul előzetes ismertetésre és folyamatos magyarázásra. A zene elviselne egy-egy (inkább egy) betétet a szerző más műveiből, ám ennyit nem. Míg a darabnak több érdekes női karaktere (Czipra, Mirabella, Arzéna, Mária Terézia) van, és egyértelműen Szaffi a primadonnája, tetten érhető az a szándék (ami valószínűsíthetően a színház vezetőségétől származik), hogy a szubrett Arzéna, elénekelve a Tavaszi hangok koloratúr-bravúr változatát, primadonnává avanzsáljon. Balettbetétként a Kék Duna keringőt kapjuk, amely kezdeti eredeti hangzása után ritmikai metamorfózisokon esik át, hogy a dallamára népek táncait mutassák be. Melis László átdolgozói és Mihályi Gábor koreográfusi munkája színvonalas, de a produkció inkább illenék egy operett-show-ba, mint -előadásba. A János vitézzel közös motívumok idézése leginkább az idő húzására alkalmas, ahogyan Mozart személyének (szerencsére nem zenéjének) felidézése is, ami érhetően a rendező tisztelgése a számára kedves zseni előtt, de talán legélesebben jelzi, milyen idegen zárványok maradnak az ilyen ötletek egy mégiscsak drámai mű előadásában. Az eredeti darab megterhelését talán könnyebben el lehetne viselni, ha mind a beszélt szöveg, mind a szép dallamok tolmácsolásának nívója magasabb lenne. Ha Hábetler János különben rokonszenves Kikiáltója énekes létére nemcsak jól beszélő szereplő lenne, hanem ellenállhatatlan személyiségű konferanszié (ha már ilyen kell egy nagyoperettbe). Ha az énekesek többsége olyan hangú lenne, akiket reggelig szívesen hallgatnánk. Ez egyik szereplőről sem mondható el, ami felveti az operett létjogosultságának szomorú kérdését az Operaházban (Erkel Színházban), miután ennek itt komoly hagyományai vannak. Miért kell három hihetetlenül hosszú felvonást végignéznünk olyan szereplőkkel, akiktől a jellemszínészetet és a tánctudást nem kérnénk számon, ha operai színvonalon énekelnék a zeneszámokat? Az évek óta technikai problémákkal küzdő Kiss B. Atillát számos operahős megformálásában segíti egyfajta bonvivános kiállása. Érdekes módon ez az adottsága operettbonviván-szerepben gyengébb támasznak tűnik. László Boldizsárról is úgy vélem, híján van ennek a részben leírható, részben mégis megfejthetetlen követelménynek. A keringő-refrénnel ékesített slágerbelépővel Strauss szándéka nyilvánvaló: az ismeretlenségből érkezett Barinkay Sándor megnyerje hallgatóságát a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Ehhez a Rákóczi Ferencre és Sandokanra hajazó imázs nem elegendő. Szomorú pontja a két szereposztásnak Szaffi. Mint mindenkor, 2017-ben is kegyetlenül igazságtalan lenne az összehasonlítás [u]Házy Erzsébet[/u]tel, akinek ebben a legendás szerepében is csodájára jártak Pesten, Szegeden és Európa német nyelvterületein; hivatkozni több, mint fél évszázados lemez- és stúdiófelvételeire. Mégsem kerülhető meg az a kérdés, mitől lett ennek az operaénekesnőnek, akinek privát imázsához tartozott a szőkeség, ugyanúgy emblematikus szerepe ez a cigánylány, mint a „rokokó virágszál” Manon, a vidéki, majd nagyvilági Tatjána, vagy Glavary Hanna, a varrólányból lett, igaz szerelemre vágyó párizsi milliomosnő. A szép hangon és a hódító megjelenésen kívül az a titok nyitja, hogy ebből az operettfigurából (is) árad a szerelem utáni vágy és a szerelem mint centrális életprobléma, az erotika, a tömény nőiség, amit Házy Erzsébet hiánytalanul meg tudott jeleníteni, és kifejezni énekével. Nyilván voltak kiváló Szaffik Házy előtt is, utána is, másmilyenek, mint ő volt, és nem is szabad, nem tanácsos őt keresni a szerep örököseiben. Mondom ezt ilyen „bölcsen”, miután csaknem 40 évvel ezelőtt, A cigánybáró 1976. április 18-i új betanulásán egy igazán jó, bájos és kedves, fiatal énekesnő, [u]Zempléni Mária[/u] alakításában sem tudtam „feldolgozni”, hogy másmilyen, mint ideálom volt a szerepben. A cigánybáró jelen felújításából úgy tűnik, mintha a Szaffik kiválasztása csupán egyeztethetőségükön múlt volna. Vegyünk két fiatal szopránt, akinek megvannak a magasságai a szólamhoz. Ebben biztosra mehetett, aki hallotta Szakács Ildikót Gilda és Gara Mária szerepében, aki viszont a Bohémélet 2.0 Musette-jeként is, annak komoly kétségei lehettek (volna) abban, hogy alkalmas-e egy operett primadonnaszerepére. Szaffi szólama nem okoz problémát számára, hangja kellemes, egy-egy ponton dallamformálása is kedves, de egész előadása vértelen, hiányzik belőle a szenvedély és a ragyogás. Zavaros Eszternek hangereje sem felel meg a szerep követelményének, ő sem kellően sikkes, és nem tudni, hogy a sorvégi hangokat levegőhiány miatt vagy hanyagságból harapja-e el, addig sem tartja ki, míg a dallam formája „összeáll”. Úgy gondolom, ezért a karmester és a próbák hallgatósága is felelős. Ez az alakítás sajnos magyarázatot ad nekem arra, miért énekli Zavaros Eszter a következő évadban is Barbarinát, nem pedig Susannát. A Szaffik halványságáért némileg kárpótolhatták a nézőt a Cziprát játszó egykori Amnerisek, akik más történetekben már cigánylányok és -asszonyok bőrébe is belebújtak. Wiedemann Bernadett jó kedélyű és szeretetreméltó cigányasszonya az első előadás legsikeresebb szereplője. Hangja is megfelel a szólamhoz és a figurához, noha nem állítom, hogy Strauss gyönyörű dallamainak valamennyi hangját töretlenül közvetíti. Kevésbé természetesnek hat Ulbrich Andrea a kedélye és erőteljes hangadása, de hangjának bársonyos és erotikus színezete, rokonszenves alakítása az ő Czipráját is élvezetessé teszi. Mirabella szerepében Farkasréti Mária és Balatoni Éva alakítása is kellemes. A remek kuplé előadása élvezetesebb lenne, ha a rendezés rájuk bízná a játékot és „nem venné el tőlük a show-t” a színpad, különben látványos és hatásos mozgósításával. Carnero gróf szerepében Busa Tamás talán azért tetszett jobban, mint Bátki Fazekas Zoltán, mert másodjára már igencsak untam ezt a figurát. Viszont bizton állítom, hogy az Ottokárt alakító Kiss Tivadar játéka és parodizáló éneklése mögött is reprezentatív hanganyaga, valamint színpadi jelenléte sorrendtől és bármilyen összevetéstől függetlenül a felújítás legörömtelibb perceit nyújtotta. Megjegyeztem már Goro és Csekalinszkij szerepének kiváló megformálásáért is. Végre sikerült „felfedeznem” egy művészt, akire érdemes kíváncsinak lenni a jövőben, ám az Operaház nem kínál erre sok alkalmat. Szívesen nézném meg Ottó szerepében, de az 1800 embert befogadni képes Erkel Színház 20 (!) májusi Bánk bán-előadásának mindegyikéből kirekeszti a nem beszervezett nézőt. Ha beérjük az átlagos operaénekesi színészettel, Rőser Orsolya Hajnalka megfelelő választás Arzéna szerepére. A Tavaszi hangokat fölényes bravúrral adta elő, bár hozzá kell tennem: számomra a hang kissé kemény, „bombabiztos” magasságai pedig élesek. Kriszta Kinga szerényebb hangon és teljesítménnyel győzte a követelményeket, alakításának sokat ártott, hogy az Ottokárt megszemélyesítő, egyébként szép hangú Szerekován János leripacskodta őt a színpadról. Gábor Géza mindkét estén énekesi és színészi tudásával felvértezve játszotta Zsupánt, a szerep lehetőségeihez képest adós még egyfajta bumfordi bájjal. Homonnay Péter lovag szerepében Haja Zsolt éneklése és kiállása impozáns. Geiger Lajos megjelenésében túlontúl is az: kevés módon szúrhat ki egy színház a bonvivánjával jobban, mint hogy ilyen daliás termetű mellékszereplőt választ mellé. (A következő évadban [u]Boncsér Gergely[/u]en talán nem fog ki ez a merénylet – de ezt ellenőrizendő sem készülök újranézni A cigánybárót.) Mária Terézia ugyancsak bővített szerepére ezúttal nem saját készletéből választott jól beszélő jelenséget a színház, hanem színésznőket hívott meg. Szűcs Nelli jó és énekelni is tudó színész a Nemzetiből, de személyiségéek érdekessége nem győzött meg erről a választásról, annál inkább hívta fel a figyelmet arra, milyen más dolog jól beszélni prózai előadásban, illetve operettben, ilyen nagy színházban. Az ország sok színpadán és több műfajban jártas Csarnóy Zsuzsa orgánuma a szokatlanból hamar érdekessé vált, alakítása meggyőzővé és otthonossá ezen a színpadon. Vendégek, a Duna Művészegyüttes felkészült táncosai szolgáltatták az előadás táncos illusztrációit, betéteit. Színvonalukat elismerve, úgy érzem, egy Strauss-operett operaházi produkciójához dukál az opera-balett, egy fényes estéhez sztár-szólistákkal. A tradícióban ők koronázták meg a nagyoperett a műfajnak gazdagságát és finomságát. Nem véletlenül használom ez utóbbi szót. Sok mindennel nem fukarkodik az előadás. Horesnyi Balázs dekoratív díszletei szellemesek és „mozgalmasak”, a látvány egy idő után mégis a rendezés unalmasságának része lesz. Szinetár Miklós rendezése, amiről már fentebb írtam, sehol sem közönséges, de nem is finom. A szerelem nem szenvedélyesen jelenik meg, de finoman érzelmesen sem. Pilinyi Márta jelmezei mutatósak és igényesek, nemcsak a királynőt és az alattvalókat öltöztetik gazdagon, hanem a cigánynépet is. Ugyanakkor nem hízelegnek, sőt előnytelenek a főszereplők párnak: Szaffin előrevetítik, milyen lompos lesz néhány év múlva. Szavak sincsenek arra, milyen gyermeteg ízléstelenségben jelenik meg a primadonna a fináléban, amikor már kiderült róla, hogy valójában hercegnő. Héja Domonkos üzembiztosan és lendületesen vezényelte mindkét hangos és hosszú előadást, mérsékelt kecsességgel és lírával. Hosszú bizony, mit mondtam. Miért legyen szükséges egy Cigánybárót 18 órakor kezdeni! De ha már… A premier kellemes élménye volt, hogy színház türelmességéhez illően 7 perces ráhagyással sötétítették el a nézőteret a kezdéshez, és csak a közönség elcsendesedésekor emlékeztettek a mobiltelefonok stb. kikapcsolására. A vasárnapi estén már a MÁO-ra jellemző türelmetlenséggel, 3 perccel 18 óra után kezdtek. Nem rossz, de nem is telt ház volt a premier estéjén, ami nem lepett meg, miután ránéztem a jegyeladásokra az interneten. Ilyen népszerű darab premierjén! Nem tudom másra vélni, mint hogy a közönség még az Erkel Színházban is, még a helyáremelés előtti szezonban is, érzékeny a nem is olyan erős premierfelárra. Akik viszont nem voltak érzékenyek: a földszint közepe táján ült egy „mag”, amelyik rendre beletapsolt az oly ismert zeneszámokba, nem tudva, hogy még strófák vannak hátra. Ugyanők reagáltak viharosan a nem olyan viharos poénokra is. Nehogy olyant mondjak, hogy ők kaphattak a jegyük mellé egy trafikot is, mert ezt a témát már „operettbe való kis magyar aktuálisként” elsütötték az előadásban. A főigazgató elmondhatja, hogy a liberális Operaházban ellenzéki humor is elsülhet a színpadon. Kár, hogy ez a „csiklandós” téma már majdnem Offenbach idejéből való.
7652 perempe 2017-03-27 23:06:31
kezembe került a 2017-18-as évad műsorkalendáriuma: jövőre 7200/5800/3000/1500Ft lesz a jegy az Erkelbe, de megnézhetjük majd akár a Diótörőt is emelt helyáron (14400/11600/6000/3000Ft). a jelenlegi jegyárak a matinék alkalmával köszönnek vissza, mivel az megint féláron lesz.
kezembe került a 2017-18-as évad műsorkalendáriuma: jövőre 7200/5800/3000/1500Ft lesz a jegy az Erkelbe, de megnézhetjük majd akár a Diótörőt is emelt helyáron (14400/11600/6000/3000Ft). a jelenlegi jegyárak a matinék alkalmával köszönnek vissza, mivel az megint féláron lesz.
7651 -zéta- 2017-03-27 21:41:16 [Válasz erre: 7646 márta 2017-03-27 15:43:48]
Márta Néném, Te nagyon megengedő vagy... :-)
Márta Néném, Te nagyon megengedő vagy... :-)
7650 babapopo 2017-03-27 21:38:42 [Válasz erre: 7644 Pristaldus 2017-03-27 10:45:28]
Kifelé jövet az Erkelből, erős hőhullám tört rám, kiújult a krónikus klimaxitisem, még szerencse, hogy volt nálam méhpempő.
Kifelé jövet az Erkelből, erős hőhullám tört rám, kiújult a krónikus klimaxitisem, még szerencse, hogy volt nálam méhpempő.
7649 parampampoli 2017-03-27 21:31:14 [Válasz erre: 7646 márta 2017-03-27 15:43:48]
Csodát tett volna vélük az Úr egyetlen estére? Nem hiszem. Annál inkább sem, mert két nagyon megbízható fülű ismerősöm ezzel ellentétes véleményt mondott róluk.
Csodát tett volna vélük az Úr egyetlen estére? Nem hiszem. Annál inkább sem, mert két nagyon megbízható fülű ismerősöm ezzel ellentétes véleményt mondott róluk.
7648 zenebaratmonika 2017-03-27 20:43:34 [Válasz erre: 7638 bermuda 2017-03-26 22:31:57]
Le tudod írni a vasárnapi szereposztást? Én ebben láttam, de nekem László Boldizsáron kívül mindenki ismeretlen volt. Az ének lehetett volna hangosabb, sokszor alig lehetett hallani, pedig viszonylag elöl ültem. Szóval egyetértek, hogy az igazi nagy hangok eltűntek, középszerű énekesek vannak. A zsupán erős baritonját hiányoltam, mindenesetre Palló Imre, Melis György egy másik kategória akár Házy Erzsébet, de ennek ellenére tetszett és érdekes volt az előadás.
Le tudod írni a vasárnapi szereposztást? Én ebben láttam, de nekem László Boldizsáron kívül mindenki ismeretlen volt. Az ének lehetett volna hangosabb, sokszor alig lehetett hallani, pedig viszonylag elöl ültem. Szóval egyetértek, hogy az igazi nagy hangok eltűntek, középszerű énekesek vannak. A zsupán erős baritonját hiányoltam, mindenesetre Palló Imre, Melis György egy másik kategória akár Házy Erzsébet, de ennek ellenére tetszett és érdekes volt az előadás.
7647 nickname 2017-03-27 17:03:56 [Válasz erre: 7645 bermuda 2017-03-27 12:00:18]
Egyetértek. A második szereposztás élvezhető, de azért Balatoni Éva nem értettem mit keres még a színpadon. Egyáltalán nincs már hangja. Gyakorlatilag énekelni se nagyon tudott tegnap, inkább csak egyfajta egyenetlenül intonáló recitáló prózaszerűség volt, amit előadott. Ulbrich Andrea volt szerintem a legjobb, de László Boldizsár is tetszett. A zenekar lagymatag - olyan csendes középszer. A rendezés unalmas: teljesen igaz, hogy a 3. felv. csupa töltelék, egyfajta revü, show-műsor íze volt, így dramaturgiai funkció nélkül maradva elhagyható lenne. A rendező koncepció a Monarchiában együtt élő népek sokfélesége, a cigány, az osztrák és a magyar nép közös múltja meg éppen elég fantáziálatlan és elcsépelten hatott. Az egészet úgy tálalni, mint egy vásári, vándorszínész társulat előadása, ahol nincsenek igazi díszletek meg szintén nem valami fantáziadús megoldás. A népek cirkusza, az előadás meg szép lassan elcsordogál a maga medrében.
Egyetértek. A második szereposztás élvezhető, de azért Balatoni Éva nem értettem mit keres még a színpadon. Egyáltalán nincs már hangja. Gyakorlatilag énekelni se nagyon tudott tegnap, inkább csak egyfajta egyenetlenül intonáló recitáló prózaszerűség volt, amit előadott. Ulbrich Andrea volt szerintem a legjobb, de László Boldizsár is tetszett. A zenekar lagymatag - olyan csendes középszer. A rendezés unalmas: teljesen igaz, hogy a 3. felv. csupa töltelék, egyfajta revü, show-műsor íze volt, így dramaturgiai funkció nélkül maradva elhagyható lenne. A rendező koncepció a Monarchiában együtt élő népek sokfélesége, a cigány, az osztrák és a magyar nép közös múltja meg éppen elég fantáziálatlan és elcsépelten hatott. Az egészet úgy tálalni, mint egy vásári, vándorszínész társulat előadása, ahol nincsenek igazi díszletek meg szintén nem valami fantáziadús megoldás. A népek cirkusza, az előadás meg szép lassan elcsordogál a maga medrében.
