Téma ismertetése: Erkel, Zak, zeneoktatás, amatőr mozgalmak, kultúrpolitika, zene és közélet etc
Hah, minden tiszteletem és csodálatom, hogy idetaláltál, családi indíttatással ez sokkal könnyebb. Nincsen nekem memoárom, itt írom azt online, és a kedves fórumtársak azok, akik előcsalogatják belőlem ezeket a (rém)történeteket. :)
Kedves takatsa! Teljes átéléssel, nosztalgikus borzongással olvastam bejegyzésed. Hasonló tartalmú és hangulatú történetek az én ifjúkoromból is feltörnek. Nekünk is volt olyan tanárunk a gimiben, aki után felnőttként sóhajtoztunk, hogy bár figyeltünk volna az óráin. (Vélelmezem, hogy egyes részleteket a memoárodból merítettél, le voltak már írva.) „egy fiatalnak szinte esélye sincsen a komolyzenével történő valódi és sorsformáló találkozásra, ha erre az otthoni, családi környezete nem predesztinálja.” Általában az általánosításaid helyesek, de én itt tisztelettel ellenpélda volnék, én Jimi Hendrix, Led Zeppelin élményektől indíttatva indultam a komolyzene felé. Otthon csak könnyűzene szólt, amíg én nem kezdtem el bömböltetni a Beethoven szimfóniákat. (Emerson Lake and Palmer nálam már elkésett, akkor már tudtam, hogy az eredeti jobb :-)
Tökéletes! NK karácsonyi "zeneajánlatáról" tavaly decemberben -akkor még a törzsfejlődésben magasabb szinten álló, bár ugyancsak a szorgos kis rovarokkal táplálkozó emlősként - megmondtam a magam igencsak sarkos véleményét.
A Metró-Omega-Illés (na bumm, LGT) a mai terméshez képest a szférák zenéje.
Én itt szigorúan csakis a popszemétre utaltam.
Hát ha a Rózsavölgyiben engedték ezt! :O)))
A helyes arányt kell eltalálni. Hallgasson popzenét az illető, ha szórakozásnak szánja. De NE AZ legyen a kizárólagos zene az életében. Írom úgy, hogy jó esetben hidegen hagy, rossz esetben felmegy a vérnyomásom (mértem).
Két, számomra nagyon kedves énekes, illusztrálva lujza hozzászólásának helyes voltát:
"Arról sajnos senki sem ejt szót, milyen manipulációs hatásnak van kitéve az ifjúság" Én úgy észlelem, hogy esik róla szó, ez az egyik legfontosabb sorskérdésünk. Nem lenne szerencsés ezen a fórumon erre a kérdéskörre kitérni, hamar eltávolodnánk a főtémától. Én meg rögtön kapnék egy konteós cimkét :-)
Én ugyanúgy ki voltam közösítve az iskolában a 60-as években, mert Beethovent hallgattam, és nem ismertem a kurrens Illés számokat. Ilyen szempontból a világ semmit sem változott. Ez sokáig fájt, aztán ráébredtem, hogy izgalmas dolog kiközösítettnek lenni, és annyira belejöttem, hogy máig gyakorlom ezt a mesterséget.
Nagyon tévedsz, hogy nem tudta. Akkoriban konzis volt, és egy évig nézte a lemezt a kirakatban, és időnként bement a Rózsavölgyibe, feltette a fejhallgatót és belehallgatott abba a csodába.
Arról sajnos senki sem ejt szót, milyen manipulációs hatásnak van kitéve az ifjúság, hogy a popszemetet válassza, nem pedig Beethovent. Mára odáig jutott a világ, hogy az olyan gyereket, aki azt mondja, neki jobban tetszik Beethoven/Brahms/Mozart stb., mint az ügyeletes nyálgép, a szó szoros értelmében kiközösítik a vele egykorúak.
Azon estig elvitatkozhatunk, melyik a legjobb a Brahms/IV irgalmatlan mennyiségű felvételéből. :O)))
Jól emlékszem a mára gyakorlatilag elfeledett és a szélsőséges régizenészek által unalmas iparosnak minősített Münchinger Decca-lemezére, rajta az angyal által súgottakat lejegyző evangelistára. 1000 Ft számomra elérhetetlen volt, örültem, hogy egyszer karácsonyra megvehettem a Brahms 1-et Karajannal! Visszatérve Münchingerre: Jövendőbelid ugyanúgy nem tudhatta, ki az a Münchinger, mint ahogy én nem. Csak annyit, hogy nyugati művész és elérhetetlen ő és a lemeze is. Mivel már zsenge ifjúként is jobban érdekelt Wagner, mint Bach, nekem Solti Ring-felvételeitől csüngött kocsányon a szemem.
Abban mindenképpen igazad van, hogy régebben, még az LP-s korszakban, ha valahogyan-valahonnan megszereztél, megvettél egy lemezt, az valódi kincs volt. Feleségem pl. leánykorában egy évig rakosgatta félre a zsebpénzét, hogy megvehesse az akkoriban 1000 Ft-ba kerülő Münchinger vezényelte Máté passiót, és sok-sok lemez, felvétel teljesen elérhetetlen volt számunkra. Tehát számunkra külön értéke volt a megszerzett felvételnek, ahogyan most is érték számodra-számunkra, ha elmegyünk egy koncertre, amely 10.000 Ft-ba kerül. A Netről pedig meghallgatható, vagy akár le is tölthető szinte bármi, amely (látszólag) devalválja az értéket, mivel könnyen lehet hozzájutni. Azért írtam azt, hogy "látszólag" mert azért nem szabad elfelejteni azt, hogy egy felvétel értéket hordoz önmagában, hiszen a zeneszerző és az előadó állítja elő ezt az értéket, amely értéket a felvétel önmagában hordozza, függetlenül a megszerzésének módjától, tehát attól, hogy neked ez mennyibe kerül. Tehát van a felvételnek egy önálló értéke, és van egy "személyes" érték, amit neked jelent. Ha ez tudatosul az emberben, akkor nyert ügye van, hiszen csak annyi a teendője, hogy a saját, személyes értékét és értékrendjét korrigálja, elfogadva azt, hogy a valódi, az abszolút érték a saját személyétől.a megszerzés módjától vagy a média-hordozó fajtájától független. Egy ilyen szemléletmóddal és hozzáállással örülni lehet az "ingyen megkapott" szépségnek is, és kincsként lehet azt elfogadni.
Szabadon értelmezve, de igen! Magam hajót nem vonszolok, legfeljebb agitálok, ismerősökkel konfrontálódom az erről szóló vitákban, és a kölkeimet, barátnőiket, barátjaikat is megpróbálom elcibálni hangversenyekre. Fiam és egyik barátja metal rajongók. Egy apró, szimbolikus sikerem: fiam a megdöbbentő "igent" válaszolta a barátjának arra az általam kiprovokált kérdésére, hogy Beethoven 5. zongoraversenye kelt-e benne a metál zenével összemérhető hatást? (Korábban nagynehezen rávettem, hogy néhányszor hallgassa meg, majd elvittem a Müpába...) -- Bár értetted Te ezt magyarázat nélkül is...
A NET ugyanolyan eszköz, mint a rádió, CD, DVD stb. Nem kell démonizálni, és persze nem kell előtte hasra esni se. Nem a Neten múlik, hanem az emberen, hogy mit, mire használ. Rádión, CD-n is lehet lakodalmas zenét hallgatni, és NET-en is lehet Verdit, Bachot, Bartókot, bármit. A fiatalokat viszont nem a rádión, vagy CD-n keresztül lehet elérni, és első nekifutásra nem is a koncertteremben. Hanem a Neten. Így tehát, ha valaki bármit akar tenni a komolyzenéért, azt népszerűsíteni akarja, azt a fiatalokhoz el akarja hozni, akkor a Netet kell használnia erre, mint eszközt.
Tehát szedjük szét a hajót és vitessük át a hegyen, hogy elérjük az Amazonast, rajta pedig Caruso fellépését!
Kedves Búbánat!
Soraiddal együttérzek, nekem is fontos volt az a „doboz”, ami bevezetett ebbe az univerzumba. Bár, amikor gyerek voltam, apám már magnóra vett és visszahallgatott (háttérzeneként) mindenféle slágerzenét, onnan kellett elindulni a damaszkuszi útra, amiben nagyban segített a „doboz”. De ahogy már a '60-as évek végén megtörte ennek egyeduralmát a hangrögzítés, úgy mára ennek az internetes mutációi mindent eluraltak. A Bartók rádió már egy relikvia, csak az itt írogató „dinoszauruszok” hallgatják. (Hazafelé autózván múlt kedden éppen jazz műsort találtam a Bartókon; Baló Sámuel fiatal jazz zenész sopánkodott azon, hogy mennyire megváltoztatta a net a hallgatói szokásokat, tk. ennek ellenállva adnak ki CD-t...)
Hasonló interjú a tárgyban: https://www.youtube.com/watch?v=FgmmJlmmpug&t=8s
Bősze Ádámmal, akit kedvelek, tisztelek, de itt sajnos kissé szétszórtan beszél, ugyanakkor fontos megállapításokat tesz.
Jobbat nem tudok: előre a Fitzcarraldói úton!
Egyetértve Gulyás Dénes mondanivalójával, hozzáteszem: nálam a komolyzene és szűkítve az opera vagy a klasszikus operett (utóbbit is csak komolyan értelmezve és előadva érdemes) iránti, kezdeti érdeklődésem kialakulásában nagy szerepe volt és hozzájárult, hogy nagyon sokáig csak a rádiót hallgattam. Azokban az időkben kaptam meg az impulzust, hogy amit a rádió zenei műsoraiban a rádiókészülék mellett ülve (vagy állva) hallgattam/hallottam, kedvet csináljon élőben is megtekinteni, meghallani, megtapasztalni, látni; hozzájutni, hogy a még csak hangjukban ismert énekművészeket a színpadon hangjukról - majd arcukról is - felismerjem, meg csodáljam, értékeljem színpadi alakításukat is (a látvánnyal együtt), vagy ahogyan a koncerttermekbe eljutva bűvöljön el az élő, hangzó muzsika varázsa, és ráismerjek, mit hallok-látok! A rádióhallgatás igy meghatározó volt az életemben, ami mind a mai napi tart, elkísér és „emlékeztet” arra, hogy gyerekként abból a „dobozból” érkezett el a kultúra hozzám, és ámított, bűvölt, varázsolt, szerettetett meg velem egy addig nem ismert, nem átélt zenei-előadói világot, és vezetett rá a napi rendszerességű zenehallgatásra is; a zenei ismeretek több irányú megszerzésére törekedtem, önálló döntések meghozatalával, a meglévő vagy kialakuló érdeklődésem kiaknázásával a kibontakozó ének-zenei készségem/képességem már motivált további tudatos képzésekre, azok irányát szem előtt tartva, fejleszthetően és máig fenntartva azt. Persze, később, érettebb fejjel , már „specializálódtam”, „szakosodtam”: a már megszerzett tudás-,ismeretanyagomból kiemeltem a nekem kedves zenei műfajokat, stílusokat, korokat, korszakokat, szerzőket, alkotókat, előadókat - azokkal foglalkoztam, kerestem, kutattam célirányosan. Hát így indult és máig tart a kalandozásom a kultúra és azon belül a zene, a muzsika világában.
Valóban, már a gyermekkorban kell(ene) megszerezni
a szükséges impulzusokat, akár otthon a négy szűk fal között: mára a rádió mellett ott van
a televízió, a magnó, a hanglemez, de a CD-,
DVD-lejátszás és az internet nyújtotta szolgáltatás lehetősége is, a zenei
könyvtárak szerepe is felértékelődik - mert az énekórák az iskolapadban, hosszú
távon, csak akkor gyümölcsöznek, ha már kisiskolás korban az „otthonról hozott”
- saját példámból fent sorolt - ismeretekkel, lehetőségekkel, a rendelkezésre
álló hangzó-lejátszó készülékek használatával, és persze irányítva is, alapvető zenei
nevelésben, oktatásban részesül - ideje korán, az érdeklődés felcsigázásával erre készteti és él is vele. Ezek (is) lehetnek megalapozó tényezők, hogy felnővé válva valakiből
rendszeres koncert-látogató, operába is járó, zenét-éneket szerető, esetleg azt
művelő ember legyen (és ne csak a munkába
jövet-menet az autórádióban vagy otthon a fürdőszobában-konyhában háttérzene-hallgatásra korlátozódjék a zenei műfajok iránti, csírájában megbúvó zenei érdeklődése).
Persze kivételek, kivételes helyzetek mindig voltak, vannak és lesznek, amelyekben az adott élethelyzetet kell alapul venni - akár előnyös, akár hátrányos szemszögből tekintve –, ami konkrétan segíthet, de akadályozhat is a „továbblépést” illetően, avagy a „megmaradás” állapotában tart. Segítséget pedig ehhez akárhonnan kapunk, el kell örömmel fogadni. És kis szerencse sem árt, hogy a felismerés éppen időben jöjjön és megfoganjon... De az sem baj, ha a zeneszeretet "csupán úgy magában" él és létezik valakiben. Lényeg: szeresse a zenét, ne zárkózzon el a komoly(abb), elérhető és befogadható (al)műfajaitól sem. Keresse, használja, élvezze.
A HVG oldaláról
A 91 éves Kossuth-díjas színházi, opera-, televíziós és filmrendező a HVG-nek adott interjút, amelyben többek között beszélt a Kádár-éra kultúrpolitikájáról, a zeneakadémiai botrányról és a könyvfóliázásáról is, az operaházi főigazgató-választásról viszont személyes érintettsége miatt nem mondta el a véleményét.
Egy művészeti intézmény vezetőjének az is dolga, hogy ne csak egyenlő távolságot, de egyenlő közelséget is tudjon tartani, ami nem egyszerű – mondta Szinetár Miklós a HVG-nek adott interjúban arra a kérdésre, hogy hogyan lehetett foglalkoztatott művész a Rákosi- meg a Kádár-érában, majd a rendszerváltás után egymást követő kormányok alatt is. A nemrég megjelent önéletrajzi könyvében – Önéletrajz-szerűség és egyebek – több magánéleti vallomás is megtalálható, mint az interjúban elmondta:
Szeretem, amikor egy ember, egy ország vállalja a múltját. Ki nem állhatom a visszaköpködést, amikor csak egymást utálva tudnak elválni, vagy az otthagyott munkaadóra kígyót-békát kiabálnak.
Az Operaház egykori főigazgatójaként és még most is foglalkoztatott rendezőjeként Ókovács Szilveszter újbóli megválasztásáról nem akart véleményt mondani, de azt elmondta: „Tény, hogy vannak vitatható előadások, de az is tény, hogy ma az Operaházban remek énekeseket hallhatunk, kitűnő a zenekar és az énekkar is.”
Az interjúból kiderül, hogy miért érzi azt, hogy kulturális téren átláthatóbb és demokratikusabb volt a rendszer a szocialista időkben, hogy szokott-e még tévét nézni, és mit gondol a jelenlegi közhangulatról.
Szinetár Miklóssal a teljes beszélgetés a HVG e heti számában, illetve a hvg360-on olvasható.
Maximális egyetértésem! Sajnos Augustinus, előtte több évszázaddal Platón nem gondolhatott arra, hogy emberi mértékkel mérve hosszú idő után a ZENÉT olyan értéktelen bóvli gyűri le, amelyre ők rémálmaikban sem gondoltak.
Kis naiv: https://magyarnemzet.hu/kultura/2023/07/mindenkihez-el-kell-juttatni-a-komolyzenet-mondja-keller-andras
Kedves Búbánat, köszönöm! Ezt a cikket nem is elég egyszer elolvasni.
E cikkre nézve egyetértek takatsa-val és Klára-val.
Egyetértek, nagyon jó cikk! Amíg ilyen gondolatok megfogalmazódnak, van remény. Ajánlanám a cikket pár "döntéshozó" szíves figyelmébe.
Köszönöm. Ez egy nagyon-nagyon jó cikk, régen olvastam ennyire jót, mindenkinek ajánlom. A komolyzene-rajongóknak nemcsak magyarázat, hanem vigasztalás is.
Mi szükség a klasszikus zenére? – vélemény
„A Zeneakadémia körüli történések miatt sokakban felmerülhet
a kérdés: szükség van egyáltalán a klasszikus zenére? A válasz egyáltalán nem evidens.
Először azzal kell foglalkoznunk, mit is értünk klasszikus zene alatt.”
/2023. augusztus 1., Qubit.hu - Bali János - a szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának és a Széchenyi István Egyetem Művészeti Karának docense, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia címzetes tagja./
A tiltakozás legjobb módját Sümegi Eszter választotta KW hírhedt Erkel Színházbeli Lóhering-"rendezésére" reagálva. Emlékezetem szerint a magyar operalátogató közönség itt szembesült legelőször a darab cselekményével ellentétes Regietheater jelenségével. Sümegi, akinek a KW-i forgatókönyv szerint Elzaként a kalandor demagógot felismerő, de a totális rendszerrel IS szembenálló egyszerű nőt kellett megszemélyesítenie, zseniálisan, passzív ellenállással, minden gesztusával érzékeltette, mennyire nem ért egyet a rendező és a dramaturg (KW aktuális ágymelegítője barátja) egyáltalán nem kiforrott agyament ötleteivel. Közelebbi részleteket provátban szívesen osztom meg az érdeklődőkkel.
Rövid válaszom: nem tudom, így van-e, de vannak kétségeim.
Magyarul: ZAK ---> levesbe. Leves = alapítványi forma, telis-tele NER-káderekkel független szakemberekkel.
Wagner kisasszony megfeledkezik pl. Ed Wood filmjeinek kultikus státuszúvá válásáról. Ugyanakkor én láttam Bayreuthban, a Szentek Szentje kakasülőjéről Schlingensief "rendezését". Emlékezetem szerint évekkel ezelőtt leírtam a látottakat, a hallottakkal pedig nem volt bajom. Mára sajnos odáig fajult a helyzet, hogy akármilyen fenomenális énekes is lehetsz, ha nem vagy hajlandó a biogáz-üzemben zombinak beöltöztetve dicsőíteni a Willendorfihoz hasonló alkatúvá tett, azaz ilyen jelmezt viselő Vénuszt, vagy egy roncstelepen takarítónőként, seprűvel és lapáttal a kezedben tudatni a csöves Siegmunddal, hogy pár perc és kampec, nem kapod meg a szerepet.
Úgy tűnik, az a tény, hogy a Zeneakadémia vezetése - rektorasszony és a szenátus - ellenáll az alapítványosításnak, következményekkel jár. Két sajtóorgánum is foglalkozik a témával bennfentesség látszatát keltve, ám valójában csúsztatásokkal és tévedésekkel - ha úgy tetszik: rágalmakkal - teli cikkben.
Slusszpoénként persze Holender bécsi intendatúrája alatt maga is leszerződtetett olyan, színpadi konzervativizmussal nehezen vádolható rendezőket, mint Neuenfels, Decker, vagy Serban.
"Minden szavával egyet lehet érteni." Szerinted. Más szerint meg nem. Ettől is szép -ha szép- az élet. Holender nem/sem orákulum és a bölcsek köve sem lapul a zsebében. Ld. még ez alattit. További "rossz" hír, hogy az általad sokszor szidott Schlingensief-Parsifal Wagner kisasszony szerint ünnepelt produkció lett.
Az (állítólagos) eladási gondok okai közül az ebben a cikkben leírtak sokkal életszerűbbek, mint Holender végítélet-huhogása (2533) arról, hogy (kiemelés tőlem - ED) a rendezők "érthetetlen optikai reprodukciói", "kitalált történetei" miatt fogynak -őszerinte- rossz(abb)ul a bayreuth-i jegyek. Másrészt nem várható el egy csaknem 90 éves ex-menedzsertől, hogy a 21. szd.-i (rendezői??) színház és (rendezői??) operajátszás élharcosa és propagátora legyen ... miközben természetesen akadnak 100 éves örökifjak, akik odavannak azért, amiért Holender meg nincs se oda, se vissza.
Es gibt noch Festspiel-Karten: Bayreuth auf dem Weg zur Normalität? Markus Thiel a "Hügeldämmerungról".
Laikus kívülállóként nem tudom. Legfeljebb halvány sejtésem van arról, hogy az untig ismert hagyományos rendezések meghaladásának igénye találkozik a 68-as ideológiával.
Ha már lúd, legyen kövér, újabb botrány egy vezetőválasztás körül:
Érdekes módon ebben a topikban viszonylag kevés szó esik a zeneoktatásról, pedig igencsak érintett terület, hiszen meglehetősen nagy részben felelős a komolyzene jövőjéért. A beírásomnak egyetlen aktualitása van: ma az országgyűlés megszavazta az oktatás, benne a zeneoktatás jövőjét befolyásoló, sőt meghatározó státusztörvényt.
Nézzük meg, milyen szituációban érte ez a magyarországi zeneiskolai
rendszert!
A teljesség igénye nélkül szeretném felhívni a figyelmet
néhány negatív jelenségre, amelyek sajnos tendeciózusak. Idén, a LFZE magánének
szak felvételijének első fordulójára kevesebb, mint 20 ember ment el. Általában
ez a, de legalább is az egyik legnépesebb mezőnyt felmutató szak, és ez a szám
nem is olyan régen még ennek a 3-4-szerese volt. Egy másik népes szak volt anno
a „karvezetés”, pontosabban iskolai énektanárképző és karvezető (még korábban
az „iskolai” előtt „közép-” állt), de ennek haldoklását már a bolognai rendszerrel
együtt bevezetett struktúraváltás, helyesebb lenne úgy fogalmazni, szétcincálás
(zeneismeret és vezénylés) megalapozta, így oda már több, mint egy évtizede alig megy valaki. A jelenség a hangszeres szakokon nem annyira feltűnő, hiszen
a relatíve alacsonyabb létszámot könnyebb elérni.
A létszámcsökkenés a középfokon már jó ideje tapasztalható,
szűnt is már meg „konzi”, borítékolhatóan fog is, és jó magyar szokásként nem
feltétlenül az marad meg, amelyik olyan tanári gárdával vagy diákokkal
rendelkezik, ami erre érdemessé tenné, hanem ahol a vezetésnek feljebb nyúló
kapcsolatrendszere van.
Alapfokon azért nem érződik a csökkenés, mert általában
zenét tanulni még divatos, meg oda nemcsak a pályára készülők járnak, ám a
minőségi változás már elindult. Kevesebb és kvalitásait tekintve gyengébbek a „B”
tagozatosok, olyanok jutnak be röhögve „konzik”-ba, akik 10 éve el se mertek
volna menni felvételizni. Kiugró tehetségek most is vannak, de ez sosem a
rendszer terméke.
Természetesen ez a minőségi romlás már eljutott a felsőfokra
is, sőt, már diplomáztak is – lásd egy tavalyi vagy tavalyelőtti zenekari fórum
összegzését, ahol a vezető zenekarok képviselői arról panaszkodtak, hogy nem
kerül ki elég kvalifikált fiatal zenész, és emiatt egyre több külföldit
kénytelenek felvenni.
A tanárokat illetően sem bíztatóak a kilátások. Ugyan a
státusztörvény elsősorban a közoktatást hivatott szabályozni, de kihat a
zeneoktatásra is. Már eddig is tapasztalható volt az az utóbbi években egyre
erősebbé váró folyamat, hogy a fiatalabb tanárgenerációkban nagy az
elvándorlás. Egyelőre a zeneoktatás nem kötelező jellege miatt a tanárhiány még
nem olyan feltűnő, mint a közismeret esetében, - bár aki alapfokon zongorát,
gitárt vagy szolfézst szeretne tanítani, az válogathat az álláshirdetések
között -, de ez csak idő kérdése, ilyen jövedelmi viszonyok mellett hamarosan
jelentkezni fog itt is általánosan. Ráadásul a zeneiskolai oktatás hiába került
be 92-93 táján az állami alapfeladatok közé, azóta állandóan ott lebeg a feje
fölött a bárd, hogy kiveszi onnan valamelyik kormány.
Nos, ebbe a szituációba dörrent bele a státusztörvény, és
aki átbogarászta már, annak nincs kétsége, hogy csak rontani fog rajta.
Atyai aggodalmának hevében Holender csak két apróságról feledkezik meg: 1. egy világjárványról, ami nyilván Bayreuth közönségét sem kímélte 2. arról, hogy a "hülye rendezők!!!" hisztéria nem csak hogy a cikkben is (pozitíve) emlegetett Patrice Chéreau rendezése kapcsán tört fel elemi erővel (hogy aztán – az egyébként operát ekkor még mindössze egy alkalommal, Wagnert soha nem rendező – Chéreaut négy évvel később a közönség már ünnepelje, a Ringje pedig operatörténeti jelentőségűvé váljon), hanem huszonegynehány évvel korábban Wieland Wagner "Új Bayreuthja" is hasonló fogadtatásnak örvendhetett. A régmúlt mindig szebb persze.
Minden szavával egyet lehet érteni. Kérdés, vége lesz-e a biogáz-üzemekbe/elmegyógyintézettel és falanszterrel kombinált kényszermunkatáborokba/hajléktalan-menhelyekre áthelyezett "polgárpukkasztó" rendezéseknek, ha a szponzorok végre ki méltóztatnak nyitni a szájukat.
Vagy figyeled az ünnepi játékok honlapját, mikor indul a jegyárusítás a következő szezonra, vagy belépsz a RWT-ba, és akkor pár év után kaphatsz jegyet (a kakasülőre).
Hurrá! Így talán van remény, hogy egyszer Bayreuth-ba is eljutok, még hiányzik a "gyűjteményből (Sok másik Ház is..) A száz éve ott ücsörgők, sznobok, családi hitbizományosok közül páran talán felállnak és visszamennek a régi szép időkbe, mondjuk 1943-ba. (Holendert óvnám ettől!) Wieland Wagner is megbotránkoztathatta őket, pedig lassan 3/4 évszázada, hogy csúnyán felforgatta a wagneri hagyományt meg tán párak gyomrát is.
