H. A. kiállt az elején (ettől a korábbi Operakaland előadásokon is rosszul voltam) , és azt mondta a Figaro házasságában nagy szerepe van a szexnek...és képzeljétek el fiatalok, ahogy szállnak a spermiumok....már ekkor el akartam indulni kifelé, de amikor Figaro "Non piú andrai" kezedetű áriája a végén "poposítva" szólalt meg, akkor kezdtem felemelkedni a székből...de még ekkor is maradtam... akkor szakadt el a cérna, amikor a Grófné azt mondta: az én férjem a legnagyobb strici... ekkor hagytam ott a nézőteret. H.A. az elején elmondta, Ő a Figarót a legnagyobb operának tartja... ha így van, mutathatott volna némi tiszteletet iránta, és a szerzője iránt... Gondoltam, ezt neki is megírom, de rájöttem, semmi értelme..szerinte a fiatalokat így kell operakedvelővé nevelni.... szerintem viszont nem.... másképpen látjuk a világot.... sajnos neki jogában állt ezt a gyalázatot megtenni, nekem és a tanítványaimnak pedig, hogy ne nézzük.... csak azokat sajnálom nagyon, akik mondjuk először jártak operában... és azt gondolták, valóban ilyen lehet minden előadás... egy intézmény, ami mondjuk olyan világszínvonalú előadásokat tud produkálni mint a Karmeliták párbeszéde, vagy az Árnyék nélküli asszony az elmúlt évadban ezt hogyan engedheti meg magának... ez az igazgató felelőssége is....
Alighanem az a kisebb baj, ha valaki, aki nem művész (jelen esetben nem rendező), annak hiszi magát. A nagy baj az, hogy mégis el akarják adni, részben az igazi művészek hiánya miatt.
Ami Szinetár Miklóst illeti…
1967. február 17-én kaptuk tőle azt A denevért, amelyben Rosalinda lastexnadrágot viselt az első felvonásban, majd amikor Alfrédtól is sikerült megszabadulnia, bekapcsolta a televíziót, amelynek képernyőjén megjelent a TV Maci. (Az estélyen, ahol főhőseink inkognitó jelennek meg, ugyanakkor a Császár-keringő szórakoztatta a bál közönségét.)
Ettől a fél évszázada esett rendezéstől datálom a Szinetár-iskolát, annak máig „korszerű” üzenetét, a „modern” zenés színházat. Hallottam kb. két évtizeddel ezelőtt nyilatkozni Szinetárt egy tv-műsorban, magyarázva, hogy főiskolai hallgatóit is arra oktatja, hogy a színpadon ne az jelenjen meg, amit a szerzők úgyis megírtak, hanem az, amit ők gondolnak erről.
Tehát lastexnaci, TV Maci – körülbelül ennyit, de inkább csak még kevesebbet mondanak számomra immár fél évszázada a miliő- és cselekménytranszformálások. Legfeljebb ma Pamina farmer-halásznadrágja hordozza azokat a mély gondolatokat, amelyeket a korabeli Rosalinda pantallója, a televízió csodája helyett pedig a mai távközlés divatos újdonságai, no meg a kerekes szék.
Ajánlom inkább ezt:
Vagyis szerettem volna, de az jelent meg, hogy your browser does not allow...
Szóval: Müpa január 14 Fesztivál színház: Operamacera - Figaró házassága.
és nem mondják, hogy ilyen szeméttel kell megnyerni a fiatalokat a műfajnak...az én tanítványaim el voltak képedve, hogy ilyen darabot akarnak a torkukon lenyomni....
Az opera műfajának megcsúfolása, ennek a csodálatos operának a meggyalázása volt a mai Figaro 2.0....a csoportommal kollektíven otthagytuk az első rész után... H.A. biztos nagy művésznek hiszi magát.... de amit tett az merénylet a műfaj ellen....
Ez az (egyesitett) Operahaz renovalas utani latvanyterve?
Itt is kipróbáltam a képbeillesztést... milyen szép nap is ez...:-)
Hát ez az...de miért is ("van ott")? Vajon a tanácsadói stallum életfogytig szól?
Azt írtam: "Marton Évát most hagyjuk.." mert el kellett mennem, de már itt vagyok...amúgy csak 2012 óta (fő!)tanácsadó = abban a székben szinte újonc és a Figaró bonyolult darab ám ;-)
Nem dőlne össze! De ott van!
Martom Évát miért is hagyjuk? Ő is tanádcsadó, vagy nem?
Azon tűnődöm, vajon összedőlne-e a világ, ha a 85 éves Szinetár Miklóst "lapátra tennék"? Éljen és viruljon egészségben 120-ig, de nem biztos, hogy neki vagy bárkinek tanácsadónak is kell lennie-maradnia 120-ig. És nem biztos, hogy az ő tanácsai megfellebbezhetetlenek (sőt!!), függetlenül ettől a mostani Figaró-kacattól.
Marton Évát most hagyjuk...
Csak úgy, mellékesen eszembe jutott, hogy vajon mit szólnak ehhez a Figaró produkcióhoz az Operaház nagy tanácsadói, mint Marton Éva és Szinetár Miklós? Helyeslik és bólogatnak rá? Vagy meg sem szólalnak, nehogy őket is lapátra tegyék?
Rémes, rémes! Jóindulattal hajlana az ember arra, hogy ezt operaparódiának nevezze, de ahhoz a gegeknek szellemesnek kellene lenniük, nem közönségesnek.
Ami a nehézségeket illeti, az oly sokat szidott „átkosban” – igaz, hogy négy évadon keresztül tartott az Operaház rekonstrukciója (a mostaniról még nem tudjuk, meddig fog tartani) – az Erkel Színházban az alábbi kiemelkedő eseményekkel találkozhatott valamennyi generáció, a fiatalok is, akiket nem néztek le jobban, mint a felnőtteket, idősebbeket:
A varázsfuvola – felújítás 2 szereposztásban, Ferencsik Jánossal
Triptichon – felújítás 2 szereposztásban
Simon Boccanegra – felújítás 2 szereposztásban
A végzet hatalma – új betanulás 2 szereposztásban
Hoffmann meséi – felújítás 2 szereposztásban
Kékszakáll – bemutató 2 szereposztásban
Carmen – felújítás 2 szereposztásban
Lohengrin – új betanulás 2 szereposztásban
A próba – bemutató 2 szereposztásban
Psalmus Hungaricus – A székely fonó, 2 szereposztásban
Parsifal – bemutató Ferencsik Jánossal
Otello – új betanulás 2 szereposztásban
Bohémélet – új betanulásban
A lombardok – új beállások
Pillangókisasszony – felújítás 4 szereposztásban
Az Erkel Színház népszerű és nívós repertoárja mellé áthozták az Operából:
A walkür
Giselle
A hattyúk tava
Béjart-est
Balanchine-est
Spartacus
A felsorolások korántsem tükrözik a teljességet. Nem állítom, hogy az előadások mindegyikére lelkesedéssel emlékszem, a francia művek felújítása akkor is a leggyengébb pontja volta a dalszínháznak. A sor végén említem a Don Giovanni Ljubimov-féle rendezését, amely emlékeimben a bóvli kategóriába tartozik, noha tudom, hogy többen a dicsőséglistán tartják számon.
Ami a szereposztásokat illeti, előfordult, hogy a kiválóságok mellett néhány kényszer- vagy gyengébb megoldást hallottunk, ám az nemigen, hogy egy gyenge gárdának csak egy-két elfogadható pontja legyen.
Később sajnálatosan a Bánk bán és még inkább a Hunyadi László kapott méltatlanul mostoha szereplőgárdát. Azért nagyon sajnálatosan, mert akkoriban már egyre nagyobb számban jártak külföldiek is az előadásokra, az Erkelbe is, és nemigen lehetett csodálkozni azon, ha senki nem vitte hírét zseniális nemzeti dalműveinknek. Márpedig annak, hogy operahallgatók áldozatkész rajongással beleszeressenek művekbe, műfajokba, stílusokba, legfőbb feltétele a kiváló, a művel adekvát minőségű előadási színvonal. Külföldiek számára is, vidékiek, diákok számára is.
Nagyon sajnlom tehát, hogy az OperaKaland közönsége olyan előadásokban találkozik a műfajjal, művekkel, amelyek után legfeljebb azt mondhatják el, hogy na, itt is jártunk.
Csak ismetelni tudom ez alattimat. Van elet Nadasdy Kalman stb. utan es nelkul is...szerencsere. Csak nem effajta "elet".
A fo baj az, hogy ilyen produkciok lattan jon a nagy folhordules: "na ugye?!! Ilyen a modern rendezes meg a rendezoi onkeny."
Hat n e m. Nem ilyen. Ez ui. ugy tunik, nem "modern rendezes" vagy "rendezoi onkeny" hanem szimplan bovli kategoria.
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a fiatalság elég sokat hangoskodott. A második rész alatt egyre jobban unták az egészet, legalábbis nekem a sok beszélgetés, zaj miatt olyan érzésem volt, mintha egy középiskolai órán ülnék, ahol a kedves diákok szétunják magukat. Nem is beszélve arról, hogy a szünetben rengetegen felszívódtak. No comment. Ennek az átdolgozásnak semmi, de semmi létjogosultsága nincs! Nádasdyék megintcsak forognak a sírjukban, hogy mivé lett a dalszínház, amelyben egykor Oláh, Rékai, Nádasdy, Ferencsik, Gardelli neve biztosította a színvonalat, vitte sikerre még az átdolgozott műveket is, mert azokat nem összefércelték, hanem gondos előkészíületek után állították színpadra!
Ez mar a foigazgatoi palyazat zaszloshajo-produkcioja? Az illetekes miniszter nyilvan ismert mosolya kisereteben fogja vegigcsapolni az eloadast, a koruskarnagy-allamtitkar nemkulonben. Javaslom a kinevezest hatarozatlan idore megejteni, utod csak 2/3 tobbseggel legyen kinevezheto. Van precedens erre mas poszt(ok)on is.
Es ez a remek produkcio megy ha jol emlekszem szinte egesz honapban...az ifjusag zenei nevelese cimszoval..
A mai Opera Caféban volt szó erről a Figaróról.Illik tudnunk,hogy az operának alkalmazkodnia kell a mai fiatalok igényeihez azaz a nullához,meg a facebookhoz.Tudni kell a fiatalnak nem azt kell érezni,hogy egy múzeumban van.Tehát minden őskonzervatív,aki Mozartot és az általa írt művet akarja hallani tűnhet- ezen előadás szellemében írván- a p......-ba.
A kivétel nem Palerni, hanem Rácz István a férfiak közül.
A nagy poén, mikor a második felvonás elején a grófnő ezt énekli a recitativóban: Minden férfi egy szemét állat, de az én férjem mind között a legnagyobb strici. A negyedik felvonásban jelmezbál van: a férfiak nőnek, a nők férfink öltöznek. Miközben Figaro Marcellinának panaszkodik, mert azt hiszi, hogy újdonsült felesége hűtlen, egyszercsak a gróf sétál be a háttérben, női ruhában, majd megszólal, hogy "Úgy szorít már ez a kurva cipő". Ezt követően leveszi és eldobja a cipóőét. Szarházinak a grófi titulálja Figarót a második felvonás végén többször is. A grófné és a Susanna pedig többször is jelzik Figarónak a második felvonás végén, hogy Figaro gáz van!, hiszen nem tudják mi is áll abben a bizonyos okmányban. Marcellina meg svájci frank alapú hitelt adott Figarónak.
Jut eszembe a Non più andrai vége is poposítva van. Időnként rákezdi az előadásban a könnyűzenei zenekar a dobokkal, gitárokkal és együtt kíséri az énekeseket Mozart zenéjével. Igazán nagyszerű megoldás. Ezenkívül mintha valahol hangosítás is lenne - mikrotport? De minek? Mondjuk Wierdl Eszterre ráférne, ha végig hangosítva lett volna talán végig hallottam volna mit énekel a kakasülön, a karzat utolsó soraiban. Az énekesek szövegmondása meg egy katasztrófa! Alig lehet őket érteni és hallani. Kivétel Szabóki és Palerdi. És most lehet jönni azzal, hogy nem minden a hangerő: valóban nem, de mikor éppen hallottam őket tisztán, akkor se énekeltek valami szépen, muzikálisan, árnyalatokkal, érzelmekkel teli. Ez az egész megint olyan összecsapott, félig kdolgozott bemuató, mint a Bánk bán. És nem érdekelnek a nehézségek! Ha nincs elég idő, nincsenek jó énekesek, nincs elég pénz, nincsenek megfelelő körülmények, akkor nem kell bemutatót tartani!
Nyilván minden kedves tizenéves felismerte a Rózsalovag hármasát is és dekódolta, hogy miért is szólal meg a második felvonásban, miért is váltanak az énekesek hirtelen magyarról németre, miért is szól egy teljesen más stílusú zene hosszú percekig. Nyilván minden tizenéves alámerült már az operatörténet mélységeibe és kiválóan ismeri Richard Strausst zenéjét, különös tekintettel annak legnépszerűbb operájára.
ifúságot → ifjúságot (OFF: Csakugyan üdvös lenne a helyesírás-ellenőrző segítség a szerkesztőablakban, vagy az utólagos szerkesztés lehetősége.)
ereti értelme → eredeti értelme
Véletlenül értesülve arról, hogy ezúttal az OperaKaland 3 előadására a nagyközönség is bejuthat, kissé jobban áttanulmányoztam az előadásról tudhatókat, illetve a szereposztásokat.
Néhány fénykép láttán és az ajánlóban a mai szó olvastán úgy döntöttem, hogy (Ppp írásjeleit használva) nem!!! nem!!!!!!!!!!!, s így majd elkerülhetem az Úristen szólongatását ez ügyben.
Ilyen dolgokra azonban nem is számítottam volna! „Jó”, hogy itt áll ez a beszámoló, köszönet érte.
(Csak az idézett szóhasználatokról: a szarházi nyilván átvitt értelmű szitokszó, amelynek ereti értelme mintha nem is lenne. A kurvának és a stricinek azonban nagyon is konkrét jelentése van, ezért állítom, hogy a Figaro házasságának teljes szöveg- és gondolatkörnyezetétől idegen, a Beaumarchais, da Ponte, illetve Mozart stílusától való távolságáról már ne is szóljunk. No és arról se, hogy ilyen kifejezésekért igazán kár operakalandra invitálni az ifúságot. Szegények, szegények!)
Na, én is elmondtam, te is elmondtad... ezt jól megbeszéltük. :-)
Úristen!!! Úristen!!!!!!!!!!! -:(((((((((((
Előzetes ígéreteim és a katasztrofális Bánk bán után megnéztem az új Figaro verziót is. Kérem volt itt minden: az énekkari részek kihúzása, zenei idézet a Carmenből - habanera -, a Rózsalovagból, de ami a legjobb volt: pop-rock-zenét vegyítettek Mozart muzsikájával, igaz Lagzi-Lajcsi hangulatot varzsolva Figaro és Susanne esküvőjére, de olyan jól esett hallani a szarházi, kurva, strici szavakat is ebben a klasszikusban. Nagyszerű volt Csikós Attila esztétikus díszletei után a szegényes díszlet, a jelenetek megrendezetlensége, az elcsépelt és közhelyes utalások sorozata. és olyan jó volt, hogy ismét össze-vissza feliratozás volt: sokszor nem is azt énekelték, vagyis teljesen nem azt, ami a feliratozón volt. Ezenkívül igazán nagyszerű volt, hogy két énekest leszámítva egy énekes se tudta korrektnél jobban ellátni a feladatait, a zenekar eljászogatott, Mozart zenéje meg úgy elcsordogált minden különösebb szépség, finomság, árnyalat nélkül a medrében.
Azért Szabóki Tünde grófnéja ott volt a toppon, csak hát kicsit kiverte a biztosítékot, hogy a Dove sono vége poposítva lett. Rácz István is igazi felüdülés volt ebben az énekgárdában - Palerdi harmatgyenge Figarója és Káldi-Kiss korrektnél nem jobb grófja mellett. Igazán nagyszerű, hogy ezek után ki tudja meddig csak ez az elfuserált, átírt Figaro megy majd.
Annyira nagyszerű volt az is, hogy Hábetler András kiállt magyarázni rendezését. Kérdem én minek? Ja mert operakaland, akkor szépen ez a rendje a dolgoknak, hogy a fiatalságnak szájbarágunk még így is. Értem. Jól van. Meg a nyitány után valami spermákról vagy hímivarsejt kifejezést használta? magyarázott, hogy azok kúsznak a cél felé a nyitány zenéjére. Nem tudom már, mert az egész annyira kínos volt ismét, hogy már össze-vissza nézelődtem, köhécseltem, a perceket számolam és én hülye, a második részt is végig ültem.
Na, ezek után remélem, hogy az idén nyáron, Szombathelyen, szintén Hábetler András által rendezett Szöktetésti is műsorra tűzi a MÁO mielőbb. A dilettantizmus diadala üli lassan víg torát a színházban. Nosza, elmegyek én is operarendezőnek. Manapság már mindenki rendez operát. Szegény grófnő Novák Péternél alkoholista volt a depressziója miattt, Hábetlernél meg zugevő. Micsoda brilliáns öteletek. Megjegyzem Novák kolozsvári rendezése azúj Erkeles bemutatóhoz képest igazán szép emlékké nemesedett.
Hahahaha akkor úgy látszik a Muzsikában is már csak pótcselekvő bölcsészek publikálnak, mert Miklósa Violettáját ottan se díjazták, De semmi baj: te mindenhez jobban értesz bizonyára- egyébként a közönség véleménye nem számított nem írták le se a Muzsikában, se az Opera-világban, se az Operaportál cikkeiben tudtommal. Én meg azt írok ide, amit gondolok és úgy vagyok pökhendi, ahogy az akarok lenni, mert nem vagyok kritikusok.
Megnéztem a Rigoletto jegytérképét,és fullházas volt mindegyik előadás.Direktorkén hamar kitűznék tavaszra is egy sorozatot.
Vagy ha nem a "miért" a kérdés, csak megerősítést vársz, akkor pedig szurkolok, hogy úgy legyen, ahogyan írod, az ez alatt említett ok miatt.
Szóval a Rigolettót jobban "kajálod" mint az Anyegint ;-) Gondolom, a "miért" szócska maradt ki a kérdésedből. Gondolom azért játszanák két blokkban (ha két blokkban), hogy a közönség legalább két periódus között választhasson, ha már szériában (és nem keverten) játszanak mostanában operákat Pesten.
Tudható valami arról,hogy (lásd Rigoletto),a népszerű darabokat két blokkban játszanák,ősszel és tavasszal? Nekem a "nénémhez írt levelek" nem annyira jönnek be,a fentieket viszont kajálnám.
Ettől függetlenül a színház a kedves nagy fizető közönségnek játszik, nem az unatkozó, kielégületlen, másban önmagát kifejezni képtelen, pótcselekvő bölcsészeknek, akikből manapság a kritikusok 80%-a lesz. (Tisztelet a valóban értő- és elhivatott kivételnek. Őket nagyon becsülöm.) részemről meg ennyit erről... :-) (Egyébként szerintem a pökhendi cinizmus netovábbja kritikusként leírni, hogy a közönség véleménye nem mérvadó. De, hát ilyen világban élünk.)
A tavalyi Traviátát is vastapssal ünnepelte a közönség, csak épp a kritika húzta le - főleg Miklósát - teljesen jogosan. De hát úgy látszik évadnyitó premierek kapcsán mindig van lejjebb és lejjebb.
Amúgy nem azért, de eddig egyik megjelent kritika se dicsérte ezt a Bánk bánt: az Operavilágban két írás is foglalkozik már vele, egyik se dicséri különösebben. Aztán az Operaportál írása sem. De nyilván mindenki dilettáns és nem tudja mit beszél. A nagy közönség meg tapsolt kedvenc nemzeti operájának - joga van hozzá a pénzéért,de ez nem mérvadó. A kedves nagy közönség buktatott már meg remekműveket és ünnepelet középes fércműveket az operatörténet során. Úgyhogy részemről ennyit erről.
Puccini Triptichonjából az Angelica nővérhez és a Gianni Schicchihez volt szerencsém szeptember 21-én az Erkelben. Egy apró "szeplő"-t említek meg a különben szép, sikeres előadást tekintve: az utóbbi egyfelvonásosban Rinuccio szerepét Brickner Szabolcs kapta; alakítása jól illeszkedett a többi énekes megformálta szereplők közé, ám ezen az estén vagy indiszponált volt vagy egyszerűen csak berekedt, mert a nevezetes áriában, de a másik, a tenorok számára ugyancsak fontos énekjelenetben Brickner nem győzte a magasságot, a kényelmetlen, felső hangtartományban nem nyílt ki a voce: azokon a pontokon valami csúnya, krákogó hangokat hallatott, és ez, sajnos, kissé "visszavett" az amúgy "belcanto" éneklésének megindító, lírai pillanataiból...
A csütörtöki teltházas Rigolettóra van egy eladó bérletjegyem, ha érdekel valakit, az emeleti oldalpáholyba.
Kérem a második rész!! //: Olvasni akarom, olvasni akarom!! ://
Szaboiparnal maradva:valószínűleg a 2. reszben kiderül, egyesekre túl nagy a ruha.
Valóban szomorú kicsengésű, de professzionálisan megírt, zseniális kritika. Kíváncsian várom a folytatást. Engem elsődlegesen az foglalkoztat, hogy a tavaszi Bánk-sorozatra Fekete Attila és Kovácsházi István öt előadásra tanulta meg a címszerepet, László Boldizsár a néhány héttel korábbi, szegedi ősváltozat után állt be a Nádasdy féle változatba, akkor miért volt most il baritono változatra, amikor három nagyszerű címszereplőnk van. Ismervén a tavaszi négy szereposztást, a szólistákból minimum két nagyszerű összeállítást lehetne összeollózni. A mostani mischungban viszont több szempontból is téves a szereposztás. Az ős- és a Nádasdy-változatból miért kellett egy harmadikat keverni? Nem értem. És ez a változat már lefutott az idei évadban- Pedig a közönség vevő volt rá, érdeklődéssel várta az újat. Nem lehetett volna legalább 5-5 előadást biztosítani a két gárdának és nem mellékesen a közönségnek?
Zéta ruhaipari technológiai ismeretek nélkül ír operakritikát. Ami nincs összefércelve, az a kiszabott anyag. Amit nem lehet rendesen összefércelni, az az elszabott anyag. Az elszabott anyagból nem rendesen összefércelve létrejött rendezés: az ......... előadás. Ez az egzakt jelző hiányzik az élvezetes, bár szomorú kicsengésű kritikából.
Mert nyilván ferceletlen fercmu.
Nem értem, Zéta miért hívja fércműnek a legújabb? Pár bekezdéssel följebb ő maga mondja, hogy össze sincs fércelve.
[u]Helyesbítések:[/u] Olexandr Bilozub → Olekszandr Bilozub (Kissé megzavarhatott, hogy ez az úr régebben Alekszandr Belozubov volt.) ősatyáink az sem tudták → ősatyáink azt sem tudták több fórumtársaim körében → több fórumtársam körében Elnézést kérek!
[url] http://operavilag.net/kiemelt/a-konnyezo-szarvas/; A könnyező szarvas [/url] Operavilag.net, 2017. szeptember 11. „Bánk bán-premierrel indult az Operaház 134. évada – FÜLÖP KÁROLY gyorsjelentése a szeptember 9-i előadásról Erkel Bánk bánjával megkezdődött a Magyar Állami Operaház legújabb évada. De melyik Erkel melyik Bánk bánjával? Erkelével? És melyik Operaház?”
Bánk bán – 2017. szeptember 14. és 15. A „Bohémélet 2.0” előadásáról szólva [url]http://www.momus.hu/article.php?artid=6937;megosztott kritikahelyen[/url] vallottam meg, hogy a cseppet sem tetsző, nagyon nem szeretett rendezés és színpadi látvány ellenére, pontosabban attól függetlenül, meghatódtam az Erkel Színház monumentális nézőtere és színpada hangsúlyossá vált egységének varázslatosságától. A Bánk bán Vidnyánszky Attila rendezte felújításán hasonló élmény ért, de sietve hozzáteszem: szintén az előadástól függetlenül, illetve annak ellenére is. Ennek története azzal kezdődött, hogy (ma már ritka alkalomként) a földszint első sorába szólt a jegyem. A produkcióra az 1. és 2. sorba helyüket biztosított nézőket azonban néhány hónappal ezelőtt udvarias levélben értesítette az Operaház arról, hogy ezekről a helyekről nem lehet látni az előadást, ezért keressék fel a szervezést jegyük cseréjének ügyében. Időben intézkedve sikerült fájdalommentes kárpótlást kapnom, és kíváncsian vártam, mi lesz az az ötlet, amiért érdemes volt ilyen bonyodalmat vállalnia a színháznak. Igen, a mellvéd-párkány kb. 2 méternyire való kiszélesítéséről van szó, amihez szükséges volt az első két zsöllyesor fölé ácsolni a világot jelentő deszkák hurkát, amely mintegy körülveszi a zenekari árkot. Szélesebb tehát, mint amilyent az Operettszínházban láttam A denevér legutóbbi színrevitelében, amelyben a színészek ki-kijöttek a zenekar mögötti sávra, hogy közelebbről, a nézőkhöz közvetlenebbül tudják elsütni poénjaikat, és mozgalmasabb legyen az előadás látványa. Az Erkel Színházban is el tudok képzelni olyan előadást, amelyhez jó lehet ez az ötlet: leginkább revüt, de érdekes koncepció részeként operettet, vígoperát, esetleg balettet is. (Eszembe jutott a Spartacus, amelynek egyes jelenetei, és A bahcsiszeráji szökőkút, amelynek a bevonulási képe szorul a kortina elé, ami kényszerű és nem túlságosan illúziókeltő megoldás, a darabok és a zenék ereje azonban elfedi mindezt.) Szóval sok mindenre alkalmas lehet a kiszélesített mellvéd, akár a szereplőknek a nézőtér járataiban zajló közlekedésével, illetve a proszcéniumpáholyok bevonásával kombinálva – de nem a Bánk bán esetében, és főleg nem úgy, ahogyan ez Vidnyánszky rendezésében megvalósult. [u]Az előadás valamennyi elemére jellemző a felemásság, az ambivalencia.[/u] Miközben tagadhatatlan, hogy vizuális illúziót akar nyújtani, még ha ez sikerülne is (nem sikerül, mert az illúziókeltés minden eleme silány és hibás), illúziónkat lépten-nyomon kirántja egy a darabtól idegen világba. Képtelenség, hogy a nézőtér elején ülve, kissé felfelé nézve karnyújtásnyira látom magam előtt Melindát és Tiborcot, közöttük pedig a szemembe világít a foszforeszkáló smaragdzöld és narancsvörös szöveg-feliratozás. A színpadról is reflektor irritálja a szememet. Úgy kell nekem, ha ilyen helyre törleszkedem! – mondhatnánk, ha a másik (a premier-) szereposztás estéjén nem emeleti oldalpáholyban ültem volna, ahonnan a másik Melindát a zenekar keretében látom, mint egy hangversenyen, és bizony ott is utolér egy reflektor a színpad közepéről. Nem könnyű színpadra idézni egy XIII. századi történet látványvilágát, különösen nem, ha az opera alapját adó dráma érdekes forrásait kutatva egyre bizonytalanabbak leszünk a cselekmény történelmi valódiságában. De nem is azért megyünk színházba, hogy a történelmi hitelességben bízzunk vagy kételkedjünk – végül is szépirodalmi alapműről és zenedrámáról van szó –, ám egyfajta bizalomra mégiscsak szükség van a műélvezethez: hogy három óra hosszára bele tudjunk helyezkedni egy világba. Bocsánatos hagyomány a látványt és a rendezést leönteni valamilyen (a Bánk bán esetében magyaros) generál-historizmussal, hiszen számunkra a reformkor sincs érezhető közelségben az érett középkorhoz képest. Nekem ugyanakkor jobban imponál a középkori miliő megidézése, nem azért, hogy a viselkedéskultúra és az építészeti és öltözködési stílusok ismeretét számon kérjem a rendezőn és a tervezőkön, hanem mert minél távolibb az időben egy emberi, társadalmi és nemzeti tragédia, annál megrázóbb, hogy annak átélésével saját helyzeteinkre, sőt önmagunkra ismerünk. A hitelességhez azonban fontos az egységes világ, amelyet Vidnyánszky Attila (a továbbiakban jelölje ez a név Olexandr Bilozub díszlettervező és Nagy Viktória jelmeztervező személyét is, akik nyilván a rendező koncepciója, illetve utasítása szerint alkottak) megtagad tőlünk. Míg egyfelől örülhetünk annak, hogy Vidnyánszky lemondott a történet mába, vagy extrém helyszínre transzponálásának gagyiságáról (sőt, olyannyira „korhű”, hogy Petur, II. Endre és Tiborc parókájáról még azt is megtudjuk: amíg nem zúdították ránk hajhullást gátló samponok reklámjait, ősatyáink az sem tudták, hány varkocsba fonják hajzuhatagukat), másfelől bosszankodhatunk azon, hogy egy-egy aprósággal a „művészszínház”, illetve a „modernség” feltétlen híveinek is kedvezni akar. Legjobb példa erre a „visegrádi vár” mulatóterme, amely mintha egy divatos loftház belterében magasodna. Hangsúlyos díszletelem ez, amely bár homályba rejti a merániak mulatozását, annyit látni enged, hogy a szexuális kicsapongásokat sem megvető népség olyan hosszan képes piros luftballonokkal (!!!) játszadozni, hogy a néző alig győzi türelemmel. Gertrud ábrázolása is félrevezető. Igaz ugyan, hogy Bánk trónok mocskának nevezi a királynét, és azzal vádolja, hogy a kéj oltárán áldozott, továbbá testvére felvidítására bordélyt nyitott az udvarnál – ilyenkor akár fel is merülhet bennünk egy bordélytulajdonos kurtizán képe –, de nem gondolom, hogy Bánk indulatos megjegyzését értelmezve kellene vizuálisan jellemezni a királynét. Hiszen Gertrud szabadossága annál álságosabb, minél szigorúbb és szentesebb kinézettel parancsol uralkodói tekintélyt. Egykori Gertrud-jelmezekben a korona alsó peremétől tekeredő gyolcs takarta Gertrud nyakát – ma érett korban is jó megjelenésű énekesnőink dekoltázsából egy Carmenhez is túl sokat kap a közönség. Ahogy a darab halad előre, a rendezés egyre kevésbé képes kitalálni a helyszíneket és a drámai jeleneteket, nemhogy illúziókeltővé, netán megrázóvá tenni a tragédiát. A Tisza-parti kép megoldásába végképp belebukik. Rengeteg szárazjeget kap a színpad, részekre hasított fekete függönyt, amelyeket fújdogál a vihar szele, de Tiborc és Melinda helye és mozgatása, illetve maga a tragédia ebben – pontosabban a zenekari árok körül – finoman szólva is zavaros. Vidnyánszky érzékelhetően különös súlyt akart adni a darab tragikus mozzanatainak (olyannyira, hogy még a hősök üdvözüléséről is döntött), de ezek tűnnek a rendezés legnagyobb fiaskóinak. Kiábrándító, amikor Bánk, Gertrud leszúrása után még a ráborított kettős trónnal is az anyaföld felé döngöli áldozatát. (Amit [url]http://www.momus.hu/article.php?artid=7083;-Ppp- egy másik este alapján írt kritikájában[/url] olvasok, hogy ti. a királynét „a rendezés halála után kiülteti az oldalpáholyba, hogy egy gyertyasor mögül végignézze önmaga gyászszertartását”, a földszinten ülve nem vettem észre, az emeleti páholyból talán a takarás miatt nem láttam. Ugyanakkor…) Amikor Gertrud gyászszertartásakor behozzák a színre Melinda és gyermeke koporsóját (natúr faládák), azok üresek. A zárójelenet alatt a nagyúr hitvesét és fiát már a főigazgatói (jobb oldali) proszcéniumpáholyban látjuk, gyertyasor fényében, mint akik már üdvözültek. Túl azon, hogy ömlik ránk a giccs – még egy angyali kislány is besétál a mellvédre, piros rózsácskákkal telt kosárkával a kezében –, némi malíciával azt mondanám, sikerült megfejtenem a rendező egyik szimbólumát: a mennyország a főigazgatói hely… Mielőtt személyeskedésbe csapnék, inkább leszögezem: Vidnyánszkynak ezt a rendezését, minden súlyos hibájával együtt, illetve azok ellenére – hogyan is fogalmazzak pontosan? – kevésbé utálhatónak találtam, mint az utóbbi évek, állíthatom, több fórumtársaim körében is utálatot kiérdemelt rendezéseit. Nem először, de hogy új fórumlátogatóknak ne kelljen kutatniuk, miről beszélek, felsorolom, mely alapművek elleni merényletekre gondolok (a rövidebbség kedvéért a magyar rendezők munkáira szorítkozva, az eszembe jutás sorrendjében): A bolygó hollandi (Szikora János), Hunyadi László (Szűcs Gábor), Carmen (Szinetár Miklós, majd Oberfrank Pál), Puccini Triptichonja, Traviata (Anger Ferenc), Aida (Mohácsi János), A trubadúr (Galgóczy Judit), Nabucco, Tosca (Kesselyák Gergely), Sámson és Delila (Korcsmáros György), Don Pasquale (Káel Csaba), A Ring első három darabja (M. Tóth Géza), A cigánybáró (Szinetár Miklós). Nyilván vannak, akik ezzel nem értenek egyet, de hát az ízlések és a megérintettségek nem egyformák, továbbá van még egy érvem a Bánk bán e szerény védelme mellett: a produkció hatásából, pontosabban abból, hogy a hibás és felemás rendezésben is nagy élvezetemet leltem Erkel művében és egyes zenei teljesítményekben, úgy érzékeltem, hogy ez az előadás – a felsoroltakkal szemben, az üres vagy giccses megoldások ellenére is – mégiscsak képvisel egy – bár nem magas – művészi színvonalat. Felemás minőségű ugyanis a darab tálalása és az előadók nyújtotta élmény is. Én ugyan hálás híve vagyok „Nádasdyék” átdolgozásának, érdekesnek találom az eredeti(nek állított) ősváltozat megismerését is. Azzal a tapasztalattal különösen, hogy élvezhetetlen elemeket annak zenéjében sem találtam. Ennél többet azonban nem merek mondani róla, miután az ősváltozatot kombinálták a „bariton-változattal”, a kettő véleményezése együtt nem könnyű. Talán könnyebb lenne, ha (szándékom szerint) két baritonistával hallhattam volna a címszerepet, ám az első estémen Szegedi Csaba sajnos lemondta fellépését, ezért nem tudom biztosan megállapítani, hogy a szólam bariton-változata, illetve bariton hangon való tolmácsolása elleni kifogásom általános-e, vagy csak a mindkét estén fellépő Molnár Levente alakításának szól. A Molnár Leventéé mindenképpen távol áll empirikus Bánk-eszményemtől. Nem mindig tudtam, hogy csak a változat-, illetve a szólambeli eltérések miatt hallottam gyakran hamisnak az énekét, vagy az énekes valóban melléintonál-e. Bizonyos, hogy a sok tremoló egyik kottaváltozat utasításában nem szerepel, ugyanakkor félrerajzolja a hősi figurát. Szerencsémre a többi szerepben sikerült a két teljes szereposztással találkoznom, ami alapján az ún. második szereposztás énekeseit – kevés kivétellel – jobbnak találtam a premier-szereposztásénál. A Bánk bán – hagyományainknak is köszönhetően – a nagyvadak operája. Noha a drámai személyek szinte mindegyikében megjelenik valamilyen erő, ám ugyanakkor az esendőség, a gyengeség is, ezek megérzékítéséhez nem elegendő „csupán” szép, megfelelő tónusú vagy vivőerejű hang. A jó színészi képességek és a sugárzó személyiség valamennyinél elengedhetetlen. Minden szempontból megfelelőnek, sőt élményszerűnek találtam Káldi Kiss András ércesen zengő baritonját, impozáns kiállását és méltóságteljes figuráját II. Endre szerepében. Bakonyi Marcellhez is volt bizalmam, noha Leporello-alakítása nyomán Don Giovanni szerepében szerettem volna viszontlátni, amelytől elég távol áll a Bánk bán királyának alakja. Bakonyinak és hangjának leginkább korban kell még érnie hozzá. Kelemen Zoltán Petur bánja jó hangzású, ám azt a nagyvadat hiányoltam belőle, akitől ez a szerep igazán hatásos lehet. Haja Zsolt alighanem jól halad e nem pontosan leírható feltétel felé, még egyik szerepében sem tapasztaltam úgy személyiségének hatását, mint Peturként, de neki sem fog ártani ezen a téren az idő múlása. Persze az időre nem csak, sőt nem elsősorban az énekesekre gyakorolt jótékony hatása jellemző. Rácz Istvánt, aki Tiborcot énekelte, egyelőre mintha érintetlenül hagyta volna: a produkció egyik legélvezetesebb hangja az övé. Nem rajta múlt, hogy szólamát hátrányos helyzetbe hozza a bariton Bánk. Kováts Kolos hangja és teljesítménye Tiborc szerepében maga a hősiesség az idő felett. Biberachként Cseh Antalt találtam kevésbé meggyőzőnek, mint Geiger Lajost. Ottó szerepét kiosztani sem, elénekelni sem könnyű. Horváth István szép, karcsú tenorját nem találtam ideálisnak a szólamhoz, éneklését sem elég magabiztosnak és szenvedélyesnek. A premier-szereposztás Ottója azonban nem kárpótolt ezért, ellenkezőleg. Vajon hány lírai és spinto szerepben kell még kínos helyzetbe hozni a közönséget és Balczó Pétert, olyanokban, amelyeket nem tud falzettek vagy gikszer nélkül elénekelni? Sajnos sorra ilyeneket hallottam tőle. Nem mondom, hogy nincs helye az operaszínpadon, de érdemes lenne megfontolni, nem működne-e eredményesebben néhány karaktertenor szerepben, vagy az énekkarban. (Nem gondolom, hogy ezzel a felvetéssel eltanácsoltam volna a művészi pályától!) Szóval Ottó felsülését Melinda előtt nem így írta meg Erkel. Gertrudishoz érve meg kell említenem, hogy ezt a szerepet mindig „Amnerisekkel” hallottam. Bár a szólam nem olyan terjedelmű, a figura nem olyan színes és tragikus, nem jár be olyan sorsot, mint az egyiptomi királylány, talán nem véletlen, hogy „az én nagy időmben” Palánkay Klára, Delly Rózsi, Szőnyi Olga, Komlóssy Erzsébet, Ercse Margit, Mészöly Katalin hangján hallottam azonos korszakokban mindkét szerepet. Tehát nem azoknak jutott Gertud, akik már „túl voltak” Amnerisen, vagy valamelyik, korábban nagy sikerrel alakított Wagner-hősnőn. Németh Judit még csak a mezsgyéjén jár annak az állapotnak, amelyben Gertrud szólamában már nem lehet teljes élményt nyújtani, de a megformáló képesség és a rutin még segít. Komlósi Ildikó, aki az Erkel Színház újranyitása óta eltelt egy-két évadban még tiszteletet érdemlőn abszolválta Amnerist, nagy csalódást hozott Gertrudként: indulat nélkül állítom, hogy a két este legkellemetlenebb élményét, valamennyi szereplő közül. Az egyik fekvésben sem élvezetes, a mély regiszterben már csak kiabáló hangokat hatásos megjelenése és magabiztossága sem tudta elfedni. A főszereplők közül legszebb élményemet Rőser Orsolya Hajnalka nyújtotta Melinda szerepében, még ha ugyancsak nem mentesen az előadás minden elemére nehezedő kettősségtől, amit korábbi Melinda-alakításában is tapasztaltam. A másfél évvel ezelőtti operaházi előadás után így számoltam be róla: „Rőser Orsolya Hajnalka vegyes élményt nyújtott Melinda szerepében. Az első felvonásban többször élesnek találtam a hangját, kellemetlennek a mélyebb regiszterét. (…) A II. és a III. felvonásban azonban sokkal kellemesebb benyomást keltett, az Ölj meg engemet, Bánk kezdetű, korántsem könnyű áriában bizonyult legmeggyőzőbbnek, legszebbnek. Szövege jól érthető, és van a hangjának egy kislányos bája is.” Azóta vokális alakítása sok tekintetben fejlődött. Vannak még éles hangjai, de ezeknél fontosabb: a biztos magassága és szépen, hatásosan megoldott pianói. Előfordul még a szubrettes hangszíne, de a két áriát nagy formátummal és meghatóan adta elő. Noha az ő személyében sem érzem még azt a szerepbirtokost, aki Melinda lírai és drámai vonásait, lágyságát és keménységét, tartását és nagyságát eszményien jeleníti meg (segítene ezen a jellemhez illőbb, jóval visszafogottabb jelmez és paróka is), a második felvonástól igazán nagy élménnyel ajándékozott meg. Köszönet ezért Kocsár Balázs karmesternek is! Februárban még erősen kifogásoltam, hogy a Pillangókissszonyban láthatóan hajtja, és nem hagyja kibontakozni Sümegi Esztert a vokális megformálásban. Ezúttal viszont hagyta, hogy érvényesüljenek Rőser Orsolya Hajnalka lenyűgöző legatói, az üvegcsengésű hangon higgadtan, őszintén és hitelesen megfogalmazott könyörgés, majd tragédia. Szemere Zita Zerlina-, Olympia- és Norina-alakításai legfeljebb arra a türelemre szorítottak, hogy felnőjön ezekhez a szerepekhez, elsősorban a nem jelentős és a túlságosan szabadjára engedett, éles hangok kiegyenlítésével. Melindától még messzire tart, ha várományosa ennek a szerepnek egyáltalán. Nem várományosaként viszont tisztességesen oldotta meg a nehéz feladatot. Hogy ambivalenciám mellett tőlem (számomra is) szokatlanul mérsékelt ellenszenvvel fogadtam az új Bánk bán-produkciót, abban tehát nagy szerepe lehetett Rőser Orsolya Hajnalkának – ám más közreműködőknek is: a Magyar Állami Operaház énekkarának! Jól és kevésbé ismert szólamukat e két estén olyan megvesztegető szépséggel tolmácsolták, hogy le merem írni: régen érzett katarzist köszönhetek nekik. Igen, valami megtisztulást ahhoz, hogy az ellenérzések mellett átadhassam magam a zeneélvezet örömének. Várom a Bánk bánnal való újbóli találkozást, azzal a reménnyel, hogy a rendezés legkínosabb momentumait kihullatják belőle, és módosítanak azoknak a kórusművész uraknak a jelmezein is, akiknek a prémes kabátja alól – még e silány vizuális környezetében is – kirí a civil inge.
Az operaépületet mellőző új évad nyitásához néhány hangulatjavító ötlettel kedveskedett az Operaház az Erkel Színházba lépőknek, talán elsősorban azoknak, akik kényszernek érzik az Erkel látogatását. A színház előtti térség padjai és szépen növekvő fiatal fái közé négy-négy, árvácskával és zöld növényekkel beültetett virágos ládát állítottak. Még jobban örültem volna ennek, ha a ládák léceit a padokéval azonos színűre pácolják. Talán az idő és az időjárás összeérleli majd az árnyalatokat. Az immár beltéri feljárati lépcsősor fehér kövezetére három palackzöld színű futószőnyeget terítettek, amelyeket az előtérbe felérve is keresztez egy-két sáv. A szőnyegek nemcsak öltöztetik a fogadóteret, hanem biztonságosabbá is teszik a lépcsők használatát, nedves időben különösen. Nem milliárdos kiadások, mégis jóleső, hogy az Operaház és az üzemház munkálatai alatt az Erkel Színházba járó közönségre is gondolnak. Hát még milyen jólesne, ha a feljáró szélein az épület felújításakor kialakított kutricákat visszabontanák, és a lépcsősor visszaépítése után három helyett öt futószőnyeg tenné igazán impozánssá a feljárót!
Kár....még nagyon fiatal....még mennyi nagy szerep előtte lehetne...reméljük csak ideiglenes hangi válság(?)áll fenn...
