Geyer Stefi hegedűestje

Geyer Stefi, a legnagyobb magyar hegedűművésznő, meglepően kisszámú közönség előtt, tartotta pénteki hangversenyét a Vigadó, nagytermében. Az érdeklődésének ez a váratlan megcsappanása annál meglepőbb, mert Geyer Stefi nem tartozik azokhoz a művészekhez, akik «csodagyermekségük» első babéraiból élnek s a későbbi esztendőkben már önmagukat másolják. Művésznőnk is csodagyermeknek indult, de csodagyermeksége csakhamar a legkomolyabb művészi törekvések korszaka váltotta fel. Ezek a törekvések mind előbbre vitték Geyer Stefit a költői elmélyülés és gazdagodás útján, legalábbis ezt bizonyítja a pénteki hangverseny, mely Geyer Stefit fejlődésének tetőfokán mutatta be, olyan művészi magaslaton, ahová a nálunk megforduló hegedűművésznők közül legfeljebb Alma Moodie* tudná követni.
 

Geyer Stefinek még a férfi-hegedűsök között is csak nagyon kevés riválisa akad. — Csodálatos hegedű rátermettségéről, technikájának nemes tisztaságáról és finom differenciáltságáról, tónusának érzékien lágy, zengő szépségéről felesleges külön megemlékeznünk. Sokkal jobban megkapott bennünket, az a rendkívüli költői erő, az a szigorúan fegyelmezett és mégis könnyedén árnyaló fantázia, mely interpretációit áthatotta. Íme, egy hegedűs, aki mélyen át tudja érezni, hogy mivel tartozik, az előadóművész a zeneirodalom óriásának: Bachnak. Aki tudja, hogy mivel tartozik a bachi forma gigantikusan egységes, de ezerrétű, mélyen tagozott és csapongóan pazar gazdagságában is mindig szigorú plasztikájának. S aki tudja, hogy az érzéseknek és szenvedélyeknek milyen kimeríthetetlen világa rejtőzik a bachi forma, boszorkányos matematikája alatt.
 

Geyer Stefi eljátszotta Bach egész d-moll szólószonátáját, azt a kompozíciót, melyből rendesen csak a Chaconne-tételt hallhatjuk. A Chaconne ezúttal a szonáta végére került.  Művésznőnk költői fölfogása gyakran közeljárt Hubermanéhoz, s ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatunk. A komor méltósággal haladó Allemande, a szenvedélyes melankóliával átitatott Sarabande s végül maga a Chaconne, a legnagyobb hegedűsök legmélyebben átgondolt Bach-interpretációival versenyzett. Megvalljuk: több volt ez, mint amennyit Geyer Stefitől vártunk. Nagy művésznőnk itt önmagát, múlta felül. S ez, nagydolog. A közönség rendkívül melegen ünnepelte Geyer Stefit, aki műsora első felében csupa régi klasszikus művet játszott, s aki Herz Ottó kitűnő zongora kíséretétől támogatva valóban feledhetetlen estiével ajándékozott meg bennünket. (T—th)

PESTI NAPLÓ, 1927. november 20. (78. Évfolyam, 264. szám)

Emlékezzünk meg Rösler Endréről is, aki ezen a napon halt meg ötvenkilenc éves korában (Budapest, 1904. november 27. – Budapest, 1963. december 12.)

A denevér Eisensteinje jelmezében

Idézek egy részt  Várnai Péter  NAGY MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK VII.  sorozatában megjelent, Rösler Endréről szóló nagy terjedelmű írásából (1969. Zeneműkiadó):

„1941 szilveszterén énekli-játssza először egyik legsikeresebb és leggyakrabban tolmácsolt szerepét, a "Denevér" Eisensteinjét. Mint minden vérbeli énekes és színpadi művész, Rösler sem idegenkedett a nemes operettzenétől, sőt, nagyonis kedvelte ezt a műfajt. A Denevér főszerepe szinte a testére volt szabva; az életben is remek humora volt, itt aztán kedvére komédiázhatott, sőt, rögtönözhetett. Amikor egy-egy előadáson Maleczky Oszkárral került össze (Maleczky volt Frank fogházigazgató szerepének klasszikus megformálója!), vége-hossza nem volt az igazi buffo-humornak és a színpadot, a szereplőtársakat néha bizony zavarba is hozó, de nagyszerű rögtönzéseknek. Éneke is hódítóan csengett ezekben a szerepekben, meg tudta adni az operettdallamoknak is a nemes vonalvezetést. (Ez utóbbi megállapítás természetesen nem vonatkozik a "Denevér"-re, hiszen Strauss muzsikáján, a színpadi irodalomnak egyik legnagyobb remekén igazán nincs mit "megnemesíteni"...) Eisenstein-alakításában ugyan volt néhány (nagyon kevés) operettsablon, ám ezeken túlmenően, tolmácsolásában igazi világfi kelt életre, akinek elhittük minden gesztusát, nőcsábász voltát éppúgy, mint féltékenységét.

Lehár Ferenccel igen jó kapcsolatban volt, ami 1930-ra nyúlt vissza. Ekkor mutatta be az Operaház a "Mosoly országá"-t, és Szu-csong herceg szerepét a második szereposztásban - Székelyhidy mellett - Rösler kapta. Az akkor rendkívül népszerű Székelyhidy után is óriási sikert aratott; a "Vágyom egy nő után"-t első felléptekor négyszer kellett elénekelnie. Kovács Kálmán, a Pesti Napló Tóth Aladár mellett másik zenekritikusa, így írt róla: "Ennek az előadásnak komoly művészi attrakciója a fiatal Rösler Endre szereplése. Az Operaház fiatal tenoristája pályájának legmegérdemeltebb sikerét könyvelheti el Szu-csong herceg szerepében. Figurája fantázia és férfiasság jegyében bontakozik ki. Mosolya mögött tragédiát éreztetett és ennek a tragédiának szuggesztív ereje mélyen meghatotta a publikumot, mely osztatlan elismeréssel tapsolt az ifjú tenoristának." (Pesti Napló, 1930. december 23.)

Lehárral való viszonyára jellemző, hogy a mester két dalt is írt Röslernek, melyek éppúgy lemezre kerültek, mint két legkedvesebb operettszáma: a "Hercegkisasszony" híres dala, a "Csend, bohó szívem" és a "Cárevics" Volga-dala.

Hadd tegyünk itt említést - előreszaladva az időrendben - másik nagy operettszerepéről, a "Három a kislány" Schubertjéről. A Schubert-dalok nagy tolmácsolója igaz szeretettel vitte színpadra a zeneszerző alakját. Már arcberendezése is alkalmas volt arra, hogy csupán a szemüveg és a barkó révén a megszólalásig hasonlítson Schubert fennmaradt képeire. Mondani se kell, hogy a betétként szereplő dalokat gyönyörűen énekelte. Játékára idézzünk egy kritikát: "Alakításának kivételes sikerét abban kell keresnünk, hogy mélységes művészi átéléssel, az emberi rokonérzés legértékesebb emócióival tudja életre kelteni a zeneköltő alakját." (Szenthegyi István, Magyar Nemzet, 1951. december 31.)”

GEYER STEFI hegedűművész

(A Magyar Életrajzi Lexikon szerint születésének és halálozásának dátuma:  Budapest, 1881. június 23. – Zürich, 1956. december 12.

Másutt születési éveként 1888., elhunytának idejeként 1956. december 11. szerepel a neten.)

Stefi Geyer plays Reger : Air

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Geyer Stefi a kiváló magyar hegedűművésznő, egykori Hubay növendék és Bartók Béla reménytelen szerelme.

(1888.VI.28. – 1956.XII.12.) 

EMLÉKÉRE: 

Világhírű magyarok külföldön.

Geyer Stefi hegedűművésznő sikerei.

Zürich, február.

A Pesti Hírlap tudósítójától.

„Szép nyugodtan sétálok Zürich hatalmas főutcáján, a Bahnhof-strassén, mikor egyik barátom mellettem elrohanva mondja:

— „Ma este Geyer Stefi játszik.”

Felvillanyozott a hír, mert ha még nem is hallottam játszani, hallottam hírét és azt, hogy Geyer Stefi ma Európa legelső négy hegedűse közé számit. Este elmentem a zürichi Tonhalléba. A terem tömve. Zürich színe-java részt vett ezen az ünnepélyen. Mert Zürichben ünnepély, ha Geyer Stefi játszik. És ez az igazán műértő közönség tapsolt és tombolt, mikor Geyer Stefi leemelte a vonót a csodahegedűjének húrjáról. Felejthetetlen este volt. ...
Geyer Stefi neve olyan márka, amely előtt meghajol a publikum, az igazgatók és a kritika. Aki öt egyszer hallotta játszani, nem felejti el ezt az élményt egyhamar.

Mialatt játszott, figyeltem a közönséget. Nem úgy viselkedtek, mint más koncerten, mikor kezükre támasztott fejjel ülnek. Nem. Mindenki bámult és nézte azt a tüneményt, mely a pódiumon megjelent. Hegedűjének hangjai belopóztak a szívekbe és meghódították a közönséget. …   
 

Koncert után felkerestük a művésznőt. Már megszokta a sikereket, hiszen hat éves kora óta járja a világot, hogy minden népnek megmutassa művészetét. Ma már művészete kiforrott, és amit nyújt, az művészi szempontból a legtökéletesebb. Megkérjük, hogy beszéljen magáról, sikereiről és terveiről. Halkan, lehunyt szemekkel, beszélni kezd:”

— «Hat éves voltam, mikor először léptem pódiumra és az-óta a világ minden városában játszottam már — mondja Geyer Stefi. — Mindenhol, mint csodagyereket emlegettek és sokan még ma is azt hiszik, hogy a csodagyerek áll előttük a pódiumon. Ez ellen küzdök szakadatlanul. Nem akarom, hogy csodagyereknek számítsanak. Nem is akarok azokra a sikerekre gondolni, amelyeket akkor elértem. A csodagyerekek később művészi szempontból többnyire nem jöhetnek számításba. Én akkor csodagyerek voltam, de semmi körülmények közt nem akarom, hogy annak tartsanak. Olyan abszolút művészi céljaim vannak és annyira a művészetnek élek, hogy ma már hálátlanságnak tekintem, ha ebből a szempontból akarnak megítélni. Bejártam Európa majd valamennyi városát és koncerteztem. Mindenhol nagyon melegen fogadtak. Pesten is adtam koncerteket, de az utóbbi időben ez nagy nehézségekbe ütközik. Épp a napokban érintett igen kellemetlenül, hogy lemondó-levelet kaptam egy magyar hangversenyrendező vállalattól, akivel aláirt szerződésem volt. Ebben a levélben kérnek, hogy tekintsem felbontottnak a szerződést, mert a mai rossz viszonyok mellett nem tudnak semmit garantálni Pesten. Nagyon bántott a lemondás, de nem tehettem ellene semmit.»
 

— «Múlt évben voltam Amerikában — folytatja. — Ezt a koncert-utamat szinte tanulmányútnak számíthatom. Mikor az amerikai turnéra leszerződtem, nem sok sikert vártam tőle. Mindenki ijesztgetett. Azt mondták: az amerikaiaknak egészen más kell, mint amihez mi vagyunk szokva és azok nem értenek a művészethez, csak a technikára adnak Nem hagytam magamat elijeszteni. Impresszárióm is biztatott és váltig azt mondta, hogy csak játsszam a magam programját és ne hallgassak másokra, mert csak így lehet sikerem. Így történt. Olyan hatalmas koncerttermekben játszottam, amilyenekről itt Európában nem is álmodunk. Azt hittem, hogy egy hegedűnek hangja el fog veszni ilyen hatalmas teremben, de kitűnt, hogy ezeknek a koncerttermeknek kitűnő akusztikája van. A legfinomabb hangokat is gyönyörűen visszaadták. New Yorkban hétezer ember előtt játszottam. Nem lehetett a terem végét látni. És milyen zeneértők! Nem olyanok, ahogyan mi őket itt elképzeljük. Amerikai turném alatt a lehető legjobb benyomásokat szereztem.»
 

— «Most utazom Norvégiába, ahol hosszabb ideig szándékszom maradni.
— Céljaim? Továbbra is a hegedülés, a művészet és mindezen kívül még valami: a kislányom. Hihetetlenül muzikális. Nagyszerűen játszik hegedűn és zongorázik is. Azonban nem engedem, hogy fellépjen, hiszen még csak négy éves. Nem engedek belőle csodagyereket csinálni! Majd érett művészetével lepje meg az embereket. Azt hiszem, a hozzá fűzött reményeket valóra fogja váltani — Tíz év múlva.»

Ezeket mondta Geyer Stefi, a világ legelső hegedűművészeinek egyike, aki elszakadt Magyarországtól. A külföld tombol, ha hallja a „svájci-magyar" művésznőt, ahogy Amerikában elnevezték. Kezemben meglátja a Pesti Hírlap egyik számát. Látható örömmel lapozza végig.

— «Ettől is elszakadtam,» — mondja, és szeméből egy régi kedves emlék gondolatát olvasom ki.”
 

Lippay Imre.

PESTI HÍRLAP, 1926. február 17. (48. Évfolyam, 38. szám)

Isten éltesse Pitti Katalint - születésnapján!

CAVALLERIA RUSTICANA – Film 1981 - Zeffirelli

 154 évvel ezelőtt, ezen a napon született Pietro MASCAGNI olasz zeneszerző és karmester. (1863. december 7. – 1945. augusztus 2.) 

EGY FILM HŐSE JÓBARÁT SZEMÉVEL.

DR. PALLÓ IMRE EMLÉKEZÉSEI PIETRO MASCAGNIRÓL  

A mozikban hatalmas érdeklődés mellett pergetik a «Parasztbecsület» szerzőjének, Pietro Mascagninak életrajz-filmjét. Sokan ismertük személyesen, hiszen többször járt nálunk, sokszor vezényelte remekművét Budapesten, sőt Szegeden a Dóm-téren, a szabadtéri játékok során s ott volt «A kis Marat» című operájának első magyar előadása is. Hazai művészeink közül senki sem állt hozzá olyan közel, mint dr. Palló Imre. A kiváló énekes Alfio szerepének remek alakítója volt, annyi emlékezetesen szép «Parasztbecsület» - előadáson.

És most viszontláthatta filmen a mestert, a kilenc esztendeje már csak a zenetörténetben s melódiáival az emberek szívében «élő» muzsikust.

Amikor Pietro Mascagni a huszas évek derekán ellátogatott Budapestre, elvezényelte a Parasztbecsület 300. operaházi előadását. (A dalművet nálunk már néhány hónappal a római ősbemutató után, 1890 decemberében, műsorra tűzték. Sikere itthon is páratlan volt.) Mascagni elragadtatással nyilatkozott a magyar «Parasztbecsület»- előadásról. Aznap este társasvacsora volt egy Duna-parti szállodában s Mascagni vacsora közben váratlanul odaszólt Palló Imrének:

— Caro mio amico, ...csodálatosan énekelte Alfiót. ... Bravissimo! ... Nem volna kedve hozzám szerződni? Saját társulatomhoz. ...

Pallót meglepte a kérdés:
— Hát ez bizony nagy megtiszteltetés. ... Szívesen mennék a Maestro társulatához, de, ... engem szerződés köt, a mi Operaházunkhoz. ...

— Ha csak ez lenne az akadálya, akkor, sebaj! ... Ezen segíthetünk! ... Majd kölcsönkérem az Igazgatótól. ...

Így is történt. Pietro Mascagni két évadra elkérte Palló Imrét. A művész ettől kezdve Mascagni staggione-jában énekelt.

Bejárták fél Európát, Szófiától Brüsszelig. Nemcsak a «Parasztbecsület» volt műsorukon, hanem más olasz dalmű is. Óriási sikerrel zajlott le ez a körút s minden előadást Mascagni vezényelt. Valamennyi városban alapos színpadi próbák előzték meg a társulat bemutatkozását.

Egy napon, Németország egyik iparvárosában hirdették a Mascagni-társulat vendégjátékát.

A staggione tagjai a rendelkezés szerinti időben megjelentek a színházban s meg akarták kezdeni a szokásos délelőtti próbát. Teljes díszlettel, kosztümben, kellékekkel, zenekarral, kórussal. Mascagni a zenekar élén. ... A színpadmester azonban nem jelzi, hogy indulhatnak a próbával.

A mester pálcájával kopog a kottaállványon: «Kéretem a színház ügyelőjét, ...»

A válasz: „Jawohl. ... Rögtön küldjük dr. X-et.” ... Senki.

Mascagni: «Kéretem egy percre az ügyeletes rendezőt. ...»

A válasz: „Jawohl... Rögtön küldjük dr. Y-t.” Még mindig senki.

Mascagni: «Azonnal kéretem a színház igazgatóját!»

A válasz: „Jawohl. ... Rögtön küldjük dr. Z-t. ...” 

A temperamentumos Mascagni dühösen kiabált:
— Értsék meg végre, hogy makkegészséges vagyok és nem doktorokra, hanem ügyelőre, rendezőre és igazgatóra van szükségem! 

— A harmincas évek derekán — mesélte Palló Imre — feleségemmel Olaszországban jártunk s felelevenítettük barátságunkat Mascagnival.

Egyszer titokzatos szavakkal hívott meg bennünket, mondván, hogy az esetleg hosszúra nyúló délutáni vizitről ne beszéljünk előre senkinek. Izgatottan léptük át lakosztályának küszöbét. Már volt ott néhány vendég. Egy-két világhírű énekes, a milánói Scala igazgatója s a család. A mester átment a szomszéd szobába s vastag kottacsomóval tért vissza:

— Most arra kérem Önöket, hallgassák meg legújabb operámat, melyet ma fejeztem be. Címe: Nero*....

Kristóf Károly 

SZINHÁZ ÉS MOZI, 1954. július 9. (7. Évfolyam, 28. szám)

*Az opera, a három-felvonásos Nerone volt. (Megj., A.)

A Dankó Rádió délelőtti operettműsorában  két Kossuth-díjas művészünkre emlékezett felvételeinek bejátszásával a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

Házy Erzsébet ma 35 éve hagyott itt bennünket. (Pozsony, 1929. október 1. – Budapest, 1982. november 24. )

Házy operettfelvételei közül az alábbi dalok szólaltak meg: 

Kálmán Imre – Julius Brammer – Alfred Grünwald – Kulinyi Ernő: Cirkuszhercegnő

• Fedóra belépője: „Pour  L’amour” (Házy Erzsébet, km. a Fővárosi Operettszínház Énekkara, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Bródy Tamás. (Hungaroton felvétel, 1965)

Szirmai Albert – Bakonyi Károly - Gábor Andor: Rinaldó

• Helén dala, II. felv.: Zendül a zengő zene hangja puhán…/Várok, valamire várok réges rég…”  (Házy Erzsébet, km. a Magyar Állami Hangversenyzenekar. Vezényel:  Breitner Tamás)  Magyar Rádió felvétele: 1965. április 16án, a Kossuth adón, 20:30-kor „Bemutatjuk új operett-felvételünket” címmel hangzott el először.

Fényes Szabolcs – Harnath Imre: Maya

•  Maya belépője: „Azt mondják rólam, hogy szívem titkon jó’ van…/Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni, óó-ó, ó-ó-ó. Szeretnék egyszer egy kicsit szeretni, ó-ó-ó, ó-ó-ó. Szeretnék egyszer egy vidám napot! De én csak útszéli virág vagyok…” (Házy Erzsébet, km. a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel Gyulai Gaál Ferenc) – a  Rádió Dalszínháza bemutatója: 1971. április 12. Kossuth Rádió, 19.57 – 22.00.

Latabár Kálmán 115 évvel ezelőtt, ezen a napon a született. (Kecskemét, 1902. november 24. – Budapest, 1970. január 11.)

Latabár előadásában részletek szólaltak meg többek között Ábrahám Pál, Erdélyi Mihály, Gyöngy Pál szerzeményeiből.

Délután hat és hét között újra meghallgathatjuk a Dankó Rádió délelőtt elhangzott, Túl az Óperencián" adását. 

Heldentenor René Kollo wird 80 Jahre alt

Operetten-Boulevard
(19.11.2017 | BR-Klassik)

Zum 80. Geburtstag des Tenors René Kollo (II)
20.11.2017 | 20:00 | BR-Klassik

"Leichter" Held mit eigener Meinung: René Kollo zum 80er
23.11.2017 | 14:05 | Ö1 Stimmen hören (+7 Tage Ö1)

Gräfin Mariza

Anda Géza (Budapest, 1921. november 19. - Zürich, 1976. június 14.) magyar zongoraművész, zenepedagógus.

ANDA GÉZA ZENEKARI ESTJE

Film Színház Muzsika, 1967. május 12. (19. szám)

"Anda Géza a Dohnányi-iskola neveltjeként végezte a Zeneakadémiát.  Már pályakezdése is feltűnést  keltett, s amikor első hangversenyein  a  nyilvánosság  előtt  bemutatkozott,  több  volt mint ígéret: az ifjabb magyar előadógárda büszkesége. Diploma - hangversenye alkalmából  1941-ben azt  írta  róla  Péterfi  István, hogy  ~tudása,  talentuma  az  új magyar  pianista nemzedék  első soraiban jelölik ki helyét és azt hamarosan nemzetközi elismeréssel fogja  betölteni«. A nemzetközi elismerés nem is maradt el: több mint két évtized alatt a Svájcban élő Anda Géza hangszerének  legnagyobb  mesterei  közé  emelkedett.  A  háború  óta  csak felvételei,  lenyűgöző  hangszertudásról  tanúskodó lemezei  jutottak el hozzánk, csak felfokozva a várakozást, mely mostani bemutatkozását megelőzte.
Anda  Géza  zongorázása  a  jelentős  egyéniség jegyeit  viseli magán,  zenei  és  technikai  vonatkozásban  egyaránt.  Első,  zenekari  estjén  két  zongoraversenyt  hallottunk  tőle:  Beethoven c-moll  koncertjét  és  Bartók  II. zongoraversenyét.  Beethoven- játékában  akadt  néhány  meggondolkoztató  vonás  is:  főként zenei értelmezésének didaktikus volta,  billentésének — leheletszerű pianók mellett is — helyenként száraz keménysége.  Ez a Beethoven-interpretáció azonban  nagyszerű Bartók-tolmácsolást Ígért, s ez az élmény nem is  maradt el. Maradandó emlékként a II.  zongoraversenyt őrizzük  meg  Anda  Géza  első estjének műsorából. „Európai és magyar” tökéletesen találkozott Anda játékában, akárcsak magában a műben, Bartók alkotásában. Felejthetetlen pillanatai  közül a  második  tétel zongoraszólójának indítását, a középrész éjszakai vízióját emelném ki elsősorban. A Filharmóniai Társaság zenekarát Lehel György vezényelte, osztozva a tomboló sikerben, mely a hosszú idő múltán oly szívesen látott művészt köszöntötte."

/Fábián Imre/
 

Emlékszem, milyen nagy örömben volt részem, amikor anno fórumtársam meghívott engem és ott lehettem fenn a Várban, a könyvesboltban, Dalos Lászlónak akkortájt megjelent kötete alkalmából látrejött író-olvasó találkozóján, ahol is kedves ismerősöm bemutatott neki - a nagyszerű embernek, akit már gyerekkoromban a szívembezártam a Rádió dalszínháza néhány operett-és daljátékbemutatója magyar dalszövegeinek és/vagy verseinek szerzőjeként (Eisemann Mihály, Lehár Ferenc stb.), később évtizedeken át egyre-másra olvastam színvonalas operakritikáit és interjúit a Film Színház Muzsikában, majd kezembe kerültek verseskötetei, egyéb írásai is, pld az Új Ember-ben megjelent cikkei, vagy Simándy Józsefről írott-szerkesztett könyve (Bánk bán elmondja),  melyek mind-mind egy csodálatos, érző-gondolkodó ember portréját rajzolták meg a számomra!

Szeretettel emlékezem most én is a születése napján Dalos Lászlóra. 

93 évvel ezelőtt, ezen a napon született Dalos László Táncsics Mihály díjas, Aranytollas újságíró – hírlapíró – Nádasdy Kálmán díjas műfordító, zenei szövegíró.

Elfelejtett műfaj, elfelejtett emberek. Emlékezés Dalos Lászlóra.
(1924.XI.19. – 2011.X.10.) 

Dalos László nevét, írásait jól ismerik az Új Ember olvasói. Cikkei tudás, tapasztalat, szellemesség vonzó együttesei. S ugyanezek az erények jellemzik a Holnap Kiadónál megjelent «Nemecsek a Lánchídon» című kötetét is.

Mi a varázsa ennek az írásmódnak? Egyrészt a megjelenítő ereje. Nem héroszok, talapzaton álló szobrok, hanem emberek elevenednek meg soraiban. Nem hosszadalmas műelemzésekből ismerszenek meg, hanem egy-egy jellemző mozdulatukból, mondatukból. Manapság az a szokás dívik, hogy hatalmas elméleti háttér, hivatkozások sora köríti az írókat és alkotásaikat. Dalos László azt az iskolát járta, amelyben a magyar újságírás nagyjai vitték a prímet, s olyan elődök alapozták meg a tananyagot, mint Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső.

Nem szeretnék ironizálni, de ma sem ismerek ennél jobb iskolát, hiszen itt alakult ki és lett nagykorú a magyar esszéírás, amelynek jó néhány jeles képviselője (Ambrus Zoltán, Elek Artúr, Illés Endre, Márai Sándor) itt is felbukkan. Dalos László voltaképp képeskönyvet nyújt át olvasóinak, az ábrázolt írók rendszerint mosolyognak vagy felderítenek, s manapság ez sem megvetendő. Voltaképp egy olyan szellemidézésnek lehetünk tanúi, amely teljesen valóságos, de a megidézetteket légiessé és finommá teszi az emlékező megértő szeretete.

Egy hétig olvastam a könyvet. Ízlelgettem, élveztem finomságát és eleganciáját, mondatainak kifejező voltát és az író szerénységét. Mintha ő is Nemecsekként tétovázna e nagy írók között, de e kései Nemecsek pontosan látja és láttatja az emberi esendőségükben rejlő kivételes tehetségüket, s azt is, ahogy eljátsszák magukat, mint a méltóságos Márai Sándor, a tétova Mándy Iván, az ironikus Kolozsvári Grandpierre Emil, a lobbanékony Ottlik Géza vagy a bölcs budapesti Heltai Jenő.  

E néhány név csak jelzés. Amolyan kedvcsináló a múlt évszázad íróinak megismeréséhez. A gasztronómiában vegyes ízelítőnek nevezik ezt a képződményt. Nem folyamatokat, irányzatokat tár föl Dalos László, hanem csetlő-botló embereket mutat be, aki valamiképp mégis egy korszak fényes csillagai lettek, vagy ha nem is mindegyikük, akkor is érdemesek arra, hogy megőrizze őket a gyakorta hűtlen emlékezet.

Hunyadi Sándort idézi egy helyen: „Anyám után meghalt apám is. Sötétben maradtam, mint egy kis bolygó, amely nagyobb csillagoktól kapta fényét.”

Mindvégig az volt az érzésem, hogy Dalos László csillagai hirtelen megnőnek és fényeskednek. Ez az igazi remeklés!

Rónay László

ÚJ EMBER, 2004. november 7. 45. (2934) szám.

*

És egy szomorú hír:

Az utolsó „hírlapíró:”
Elhunyt Dalos László

Az esszé, az irodalmi és zenei kritika egyik legjelesebb hazai képviselőjét veszítettük el Dalos László halálával. Aligha tévedünk, ha szellemi felkészültségét, széles körű tudását Szerb Antaléval rokonítjuk, még a különlegességek föllelésében s azok bravúros megjelenítésében is azonos hullámhosszon mozogtak.

1924-ben született Pesterzsébeten. Bölcsészeti tanulmányait követően 1945 után a Magyar Rádió irodalmi osztályára került, ahol Kolozsvári Grandpierre Emil igazgatása alatt kiemelkedő műsorok, irodalmi események szerkesztésében vett részt. Ösztönös újságírói érzékével már fiatalon megérezte azt a kivételes hangot és stílust, amellyel a kultúrára szomjazók megszólíthatok. A Film, Színház, Muzsika alapításától megszűnéséig a lap munkatársa volt.

Az elmúlt évtizedekben számos kötete, fordítása látott napvilágot. Műfaji téren a mini-esszé kivételes művelője volt, akit az elmélyült tárgyi tudás mellett a sziporkázón könnyed írói stílus is erősített. Hallatlanul igényes operakritikái révén - a műfaj pontos ismeretén túl - az énekes szereplők páratlanul alapos elemzője és serkentője volt. Sokoldalúságát jellemezte, hogy még egy országosan közkedvelt daljáték, a Bástyasétány 77. verses szövegírójaként is bemutatkozott; sokak számára felejthetetlen marad a „Vén budai hársfák” kezdetű sanzon.

Dalos László magas életkora ellenére fáradhatatlan híve és művelője maradt a hazai irodalomnak és kulturális sajtónak. Az Új Ember számos értékes cikkét közölte az elmúlt másfél évtizedben. A „hírlapírót”(ahogy magát szívesen emlegette), nyolcvanhét esztendős korában szólította magához az Úr.

Sz. E. /Új Ember, 2011. október 23. (43. (3296) szám.

Rohonyi Anikó operaénekes

Csoda este héttől tízig- INTERJÚ ROHONYI ANIKÓVAL  – aki ma ünnepli 75. születésnapját.

„HA SEGÍTENI KELL ÉS TUDOK, AKKOR MEGTESZEM”

Breuer Csilla – Magyar idők, 2017. november 16.

[…]

„– A visszavonulása után mintegy tíz éven keresztül volt műsora a Katolikus Rádióban. Erre hogyan került sor?
– Juhász Judit alelnök asszony keresett meg, hogy volna-e kedvem egy műsort csinálni, és akkor találtam ki Az opera világát, amelyben adásonként egy órán keresztül beszélgettem a meghívott fiatal művészekkel. Sok kollégámat ekkor ismertem meg jobban, tudtam meg, milyen kapcsolatuk van a hittel. Hetvenéves koromban hagytam abba, mert úgy éreztem, elég volt, át kell adnom a helyem a következő generációnak.” […]

„– És vállalt egy kultúrmissziót is. Miről van szó pontosan?
– A megpályázott és elnyert támogatásnak köszönhetően Miller Lajos operaénekessel felelős szerkesztőként működtem közre abban, hogy Erkel remekművének, a Bánk bánnak egy kivonatát eljuttassuk olyan falvakba, ahonnan az emberek nem tudnak eljönni Budapestre az Operába.

– Három éve a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Ennek is különös története van.
– Nagyon meglepődtem, amikor felhívott Marton Éva, a színművészeti tagozat vezetője, hogy „megszavaztunk és felvettünk”. De hova? – kérdeztem. Kiderült, hogy a már említett Miller Lajos baritonista javasolt, és a teljes tagság megszavazta a felvételemet. Pedig alapszabály, hogy Kossuth-díjasnak, kitüntetettnek kell lenni, tehát úgymond le kell tenni valamit az asztalra. Miller Lajos elmondta, hogy milyen szakmai múltam van, milyen nehéz szerepeket énekeltem, de a származásom miatt még a Liszt Ferenc-díjat is csak 1990-ben kaptam meg. Ezért nincsenek hangfelvételeim sem, de ő úgy érzi, hogy igenis, ott a helyem.”

9 838 529 bájt: - nem semmi!

Kétszázharminc évvel ezelőtt, 1787-ben, ezen a napon - november 15. -  halt meg  Christoph Willibald Gluck, zeneszerző (sz. 1714. július 2.)

Hamarosan bemutatásra kerül az Erkel Színházban az Íphigeneia Auliszban című Gluck-opera Richard Wagner-féle átdolgozása - koncertszerű előadásban, egyetlen alkalommal.  

Időpont: 2017. november 27. 

Az Opera műsorkalendáriumából idézem az alábbi sorokat:

Richard Wagner egész élete – legalább egyik olvasatában  az opera reformjáról szól. Miközben ifjúságában és egzisztenciális problémái közepette több, számára értékes darabot betanít, elvezényel vagy feldolgoz, a kevésszámú tisztelt előd egyike Christoph Willibald Gluck – és az ő korai operareformja. 1847-ben Wagnert oda ragadja a rajongás, hogy a drezdai színház számára átiratot készít Gluck korai, ún. auliszi Íphigeneiájából, maga tanítja be, és maga is vezényli a mű premierjét.

A dramaturgiailag és hangszerelésében is wagneri verzió mára feledésbe merült, most azonban eljátsszuk, mert szeretnénk látni és jobban érteni a Tetralógia alkotó zsenijét.

Koncertszerű operaelőadás három felvonásban, német nyelven, magyar és angol felirattal

François Gand Le Bland du Roullet francia librettóját német nyelvre átdolgozta: Richard Wagner

Karmester: Alpaslan Ertüngealp

Agamemnón - Haja Zsolt

Akhilleusz - Rab Gyula

Kalkhász - Palerdi András

Klütaimnésztra - Gál Erika

Íphigeneia - Fodor Gabriella

Artemisz -Töreky Katalin

Arkász - Kőrösi András

Az Operaház Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán)

A Műsorkalendáriumban olvasható, hogy a Győri Filharmonikus Zenekar játszik.

203 évvel ezelőtt, ezen a napon született a Adolphe SAX, a belga hangszer tervező, zenész, a saxofon feltalálója.

Szobrot emelnek a saxofon feltalálójának. 

A belga akadémiai szenátus a lüttichi egyetem egyik nagytermében nemrégen ünnepélyes ülést tartott, melyen a saxofon feltalálójának érdemeit méltatták.

Egy saxofon-kvartett válogatott zenedarabokat is előadott ezen az ünnepségen, hogy az egybegyűlt professzorokat meggyőzze arról, milyen kiváló és szépen szóló hangszer a  saxofon. Ennek a manapság annyira népszerű instrumentumnak feltalálója, Adolphe Sax.

1814-ben a belgiumi Dinant városában született. A brüsszeli konzervatórium diákja volt s miután megszerezte az oklevelet, Párizsba költözött, ahol újfajta hangszerek készítésével kísérletezett. Sok irigye és ellensége volt, akik minden áron lehetetlenné akarták tenni a tehetséges fiatalembert. Annak a kornak Párizsban élő legnagyobb zeneszerzői: Berlioz, Rossini és mások azonban pártfogolták és lehetővé tették, hogy állami támogatásban részesüljön. 

Adolphe Sax különösen fúvós hangszerek készítésében volt valóságos zseni.

Az 1840-ben tartott párizsi kiállításra óriási méretű kürtöt, úgynevezett Sax-kürtöt konstruált, mely nagy feltűnést keltett. 1844-ben készítette el az első saxofont, mely azóta az egész világot meghódította. A francia és belga katonazene fejlesztésében is nagy érdemeket  szerzett. 

Adolphe Sax 1894-ben halt meg Párizsban. Szülővárosában, Dinant-ban most szobrot szándékoznak állítani Adolphe Sax emlékére.

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1938. november 16. (38. Évfolyam, 47. szám)

Koncert a Szent István Bazilikában – Nemzeti Gyász Emléknapja

November 4-én 19:30-tól az M5 műsorán!

Szent István Bazilikában  emlékkoncerttel emlékeznek a szabadságharc mártírjaira…

Elhangzik:

Ludwig van Beethoven: Egmont-nyitány
Ludwig van Beethoven: III.(Eroica) szimfónia
Johannes Brahms: Ave Maria

Közreműködik:

a  Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara,

a Magyar Rádió Gyermekkórusa.

Vezényel: Farkas Róbert

Televíziós rendező: Komlós András

(70 perc)

Fülöp Attila operaénekest köszöntötték ma este a Fészek Művészklub Színháztermében  a kollégák, művésztársak abból az alkalomból, hogy nyáron töltötte be a 75. életévét.  

Az intézmény honlapján olvashattuk:

Dokkba ér az „Operaházi esték a Fészekben” mely az egyik legjobb rendezvény-folyamunk. Ezek az estek igazi, régi hagyományokon építkező, beszélgetős Fészek-estek voltak, melyek után mindenki jóérzéssel bandukolt hazafele. Köszönhetően ez a műsor lelkének, Fülöp Attilának. Ő több mint egy évtizeden át állította össze műsorunkat és tisztelte meg operaénekes vendégeit azzal, hogy humorosan, kedvesen és tartalmasan vezetve emberközelbe hozta a személyesen is fellépő művészeket a nézőknek. 
A most 75 éves Fülöp Attila operaénekes - úgy tűnik - abbahagyja, de az utolsó este művész-barátai tisztelik meg és köszöntik Öt. :)

vendégek: BERCZELLY István, BUSA Tamás, CSAVLEK Etelka, FÜLÖP Zsuzsanna, IVÁN Ildikó, KALMÁR Magda, KERTESI Ingrid, KOLONITS Klára, MOLNÁR András, ROZSOS István, SÁRKÁNY Kázmér, SUDÁR Gyöngyvér,SZABÓKY Tünde

zongoránál: SALGÓ Tamás
köszöntőt mond: SZINETÁR Miklós

Nos, valóban, nagyon szép és megható volt látni és hallani, ahogyan Fülöp Attilát szóban és dalban felköszöntötték az operaénekes-társak; a szeretet és tisztelet hangjának megnyilvánulásaihoz csatlakozott Szinetár Miklós is, aki ünnepi köszöntőjében felidézte a kiváló tenoristával való első találkozását, valamikori munkakapcsolatát, a vele máig tartó barátságát, ismertette a művész Operában betöltött több irányú szakmai tevékenységét is, mely számára az  igazgatói munkájához is egykor milyen nagy segítséget jelentett.

Az előzetesen jelzett fellépő művészek közül különböző okok miatt nem lehetett jelen Iván Ildikó, Kolonits Klára és Kovácsházi István.

 Egy váratlan, meglepetés-köszöntésben is részesült Fülöp Attila!  Kovács János karmester Japánból élőben bejelentkezett: a technika segítségével kihangosított mondataiban szívből jövő jókívánságát fejezte ki, megköszönve neki mindazt a támogatást, amit fiatal, kezdő karmester korában ő, de elhunyt felesége, Sudlik Mária szopránénekes  is, tőle kapott,  amit ezúton hálásan megköszön.

A fellépett művészek mindegyike produkciója előtt és vagy után néhány kedves szót váltott a nézőtér első sorában ülő Fülöp Attilával; volt aki a pódiumról lelépve odament hozzá, hogy személyesen átnyújtsa személyes ajándékát. Fülöp Attila minden elhangzott énekszámhoz illetve előadójához humoros kommentet fűzött; a saját énekhangjához is: a rádiós,  vagy hanglemezről bejátszott  zenei részletekhez, melyekben ő is énekelt…

A következő énekszámokat hallottuk. A zongorán Salgó Tamás kísért.

Fülöp Zsuzsa és Sudár Gyöngyvér – Offenbach: Hoffmann meséi – Barcarola

Sárkány Kázmér – Verdi: A végzet hatalma – Melitone jelenete

Szabóky Tünde – Cilea: Adriana Lecouvreur – Adriana áriája

Berczelly István – J. S. Bach: Magnificat – basszus szóló tétel

Csavlek Etelka - Virágénekek

Kertesi Ingrid – Offenbach: Hoffmann meséi – Olympia áriája

Busa Tamás – Wagner: Tannhäuser – Dal az Esthajnalcsillaghoz

Kalmár Magda  - egy sanzont adott elő

Molnár András – Mozart: A varázsfuvola – Tamino képáriája

Hangfelvételről bejátszott részletek között voltak Kodály-dalok, és volt egy Schubert-tercett is: Fülöp Attila, Polgár László és a napokban elhunyt Kukely Júlia énekelt.

Finálé - Mozart: Szöktetés a szerájból – az összes közreműködő énekművész előadásában felhangzott: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés…”

A közönség, a körükben lévő családtagok, művészbarátok, kollégák, érdeklődök hangos tapsai közepette fejeződött be ez a szép zenés köszöntő-műsor a Fészekben.

OPERAHÁZI ESTÉK A FÉSZEKBEN

FÜLÖP ATTILA KÖSZÖNTÉSE

2017. november 3., péntek este 19 óra (Színházterem) 

Vendégek:

BERCZELLY ISTVÁN
BUSA TAMÁS
CSAVLEK ETELKA
FÜLÖP ZSUZSANNA
IVÁN ILDIKÓ
KALMÁR MAGDA
KERTESI INGRID
KOLONITS KLÁRA
KOVÁCSHÁZI ISTVÁN
MOLNÁR ANDRÁS
ROZSOS ISTVÁN
SÁRKÁNY KÁZMÉR
SZABÓKY TÜNDE

a zongoránál: SALGÓ TAMÁS
köszöntőt mond: SZINETÁR MIKLÓS

Vincenzo BELLINI, olasz zeneszerző, született Szicíliának Catania nevű helységében 1801. november 3. meghalt Puteauxban 1835. szeptember 23.

1819-óta a nápolyi konzervatórium tanulója és tanulmányait leginkább Tritto és Zingarelli alatt végezte. Első nagyobb szerzeménye az Adelson e Salvina című opera (1824. adták Nápolyban); követte Bianca e Fernando című operája. Ez utóbbi annyira tetszett, hogy Bellini meghívást kapott Milanóba, hogy ott a Scala színház számára írjon, mi Olaszországban nehezen elérhető megtisztelés. II Pirata (A kalóz) című dalművével 1827. megalapította hírnevét egész Olaszországban. Ezt követték gyors egymásutánban dalmüvei: La Straniera (Az idegen nő, 1829. Milanóban) ; I Capuletti ed i Montecchi (1830. Velencében);

La Sonnambula (Az alvajáró, Milano 1831; címszerepében Giuditta Pasta); Norma, a nagy Malibrannal a címszerepben (u. o. 1831) és Beatrice di Tenda (Venezia 1833), melyek mindenütt gyönyörrel tölték el a hallgatókat és nemsokára egész Európa visszhangzott a sziciliai zeneszerző epedő, édes dallamaitól. Bellini 1833. Párisban Rossinival és Cherubinivel érintkezett, onnan Londonba ment, hol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párisba, hol a párisi olasz opera számára a Puritani című dalművet írta, melyet 1835. rendkívüli lelkesedéssel fogadtak. A jeles művészt még ifjú korában ragadta el a halál. Életrajzát megírta Pougin Artúr (Paris 1868), Percolla, Florimo, Amore (Catania 1892), Hiller Ferd.)

—Bellini műveit mély, igaz érzés, kevés drámaiság, egyszerű munka jellemzik.  

RÉVAI NAGY LEXIKONA, 1911.
 

A 125 éve született Ábrahám Pál leghíresebb világhírűvé vált operettjének magyarországi premierje a Magyar Színhában 1933. december 23-án:

(Színházi Élet 1934/2. szám)

Az elmúlt évtizedben, a hanyatló operett világában, egyetlen név robbant ki diadalmasan: az Ábrahám Pál neve. A legnehezebb helyen kezdte karrierjét: Pest figyelt föl rá. Egy édesen olvadó, mégis modem keringő csendült meg a Viktóriában: »Nem történt semmi, csak elváltunk csendben .,.«

Azután jött a többi. Jött a » teve van egypupu«, jött a »Harminckettes baka vagyok én!«. Első eset, hogy a magyar muzsika pattogó üteme harmonikusan olvadt össze a modern dzsessz ütemével.

Igenis, Ábrahám Pál volt az egyetlen, aki megérezte a kor muzsikáját.. Ezt a lüktető, ideges, ritmustalan ritmust, amikor a szaxofon vezeti a szólamot, vagy a bendzsó, amikor a dob pörgése kivigyorog a zenekarból, mint a duzzadt néger ajkak közül a vakító fehér fogsor, — de amellett Ábrahám Pál művész a szószoros értelmében, költő, akinek melódiában gazdag lelke kicsillan a modernül, groteszkül meghangszerelt dallamok mögül.

A muzsika? Az előjáték nápolyi motívumokkal ékes dallama, a két pattogó duett, az első finaletto klasszikusan modern ötlete, a nagy keringő hatalmas felépítése: megannyi csillogó ékszer a pompás művű operett-dobozban. A zenei aláfestések, a vissza-visszatérő dalötletek » legfásultabb hallgatót is kell, hogy magukkal ragadjak. A »Bál a Savoyban« két órára kizár minden gondot, aki ezt végighallgatja, annak örülni kell a pompás dalcsokornak, melyet egy nagyszerű és ízig-vérig modern tehetség nyújt át neki.

Hajdanában fehér kesztyűs kezekkel cibálta ki Ábrahám Pál a zenekarból a melódiákat, ma rövid karmesteri pálca van a kezében, de szemjátéka, ideges, megérző, nyugtalan dirigálása a régi. Molnár Ferenc »Ördög«-e a karmesteri pulpituson.

A darab meséjeï Pompás vígjáték. Grünwald és Beda urak gyártották, de nálunk  Heltai Jenő mesteri keze alá került, aki teletűzdelte az igazi poézis mosolyával és virágaival. Egy arisztokratapárról van szó, akik egy évi — mézes hét után még mindig szeretik egymást. A férj házasságkötése előtt régi kalandjának, Tangalitának — aki spanyol táncosnő, egy csekket ad, melynek ellenében egy órát, tölt el a csekk bemutatásakor bármikor és bárhol Tangalitával. A táncosnő a Savoy hotel báljára hívja a férjet, — ott akarja beváltani a csekket. A fiatal férj, barátjával, a hetedik nősülése előtt álló törökkel akar elmenni a bálba, természetesen a felesége nélkül, akit valami ürüggyel otthon hagy. Az ifjú asszony és barátnője hamar rádönnek a hazugságra s elhatározzák, hogy ők is elmennek a Savoy báljára, ezzel a kiáltással: — Szemet szemért, csókot csókért. Itt toppan be két új figura a darabba, két pompás alak, egyik Tangalita, a rég várt spanyol táncosnő, a másik pedig egy szerény ügyvédjelölt, aki egyszer az életben ki akarja mulatni magát. Csókot — csókért! A márkiné szemet vet. az ügyvédre és a forgószínpad jóvoltából láthatjuk a két szeparét, ahol pontosan az történik az egyikben, ami a másikban. A harmadik felvonásban aztán kiderül, hogy — semmi különös baj nem történt, mindössze egy csók — egy csókért! Ës mégegyszer fölzendülnek a klasszikusan modem melódiák és a közönség elragadtatva távozik. A mai kényszeredett operett - dzsungelben nagy öröm egy ilyen este!

A szereplők? Harmath Hilda a legnagyobb meglepetés. Hallottunk külföldi nagy sikereiről, most mindent mesérti. Primadonna lett belőle a szó nemes értelmében. Talán így: Primadonna! Első nő! Betölti a színpadot, régi szerénységét öntudatos mozgás váltotta föl, már ott áll a rivalda elején, a sugarak özönében és hangja a szerelmes csalogányé, vagy inkább— a szerelmes asszonyé, aki dalol, mert tele van a szíve!

Rökk Marika tánca: ördögi. Még nem igen láttunk ilyen szubrett-táncot. Lázár Mária fekete szépségében, villogó szemeivel pompás spanyol táncosnő. Törzs Jenő a nagy művész fölényével és rokonszenves öntudatával oldotta meg feladatát. Kabos Gyula: remek. Török diplomata, aki eddig hat feleséget fogyasztott el. végül is Rökk Marikába beleesik. Ha ingatott, azt mondja:

- Ük. ült, ük!

Ezért a bárom »ük«-ért magáért érdemes elmenni a színházba.

Ráday Imre az ügyvédjelölt kis szerepvéből kabinetalakítást csinált. Pompás színes«, tele humorral és intelligenciával. Beszéljünk a színpompás képről, a ragyogó toalettekről, a csillagtáncról, a nagy keringő ritmikus kísérő táncáról, a gyönyörű görlökről? Ezt látni kell. A szinház páratlan áldozatkészséggel állította ki a darabot. A rendezés kifogástalan Több annál: költői és bájos.

Bál van ma, bál, táncol Savoy jókedvű mindenki, áll a bál, Szédít a tánc a jazz süvölt taps, lárma, reng belé a föld. Rajta!

Bál van ma, bál, táncol Savoy. Táncold a valcert a nóta száll. Forró a száj, csókolni muszáj. Hajnalig ma meg se állj Míg áll a bál, csókolj, igyál. Végre itt a karnevál.

Fölemelem az írótollamat és szeretettel mutatom az irányt. Az útirányt a Magyar Színházba. Hölgyeim, uraim: mindnyájukat fölkérem egy fordulóra a Savoy bálján. Hálásak lesznek nekem, ha követik a tollam, a szívem útmutatását és megnézik ezt a remek produkciót, a magyar genie és a magyar színjátszóművészet nagyszerű együttesét.

Ma 125 éve született Ábrahám Pál.

Esti Kurir, 1933. április 8.

Viharos tárgyalás a  «Bál a Savoyban» előadási joga körül
 

Érdekes harc indult meg hónapokkal  ezelőtt a Berlinben nagy  sikerrel bemutatott Ábrahám-féle operett, a Bál a Savoyban előadási  joga körül. Hónapokkal ezelőtt az a hír volt elterjedve színházi  körökben, hogy Ábrahám Pál  darabját az akkor még működő Fővárosi Operettszínház fogja előadni. Kiderült azonban, hogy Ábrahám Pál ideiglenes szerződést kötött Lázár Ödönnel, a Király Színház volt igazgatójával, amely szerint a Bál a Savoyban a Király Színházé lesz. Lázár Ödön már hónapok óta nem volt    színigazgató, amikor eszébe  jutott ez az Ábrahám-féle  levél, amit nyomban átruházott a Király Színház új bérlőtársasága, Föld Aurél igazgató nevére.

A Bál a Savoyban Berlinben, mint ismeretes, igen nagy sikert aratott, és már több mint száz előadást ért meg. Dacára azonban Ábrahám  Pál írásbeli ígéretének, még sem kapta meg a Király Színház a darab előadási jogát. Marton Sándor dr. színházi vállalkozó ugyanis már évekkel ezelőtt lekötötte Ábrahám Pál összes operettjeit, többek közt a Bál a Savoyban című darabot  is s ezért úgynevezett  „kérkedési“  pert indított Föld Aurél ellen s arra  kérte a bíróságot, hogy ítéletileg állapítsa meg, hogy a Király Színház nem rendelkezik a darab előadási jogával.
 

Ábrahám Pál szerződései

Ez a per viharos tárgyaláson ma került Balogh Árpád  dr. törvényszéki bíró elé. A bíróság tanúként idézte meg a Budapesten tartózkodó Ábrahám Pál  zeneszerzőt, akinek vallomása körül keletkeztek a viharok. Ábrahám előadta ugyanis, hogy még 1930-ban ráruházta Marton Sándorra két darabjának, a Viktóriának és a Hawai rózsájának előadási  jogát, majd a többi darabját  is Martonnak adta  át. A Király Színházban Lázár Ödön igazgatása alatt került színre  a Viktória és a Hawai rózsája  és dacára  annak, hogy mind a két  darab nagy sikert aratott, Lázár 15.000  pengő írói  honoráriummal maradt  neki adósa.
Palágyi Róbert  dr. Marton Sándor képviseletében bemutatja az eredeti  szerződéseket, mire a tárgyaló  bíró megkérdezi Ábrahám Páltól:
— Megmondotta ön Lázár Ödönnek, hogy ön Marton Sándornal kötötte le ezt a darabját is?
— Megmondottam. Sőt Lázár Ödönnel együtt felmentünk Marton Sándorhoz is, aki közölte Lázárral, hogy szerződésileg őt illeti meg összes darabjaim  előadási joga. Nem tehetek róla, hogy elterjedt a  hír a Viktória premierjén,  hogy a Fővárosi Operettszínház fogja előadni a Bál a Savoyban-t. Emiatt Lázár szemrehányást tett, mire azt mondottam neki, hogy ez a hír nem felel meg a valóságnak.
—  Tudja mit — mondotta Lázár -, akkor csináljunk szerződést.Ábrahám  elmondja ezután, hogy levél formájában tényleg lekötötte Lázárnak a  darabot, de közölte vele, hogy véglegesen Marton Sándorral kell majd  megállapodnia.

Kié a darab?

A Király Színház képviseletében dr. Bálint Pál ügyvéd megkérdi Ábrahám Páltól, hogy ha  tényleg átruházta a darab előadási jogát  Marton Sándorra,  miért adott mégis szerződést a Király Színháznak is.
—  Én a Király Színháznak csak a premier jogát biztosítottam. Közöltem azonban Lázárral, hogy a darab nyilvános előadási joga, zeneszámainak kiadása, rádióelőadás és minden egyéb jog Marton Sándort  illeti.

Palágyi dr. ügyvéd:  Ábrahám nem köthetett végleges szerződést, hiszen  a darab akkor még nem is  volt készen, azonkívül neki joga van a  szereposztásba beleavatkozni, kikötheti a zenekar nagyságát stb.

Bálint Pál  dr.: Ön lekötötte a darab előadási jogát a Király Színháznak is és Marton Sándornak is. Nem tudja ön, hogy ezzel a  büntető törvénykönyvbe  ütköző cselekedetet követett el?
— Nem tudhattam, hogy ebből ilyen per lesz. S közöltem is Lázárral, hogy  állapodjék meg véglegesen Martonnal.

Ábrahám további vallomásában elmondja, hogy minden darabot Martonnak kötött le, aki neki ezekre ötvenezer pengő előleget folyósított. Ezt az előleget a tantiémekből vonják le.

Ábrahám Pált megeskették vallomására. Ezután Lázár Ödönt, a Király Színház volt igazgatóját hallgatják ki, aki elmondja, hogy Ábrahám lekötötte nála a Bál a Savoyban előadási jogát, de a szerződést nem  fixírozták véglegesen.
Nem tartotta fontosnak, hogy Martonnál is megállapodjék, mert ő Martonnal  jóba  volt és biztosra vette, hogy ő nem gördít akadályokat az előadás elé.

A Király Színház jogi képviselője ezután perbe hívta magát Ábrahám Pált is.
Majd a bíróság a  perbeszédek után meghozta ítéletét, amely szerint  a  bíróság kimondotta, hogy a Király Színház nem rendelkezik olyan joggal, amelynek alapján előadhatja, vagy akár hirdetheti a Bál a Savoyban címü  operettet.

Kimondotta a bíróság, hogy az ilyennemü jog személyhez van kötve  és a szerző engedélye nélkül a színház igazgatója nem ruházhatja  át az előadási jogot.

A törvényszék ítélete iránt színházi körökben igen nagy volt az érdeklődés. Az ítélet ellen minden valószínűség szerint a Király  Színház fellebbezéssel fog élni

147évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el MOSONYI MIHÁLY magyar zeneszerző (1870. október 31.).

DR. ISOZ KÁLMÁN:

MOSONYI MIHÁLY

Mosonyi Mihály a hazai zenetörténet egyik legszeretetreméltóbb egyénisége. Nagy tudását, invenciója gazdagságát, nagy munkabírását céltudatosan állította meggyőződéses magyarságával zenei művelődésünk szolgálatába. Hangsúlyozom, meggyőződéses magyarságát, mert ő nem azért volt magyar, mert történetesen hazai földön született, hanem azért, mert boldog volt, hogy itt születhetett s büszke volt arra, hogy magyar lehetett.

A mosonmegyei Boldogasszonyfalván született 1814. szeptember 4-én. Családi neve Brand volt. Tanítói pályára készült, Pozsonyba ment, hol a nagyhírű — később, mint aacheni zeneigazgató elhunyt — Surányi tanította zenére. E nem hosszúra nyúlt tanulási idő alatt azonban zenei ismeretei oly szilárd alapra tettek szert, hogy azokat, autodidaxis útján — gróf Pejacsevich Péter házában 1835-tőÍ 1842-ig, amikor ott zenetanári minőségben volt alkalmazásban — kitűnően fejleszthette ki. Tanulásának komolysága és fáradhatatlansága szinte félelmetes arányú volt egy az élet elején álló, egészséges, tréfát szerető, jó kedélyű, fiatalember rendes életmódjához képest. Kétfalun való tartózkodását csupán a grófi család kíséretében Bécsbe és Pozsonyba tett kirándulásai szakították meg, amikor is igyekezett a zenei élet terén megnyilvánuló minden új jelenséggel megismerkedni. A klasszikus mesterek odaadó tanulmányozásában fejlődött zeneművész, ki jó zongorás és nagybőgős volt, 1842-ben költözött Pestre és vetette be magát a zenei élet akkor nálunk már eléggé élénk mozgalmaiba. Ekkor már kész munkákat hozott magával. A Pest budai Hangász egylet nem is késett Mosonyi Mihály műveinek bemutatásával s 1844. március 3-án első szimfóniáját adta elő. Sikere nagy volt.

E hangversenyen a nála félévvel fiatalabb Volkmann Róberttel, kinek «Tóbiás» című oratóriumából adtak elő részleteket és Doppler Ferenccel, kinek új «Magyar nyitányát» adták, együtt lépett a pesti közönség elé. Röviddel ezután a Belvárosi plébánia templomban mutatták be miséjét 1844 húsvétján, amelyről a Honderű is megemlékezett (I. fv. 490—91. o.), mondván: «Nem lehet nem érintenünk a fiatal Brand úr gyönyörű miséjét, mely a legdícséretesebb szabatosság és lehető legnagyobb erőösszpontosítással adatott elő számlálhatatlan embertömeg előtt a városi főegyházban a derék regenschori: Preyer (Brauer) úr igazgatása alatt. Brand úr — kinek nagy szimfóniája nem régen oly általános tetszésben részesült — újra nagyszerű tehetségének adta jelét, mert pompás szerzeményének minden száma egytől-egyig művészi avatottság és ihletés eredménye. Mi Brand urat üdvezeljük e szép pályán, de szeretnők, hogy képességét más mezőn is megkísértse.» Alíg telik el pár hónap, Péter Pál napján új miséjét játsszák a belvárosi templom kórusán.

Hogy Mosonyi miséi nemcsak kortársainak tetszettek, hanem, hogy igazi komoly értékek, igazolja, hogy amikor bemutatójuk után nyolcvan évvel, Harmat Artúr a belvárosi templom egyházzenei hangversenyén, elismerésre méltó betanításban felújította, minden zenebarát osztatlan tetszésével találkozott s, azóta Mosonyi miséi, templomaink zenés istentiszteleteinek, élő műsordarabjai. Mosonyit a Honderűnek és barátainak nem kellett a komponálásra bíztatniuk. Zeneszerzői munkásságát a belülről kifelé törő lelkesség fűtötte. Kamarazenéjének, nevezetesen vonósnégyeseinek írása is erre az időszakra tehető. Zongorahármasa 1851-ben jelent meg nyomtatásban. Annak dacára, vagy talán éppen azért, mert Mosonyi a nagy klasszikusok tanulmányozása közepette lett zeneszerzővé, korának új zenei mozgalmai iránt nagy fogékonysággal viseltetett. Így történt, hogy Liszt Esztergomi Miséje templomavató előadásakor az ő Grandualeját és Offertoriumát ékelték a misébe. Liszttel ez időben lépett személyes összeköttetésbe s megnyerte a nagymester őszinte becsülését és barátságát.

Kiviláglik ez Lisztnek Erkelhez 1856. november 21-én intézett leveléből, melyben a miséjén közreműködötteknek köszönetét kéri tolmácsolni, s egyben üdvözli Dopplert és Mosonyit. Úgy látszik e bátorításra írt Mosonyi Lisztnek, ki 1857. április 29-én Weimarban kelt válaszában (Isoz K. : Liszt Ferenc három kiadatlan levele Mosonyi Mihályhoz., Magyar Könyvszemle 1928.), e meleg-hangú sorokkal kezdi levelét:

«Először, mint derék, adományokban gazdag és tehetséges zenészt ismertem meg, most barátként szerettem meg.»

A közlendők során örömének ad kifejezést a felett, hogy Mosonyi legközelebb befejezi operáját, azután így szól: «Bravó, Ön egy derék becsületes ember, aki a mi Sopron megyénknek becsületére válik.» Hogy egy kis földrajzi tévedéssel Boldogasszonyfalvát Sopron megyébe kebelezi be, mit sem tesz. A fontos az, hogy Liszt nem tud valakinek kedvesebbet mondani, mint azt, hogy az ő szülőföldéről való. A szóban forgott operát Mosonyi, Pasque német szövegére írta. Címe: «Kaiser Max an der Martins-Wand», három felvonásos regényes opera. Tárgyához mérten, zenéjének stílusa is a nemzetközi vizeken evezett.

Mosonyi még mielőtt Weimarba utazott volna, 1857-ben az Erzsébet-Album részére «Pusztai hangok» címen magyar zenei darabot írt. Alighanem operájával együtt ezt is magával vitte s mutatta be a Mesternek. A tőle nyert tanácsok alapján a vezérkönyvet hazahozta, félretette — az hírlett róla, hogy elégette, amit igen helyesen nem tett meg s ez a mű ma a Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Osztályának tulajdona — s weimari útja óta csak magyar irányú műveket komponált. Időközben Mosonyi a Rózsavölgyi és Társa cégnek Bécsben Dunkl Nepomuk János címen fenntartott fiókja részére Liszt Esztergomi Miséjéből négykezes zongorakivonatot készített. Az első két tétel elkészültével a szerző véleményét kikérendő Mosonyi a kéziratot elküldötte Lisztnek, ki azt kézhez véve, azonnal átjátszotta az épen nála időző Hans von Bülow-val. Erről Liszt I860. szeptember 24-én kelt levelében ezeket írja Mosonyinak:

«Ha itt lett volna, az előadással majd annyira meg lett volna elégedve, mint a zongorások az átirattal, amelyet mintaszerűnek s mesterinek kell mondanom. Egy ilyfajta partitúrát nem lehet értelmesebben, hívebben és hatásosabban zongorára négy kézre átírni, mint ahogy az Önnek sikerült.»

Időközben Mosonyi saját kompozícióin is szorgalmasan dolgozott, mint mondottuk kizárólag magyar szellemű darabokat írt. Brand ekkor szülőföldjéről a Mosonyi nevet vette fel. Első magyar szerzeményeit vidékről küldötte fel kiadásra a Rózsavölgyi cégnek. Itt az üzletben megforduló zenészek között a művek általános feltűnést keltettek s mindenki a szerző kiléte után tudakozódott. Mosonyinak így az ismeretlenség köpenyébe burkolózva módjában állott, hogy műveiről mindenkinek őszinte és fenntartásnélküli véleményét meghallhassa. És ez a vélemény csak hízelgő volt reá nézve. Volt is álmélkodás, amikor Mosonyi kilétét felfedte. Hogy a Mosonyi nevet mély meggyőződésből vette fel, s hogy a magyar zenének fejlesztését életfeladatául tekintette, legjobban kiviláglik a Szépművészeti Csarnokkal folytatott polémiájából, amidőn a Zenészeti Lapokban (1863. 126. o.) többek között ezeket írja:

«Midőn én, mint Mosonyi, új tollat faragtam magamnak, mellyel írni s működni akartam: korántsem tevém ezt fiatal felhevülésből vagy szalmatűz lelkesedésből (mert 18 évig észleltem, s követtem figyelemmel a főváros zenészeti életét s a hazai művészet viszonyait), hanem érett megfontolással s a tér veszélyességeinek tiszta öntudatával fogtam a nehéz munkához.»

Munkálkodása az I860. évben gazdag aratást nyújtott. Ekkor jelentek meg: «Hódolat Kazinczy szellemének», «Magyar gyermekvilág» című zongoradarabok. «A magyarok tisztulási ünnepe az Ung vizénél» című oratóriumát befejezte, «Széchenyi Gyászhangok» zenekarra, a Filharmóniai hangversenyeken előadatott. Ebből az időből valók a «Tanulmányok zongorára, a magyar zene előadása képzésére» négy füzetben. Hogy zenei kitaláló adománya — idegen szóval: invenciója — ebben a tanulmánysorozatban mily gazdag és mélyen szántó, erről nem kisebb szakember, mint Wagner Richárd tett tanúbizonyságot, ki a «nemzeti zene» fogalmáról való véleményét, azon szerzemények alapján foglalta össze Ábrányi Kornélhoz a Zenészeti Lapok szerkesztőjéhez 1863. augusztus 8-ikán Penzingből intézett levelében, amelyet Reményi adott neki, s amelyek között Mosonyi Tanulmányai is voltak. Wagner a «nép-zenében rejlő őseredeti gazdagságot», mint ható tényezőt mindenekfelett kiemelve, így folytatja (a szöveget Ábrányinak a Zenészeti Lapokban közölt fordításában ismétlem):

«hogy a valóban jellemzetes művészi feldolgozás miként képes a még tökéletes nemzeties elemből csaknem bevégzett tökélyű műzenészeti termékeket alakítani: erre példa Mosonyi Mihály «Tanulmányok» című műve II. füzetének XIII. számú darabja. Ki ne ismerné fel ebben — mely másrészt feltűnő híven tükrözi vissza a magyar «Lassúk» eredeti típusát — azon szellemet, mely Bach Sebestyén fantasztikus előjátékait átlengi?»

A Filharmóniai hangversenyeken 1861-ben az «Ünnepi Nyitány» került bemutatásra és ugyan-ezen év végén (december 16) volt a Nemzeti Színházban első előadása a «Szép Ilona» című operájának, mely osztatlan elismerésben részesült és műsordarab volt. Szövegkönyve kissé nehézkes, ami újabb-kori felfrissítését megakadályozta, pedig zenéje megérdelmelné, mert mindegyik száma, egy önmagában egész, finom művű ékszer. Második magyar operája az «Álmos» nem került előadásra. A Nemzeti Zenede alapításának 25-ik évfordulóján tartott országos ünnepségeken — amelyeken Liszt: «Szent-Erzsébet legendájának» legelső előadása is volt — férfikarra írt «Ébresztőjét», mint összkart adták elő az egybesereglett dalárdák. (Szövege miatt kicsibe múlott, hogy a cenzúra nem engedte meg az előadását.)

Mosonyi zeneszerzeményeinek legfontosabbjait eddig megemlítve, reá kell még mutatnom arra, hogy e tevékenységén kívül, tanítói, karmesteri munkásságot is fejtett ki, s mint elméleti író és kritikus jól forgatta a tollat. Növendékei közül csak Zimay Lászlót és Erkel Ferenc fiait, Sándort és Gyulát említjük fel. Az 1860-ban megindult Zenészeti Lapoknak egyik főmunkatársaként elméleti és mélyen szántó ismertető és kritikai cikkeket írt. A Zenekedvelők Egyesületének egynéhány évig vezető karnagya volt.

Magyar zeneműveinek szépsége nem hervadt és ma is frissek. Céltudatosan dolgozott, határozott művészi elvei voltak, zenéjében gazdag invenció nyilatkozik meg, változatos jeles hangszerelő s minden darabja magán viseli Mosonyinak egyéni bélyegét. Főjellemvonása a legkomolyabb szépségideál áhítatos tisztelete.

Ha Wagner «a legnagyobb elismerés és dicséret pálmáját» (Haraszti Emil: Wagner Richárd és Magyarország 286 o., megj. A.) nyújtotta Mosonyinak, Liszt Ferenc ennél még többet tett: szerette és nagyra-becsülte. Szerzeményeinek megküldését kérte, mert «tudja, hogy azokat nyitott füllel és kész rokonszenvvel fogadom» írta egyik levelében. A Szép Ilonkából vett témára fantáziát írt. S mikor báró Augusz Antalnál Szekszárdon időztében, hol Mosonyi is felkereste volt, értesült ennek 1870. október 31-én bekövetkezett haláláról, gyászzenét írt: a «Mosonyi sírkíséretét» (Isoz Kálmán: Zenei levelek. 465. sz.). E szerzeményét 15 évvel később a «Magyar Arcképek» sorozatába is felvétetni kívánta s erről kedvenc pesti kiadójának, Táborszkynak írván, többek között ezeket mondja (U.o. 950. sz.) — amivel mi is befejezzük rövid ismertetésünket — «Kiváló és jellemes Mosonyinkról, mint magasröptű zenészünkről nem szabad megfeledkeznünk.»

A ZENE, 1931. április 1. (XII. Évfolyam, 13. szám)

64 évvel ezelőtt (1953. október 30.), ezen a napon hunyt el Kálmán Imre a világhírű magyar zeneszerző, karmester.

Emlékére:

PROFILBAN TILOS KÁLMÁN IMRÉT LEFOTOGRAFÁLNI
London, 1933. október 19.
 

A Langham Place-on, a londoni West, a legfinomabb városnegyed kellős közepén emelkedik az angol rádió csodálatos székháza. Idetartunk együttesen: Kálmán Imre, a világhírű magyar zeneszerző, Mr.Lubbock, a jónevű, fiatal angol komponista, a BBC operett-rendezője és én. Megyünk Kálmán Imre londoni rádióestjének főpróbájára. . . .

A magyar komponistát különös reverenciával fogadják az óriási épületben. Emeletek és folyosók végtelen labirintusán keresztül jutunk el végül a próbaterembe. Sötétszürke, vastag posztó takarja a falakat és messze-nyúló fémágon, egészen kicsiny mikrofon hajlik a zongora fölé, amely elé Kálmán Imre ül le most a próba megkezdésekor. . . .

Azzal kezdi, hogy a kottalapokba külön bejegyzéseket ír és megkéri John Hendriket, a tenoristát, hogy vegye figyelembe ezeket a külön jegyzeteket, amelyek operettjeinek rendes kiadásából hiányoznak, de amelyekre ő külön súlyt helyez itt, a londoni előadáson. Azt akarja, hogy minden úgy történjék, ahogyan ő azt elgondolta, hogy a legeredetibben, legigazabban, önmagát nyújthassa az angol BBC-n keresztül — az egész világnak.

John Hendrik odaáll a mikrofon elé a (mikrofon nincsen bekapcsolva), felemeli karját és Kálmán Imre belekezd Marica grófnő című operettjének világhírű dalába, a «Jöjj cigány» dallamába. Lassan, szinte dúdolva énekel a tenorista — a mikrofon kívánja így — majd egyszerre, hirtelen, szállni kezd a hangja (elhajlik a mikrofontól), azután újra suttogva folytatja (most egészen belehajlik a mikrofonba), hogy végül a legzengőbb akkorddal fejezze be!

Kálmán abbahagyja a zongorázást; odahajlik a tenorista kottája fölé, magyarázni kezd neki Különböző jelek kerülnek a papírlapra. A tenorista boldog, hogy kottáján a nagy zeneszerző kézírásával örökíti meg külön zenei megjegyzéseit. Utána újra kezdik a dalt próbálni. A végén Kálmán Imre, legteljesebb tetszésének ad kifejezést, még külön meg is kérdezi a tenoristától, hogy kitől tanult énekelni, annyira tetszett neki az «iskolája.»

Aztán áradozva dicséri az angol tánczenét és az angol rádió magas fokú szervezettségét, majd, amikor meg jelenik a próbateremben a BBC külön házi fotografusa, hogy számomra lefotografálja a muzsikust, Kálmán semmiképpen sem akarja az utasításait meg fogadni. Nem hagyja magát, csak szemben lefotografálni. Profilban tilos!

Amikor vége van a próbának, együtt távozom Mr. Lubbockkal, a Kálmán-estély rendezőjével. (Egyike a legjobb neveknek ma az angol rádióban.) Nem tudja eléggé dicsérni Kálmánt! Ennyire kedves, ennyire közvetlen, ennyire melegszívű nagy muzsikussal még nem találkozott!
És milyen remek, szinte a minuciózusságig tökéletes, alkotó-komponista.

— Ó, bárcsak minden nagy muzsikus, akivel dolgom van, ilyen volna! — fejezi be egy sóhajjal a beszélgetést Lubbock mester, azután visszasiet a próbaterembe, ahol a megadott instrukciók alapján, tovább folytatja a megkezdett munkát. . . .

LÓRÁNT MIHÁLY

SZÍNHÁZI ÉLET, 1933. október 29 – november 4. (XXIII. Évfolyam, 45. szám)
 

Ránki György 

zeneszerző születésének 110. évfordulóján (Budapest, 1907. október 30. – Budapest, 1992. május 22.) legismertebb gyermekoperájának rádiófelvételére emlékezem (Wikipédia) :

A Pomádé király új ruhája Ránki György, eredetileg a Magyar Rádió felkérésére írt gyermekoperája (1951), amelyet később, a rádiós bemutató sikere után dolgozott át a szerző a színpadi bemutató számára. A három felvonásossá bővített változat ősbemutatójára 1953.június 2-án került sor a Magyar Állami Operaházban.

A nagy dán mesemondó Andersen szatirikus története kitűnő lehetőséget kínált Ránki számára egy vígopera komponálására. A Magyar Rádió akkoriban gyakran rendelt zeneműveket fiatal szerzőktől és sokszor nem elégedett meg a darabok előadásával, hanem mecénási szerepet is vállalt: ha a darabokat sikerrel adták le, a szerzőket is új művek írására ösztönözték. A Pomádé király első változata egy egyfelvonásos kis gyermekopera volt, amely akkora sikert aratott a rádióhallgatók körében, hogy a Magyar Állami Operaház nem sokkal a rádióbemutató után felkérte a szerzőt a színpadi változat elkészítésére.

Erre azért volt szükség, mert más egy rádióstúdió és más egy nagy színpad akusztikai igénye. Ránki sok új zeneszámot komponált művéhez, háromfelvonásossá bővítve azt. A prózai párbeszédeket secco recitativókkal váltotta fel, felújítva ezzel a zongora kíséretes énekbeszéd régi hagyományait. Az új változatban a történet szatirikusan társadalombíráló lett, kiolvasható belőle a személyi kultusz bírálata. A nagynak és bölcsnek mondott Pomádét annyira körbeveszi az udvartartás talpnyalása, hogy az senkit nem enged kimondani: a királyon nincsen semmi! Csak egy kisgyereknek lesz elég bátorsága ahhoz, hogy lerántsa a leplet a hazug színjátékról.

1968-ban a Magyar Rádió újabb változtatásokat kért a szerzőtől. Ránki ezúttal alaposan megrostálta az 1953-as nagyszínpadi verziót: a lírai cselekménysorozatot szinte teljesen elhagyta, csak a király megcsúfolását mondja el, a három felvonást kettővé vonta össze. Kétségtelen, hogy a tömörítés javára vált a vígoperának. Ebben a koncentrált formában sokkal hatásosabb a mű. Rozi és Jani szerelmi története volt az 1953-as verzió lírai-szerelmi szála, de nem illett a dramaturgiába: sok tekintetben lassította a dráma sodró lendületét. A lírai részek megformálása nem volt zeneileg egyenértékű a csúfondáros, szatirikus részekkel, ennek következtében a háromfelvonásos verzió zeneileg egyenetlen is volt.

Az előző verzió behódolt a kor szokásainak: meg volt tűzdelve egy kis ifjú gárdai tartalommal, egy kis szerelmi történettel. Az 1972-es változatból a mozgalmi-politikai részek is kimaradtak. Az utána következő évtizedekben, egészen máig ez a verzió vált a színpad produkciók alapjává. A Pomádé király harmadik változatát először a Magyar Rádió sugárzásában mutatták be, majd 1972. december 17-én sor került az operaházi bemutatóra is. A következő évben az opera társulata Wiesbadenben vendégszerepelt a Pomádéval óriási sikerrel.

Pomádé király - Gregor József
Dani - Palcsó Sándor
Béni - Dene József
Garda Roberto - Bende Zsolt
Nyársatnyelt Tóbiás - Palócz Sándor
Dzsufi - Andor Éva
Kapitány - Nádas Tibor
Mézesbábos - Sólyom-Nagy Sándor
Lacikonyhás - Katona Lajos

Közreműködik: a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
vezényel: Oberfrank Géza

A felvétel helye és ideje: 1968, Magyar Rádió stúdiója
 

134 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Volkmann Róbert, Németországból származó és magyarrá lett, neves zeneszerző.

Volkmann Róbert életrajza

Írta: dr. Hans Volkmann

 Volkmann halálának harmincadik évfordulója alkalmul szolgál arra, hogy a zenekedvelő körök figyelme e felé az előkelő művészegyéniség felé forduljon. Egyrészt az a körülmény, hogy hosszú éveken át budapesti lakos volt, s mint ilyen 1849-ben nemzetőri minőségében részt vett a szabadságharcban is, másrészt pedig az, hogy műveiben gyakran dolgozott fel magyar motívumokat, méltóvá teszik Volkmannt, a művészt és az embert egyaránt a magyarok meleg érdeklődésére.

Volkmann Róbert Frigyes, második fia Volkmann Frigyes Ágost Gotthelf kántortanítónak, 1815. április 6-án született Lommatzschban, egy Meissen közelében fekvő kis városkában. A szülői ház szűkös körülményei csak üdvös hatással voltak reá, megacélozták erejét, s így képessé tették ama nélkülözések és csalódások elviselésére, melyeket az élet tartogatott számára. Az apa hivatása már korán érintkezésbe hozta a fiút a zenével, s rendkívüli tehetsége már ekkor mutatkozott, úgy, hogy részt vehetett egyházi zeneművek betanításában. De az apát, sem a gyermek kiválóan szép hangja, mellyel mint a templomi előadások szólistája elragadtatta Lommatzsch lakóit, sem korán megnyilatkozott zeneszerzői tehetsége (már 13 éves korában írt egy áriát zenekar-kísérettel), nem indították arra, hogy a fiút muzsikusnak nevelje, még kevésbé arra, amit szülők oly gyakran tesznek meg sok tehetség kifejlődésének kárára, hogy őt mint csodagyermeket kihasználja. A családban hagyományos tanítói, illetőleg kántori pályára szánta fiát, s Freibergbe küldte (a Szász Érchegységben), s ott a gymnasiumban, majd a szemináriumban végezte tanulmányait. Itt azután Anacker A. J., akinek neve a „Bergmannsgruss“ révén még ma is ismeretes, döntő befolyással volt fejlődésére, mert rábírta a fiatalembert, ki időközben elvesztette volt édes atyját, hogy szentelje magát teljesen a zenének.

Mikor Volkmann szerencsésen befejezte szemináriumi tanulmányait, Anacker tanácsára s az ő ajánlóleveleivel ment el Leipzigbe, s ott Becker G. F.-nél, a Nicolai-templom orgonistájánál kezdett összhangzattant és zeneszerzést tanulni, mert hisz első sorban zeneszerző akart lenni. Zongoraleckékkel szerezte meg szerény életmódjának anyagi eszközeit, mert arra nem is gondolhatott, hogy öreg édesanyja segélyezze. 1839 őszén befejezte Beckernél tanulmányait, Prágába ment s ott énektanítói állást vállalt egy kevéssel azelőtt alapított zeneiskolánál. De Prágában nem tudott véglegesen megmaradni, és örömmel fogadta el a rá következő évben Stainlein-Saalenstein grófnő meghívását Ipolyság mellett fekvő birtokára, Szemerédre, hogy ott leányai zongora- és énektanítását elvállalja.

Ennek a meghívásnak azért tett eleget, hogy kielégítse vándorlási hajlamát, be akarta járni a világot, s akkor még nem sejtette, hogy már az első idegen országban, melynek határát átlépte, horgonyt fog vetni. Mert 1854—58-ig tartó bécsi négyévi tartózkodásától eltekintve, élete azontúl Magyarországon folyt le. Mikor a grófi családtól megvált, annak összeköttetései révén Pestre került. Itt, mint zenetanító, sokszor nagy nélkülözések közt küzdötte át magát az életen. Pesti tartózkodása első évtizedében mély hatást gyakoroltak reá a politikai viharok, a nemzet szabadságharca, s 1849. május havában, mint nemzetőr, ténylegesen részt vett az eseményekben. (A nemzetőrségnél a káplárságig vitte.)

Minden szabad percét a zeneszerzésnek szentelte Volkmann, s az éhség és a lelki megrázkódtatások mellett is nőttön-nőtt szerzeményeinek száma. Persze, hogy művei elterjedését nem igen mozdította elő az ő csendes, szerény egyénisége, s minden vásári reklámtól idegenkedő, előkelő lénye. Ellenben jó barátai, akik művei becsét felismerték, legnagyobb áldozatkészséggel karolták fel azokat. Hans von Bülow a b-moll-triónak, ennek a Beethoven utáni idők legmélyebb és legnagyobb kamarazene-művének előadásával az egész zenei világ bámulatát szerezte meg Volkmannak, s e siker következtében Heckenast Gusztáv akképp intézte el művei kiadásának ügyét, hogy a mester azon-túl minden anyagi gondtól menten, teljesen alkotó művészi munkájának szentelhette idejét. Mikor azután 1875-ben meghívták a már öregedő komponistát az akkoriban megalapított Országos Magyar Királyi Zeneakadémiához az összhangzattan és zeneszerzés tanárának, úgy érezte, hogy elérte élete célját. Budapest zenei köreinek tisztelete, tanítványainak rajongó szeretete vette őt körül ez állásában, amelyben sok kiváló zeneszerzőt nevelt Magyarországnak, s mint a zeneakadémia tanára hunyt el 1883. október 29-én.

Nem könnyű dolog Volkmannt, a zeneszerzőt jellemezni, mert művei, noha valamennyiükben van közös, sajátságos vonás, egymás közt mégis nagyon különbözők. Nem mondhatjuk Volkmannról, mint akárhány más zeneszerzőről, hogy elég egy művét ismernünk, s már ismerjük valamennyit, ha meg akarjuk érteni az ő művészi egyéniségét, külön-külön kell tanulmányoznunk minden egyes alkotását, mert mindenikben más-más oldalról mutatkozik be.

A zene fejlődésére, különösen az ifjú oroszok iskolájára (Csajkovszkij, stb.) mélyreható befolyással voltak első sorban Volkmann zenekari művei.

Két szimfóniája, a heroikus d-moll és a vidám B-dúr a 19. század legjelentékenyebb művészi alkotásai közé tartozik. Ezekben szigorúan ragaszkodik a klasszikus formákhoz, nyitányaiban pedig sajátos, egészen eredeti, modern utakon halad, legkivált abban a démonikusan hatalmas, megrázó nyitányban, melyet Shakespeare: III. Richardjához írt. Inkább szabad zenekari fantáziának mondható ez a mű, invenciójában és kialakulásában geniális, nagyszerű s amellett legfényesebben hangszerelt műve a mesternek. Másik két nyitánya, a hangverseny- és az ünnepi nyitány szerényebb jellegűek, de mindkettő nemes és tele van a leggazdagabb melodikával.

Két hangversenyt írt zenekari kísérettel, az egyiket, a csellóversenyt, ennek a hangszernek a mesterei a legjobb és legszebb műnek mondják, melyet valaha csellóra írtak és minden csellistának szinte a szívéhez nőtt, a másik a zongoraverseny, csak kevéssé terjedt el, noha rendkívül bájos és szép-hangzású.

Volkmann legeredetibb alkotásai közé tartozik három vonós szerenádja. Az első (C-dúr) nem tudott meghonosodni a hangversenytermekben, a másik kettő időnkint meg-megjelenik a műsorokon. A második (F-dúr) finom keveréke a kicsapongó jókedvnek és a kényelmes jóérzésnek, ez utóbbi különösen a népszerűvé vált bájos kis valcerben nyilvánul meg, a harmadiknak (d-moll) fő-szépsége az a bánatos csellószóló, mely végig vonul az egész művön.

Kamarazene-művei közül hat vonósnégyese maradt fenn Volkmannak, közülük a g-moll és e-moll négyesek gondolataik ereje és szépsége révén, állandó műsorszámaivá váltak a legkiválóbb négyes társaságoknak. Ezt az elterjedtséget legalább épp úgy megérdemelné az f-moll négyes, mely talán a legmélyebb gondolatokat tartalmazza valamennyi között. A már előbb említett mélységesen szép b-moll-trión kívül egy könnyed, kecses kisebb triót is írt F-dúrban, mely különösen dilettáns körökben terjedt el. Úgy látszik, ezeknek a köröknek szánta a mester hegedűdarabjait is, különösen a mélázó „Chant du Troubador“-t, a temperamentumos Allegrettót és a szenvedélyes Rapszódiát.

Egyes zongoradarabjaiban a német klasszikus és magyar elemek sajátságos egybeolvadása mutatkozik. Gondoljunk csak, „Visegrád”-ra, erre a tizenkét megható poémára, melyek a régi királyi vár nevéhez fűződnek, vagy a Bajza költeményeihez írt „Improvizációk"-ra. Händel ú.n. „Grobschmied“ témájára írt variációja, Volkmannak ez a legjelentékenyebb zongora szerzeménye viszont teljesen klasszikus tartalmú, minden nemzeti jellegtől ment, magasztos irányú mű. Német kedély vonul végig a „Wanderskizzen“ és „Lieder der Grossmutter“ című ciklusokon; ez utóbbiak gyermekeknek szánt darabok, melyek méltán megállják helyüket Schumann gyermekdarabjai mellett, s népszerű jellegük otthonosakká tették őket mindenfelé a német családok körében.

Méginkább áll mindez Volkmann négykezes zongoraműveire, melyek az e téren alkotott legfényesebb művek közé sorolhatók. Van-e leendő zongoraművész, akinek a színekben gazdag „Musikalisches Bilderbuch“ ne nyújtott volna élvezetet, buzdítást, felüdülést, s van-e, ki azt érettebb éveiben ne venné ismét elő szívesen? „A nap szakai“ is rendkívül gazdag belső szépségekben tárja elénk egy a gyermek életéből vett nyári napnak, változatos kedves eseményeit, amint azok a reggeli énektől kezdve az éjjeliőr nyugovóra intő daláig elvonulnak előttünk. Volkmann négykezes művei közül azonban legjobban elterjedt a „Hét magyar vázlat“, ezeknek a fülbemászó, német fülnek egészen különleges dallamai és élénk rythmusai nagy közvetlenségükkel mindenkor megkapják a hallgatót.

Volkmann dalai is méltók az ugyanolyan érdeklődésre, mint amilyennel zongoraműveit mindenfelé fogadják, de mégis mindeddig csupán két napsugarasan derűs dala „A megtért“ (Goethe : Die Bekehrte) és a „Csalogány“ nyerték meg szélesebb körök érdeklődését. Pedig mennyi gyönyörű, értékes dala van, melyek méltóan sorakoznak e kettő mellé! Hadd mutassak itt rá néhányukra: „Megbánás," „Álom“ (op. 16.), „Fenn az égből“ (op. 52.), „A korsócska“ (op. 72), a német lyrának mindmegannyi gyöngyei.

Vegyes karra túlnyomólag egyházi tartalmú műveket alkotott Volkmann, s ezek közül a „Karácsonyi ének a tizenkettedik századból“ című hatalmas kórus, messze túlszárnyalja művészi érték tekintetében a többit és Palestrina és Bach halhatatlan alkotásai mellé méltán sorakozik.
Nagyobb terjedelmű vokális művei közül különösen kiemelendő két énekjelenet női hangra, zenekari kísérettel, ezek: „Az éjszakához“ és „Sappho,“ utóbbi különösen hálás előadási darab magas drámai szopránhangnak.

Két világi karából „A légy oly csendes“ és a „Csatadal“ színművekből a természet nemes szeretete árad, gyengéd kedélyének öröme sugárzik ki. Ugyanebbe az érzelmi szférába tartoznak nagyrészt férfikarai is, sok figyelemre méltó akad köztük, s a dalárdák, melyek eddig mellőzték azokat, mivel túlságosan nehezeknek híresztelték el, bátran megpróbálkozhatnának velük. Előkelő jellegük mellett is túlnyomólag könnyen énekelhetőleg tette le őket a mester.

Íme, röviden vázoltam Volkmann életét, s megemlékeztem legkiválóbb műveiről, valamennyire e szűk keretben nem terjeszkedhettem ki. Az itt megemlített művek méltón sorakoznak a zene legkiválóbb mestereinek alkotásai mellé. Halálának most küszöbön álló harmincadik, — születésének rövidesen bekövetkezendő századik évfordulója bizonyára alkalmul fognak szolgálni arra, hogy műveit mindenütt, ahol él a nemes zene kultusza, újból felkarolják, hiszen az érzelmek egész skáláját felölelik azok.

Mert Volkmann egyforma erővel és biztonsággal kezeli az égető, mélységes fájdalom és a csapongó humor hangjait, a heroikus büszkeség, a jóllakott kedélyesség, a romantikus félhomály, a klasszikus derű mind él, vibrál, visszhangra talál az ő gazdag kedélyében, dús kincseiből mindenki számára tartogat adományt, mindenik más-más, de egyaránt értékes és elbűvölő.

Forrás: A ZENE, 1913. október hó (V. Évfolyam, 8. szám)

(Ford. M. Gy.-né.)

Előzmény: "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei", 28. sz. bejegyzés

Népszerű videók - Volkmann Róbert

162 évvel ezelőtt, ezen a napon született Aggházy Károly, magyar zongoraművész, egykori Liszt tanítvány.

"Aggházy Károly

A magyar zenetörténet szeszélyesen kanyargó útján friss útjelzőt állítunk fel. Rá van írva: «Ha erre mentek, Aggházy Károllyal találkoztok!»

Huszonöt éve halt meg. (1918-ban. Papp Viktor írása 1943-ban készült. - Megj., A..)

Nem a közismertek közül való, de olyan érték, akit a magyar kultúra elrétegeződésében előkelő hely illet meg. A negyedszázad csaknem elfeledte, holott a magyar zeneművészet egyik legtehetségesebb, legmagyarabb és legműveltebb munkása volt. Azok közé az úttörők közé tartozik, akiknek zeneművészetünk magas színvonala és virágzása nem kismértékben köszönhető.

«Élete – tulajdonképpen a csalódások hosszú láncolata» - mondta róla legrégibb barátja, Hubay Jenő. Mi pedig hozzátesszük: alkotóművészete a késői elismerés jegyében állt. Így járt Liszt Ferenc is, aki zenekari műveinek sikertelenségeire fölényes daccal mondta: «Én várhatok.»

Aggházy szerényen hallgatott és meghalt, nekünk hagyva másfélszáz művét.

Aggházy Károly keveset tudott a származásáról. Születése idején nagyszülei nem éltek, régibb felmenőiről is csak keveset hallott. Történetbúvár fia, vitéz Aggházy Kamill nyugalmazott ezredes kutatta ki a család múltját. A család minden valószínűség szerint az erdélyi Sepsiszékből származik, ahol állítólag ma is élnek Aggházyak. Egyik a XVIII. században Veszprém vidékére szakadt águkból a művészhajlamú Aggházy György 1830 körül világgá megy s a művészetek klasszikus hazája, Olaszország felé tart. A megélhetés közben szabóiparosnak kényszeríti. Bejárja Itáliát, Ausztriát és Németországot. A szabadságharcban, már, mint 31 éves férfi, keszthelyi nemzetőr. Később az osztrák besorozás elől Dombóvárott húzódik meg. Gyula fiának megszületése után, 1851-ben Pestre költözik. Kitűnő megjelenésével, műveltségével és tudásával hamarosan érvényesül. Az elnyomatás alatt a magyar női divat egyik előharcosa, ruhaterveit a pesti divatlapok kőnyomatos mellékleteiken közlik.

1855. október 30-án születik Károly fia. Gyula és Károly rajzolgat, festeget. Gyula hegedülni, Károly zongorázni tanul. Apja, aki közben a Nemzeti Zenede Egyesületnek, majd igazgató választmányának tagja lett, eleinte Bartalus Istvánra bízza Károly oktatását. Később a Nemzeti Zenedébe íratja be, ahol Zapf Antal és Feigler Géza a tanára. Már az első vizsgákon feltűnik zongorajátékával. 14 éves korában a Táborszky-cégnél egy kánonja jelenik meg. Az apa ekkor már szép jövedelmének jelentékeny részét költi két művész-fia nevelésére.  

Gyula az érettségi után a Nemzeti Színház operai zenekarának hegedűse, de egy szép napon vonóját az ecsettel cseréli fel és Bécsbe, Münchenbe, majd Párisba megy, ahol Munkácsynál fejezi be tanulmányait s a hetvenes évek közepén úgy tér haza, mint az akkor aranykorát élő zsánerfestészet nagy ígérete.

Károly gyönge erejét megviselik zenetanulmányai, s hogy ezeket folytathassa kénytelen a gimnáziumból kimaradni. Mint magántanuló azonban ifjú Szathmáry Károly vezetése mellett, széleskörű, általános műveltségre tett szert. 1871-ben Bécsbe megy, ahol Brucknertől tanul zeneszerzést és 1873-ban aranyéremmel kitüntetve tér haza. Volkmann Róbert tanítványa lesz, majd a pesti Hal-téri Zeneakadémián Erkel Ferenc növendéke.

1875. február 18-án az eddigi gyöngybetűk helyett naplójában nagy betűkkel és aláhúzásokkal örökíti meg életének eddig legfontosabb eseményét:

«Délután 2-kor Lisztnél voltam. Az Öreg igen kedvesen fogadott. Tanítványa vagyok! Az Isten jó, hatalmas, legyen áldott az Ő neve!»

Tehetségének és szorgalmának köszönhette Aggházy, hogy Lisztnek nemcsak tanítványa, hanem kedvence is lett, akit Liszt mindvégig, mindenütt a legmelegebben pártolt.

A következő évben Aggházy Szegeden, a dalos verseny alkalmából rendezett hangversenyen nagy sikert arat. Itt ismerkedik meg Hubay Jenővel, akivel egész életére kiható barátságot köt. 1878-ban Liszt ajánlatára megkapja a főváros Liszt-ösztöndíját és Párisba megy.

Szép, nagy, azúrkék szemével, barna fürtjeivel, délceg, előkelő alakjával, a legjobb fogadtatásban részesül. Az év végén ismét összetalálkozik Hubayval. Ettől kezdve elválaszthatatlanok. 1879 elejétől, amikor a Salle Erardban közös hangversenyt adnak, és óriási sikert aratnak, a két fiatal magyar művész az egész párisi társaságot meghódítja. A legelőkelőbb szalonok versengtek értük. Némely este két-három helyen is kellett játszaniuk. A köztársaság elnökénél, Grévynél, Gambettánál, Lessepsnél éppúgy otthon voltak, mint Dumas filsnél, Saint Saënsnél, Sarasatenál és Sarah Bernhardtnál, vagy a híres festők: Bataille, Bastien Lepage, Doré, és mások irigyelt körében. Az ott élő magyarok közül Munkácsy szalonján kívül Türr István tábornok, Nemeskéri Kiss Miklós, Bertha Sándor és Szarvady estélyein gyakran szerepeltek.

A szegedi árvízkárosultak javára rendezett párisi hangversenyükről a világ legnagyobb lapjai írtak. Május végén hazalátogattak, hogy megpihenjenek. De annyira elhalmozták őket meghívásokkal, hogy 35 magyar városban kellett hangversenyezniük. Mindenütt négyes-fogat, szerenád, lakomák és bálok. Az elsüllyedt «Arrogante» csatahajó áldozatainak családja javára rendezett margitszigeti ünnepségen, melyre Munkácsy és Türr is hazajött Párisból, Márkus Emíliával és Odry Lehellel együtt léptek fel.

Párisba visszatérve, egyik hangversenyük a másikat követte. Több ízben játszottak a híres csillagász Flammarion Camille házában, kinek hatása alatt Aggházy élete végéig lelkes műkedvelő csillagász maradt.

1880-ban Csiky Gergely és Almási Balogh Tihamér népszínműveihez Aggházy Hubayval együtt írt zenét, de annak magyaros szellemét az akkori pesti közönség nem igen tudta méltányolni.

Májusban, Londonban hangversenyeztek, fényes sikerrel. Innen Brüsszelbe és aztán Kolpachba utaztak, ahol Munkácsy kastélyában két hónapig pihentek és zenélgettek.

A következő évben a nagybeteg Vieuxtemps meghívására a hátrahagyott műveit a két barát rendezte sajtó alá. Ezután a hazatérés következett s vele a babérkoszorúzta doó is szétvált. Hubay visszatért Párisba. Aggházy megnősült s a Nemzeti Zenede tanára lett. Kacziányival és Ernyeivel együtt szerkesztett «Harmónia» című zenei szaklapjában feldolgozta külföldi tapasztalatait, «mintegy hatodik érzékével megállapította, hogy az a forrás, melyből tüzes magyar lelke a nélkül meríthet, hogy nemzeti mivoltából, fajiságból veszítene, a francia kultúra.

A hazai művészeti lehetőségek azonban nem elégítették ki s így 1883 elején, Liszt ajánlatára a berlini Stern-Kullak konzervatórium tanári állását foglalta el. Az ott töltött 6 év alatt sok jeles német művész került ki keze alól. Zeneműveit Németország legnagyobb kiadói adták ki.

1889 elején az észak-amerikai Cincinnatiba hívják, de Justh Zsigmond tanácsára nem oda, hanem haza készül. Justh hatalmas propagandát csinál mellette, Trefort kultuszminiszter az átszervezett Zeneakadémián tanári állással kínálja meg. Aggházy tehát családostól visszatér hazájába. Közben Trefort meghal, az utód az előd ígéretét nem vállalta s így Aggházynak a Nemzeti Zenede és a Zenekedvelők Egyesületének kiművelési osztályával kellett megelégednie. Büszkesége nem engedte, hogy a jóvátételre később tett ajánlatokat elfogadja s halála percéig a két intézet tanára maradt.

Közben 1890-től két évig az Operaház korrepetitora is volt.

1890 után egyre ritkábban szerepelt, mint előadóművész és dirigens.

1902-ben és 1903-ban svájci hangversenykörútra vállalkozik.

Utoljára 1911-ben, mint volt Liszt-tanítvány, játszik a budapesti Liszt-ünnepségeken.

Munkaerejét inkább a tanítás és a zeneszerzés között osztja meg. A tanítás azonban a komponálásban is gátolja, s így többnyire csak nyári pihenőit használhatja nagyobb-szabású művek megírására.

A világháború kitörése, hadbavonult fiának és vejének sorsa, rongált egészsége teljesen elhallgattatja. Utolsó művének, egy 1915-ben írt «Győzelmi induló»-nak csak futólagos vázlata maradt. 1918 nyarán Kőszegre ment, hogy az ottani hidegvíz-gyógyintézetben keressen gyógyulást idegbántalmaira. Hazatérve, ágyba hanyatlik. A Jendrassik-klinikán meglátogatják a régi barátok, körülveszi családja és néhány hű tanítványa. Egy verőfényes őszi napon, 1918. október 8-án, délután 3 órakor, 63 éves korában megállt a szíve. . . . .

…. Aggházy Károly elsősorban zongoraművész volt. Meghódította hazáján kívül Berlint, Londont, Párist. Nem tartozott a megszokott zongoraművészek közé, akik mindig egyformán jól adják elő a műsorra tűzött szerzeményeket. Ihlet nélkül nem tudott játszani. Ennek hiányában egykedvű volt a játéka, de ha hangulatba jött, a legnemesebb zongora-művészetet képviselte. Finom, meleg, magyar (mert van ilyen), zongorahangja elszállt, de itt maradtak zongoraművei.

Összesen 130, kis részben kiadatlan alkotás. «Magyar Estéi» méltó folytatásai Liszt rapszódiáinak, s f-moll Elégiá-ja a nemzeties irány egyik legszebb megnyilvánulása. A világháború kitörése előtt egy amerikai pályázaton Zongora-szvit-jével díjat nyert – 1500 pályázó között.

Alkotó-művészetében a zongoraművek vezetnek, de minden műfajban jelentős kottákat hagyott hátra. Kamara-, kar- és szimfonikus művei értékben máig nem kisebbedtek. Két operát is írt és 32 szép dalt.

Pedagógiai munkásságát nem szabad érdemei felsorolásánál ki nem emelni.

Forrás: Papp Viktor: ZENEKÖNYV -Tanulmányok, kamarazene.”

Stádium Sajtóvállalat Rt. Budapest,1943.

Ld. még: "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topic 11. és 154. sz. bejegyzését.

A 25 éve meghalt Rátonyi Róbert emlékére és ma is élő özvegye 90. születési évfordulójához

A Dankó Rádió Túl az Óperencián c. operett műsorában a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, személyes emlékeit osztotta meg Rátonyi Róbertről, az Operettszínház egykori legendás táncos-komikusáról, aki később a Thália Színház tagjaként is beírta magát a színművészet nagy magyar alakjai közé, és akinek két kötetes Operett könyve máig fontos forrásműve a magyar operettirodalomnak.

Rátonyi Róbert 69 évesen, október 8-án, 25 éve hagyott itt bennünket.   

Rátonyi Róbert felesége idén július 13-án ünnepelte a 90. születésnapját, amely ünnepéhez innen is, utólag, gratulálok neki és kívánok minden szépet, jó egészséget, szeretettel.

Farkas Ferencre emlékezve …

Különös egybeesés:

Vallon szerenád

VALLON NÉPDAL

A dal szerzője:        Farkas Ferenc (1905.12.15.-2000.10.10.)

Szövegét írta:         Dalos László    (1924.11.19.-2011.10.10.)

"Te drága fülemülém, tudója annyi jónak,

taníts a szóra, engem, a dalra úgy taníts,

hogy bírjam azt a leányt, ki nékem drága kincs,

ki nékem drága kincs.

Ha szívből szereted őt, magad is szóra lelsz majd,

szerenád hangja mellett ha szólsz, éjfél előtt.

Csak néked zeng e dal; köszönts imígyen őt,

köszöntsd imígyen őt.

Van alma gyönyörű szép, kertedbe’, drága lánykám.

Illetné bár a kezem a hamva bársonyát.

Az alma kéne nekem, no add kezembe hát,

no, add kezembe hát!

Az alma nem a tiéd, kezeddel azt ne illesd;

hozd el a méla holdat, a fényes szép napot.

És vár az alma rád, majd akkor megkapod,

majd akkor megkapod.”

A mai napon Dalos László Aranytollas  és Táncsics Mihály-díjas hírlapíró-, Nádasdy Kálmán-díjas operafordító- és zeneszövegíróra  emlékezem.

2011. október 10. napján hunyt el.                                                                        

Akárki

Aki a végtelenség küszöbére ül,

lelógázhatja két lábát a semmibe,

elmeditálhat mindenen,

csak fütyülni tudjon,

s lazán legyinteni ―――

(Dalos László: A vén budai hársfák c. verseskötetéből)

Lemaradt a forrás megjelölése: 

http://www.opera.hu/v/jubilalo-muveszet-unnepelte-az-opera/

Két fotó is látható  ezen a netes oldalon.

Operaházi pályafutásának 25. éves évfordulója alkalmából köszöntötték Fokanov Anatolijt a Rigoletto vasárnap esti előadását követően az Erkel Színházban.

A nagy sikerű előadást követő meghajlást és vastapsot Ókovács Szilveszter rövid köszöntője szakította meg, aki felidézte, 26 éve, 1991. április 21-én ugyancsak a Rigolettóban debütált az orosz származású, kiváló és érdemes művész a Magyar Állami Operaházban. Az 1992-ben az Operához szerződött baritont, aki a 2017/18-as évad egyik Kamaraénekese is, hihetetlen rátermettségéért és megbízható helytállásáért méltatta a főigazgató, és még legalább további 25 évet kívánt az énekesnek az Opera berkeiben.

A köszöntést követően, amelyen a társulat körében Szinetár Miklós, a Rigoletto rendezője is jelen volt, az közönség a főigazgató bíztatására a „Serkenj fel, kegyes nép...” kezdetű népdallal köszöntötte Fokanov Anatolijt.

1958. október 2. - Csányi Valéria karmester és karvezető születésnapja. Isten éltesse sokáig, erőben, egészségben!

1929. október 1. -  született: Házy Erzsébet

Október 1, a Zene világnapja...