7739 Búbánat 2017-04-12 14:12:42 [Válasz erre: 7737 nickname 2017-04-12 13:37:57]
Bizony, például Kálnay Zsófia tehetségére, művészetére én egy szegeden bemutatott "kortárs" operettben figyeltem fel először, és dicsértem szépen szóló énekhangját meg "színpadra termett" alakítását, szerepformálását, de egyéniségét, vonzó megjelenését is. / Iván Sára: Ez történt Bécsben - a nagyoperett ősbemutatója a Szegedi Nemzeti Színházban/
Bizony, például Kálnay Zsófia tehetségére, művészetére én egy szegeden bemutatott "kortárs" operettben figyeltem fel először, és dicsértem szépen szóló énekhangját meg "színpadra termett" alakítását, szerepformálását, de egyéniségét, vonzó megjelenését is. / Iván Sára: Ez történt Bécsben - a nagyoperett ősbemutatója a Szegedi Nemzeti Színházban/
7738 Edmond Dantes 2017-04-12 14:03:24 [Válasz erre: 7736 parampampoli 2017-04-12 13:21:41]
"világszínvonal általában": olyan nincs, ha ezalatt a Zelmúlt 50-100-400 év (operai) világszínvonalát érted. A mai világszínvonal = az a mai (és nem a tegnapi, tegnapelőtti) világszínvonal. Avagy: holt lelkek (Gogol) vannak, holt -és visszavonult- énekesek is vannak...de rájuk már nem számíthatnak az operaházak. Zárjanak be nélkülük?...és akkor még bele se mentünk abba, hogy a régi nagyok ma is mind nagyok lennének-e.
"világszínvonal általában": olyan nincs, ha ezalatt a Zelmúlt 50-100-400 év (operai) világszínvonalát érted. A mai világszínvonal = az a mai (és nem a tegnapi, tegnapelőtti) világszínvonal. Avagy: holt lelkek (Gogol) vannak, holt -és visszavonult- énekesek is vannak...de rájuk már nem számíthatnak az operaházak. Zárjanak be nélkülük?...és akkor még bele se mentünk abba, hogy a régi nagyok ma is mind nagyok lennének-e.
7737 nickname 2017-04-12 13:37:57
Egyébként nincsenek földbe döngölve itt rendszeresen a fiatal énekesek. Ppp se Rab Gyulát, se Vörös Szilviát, se Kálnay Zsófiát nem minősítette rosszindulatúan, negatívan, sőt. Zétának szintén nem szokása a fiatalok rendszeres földbe döngölése, Búbánat és Iva is kíváncsi szokott lenni a fiatal énekesekre - csak hogy a gyakrabban és hosszabban írókat említsem. De pl. Sáfár Orsolya nekem se tetszett szinte semmiben, pedig sok mindenben hallhattam az elmúlt években: Mimi, Margit, Norina, Pamina, még talán Laura szerepét oldotta meg legjobban, de azt se éreztem emlékezetesnek. Rálik Szilvia szerintem se énekel neki megfelelő szerepeket, mert nem drámai hang. Az, hogy valaki megalkuszik és megelégszik velük is, mert kétségtelenül ezeknek az énekeseknek is megvan a maga profizmusa, szakmai ismerete és bizonyos erényei, a lelke rajta. Heiter Melinda esetében se érzem, hogy nagy feladatokra állna készen. Azt meg mindenki tudja, hogy Lukács Gyöngyi már nem énekel úgy, mint húsz éve, de még mindig vannak szép alakításai, magával ragadó szerepformálásai. Nekem ilyen volt a Tosca és Santuzza is tavaly. Az esetleges hiányosságokat meg megbocsájtom, nem a nagy hang, hanem a magával ragadó alakítás miatt, a dráma, a szenvedély miatt. És már bocsánat: de én elnézőbb és kevésbé kritikus vagyok egy olyan énekessel, aki nincs sztárolva szerte a világban, ha esetleg nem a régi már, mint egy olyannal, akinek nagy a reklámja, a sztárolása, de közben meg nem is annyira katartikus az alakítása. Fleminggel én így voltam - tessék rám vetni a követ, ha nincs igazam, vagy így vagyok Eyvazovval. Ha már szerte a világban nagy színházakban lép fel és milliós gázsiért jön ide, méregdrága jegyet veszek az előadásra elvárhatom, hogy valami különlegeset, valami az átlag előadásokról eltérőt, nagyszerűbbet kapjak.
Egyébként nincsenek földbe döngölve itt rendszeresen a fiatal énekesek. Ppp se Rab Gyulát, se Vörös Szilviát, se Kálnay Zsófiát nem minősítette rosszindulatúan, negatívan, sőt. Zétának szintén nem szokása a fiatalok rendszeres földbe döngölése, Búbánat és Iva is kíváncsi szokott lenni a fiatal énekesekre - csak hogy a gyakrabban és hosszabban írókat említsem. De pl. Sáfár Orsolya nekem se tetszett szinte semmiben, pedig sok mindenben hallhattam az elmúlt években: Mimi, Margit, Norina, Pamina, még talán Laura szerepét oldotta meg legjobban, de azt se éreztem emlékezetesnek. Rálik Szilvia szerintem se énekel neki megfelelő szerepeket, mert nem drámai hang. Az, hogy valaki megalkuszik és megelégszik velük is, mert kétségtelenül ezeknek az énekeseknek is megvan a maga profizmusa, szakmai ismerete és bizonyos erényei, a lelke rajta. Heiter Melinda esetében se érzem, hogy nagy feladatokra állna készen. Azt meg mindenki tudja, hogy Lukács Gyöngyi már nem énekel úgy, mint húsz éve, de még mindig vannak szép alakításai, magával ragadó szerepformálásai. Nekem ilyen volt a Tosca és Santuzza is tavaly. Az esetleges hiányosságokat meg megbocsájtom, nem a nagy hang, hanem a magával ragadó alakítás miatt, a dráma, a szenvedély miatt. És már bocsánat: de én elnézőbb és kevésbé kritikus vagyok egy olyan énekessel, aki nincs sztárolva szerte a világban, ha esetleg nem a régi már, mint egy olyannal, akinek nagy a reklámja, a sztárolása, de közben meg nem is annyira katartikus az alakítása. Fleminggel én így voltam - tessék rám vetni a követ, ha nincs igazam, vagy így vagyok Eyvazovval. Ha már szerte a világban nagy színházakban lép fel és milliós gázsiért jön ide, méregdrága jegyet veszek az előadásra elvárhatom, hogy valami különlegeset, valami az átlag előadásokról eltérőt, nagyszerűbbet kapjak.
7736 parampampoli 2017-04-12 13:21:41 [Válasz erre: 7735 márta 2017-04-12 13:09:18]
Hogy mi a világszínvonal általában és mi a mai, aközött jelentős eltérés van.
Hogy mi a világszínvonal általában és mi a mai, aközött jelentős eltérés van.
7735 márta 2017-04-12 13:09:18
Amúgy meg ma egészen pontosan lehet tudni, milyen a világszínvonal. Bárkit meg lehet hallgatni a neten, aki számít azt többféle előadásban is. Azokkal értek egyet, akik Kelemen Luna-éneklését ide sorolják.
Amúgy meg ma egészen pontosan lehet tudni, milyen a világszínvonal. Bárkit meg lehet hallgatni a neten, aki számít azt többféle előadásban is. Azokkal értek egyet, akik Kelemen Luna-éneklését ide sorolják.
7734 márta 2017-04-12 13:07:12
Miksch Adrienn Szegeden többek között Maddalenát énekelt a Chenier-ben és a Francensa da Rimini címszerepét. Elég jól! Úgyhogy én érdeklődéssel vártam Ladyként. Pécsett nem őt hallottam, az Erkelbe nem tudtam elmenni. Megjegyzem a Ladyt az ősbemutatón ugyanaz az énekesnő énekelte, aki Gildát. Nadia Cerchez kitűnő Leonóra! Majdnem olyan jó, mint amilyen fantasztikus Lady Macbeth. Engem mindig lenyűgöz. Amikor megszólal, nyomban egy lélek mélyébe láthatunk bele. Rendkívül ritka adottság!
Miksch Adrienn Szegeden többek között Maddalenát énekelt a Chenier-ben és a Francensa da Rimini címszerepét. Elég jól! Úgyhogy én érdeklődéssel vártam Ladyként. Pécsett nem őt hallottam, az Erkelbe nem tudtam elmenni. Megjegyzem a Ladyt az ősbemutatón ugyanaz az énekesnő énekelte, aki Gildát. Nadia Cerchez kitűnő Leonóra! Majdnem olyan jó, mint amilyen fantasztikus Lady Macbeth. Engem mindig lenyűgöz. Amikor megszólal, nyomban egy lélek mélyébe láthatunk bele. Rendkívül ritka adottság!
7733 Búbánat 2017-04-12 11:11:20 [Válasz erre: 7727 IVA 2017-04-12 01:51:23]
Kedves IVA! Az „elveszett” Magyar Színházi Portál „megtaláltatik” a Fidelio.hu oldalon: [url] http://szinhaz.hu/?utm_source=fejlec_index&utm_medium=text&utm_campaign=fejlec&from=fidelio; itt [/url] - Szinhaz.hu – a teljes archívum visszakereshető ott.
Kedves IVA! Az „elveszett” Magyar Színházi Portál „megtaláltatik” a Fidelio.hu oldalon: [url] http://szinhaz.hu/?utm_source=fejlec_index&utm_medium=text&utm_campaign=fejlec&from=fidelio; itt [/url] - Szinhaz.hu – a teljes archívum visszakereshető ott.
7732 parampampoli 2017-04-12 09:35:05 [Válasz erre: 7725 oberon 2017-04-11 21:51:01]
Látom, még nem jártál orvosnál... azért írod tovább épületes marhaságaidat. Szakmai tudás van, hála Istennek, és nem járok a büfébe már évek óta, főleg nem ellesni akármit is. Egyéb megállapításaidnak kb ugyanennyi a hitelessége.
Látom, még nem jártál orvosnál... azért írod tovább épületes marhaságaidat. Szakmai tudás van, hála Istennek, és nem járok a büfébe már évek óta, főleg nem ellesni akármit is. Egyéb megállapításaidnak kb ugyanennyi a hitelessége.
7731 oberon 2017-04-12 08:16:03 [Válasz erre: 7727 IVA 2017-04-12 01:51:23]
Nem kötözködni szeretnék, csak pontosítani: az, hogy a fórum nem aktív, hogy nem férsz hozzá mint mezei böngésző-felhasználó, még nem jelenti azt, hogy a hozzáértőbb nem tudja előhalászni annak tartalmát. Ha valaki lenne olyan perverz, hogy az érdekné majd, mit írtak az (opera)énekesekről a 2010-es években, elő tudja majd keresni később is. Az a színházas fórum is megvan valahol. Ha fontos Neked, esetleg érdeklődj utána...
Nem kötözködni szeretnék, csak pontosítani: az, hogy a fórum nem aktív, hogy nem férsz hozzá mint mezei böngésző-felhasználó, még nem jelenti azt, hogy a hozzáértőbb nem tudja előhalászni annak tartalmát. Ha valaki lenne olyan perverz, hogy az érdekné majd, mit írtak az (opera)énekesekről a 2010-es években, elő tudja majd keresni később is. Az a színházas fórum is megvan valahol. Ha fontos Neked, esetleg érdeklődj utána...
7730 IVA 2017-04-12 04:29:54
Macbeth – a Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA '17 sorozatban 2017. április 9. Arra gondoltam, mi lenne, ha Worldbe másolnám [url]http://www.momus.hu/article.php?artid=7052;-Zéta- főoldali kritikáját[/url]. Törlöm belőle azokat a gondolatokat, amelyeket és nem írtam volna le (a nem saját tapasztalataimra utaló hivatkozásokat), és ami marad, beírom ebbe a hozzászólásba. Ugyanazt az előadást láttuk, -Zéta- írásának első képe éppen azt a jelenetet ábrázolja, amikor a Oberfrank Péter karmesternek félbe kellett szakítania az előadást. Múlt héten nem jutottam el a vásárcsarnokba, a PRIMAVERA '17 sorozat miatt, amelyből csak a győri Traviatáról mondtam le. A csarnok hentesüzleteiben nem szokott zavarni a nagy, véres, rózsaszínű testek látványa. Örömmel sem tölt el, de tudomásul veszem, hogy az állatok az emberiségnek alárendelt lények, szükségszerű, hogy egyes egyedeiket leöljük és megegyük. Emberi testnek ezt az állapotát nem bírom látni, ezért sem lettem orvos vagy ilyesmi, továbbá szeretem, ha a színpadon a rendező művészek nem primer módon érik el az élettelen ember tragikumának hatását. Esetleg árnyak vetítésével... Elismerem, hogy a tündérjátéknak nem mondható Macbeth esetében ez nem könnyű, Gulyás Dénes sem választotta a nehezebb utat. A rendezés többi eleme, koncepciója és megoldásai nem tartoznak az engem pukkasztó kategóriába. Túri Erzsébet díszletében rajongtam a színpad két oldalán levő monumentális „gránit” oszlopokért, sajnálom, hogy nem ilyenekből készült a játéktér többi eleme, mert akkor sötétebb lehetett volna, és az érdekes formájú elemekről, ajtónyílásokról nem az jutott volna eszembe, milyen érdekes stílusjegye lehetne egy most épülő lakóparknak. Általuk a színpad elemei ügyesen váltak szél és találkoztak időnként, ám ez a darab teljes hosszában az előadás unalmasságát fokozta. Untató megoldásnak bizonyult a boszorkányok árnyak általi ábrázolása, gépies táncuk vetítésével – ezeket a mégiscsak élő, sőt éneklő és a hőssel kapcsolatba kerülő alakoknak a megjelenítését a rendezés minta megúszta volna. Az unalmasság alapvető oka azonban a dráma hiány volt, és e tekintetben mindegy, hogy ez a rendező vagy a zeneigazgató Gulyás Dénes mulasztása-e. Eredetileg nem vágytam erre a Macbethre, de meghökkentett és kíváncsivá tett Miksch Adrienn felléptetése a Lady szerepében a színlapon. Donna Annája és Rosina grófnéja ismeretében abszurdnak tűnt az ötlet, ugyanakkor szembe jutott a még lírai szoprán és koloratúrszoprán szerepeket éneklő Anna Netrebko, akinek tervezett szerepkörváltásáról éppen Lady Macbeth első áriájának csatolásával értesültem. Nem állítom, hogy az ária előadása tökéletesen előrevetítette az orosz énekesnő éppen most felajzva várt bemutatkozásait, de határozottan „szóltak” benne érvek. Miksch Adrienn alakításában nem találkoztam ilyen érvekkel. Másképp nem tetszett, mint ahogyan Nadia Cerchezé A trubadúr Leonórájáként, másképp bizonyult fiaskónak. Számomra Miksch szopránja még az említett, drámaibb Mozart-hősnőkhöz is karcsú kissé, ehhez a szerephez nagyon. Van vivőereje, technikája is a futamokhoz, a mélységek sem vesznek el mindig, de nem szól drámaian, sokkal inkább csak szimpatikusan, sőt, a jelenség is mindvégig szimpatikus marad. Amikor a számomra addig ismeretlen Bognár Szabolcs megjelent a színen és énekelni kezdett, egy percre azt gondoltam, átszabták a darabot, vagy nem pontosan emlékszem rá: mintha nem is baritonként hangzott volna Macbeth szólama. Később többször baritonként szólt, nagyon lírai baritonként. A drámai hangú főszereplők ilyen hiányában a dráma nem születhetett meg, unalmassá vált az előadás, és mondom, mindegy, hogy ezt rendező vagy a zenei vezető rovására írjuk-e. Igazi drámai és operai hangélményt Kiss András nyújtott Banco szerepében, ami sajnos nem mentette meg a lehangoló előadást. Hogy mégis szolgáljak jó hírrel, még ha nem is magamnak, hanem „ElsőSorban” a lelkes állatbarátoknak, elmondom, hogy sejtésem szerint az Erkel Színház kutyabarát játszóhely lett. A PRIMAVERA '17 általam látott – fél-, erős félházas – estéin minden nyílt színi és felvonásvégi taps erejéhez és lelkességéhez egy hangos kutyavakkantás adta meg a hangot, valahonnan a földszint középső szektorából.
Macbeth – a Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA '17 sorozatban 2017. április 9. Arra gondoltam, mi lenne, ha Worldbe másolnám [url]http://www.momus.hu/article.php?artid=7052;-Zéta- főoldali kritikáját[/url]. Törlöm belőle azokat a gondolatokat, amelyeket és nem írtam volna le (a nem saját tapasztalataimra utaló hivatkozásokat), és ami marad, beírom ebbe a hozzászólásba. Ugyanazt az előadást láttuk, -Zéta- írásának első képe éppen azt a jelenetet ábrázolja, amikor a Oberfrank Péter karmesternek félbe kellett szakítania az előadást. Múlt héten nem jutottam el a vásárcsarnokba, a PRIMAVERA '17 sorozat miatt, amelyből csak a győri Traviatáról mondtam le. A csarnok hentesüzleteiben nem szokott zavarni a nagy, véres, rózsaszínű testek látványa. Örömmel sem tölt el, de tudomásul veszem, hogy az állatok az emberiségnek alárendelt lények, szükségszerű, hogy egyes egyedeiket leöljük és megegyük. Emberi testnek ezt az állapotát nem bírom látni, ezért sem lettem orvos vagy ilyesmi, továbbá szeretem, ha a színpadon a rendező művészek nem primer módon érik el az élettelen ember tragikumának hatását. Esetleg árnyak vetítésével... Elismerem, hogy a tündérjátéknak nem mondható Macbeth esetében ez nem könnyű, Gulyás Dénes sem választotta a nehezebb utat. A rendezés többi eleme, koncepciója és megoldásai nem tartoznak az engem pukkasztó kategóriába. Túri Erzsébet díszletében rajongtam a színpad két oldalán levő monumentális „gránit” oszlopokért, sajnálom, hogy nem ilyenekből készült a játéktér többi eleme, mert akkor sötétebb lehetett volna, és az érdekes formájú elemekről, ajtónyílásokról nem az jutott volna eszembe, milyen érdekes stílusjegye lehetne egy most épülő lakóparknak. Általuk a színpad elemei ügyesen váltak szél és találkoztak időnként, ám ez a darab teljes hosszában az előadás unalmasságát fokozta. Untató megoldásnak bizonyult a boszorkányok árnyak általi ábrázolása, gépies táncuk vetítésével – ezeket a mégiscsak élő, sőt éneklő és a hőssel kapcsolatba kerülő alakoknak a megjelenítését a rendezés minta megúszta volna. Az unalmasság alapvető oka azonban a dráma hiány volt, és e tekintetben mindegy, hogy ez a rendező vagy a zeneigazgató Gulyás Dénes mulasztása-e. Eredetileg nem vágytam erre a Macbethre, de meghökkentett és kíváncsivá tett Miksch Adrienn felléptetése a Lady szerepében a színlapon. Donna Annája és Rosina grófnéja ismeretében abszurdnak tűnt az ötlet, ugyanakkor szembe jutott a még lírai szoprán és koloratúrszoprán szerepeket éneklő Anna Netrebko, akinek tervezett szerepkörváltásáról éppen Lady Macbeth első áriájának csatolásával értesültem. Nem állítom, hogy az ária előadása tökéletesen előrevetítette az orosz énekesnő éppen most felajzva várt bemutatkozásait, de határozottan „szóltak” benne érvek. Miksch Adrienn alakításában nem találkoztam ilyen érvekkel. Másképp nem tetszett, mint ahogyan Nadia Cerchezé A trubadúr Leonórájáként, másképp bizonyult fiaskónak. Számomra Miksch szopránja még az említett, drámaibb Mozart-hősnőkhöz is karcsú kissé, ehhez a szerephez nagyon. Van vivőereje, technikája is a futamokhoz, a mélységek sem vesznek el mindig, de nem szól drámaian, sokkal inkább csak szimpatikusan, sőt, a jelenség is mindvégig szimpatikus marad. Amikor a számomra addig ismeretlen Bognár Szabolcs megjelent a színen és énekelni kezdett, egy percre azt gondoltam, átszabták a darabot, vagy nem pontosan emlékszem rá: mintha nem is baritonként hangzott volna Macbeth szólama. Később többször baritonként szólt, nagyon lírai baritonként. A drámai hangú főszereplők ilyen hiányában a dráma nem születhetett meg, unalmassá vált az előadás, és mondom, mindegy, hogy ezt rendező vagy a zenei vezető rovására írjuk-e. Igazi drámai és operai hangélményt Kiss András nyújtott Banco szerepében, ami sajnos nem mentette meg a lehangoló előadást. Hogy mégis szolgáljak jó hírrel, még ha nem is magamnak, hanem „ElsőSorban” a lelkes állatbarátoknak, elmondom, hogy sejtésem szerint az Erkel Színház kutyabarát játszóhely lett. A PRIMAVERA '17 általam látott – fél-, erős félházas – estéin minden nyílt színi és felvonásvégi taps erejéhez és lelkességéhez egy hangos kutyavakkantás adta meg a hangot, valahonnan a földszint középső szektorából.
7729 IVA 2017-04-12 01:54:38 [Válasz erre: 7722 márta 2017-04-11 12:28:42]
Nem egyforma a Leonóra-képünk. Szerintem a Tiédnek erősebb gyomra van.
Nem egyforma a Leonóra-képünk. Szerintem a Tiédnek erősebb gyomra van.
7728 IVA 2017-04-12 01:53:23 [Válasz erre: 7718 Momo 2017-04-11 08:35:03]
:-) Lehet, hogy Wagner is gondolt valamit a műveiről, a hőseiről, miközben rótta azt a rengeteg szöveget és kottafejet.
:-) Lehet, hogy Wagner is gondolt valamit a műveiről, a hőseiről, miközben rótta azt a rengeteg szöveget és kottafejet.
7727 IVA 2017-04-12 01:51:23 [Válasz erre: 7717 oberon 2017-04-11 08:32:33]
Az a helyzet, hogy amit nem ír meg az ember, az nem lesz olvasható a fórumon. Nem házi feladat minden előadásról írni, de szerintem egy ilyen magazinnak éppen az (lenne) az előnye és rendkívüli értéke a napi vagy szaksajtóval szemben, hogy itt nemcsak premierekről és világsztárok vendégszerepléséről lehet beszámolót olvasni, hanem jó közepes vagy akár rossz előadásokról is. Az utóbbiakban is benne van hosszú tanulási és próbafolyamatoknak és az előadások 3–5 órás koncentrált összmunkájának eredménye és értéke; egy-egy művész életművének vagy a közönség életének pár órás, fontos élménye. Bennem az szokott hiányérzetet kelteni, ha tudom, hogy naponta mennek az előadások, a szériák az Operában és az Erkelben (mindegyiken persze nem vagyok jelen), és senki sem ír véleményeket, olykor egy hétig mozdulatlan az Opera-, illetve az Erkel-topic (a baletté akár hetekig), legfeljebb más dolgokról esik szó. [u]OFF:[/u] „a net sajátossága, hogy mindent megőriz”... Mielőtt túlságosan optimisták lennénk munkánk / szórakozásunk / vitáink maradandóságát illetően: Volt és van egy Magyar Színházi Portál, amelyet több, mint 10 éves működés után váratlanul eladtak a Fideliónak. Óriási fórumanyaga volt, amit az is jelez, hogy minden színháznak és társulatnak, majdnem minden művésznek (élőnek és holtnak), a legtöbb előadásnak és még számos témának külön topicja volt benne. Minden hozzászólásával, színvonalassal és vérprimitívvel, vitákkal, személyeskedésekkel és veszekedésekkel együtt felbecsülhetetlen értékű anyagot tartalmazott, lexikonokat, adattárakat pótolt és egészített ki, hihetetlen aktuális és archív képanyaggal. A portál ügyvezetősége csaknem fél évvel ezelőtt szép üzenetben köszönte meg mindenkinek az érdeklődést, és közölte, hogy a szinhaz.hu-t a fidelio.hu veszi át, és remélhetőleg a fórum anyagát is sikerül átmenteni és tovább használni. Egy érzés azonnal azt sugallta nekem, hogy a fórum átmentése sohasem valósul meg. Egyfelől azért, mert a Fidelio a saját fórumát is megszüntette. Másfelől úgy gondoltam, voltak, vagy lehettek, akiknek az a fórum nagyon... piszkálta a csőrét, valakiknek, akiknek ez sokat megért. Úgy tűnik, igazam lett, mert a fórum anyaga úgy tűnt a semmibe, mintha sohasem lett volna. Ehhez alighanem a Google közreműködésére is szükség volt. Nem tulajdonítok az esetnek túl nagy jelentőséget, még azért sem, mert egy időben igen aktív voltam azon a fórumon, az ittenivel csaknem azonos nicknévvel. (És már azért sem, mert saját hozzászólásaimat és az érdekesnek tartott vitákat általában elmentettem.) Csak sajnálom, hogy a magyar színházi élet bő évtizedének egy érdekes lenyomata elveszett. [u]ON:[/u] az eset leírását nem hozom semmilyen összefüggésbe a Café Momus magazinnal és fórumával, amelyben, remélem, még sokáig otthon érezhetjük magunkat. Csak példázni akartam, hogy egyik állításod nem pontos.
Az a helyzet, hogy amit nem ír meg az ember, az nem lesz olvasható a fórumon. Nem házi feladat minden előadásról írni, de szerintem egy ilyen magazinnak éppen az (lenne) az előnye és rendkívüli értéke a napi vagy szaksajtóval szemben, hogy itt nemcsak premierekről és világsztárok vendégszerepléséről lehet beszámolót olvasni, hanem jó közepes vagy akár rossz előadásokról is. Az utóbbiakban is benne van hosszú tanulási és próbafolyamatoknak és az előadások 3–5 órás koncentrált összmunkájának eredménye és értéke; egy-egy művész életművének vagy a közönség életének pár órás, fontos élménye. Bennem az szokott hiányérzetet kelteni, ha tudom, hogy naponta mennek az előadások, a szériák az Operában és az Erkelben (mindegyiken persze nem vagyok jelen), és senki sem ír véleményeket, olykor egy hétig mozdulatlan az Opera-, illetve az Erkel-topic (a baletté akár hetekig), legfeljebb más dolgokról esik szó. [u]OFF:[/u] „a net sajátossága, hogy mindent megőriz”... Mielőtt túlságosan optimisták lennénk munkánk / szórakozásunk / vitáink maradandóságát illetően: Volt és van egy Magyar Színházi Portál, amelyet több, mint 10 éves működés után váratlanul eladtak a Fideliónak. Óriási fórumanyaga volt, amit az is jelez, hogy minden színháznak és társulatnak, majdnem minden művésznek (élőnek és holtnak), a legtöbb előadásnak és még számos témának külön topicja volt benne. Minden hozzászólásával, színvonalassal és vérprimitívvel, vitákkal, személyeskedésekkel és veszekedésekkel együtt felbecsülhetetlen értékű anyagot tartalmazott, lexikonokat, adattárakat pótolt és egészített ki, hihetetlen aktuális és archív képanyaggal. A portál ügyvezetősége csaknem fél évvel ezelőtt szép üzenetben köszönte meg mindenkinek az érdeklődést, és közölte, hogy a szinhaz.hu-t a fidelio.hu veszi át, és remélhetőleg a fórum anyagát is sikerül átmenteni és tovább használni. Egy érzés azonnal azt sugallta nekem, hogy a fórum átmentése sohasem valósul meg. Egyfelől azért, mert a Fidelio a saját fórumát is megszüntette. Másfelől úgy gondoltam, voltak, vagy lehettek, akiknek az a fórum nagyon... piszkálta a csőrét, valakiknek, akiknek ez sokat megért. Úgy tűnik, igazam lett, mert a fórum anyaga úgy tűnt a semmibe, mintha sohasem lett volna. Ehhez alighanem a Google közreműködésére is szükség volt. Nem tulajdonítok az esetnek túl nagy jelentőséget, még azért sem, mert egy időben igen aktív voltam azon a fórumon, az ittenivel csaknem azonos nicknévvel. (És már azért sem, mert saját hozzászólásaimat és az érdekesnek tartott vitákat általában elmentettem.) Csak sajnálom, hogy a magyar színházi élet bő évtizedének egy érdekes lenyomata elveszett. [u]ON:[/u] az eset leírását nem hozom semmilyen összefüggésbe a Café Momus magazinnal és fórumával, amelyben, remélem, még sokáig otthon érezhetjük magunkat. Csak példázni akartam, hogy egyik állításod nem pontos.
7726 nickname 2017-04-11 22:21:55 [Válasz erre: 7725 oberon 2017-04-11 21:51:01]
Mert mindig te akadsz ki emiatt, vagy jegyzel meg valamit ezzel kapcsolatban valamit, de nem akarom szétoffolni a topikot. Az Erkelbe legközelebb csak 20-án megyek :-).
Mert mindig te akadsz ki emiatt, vagy jegyzel meg valamit ezzel kapcsolatban valamit, de nem akarom szétoffolni a topikot. Az Erkelbe legközelebb csak 20-án megyek :-).
7725 oberon 2017-04-11 21:51:01 [Válasz erre: 7724 nickname 2017-04-11 20:41:00]
Ezt most miért nekem írtad? Én elfogadom más véleményét, de leírom a magamét is. Soha nem voltam szélsőséges, senkiről nem írtam, hogy alkalmatlan, hogy hallhatatlan, de azt sem, hogy világszínvonal, hogy jobb, mint Damrau pl. Ha idejött Di Donato, Kaufmann, Fleming, kapott hideget-meleget, a kedvenc itthoniak meg hibátlanok. Persze csak a kedvencek, a többi - legyen akármilyen kezdő, akit inkább biztatni kellene - az mind alkalmatlan. Az internet (youtube) idején ez elég vicces, hiszen elég jól össze lehet hasonlítani, hogy ki énekel jól és ki nem olyan jól. Persze ennek eldöntéséhez kellene a szakmai tudás és nem csak felületes ismeretek és néhány büfében ellesett bennfentes kifejezés tudálékos használata.
Ezt most miért nekem írtad? Én elfogadom más véleményét, de leírom a magamét is. Soha nem voltam szélsőséges, senkiről nem írtam, hogy alkalmatlan, hogy hallhatatlan, de azt sem, hogy világszínvonal, hogy jobb, mint Damrau pl. Ha idejött Di Donato, Kaufmann, Fleming, kapott hideget-meleget, a kedvenc itthoniak meg hibátlanok. Persze csak a kedvencek, a többi - legyen akármilyen kezdő, akit inkább biztatni kellene - az mind alkalmatlan. Az internet (youtube) idején ez elég vicces, hiszen elég jól össze lehet hasonlítani, hogy ki énekel jól és ki nem olyan jól. Persze ennek eldöntéséhez kellene a szakmai tudás és nem csak felületes ismeretek és néhány büfében ellesett bennfentes kifejezés tudálékos használata.
7724 nickname 2017-04-11 20:41:00 [Válasz erre: 7717 oberon 2017-04-11 08:32:33]
Mondjuk Agachét más fórumokon se szokták kritizálni. Lásd Muzsika, Operavilág, Lukácsi Gyöngyivel kapcsolatban emelnek kifogásokat, de vele szemben nem. Kolonits Klárával szemben sem, és még lehetne sorolni. Nem kell egyetérteni azzal, amit itt leírnak - nekem pl. Lukács Gyöngyi nem tetszett a Pikk dámában, mert bár a hangja megvan hozzá, de nem éreztem annyira kidolgozottnak, kiforrottnak az alakítását, mint a Toscában vagy a tavalyi Parasztbecsületben -, de azt se gondolom, hogy vállalhatatlan dolgokat írnának itt le. Véleménykülönbségek vannak más fórumok másként ítélnek meg énekeseket, más szempontok alapján. húsz év múlva nemcsak a momusról tájékozódhat a nagyérdemű, hanem ott lesznek pl. a Muzsika, az Opera-világ cikkei is, vagy a Tiszatájonline,a Színház folyóirat online felülete, a revizoronline és még mások. Ha valaki bele olvasna a 19. századi magyar kritikákba, akkor láthatná, hogy akkor sem ítélték meg egységesen az énekeseket. Miért akkor tragédia ez? Egy intelligens énekes, ha érdekli a kritika, amit róla írnak, nemcsak egy helyről tájékozódik szerintem.
Mondjuk Agachét más fórumokon se szokták kritizálni. Lásd Muzsika, Operavilág, Lukácsi Gyöngyivel kapcsolatban emelnek kifogásokat, de vele szemben nem. Kolonits Klárával szemben sem, és még lehetne sorolni. Nem kell egyetérteni azzal, amit itt leírnak - nekem pl. Lukács Gyöngyi nem tetszett a Pikk dámában, mert bár a hangja megvan hozzá, de nem éreztem annyira kidolgozottnak, kiforrottnak az alakítását, mint a Toscában vagy a tavalyi Parasztbecsületben -, de azt se gondolom, hogy vállalhatatlan dolgokat írnának itt le. Véleménykülönbségek vannak más fórumok másként ítélnek meg énekeseket, más szempontok alapján. húsz év múlva nemcsak a momusról tájékozódhat a nagyérdemű, hanem ott lesznek pl. a Muzsika, az Opera-világ cikkei is, vagy a Tiszatájonline,a Színház folyóirat online felülete, a revizoronline és még mások. Ha valaki bele olvasna a 19. századi magyar kritikákba, akkor láthatná, hogy akkor sem ítélték meg egységesen az énekeseket. Miért akkor tragédia ez? Egy intelligens énekes, ha érdekli a kritika, amit róla írnak, nemcsak egy helyről tájékozódik szerintem.
7723 tiramisu 2017-04-11 20:21:33 [Válasz erre: 7708 pio 2017-04-10 17:34:38]
Átolvasta amit írt? Kroó György szerint a korai Verdik fércművek? Hol mondta, írta mondta és mikor Kroó György? Ezt nem hiszem el, még Önnek sem, bár nem tudom kicsoda Ön ! :-(
Átolvasta amit írt? Kroó György szerint a korai Verdik fércművek? Hol mondta, írta mondta és mikor Kroó György? Ezt nem hiszem el, még Önnek sem, bár nem tudom kicsoda Ön ! :-(
7722 márta 2017-04-11 12:28:42 [Válasz erre: 7714 IVA 2017-04-11 00:38:30]
Nem hiszem, hogy Leonóra tele lenne aggályokkal! Egy percnyi habozás nélkül fölajánlja magát Lunának. Aggályoskodása nincs is beleírva a duettbe, egy hangot sem énekel róla. Viszont (a méreg bevétele után) boldog cabalettában dalolja el nekünk az örömét. Tosca az hosszan gyötrődik a megoldáson! Igaz neki a füle hallatára megkínozzák a szerelmesét és Scarpia meg is akarta erőszakolni. Amúgy érdekes s párhuzam, egyszer érdemes lesz végigelemezni.
Nem hiszem, hogy Leonóra tele lenne aggályokkal! Egy percnyi habozás nélkül fölajánlja magát Lunának. Aggályoskodása nincs is beleírva a duettbe, egy hangot sem énekel róla. Viszont (a méreg bevétele után) boldog cabalettában dalolja el nekünk az örömét. Tosca az hosszan gyötrődik a megoldáson! Igaz neki a füle hallatára megkínozzák a szerelmesét és Scarpia meg is akarta erőszakolni. Amúgy érdekes s párhuzam, egyszer érdemes lesz végigelemezni.
7721 márta 2017-04-11 12:19:56
Az előző Macbeth-recenziót olvasva egyértelmű, hogy ugyanaz a produkció másik főszereplőkkel - egy teljesen másik előadás!
Az előző Macbeth-recenziót olvasva egyértelmű, hogy ugyanaz a produkció másik főszereplőkkel - egy teljesen másik előadás!
7720 Pristaldus 2017-04-11 09:42:04
Zéta véleményét olvasva a pécsiek Macbeth előadásáról, úgy gondolom, hogy egy szereplista átolvasásakor kürölbelül tudni lehet, hogy mi várható! Néha adódhatnak akár kellemes meglepetések is, de ha ismerjük az énekesek hangi kvalitásait, és azok nem az adott szerepekre predesztinálják őket, nos, ebben az esetben nem lehetnek nagy, de sokszor még közepes elvárásaink sem! Akit igazán nem értek, az Gulyás Dénes! Róla igazán nem állítható, hogy nem értene a szakmához, mégis évről, évre katasztrofálisabb szereposztásokat hoz ki Pécsett, zömével túl fiatalokkal, véres kezdőkkel!
Zéta véleményét olvasva a pécsiek Macbeth előadásáról, úgy gondolom, hogy egy szereplista átolvasásakor kürölbelül tudni lehet, hogy mi várható! Néha adódhatnak akár kellemes meglepetések is, de ha ismerjük az énekesek hangi kvalitásait, és azok nem az adott szerepekre predesztinálják őket, nos, ebben az esetben nem lehetnek nagy, de sokszor még közepes elvárásaink sem! Akit igazán nem értek, az Gulyás Dénes! Róla igazán nem állítható, hogy nem értene a szakmához, mégis évről, évre katasztrofálisabb szereposztásokat hoz ki Pécsett, zömével túl fiatalokkal, véres kezdőkkel!
7719 parampampoli 2017-04-11 09:08:46 [Válasz erre: 7717 oberon 2017-04-11 08:32:33]
Oberon, abszolút személyeskedő leszek: fordulj orvoshoz az itt ezerszer leírt fóbiáddal! És még egy jó tanács, neked is, kothnernek is, és a hozzátok hasonlóknak is: ne rólam írjatok, ne engem véleményezzetek, ne arról, amit én írtam: az előadásról írjatok! Továbbá felejtsd el azt a véleményedet, vagy tartsd meg magadnak a jövőben velem kapcsolatban, hogy "szakmainak álcázott". Szakmai. Nem túlzó, nem elfogult. Nálad hozzáértőbbek ismerték el annak, itthon és külföldön. Néha még azok is, akikről rosszat írtam. (Mert vannak intelligens énekesek is.)
Oberon, abszolút személyeskedő leszek: fordulj orvoshoz az itt ezerszer leírt fóbiáddal! És még egy jó tanács, neked is, kothnernek is, és a hozzátok hasonlóknak is: ne rólam írjatok, ne engem véleményezzetek, ne arról, amit én írtam: az előadásról írjatok! Továbbá felejtsd el azt a véleményedet, vagy tartsd meg magadnak a jövőben velem kapcsolatban, hogy "szakmainak álcázott". Szakmai. Nem túlzó, nem elfogult. Nálad hozzáértőbbek ismerték el annak, itthon és külföldön. Néha még azok is, akikről rosszat írtam. (Mert vannak intelligens énekesek is.)
7718 Momo 2017-04-11 08:35:03 [Válasz erre: 7716 IVA 2017-04-11 05:07:11]
Van ennek a 'fonásnak' egy szimbolikája. Ezek a lányok ott ellenpontot képeznek a tengeren hánykódó hajósoknak: Ahogy várják haza a tengerészeket, azzal egyben alakítják is a sorsukat: fonják is a sorsuk fonalát. Szerintem akkor érdemes más szimbolikával behelyettesíteni ezt, ha teljesen átértelmezzük a történetet. Például, ha ezek a lányok - trendi módon - vámpírok, akkor érthető az aratás. :-)
Van ennek a 'fonásnak' egy szimbolikája. Ezek a lányok ott ellenpontot képeznek a tengeren hánykódó hajósoknak: Ahogy várják haza a tengerészeket, azzal egyben alakítják is a sorsukat: fonják is a sorsuk fonalát. Szerintem akkor érdemes más szimbolikával behelyettesíteni ezt, ha teljesen átértelmezzük a történetet. Például, ha ezek a lányok - trendi módon - vámpírok, akkor érthető az aratás. :-)
7717 oberon 2017-04-11 08:32:33 [Válasz erre: 7713 IVA 2017-04-11 00:02:03]
A személyeskedésre nem reagálnék, de az első gondolatra: sokszor vagyok úgy vele, hogy nem írnék, mert nem láttam hallottam kiemelkedőt, csak esetleg egy jó közepes előadást. De ekkor olvasom itt a fórumon másoktól, hogy XY világszínvonalú volt (aki szerintem csak max. közepesen, jó szakmunkát végzett), másokat pedig földbe döngölnek, hogy alkalmatlan = hallhatatlan (akit pedig hallani lehetett, és nem érdemli ezt meg). Ekkor tollat ragad a jó érzésű ember, hogy más is megjelenjen, ne csak ezek a túlzó, elfogult, szakmainak álcázott "vélemények", mert a net sajátossága, hogy mindent megőriz. És néhány év múlva, ha valaki rákeres, csak annyit olvashatna, amit az elfogultak írtak egykor.
A személyeskedésre nem reagálnék, de az első gondolatra: sokszor vagyok úgy vele, hogy nem írnék, mert nem láttam hallottam kiemelkedőt, csak esetleg egy jó közepes előadást. De ekkor olvasom itt a fórumon másoktól, hogy XY világszínvonalú volt (aki szerintem csak max. közepesen, jó szakmunkát végzett), másokat pedig földbe döngölnek, hogy alkalmatlan = hallhatatlan (akit pedig hallani lehetett, és nem érdemli ezt meg). Ekkor tollat ragad a jó érzésű ember, hogy más is megjelenjen, ne csak ezek a túlzó, elfogult, szakmainak álcázott "vélemények", mert a net sajátossága, hogy mindent megőriz. És néhány év múlva, ha valaki rákeres, csak annyit olvashatna, amit az elfogultak írtak egykor.
7716 IVA 2017-04-11 05:07:11
A bolygó hollandi – a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban 2017. április 8. Igencsak felemás élménynek bizonyult A bolygó hollandi miskolci előadása. Nagyszerű, a négy kiváló főszereplőnek köszönhetően már-már katartikus zenei élménynek – ugyanakkor Szabó Máté részleteiben és egészében zavarba ejtő rendezésének és a látványnak. Ha egy rendező aktualizálja A bolygó hollandit – miért ne tenné, amikor ez ma „szakmai” diktátum, különben rásütnék, hogy nem hozza közel a darabot a mai közönséghez –, kézenfekvő, hogy a hajós miliőből (ki a fenét érdekel ma a hajózás, amikor mindenki luxusrepül vagy legalább fapadoson közlekedik!) – repülősbe plántálja át, és mivel már az 1950-es évek óta mindannyiunk központi gondolata az űrhajózás, Dalandot és a Hollandit űrhajósnak ábrázolja, a cselekmény helyszínét vélhetően egy űrállomásnak, ahonnan már az előadás előtt és az első felvonás alatt egyszerű, bájos házacskák együttesét látjuk a rivalda bal oldali szegletében. Nekem egyáltalán nem tetszik az ötlet, leginkább azért nem, mert megmaradnék az észak-európai tengerek és partok világában, mivel Richard Wagner zenéje ezek ábrázolásával szimbolizálja az emberi lélek történéseit. Jómagam az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című, 1966-os NSZK-beli és a Pirx kalandjai című, 1973-ban sugárzott magyar televíziós sorozat óta nem néztem űrhajósfilmeket, noha a kínálatban igazán nincs hiány. Azazhogy… bő 15 évvel ezelőtt láttam egy egyetemi vizsgára készült dokumentumfilmet, amely bemutatta, hogyan készíti egy magyar fiatalember – néhány barátjával, egy kis pinceműhelyben, a legkezdetlegesebb eszközökkel, a maga kis „Csillagok háborúját”, ismerve természetesen George Lucas alkotását, beismerten annak hatása alatt, és nem gondolva, hogy egyhamar lepipálhatja álmai filmjét. A dokumentumfilm üzenete az alkotni tudásban lelt öröm és hit. A készülő filmalkotás naiv bája mosolyogtató. Eszembe jutott ennek A bolygó hollandinak az űrhajós-világáról. Ám ennél évtizedekkel korábbi élményemet is felidézte az operának egy másik „átköltése”. Általános iskolai szerepléseink idejéből, egy fiatalabb évfolyam lányosztályának (ilyen is volt akkoriban) táncjelenetét, amelyben a Kossuth rádió Vidáman, frissen című reggeli műsorából ismert szovjet muzsikára mutatták be a növénytermesztés alapműveleteit: vetés kapálás, aratás, szüret stb. Hasonló koreográfiával, mint Daland űrhajóállomásának középütt kiképzett kis gödrében, ahol a lányok mintha cirokültetvényen arattak volna, az űrhajózás korában természetesen nem géppel, de nem is sarlóval, hanem kaszával, miközben érdekes módon már csokrokba között termést adogattak egymásnak a zenére. Hogy milyen zenére? Természetesen a fonókórusra! Csak nem képzeljük, hogy ha Szikora János végre meglépte az üdvözítő korszerűsítést, amellyel fonás helyett szövés folyik, a kórus szövegében és a zenei festésben zümmögő és brummogó rokka helyett szövőszékek kattognak és csattognak, topogni fogunk egyhelyben? Nem, ki a kolhozba, ahol a lányok a színpad szélén már a cirokféléből alkotott szalmakoszorúkkal üldögélnek. (Ilyeneket szokás mohával bevonni kisebb sírkoszorúkhoz.) Khell Csörsz látványa természetesen nem ilyen „egyszerű”: a kusza világra kerül még a változatos és semmitmondó vetítésmáz („videó látvány: Hajdufi Péter”). Már a nyitány alatt a függönyre, számok, egyre kisebb és egyre tengernyibb számok vetülnek, később a színpadra is, emlékeztetve A varázsfuvola Szinetár Miklós rendezte előadásának zsúfolt szimbolikájú vetítményeire, mígnem ez az agresszió egyre inkább átolvad az M. Tóth Géza Ringjének színpadát terhelő vetítések felidézésébe – senki se mondhassa, hogy itt nem Wagner-értelmezésben utazunk. Nem lehetett könnyű dolga Füzér Anni jelmeztervezőnek ehhez a néző számára tisztázatlan és kusza „koncepcióhoz” felöltöztetni a hősöket, XVII. századbeli marcona matrózokat, akik űrhajós álruhában laptoppal dolgoznak egy irányítási központban vagy miben, rögeszmésen álmodozó lányt, aki egy képmás helyett minduntalan egy közeli bolygót vagy holdat bámul, vagy egy vadászt, aki, ki tudja, milyen űrlényekre lődözhet errefelé. László Boldizsár azonban egész szólama alatt elvetette ezt a kérdést, olyan hitelesen játszotta-énekelte Eriket, ezt a tragikusan szomorú, reménytelen sorsú szerelmes hőst. Sohasem hallottam még ilyen jól, ilyen szép hangon, őszintén, megindítóan és drámaian énekelni; feltűnően szépen deklamálva a német szöveget. Ne én legyek, aki ennek a szerepnek az alapján megmutatná, vagy megjósolná pályájának útját, mindenesetre, ha neve felbukkan valamelyik Wagner-opera színlapján, kíváncsian fogom megnézni. Ha lehet az ebben a „koncepcióban” kitalálatlan szereplőket rangsorolni, talán Daland áll első helyen. Nemcsak jellemzően felöltöztetni lehetett nehéz, de megjelenéséből, játékából sem bontakozik ki a bájosan gyakorlatias, szimpla apa alakja. Kár ezért, mert Rácz István szép basszusa és jelentős egyénisége révén ideális megszólaltatója a szerepnek. A címszerepben Kálmándy Mihály hangban, játékban és megjelenésében egyaránt kiváló; jobban tetszett, mint az Operaház előadásában. Mint mondtam, nem gondolom egyszerűnek Senta megjelenítését, a tervező mintha nem is a különleges nőalak különben is zavaros jelleméhez közeledett volna, hanem a csinos énekesnő sudár termetéhez. Űrbéli Sentánk fekete nadrágot, csizmát visel, és hozzá – talán a „cirok-motívumra” rímelően – olyan hajat, mint múlt századi Elzák és Iluskák. (Később, a tragédia közeledte alkalmából, annál romantikusabb, csipkés, lila ruhában pompázik.) Rálik Szilvia hangjáról szélsőségesen lesújtó vélemények szoktak megjelenni e fórumon – hadd ne kerüljem: többek szerint csúnya a hangja. Én sem sorolom azok közé, akiknek a hangja megigéz, de tapasztalatom szerint ez nem ilyen egyértelmű. Úgy emlékszem, Abigél szerepében kedveltem legkevésbé, noha a hangszépség hiánya beépíthető a hősnő karakterébe, feltéve, hogy érdemes ezzel énekesnek és hallgatónak bíbelődnie; Kesselyák Gergely Nabucco-rendezésében mindenért kár. Ám Rálik Szilviának köszönhetem Az árnyék nélküli asszony Kelmefestőnéjének remek alakítását, hangi produkciójával együtt, és még hálásabban egy nagyszerű Salome-alakítás emlékezetes élményét. Nos, ennek párja Rálik Senta-alakítása, amelyet az operaházi változatban nem hallottam. Mondom, annak ellenére, hogy kissé testesebb hangot tartok ideálisnak a szólamhoz, ugyanakkor Rálik Szilvia hangereje és korlátlan szabadsággal kitörő magasságai lenyűgöztek, és távol tartottak attól, hogy valamennyi hangjában a makulátlan szépséget keressem. Az előadás frenetikus fináléjában már-már megfeledkeztem a színházi élmény tehertételéről is, sajnos csak már-már, ezért vagyok kénytelen visszafogni a katartikus finálé kifejezést, ami az énekeseken, a gyönyörűen szóló ének- és zenekaron (a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara, a Debreceni Csokonai Színház Énekkara) és Cser Ádám karmesteren nem múlt volna.
A bolygó hollandi – a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban 2017. április 8. Igencsak felemás élménynek bizonyult A bolygó hollandi miskolci előadása. Nagyszerű, a négy kiváló főszereplőnek köszönhetően már-már katartikus zenei élménynek – ugyanakkor Szabó Máté részleteiben és egészében zavarba ejtő rendezésének és a látványnak. Ha egy rendező aktualizálja A bolygó hollandit – miért ne tenné, amikor ez ma „szakmai” diktátum, különben rásütnék, hogy nem hozza közel a darabot a mai közönséghez –, kézenfekvő, hogy a hajós miliőből (ki a fenét érdekel ma a hajózás, amikor mindenki luxusrepül vagy legalább fapadoson közlekedik!) – repülősbe plántálja át, és mivel már az 1950-es évek óta mindannyiunk központi gondolata az űrhajózás, Dalandot és a Hollandit űrhajósnak ábrázolja, a cselekmény helyszínét vélhetően egy űrállomásnak, ahonnan már az előadás előtt és az első felvonás alatt egyszerű, bájos házacskák együttesét látjuk a rivalda bal oldali szegletében. Nekem egyáltalán nem tetszik az ötlet, leginkább azért nem, mert megmaradnék az észak-európai tengerek és partok világában, mivel Richard Wagner zenéje ezek ábrázolásával szimbolizálja az emberi lélek történéseit. Jómagam az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című, 1966-os NSZK-beli és a Pirx kalandjai című, 1973-ban sugárzott magyar televíziós sorozat óta nem néztem űrhajósfilmeket, noha a kínálatban igazán nincs hiány. Azazhogy… bő 15 évvel ezelőtt láttam egy egyetemi vizsgára készült dokumentumfilmet, amely bemutatta, hogyan készíti egy magyar fiatalember – néhány barátjával, egy kis pinceműhelyben, a legkezdetlegesebb eszközökkel, a maga kis „Csillagok háborúját”, ismerve természetesen George Lucas alkotását, beismerten annak hatása alatt, és nem gondolva, hogy egyhamar lepipálhatja álmai filmjét. A dokumentumfilm üzenete az alkotni tudásban lelt öröm és hit. A készülő filmalkotás naiv bája mosolyogtató. Eszembe jutott ennek A bolygó hollandinak az űrhajós-világáról. Ám ennél évtizedekkel korábbi élményemet is felidézte az operának egy másik „átköltése”. Általános iskolai szerepléseink idejéből, egy fiatalabb évfolyam lányosztályának (ilyen is volt akkoriban) táncjelenetét, amelyben a Kossuth rádió Vidáman, frissen című reggeli műsorából ismert szovjet muzsikára mutatták be a növénytermesztés alapműveleteit: vetés kapálás, aratás, szüret stb. Hasonló koreográfiával, mint Daland űrhajóállomásának középütt kiképzett kis gödrében, ahol a lányok mintha cirokültetvényen arattak volna, az űrhajózás korában természetesen nem géppel, de nem is sarlóval, hanem kaszával, miközben érdekes módon már csokrokba között termést adogattak egymásnak a zenére. Hogy milyen zenére? Természetesen a fonókórusra! Csak nem képzeljük, hogy ha Szikora János végre meglépte az üdvözítő korszerűsítést, amellyel fonás helyett szövés folyik, a kórus szövegében és a zenei festésben zümmögő és brummogó rokka helyett szövőszékek kattognak és csattognak, topogni fogunk egyhelyben? Nem, ki a kolhozba, ahol a lányok a színpad szélén már a cirokféléből alkotott szalmakoszorúkkal üldögélnek. (Ilyeneket szokás mohával bevonni kisebb sírkoszorúkhoz.) Khell Csörsz látványa természetesen nem ilyen „egyszerű”: a kusza világra kerül még a változatos és semmitmondó vetítésmáz („videó látvány: Hajdufi Péter”). Már a nyitány alatt a függönyre, számok, egyre kisebb és egyre tengernyibb számok vetülnek, később a színpadra is, emlékeztetve A varázsfuvola Szinetár Miklós rendezte előadásának zsúfolt szimbolikájú vetítményeire, mígnem ez az agresszió egyre inkább átolvad az M. Tóth Géza Ringjének színpadát terhelő vetítések felidézésébe – senki se mondhassa, hogy itt nem Wagner-értelmezésben utazunk. Nem lehetett könnyű dolga Füzér Anni jelmeztervezőnek ehhez a néző számára tisztázatlan és kusza „koncepcióhoz” felöltöztetni a hősöket, XVII. századbeli marcona matrózokat, akik űrhajós álruhában laptoppal dolgoznak egy irányítási központban vagy miben, rögeszmésen álmodozó lányt, aki egy képmás helyett minduntalan egy közeli bolygót vagy holdat bámul, vagy egy vadászt, aki, ki tudja, milyen űrlényekre lődözhet errefelé. László Boldizsár azonban egész szólama alatt elvetette ezt a kérdést, olyan hitelesen játszotta-énekelte Eriket, ezt a tragikusan szomorú, reménytelen sorsú szerelmes hőst. Sohasem hallottam még ilyen jól, ilyen szép hangon, őszintén, megindítóan és drámaian énekelni; feltűnően szépen deklamálva a német szöveget. Ne én legyek, aki ennek a szerepnek az alapján megmutatná, vagy megjósolná pályájának útját, mindenesetre, ha neve felbukkan valamelyik Wagner-opera színlapján, kíváncsian fogom megnézni. Ha lehet az ebben a „koncepcióban” kitalálatlan szereplőket rangsorolni, talán Daland áll első helyen. Nemcsak jellemzően felöltöztetni lehetett nehéz, de megjelenéséből, játékából sem bontakozik ki a bájosan gyakorlatias, szimpla apa alakja. Kár ezért, mert Rácz István szép basszusa és jelentős egyénisége révén ideális megszólaltatója a szerepnek. A címszerepben Kálmándy Mihály hangban, játékban és megjelenésében egyaránt kiváló; jobban tetszett, mint az Operaház előadásában. Mint mondtam, nem gondolom egyszerűnek Senta megjelenítését, a tervező mintha nem is a különleges nőalak különben is zavaros jelleméhez közeledett volna, hanem a csinos énekesnő sudár termetéhez. Űrbéli Sentánk fekete nadrágot, csizmát visel, és hozzá – talán a „cirok-motívumra” rímelően – olyan hajat, mint múlt századi Elzák és Iluskák. (Később, a tragédia közeledte alkalmából, annál romantikusabb, csipkés, lila ruhában pompázik.) Rálik Szilvia hangjáról szélsőségesen lesújtó vélemények szoktak megjelenni e fórumon – hadd ne kerüljem: többek szerint csúnya a hangja. Én sem sorolom azok közé, akiknek a hangja megigéz, de tapasztalatom szerint ez nem ilyen egyértelmű. Úgy emlékszem, Abigél szerepében kedveltem legkevésbé, noha a hangszépség hiánya beépíthető a hősnő karakterébe, feltéve, hogy érdemes ezzel énekesnek és hallgatónak bíbelődnie; Kesselyák Gergely Nabucco-rendezésében mindenért kár. Ám Rálik Szilviának köszönhetem Az árnyék nélküli asszony Kelmefestőnéjének remek alakítását, hangi produkciójával együtt, és még hálásabban egy nagyszerű Salome-alakítás emlékezetes élményét. Nos, ennek párja Rálik Senta-alakítása, amelyet az operaházi változatban nem hallottam. Mondom, annak ellenére, hogy kissé testesebb hangot tartok ideálisnak a szólamhoz, ugyanakkor Rálik Szilvia hangereje és korlátlan szabadsággal kitörő magasságai lenyűgöztek, és távol tartottak attól, hogy valamennyi hangjában a makulátlan szépséget keressem. Az előadás frenetikus fináléjában már-már megfeledkeztem a színházi élmény tehertételéről is, sajnos csak már-már, ezért vagyok kénytelen visszafogni a katartikus finálé kifejezést, ami az énekeseken, a gyönyörűen szóló ének- és zenekaron (a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara, a Debreceni Csokonai Színház Énekkara) és Cser Ádám karmesteren nem múlt volna.
7715 IVA 2017-04-11 00:45:40 [Válasz erre: 7710 Beatrice 2017-04-10 19:36:16]
„Nekem ezek az előadások lettek a búcsúm a Hunyaditól”... Azért lesznek még évadok a 2017/2018-as után is. És remélem, jön egyszer egy normális, remekműhöz méltó rendezése is.
„Nekem ezek az előadások lettek a búcsúm a Hunyaditól”... Azért lesznek még évadok a 2017/2018-as után is. És remélem, jön egyszer egy normális, remekműhöz méltó rendezése is.
7714 IVA 2017-04-11 00:38:30 [Válasz erre: 7706 márta 2017-04-10 13:59:23]
Azt hiszem, nem vita tárgya, hogy a disznós jelenet (a szó szoros értelmében) véresen naturalista. Ez egyszerűen nem kompatibilis a rendezés megannyi jelzésszerű, sikerültebb és sikerületlen megoldásával. Ha naturalisztikusan ábrázolja, milyen állatias indulatai vannak a hősöknek, annak hihetőnek kell lennie. Én egy pucolt kacsába nyúlva nem találnám meg a szívet, s ha mégis, nem tudnám kézzel kitépni belőle, nemhogy nagyobb állatból. Itt ki kellett volna írni a színlapra: Luna, gróf és mészáros. Téves elképzeléseid vannak szegény Leonóráról. Bizony tele van olyan aggályokkal, hogy nem tudna nőül menni Lunához, de még csak lefeküdni sem vele, mert eleve válogatós fajta, és főleg mert Manricóba szerelmes állapotában ez lehetetlen. Ezért vesz magához mérget, persze arra számítva, hogy mire az hatni fog, Manrico már szabadon elmenekült. (Pontosan ugyanúgy nem „minden aggály nélkül” ajánlja fel magát Lunának, mint ahogy Tosca sem Scarpiának. Hiszen amikor Tosca megöli a rendőrfőnököt, még nem tudja, hogy az már átverte őket. Egyszerűen: nincs gusztusa fizetni.) Én is úgy gondolom, hogy Verdi és más zeneszerzők kifinomult, gazdag érzésekkel teli lélekként ábrázolták hőseiket. Éppen ezért, ha a rendezők a vérnősző barom vonásaikat továbbhangsúlyozzák bennük, kéretlenül és fölöslegesen magyaráznak a közönségnek, és meghamisítják a műveket, megzavarják a művek erejét hordozó stílus egységét.
Azt hiszem, nem vita tárgya, hogy a disznós jelenet (a szó szoros értelmében) véresen naturalista. Ez egyszerűen nem kompatibilis a rendezés megannyi jelzésszerű, sikerültebb és sikerületlen megoldásával. Ha naturalisztikusan ábrázolja, milyen állatias indulatai vannak a hősöknek, annak hihetőnek kell lennie. Én egy pucolt kacsába nyúlva nem találnám meg a szívet, s ha mégis, nem tudnám kézzel kitépni belőle, nemhogy nagyobb állatból. Itt ki kellett volna írni a színlapra: Luna, gróf és mészáros. Téves elképzeléseid vannak szegény Leonóráról. Bizony tele van olyan aggályokkal, hogy nem tudna nőül menni Lunához, de még csak lefeküdni sem vele, mert eleve válogatós fajta, és főleg mert Manricóba szerelmes állapotában ez lehetetlen. Ezért vesz magához mérget, persze arra számítva, hogy mire az hatni fog, Manrico már szabadon elmenekült. (Pontosan ugyanúgy nem „minden aggály nélkül” ajánlja fel magát Lunának, mint ahogy Tosca sem Scarpiának. Hiszen amikor Tosca megöli a rendőrfőnököt, még nem tudja, hogy az már átverte őket. Egyszerűen: nincs gusztusa fizetni.) Én is úgy gondolom, hogy Verdi és más zeneszerzők kifinomult, gazdag érzésekkel teli lélekként ábrázolták hőseiket. Éppen ezért, ha a rendezők a vérnősző barom vonásaikat továbbhangsúlyozzák bennük, kéretlenül és fölöslegesen magyaráznak a közönségnek, és meghamisítják a műveket, megzavarják a művek erejét hordozó stílus egységét.
7713 IVA 2017-04-11 00:02:03 [Válasz erre: 7704 kothner 2017-04-10 12:31:46]
Nem értem, hogy aki háromszor látta az előadást – továbbá ennyit tud! –, miért nem akart írni róla. Létezik, hogy a Momus egyik „véleményvezérének” és másik „főkommentátorának” véleménye erősebb impulzusokat adott neki, mint a három előadás együtt? Azt sem értem, hogy akinek ennyi érve van az előadás és a rendező mellett, miért érzi úgy, hogy azokat a személyeskedéseivel kell megtámogatnia.
Nem értem, hogy aki háromszor látta az előadást – továbbá ennyit tud! –, miért nem akart írni róla. Létezik, hogy a Momus egyik „véleményvezérének” és másik „főkommentátorának” véleménye erősebb impulzusokat adott neki, mint a három előadás együtt? Azt sem értem, hogy akinek ennyi érve van az előadás és a rendező mellett, miért érzi úgy, hogy azokat a személyeskedéseivel kell megtámogatnia.
7712 IVA 2017-04-10 23:41:47 [Válasz erre: 7703 Búbánat 2017-04-10 11:48:26]
Én is köszönöm, kedves Búbánat.
Én is köszönöm, kedves Búbánat.
7711 IVA 2017-04-10 23:40:46 [Válasz erre: 7693 Búbánat 2017-04-08 10:36:58]
Jablonkay Éva panaszolta egyszer, hogy az altok sorsa csupa öregasszonyt, cigányasszonyt, jósnőt, dajkát duennát alakítani. Nem csoda hát, ha néha hasonló figurákat kell életre kelteniük. (A mezzoszopránoknak időnként megadatik szerelmesnek lenniük, pl. Carmen, Eboli, Amneris szerepében, míg a szopránoknak szinte mindig.)
Jablonkay Éva panaszolta egyszer, hogy az altok sorsa csupa öregasszonyt, cigányasszonyt, jósnőt, dajkát duennát alakítani. Nem csoda hát, ha néha hasonló figurákat kell életre kelteniük. (A mezzoszopránoknak időnként megadatik szerelmesnek lenniük, pl. Carmen, Eboli, Amneris szerepében, míg a szopránoknak szinte mindig.)
7710 Beatrice 2017-04-10 19:36:16
Időhiány miatt csak most foglalom össze az elmúlt egy hónapban az Erkelben látottakat-hallottakat: Három Hunyadi Lászlót néztem meg a nemrég lezárult sorozatból, március 10, 17 és 18-án. Kezdem a 17-ivel, amikor Rőser Orsolya Hajnalka, akit most hallottam először, alakította Szilágyi Erzsébetet. Kíváncsian vártam produkcióját, de sajnos csalódtam. A hang a felső regiszterben számomra elviselhetetlenül éles. De annyira, hogy úgy éreztem, mikrobevérzések keletkeztek a dobhártyámon tőle. Nyilván nem mindenki füle ilyen érzékeny, az énekesnő sikert aratott, de én döbbenten ültem ott, fejemet csóválva, hogy hogy lehet egy ennyire egyenetlen hanggal bevállalni egy ekkora szerepet. Most a fiatalságával énekel, de mi lesz később? Kívánom neki, hogy tökéletesítse a technikáját. A harmadik felvonás végén énekelt "plusz" csúcshangja egyébként impresszív volt (lehet vitatkozni, hogy helyes-e ide berakni egy ilyen hangot, én ebben megengedő vagyok), csak ami alatta volt, azt nem tudtam elfogadni. Figurában matrónát alakított (nyilván gömbölyded testalkata okán), a nemes tartás azonban nem annyira jellemezte. Szerintem ezt a szerepet korai volt elvállalni. A másik két előadásban Kolonits Klára fölényesen uralta a szerepet, az utolsó, 18-i előadásban volt a legihletettebb. Hogy a többi koloratúrszopránnal folytassam: Gara Máriaként mind Miklósa Erika, mind Kriszta Kinga (17-én) impresszív magas hangokat eregetett, és megérdemelt sikert aratott a cabalettával. Kettejük közül Kriszta Kinga a bájosabb, közvetlenebb jelenség, Miklósa Erika itt is (mint a Luciában) meglehetős távolságot tartott partnerétől, akibe szerepe szerint őrülten szerelmes. A címszerepben Kiss B. Atilla sajnos nem volt formában 10-én, szinte minden hangot más technikával énekelt, 18-ára sokat javult, bár nazális volt a hangja. Fekete Attila (17-én) nagyszerű, hősi, de amikor kellett, lírai Lászlót énekelt. Kovács István elég súlytalan Gara nádor volt, Kelemen Zoltán (18-án) markánsabb volt. Bakonyi Marcell (Cillei) elismerésre méltó hanggal rendelkezik, de Cser Krisztián (18-án) verhetetlen a szerepben. Királyként Szappanos Tibornak elég gyengén szólt a magas regisztere 10-én,18-án jobb formában volt. 17-én Horváth István öltötte fel a királyi(?) jelmezt, árnyalatgazdagon, kifejezően, szép technikai megoldásokkal énekelt, de egy fél számmal nagyobb volumen nem ártott volna. Pál Tamás nagy nyeresége volt a produkciónak, így még nem hallottam ezt az operát, most nem volt benne semmi darabosság, esetlenség. 17-én Oberfrank Péter is hasonló szellemben vezényelt. Remek volt a kórus, mind a hölgyek, mind az urak nagyszerűt nyújtottak. 18-án a közönség álló ovációval ünnepelte a művészeket – ilyet Magyarországon repertoár-előadáson még nem tapasztaltam. Nekem ezek az előadások lettek a búcsúm a Hunyaditól, mert számomra Szilágyi Erzsébet a főszereplő, és fülsértő hangú, vagy más szempontból alkalmatlan Erzsébetekkel nem vagyok hajlandó megnézni. Az elmúlt pár évben egész szériákat végignéztem ebből az operából. Amikor az Operaházban ment, nem egy jegyért a legmagasabb árat is kifizettem, de most itt a vége. Ebben a produkcióban véleményem szerint Kolonits Klára ill. Cser Krisztián jutott el ikonikus státuszig szerepében, naná, hogy a jövő évadban egyik sincs kitűzve rá. Bár nem szívügyem az operett műfaja, 26-án mégis elmentem megnézni a Cigánybárót, elsősorban két énekes, László Boldizsár (címszerep) és Kriszta Kinga (Arsena) miatt. Mindketten szépen teljesítettek, az előadás fénypontja számomra Kriszta Kinga eredeti nyelven előadott Frühlingsstimmen-Walzerje volt. Mivel soha nem hallottam korábban ezt a darabot, nemigen voltak előzetes elvárásaim egyik vagy másik szerepre, így élveztem Gábor Géza Zsupán-alakítását is, Balatoni Éva is tetszett nevelőnőként, valamint szerintem kiemelkedő volt Szerekován János Ottokárként - szép hang, jó technika, és ebben a szerepben a "ripacskodás" szerintem abszolút megengedhető. Zavaros Eszter (Szaffi) volumene számomra kevés volt, és a hang a magas régióban az én fülemnek kellemetlenül hangzott. Ulbrich Andrea kicsit mesterkélt cigányasszony volt, operett-Azucena, de hát ilyen a szerep. Itt is jó volt a kórus. Az április 6-i Trubadúrról nagyjából megegyezik a véleményem Parampampoli fórumtárs 7686. sz. hozzászólásával (csak ő árnyaltabban és extrémebben fogalmaz), viszont én szeretem és elvárom a cabaletták 2. versszakát is, valamint László Boldizsáron kevésbé verném el a port, bár szerintem sem volt abszolút optimális formában. De azért hangilag nagyobb baj nélkül abszolválta a szerepet, és színészi teljesítménye is meggyőző volt (mint mindig). A rendezésben egy dolgot utáltam: a szereplőknek folyton le kellett ugrálniuk a lépcsőről, ahelyett, hogy lementek volna rajta. Ebben különösebb értelmet nem találtam, viszont az énekeseknek megnehezítette a dolgát.
Időhiány miatt csak most foglalom össze az elmúlt egy hónapban az Erkelben látottakat-hallottakat: Három Hunyadi Lászlót néztem meg a nemrég lezárult sorozatból, március 10, 17 és 18-án. Kezdem a 17-ivel, amikor Rőser Orsolya Hajnalka, akit most hallottam először, alakította Szilágyi Erzsébetet. Kíváncsian vártam produkcióját, de sajnos csalódtam. A hang a felső regiszterben számomra elviselhetetlenül éles. De annyira, hogy úgy éreztem, mikrobevérzések keletkeztek a dobhártyámon tőle. Nyilván nem mindenki füle ilyen érzékeny, az énekesnő sikert aratott, de én döbbenten ültem ott, fejemet csóválva, hogy hogy lehet egy ennyire egyenetlen hanggal bevállalni egy ekkora szerepet. Most a fiatalságával énekel, de mi lesz később? Kívánom neki, hogy tökéletesítse a technikáját. A harmadik felvonás végén énekelt "plusz" csúcshangja egyébként impresszív volt (lehet vitatkozni, hogy helyes-e ide berakni egy ilyen hangot, én ebben megengedő vagyok), csak ami alatta volt, azt nem tudtam elfogadni. Figurában matrónát alakított (nyilván gömbölyded testalkata okán), a nemes tartás azonban nem annyira jellemezte. Szerintem ezt a szerepet korai volt elvállalni. A másik két előadásban Kolonits Klára fölényesen uralta a szerepet, az utolsó, 18-i előadásban volt a legihletettebb. Hogy a többi koloratúrszopránnal folytassam: Gara Máriaként mind Miklósa Erika, mind Kriszta Kinga (17-én) impresszív magas hangokat eregetett, és megérdemelt sikert aratott a cabalettával. Kettejük közül Kriszta Kinga a bájosabb, közvetlenebb jelenség, Miklósa Erika itt is (mint a Luciában) meglehetős távolságot tartott partnerétől, akibe szerepe szerint őrülten szerelmes. A címszerepben Kiss B. Atilla sajnos nem volt formában 10-én, szinte minden hangot más technikával énekelt, 18-ára sokat javult, bár nazális volt a hangja. Fekete Attila (17-én) nagyszerű, hősi, de amikor kellett, lírai Lászlót énekelt. Kovács István elég súlytalan Gara nádor volt, Kelemen Zoltán (18-án) markánsabb volt. Bakonyi Marcell (Cillei) elismerésre méltó hanggal rendelkezik, de Cser Krisztián (18-án) verhetetlen a szerepben. Királyként Szappanos Tibornak elég gyengén szólt a magas regisztere 10-én,18-án jobb formában volt. 17-én Horváth István öltötte fel a királyi(?) jelmezt, árnyalatgazdagon, kifejezően, szép technikai megoldásokkal énekelt, de egy fél számmal nagyobb volumen nem ártott volna. Pál Tamás nagy nyeresége volt a produkciónak, így még nem hallottam ezt az operát, most nem volt benne semmi darabosság, esetlenség. 17-én Oberfrank Péter is hasonló szellemben vezényelt. Remek volt a kórus, mind a hölgyek, mind az urak nagyszerűt nyújtottak. 18-án a közönség álló ovációval ünnepelte a művészeket – ilyet Magyarországon repertoár-előadáson még nem tapasztaltam. Nekem ezek az előadások lettek a búcsúm a Hunyaditól, mert számomra Szilágyi Erzsébet a főszereplő, és fülsértő hangú, vagy más szempontból alkalmatlan Erzsébetekkel nem vagyok hajlandó megnézni. Az elmúlt pár évben egész szériákat végignéztem ebből az operából. Amikor az Operaházban ment, nem egy jegyért a legmagasabb árat is kifizettem, de most itt a vége. Ebben a produkcióban véleményem szerint Kolonits Klára ill. Cser Krisztián jutott el ikonikus státuszig szerepében, naná, hogy a jövő évadban egyik sincs kitűzve rá. Bár nem szívügyem az operett műfaja, 26-án mégis elmentem megnézni a Cigánybárót, elsősorban két énekes, László Boldizsár (címszerep) és Kriszta Kinga (Arsena) miatt. Mindketten szépen teljesítettek, az előadás fénypontja számomra Kriszta Kinga eredeti nyelven előadott Frühlingsstimmen-Walzerje volt. Mivel soha nem hallottam korábban ezt a darabot, nemigen voltak előzetes elvárásaim egyik vagy másik szerepre, így élveztem Gábor Géza Zsupán-alakítását is, Balatoni Éva is tetszett nevelőnőként, valamint szerintem kiemelkedő volt Szerekován János Ottokárként - szép hang, jó technika, és ebben a szerepben a "ripacskodás" szerintem abszolút megengedhető. Zavaros Eszter (Szaffi) volumene számomra kevés volt, és a hang a magas régióban az én fülemnek kellemetlenül hangzott. Ulbrich Andrea kicsit mesterkélt cigányasszony volt, operett-Azucena, de hát ilyen a szerep. Itt is jó volt a kórus. Az április 6-i Trubadúrról nagyjából megegyezik a véleményem Parampampoli fórumtárs 7686. sz. hozzászólásával (csak ő árnyaltabban és extrémebben fogalmaz), viszont én szeretem és elvárom a cabaletták 2. versszakát is, valamint László Boldizsáron kevésbé verném el a port, bár szerintem sem volt abszolút optimális formában. De azért hangilag nagyobb baj nélkül abszolválta a szerepet, és színészi teljesítménye is meggyőző volt (mint mindig). A rendezésben egy dolgot utáltam: a szereplőknek folyton le kellett ugrálniuk a lépcsőről, ahelyett, hogy lementek volna rajta. Ebben különösebb értelmet nem találtam, viszont az énekeseknek megnehezítette a dolgát.
7709 márta 2017-04-10 17:59:27
Tegye föl a kezét, aki hallotta már ezeket a cabalettákat meg a Strettát variációkkal! Én izgalmasnak találtam most így hallgatni.
Tegye föl a kezét, aki hallotta már ezeket a cabalettákat meg a Strettát variációkkal! Én izgalmasnak találtam most így hallgatni.
7708 pio 2017-04-10 17:34:38
Nekem az tetszik a legjobban, ahogy IVA megvédi az operaszerző Verdit a balettzene-író Verditől. Még jól emlékszem boldogult Kroó György jelmondatára: "Csak remekműveket!", amellyel kikelt a korai Verdi operák (szerinte fércművek) bemutatása ellen. Szerencsére Vaszy Viktor nem hitt neki, s a Nabucco szegedi bemutatásával talán a legtöbbet tette, hogy ez a zseniális opera a repertoárba kerüljön. Meg kell köszönjük Pál Tamáséknak, hogy közkinccsé teszik Verdi művészetének ezt az alig ismert oldalát is!
Nekem az tetszik a legjobban, ahogy IVA megvédi az operaszerző Verdit a balettzene-író Verditől. Még jól emlékszem boldogult Kroó György jelmondatára: "Csak remekműveket!", amellyel kikelt a korai Verdi operák (szerinte fércművek) bemutatása ellen. Szerencsére Vaszy Viktor nem hitt neki, s a Nabucco szegedi bemutatásával talán a legtöbbet tette, hogy ez a zseniális opera a repertoárba kerüljön. Meg kell köszönjük Pál Tamáséknak, hogy közkinccsé teszik Verdi művészetének ezt az alig ismert oldalát is!
7707 Edmond Dantes 2017-04-10 17:23:30 [Válasz erre: 7704 kothner 2017-04-10 12:31:46]
Trubadúrtól és mindentől függetlenül: nem hinném, hogy akár a felsoroltak bármelyike akár bárki más jogot formál(hat)na a "véleményvezér" vagy "főkommentátor" címére. Itt tudtommal mindenkinek "egy szavazata" van. Üdv: egy vélemény (de nem vezér)
Trubadúrtól és mindentől függetlenül: nem hinném, hogy akár a felsoroltak bármelyike akár bárki más jogot formál(hat)na a "véleményvezér" vagy "főkommentátor" címére. Itt tudtommal mindenkinek "egy szavazata" van. Üdv: egy vélemény (de nem vezér)
7706 márta 2017-04-10 13:59:23
Érdekes diskurzus bontakozik ki Trubadúrügyben. Én csak egy szálát szeretném továbbszőni. Többen úgy gondolják, hogy néhány rendezői megoldás komikus, vagy iskolás. Legtöbbször Manrico súgólyukból való fölbukkanását citálják ide. Kothner álláspontja mellé hadd másoljam ide kedvenc fórumozóm, Lámpaoltogató sorait a bemutató időszakából: "Nekem ez a különös megoldás volt az est fénypontja. Először hittem el, hogy a halottnak hitt Manrico megjelenése – éppen a sírból való kikecmergés no meg a zombis külső mián – valódi rémületet kelt a babonás lelkekben, s ez a rémület az oka, hogy a Manrico-hívek felbukkanásáig nem mernek hozzányúlni." A trubadúr nagyon különös mű, világának teljességét csak szélsőséges megoldásokkal lehet megjeleníteni. Amelyeket - elismerem - sokak idegenkedve fogadnak. Vegyünk egy másik példát! Többen gusztustalannak találják, hogy Luna katonái egy leölt disznót hoznak be a színre. Pedig a szituáció teljesen valódi: az ostromló sereg valószínűleg a környékbeli parasztoktól rekvirálta, hogy legyen mit enni. Luna kiveszi a szívét, s a vérét Azucenára fröcsköli: valódi barbár cselekedet, tiszta sötét középkor! Még babonaságot is könnyű belelátni: így akarja megbecsteleníteni az ős-ellenséget. A trubadúr hősei ilyen állatok! Habozás és a legkisebb lelkifurdalás nélkül ölnek, tocsognak a vérben, gondolkodás nélkül, ösztönből cselekszenek. Manrico se mérlegelés alapján, hanem egy sugallat miatt nem öli meg Lunát! Leonóra minden aggály nélkül fölajánlja magát Lunának Manrico életéért cserébe. Amikor pedig a végén a gróf rádöbben tévedésére, nem a homlokára csap, hanem habozás nélkül leszúrja leghűségesebb katonáját. Na ezek a vérnősző állatok éneklik azokat a csodálatos, hosszú kicirkalmazott áriákat, a cabaletták ismétlésekor külön ékítményekkel próbálják elmagyarázni nekünk, milyen kifinomult gazdag érzésekkel van tele a lelkük.
Érdekes diskurzus bontakozik ki Trubadúrügyben. Én csak egy szálát szeretném továbbszőni. Többen úgy gondolják, hogy néhány rendezői megoldás komikus, vagy iskolás. Legtöbbször Manrico súgólyukból való fölbukkanását citálják ide. Kothner álláspontja mellé hadd másoljam ide kedvenc fórumozóm, Lámpaoltogató sorait a bemutató időszakából: "Nekem ez a különös megoldás volt az est fénypontja. Először hittem el, hogy a halottnak hitt Manrico megjelenése – éppen a sírból való kikecmergés no meg a zombis külső mián – valódi rémületet kelt a babonás lelkekben, s ez a rémület az oka, hogy a Manrico-hívek felbukkanásáig nem mernek hozzányúlni." A trubadúr nagyon különös mű, világának teljességét csak szélsőséges megoldásokkal lehet megjeleníteni. Amelyeket - elismerem - sokak idegenkedve fogadnak. Vegyünk egy másik példát! Többen gusztustalannak találják, hogy Luna katonái egy leölt disznót hoznak be a színre. Pedig a szituáció teljesen valódi: az ostromló sereg valószínűleg a környékbeli parasztoktól rekvirálta, hogy legyen mit enni. Luna kiveszi a szívét, s a vérét Azucenára fröcsköli: valódi barbár cselekedet, tiszta sötét középkor! Még babonaságot is könnyű belelátni: így akarja megbecsteleníteni az ős-ellenséget. A trubadúr hősei ilyen állatok! Habozás és a legkisebb lelkifurdalás nélkül ölnek, tocsognak a vérben, gondolkodás nélkül, ösztönből cselekszenek. Manrico se mérlegelés alapján, hanem egy sugallat miatt nem öli meg Lunát! Leonóra minden aggály nélkül fölajánlja magát Lunának Manrico életéért cserébe. Amikor pedig a végén a gróf rádöbben tévedésére, nem a homlokára csap, hanem habozás nélkül leszúrja leghűségesebb katonáját. Na ezek a vérnősző állatok éneklik azokat a csodálatos, hosszú kicirkalmazott áriákat, a cabaletták ismétlésekor külön ékítményekkel próbálják elmagyarázni nekünk, milyen kifinomult gazdag érzésekkel van tele a lelkük.
7705 parampampoli 2017-04-10 12:39:54 [Válasz erre: 7704 kothner 2017-04-10 12:31:46]
Konlúziód tökéletes, veled nem vitatkoznék. Hozzáteszem: még csak nem is beszélnék.
Konlúziód tökéletes, veled nem vitatkoznék. Hozzáteszem: még csak nem is beszélnék.
7704 kothner 2017-04-10 12:31:46
"Comparisce il Trovatore" Vagyis: A Trubadúr megjelenik. Ez a "didascalia" - azaz szerzői utasítás található a partitúrában a Verdi mű Kolostor-képének zenei csúcspontjának pillanatában. A szegedi operatársulat előadásáról írt maróan gúnyos kommentárjában IVA, a Momus egyik véleményvezére ezt írja: „Leonóra kiszabadítására Manrico nem fegyveres vértezetben jelenik meg, hanem a súgólyukból kúszik elő, mint egy sebzett róka a barlangjából.” Lássuk, csak, mit tudunk Manricóról e pillanatban: épp hogy felépült halálos sebesüléséből, Azucena a pelilai csatamező hullái közt talált rá, és vitte magával a hazai hegyek közé, hogy ott gyógyfüveivel, boszorkányos vajákosságával gyógyítgassa. Ide, a Castellor melletti Szent Kereszt kolostorhoz egyedül érkezett. Ahhoz, hogy egyáltalán ideérjen Biscaiaból, lovát, amelyet Ruiz küldönce szerzett neki nagyhirtelen, halálra kellett hajszolnia, hiszen a Cigánykép hajnalának napján kapta a hírt, hogy aznap este Leonora fátylat ölt. Amikor a legeslegutolsó pillanatban megérkezik, semmi esélye, hogy megakadályozza a Gróf leányrablását. Egyetlen fegyvere azonban mégis van. Lássuk csak, mit mond a szöveg és a szerzői utasítás: Leonora: Insano e qui venisti? Luna: A far ti mia! (E si dicendo scagliasi verso Leonora, onde impadronirsi di lei; ma fra esso e la preda trovasi fantasma surta di sottera, Manrico) Leonora: Te őrült, miért jöttél ide? Luna: Hogy enyém légy! (Mondja, és Leonora felé lódul, ám közte és prédája közt megjelenik Manrico, mint egy síri szellem) Igen, ez Manrico egyetlen fegyvere, nevezetesen az, hogy mindenki halottnak hiszi. Ruiz vezette csapatának ideérkezéséig az menti meg a felkoncolástól, hogy az általános rémület megbénítja a jelenlévőket, a Gróf sem rohan rá ellenségére, mert azt gondolja, a pokol küldte rá vissza a halott dalnokot. A szegedi Trubadúr előadásban Manrico tényleg a súgólyukból kászálódik elő, szánalmasan, tépetten, sansztalanul. Toronykőy merész elhatározása, hogy a realitás, s egyben az eredeti szerzői szándék irányába löki az előadást, ebben a meghökkentő drámai pillanatban konkludál. Akinek van szeme, látja. S egyáltalán azt is észreveszi, hogy ez a színrevitel komolyan vehető kísérlet annak érdekében, hogy ennek a nagyszerű zenedrámának – amelyet a felületes előadási gyakorlat puszta vokális produkcióvá gyalult – valódi értékeit mutassa föl. Toronykőynek fontos a történet, és az is, hogy azt a nézők is értsék. Az annyit csepült, ám voltaképpen pofonegyszerű história Toronykőynél követhető és átélhető. Az előadás másik kiemelkedő mozzanatáról IVA-nak ez a véleménye: „Képtelenség, hogy Leonóra a legintimebb érzéseit kitáró áriája alatt ne magányosan legyen a színpadon, hanem fekvő katonák között lépegessen, akik a Stretta utolsó hangjára a földre vetették magukat, és nem tudjuk, hogy alszanak-e, vagy már a harcban elesettek hullái.” A történet szerint a Castellor várából kitörő Manrico katonáit lemészárolják, őt magát Aliaferia várába hurcolják. Leonora valahogy el tud rejtőzni a Gróf fegyveresei elől és Ruiz segítségével elindul kedvese után. Rejtekutakon, tépett ruhában teszi meg a sok-sok mérföldet, a véres polgárháború hullái közt, miközben szerelmére gondol, s vigasztaló szavakat üzen neki gondolatban. Megrendítő, ahogy a szegedi előadás képes összekötni Leonora személyes tragédiáját az őt körülvevő világ iszonyatával. Háromszor láttam az előadást, kétszer Szegeden, kétféle szereposztásban, s most az Erkelben a premier szereplőivel. Nem akartam írni róla, de a Momus kommentárjai meghökkentettek. IVA mellett a másik főkommentátor, Parampampoli rója meg szigorúan a művészeket. Többek közt ezt írja: „A szegediek tegnapi Trubadúrjára legfőképpen László Boldizsár Manricóját meghallgatni mentem, ennek ellenére tulajdonképpen vele voltam a legkevésbé elégedett. A rengeteg, válogatás nélküli mindent éneklés kezdi megbosszulni magát: fáradt, szűk, csengés nélküli hangon énekelte a szerepet, amely egyébként jó formában is határeset lenne számára. A szegedi Bánkok, a Cigánybáró próba-és előadássorozat után egy ilyen feladat előtt pihenni kellett volna, s hogy nem tette, jól hallatszott.” László Boldizsár nagyszerűen énekelt, tessék meghallgatni a Márta által bemásolt linket. Parampampoli nekem Kiss bácsit, gimnazista korom pedellusát juttatja eszembe, aki kioktatott és rendreutasított, ha kellett, ha nem. Időről-időre közrebocsájtott, énekeseket összehasonlító példatárai pedig leginkább egy lepkegyűjtőre emlékeztetnek, aki gombostűre szúrja a tenoristákat, s az így összegyüjtött magascékollekciójával dicsekszik. S azt honnan veszi, hogy a közönség nem kíváncsi az ismételt, díszített cabalettákra? Karinthyvel szólva az 1.Közönségről, vagy a 2. Közönségről beszél, vagy mindenkit végigkérdezett? De hát akinek Nadia Cerchez éneklése iskolásnak tűnik, avval hiába vitatkoznék...
"Comparisce il Trovatore" Vagyis: A Trubadúr megjelenik. Ez a "didascalia" - azaz szerzői utasítás található a partitúrában a Verdi mű Kolostor-képének zenei csúcspontjának pillanatában. A szegedi operatársulat előadásáról írt maróan gúnyos kommentárjában IVA, a Momus egyik véleményvezére ezt írja: „Leonóra kiszabadítására Manrico nem fegyveres vértezetben jelenik meg, hanem a súgólyukból kúszik elő, mint egy sebzett róka a barlangjából.” Lássuk, csak, mit tudunk Manricóról e pillanatban: épp hogy felépült halálos sebesüléséből, Azucena a pelilai csatamező hullái közt talált rá, és vitte magával a hazai hegyek közé, hogy ott gyógyfüveivel, boszorkányos vajákosságával gyógyítgassa. Ide, a Castellor melletti Szent Kereszt kolostorhoz egyedül érkezett. Ahhoz, hogy egyáltalán ideérjen Biscaiaból, lovát, amelyet Ruiz küldönce szerzett neki nagyhirtelen, halálra kellett hajszolnia, hiszen a Cigánykép hajnalának napján kapta a hírt, hogy aznap este Leonora fátylat ölt. Amikor a legeslegutolsó pillanatban megérkezik, semmi esélye, hogy megakadályozza a Gróf leányrablását. Egyetlen fegyvere azonban mégis van. Lássuk csak, mit mond a szöveg és a szerzői utasítás: Leonora: Insano e qui venisti? Luna: A far ti mia! (E si dicendo scagliasi verso Leonora, onde impadronirsi di lei; ma fra esso e la preda trovasi fantasma surta di sottera, Manrico) Leonora: Te őrült, miért jöttél ide? Luna: Hogy enyém légy! (Mondja, és Leonora felé lódul, ám közte és prédája közt megjelenik Manrico, mint egy síri szellem) Igen, ez Manrico egyetlen fegyvere, nevezetesen az, hogy mindenki halottnak hiszi. Ruiz vezette csapatának ideérkezéséig az menti meg a felkoncolástól, hogy az általános rémület megbénítja a jelenlévőket, a Gróf sem rohan rá ellenségére, mert azt gondolja, a pokol küldte rá vissza a halott dalnokot. A szegedi Trubadúr előadásban Manrico tényleg a súgólyukból kászálódik elő, szánalmasan, tépetten, sansztalanul. Toronykőy merész elhatározása, hogy a realitás, s egyben az eredeti szerzői szándék irányába löki az előadást, ebben a meghökkentő drámai pillanatban konkludál. Akinek van szeme, látja. S egyáltalán azt is észreveszi, hogy ez a színrevitel komolyan vehető kísérlet annak érdekében, hogy ennek a nagyszerű zenedrámának – amelyet a felületes előadási gyakorlat puszta vokális produkcióvá gyalult – valódi értékeit mutassa föl. Toronykőynek fontos a történet, és az is, hogy azt a nézők is értsék. Az annyit csepült, ám voltaképpen pofonegyszerű história Toronykőynél követhető és átélhető. Az előadás másik kiemelkedő mozzanatáról IVA-nak ez a véleménye: „Képtelenség, hogy Leonóra a legintimebb érzéseit kitáró áriája alatt ne magányosan legyen a színpadon, hanem fekvő katonák között lépegessen, akik a Stretta utolsó hangjára a földre vetették magukat, és nem tudjuk, hogy alszanak-e, vagy már a harcban elesettek hullái.” A történet szerint a Castellor várából kitörő Manrico katonáit lemészárolják, őt magát Aliaferia várába hurcolják. Leonora valahogy el tud rejtőzni a Gróf fegyveresei elől és Ruiz segítségével elindul kedvese után. Rejtekutakon, tépett ruhában teszi meg a sok-sok mérföldet, a véres polgárháború hullái közt, miközben szerelmére gondol, s vigasztaló szavakat üzen neki gondolatban. Megrendítő, ahogy a szegedi előadás képes összekötni Leonora személyes tragédiáját az őt körülvevő világ iszonyatával. Háromszor láttam az előadást, kétszer Szegeden, kétféle szereposztásban, s most az Erkelben a premier szereplőivel. Nem akartam írni róla, de a Momus kommentárjai meghökkentettek. IVA mellett a másik főkommentátor, Parampampoli rója meg szigorúan a művészeket. Többek közt ezt írja: „A szegediek tegnapi Trubadúrjára legfőképpen László Boldizsár Manricóját meghallgatni mentem, ennek ellenére tulajdonképpen vele voltam a legkevésbé elégedett. A rengeteg, válogatás nélküli mindent éneklés kezdi megbosszulni magát: fáradt, szűk, csengés nélküli hangon énekelte a szerepet, amely egyébként jó formában is határeset lenne számára. A szegedi Bánkok, a Cigánybáró próba-és előadássorozat után egy ilyen feladat előtt pihenni kellett volna, s hogy nem tette, jól hallatszott.” László Boldizsár nagyszerűen énekelt, tessék meghallgatni a Márta által bemásolt linket. Parampampoli nekem Kiss bácsit, gimnazista korom pedellusát juttatja eszembe, aki kioktatott és rendreutasított, ha kellett, ha nem. Időről-időre közrebocsájtott, énekeseket összehasonlító példatárai pedig leginkább egy lepkegyűjtőre emlékeztetnek, aki gombostűre szúrja a tenoristákat, s az így összegyüjtött magascékollekciójával dicsekszik. S azt honnan veszi, hogy a közönség nem kíváncsi az ismételt, díszített cabalettákra? Karinthyvel szólva az 1.Közönségről, vagy a 2. Közönségről beszél, vagy mindenkit végigkérdezett? De hát akinek Nadia Cerchez éneklése iskolásnak tűnik, avval hiába vitatkoznék...
7703 Búbánat 2017-04-10 11:48:26 [Válasz erre: 7698 IVA 2017-04-10 05:30:11]
Kedves IVA! Megéreztem, hogy fogsz írni a Csokonai Színház Bánk bán-vendégjátékáról, és azokat a megállapításokat teszed - sorról-sorra, melyekkel én is azonosultam az előadás alatt; nem éreztem késztetést, hogy leírjam ezeket a gondolataim; megtetted "helyettem" is. Köszönöm.
Kedves IVA! Megéreztem, hogy fogsz írni a Csokonai Színház Bánk bán-vendégjátékáról, és azokat a megállapításokat teszed - sorról-sorra, melyekkel én is azonosultam az előadás alatt; nem éreztem késztetést, hogy leírjam ezeket a gondolataim; megtetted "helyettem" is. Köszönöm.
7702 IVA 2017-04-10 07:37:59 [Válasz erre: 7700 nickname 2017-04-10 07:14:03]
Csak a saját tapasztalataimról írhatok véleményt. Ha egyszer látni fogom László Boldizsár Bánkját, visszatérek a témára. A cigánybáróban nem tapasztaltam „ötvenszeres” arányt a javára. Nem írtam, hogy nem szeretem az eredeti verziót! Többször írtam, hogy az átdolgozott verziót nagyon szeretem. Kérlek, az én véleményemet ne építsd fel falsul!
Csak a saját tapasztalataimról írhatok véleményt. Ha egyszer látni fogom László Boldizsár Bánkját, visszatérek a témára. A cigánybáróban nem tapasztaltam „ötvenszeres” arányt a javára. Nem írtam, hogy nem szeretem az eredeti verziót! Többször írtam, hogy az átdolgozott verziót nagyon szeretem. Kérlek, az én véleményemet ne építsd fel falsul!
7701 IVA 2017-04-10 07:36:04 [Válasz erre: 7699 vigkrisz 2017-04-10 06:45:00]
Zavaró az ilyen malőr, de biztosan nem volt szándékos, ezért túlzásnak tartom, hogy botrányos lenne. Ennél sokkal nagyobb bajok történhetnek színházban.
Zavaró az ilyen malőr, de biztosan nem volt szándékos, ezért túlzásnak tartom, hogy botrányos lenne. Ennél sokkal nagyobb bajok történhetnek színházban.
7700 nickname 2017-04-10 07:14:03 [Válasz erre: 7698 IVA 2017-04-10 05:30:11]
Csak azért írod, hogy Kiss B. "napjainkban a szerep „legazonosabb”, minden tekintetben formátumos birtokosa", mert nem láttad László Boldizsár Bánkját. Ötvenszer jobb Bánk volt az eredeti verzióban - amit te nem szeretsz -, mint Kiss B. Attila valaha is volt. Ötvenszer.
Csak azért írod, hogy Kiss B. "napjainkban a szerep „legazonosabb”, minden tekintetben formátumos birtokosa", mert nem láttad László Boldizsár Bánkját. Ötvenszer jobb Bánk volt az eredeti verzióban - amit te nem szeretsz -, mint Kiss B. Attila valaha is volt. Ötvenszer.
7699 vigkrisz 2017-04-10 06:45:00 [Válasz erre: 7694 Búbánat 2017-04-09 23:45:51]
A szerdai Traviata alatt is lekapcsolták a villanyt a zenekari árokban, igaz, akkor valamivel kevésbé szerencsétlen helyzetben, időpontban, és nem kellett újból kezdeni a jelenetet. Nem tudom az okát, de elég botrányos, hogy a Primavera fesztivál alatt kétszer is előfordult ez a villanyleoltás.
A szerdai Traviata alatt is lekapcsolták a villanyt a zenekari árokban, igaz, akkor valamivel kevésbé szerencsétlen helyzetben, időpontban, és nem kellett újból kezdeni a jelenetet. Nem tudom az okát, de elég botrányos, hogy a Primavera fesztivál alatt kétszer is előfordult ez a villanyleoltás.
7698 IVA 2017-04-10 05:30:11
Bánk bán – a Debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban 2017. április 7. A Csokonai Nemzeti Színház színpadméreteit és -típusát nem ismerve, csak remélhetem, hogy Gyarmathy Ágnes díszlete szükségszerűbb és jobban mutat eredeti helyén, mint az Erkel Színházban. Katona József drámája, Erkel Ferenc zenéje is azt sugallja, továbbá Nádasdy Kálmán rendezésével és Oláh Gusztáv díszleteivel arra szocializálódtunk, hogy történelmi operánk főként uralkodói környezetben, tehát monumentális és pompás terekben játszódik, akár a Don Carlos vagy a Borisz Godunov. De míg az utóbbiak helyszínei ma is léteznek, a visegrádi vár „emberemlékezet óta” romokban áll, ráadásul a Bánk bán még néhány évszázaddal korábban játszódik, a XIII. század elején. Valószínű, hogy Oláh Gusztáv és Márk Tivadar elsősorban historikus színházi hagyományokat továbbépítve, Erkel zenéjéből és a dráma hatásából táplálkozva alkották meg víziójukat a hiteles hatású látványhoz. Gyarmathy Ágnes forgószínpadra helyezett díszletelemeiben négy-öt csúcsívbe fonódik egy hídra vezető lépcsősor-pár, amelyek díszítése vastag gyökérrendszer, amely a gótika mellett valami ősiségre, primitív építkezésre utal. Ennyi a Bánk bán-játék világa: kicsiny és szűk. Az még rendben van, hogy a személyek egyes jelenetei egy-egy lépcsőn játszódnak, de egy bálhoz, a királynő szobájához, vagy a Tisza-parthoz a forgószínpad egy-egy cikkének miniatűr mérete roppant toleranciát kíván a nézőtől, mert ez a „kultúrházi szegényesség” nem szükségszerű. Láttam már Hovanscsina-vendégjátékot a debreceni színházból az Operettszínházban, Hamlet-vendégjátékot a Tháliában, legutóbb a Traviatát itt, az Erkelben, egyiknek a díszlete, rendezése sem sugallta azt, hogy Debrecenben ismeretlen a nagyszínpad, Másfelől a Csokonainak nemzeti színházi státusza van, támogatásából legalább a legnagyobb nemzeti operánkat méltó keretek között ki kell tudni állítani. A báli jelenet „utolsó táncának” „speciális leleménye”, hogy táncos csoport megjelenése helyett elsötétítik a lyuknyi játékteret, és a kórus kap diszkrét vörös megvilágítást, amelyben valami rovarraj nyüzsgésére emlékeztető mozgást végez. A gyorsra végre megjelenik a „tánckar”: 1 (azaz Egy) táncospár (Eperjesi Anikó, Steuer Tibor) képviseletében. Bár tánctagozat helyett csak egyetlen táncost (Steuer) találtam a színház honlapján, úgy gondolom, a Bánk bán kevés előadására lehetne szerződtetni néhány táncost egy magyaros betéthez, hogy az ne legyen még szegényesebb, mint a Magyar Állami Operaház Hunyadi László-előadásának gyenge táncbetétei. A rendezés igen nagyvonalúan bánik azzal, amit nem tud megoldani: nem oldja meg. Nem akarok vihar korbácsolta Tiszát látni a színpadon, nem akarom látni, hogyan fullad a vízbe Melinda a kisfiával. Ám legalább egy jó színészi mozdulatnak, világítási effektusnak mégiscsak utalnia kellene a darab legtragikusabb eseményére. Ha már a rendezés és a látvány (remélhetőleg) nem ad reprezentatív képet a vendégeskedő színházról, mit, milyen sajátosságokat árul el a debreceni énekesek együttesének teljesítménye? – lehetett volna ez a kérdés, valamikor régen. Ma viszont csaknem csupa ismerős énekest hallhatunk, és van, akinek már jól ismert alakítását. „Országos” énekeseink vannak, még ha nem járja is a vidéket minden operaházi énekesünk, és nem fordul is meg minden vidéken működő szólistánk az Operaházban. Kiss B. Atilla filmváltozatból és pesti előadásokból régóta ismert címszereplő. Azokkal a problémákkal, amelyeket jó ideje hallunk nála, ám ez az előadása a legjobbak közül való volt, sokkal jobban tetszett, mint az egy évvel ezelőtt operaházi előadás főpróbáján. El kell ismerni továbbá, hogy napjainkban ő a szerep „legazonosabb”, minden tekintetben formátumos birtokosa a szerepnek. Nekem, aki gyerekkoromban Palánkay Klára, illetve Faragó András „személyében” ismerem meg Gertrudot és Petur bánt, formátumosnak tűnt Bódi Marianna, illetve Jekl László alakítása is, és jelentős volt Donkó Imre is Biberach szerepében. Tetszett Wagner Lajos karakteres, öreg hangú, de hibátlan Tiborc-alakítása. Balczó Péter Ottójával nem történt „baj”, de a magas hangok előtt most is félelemre adott okot, gondolom, nemcsak nekem, hanem önmagának is. Rendes Ágnesnek csupa jó tulajdonságáról szereztem tapasztalatot: tisztán csengő, mozgékony hang, muzikális éneklés, kedves, szép jelenség. Melinda szólamához kissé nagyobb volumenű hang ideális, és úgy gondolom, az énekesnőt ebben a szerepben is „meg kell csinálni”, jobban kell „színészvezetni” és jobban ellátni jelmez, smink, paróka praktikáival: nem azért, hogy szebb legyen, hanem mert ez operaszínpad. Az utolsó mozzanat nyomán vagyok kénytelen még valamit a díszlet rovására írni. Csak a tapsrendben derült ki számomra, milyen nagy létszámú kórus (a Kodály Kórus Debrecen és a Csokonai Színház Énekkara) szerepelt az előadásban. Jelmezben. A kórusos jelenetekben egyszerűen nem látszottak. Szabó Sipos Máté volt a karmester. Nyilván neki, a zenekarnak, a viola d’amore szóló színlap szerint névtelen művészének és persze Erkel Ferencnek köszönhetem, hogy a közvetlenül előtte levő estéken hallott, világszerte elismert és népszerű, vitathatatlan remekművek, a Don Giovanni és A trubadúr előadása után is a Bánk bánt találtam legmegindítóbbnak. Melinda és Bánk búcsújelenete ezúttal is könnyeket csalt a szemembe.
Bánk bán – a Debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban 2017. április 7. A Csokonai Nemzeti Színház színpadméreteit és -típusát nem ismerve, csak remélhetem, hogy Gyarmathy Ágnes díszlete szükségszerűbb és jobban mutat eredeti helyén, mint az Erkel Színházban. Katona József drámája, Erkel Ferenc zenéje is azt sugallja, továbbá Nádasdy Kálmán rendezésével és Oláh Gusztáv díszleteivel arra szocializálódtunk, hogy történelmi operánk főként uralkodói környezetben, tehát monumentális és pompás terekben játszódik, akár a Don Carlos vagy a Borisz Godunov. De míg az utóbbiak helyszínei ma is léteznek, a visegrádi vár „emberemlékezet óta” romokban áll, ráadásul a Bánk bán még néhány évszázaddal korábban játszódik, a XIII. század elején. Valószínű, hogy Oláh Gusztáv és Márk Tivadar elsősorban historikus színházi hagyományokat továbbépítve, Erkel zenéjéből és a dráma hatásából táplálkozva alkották meg víziójukat a hiteles hatású látványhoz. Gyarmathy Ágnes forgószínpadra helyezett díszletelemeiben négy-öt csúcsívbe fonódik egy hídra vezető lépcsősor-pár, amelyek díszítése vastag gyökérrendszer, amely a gótika mellett valami ősiségre, primitív építkezésre utal. Ennyi a Bánk bán-játék világa: kicsiny és szűk. Az még rendben van, hogy a személyek egyes jelenetei egy-egy lépcsőn játszódnak, de egy bálhoz, a királynő szobájához, vagy a Tisza-parthoz a forgószínpad egy-egy cikkének miniatűr mérete roppant toleranciát kíván a nézőtől, mert ez a „kultúrházi szegényesség” nem szükségszerű. Láttam már Hovanscsina-vendégjátékot a debreceni színházból az Operettszínházban, Hamlet-vendégjátékot a Tháliában, legutóbb a Traviatát itt, az Erkelben, egyiknek a díszlete, rendezése sem sugallta azt, hogy Debrecenben ismeretlen a nagyszínpad, Másfelől a Csokonainak nemzeti színházi státusza van, támogatásából legalább a legnagyobb nemzeti operánkat méltó keretek között ki kell tudni állítani. A báli jelenet „utolsó táncának” „speciális leleménye”, hogy táncos csoport megjelenése helyett elsötétítik a lyuknyi játékteret, és a kórus kap diszkrét vörös megvilágítást, amelyben valami rovarraj nyüzsgésére emlékeztető mozgást végez. A gyorsra végre megjelenik a „tánckar”: 1 (azaz Egy) táncospár (Eperjesi Anikó, Steuer Tibor) képviseletében. Bár tánctagozat helyett csak egyetlen táncost (Steuer) találtam a színház honlapján, úgy gondolom, a Bánk bán kevés előadására lehetne szerződtetni néhány táncost egy magyaros betéthez, hogy az ne legyen még szegényesebb, mint a Magyar Állami Operaház Hunyadi László-előadásának gyenge táncbetétei. A rendezés igen nagyvonalúan bánik azzal, amit nem tud megoldani: nem oldja meg. Nem akarok vihar korbácsolta Tiszát látni a színpadon, nem akarom látni, hogyan fullad a vízbe Melinda a kisfiával. Ám legalább egy jó színészi mozdulatnak, világítási effektusnak mégiscsak utalnia kellene a darab legtragikusabb eseményére. Ha már a rendezés és a látvány (remélhetőleg) nem ad reprezentatív képet a vendégeskedő színházról, mit, milyen sajátosságokat árul el a debreceni énekesek együttesének teljesítménye? – lehetett volna ez a kérdés, valamikor régen. Ma viszont csaknem csupa ismerős énekest hallhatunk, és van, akinek már jól ismert alakítását. „Országos” énekeseink vannak, még ha nem járja is a vidéket minden operaházi énekesünk, és nem fordul is meg minden vidéken működő szólistánk az Operaházban. Kiss B. Atilla filmváltozatból és pesti előadásokból régóta ismert címszereplő. Azokkal a problémákkal, amelyeket jó ideje hallunk nála, ám ez az előadása a legjobbak közül való volt, sokkal jobban tetszett, mint az egy évvel ezelőtt operaházi előadás főpróbáján. El kell ismerni továbbá, hogy napjainkban ő a szerep „legazonosabb”, minden tekintetben formátumos birtokosa a szerepnek. Nekem, aki gyerekkoromban Palánkay Klára, illetve Faragó András „személyében” ismerem meg Gertrudot és Petur bánt, formátumosnak tűnt Bódi Marianna, illetve Jekl László alakítása is, és jelentős volt Donkó Imre is Biberach szerepében. Tetszett Wagner Lajos karakteres, öreg hangú, de hibátlan Tiborc-alakítása. Balczó Péter Ottójával nem történt „baj”, de a magas hangok előtt most is félelemre adott okot, gondolom, nemcsak nekem, hanem önmagának is. Rendes Ágnesnek csupa jó tulajdonságáról szereztem tapasztalatot: tisztán csengő, mozgékony hang, muzikális éneklés, kedves, szép jelenség. Melinda szólamához kissé nagyobb volumenű hang ideális, és úgy gondolom, az énekesnőt ebben a szerepben is „meg kell csinálni”, jobban kell „színészvezetni” és jobban ellátni jelmez, smink, paróka praktikáival: nem azért, hogy szebb legyen, hanem mert ez operaszínpad. Az utolsó mozzanat nyomán vagyok kénytelen még valamit a díszlet rovására írni. Csak a tapsrendben derült ki számomra, milyen nagy létszámú kórus (a Kodály Kórus Debrecen és a Csokonai Színház Énekkara) szerepelt az előadásban. Jelmezben. A kórusos jelenetekben egyszerűen nem látszottak. Szabó Sipos Máté volt a karmester. Nyilván neki, a zenekarnak, a viola d’amore szóló színlap szerint névtelen művészének és persze Erkel Ferencnek köszönhetem, hogy a közvetlenül előtte levő estéken hallott, világszerte elismert és népszerű, vitathatatlan remekművek, a Don Giovanni és A trubadúr előadása után is a Bánk bánt találtam legmegindítóbbnak. Melinda és Bánk búcsújelenete ezúttal is könnyeket csalt a szemembe.
7696 Héterő 2017-04-10 02:14:29
Fordítási bakiból - rendezői koncepció Az a bizonyos Hollandi inkább bolyongott a tengereken, semmint bolygott. Első magyar nyelvű címe valaha még helyesen fogalmazta meg: bolyongó. Találkozhatott a Wagner-kedvelő néhány "nívós" ismertetőben a címmel így is: A repülő Hollandi, de ezt a vonalat inkább hagyjuk. Amit most láttunk, a bolygóra, mint űrbeli objektumra asszociál: Sentánk a Holdat bámulja a címszereplő képe helyett, Daland scafanderben indul (űr)hajózni. Az Ihr Welten, endet euren Lauf ! (itt kb. Mindenség, ne létezz tovább!) - szöveg helyett most boly(on?)gók semmisülnek meg. Különös, hogy egy darabot, amelyben kiemelt szerepe van a szélnek (pláne, ha az déli), miféle csavarral lehet a légüres világűrbe transzplantálni. Ugyan hajó az hajó, mégha "űr"- is, nagy igazság, de a dráma állandóan árbocot, vitorlát, öblöt, vihart és hasonlókat emleget. Rendezőknek illene tudni, hogy a vetített világűr látványa dacára sem emeli a nézőt a csillagokba, ha hosszú percekig szembevillogtatják, mint egy drogfűtött diszkóban: kellemetlen, kérem, és nem látni a színpadon történteket (ami néha nem is hiányzik annyira). A kaszáló lányok képe elnézhető, mert kedves. Már meg sem lepődik az ember, hiszen nemrég láttunk szövödét is fonoda helyett: darab - darab... Az a huzatott Wagner meg csak írjon össze-vissza mindenféle ósdiságot, a mai, modern rendező megmutatja, hogyan kellett volna. A mai fiatalok - úgymond - meg sem értenék, ha nem filmekből (khm.) "kölcsönöznék" "eredeti" ötleteiket világmegváltó rendezőink. És mi pusztul el, ha eszement, zagyva nyüzsgést kényszerül a fiatal néző "élvezhetni" a nyitány alatt, amit ósdi-porosan, leeresztett függöny mellett hallgatott egykor a "sznob" közönség? Elpusztul a zenei felkészítés, ez a néhány, említésre sem érdemes motívum: Hollandi; Vihar + Hollandi + Bolyongás; Hollandi; Megváltás-a + Megváltás-b; Vigasztalanság; Hollandi; Bolyongás; Halálvágy-a + BolyongásVihar + Panaszkiáltás; Hollandi; Bolyongás; Panaszének + Bolyongás; Hollandi + Vigasztalanság + Vihar + Panaszkiáltás + Hajósének; Hajóskiáltás; Hollandi; Bolyongás + Panaszének + Panaszkiáltás + Vihar + Halálvágy-a + Hajósének; Megváltás-a; Megváltás-c; Panaszkiáltás; Bolyongás + Hollandi; Megváltás-a; Megváltás-c; Megváltás-b; Hullámzás + Hollandi; Megváltás-a...
Fordítási bakiból - rendezői koncepció Az a bizonyos Hollandi inkább bolyongott a tengereken, semmint bolygott. Első magyar nyelvű címe valaha még helyesen fogalmazta meg: bolyongó. Találkozhatott a Wagner-kedvelő néhány "nívós" ismertetőben a címmel így is: A repülő Hollandi, de ezt a vonalat inkább hagyjuk. Amit most láttunk, a bolygóra, mint űrbeli objektumra asszociál: Sentánk a Holdat bámulja a címszereplő képe helyett, Daland scafanderben indul (űr)hajózni. Az Ihr Welten, endet euren Lauf ! (itt kb. Mindenség, ne létezz tovább!) - szöveg helyett most boly(on?)gók semmisülnek meg. Különös, hogy egy darabot, amelyben kiemelt szerepe van a szélnek (pláne, ha az déli), miféle csavarral lehet a légüres világűrbe transzplantálni. Ugyan hajó az hajó, mégha "űr"- is, nagy igazság, de a dráma állandóan árbocot, vitorlát, öblöt, vihart és hasonlókat emleget. Rendezőknek illene tudni, hogy a vetített világűr látványa dacára sem emeli a nézőt a csillagokba, ha hosszú percekig szembevillogtatják, mint egy drogfűtött diszkóban: kellemetlen, kérem, és nem látni a színpadon történteket (ami néha nem is hiányzik annyira). A kaszáló lányok képe elnézhető, mert kedves. Már meg sem lepődik az ember, hiszen nemrég láttunk szövödét is fonoda helyett: darab - darab... Az a huzatott Wagner meg csak írjon össze-vissza mindenféle ósdiságot, a mai, modern rendező megmutatja, hogyan kellett volna. A mai fiatalok - úgymond - meg sem értenék, ha nem filmekből (khm.) "kölcsönöznék" "eredeti" ötleteiket világmegváltó rendezőink. És mi pusztul el, ha eszement, zagyva nyüzsgést kényszerül a fiatal néző "élvezhetni" a nyitány alatt, amit ósdi-porosan, leeresztett függöny mellett hallgatott egykor a "sznob" közönség? Elpusztul a zenei felkészítés, ez a néhány, említésre sem érdemes motívum: Hollandi; Vihar + Hollandi + Bolyongás; Hollandi; Megváltás-a + Megváltás-b; Vigasztalanság; Hollandi; Bolyongás; Halálvágy-a + BolyongásVihar + Panaszkiáltás; Hollandi; Bolyongás; Panaszének + Bolyongás; Hollandi + Vigasztalanság + Vihar + Panaszkiáltás + Hajósének; Hajóskiáltás; Hollandi; Bolyongás + Panaszének + Panaszkiáltás + Vihar + Halálvágy-a + Hajósének; Megváltás-a; Megváltás-c; Panaszkiáltás; Bolyongás + Hollandi; Megváltás-a; Megváltás-c; Megváltás-b; Hullámzás + Hollandi; Megváltás-a...
7695 Búbánat 2017-04-09 23:48:33 [Válasz erre: 7694 Búbánat 2017-04-09 23:45:51]
(Az előbb kissé "megkevertem a html-jelöléseket...)
(Az előbb kissé "megkevertem a html-jelöléseket...)
7694 Búbánat 2017-04-09 23:45:51
Be nem tervezett „repetában” részesült ma este az Erkel Színház közönsége Verdi Macbethjéből! A Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának előadása közben váratlanul elment az áram a zenekari árokban; a második felvonás első képében a Lady és a címszereplő kettőse alatt történt mindez, így félbemaradt éneklésük, mivel Oberfrank Péter karmester kénytelen volt leinteni a zenekart is. De csak pár pillanatig tartott ez a technikai malőr, visszajött az áram, így folytatódhatott az előadás: a két szereplő kettősét újravette Oberfrank – persze a publikum örömmel és tapssal honorálta, hogy ez a közjáték ilyen megnyugtatóan rendeződött. Magáról az operaprodukcióról csak annyit, örültem, hogy elhozták a pécsiek nekünk Verdi fiatalkori remekét és élvezhettük a zenéjét, ugyanakkor fenntartásaim vannak az énekszólamok kiosztását illetően: Bognár Szabolcs baritonja és Miksch Adrienn szopránja szerintem más fajsúlyt képvisel, mint ami Macbeth és hitvese szólamához ide szükségeltetik; a rokonszenves művészek szépen énekeltek, korrektül alakították szerepüket, ám számomra katarzissal nem szolgáltak. Leginkább Kiss András megformálta Banco-jával voltam elégedett! Nagyszerűen hozta karakterét és megvoltak hozzá a szólam megkívánta eszközei, erősségei: így a mélysége, zengése, súlya. A nem túl nagy létszámú énekkar is kitett magáért, különösen az opera fináléjának győzelmi karában. Az hogy az előadás összkicsengését dicsérhetem, abban nagy szerepe van Oberfrank Péter irányítása alatt játszó Pannon Filharmonikusoknak! Régen hallottam ennyire jól játszani operazenekart, színvonalas játékuk feldobta az egész produkciót, melyet végül igen nagy tetszéssel fogadott a közönség.
Be nem tervezett „repetában” részesült ma este az Erkel Színház közönsége Verdi Macbethjéből! A Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának előadása közben váratlanul elment az áram a zenekari árokban; a második felvonás első képében a Lady és a címszereplő kettőse alatt történt mindez, így félbemaradt éneklésük, mivel Oberfrank Péter karmester kénytelen volt leinteni a zenekart is. De csak pár pillanatig tartott ez a technikai malőr, visszajött az áram, így folytatódhatott az előadás: a két szereplő kettősét újravette Oberfrank – persze a publikum örömmel és tapssal honorálta, hogy ez a közjáték ilyen megnyugtatóan rendeződött. Magáról az operaprodukcióról csak annyit, örültem, hogy elhozták a pécsiek nekünk Verdi fiatalkori remekét és élvezhettük a zenéjét, ugyanakkor fenntartásaim vannak az énekszólamok kiosztását illetően: Bognár Szabolcs baritonja és Miksch Adrienn szopránja szerintem más fajsúlyt képvisel, mint ami Macbeth és hitvese szólamához ide szükségeltetik; a rokonszenves művészek szépen énekeltek, korrektül alakították szerepüket, ám számomra katarzissal nem szolgáltak. Leginkább Kiss András megformálta Banco-jával voltam elégedett! Nagyszerűen hozta karakterét és megvoltak hozzá a szólam megkívánta eszközei, erősségei: így a mélysége, zengése, súlya. A nem túl nagy létszámú énekkar is kitett magáért, különösen az opera fináléjának győzelmi karában. Az hogy az előadás összkicsengését dicsérhetem, abban nagy szerepe van Oberfrank Péter irányítása alatt játszó Pannon Filharmonikusoknak! Régen hallottam ennyire jól játszani operazenekart, színvonalas játékuk feldobta az egész produkciót, melyet végül igen nagy tetszéssel fogadott a közönség.
7693 Búbánat 2017-04-08 10:36:58
„Ezt a kiváló szegedi Trubadúrt habozás nélkül fel kellene hozni Pestre; szívem szerint ezzel lecserélném a pesti „förmedvényt”. „ - írtam le ezt a mondatot tavaly májusban a „Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban”-topicban, a szegedi Trubadúr-bemutatóról készült – megszerzett - képfelvétel megtekintése után. S lám, megvalósult a kívánságom: a Primavera-fesztiválra az Erkel Színházba megérkezett a szegedi társulattal Verdi csodálatos operája, hogy a pesti közönség is láthassa és lemérhesse, mitől és mennyiben „más” ez az alkotás Galgóczy Judit megbotránkoztató színrevitelétől. Nem ismétlem önmagam: ami nézetemet arról az operaelőadásról akkor kialakítottam, megfogalmaztam és leírtam, most az élő színházi előadás hatása alatt sem - lényegét tekintve - nem változott [url] http://momus.hu/forum.php?act=new&forumcat=386&msgcount=2253#330920; (Itt [/url] visszaolvashatók akkori soraim.) - attól a mostani élő előadás élménye legfeljebb árnyalatokban tér csak el. Ugyanakkor más a közeg, más a színpad, mások az akusztikai viszonyok stb., de egy minőségi változás azért akad: Manrico szerepében most László Boldizsár lépett fel. Az ő produkciójáról meg az jutott az eszembe, hogy pár nappal A cigánybáró Barinkay-ja után egyszerűen „átlépett” az egyik „cigányos” táborból egy másik ilyen közösségbe – mintha még a IV. felvonásban viselt „gúnyáját” is az operettből „kölcsönözte” volna. S ha már „cigányok”-nál tartok, az „öreg” Azucena is mintha J. Strauss- Jókai romantikus alkotásából keveredett volna át ide: Wiedemann Bernadett ott Czipra szerepét játszotta-énekelte, ugyancsak kiemelkedően. (Sőt hogy tökéletes legyen az áthallás, még egy áttűnésre asszociálok: a Johann Strauss Cigánykórusa - benne a kovácsdallal - szinte rímel a „Trubadúr” hasonló jelenetére.) László Boldizsár Manrico-alakítása – leszögezem - jobban tetszik a szlovák Tóbisz Tituszénál: ugyanakkor nem először figyelem meg, hogy tenorja mintha forszírozná az „olaszos” éneklést-deklamálást, a kissé érces és hősies hangzást – akkor is, amikor inkább a lírai oldal kerül hangsúlyosan előtérbe; olykor mintha B. Nagy Jánoséra emlékeztetne ez az attitűdje - persze az egykori kiváló tenorunk kvalitásai, énekművészi eszköztára nem utánozható. Még egy szereplőre visszatérek: Nadia Cerchez: – ezúttal hiányoltam énekéből a hangerő volumenét és azt, hogy az énekelt strófák végére mintha kifulladna, kevés levegő marad, a záró, magas, csúcshangokat nem tartja ki… Ez a Trubadúr-előadás-felhozatal – az összes körülményt számba véve - mindenképpen örömtelibb pillanatokat szerzett számomra, mint az Operaház legutóbbi saját, méltatlan rendezésben színre vitt produkciója volt (talán nem véletlen, hogy hamar kikerült a repertoárból) – én nem bánnám, ha a koprodukcióban a Szegedi Nemzeti Színházzal, továbbra is itt maradna nálunk ez a "Trubadúr"! Soha ennél rosszabbat…- jobb meg csak lehet(ne)…
„Ezt a kiváló szegedi Trubadúrt habozás nélkül fel kellene hozni Pestre; szívem szerint ezzel lecserélném a pesti „förmedvényt”. „ - írtam le ezt a mondatot tavaly májusban a „Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban”-topicban, a szegedi Trubadúr-bemutatóról készült – megszerzett - képfelvétel megtekintése után. S lám, megvalósult a kívánságom: a Primavera-fesztiválra az Erkel Színházba megérkezett a szegedi társulattal Verdi csodálatos operája, hogy a pesti közönség is láthassa és lemérhesse, mitől és mennyiben „más” ez az alkotás Galgóczy Judit megbotránkoztató színrevitelétől. Nem ismétlem önmagam: ami nézetemet arról az operaelőadásról akkor kialakítottam, megfogalmaztam és leírtam, most az élő színházi előadás hatása alatt sem - lényegét tekintve - nem változott [url] http://momus.hu/forum.php?act=new&forumcat=386&msgcount=2253#330920; (Itt [/url] visszaolvashatók akkori soraim.) - attól a mostani élő előadás élménye legfeljebb árnyalatokban tér csak el. Ugyanakkor más a közeg, más a színpad, mások az akusztikai viszonyok stb., de egy minőségi változás azért akad: Manrico szerepében most László Boldizsár lépett fel. Az ő produkciójáról meg az jutott az eszembe, hogy pár nappal A cigánybáró Barinkay-ja után egyszerűen „átlépett” az egyik „cigányos” táborból egy másik ilyen közösségbe – mintha még a IV. felvonásban viselt „gúnyáját” is az operettből „kölcsönözte” volna. S ha már „cigányok”-nál tartok, az „öreg” Azucena is mintha J. Strauss- Jókai romantikus alkotásából keveredett volna át ide: Wiedemann Bernadett ott Czipra szerepét játszotta-énekelte, ugyancsak kiemelkedően. (Sőt hogy tökéletes legyen az áthallás, még egy áttűnésre asszociálok: a Johann Strauss Cigánykórusa - benne a kovácsdallal - szinte rímel a „Trubadúr” hasonló jelenetére.) László Boldizsár Manrico-alakítása – leszögezem - jobban tetszik a szlovák Tóbisz Tituszénál: ugyanakkor nem először figyelem meg, hogy tenorja mintha forszírozná az „olaszos” éneklést-deklamálást, a kissé érces és hősies hangzást – akkor is, amikor inkább a lírai oldal kerül hangsúlyosan előtérbe; olykor mintha B. Nagy Jánoséra emlékeztetne ez az attitűdje - persze az egykori kiváló tenorunk kvalitásai, énekművészi eszköztára nem utánozható. Még egy szereplőre visszatérek: Nadia Cerchez: – ezúttal hiányoltam énekéből a hangerő volumenét és azt, hogy az énekelt strófák végére mintha kifulladna, kevés levegő marad, a záró, magas, csúcshangokat nem tartja ki… Ez a Trubadúr-előadás-felhozatal – az összes körülményt számba véve - mindenképpen örömtelibb pillanatokat szerzett számomra, mint az Operaház legutóbbi saját, méltatlan rendezésben színre vitt produkciója volt (talán nem véletlen, hogy hamar kikerült a repertoárból) – én nem bánnám, ha a koprodukcióban a Szegedi Nemzeti Színházzal, továbbra is itt maradna nálunk ez a "Trubadúr"! Soha ennél rosszabbat…- jobb meg csak lehet(ne)…
7692 IVA 2017-04-08 04:08:21 [Válasz erre: 7687 márta 2017-04-07 16:56:28]
Nem tudom, hogy az információkat az énekes vagy egy admin tölti-e fel, mindenesetre illenék a partner nevét helyesen írni: Nadia „Chersez” → Cerchez.
Nem tudom, hogy az információkat az énekes vagy egy admin tölti-e fel, mindenesetre illenék a partner nevét helyesen írni: Nadia „Chersez” → Cerchez.
7691 IVA 2017-04-08 04:07:06
A trubadúr – a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban Úgy gondoltam, Galgóczy Judit „változata” után már semmit sem veszíthetek, vagyis A trubadúr bármilyen rendezésével csak nyerhetek. Toronykőy Attila munkája ugyan nem a „mindig van még lejjebb” tapasztalatát hozta, de sajnos azt, hogy a pokol mélységéig vezető útnak is vannak megrázóan mély szintjei. A színlap elvileg boldogító ígérete: „A szegedi produkció érdekessége, hogy az eredeti, húzások nélküli változatot láthatják a nézők, annak a balettbetétnek a részleteivel, melyet Verdi a franciaországi bemutatóra komponált. Charles Osborne operakutató Verdi balettzenéjét így értékeli: „Ő lehetett volna az olasz balett Csajkovszkija.” A bekezdés végéről kezdve: szerintem A trubadúr-előadások semmit sem veszítenek a balettbetétek mellőzésével, a zeneirodalom pedig tökéletesen elégedett lehet azzal, hogy Verdi az olasz opera Verdije. Az előadás végéről kezdve: a finálé után azt gondoltam, ½–¾ 11 felé járhat, holott az egyszünetes operaelőadás csupán ¾ 10-ig tartott. Nem annyira fárasztott, mint inkább hihetetlenül untatott! Tehát A trubadúr teljes változata sem hosszú, viszont a cselekmény (a zenében is ábrázolt!) különböző hangulatú, légkörű helyszínei nem esetlegesek és nem céltalanul tagolják a darabot. Márpedig itt a látvány mindvégig ugyanaz, illetve ha változik is valamennyit felvonásról felvonásra, képről képre, e változások olyannyira elégtelenek, híján vannak a meglepetéseknek, a leleménynek és a szellemnek, egyes állandó idomok pedig annyira meghatározzák a látványt, hogy az mindvégig egyformának tűnik. A koncepcióhoz tartozik, hogy a „képváltozások” igen gördülékenyen zajlanak, minden kép vége előkészíti a másikat, miáltal ezek egymásba olvadnak. Ha a változások nem lennének olyan szegényesek, és a koncepciót és kivitelezését rendezési és szcenikai bravúrnak mondhatnánk, a nézőnek akkor is szüksége lenne a színek közötti időre. Még ha nem is öt percekre, mialatt nagy kopácsolások és puffanások hallatszanak a függöny mögül, csupán annyira, amennyire valószínűleg a zeneszerző és a szövegírók is gondoltak. Juhász Kati játékterét mozdítható, kortalan falak és lépcsősorok képezik. Szépnek nem szépek, nem keltik sem kastély, sem vár, sem kolostor, sem börtön hatását, a lépcsők olykor nem vezetnek sehová sem. Komoly hiba – legalábbis az Erkel Színház színpadán –, hogy a színpad nézői bal oldaláról a nem éppen középen ülő a világon semmi sem lát, még komolyabb, hogy ott hosszabb szólamrészleteket is előadnak az énekesek, akiket ezáltal túl hosszú ideig nem lehet látni. Minden elemnél hangsúlyosabb a zsinórpadlásról a színpad fölé folyamatosan belógó, hatalmas, korongszerű, fényáteresztő idom, amelynek ábrája mindvégig kopasz fák ágrendszere alulnézetből, helyzete időnként változik, különböző színű és fényerősségű, absztrakt rajzolatot vetít a színpad „deszkáira”, ami unalmasan ismétlődik és köszönőviszonyban sincs a rendezés számos naturalista, megdöbbentően lapos megoldásával. A színpadról a nézőt kínzó reflektorok mindig felvetik azt a kérdést, hogy a rendező és a díszlettervező megnézte-e művét a nézőtér különböző pontjairól. Úgy látszik, divatba jött feltétlenül illusztrálni Leonóra megfosztását hajzuhatagától a zárdajelenetben. Közben mókás, hogy a karigazgató a színpad hátterében vezényel a női karnak, utána pedig az a móka, hogy mire az előrelátó grófnő leveti az apácafátylat, amelyben már majdnem örök hűséget esküdött Krisztusnak, milyen szépecskén maradt haja. De mit számít ez olyan helyzetben, hogy Leonóra kiszabadítására Manrico nem fegyveres vértezetben jelenik meg, hanem a súgólyukból kúszik elő, mint egy sebzett róka a barlangjából. A jelzett történések közé erőszakolt naturalizmus legsekélyesebb pontja a Luna táborában zajló mulatsághoz a színpadra bependerített, leölt és hullamerev (kellék)disznó, amelynek altestéből szervek kandikálnak kifelé. A kínos látvány akkor kap „drámai funkciót”, amikor a gróf éneklés közben kotorászni kezd az állatban, és alhasából (!) kiveszi a szívet (külön gratulálok a karmaihoz, ilyenekkel biztosan magába bolondíthat egy grófnőt), amelyből a kifacsart vért a mámoros markotányoslányok a karjukra kenegetik, illetve vörösre mázolják vele Azucena szolidnak nem mondható dekoltázsát, a megalázás jeléül. (Éppen a 7680., 7681. sz. hozzászólásokban beszéltünk a rendezés lehetséges ízléstelen, gusztustalan, illetve undorító „árnyalatairól”, nos, ez az ötlet valamennyi jelzőnek megfelel.) A színváltozások szegényessége alatt természetesen nem feltétlenül, vagy nemcsak anyagi szegénységre gondolok, hanem egyes jelenetek hatásának teljes kioltására is. Képtelenség, hogy Leonóra a legintimebb érzéseit kitáró áriája alatt ne magányosan legyen a színpadon, hanem fekvő katonák között lépegessen, akik a Stretta utolsó hangjára a földre vetették magukat, és nem tudjuk, hogy alszanak-e, vagy már a harcban elesettek hullái. A trubadúr olyan opera, amelynek cselekményét elejétől végiéig kíséri a tűz mint őselem és mint a szélsőségesen romantikus szenvedélyek, indulatok, pusztító vakgyűlölet és bosszú metaforája, ám a rendező inkább meglep bennünket azzal, hogy a bosszú és az átok mégsem máglyán teljesül be, hanem Luna hűséges, öreg harcosa tőrt döf Manrico hátába, majd miután Azucena szembesítette tettének szörnyűségével, ő végez Ferrandóval: képileg a dominó-elv szerint. Lehetne tovább sorolni a kiábrándítónál kiábrándítóbb megoldásokat, de akkor nem tudnám érzékeltetni, hogy a rendezési ötleteknél is kiábrándítóbb a színészvezetés hiánya, vagy éppen a félrevitt színészi játék. Olyan amatőr mozdulatot, amilyennel a Lunát éneklő Kelemen Zoltán vezeti kézen fogva Leonórát, sohasem láttam még színpadon. A címszereplő László Boldizsárnak kétszer is megadatik összeesnie (végül meg is halnia) a színen, olyan mozdulatokkal és mimikával, ahogy iskolás fiúk bohóckodják el a halált szünetben a folyosón. Vagy – színháznál maradva – ahogy Mercutio játssza el a véget, amikor még nem az. Leonóra (elvileg örömömre) végre elénekli a Tu vedrai che amore in terra kezdetű (eredetileg) gyönyörűséget, amely a nagy ária és a Miserere-beli szólam után a szerelemtől és az élettől való búcsúzásnak már-már transzcendens dimenziójába visz, ám az énekesnő, időnként a földre üldögélve táncikálja végig. Lehet, hogy a rendezőnek, a világítással együtt, volt egy víziója erről a viselkedési zavarról, de az sajnos nem jön le a színpadról, illetve differenciált színészetet igényelne az énekesi szempontból is „embertelen” feladatban. Amikor Leonórának sikerült megnyernie Luna ígéretét és nyomban bevennie a gyűrűjébe rejtett mérget, érthető, hogy felszabadult e két nem mindennapos feladat nyomása alól, ezt Verdi is megírta. Mégis úgy gondolom, az ilyen megkönnyebbülés nem könnyed viháncolásban nyilvánul meg. Leonóránál maradva, alighanem az ő, különben is nehéz feladatát terheli meg legjobban A trubadúr eredeti változata. Nadia Cerchez felléptetésével pedig a hallgatót, elsősorban azért, mert egy mindvégig tremolós hangon hallgatjuk a szólamot. Pedig az alapszín szép, a magasságok majdnem mindig biztosak, a hang mozgékony. Világos színezete miatt szerintem az énekesnőnek kényelmesebb lenne Violetta szólama (a Szegeden szintén énekelt Toscaként elképzelni sem tudom), a hallgatónak pedig csak akkor, ha sikerült megszabadulnia a tremolótól. Alakításának leggyengébb része a Miserere volt, amelyet – bár igyekszem nem Takács Paula, sem Anna Netrebko már-már dörgően sötét hangadását számon kérni rajta – ilyen halkan, minden tekintetben súlytalanul még sohasem hallottam. Attól féltem, mára végleg elment Cerchez hangja, ám meglepetésre teljesítette a már említett ritkaságot és a hátralevő két jelenetet, még ha szubrett hangon is. Az előadás legjobb énekesi teljesítménye Kelemen Zoltán Luna-alakítása volt, mondanám, zavartalan élménye, de ennyire nem tudom függetleníteni a színészi alakítástól és az összélménytől. Azucena szerepében Wiedemann Bernadettet jobbnak hallottam, mint az Operaház előadásaiban az utóbbi években bármikor. Itteni megjelenésében túlságosan nett és ápolt, a vele folyamatosan együtt élő tragédiák ellenére virágjában levő, csaknem hódító cigányasszony a középkorból, ami engem erősebben gátolt a hiteles illúzióban, mint az egzotikumot aláhúzó sötét tónusok hiánya. László Boldizsár olaszos hangszíne és vivőereje Manrico szólamához alighanem eszményi, talán bennem van a hiba, ha korábban sem tetsző éneklésmódja, játéka miatt mégsem tudtam élvezni. Az F-moll ária meghittségéből semmi sem jutott el hozzám – de be kell vallanom, az énekes által feltöltött videofelvételről sokkal imponálóbb a teljesítménye. Pál Tamás tempói olykor zavarba hoztak. Ferrando elbeszélését lassúnak éreztem, de lehet, hogy csak azért, mert Altorjay Tamás nem töltötte ki, amit a szereptől várok. Ám Leonóra szólamának szinte valamennyi része olyan gyorsnak tűnt, amilyen tempóban a dallamok nem tudnak saját, személyes élményemmé válni, hanem elszaladnak előlem. Nem tudhatom, hogy ez karmesteri döntés vagy énekesi kényszer következménye-e.
A trubadúr – a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’17 sorozatban Úgy gondoltam, Galgóczy Judit „változata” után már semmit sem veszíthetek, vagyis A trubadúr bármilyen rendezésével csak nyerhetek. Toronykőy Attila munkája ugyan nem a „mindig van még lejjebb” tapasztalatát hozta, de sajnos azt, hogy a pokol mélységéig vezető útnak is vannak megrázóan mély szintjei. A színlap elvileg boldogító ígérete: „A szegedi produkció érdekessége, hogy az eredeti, húzások nélküli változatot láthatják a nézők, annak a balettbetétnek a részleteivel, melyet Verdi a franciaországi bemutatóra komponált. Charles Osborne operakutató Verdi balettzenéjét így értékeli: „Ő lehetett volna az olasz balett Csajkovszkija.” A bekezdés végéről kezdve: szerintem A trubadúr-előadások semmit sem veszítenek a balettbetétek mellőzésével, a zeneirodalom pedig tökéletesen elégedett lehet azzal, hogy Verdi az olasz opera Verdije. Az előadás végéről kezdve: a finálé után azt gondoltam, ½–¾ 11 felé járhat, holott az egyszünetes operaelőadás csupán ¾ 10-ig tartott. Nem annyira fárasztott, mint inkább hihetetlenül untatott! Tehát A trubadúr teljes változata sem hosszú, viszont a cselekmény (a zenében is ábrázolt!) különböző hangulatú, légkörű helyszínei nem esetlegesek és nem céltalanul tagolják a darabot. Márpedig itt a látvány mindvégig ugyanaz, illetve ha változik is valamennyit felvonásról felvonásra, képről képre, e változások olyannyira elégtelenek, híján vannak a meglepetéseknek, a leleménynek és a szellemnek, egyes állandó idomok pedig annyira meghatározzák a látványt, hogy az mindvégig egyformának tűnik. A koncepcióhoz tartozik, hogy a „képváltozások” igen gördülékenyen zajlanak, minden kép vége előkészíti a másikat, miáltal ezek egymásba olvadnak. Ha a változások nem lennének olyan szegényesek, és a koncepciót és kivitelezését rendezési és szcenikai bravúrnak mondhatnánk, a nézőnek akkor is szüksége lenne a színek közötti időre. Még ha nem is öt percekre, mialatt nagy kopácsolások és puffanások hallatszanak a függöny mögül, csupán annyira, amennyire valószínűleg a zeneszerző és a szövegírók is gondoltak. Juhász Kati játékterét mozdítható, kortalan falak és lépcsősorok képezik. Szépnek nem szépek, nem keltik sem kastély, sem vár, sem kolostor, sem börtön hatását, a lépcsők olykor nem vezetnek sehová sem. Komoly hiba – legalábbis az Erkel Színház színpadán –, hogy a színpad nézői bal oldaláról a nem éppen középen ülő a világon semmi sem lát, még komolyabb, hogy ott hosszabb szólamrészleteket is előadnak az énekesek, akiket ezáltal túl hosszú ideig nem lehet látni. Minden elemnél hangsúlyosabb a zsinórpadlásról a színpad fölé folyamatosan belógó, hatalmas, korongszerű, fényáteresztő idom, amelynek ábrája mindvégig kopasz fák ágrendszere alulnézetből, helyzete időnként változik, különböző színű és fényerősségű, absztrakt rajzolatot vetít a színpad „deszkáira”, ami unalmasan ismétlődik és köszönőviszonyban sincs a rendezés számos naturalista, megdöbbentően lapos megoldásával. A színpadról a nézőt kínzó reflektorok mindig felvetik azt a kérdést, hogy a rendező és a díszlettervező megnézte-e művét a nézőtér különböző pontjairól. Úgy látszik, divatba jött feltétlenül illusztrálni Leonóra megfosztását hajzuhatagától a zárdajelenetben. Közben mókás, hogy a karigazgató a színpad hátterében vezényel a női karnak, utána pedig az a móka, hogy mire az előrelátó grófnő leveti az apácafátylat, amelyben már majdnem örök hűséget esküdött Krisztusnak, milyen szépecskén maradt haja. De mit számít ez olyan helyzetben, hogy Leonóra kiszabadítására Manrico nem fegyveres vértezetben jelenik meg, hanem a súgólyukból kúszik elő, mint egy sebzett róka a barlangjából. A jelzett történések közé erőszakolt naturalizmus legsekélyesebb pontja a Luna táborában zajló mulatsághoz a színpadra bependerített, leölt és hullamerev (kellék)disznó, amelynek altestéből szervek kandikálnak kifelé. A kínos látvány akkor kap „drámai funkciót”, amikor a gróf éneklés közben kotorászni kezd az állatban, és alhasából (!) kiveszi a szívet (külön gratulálok a karmaihoz, ilyenekkel biztosan magába bolondíthat egy grófnőt), amelyből a kifacsart vért a mámoros markotányoslányok a karjukra kenegetik, illetve vörösre mázolják vele Azucena szolidnak nem mondható dekoltázsát, a megalázás jeléül. (Éppen a 7680., 7681. sz. hozzászólásokban beszéltünk a rendezés lehetséges ízléstelen, gusztustalan, illetve undorító „árnyalatairól”, nos, ez az ötlet valamennyi jelzőnek megfelel.) A színváltozások szegényessége alatt természetesen nem feltétlenül, vagy nemcsak anyagi szegénységre gondolok, hanem egyes jelenetek hatásának teljes kioltására is. Képtelenség, hogy Leonóra a legintimebb érzéseit kitáró áriája alatt ne magányosan legyen a színpadon, hanem fekvő katonák között lépegessen, akik a Stretta utolsó hangjára a földre vetették magukat, és nem tudjuk, hogy alszanak-e, vagy már a harcban elesettek hullái. A trubadúr olyan opera, amelynek cselekményét elejétől végiéig kíséri a tűz mint őselem és mint a szélsőségesen romantikus szenvedélyek, indulatok, pusztító vakgyűlölet és bosszú metaforája, ám a rendező inkább meglep bennünket azzal, hogy a bosszú és az átok mégsem máglyán teljesül be, hanem Luna hűséges, öreg harcosa tőrt döf Manrico hátába, majd miután Azucena szembesítette tettének szörnyűségével, ő végez Ferrandóval: képileg a dominó-elv szerint. Lehetne tovább sorolni a kiábrándítónál kiábrándítóbb megoldásokat, de akkor nem tudnám érzékeltetni, hogy a rendezési ötleteknél is kiábrándítóbb a színészvezetés hiánya, vagy éppen a félrevitt színészi játék. Olyan amatőr mozdulatot, amilyennel a Lunát éneklő Kelemen Zoltán vezeti kézen fogva Leonórát, sohasem láttam még színpadon. A címszereplő László Boldizsárnak kétszer is megadatik összeesnie (végül meg is halnia) a színen, olyan mozdulatokkal és mimikával, ahogy iskolás fiúk bohóckodják el a halált szünetben a folyosón. Vagy – színháznál maradva – ahogy Mercutio játssza el a véget, amikor még nem az. Leonóra (elvileg örömömre) végre elénekli a Tu vedrai che amore in terra kezdetű (eredetileg) gyönyörűséget, amely a nagy ária és a Miserere-beli szólam után a szerelemtől és az élettől való búcsúzásnak már-már transzcendens dimenziójába visz, ám az énekesnő, időnként a földre üldögélve táncikálja végig. Lehet, hogy a rendezőnek, a világítással együtt, volt egy víziója erről a viselkedési zavarról, de az sajnos nem jön le a színpadról, illetve differenciált színészetet igényelne az énekesi szempontból is „embertelen” feladatban. Amikor Leonórának sikerült megnyernie Luna ígéretét és nyomban bevennie a gyűrűjébe rejtett mérget, érthető, hogy felszabadult e két nem mindennapos feladat nyomása alól, ezt Verdi is megírta. Mégis úgy gondolom, az ilyen megkönnyebbülés nem könnyed viháncolásban nyilvánul meg. Leonóránál maradva, alighanem az ő, különben is nehéz feladatát terheli meg legjobban A trubadúr eredeti változata. Nadia Cerchez felléptetésével pedig a hallgatót, elsősorban azért, mert egy mindvégig tremolós hangon hallgatjuk a szólamot. Pedig az alapszín szép, a magasságok majdnem mindig biztosak, a hang mozgékony. Világos színezete miatt szerintem az énekesnőnek kényelmesebb lenne Violetta szólama (a Szegeden szintén énekelt Toscaként elképzelni sem tudom), a hallgatónak pedig csak akkor, ha sikerült megszabadulnia a tremolótól. Alakításának leggyengébb része a Miserere volt, amelyet – bár igyekszem nem Takács Paula, sem Anna Netrebko már-már dörgően sötét hangadását számon kérni rajta – ilyen halkan, minden tekintetben súlytalanul még sohasem hallottam. Attól féltem, mára végleg elment Cerchez hangja, ám meglepetésre teljesítette a már említett ritkaságot és a hátralevő két jelenetet, még ha szubrett hangon is. Az előadás legjobb énekesi teljesítménye Kelemen Zoltán Luna-alakítása volt, mondanám, zavartalan élménye, de ennyire nem tudom függetleníteni a színészi alakítástól és az összélménytől. Azucena szerepében Wiedemann Bernadettet jobbnak hallottam, mint az Operaház előadásaiban az utóbbi években bármikor. Itteni megjelenésében túlságosan nett és ápolt, a vele folyamatosan együtt élő tragédiák ellenére virágjában levő, csaknem hódító cigányasszony a középkorból, ami engem erősebben gátolt a hiteles illúzióban, mint az egzotikumot aláhúzó sötét tónusok hiánya. László Boldizsár olaszos hangszíne és vivőereje Manrico szólamához alighanem eszményi, talán bennem van a hiba, ha korábban sem tetsző éneklésmódja, játéka miatt mégsem tudtam élvezni. Az F-moll ária meghittségéből semmi sem jutott el hozzám – de be kell vallanom, az énekes által feltöltött videofelvételről sokkal imponálóbb a teljesítménye. Pál Tamás tempói olykor zavarba hoztak. Ferrando elbeszélését lassúnak éreztem, de lehet, hogy csak azért, mert Altorjay Tamás nem töltötte ki, amit a szereptől várok. Ám Leonóra szólamának szinte valamennyi része olyan gyorsnak tűnt, amilyen tempóban a dallamok nem tudnak saját, személyes élményemmé válni, hanem elszaladnak előlem. Nem tudhatom, hogy ez karmesteri döntés vagy énekesi kényszer következménye-e.
7690 nickname 2017-04-07 20:45:00 [Válasz erre: 7686 parampampoli 2017-04-07 09:17:15]
És mindezek után László Boldizsár szombaton Wagnert is énekel - ő lesz Erik a miskolciak Hollandijában.... Ez a túlterheltség nyilván a tenor hiánnyal is magyarázható.
És mindezek után László Boldizsár szombaton Wagnert is énekel - ő lesz Erik a miskolciak Hollandijában.... Ez a túlterheltség nyilván a tenor hiánnyal is magyarázható.
