Ma lenne 90 éves  Erdélyi Miklós - a Magyar Állami Operaház karmestere.

 (Budapest, 1928. február 9. – Budapest, 1993. szeptember 11.)

Erdélyi Miklós neve egy csapásra ismertté lett, amikor 19 éves korában első jelentősebb fellépéseként Donizetti Szerelmi bájital című operáját dirigálta. 1950 és 52 között a Magyar Rádió Énekkarának igazgatói posztját látta el, majd az Állami Operaház egyik vezető karmestere lett. Kiváló művészi munkásságát 1960- ban Liszt-díjjal, 1967-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel, 1975-ben pedig Kossuth-díjjal jutalmazták.

Erdélyi Miklós a budapesti Operaházban és a magyar koncertéletben folytatott állandó karmesteri tevékenysége mellett külföldön is elismert művész volt. Egyebek között vendégszerepelt Rómában, Milánóban, Londonban, Berlinben. Nápolyban, Rotterdamban, Szófiában, Prágában, Moszkvában és az Egyesült Államokban. 1974-ben a West-Berliner Philharmonia vezetősége megkérte a megbetegedett Carlo Maria Giulini helyettesítésére, mely alkalommal egy rendkívüli sikerű hangversenyt adott. 1985-ben Kiváló Művész kitüntetést kapott. Elmélyült zenei egyéniségéhez főként a klasszikus mesterek (Mozart, Haydn, Schubert) álltak közel, emellett emlékezetes oratóriumelőadásokat vezényelt.

A rádióban hangszalagra több opera-és operettfelvételt is készített, illetve lemezfelvételei is méltatásra érdemesek - néhány cím közülük:

Don Pasquale,  Manon Lescaut, Bohémélet, Bruschino úr , A csengő,  Hoffmann meséi, A varázsfuvola, Jancsi és Juliska. 

Operett, daljáték: Suppé: Boccaccio – 1961; Planquette: A corneville-i harangok – 1960; Ránki György: Muzsikus Péter kalandjai – 1966;   Offenbach: A férj kopogtat – 1973;  Offenbach operettrészletek stb.

Lemezei

Megemlítem még Házy Erzsébet árialemezét:  "OPERATIC RECITAL” – 1969. Qualiton LPX-11410.

"Megalkuvások nélkül"

Éjszakai beszélgetés Erdélyi Miklós karmesterrel

• Délmagyarország, 1991. augusztus 1. (179. szám)

A Turandot színpadi próbái hétfőn este kezdődtek. A remek hangulatú próbákon az énekesek többsége ugyan markírozott, hogy hangját a bemutatóra megkímélje, de így is elcsíphettünk olyan ihletett pillanatokat, amelyek egy jó előadás biztató előjelei. A karmesteri pálcát a tavalyelőtti előadások olasz dirigense helyett Erdélyi Miklós vette kezébe, akit kedden éjszaka a kimerítő próbák után kérdeztem.

- Úgy tudom, hogy most vezényel először a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

- A 60-as évek elején sokat jártam Szegedre, sőt az 50-es évek végén még Vaszy Viktor idején koncerteket is dirigáltam, de a szabadtérin valóban most mutatkozom be.

- Mostanában mintha ritkábban vezényelne az Operaházban, mi ennek az oka?

- Én ezt a műfajt rettenetesen szeretem, és számomra nagyon szomorú dolog az, hogy sajnos a nívó annyira mélyre süllyedt, hogy egyszerűen nem tudom csinálni. Vezényeltem ugyan az utóbbi időben bizonyos előadásokat, de olyan leromlott állapotban vannak, hogy nagyon nehéz ott művészi igénnyel produkálni, mert megalkuvás, megalkuvás, megalkuvás; annak a vége azután az igénytelenség lesz. Én nagyon boldogan és szívesen csinálok mindent, ahol igazán lehet dolgozni, ahol igazán lelkesedés van, ahol igazán tanulni akarnak, ahol igazi művészi perspektíva van.

 - Giuseppe Patane nyilatkozta egyszer, hogy az operaelőadásnál a tökéletes harmónia titka, hogy a karmesternek és a rendezőnek az első naptól kezdve együtt kell dolgoznia. Ennél a produkciónál ez hogyan valósulhat meg?

- A Turandotot én nagyon-nagyon sokszor vezényeltem, ismerem Szinetár Miklós elképzeléseit, ez alatt a pár nap alatt egyeztetni tudtunk mindent. A szabadtéri megoldás az mindig egy kicsit más, a rendezőnek sokkal nagyobb a szabadsága, mint a kőszínházban, tehát itt inkább nekem kell alkalmazkodnom.

- Úgy tudom, részese volt annak a legendás budapesti Turandot-előadásnak is, amit Takács Paula, Simándy József és Orosz Júlia neve fémjelzett.

 - Hát hogyne, ez 1958-ban a Puccini-centenáriumra készült, én voltam a darabnak - Ferencsik János mellett - a második karmestere. Nem tudom, hogy szerencsének nevezzem vagy szerencsétlenségnek, Ferencsik János akkor éppen beteg volt, összesen csak két próbát tartott, úgy dirigálta a premiert és még egy-két előadást, így teljesen rám hárult ez a feladat, akkor még elég fiatal és tapasztalatlan voltam, nagyon nagy ambícióval csináltam. Rengeteget köszönhettem Nádasdy Kálmánnak, aki a darab rendezője volt.

- Ha hívnák, szívesen közreműködne a Szegedi Nemzeti Színház valamelyik produkciójában?

- Okvetlenül. Olyan feladatot, olyan remekművet, amit jól elő lehet adni, amiben egy jó garnitúra van, jó rendezővel lehet együtt dolgozni, azt nagyon szívesen vállalnám. Ezt a műfajt én nagyon szeretem, és nincsenek preferenciáim.

Hollósi Zsolt.

58 éve hunyt el, ezen a napon (1960. február 9. New York), DOHNÁNYI ERNŐ, a kiváló magyar zongoraművész, karmester, zeneszerző és pedagógus.

Emlékére:

DOHNÁNYI zeneakadémiai tanársága – korabeli tudósítás:                   

"Nehézségek budapesti kinevezése körül

—Az Est tudósítójától —

A magyar kultúra, minden barátait bizonyára kellemesen fogja érinteni az a hír, amely különösen a magyar zene jövőjére: a zongoraművészek képzésére és a zeneszerzés fejlődésére beláthatatlan jelentőségű: hogy a Magyar Királyi Zeneakadémia igazgatósága tárgyalásokat folytat Dohnányi Ernővel, a Berlinben élő kiváló magyar zongoraművésszel, hogy őt Zeneakadémiánk számára megnyerhesse.

Dohnányi Ernő a múlt ősszel Budapestre érkezett és nálunk töltötte az egész telet. Állandó lakást bérelt a Vigadó épületében, több hangversenyt adott, néhány zenekari hangversenyt vezényelt, sőt részt vett egy operai előadás előkészítésében is.

Egyik híve, aki állandó érintkezésben van vele, vagy három héttel ezelőtt felkereste Majoszky Pál miniszteri tanácsost, a Kultuszminisztériumban a művészeti ügyosztály vezetőjét és tudatta vele, hogy Dohnányi végleg el akarja hagyni a berlini királyi zeneakadémiát, a melynek tanára, a magyar államnak és a magyar közönségnek tehát kapva kellene kapnia azon, hogy a művészt most, a mikor szabad, lekösse Budapest és a magyar művészet számára. Majovszky tanácsos örömmel hallgatta ezt a hírt és azonnal a terv keresztülvitelének anyagi lehetőségéi felől érdeklődött.

Megtudta, hogy Dohnányi Ernő a berlini zeneakadémián 13.300 márka évi fizetést kap, — az a körülmény azonban, hogy állandóan Berlinben, az internacionális zenei élet központjában élt, az ő számára mérhetetlen anyagi előnyt jelent, mert hiszen rendes munkája megbolygatása nélkül néhány óra alatt utazhat onnan egy-egy hangversenyre (Hamburgba, Drezdába, Lipcsébe stb.), amiről rögtön le kell mondania, ha állandó tartózkodásra jön Budapestre.

Majovszky Pál miniszteri tanácsos azonnal értesítette Mihalovich Ödönt, a magyar királyi Zeneakadémia igazgatóját, és Mihalovich, a ki örömmel fogadta a tervet, érintkezésbe lépett Dohnányival.

Két héttel ezelőtt találkozott Mihalovich Dohnányival, a ki valóban hajlandónak mutatkozott arra, hogy tanár legyen a budapesti Zeneakadémián, még pedig a következő feltételek mellett:

Heti nyolc órát ad, ezek közül hatot a zongoraszakon, kettőt a zeneszerzési tanszakon. Hajlandó elvállalni a szimfonikus-zenekar vezetését, a melynek élén tíz-tízen-két hangversenyt vezényelne egy-egy szezonban. Ezért a tevékenységéért a rendes nyári szünidőn kívül, az iskolaév folyamán három-havi szabadságot és évi 40.000 korona, fizetést kér.

Mihalovich ezeket a feltéteket meghallgatta és referált róluk a Kultuszminisztériumban Jankovich Béla miniszternek és Majovszky Pál miniszteri tanácsosnak. A Kultuszminiszter e követelések teljesítéséről hallani sem akart, mert a 40.000 korona évi fizetést olyan rendkívüli tisztelet-díjnak tartja aminőt a magyar állam - szerinte - a mai körülmények között zeneakadémiai professzornak nem fizethet. Mihalovich végleges választ a Dohnányi ajánlatára még nem adott, de jól informált körökben uralkodó felfogás szerint ez a válasz nem lesz kedvező.

Ehhez az ügyhöz azonban nemcsak annak van szava, aki a magyar kultúra fölött, mint legfőbb hivatalos hatalom őrködik, hanem magának a magyar kultúrának is, és ez a szó nem lehet egyéb, mint emlékeztető a Mahler Gusztáv és a Nikisch Artúr esetére, akiket elkedvetlenítve, anyagi követeléseiket nem teljesítve, elengedtek a pesti Operaházból, hogy később, amikor világhírű büszkeségei lettek a zeneművészetnek, visszakívánták őket. Most egy világhírű magyar zenész vissza akar térni hazájába s olyan tiszteletdíjat kíván, mely művészetét megilleti, és nem akarják visszavenni. Tango Egistót, az olasz karmestert, akinek sem híre, sem tehetsége nem fogható a Dohnányiéhoz, első szóra horribilis fizetéssel szerződtették az Operához, de nincsen pénz Dohnányi számára, aki — mint értesültünk — még hajlandónak mutatkozott arra is, hogy ezért a honoráriumért az Operaház munkájában is részi vesz, egy-egy újdonságot betanít, egy-egy ünnepi előadást eldirigál.

 Az Est munkatársa felkereste Dohnányi Ernőt, a ki a következőket mondta:

— A Zeneakadémián most üresedés van és tárgyalások indultak meg arra nézve, hogy ezt a helyet én foglaljam el. Én azonban még se jöhetek ide, egyszerű zongoratanárnak, . . . nem akarok itt elkallódni, . . . természetes, hogy bizonyos feltételeket szabtam.
 — Ezekről most beszélünk.

Eredményről még nem számolhatok be, minden kombináció korai volna még. Nagy kérdés persze, hogy a porosz kultuszminisztérium, a mely mindig a legnagyobb figyelmességet tanúsította velem szemben, mit szólna ahhoz, ha elhagynám Berlint?

Mondom azonban, hogy ez az ügy még csak kezdő stádiumban van.

Mihalovich Ödön miniszteri tanácsos, a Zeneakadémia igazgatója Az Est munkatársa előtt a következőket volt szíves mondani:

— Majovszky miniszteri tanácsos úr értesített engem, hogy Dohnányi most kapható volna. Nagy örömmel fogadtam ezt a hírt, mert nagy nyereségnek tartanám, hogy ha ő, aki intézetünknek növendéke volt (Dohnányi tudvalevően Thomán István tanítványa), tanár lehetne, nálunk. Beszéltem Dohnányival, aki azonban, fájdalom, olyan feltétételeket szabott, amelyeket bizony nem igen lehet teljesíteni.

Hangsúlyoznom kell, hogy Dohnányi összes művészi feltételeit szívesen teljesítjük, és csak az anyagiakban van közöttünk nézeteltérés. Nagyon jó volna, ha Dohnányi bizonyos áldozatokat hozna azért, hogy hazájába visszatérjen.

— Nekünk mindenesetre nagy művészre és elismert névre van szükségünk. Gondoltunk esetleg D’Albertre, és éppen Dohnányi figyelmeztetett a magyar származású Schmidt Ferencre, a kinek most fog színre kerülni «Notre-Dame» című operája. De hát erről még korai beszélni. . . . 

Remélem, hogy Dohnányival mégis csak sikerül megegyeznünk. 

. . . Így áll most Dohnányi Ernő és a magyar királyi Zeneakadémia ügye."

 Az Est, 1916. február 25.

*****************************

"Dohnányi a Zeneakadémián 

Jelentettük néhány hónappal ezelőtt, hogy a Zeneakadémia igazgatósága és Dohnányi Ernő között tárgyalások indultak meg, amelyeknek az a céljuk, hogy a művész az akadémiához kerüljön. A tárgyalások akkor megakadtak, mert Dohnányi olyan feltételeket szabott, a melyeket a Kultuszminiszter nem tudott teljesíteni. Most arról értesülünk, hogy Dohnányi és Mihalovich Ödön, igazgató ismét felvette a tárgyalások elejtett fonalát. Dohnányi mérsékelte feltételeit, Mihalovich igazgató pedig, igen helyesen, nem respektálva az akadémiai klikk érdekeit, arra törekszik, hogy a művészt már a jövő tanévre megnyerhesse. A döntés még ezen a héten megtörténik, és a mennyire az előrehaladott tárgyalások eddigi menete mutatja: ez a döntés alkalmasint kedvező lesz, és Dohnányi szeptemberben elfoglalhatja Zeneakadémiánk első zongoratanszékét."

Az Est, 1916. június 25.

Kováts Kolos születésnapjára

Operavilag.net, 2018. január 31.

70 éves az elmúlt évtizedek meghatározó basszistája – BÓKA GÁBOR írása

Serly Lajos  (Pozsony, 1855, március 13. – New York, 1939. február 1.) zeneszerző, karmester

/csemadok.sk/felvideki-ertektar/

A losonci Serly sírkápolna

Meghalt: 1939. február 1. Serly Lajos, operett- és dalszerző, az Óbudai Kisfaludy Színház alapítója

d. Serly Antal losonci polgár 1874-ben maga és családja számára építtetett sírkápolnát a losonci köztemetőben. Végrendelete szerint minden évben, halottak napján megnyitandó volt a kápolna, ahol korábban miséket is tartottak. Ez a hagyomány ma már nem él. Fia, Lajos 1855-ben született Losoncon. Korán megmutatkozott zenei tehetsége fejlesztésére Liszt Ferenc is biztatta. Karnagyi, zeneszerzői tanulmányainak, pályakezdésének fontos állomásai Pozsony, Berlin, Kolozsvár után a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött. A Kék nefelejcs kezdetű dala, melyet Kazaliczky Antal szövegére 1880-ban komponált nagy népszerűségre tett szert. Ismert költők – Petőfi, Csokonai, Pósa Lajos verseit is megzenésítette. 1905-ben kivándorolt Amerikába, miután Budán alapított színháza csődbe ment. Ott halt meg 1939-ben, utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait szülei mellé, a losonci családi sírboltba temessék. Ez csak 1972-ben történt meg. Serly Lajos fia, Tibor is Losoncon született 1901-ben, apjához hasonlóan ő is a zenész lett. Apja New York-i zenekarában kezdte pályafutását. Képzettséget a budapesti Zeneakadémián szerzett, Kodály tanítványa is volt. A 20-as, 30-as években felváltva szerepelt brácsásként és karnagyként Amerikában és Magyarországon. Mikor Bartók Béla kivándorolt, Serly Tibor már elismert karmester, zeneszerző, zenetanár volt, aki felkarolta, támogatta Bartókékat. Ő fejezte be Bartók Béla halála után a III. zongoraversenyt és a brácsaversenyt.

Bartókné Pásztory Ditta a Serly család iránti hála és tisztelet jeléül 1983-ban emléktáblát készíttetett Gasztarisz Pavlosz szobrászművésszel a losonci sírkápolnába, ahová nemcsak Serly Lajos és felesége, de fiuk Tibor hamvait is örök nyugalomra helyezték.

Serly Lajos Kék nefelejcs, virágzik a tópartján… kezdetű dala az egész magyar nyelvterületen ismert, sokan népdalként ismerik, éneklik. A zeneszerző ma már kevésbé ismert, bár életében nagyon népszerű volt. Szülővárosának, végső nyughelyének ismerete, emléke felélesztését, megtartását szolgálhatja, csak úgy mint méltatlanul elfeledett fia, a kiváló zenész, Serly Tibor szélesebb körben való megismertetését is. Nem kevésbé fontos, hogy a losonci emlékhely a Bartók családhoz is köthető, hiszen Bartók Bélának és Pásztory Dittának Serly Tibor nyújtott segítő kezet az új hazában. Pásztory Ditta egyébként is kötődik Losonchoz, hiszen a rimaszombati fiatal leány első hangversenyét a losonci Városházán adta. A Losoncra, azon belül a temetőbe látogatóknak ezek a tények meglepő újdonságnak számítanak. A Serlyek emlékét 2000 óta a Csemadok alapszervezet mellett működő Serly Női Kamarakórus is őrzi.

Serly Lajos - Wikipédia

„Serly Lajos (Pozsony, 1855 – New York, 1939) a maga erejéből lett sikeres karmester és zeneszerző. Már pozsonyi gimnazistaként zenekart szervezett. Az Országos Zeneakadémia elvégzése után Brassóban, 1880-ban pedig Berlinben volt dirigens. Hosszabb ideig karmestere volt a Kolozsvári Nemzeti Színháznak, majd a pesti Népszínháznak. Később ismét külföldre ment, huzamosabb ideig Párizsban élt, ahol több szerzeménye is megjelent. 1896-ban, az ezredévi kiállítás ideje alatt egy nagy ének- és zenekart toborzott össze, mely Ős-Budavárában különösen a régi magyar zene- és énekművek előadásával aratott nagy sikert. Blaha Lujza legkedvesebb muzsikusa volt. Miután teljes vagyonát beleölte a Kisfaludy Színházba, ami befuccsolt, Londonba emigrált, és a néprajzi kiállítás területén dirigálta 69 tagú zenekarát. 1905-ben, ötvenéves korában kivándorolt Amerikába, ahol 1914-ben magyar színtársulatot szervezett. Serly Lajos több operetthez írt zenét és számos népszínműhöz dalokat. Fia, Serly Tibor szintén kitűnő zeneszerző, Bartók Béla barátja lett, ő fejezte be Bartók III. zongoraversenyét.”

Egyszer volt egy színház

"Az ezredévi ünnepségek lezajlása után elérkezett az idő az álmos Óbuda számára is egy állandó kőszínház felállítására, amit Serly Lajosnak köszönhettek. A közkedvelt és tehetséges zeneszerző és karmester 40 ezer forint tőkével valósította meg az óbudaiak vágyát, melyet a magyar vígjáték atyjáról, Kisfaludy Károlyról nevezett el."

(Forrás: Színháztörténeti Füzetek 80. Óbudai Kisfaludy Színház 1892-1934. Szerk: Alpár Ágnes.)

Veress Sándor (Kolozsvár, 1907. február 1. - Bern, 1992. március 4.) zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus és népzenekutató, Bartók és Kodály szellemi öröküöse.

http://www.momus.hu/article.php?artid=6051

A tanítvány minősíti a Mesterét (Veress Sándor kamaraművei)
- zéta -, 2011-08-19 [ Kamara ] Café Momus

http://momus.hu/article.php?artid=4440

Ünnepeltünk? (Veress Sándor szerzői estek)
kobzos55, 2007-11-29 [ Budapesten ] Café Momus

• Chicago és Környéke, 1981-10-03 / 40. szám

Bartók méltatás egy svájci lapban

A Bernben élő zeneszerző és zenepedagógus, Veress Sándor „Bartók-cikkét” nem magyar olvasóknak írta, hanem a svájci nagyközönségnek, amely természetesen kevesebbet tud Bartók életéről, pályájáról, — s még kevesebbet — a korabeli magyar történelemről, Habsburg-ellenességröl, hazafiságról, majd az első világháború utáni állapotokról, — mint a hazai olvasók. Ezért részletesen foglalkozik Bartók ifjúkorával és hosszan idéz Bartók 1921-ben írt önéletrajzából is. Mint ahogyan több ízben utal és idéz a csak magyarul megjelent Bartók irodalomból is. Bartók idősebb fiának emlékezéseire és az életművet Veress Sándor véleménye szerint mélyen megragadó Lendvay Ernő elemzéseire is utal.

Külön fejezetben tárgyalja a népzenekutatás és feldolgozás jelentőségét.

A következőket írja, idézzük: ,,A népzene, mint zenei ősforrás, több szempontból játszott döntő szerepet Bartók művészetében. Művészi és történelmi szükségességből kezdett Kodály Zoltánnal együtt 1905-ben népzenét kutatni. Ha az ember a századforduló zenéjében észlelhető stílusváltozás motivációját keresi, akkor arra a felismerésre jut, hogy — irányoktól és iskoláktól függetlenül — egy közös törekvés mutatkozik meg, a dúr és moll rendszerektől való megszabadulására. Ezek a rendszerek már a 19-ik század végére kiélték magukat. Az ehhez a szabadsághoz vezető utak különbözőek voltak ugyan, de a cél azonos. Az ősi, kelet-európai zenei hagyományokban olyan anyagra találtak, amely teljesen megfelelt ennek az igénynek.”

Veress Sándor a berni lapban nemcsak Bartókot, a zeneszerzőt méltatja, hanem az olvasók emlékezetébe idézi a zongoraművész Bartókot is.
Ismét idézzük: „Nagyszerű játéka az én nemzedékem emlékezetében életre szóló élményként él. De a fiatalabbak számára elveszett, mert a hanghatásokat lehetetlen szavakkal visszaadni. Nem volnánk-e mindannyian boldogok, ha hallhatnánk, hogyan játszott Chopin, Liszt, vagy akár Beethoven? De hogy a huszadik század derekán, a hanglemezfelvételek korában, elhunyt a kor egyik legnagyobb zenei géniusza és játékából szinte semmi sem maradt fenn a következő nemzedékek számára; csak azért mert az akkori hanglemezvállalatok Bartók szerződtetésében nem láttak hasznot, — valóban botrányos!
Az a kevés, szórványos, inkább csak olyan ad-hoc felvétel, amely ma kapható, nem képviseli Bartók nagyszerű előadásmódját. Vagy csak egyes kisebb zongoradarabokról van szó, néhány dal-kíséretről, avagy késői felvételekről Bartók utolsó amerikai éveiből, (ezek is rövidebb darabok) és akkor készültek, amikor már nagyon beteg volt. Játékából hiányzott a régi fény. Egyetlen felvétel őrzi régi formátumát, annak a szonáta-estnek a felvétele, amelyet Szigetivel a kongresszusi könyvtárban, röviddel Amerikába való érkezése után adott. A véletlennek köszönhető, hogy legalább ez a felvétel fennmaradt. Egy amatőr ugyanis felállított egy mikrofont, hogy saját magának hangfelvételt készítsen.”

JANDÓ JENŐ KÖSZÖNTÉSE

66 évvel ezelőtt, ezen a napon született (1952. február 1.) JANDÓ JENŐ, kiváló magyar zongoraművész. 

Isten éltesse őt sokáig, erőben, egészségben!

Egyik, általa játszott, kedvenc felvételem meghallgatásával köszöntöm!

Jeno Jando plays Mussorgsky: Pictures at an Exibition (4/4)

147 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alekszandr Nyikolajevics SZEROV, orosz zeneszerző és zenekritikus

(1820.I.23 – 1871. II.1.)

Szerov szerepe az orosz zenekultúra fejlődésében igen nagy és jelentős. Zenekritikai munkásságával ő egyik megalapítója az igazán szakszerű, a műveket elvi alapon értékelő orosz zenekritikának.

Mint zeneszerző nem volt akkora tehetség, hogy az orosz zene nagy klasszikus mestereinek első sorába állíthatnók őt. De nagy jelentőségű volt kora számára az a tevékenysége, melyet az opera új lehetőségeinek keresése terén fejtett ki.

Noha zenei stílusa bizonyos fokig egyenlőtlen és érdes, sőt néha művészileg fogyatékos is, operái sok termékeny gondolatot tartalmaznak, amelyeket a 60-as évek orosz nemzeti zeneszerző iskolájának fiatal képviselői fejlesztenek ki.

Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”
(Keldis: Az orosz zene története)

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
c. orosznyelvű eredeti felhasználása alapján.

Előzmény 605 és 606. számokon.

Film Színház Irodalom, 1942. január 30. (5. szám)

Riport

HARSÁNYI ZSOLT CIGARETTÁZVA ÜL AZ ÁGYA SZÉLÉN ÉS MOSOLYOGVA BESZÉL ÉLETRŐL, HALÁLRÓL

A budai szanatóriumban halkléptű emberek járnak. Kint is csend van, a hópaplan beburkolja a zajt, de itt bent törvény a letompított szó, a nesztelen járás. A portás udvariasan figyelmeztet egy csendesen beszélgető csoportot.

— Harsány i Zsolt úr alszik...
Az urak összenéznek és kiosonnak a hallba.
— Nyolcas szoba.

Nyílik az ajtó. Idősebb hölgy, igazi nagyasszony kísér ki valakit, Harsányi Zsolt édesanyja. Bemegyünk.
Pihenten, vidáman, cigarettázva ül az ágy szélén az író. Talán a tekintete bágyadtabb kissé, de arca sima, nyugodt, te!tebb, mint volt, sokkal egészségesebbnek látszik — betegen.

— Már láztalan vagyok — mondja. — Egészen jól voltam, a premierre akartam menni, lázas lettem. Gyomorinfluenza. De most már ezen is túl vagyok.

— Vígszínház.
— Mindennap érintkeztünk, Gerster kijárt hozzám, telefonon is beszéltünk.

— Újságok?
— Olvastam mindent.
— A Németh László-ügy?
_— Igen. Nagyon elfajult a vita és ez a durva hang azelőtt teljesen ismeretlen volt a színházi világban. Egyébként, tavaly még, járt nálam Németh László és tanácsot kért, hogy mit tegyen, mert mindenáron vissza akarja kapni darabját, Németh Antal pedig nem adja. Megmondtam, hogy csak a bíróság útján kaphatja vissza, hogyha bizonyítani tudja, hogy a darab előadásából erkölcsi kára származnék. Azt mondta, majd más utat keres.
— A kritika?
— Hogy így elfajult a vihar a darab körül, annak az a magyarázata, hogy kevesen vagyunk. Nem telik belőlünk teljes kritikus-garnitúra és teljes szerző-garnitúra. Aki kritikus, annak nem volna szabad írnia, aki pedig ír, az ne legyen kritikus.

Rágyújt a második cigarettára.
— Szabad dohányozni?
— Kevesebbet szívok.
Kopogtatás. Orvosi vizit, rövid, kedves, baráti. A nagyasszony buzgón segédkezik, aztán, mikor kimegy az orvos, újból letelepszik cigarettát tölteni. Harsányi feje alá kulcsolja két kezét, hátradől párnáján és kérdőn néz rám.

Ismerjük a szanatóriumok gumitalpon ballagó unalmát, már kérdezem is:
— Unatkozott sokat?
— Soha életemben! Most talán legkevésbé.
— Gondolkodott? Életről, (óvatosan) betegségről? ...
— ... halálról — mondja egyszerűen, nyugodtan.
Hirtelen közbevágunk:
— Isten őrizz!
— Nem félek a haláltól, — magyarázza — mert bármikor jöhet.

A nagyasszony szól:

Most igazán messze járt tőled, de mikor legutóbb beteg voltál, akkor...
— Nem félek, — mondja Harsányi — a halál maga sem félelmes, sem ijesztő. Természetes. És határozott meggyőződésem, hogy aki meghal, azért hal meg, mert betöltötte az életét.
— Szóval a mondat végén van a pont. És mindig a végén?
— Igen. (Nézi a mennyezetet.) Aki nem akar meghalni, az nem is hal meg. íme, egy fiatal, huszonhat éves ember, akiről talán nehéz megérteni, hogy már befejezte az életet. Petőfi. Pedig ebben az esetben így van. Mindaz, ami teljessé tette, 26 éves korában befejeződött. És ha gondolkodom, hogy mi történt volna, ha életben marad... nem is képzelhetek el semmi jót! Lehet Petőfi életét akár képzeletben is folytatni...

Az ablakon vidám téli napsugarak szöknek be, Harsányi elfog egyet.
— Isten útjait szem nem láthatja be, de az emberi életnek csodálatos törvényei vannak. (Most úgy beszél, mintha előadást tartana.) Tizian öreg ember volt, 60 éves, még festegetett, 70 éves lett és — hanyatlott. Már 80 éves, még öregebb. Ha meghal, senki sem mondta volna, hogy a sors milyen kegyetlen, de Tizian tovább élt. Tovább élt és festett. 90 éves volt és fejlődött és talán 99 éves korában érte el halhatatlan művészetének csúcspontját. Ezt az Isten adta. Azt hiszem, hogy azok között az okok között, amelyek az életet megszüntetik, több a lelki, mint a testi ok. Aki nem akar meghalni, aki nagyon nem akar meghalni, az nem is hal meg.

A nagyasszony kezében megáll a cigarettatöltő, áhítatosan figyeli a fiát.
— Mikor nagyanyámat megkérdeztem — folytatja Harsányi — 93 éves korában, hogy mi az élet, azt mondta, az élet valami szép és jó, de ő már szeretne pihenni. Halálában semmi tragikus nem volt. Nekünk fájt, mert szerettük nagyon, de ő, — a halála pillanatában is igazolta: — pihenni ment.

Most, mintha mélyebben nézne valahova Harsányi.
— Az egésznek egy kis front-íze van. Mindig legyen a cók-mók bepakkolva, mert másnap jöhet a behívó. És mindig jó, ha minden rendben van, mert bizony nem lehet azt mondani, hogy még szeretnénk ezt vagy azt elintézni, vagy ezt vagy azt jóvátenni. Menni kell.

A nagyasszony feje mintha egy gondolattal mélyebben hajolna, szeretnénk más irányba terelni a beszélgetést.
— Mikor megy ki a szanatóriumból?
— Remélem, hamarosan.
— Mi lesz az első dolga?
— Megírom a darabot, amelyre a Vígszínházzal kötött szerződésem kötelez. Egész sor téma kering bennem, még nem tudom, melyikhez nyúlok. De mindennél fontosabb, hogy unokám lesz, aki fiú lesz — elhatároztuk — és Zsoltnak fogják hívni. Két Harsányi Zsolt lesz és hozzá kell majd szokni, hogy az egyik nagyon sokáig itt marad, bár a másik sem akar elfogyni.

Megmondjuk, hogy ilyen nyugodtnak és egészségesnek még sohasem láttuk.
— A kényszerű pihenés. Hetek óta nem dolgoztam. Ez sem véletlen: a szervezet felmondja a szerződést és követeli a szabadságot.
 

Keze újabb cigarettáért nyúl és rövid ott tartózkodásunk alatt a harmadikra gyújt, mintegy igazolásául annak, hogy >kevesebbet< dohányzik...

Bella Andor

Tegnapi születésnap - évforduló

Harsányi Zsolt  (Korompa, 1887. január 27. – Budapest, 1943. november 29.) író, újságíró, műfordító, színigazgató. A két világháború közötti korszakban a szórakoztató irodalom népszerű szerzője volt.

Harsányi Zsolt az emlékezetes regényei mellett az opera -, operett-, daljáték műfajában dalszövegek írásával és fordításával is maradandót alkotott:

Mozart: Don Juan

Mozart: A varázsfuvola

Rossini: A sevillai borbély

Richard Strauss: Ariadne Naxos szigetén

Kodály Zoltán: Háry János

Dohnányi Ernő: A tenor

Csajkovszkij-Klein: A diadalmas asszony

Schubert-Berté: Három a kislány

Offenbach: A banditák

Suppé: Boccaccio

Fall: Pompadour

Lehár Ferenc: A három grácia

Lehár Ferenc: Frasquita

Lehár Ferenc: A mosoly országa

Lehár Ferenc: Giuditta

Szirmai Albert: Napoleon és a mozikirály

Kálmán Imre: A cigányprímás

Kálmán Imre: Marica grófnő

Harsányi Zsolt előbb bölcsész pályán indult, majd a jogi karra váltott és ott szerzett diplomát a kolozsvári egyetemen. Az újságírással már fiatal korában elkezdett foglalkozni, színházi lapot szerkesztett, Színházi Hét címmel (1910). A Budapesti Hírlap, a Pesti Hírlap, az Új Idők munkatársa, A Magyar PEN Club főtitkára és  1938-tól a Vígszínház igazgatója volt.  Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak (1934) és a Petőfi Társaságnak. Harsányi Zsolt írta a szövegét  - Paulini Bélával -  Kodály Zoltán Háry János című daljátékának (1926).  Színdarabokat, verses műveket is írt. 1935-ben  Corvin-koszorúval tüntették ki.

1943. november 29-én hunyt el Budapesten, 56 éves korában.

Főbb művei

• A féltékeny költő (versek, Bp., 1920);
• Az arany holló (regény, Bp., 1925); regény a szerelemről
• Az üstökös (regény, Bp., 1932); Petőfi Sándor életének regénye
• Ember küzdj! … (regény, Bp., 1932); Madách Imre életének regénye
• Szólalj, szólalj, virrasztó! (regény, Bp., 1934.); Zrínyi, a költő életének regénye
• A tündérkirálynő (1934)
• Ecce homo (regény, Bp., 1935); Munkácsy Mihály életének regénye
• Magyar rapszódia (regény, Bp., 1936); Liszt Ferenc életének regénye
• Mathias rex (regény, Bp., 1937); Hunyadi Mátyás életének regénye
• Élni jó (regény, Bp., 1937); Rubens Péter Pál életének regénye
• És mégis mozog a föld (regény, Bp., 1937); Galilei életének regénye
• Magdolna (regény, Bp., 1938); Három szerelem regénye
• Sacra Corona. (Bp., 1939); A magyar szent korona regénye
• Grófkisasszony (vígjáték, Bp., 1939);
• Szegény János (regény, Bp., 1940); Korvin János életének regénye
• Whisky szódával (regény, Bp., 1941);
• A bolond Ásvayné (színmű, 1942);
• Aranyalma (regény, Bp., 1942). Páris királyfi a görög mitológiának népszerű alakja és az Olympos ragyogó világa elevenedik meg az ősi mondáknak ebben a művészi feldolgozásában.

Harsányi Zsolt, Hercegh Ferenc, Csathó Kálmánné Aczél Ilona

Palló Imre emlékét idézve, az alábbiakban bemásolom  egyik levelének szövegét, amely dokumentum a Magyar Állami Operaház válogatott iratai között található és a Magyar Színházi Intézet kiadásában került publikálására 1984-ben:

Palló Imre szabadság-meghosszabbítást kér Radnai Miklóstól. Radnai nem engedélyezi a szabadság meghosszabbítását.

OL. P. 517.        154/1926. sz.

Forte del M., 1926. augusztus 13.

Édes Miklós!

Nagyon köszönöm kedves lapodat, és végtelenül sajnálom, hogy ezt a pár napomat, amelyet sikerült pihenésre kiragadnom, nem tölthetjük együtt.

Tegnap előtt óta vagyok itten és még eddig igen meg vagyok mindennel elégedve. Jó lakás, jó koszt, szép idő, gyönyörű tenger, kellemes emberek között élve olyan dolgok, amelyek biztosítanák pihenésemet, ha továbbra is megmaradnak. Most pedig édes Miklós - ha megengeded áttérek hivatalos dolgokra.

Először is beszámolok arról, hogy egy nagy és erőltetett tempójú tanulásnak eredményeként augusztus első napjai óta már kívülről énekelem a Falstaffot.  Erős a hitem, hogy nagy sikerünk lesz vele. Nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet, hogy az opera minden egyes szerepe nagy igényű és még a legkisebb szerep is nagy és komoly munkát kíván az énekestől, amiért a tanulást minél hamarabb meg kellene kezdeni, ha ebben az évben elő akarod adatni.  Most pedig áttérek egy részedre kellemetlenebb térre, amennyivel kéréssel jövök.

Ugyanis éppen a Falstaff tanulása miatt nyári pihenésem kitolódik, úgy, hogy csak tegnap előtt kezdtem meg. Azt hiszem, nem vagyok túl szerénytelen, mikor fönti érdemeimre hivatkozva, mert a Falstaff tanulásához csak is és kimondottan a Te óhajodra kezdtem , nyári szabadságom meghosszabbítását kérem.

Ugyanis szeptember első napjaimban igazán könnyen nélkülözhet a színház és viszont a színház érdeke is, hogy én legalább egy hónapot pihenjek, és így friss erőben kezdjek munkához. Tudtommal semmiféle új szerepet nem szántál nekem az első napokra, és így az első próba napokon való jelenlétem egyáltalában nem is szükséges.

Arra kérlek, tehát édes Miklós, hogy engedd meg nekem, hogy szeptember 13-án (hétfőn) kezdjem meg a munkát. Én már 12-én Pesten lennék és 13-ra bármilyen próbán rendelkezésre állanék.

Természetesen ez nem érintené az én 3 havi szabadságomat, hanem ez egy jutalom lenne, a nyári tanulásért, amelyet a m. k. Operaház igazgatóságának felhívására tettem.

Egyúttal arra is kérlek, hogy a 3 havi szabadságom idejének bejelentését engedélyezd, első személyes találkozásunkra.

Jelenlegi tervem szerint itt maradok e hó 25-ig, amikor is visszamegyek pár napra Milánóba, a jövő évi dolgaim fixírozása végett. 25-re várom tehát milánói címemre nagybecsű válaszodat, amely biztosra hiszem kedvező lesz részemre. Dolgaim végeztével és engedelmeddel szeptemberi szabadságomat Erdélyben szeretném tölteni, édes jó szüleimnél, akiket több mint egy éve nem láttam.

Nagyon kérlek édes Miklós, ne tagadd meg szép kérésem teljesítését, amellyel, igen, igen nagy hálára köteleznél. És még egyszer kérlek, hogy f. hó 25-re küldjed el válaszodat Milánóba, amely tartalmazni fogja döntésedet: 1/a  szeptemberre kért szabadságomat illetőleg és 2/a három havi szabadságom bejelentési idejének kitolását illetőleg.  Kérésemet még egyszer jó indulatodba ajánlva, szeretettel és őszinte barátsággal ölellek

Imre.

(hivatalból előadóíven)

1574/1926.  sz.

Édes Imrém!

Leveledet köszönettel vettem és örülök, hogy jó helyen élsz és pihensz. Pihenj is Imrém most bőségesen, mert sajnálom bár, de szeptemberi pihenésedet nem adhatom meg.

Ugyanis a „Háry János” próbái azonnal megkezdődnek, amint együtt vagyunk, így a Te személyedre feltétlenül szükség van, már augusztus legvégén, a rendes időben.

Ha nem lenne ez az egyetlen lehetőség a próbák beosztását illetőleg, szívesen beleegyeznék néhány napos késedelmedbe, így azonban semmiképpen sem tehetem. Egyúttal arra is kérlek,hogy szabadságodat most már minden esetre, csakis közös megállapodásunk esetén határozd meg, mert az év munkáját ilyen körülmények között nem tudom különben beosztani.

Ne haragudj édes Imrém, hogy ezúttal nem állhatok egyik ügyben sem teljesen kedved szerint kívánságodhoz, a színház érdeke azonban – ugy-e,  mind a kettőnknek egyformán mindenek felett álló.

Ölel és jó napokat kíván szeretettel

Radnai Miklós

N- Palló Imre Úrnak,

Milánó, Via Pasquilino 12.

40 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

PALLÓ IMRE DR., a kiváló magyar operaénekes.

 E m l é k é r e: 

«LÁTOGATÁS PALLÓ IMRE BIRTOKÁN»

Pánd, 1941. július

Túl a vadregényes monori erdőn, ringó búzatáblákkal megrakottan ékeskedik Pánd, a híres Palló-gazdaság.

Valami furcsa báj ragyog ezen a vidéken: dombok és sík mezők kergetik egymást hatalmas hullámokban, dús zöldek és aranyló gabonák, életvidám és fáradt színek meglepő változata ingerkedik szemünkkel. A városi ember kíváncsian hegyezi fülét: tehénbőgés, ló-nyihogás, pacsirta fütty és békakuruttyolás remeg a levegőben, békés együttértés édes harmóniájában.

Ezen a mindig új árnyalatokkal pompázó tájon gazdálkodik Palló Imre, Operaházunk kiváló művésze. Lelkesedéssel, szeretettel és hozzáértéssel vezeti birtokát. Jó barátja a föld, a nap a jószág és az egész természet, Korán reggel kimegy az aratókhoz, nézi a munkát, szakértő szemmel bírálja a termést, majd hirtelen elhatározással kaszát ragad, beáll a sorba az aratók közé. Suhog a kasza, zizeg a levágott búzaszár, mindenki olyan elmerültem és boldogan dolgozik itt, mintha ez a darab föld volna a világ közepe.

Palló, innen lesiet a gulyához, nézi az itatást, elvegyül az állatok között, mindegyiket külön-külön ismeri, — pedig szép számmal vannak — tudja a bánatukat és örömüket, csalódásukat, és vágyukat. Ellátogat a malacokhoz, meghallgatja éktelen sivításukat, hisztériásan visítanak ezek a pufók állatok a közelgő táplálkozás izgalmas reményében. Palló bemegy ezután az istállóba a kedvenceihez, a kis csikókhoz. Itt időzik a legtovább.

Kioldozza, és szabadjára engedi ezeket a pajkos, gyermeteg hévvel ugrándozó boldog-vidám fiatalokat. Körülrohangásszák a tanyát, ide-oda szökdécselnek és valami titkos megállapodás értelmében soha nem hagyják el egymást. Együtt szaladgálnak, és egyszerre fordulnak vissza, hogy megkeressék Pallót, az ő kedves, szeretett gazdájukat. Körülölelik, csókolgatják, hízelkednek, kényeskednek, nyakába csimpaszkodnak. Mulatságos kép! Palló balzsebéből előkerül az apróra vágott krumplicukor és a kiscsikók tülekedve majszolják a hatalmas tenyérről az édes jutalmat.

Palló jobbzsebében savanyú cukor bujkál, a tanya maszatos-képű, angyalarcú kisgyerekeinek örömére. Palló a tanya minden gyerekét ismeri, nevén szólítja őket, beszélget szüleikkel, és ismeri, minden ügyes-bajos dolgaikat. Mindenkin segít és mindenkihez akad egy jó szava. 

Dél-felé Palló Imre felszalad a feleségéhez és a fiához! Édes, kicsi fiához, nagy büszkeségéhez, aki nagy legény már: két és félhónapos! Pallóék elhatározták, hogy bölcs szigorral nevelik majd egyetlen szeme-fényüket. Ha sír nem törődnek vele. ha nyöszörög, feléje se néznek. Amíg el nem érkezik a kínos pontosan kiszámított szopási idő, az étkezése boldog, felemelő órája, addig nem szólnak hozzá, nem gügyögnek játékos hangon, édes, megnyugtató és szórakoztató balgaságokat.

Nem emelik karjukba, nem tolják, nem ringatják, a kocsit, minden meggyőző érvvel indokolt ok nélkül. Na de szülő tervez és csecsemő végez! Csodálatos jelenség ez, hogy egy ilyen icipici gyerek torkából olyan erővel tör elő a hang, hogy betölti vele a házat és környékét. Palló és felesége duettban mondják:
— Hadd sírjon, legalább tágul a tüdeje, nem árt neki, ez nagyon egészséges. 

Ez az elhatározás két percig tart. Ezután felugranak, és a gyerekhez rohannak. Palló gyöngéden beszél hozzá:
— Na de kicsi fiam, nézz a te apádra! 

A gyerek elhallgat és a sírás mosolyra vidámodik az arcán. Es amikor újra rá zendít a sírásra, Palló énekel neki, szép, öreg székely nótákat, letompított, gyönyörű hangon, annyi szívvel és szeretettel, amennyi csak egy emberbe belefér.

Palló Imre lemondóan megszólal:
— Borzasztó, hogy elkényeztetjük ezt a gyereket, holnaptól ezt nem tesszük többé. … 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.VIII.1. (4. Évfolyam 31.szám) 

Bródy Tamás

Kolozsvár, 1913. január 24.–Budapest, 1990. június 10.): karmester, zeneszerző.

Érdemes művész (1963), Liszt Ferenc-díj (1969).

Szülei: Bródy Miklós (1877–1949) zeneszerző, karmester;  Szász Ilona.

Felesége 1957-től Kiss Ilona (1924–2004) színésznő.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kodály Zoltán (zeneszerzés) és Unger Ernő (karmester) tanítványa (1929–1933).

A Budapesti Szimfonikus Zenekar vendégkarmestere (1935), a Vígszínház zenei tanácsadója (1936–1941). 

A II. világháború kitöréséig rendszeresen fellépett karmesterként, így többször fellépett bécsi, berni, berlini, luzerni zenekarok vendég dirigenseként. Vendégszerepelt a Szovjetunióban (1955), Csehszlovákiában, Romániában (1958), Lengyelországban (1959), Olaszországban, Pozsonyban (1963). Vezényelte – többek között – a Budapesti Filharmóniai Társaság  zenekarát is.

A II. világháború után a Fővárosi Operettszínház karmestere és zeneigazgatója (1947–1973), egyúttal a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestere is (1957–1959).  1957–59-ben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestereként is működött. 1947-től 1973-ig, nyugdíjazásáig a Fővárosi Operettszínház karmestere volt.

Zeneszerzőként számos filmzenét (Könnyű múzsa, Civil a pályán),népszerű zeneművet, zenés vígjátékot,  rádió-operettet (Kulcs a lábtörlő alatt, Nílus-parti randevú) és színpadi zenét (A VIII. osztály, Palotaszálló, Balkezes bajnok, Elfelejtett keringő) komponált,  illerve felújította és átdolgozta régi operettek hangszerelését.

Karmesterként olyan klasszikus rádiófelvételeket vezényelt, mint pl. Bizet: Carmen; Wagner: Lohengrin; Weber: A bűvös vadász c. operákat, ill. Ábrahám Pál, Kálmán Imre és Lehár Ferenc operettjeit és a külföldi "klasszikus operettszerzők" (Offenbach, Sullivan, Jones, Millöcker, Zeller, Fall, Planquette, Lecocq, Suppé, Johann Strauss, Oscar Straus, de Dunajevszkij, Miljutyin, Gilbert és mások)  műveinek rádiós bemutatóit. 

Főbb művei

színpadi művei:

Music Hall (zenés vígjáték, 1947)
Az Angol Bank nem fizet (zenés vígjáték, 1947)
VIII. osztály (zenés vígjáték, 1947)
Köztünk maradjon (zenés játék, 1959)
 

rádió-operettjei:

Kulcs a lábtörlő alatt (Zoltán Pállal, 1949)
Nílusparti randevú;

filmzenéi:

Könnyű múzsa (Horváth Jenővel, 1947)
Janika (1949)
Civil a pályán (Fényes Szabolccsal, 1951)
A selejt bosszúja (1951)
Ifjú szívvel (1953)
Kiskrajcár (zenei vezető, 1953)
Díszelőadás (többekkel, 1955)
A csodacsatár (Horváth Jenővel, 1956)

egyéb munkái: zongoradarabok; szimfonikus művek (pl. Vadász-nyitány; Scherzo; Suite); dalok, táncdalok.

lemezei

Huszka Jenő, Lehár Ferenc,  Kálmán Imre operettjeiből (Gül Baba, A mosoly országa, Luxemburg grófja, Bajadér, Csárdáskirálynő,  1963., stb
Qualiton és Hungaroton: Részletek Ábrahám Pál operettjeiből (Hawaii rózsája, Bál a Savoyban, Mese a Grand Hotelban stb.; 1973)
Hermann, J.: Hello, Dolly (musical, 1969).

Idézem Bródy Tamás karmester visszaemlékező szavait Simándy Józsefre:

„Ami pedig az imént leírt „kirándulás”-t illeti: a szót Bródy Tamás zeneszerző és karmester mondotta ki Simándy József nem operai szerepléseit jellemezvén.

— Esztrádhangverseny-film volt a Díszelőadás — emlékszik vissza Bródy Tamás —, 1955-ben forgattuk. A film zenei vezetője, karmestere és részben komponistája voltam. Szenes Iván versére írt „Emlékszem, ősz volt” kezdetű tenorális zenekari esztrád dalomat énekelte a filmben Simándy József. Ez voltaképpen tehát kirándulás volt egy olyan tájra, amely nem az ő világa. Mégis: otthonosan, jóízzel, igen szépen énekelte a dalt.
— Egy másik együttműködésünket is „kirándulásnak” nevezném, bár itt a saját műfajában kirándult olyan műbe, amelyet az Operaházban nem énekelt. A Bűvös vadász című Weber opera rádiókeresztmetszetéről van szó, amelyet én vezényeltem. Takács Paula, Gyurkovics Mária, Fodor János, Littasy György szerepelt benne a Maxot alakító Simándy mellett. Kiváló Max volt! Stílushűen, szenvedéllyel énekelt. Nekem mindmáig egyik kedvenc felvételem ez a keresztmetszet.
— Megint másfajta kirándulás, amelyet Simándy József a rádió mikrofonja előtt a daljáték területére tett többször is. Egyik példája: Vitányi János és Erdődy János írta A messze tűnt kedves című rádiódaljátékot, Kemény Egon szerezte a zenéjét, Simándy a költő Fazekas Mihályt játszotta és énekelte benne. Ezt is én dirigáltam."

És Bródy Tamás, a műfaj egyik legkülönb magyar értője dirigálta A mosoly országa című Lehár-operettet is a rádióban; Simándy József volt Szu Csong herceg.

Forrás: „Háromszázezer magas C” - Simándy József - Lapok egy élet regényéből   - 10. /Dalos László, Film Színház Muzsika, 1972. január 8. /

További adatok a Wiikipédián is találhatóak Bródy Tamásról és szerzeményeiről.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Br%C3%B3dy_Tam%C3%A1s

 A.NY. SZEROV (folytatás)

Szerov, első sikeres operája, a «Judith» témájának alapja az ismert bibliai történet. Főszereplője a bátor zsidónő, aki vakmerő tettével megmenti szülővárosát a pusztulástól és a népet győzelemhez segíti a kegyetlen és rettenetes ellenséggel szemben. Az opera cselekményének bonyolítása rendkívül egyszerű és világos, vonalvezetése lendületes és szigorú. A szerző elkerül mindent, ami elterelhetné a figyelmet a döntő drámai konfliktustól.

Ugyanilyen hangsúlyozottan szigorú és egyszerű stílus jellemzi általában a zenét is. Az első és második felvonás nagy tömegjeleneteiben, ahol a zsidó nép bánkódását, zúgolódását mutatja be elviselhetetlen szenvedései miatt, majd pedig ujjongását a győzelem hírére, Szerov a Händeli monumentális kórusvezetés eszközeit alkalmazza.

A zenei kifejtés szigorú, sőt bizonyos vonatkozásban aszketikus eszközei és módjai mellett, a Judith zenéjében a dekoratív szépség vonásait is fellelhetjük. Holofernesz haditáborának jelenetében a zene igen gazdag és színdús, színei néha rikítóak is.

Szerov érzéke a színpadszerűség és a festői kolorit iránt a jól sikerült, hatásos szembeállításokban mutatkozik meg. Már kora ifjúságában rendkívül vonzotta a színpad. Mint műkedvelő színésznek és rendezőnek némi egyéni tapasztalata is volt, ezért jól ki tudta számítani a különféle színpadi effektusok hatását a nézőre, és ezt gyakorlatban mindig gondosan és finoman alkalmazta is. A Judith sikere nem kis mértékben látványosságának s a külső benyomások szépségének volt köszönhető. Az opera e tekintetben a dús, grandiózus meyerbeeri dalszínművek típusához hasonlított.

A nagyszerű színpadi megjelenítés, az emelkedett, jóllehet néha konvencionális hősi pátosz, az éles és feszült drámai helyzetek bősége, valamint a dús és telített zenei kolorit hozták meg a «Judith» páratlan sikerét. Mindezek annyira magukkal ragadták és elkápráztatták a nézőt és hallgatót, hogy megfeledkezett az olyan hibákról, mint a jellemek lélektani kidolgozásának elégtelensége, a konvencionális és anakronisztikus nemzeti-történelmi színezet s a mesterkélt hatáskeresés.

Szerovot fellelkesítette a Judith sikere, «Rognyeda» címmel új operát írt, amelyet 1865-ben mutattak be. Ez alkalommal az orosz nemzeti múltból veszi témáját. Az opera legendaszerű meséje a kijevi Vlagyimir herceg korában játszódik le. A polocki herceg büszke és szabadságszerető leánya, Rognyeda bosszút forral Vlagyimir ellen, aki atyját, Rogvolodot megölte, őt pedig arra kényszerítette, hogy a felesége legyen. E történet széles háttere két világnézetnek a küzdelme; a pogányé és a keresztényé. De ezt a mély történelmi konfliktust tisztán külsőleg ragadja meg a szerző és csak ürügyül használja arra, hogy fényes és hatásos színpadi helyzetek ragyogó láncolatával kápráztasson el. Ebből szokványos Meyerbeer-szerű parádés látvány keletkezik, amelynek művészi eszközei éles ellentétben állnak az orosz nemzeti alakokkal és általában a régi orosz életmóddal.

1867-ben Szerov Osztrovszkij „Nem úgy élünk, ahogy akarunk”című drámájában mélyen és erősen magával ragadó témát talál, s ebből «Ördögi erő» címmel ír operát.

Osztrovszkijhoz írott leveleiben (Osztrovszkij személyesen is közreműködött az «Ördögi erő» szövegkönyvének megszerkesztésében), Szerov azt írja operájáról, hogy „ez az orosz élet zenedrámai képe lesz az életnek mindazon árnyalataival, amelyek a téma szempontjából szükségesek.” «Orosz nemzeti zenedráma» megírására törekszik. Az opera tartalma kereskedőcsaládban gyakorta lejátszódó dráma; fiatal kereskedő, akit gyötör az unalmas és egyhangú otthoni élet, az italban és a kicsapongásban keres feledést, de nem talál kiutat, végül is megöli feleségét, akit nem szeret. Az opera zenei nyelve ugyanolyan egyszerű és igénytelen, mint maga a drámai alap.

„Osztrovszkij darabjában a kibontakozás más. Pjotr (ez e főszereplő neve), nem képes arra, hogy a családi élet, számára súlyos kötelékeit széttépje, öngyilkos akar lenni. De amikor a Moszkva folyó partján áll, meghallja a templomi harangszót, felocsúdik és hazatér. Szerov erőteljesebb lélektani drámát akar és ezért tragikus nála a finálé, amely az operában természetesen az események menetéből és a jellemek fejlődéséből folyik.”

Az «Ördögi erő» alapvető zenei eleme a népdal. Szerov igen nagy gondot fordított arra, hogy híven, pontosan és realisztikusan adja vissza a cselekménynek az életből vett koloritját. Ezért a népzene olyan dallamait választotta ki, amelyek megfelelnek az opera egyes szereplői sajátosságainak és életkörülményeinek. De a népdalok, az igazi népi melódiák közül „nyers” formában csak igen keveset használt fel. Legtöbbször önállóan átalakítja a különféle népi dallamokat. 

Az «Ördögi erő» mint az életből vett pszichológiai zenedráma népdal-alapon való megteremtésének kísérlete, kétségtelenül nagy művészi és történeti érdeklődésre tarthat számot. Ettől eltekintve azonban számos hibát, ellentmondást találunk benne s ezek abban a módszerben gyökereznek, ahogy a zeneszerző feladatának megoldásához hozzálátott. Bonyolult drámai tartalmú opera megírására törekszik, kizárólag dalszerű formákra támaszkodva. Ez az alakok bizonyos „sommázott” jellegéhez vezet és a külső, népdalszerű vonások túlsúlyba jutnak a mélyen egyéni jellemfeldolgozással szemben. Ezért az operában azok a legmegragadóbb részek, amelyek a mindennapi élet szélesen kibontakozó hátterével kapcsolatosak. Ami viszont alapvető lélektani szituációk bemutatását és az egész drámai meseszövést illeti, ez sokkal sápadtabb, konvencionálisabb és sok esetben nem eléggé meggyőző.

Az «Ördögi erő» Szerov utolsó műve, amely életében már nem került színre. Váratlanul halt meg 1871. február 1-én, s operáját már nem tudta befejezni. Az utolsó felvonást Szolovjev írta és hangszerelte. Az «Ördögi» erőt ebben a formában mutatták be néhány hónappal a zeneszerző halála után.

Az írás:
Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”
(Keldis: Az orosz zene története)

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
c. orosznyelvű eredeti felhasználása alapján készült.

Alexander Serov - Judith - Overture 

198 évvel ezelőtt született, ezen a napon

Alekszandr Nyikolajevics SZEROV, orosz zeneszerző és zenekritikus.

(1820. január 23. - 1871. február 1.)

Alekszandr Nyikolajevics Szerov 1820. január 23-án született (St.Petersburg). Apja közrendi származású tekintélyes és művelt pétervári tisztviselő. Alekszandr Nyikolajevics már gyermekkorában kitűnik kiváló és sokoldalú képességeivel. Különösen vonzották a természettudományok, a rajzolás és a zene. 15 éves korában beiratkozik a csak nemrégen alapított jogakadémiára és azt 1840-ben fejezi be.

Az akadémián barátkozik össze Vlagyimir Sztaszovval, aki gondolkodás és a művészet iránti rajongás tekintetében egyaránt hasonló hozzá. Együtt tanulmányozzák a klasszikus zene nagy műveit, részletesen elemzik, értékelik azokat, komolyan megalapozott művészi és esztétikai elvek kidolgozására törekszenek. Élénk figyelemmel kísérik a zenei élet kiemelkedő eseményeit, mint amilyen Glinka «Ruszlán és Ludmillájának» bemutatója, Liszt és Berlioz hangversenyei. Szerov és Sztaszov az «Iván Szuszanyin» és a Ruszlán nagynevű szerzőjével is megismerkedik. Ekkor alakul ki bennük az a Glinka-kultusz, amelyhez életük végéig hívek maradnak.

A jogakadémia befejezése utáni hat év Szerov számára a legkomolyabb önképzés időszaka volt. Szolgálata hosszú időre elszakította a fővárostól. Mégis egész idő alatt erejét megfeszítve foglalkozik zenei önképzéssel, elmélyül partitúrák tanulmányozásába, a hangszerelés gyakorlásába, s személyesen is részt vesz klasszikus művek előadásában. Szerov kitűnően játszott lapról zongorán és csellózott is; néha fellépett műkedvelő hangversenyeken.

Erre az időszakra esnek Szerov első jelentősebb zeneszerzési kísérletei is. Rengeteget olvas, szakadatlanul bővíti ismeretkörét, átgondolja és rendszerbe foglalja nézeteit és bírálatait. A nyugat-európaiak közül Beethoven, Goethe és Hegel, az oroszok közül Gogol és Glinka a zenei, irodalmi és filozófiai eszményképei.

Első cikkei 1851-ben jelennek meg. Időszerű zenei kérdésekről ír a különböző pétervári lapokban. Később számos alapvető tanulmánya jelenik meg. Kiváló zeneírói készsége és tudományos felkészültsége azonnal meghódítja az olvasók nagy táborát.

Szerov állhatatosan hangsúlyozza, hogy minden zeneműben szükség van a világos és tartalmas mondanivalóra. Beethoven iránti mély és változatlan tiszteletét és gondolatainak az a roppant, titáni ereje táplálja, amely ennek a zseniális zeneszerzőnek alkotásait jellemzi. Beethoven egyes műveit (Leonora-nyitány, IX. szimfónia) formai és tartalmi szempontból elemzi. Szerov valamennyi munkájában állhatatosan kidomborítja Beethoven zenéjének demokratizmusát és szoros kapcsolatát a francia forradalom eszméivel. Történelmi-kritikai munkáinak egész sora foglalkozik a nyugat-európai országok operaművészetével. Ő az első, aki rendszeresen propagálja Wagner műveit és esztétikai nézeteit Oroszországban.

Szerovot azért vonzotta Wagner, mert ő maga is rendkívül érdeklődött az opera, mint szintetikus műfaj iránt, amelyben a zene szorosan érintkezik más művészetekkel, mindenekelőtt az élő és szemléletes színpadi cselekménnyel. Wagnert a művészet bátor reformátorának és az operai rutin harcos ellenfelének tartja, de távol áll tőle, hogy Wagner alkotóelveinek abszolút és általános érvényű jelentőséget tulajdonítson.

Miközben a nyugat-európai klasszikus zene alkotásait az orosz közönség körében népszerűsíti és a Nyugat zeneművészetének új, értékes műveit ismerteti, ugyanakkor az orosz zene nemzeti útjainak energikus előharcosaként is fellép. Változatlanul Glinka személyéért, művészetéért lelkesedik; ez nem is csoda, hiszen a vele volt közvetlen érintkezésnek sok mindent köszönhet saját zenei fejlődésében. Glinka halála után rendszeresen tanulmányozza és propagálja Glinka hagyatékát. Nagy érdeklődésre tarthatnak számot az «Életet a cárért,» a «Ruszlán és Ludmilla,» a Kísérlet Glinka zenéjének bírálatára, technikai szempontból. A «Ruszlán és a ruszlanisták» című cikkei. Dargomizsszkij «Viztündér»-ének megjelenésekor egész cikksorozatban elemzi az operát, megállapítva, hogy Glinka után ez az orosz zenei élet legnagyszerűbb megnyilatkozása. Az 50-es évek második felében forró lelkesedéssel üdvözli a zeneszerzői és előadóművészi minőségben fellépő Balakirevet.

Szerov a 60-as évek zenei küzdelmében teljesen egyéni álláspontra helyezkedik. Szembe fordul a Balakirev-féle körrel, de ugyanakkor az Orosz Zenei Társaság álláspontjával is szemben áll; a maga önálló és független elképzeléseit igyekszik érvényre juttatni. A 60-as évek ifjú zeneszerző nemzedékéből csak Rimszkij-Korszakovot emeli ki, akinek a tehetségét nagyra tartja. Az „ÖTÖK” körének többi tagjai iránt ebben az időszakban mély ellenszenvet érez, Csajkovszkij első művészi jelentkezését úgyszólván észre sem veszi.

1867-ben feleségével együtt időszaki lapot ad ki. A lap zenei és színházi kérdésekkel foglalkozik.

Felesége a pétervári konzervatórium növendéke volt, de azt nem fejezte be. Zeneszerzéssel is foglalkozott. A maga idejében bizonyos elismerést aratott «Uriel Acosta» című operája. Szerovval kötött házasságából született V. A. Szerov a híres festőművész (1865-1911). A későbbiek során érdekes megemlékezéseket írt férjéről és fiáról.

Szerov zeneszerzőként nyilvánosan viszonylag későn jelentkezik. A 40-es és 50-es években elgondolt művei különböző okokból nem valósulnak meg. Az 50-es évek második felében befejezi a «Májusi éjszaka» című operáját, melynek egyes részleteit hangversenyeken előadja. De a szerző nincs megelégedve művével és megsemmisíti a partitúrát. Még 1859-ben is ezt írja keserűen: „Már majdnem 20 éve kóborlok a zene, a zeneművészet temploma körül, de ajtói még mindig csukva vannak előttem.” 

1863-ban egy csapásra híres és elismert zeneszerző lesz. Váratlan elismertetését «Judith» című operája hozza meg, melyet a pétervári Nagy Színházban adnak elő.

Az opera szövegkönyvét egy azonos című olasz drámából vette a szerző. A drámát a 60-as években játszották Pétervárott, Ristorival a híres tragikával a főszerepben.

(Folyt.köv.)

Ma 92 évvel ezelőtt hunyt el Blaha Lujza (született Reindl Ludovika, Rimaszombat, 1850. szeptember 8. – Budapest, Erzsébetváros, 1926. január 18.)  magyar színésznő, „a nemzet csalogánya”.

A Dankó Rádió Túl az Óperencián mai adásában Rá emlékezett a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, továbbá Tiboldi Mária Blaha Lujzára emlékező műsorának hangfelvételéről került bejátszásra művészetét felidőző  részlet, prózában és dalban.

• 8 Órai Ujság, 1920. szeptember 4. (210. szám)

Blaháné föllép a Nemzeti Színházban.

Pekár Gyula átnyújtotta a kormány üdvözlő levelét.

— Saját tudósítónktól. —
■ Ma délelőtt a 8 Órai Újság munkatársa fölkereste a hetven esztendős Blaha Lujzát, hogy érdeklődjék az iránt, mit szól a művésznő ahhoz az ünnepeltetéshez, amelyben a kormány, pályatársai, tisztelői és barátai óhajtják részesíteni.

A kedves, mosolygó, örök-fiatal Blaha Lujza könnyes szemekkel hallgatta kérdésünket és mosolyogva csak ennyit válaszolt:
— Hogy mit érzek most, aligha tudnám elmondani. Ideges vagyok az örömtől és a boldogságtól. Jóleső idegesség ez, kívánom Önöknek, hogy mikor hetven esztendőt érnek el, érezzék az ünnepeltetés idegességének ezt az örömét.

Jóleső melegséggel emlékezett meg azután a 8 Órai Újság legutóbbi cikkéről, amelyben Blaha Lujzával foglalkoztunk; majd elmondotta, hogy pár perccel ezelőtt távozott tőle el az a hivatalos küldöttség, amely a kormány nevében Haller István kultuszminiszter által hozzá irt üdvözlőlevelet átadta.

Mindjárt meg is mutatta a finom miniszteri papíron írott következő levelet:

Méltóságos Asszonyom!

Mint a magyar kultúrának ez időszerinti hivatalos őre, kedves kötelességet teljesítek akkor, amidőn születésének hetvenedik évfordulója alkalmából Méltóságodat a magyar kormány nevében köszöntöm.
Méltóságod páratlan művészete mellyel a legmagyarabb színpadi műfaj virágzása forrott össze és melynek Budapest magyarrá tételében oly kivételes része volt, örökre ragyogó példája marad a művészi Géniusz hódító hatalmának. Ma, midőn a magyar nemzeti gondolat jegyében Magyarország újjáteremtése vár reánk és midőn oly nagy szükség van a puritán tehetségek áldozatos munkájára, fokozott hálával övezzük Méltóságod történelmivé magasztosult alakját, mint a magyar művészet Apostolának ragyogó példaképét, aki istenáldotta képességeinek pazar ajándékait oly önzetlenül és oly bőkezűen szórta nemzetének, és gazdag lelkét, mint a tömjént égette a haza oltárán.
Aranyozza be dicsőséges pályája alkonyát az a hódoló szeretet, mely a magyarság lelkében a nemzet csalogánya iránt örökké élni fog.

Hazafias üdvözlettel
Haller István.

A levelet Pekár Gyula államtitkár küldöttség élén nyújtotta át a művésznőnek. A küldöttség pontban tizenkét órakor jelent meg Blaha Lujza lakásán, ahol Pekár Gyula meleg és ünneplő szavak kíséretében szóval is átadta a magyar nemzet, a magyar kormány és a magyar kultúra őszinte és szívből jövő üdvözletét.

Értesülésünk szerint ez az egyszerű ünnepség, amely ma délelőtt Blaha Lujza lakásán lefolyt, csak bevezető aktusa volt annak a nagyszerű ünnepeltetésnek, amelyet méltó módon a nagyközönség előtt is kifejezésre akarnak juttatni úgy hivatalos, mint pályatársai részéről. A hivatalos ünnepeltetés az eddigi tervek szerint holnap délelőtt fog megtörténni, amikor testületileg keresik fel Blaha Lujzát és ennél az ünnepeltetésnél átnyújtják a nemzet ajándékát is a nemzet csalogányának.

Tisztelőitől az ajándékok egész sorát kapta már eddig, különösen virággal halmozzák el sokan a művésznőt. Fogadószalonjában ott áll az a hatalmas csokor, amelyet tegnap Beöthy László, az Unió Részvénytársaság igazgatója személyesen hozott el Blaha Lujzának. Ma érkezett meg a művésznőhöz a székesfőváros törvényhatósági bizottságának meleg hangú átirata, amelyet Pakots József indítványára a közgyűlés határozata értelmében dr. Sipőcz Jenő polgármester intézett a nagy magyar művésznőhöz.

A holnapi ünnepeltetés után, valószínűleg még egy színházi ünnepeltetés is következik. Hír szerint ez az ünnepség akkor lesz, amikor Blaha Lujza legközelebb föllép a Nemzeti Színházban.

183 évvel ezelőtt, ezen a napon született CÉSAR ANTONOVICS KJUI, orosz hadmérnök-ezredes, zeneszerző és zenekritikus. Az „ÖTÖK” körének egyik legidősebb tagja.

„… […] César Antonovics Kjui (vagy Cui), 1835. január 18-án született Vilnában. Atyja francia, Napóleon tisztje, anyja litván nő.

Kora ifjúságában zeneelméletet tanult Moniusko lengyel zeneszerzőtől. Később Pétervárra kerül és a Hadmérnöki Akadémia hallgatója lesz. 1856-ban találkozik Balakirevvel, aki a zenéről alkotott újszerű és bátor nézeteivel vonzza őt.

Hamarosan megismerkedik Dargomizsszkijjel, aki szintén nagy befolyással van rá.

Bár elhatározza, hogy komolyan foglalkozik a zeneszerzéssel, korábban választott foglalkozásáról nem mond le. Az erődítés nagy szakértője lesz s ebben a tárgykörben több, Európa-szerte elismert kiváló munkát ír.

Később tanszéket kap a Hadmérnöki Akadémián. Számára a zene és a haditechnika egyformán fontos, komoly és felelősségteljes élethivatás és megosztja közöttük életét és érdeklődését.

1857-ben írja Puskin költeménye nyomán a «Kaukázusi fogoly» című operát, melyet azután többször átír és a 80-as évek elején kiegészít. Maga a témaválasztás, a romantikusan költői Kaukázus életéből, Balakirev befolyását mutatja, akit a festői kaukázusi táj és élet mindig különösen vonzott. Az „Ötök”-nek ez az első operája általános stílusát és zenei nyelvezetét tekintve még éretlen és semmiféle újító szándékot nem mutat.

Kjuinak ez-időszakban írott románcaiban viszont Dargomizsszkij és Schumann hatása érződik. Schumann zenei karakterizálása Kjui számos hangszeres kompozícióján megérződik.

1864-ben Kjui újfajta szerepet vállal és a „Szentpétervári Hírek” zenei rovatvezetője lesz.

Cikkei, amelyek az „új orosz zenei iskolá”-nak már abban az időben kibontakozó radikálisan újító felfogását tükrözik, bátor és harcias szellemet sugároznak, és éles vitahangot ütnek meg. […]…

… […] Kjui, annak ellenére, hogy egész életében állhatatosan vonzódott az operához, nem volt zenedráma szerző. Hiányoztak belőle azok a tulajdonságok, amelyek hatásos és szerves nagyméretű színpadi zenedráma alkotásához szükségesek. Tehetségének jellege tipikusan miniatüristára vall. Valódi alkotó egyénisége legjobban és legteljesebben nagyszámú románcában mutatkozik meg.

Vokális kamaraműveinek nagyobb része a „tiszta” individualista lírához tartozik, belső lelkiállapotokat fejez ki közvetlen jelentkezésükben, képszerűen leíró konkretizálás nélkül. Ezek rendszerint rövid töredékek, érzelmi jellegük változatlan, nincsenek bennük lélektani ellentétek, szembeállítások és fejlesztések. A bensőséges, őszinte hang, az érzelmek felépítésének költői finomsága adja e románcok értékét. Hiányzik azonban belőlük az érzelem romantikus izgalma, emelkedettsége. Úgyszólván soha nem lépnek ki a csendes és derűs, nyugodtan szemlélődő hangulatok világából. […]…

… […] A hangszeres zeneművek írásához kevésbé volt tehetsége. Széles-alakú hangszeres kompozícióiban nem tudott eléggé megbirkózni a zenei formával, nem tudta eléggé következetesen kifejteni az alapvető tematikai elemeket. Három vonósnégyese, valamint hegedűre és zongorára írt szonátája leggyöngébb művei közé tartozik. Már jobban sikerültek lírai zongoradarabjai, mint a pl. 12 miniatűrje (op.12) és 6 miniatűrje (op.39). Vagy 25 Pѐludes (op.64, megj., A.). Ezek kecses, egyszerű faktúrájú darabok, Schumann stílusában, különféle karaktercímekkel. Zongoraművei közül legjelentősebb és legérdekesebb a Lisztnek ajánlott szvit (op.21).

A szimfonikus zene terén Kjui nem sokat alkotott. Megemlíthető a négy zenekari szvitje (ezek közül kettő, az op.20. és az op.40. [No.4. „A Argenteau,” megj. A.] zongoradarabjainak egyszerű zenekari átirata), továbbá Koncert-szvit-jét hegedűre (op.25., megj. A.), zongora vagy zenekar kíséretével és néhány más kisebb darabját. A hegedűszvit Kjuinak ama néhány hangszeres műve közé tartozik, melyek népszerűekké váltak.

Kjui művészi útja igen hosszú volt. Késő öregkorban, már a Nagy Októberi Forradalom után, 1918-ban halt meg. Utolsó nagy művét, «A kapitány leánya» című operát századunk első évtizedének végén fejezi be. (Mint zenekritikus, Kjui már 1900-ban abbahagyta működését.).

Haladó szerepe az orosz nemzeti zeneművészetben azonban sokkal hamarabb véget ért. Már a 80-as években szakít az „Ötök” esztétikai nézeteivel és az ez idő tájt széles körben elterjedt kecses és sekélyes, érzelmes szalonlíra képviselője lesz. Ennek köszönheti, hogy egy bizonyos időszakban vokális kamaraművei és részben zongoraművei is sikert aratnak. Operái nem tudtak tartósan műsoron maradni (15 operát írt).  De ez a siker csak átmeneti, múló volt.

… Régebben írtam, hogy manapság Kjui műveinek zöme már feledésbe merült s nehezen tudjuk elképzelni azt a lelkes fogadtatást, amelyben kortársai és művésztársai egykor alkotásait részesítették. … (A.) 

… Kjui igazi történelmi jelentősége mindenekelőtt abban a harcos kiállásban van, amellyel az 1860-70-es években elősegítette az „új orosz zenei iskola” eszméinek és művészi nézeteinek kialakítását….”

A kivonat:

Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
című orosznyelvű eredeti felhasználása alapján készült.

Jevgenyij Nyesztyerenko ma 80 éves. Isten éltesse sokáig,foleg jo egeszségben !!!

Tusa Erzsébet (Budapest, 1928. január 5. – Budapest, 2017. augusztus 24. ) Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, tanár, érdemes művész.

Születésének 90. évfordulója alkalmat kínál művészete felidizéséhez. Korán megmutatkozó tehetsége ellenére nem csodagyerekként indult a pályán. A Zeneakadémia elvégzését követően koncertezett és tanított. Lendvai Ernő feleségeként első kézből ismerhette meg Bartók Béla zenéjének a tudós kutató által feltárt harmóniarendszerét. Repertoárján megkülönböztetett helyet kaptak Bartók, Liszt és Debussy művei. Ő volt az, akivel Bartók özvegye, Pásztory Ditta fellépéseket vállalt. Rádiós műsorsorozatai az értékes ismeretterjesztés mintapéldái. Több kontinensen tartott mesterkurzusokat, s a tokiói Mushasino Zeneakadémia megbecsült professzora volt Rendkívüli műveltségét nemzetközi társaságok szimpóziumai keretében tartott előadásain kamatoztatta. Tanulmányok mellett önálló kötetei is megjelentek.

2017. augusztus 24-én hunyt el.

(Forrás: RTV Részletes –magazinújság)

A Bartók Rádió zenei műsora ma este Tusa Erzsébetre emlékezik egy zongorakoncert-előadás hangfelvételének sugárzásával: 

19.35 – 20.28.  Tusa Erzsébet és Lantos István zongoraestje

1. Schumann: Andante és változatok

2. Debussy: a) Kis szvit, b) Hat antik felirat

3. Ravel: Lúdanyó meséi – szvit (négykezes zongorára)

(Zeneakadémia Nagyterem, 1973. június 14.)

(Ism. január 16., 12.06) 

A bolygó hollandi Pesten I.

2013.01.18. 09:50 caruso

"[...] A Wagner operái közül Lohengrin (1866) után a Tannhäuser (1871) következett, csak ezután A bolygó hollandi. Az 1873. május 10-i magyarországi bemutatót a színház első karmestere, a Münchenből szerződött Richter János vezényelte, aki később Bayreuth egyik nagyágyúja lett. Wagner librettóját id. Ábrányi Kornél fordította magyarra, az előadást Böhm Gusztáv rendezte, a szerepeket

Kőszeghy Károly (Daland),

Tannerné Szabó Rózsa (Senta), Pauli Richárd (Erik), Saxlehner Emma (Mary), Verbőczy Károly (Kormányos), Angyalfi Sándor (Hollandi) énekelték. A közönség csalódott volt, modernebb operát vártak. Ach sie sind die guten alten Zeiten! „E dalmű minden benne foglalt szépség, lángeszűség és érdekesség mellett sem képes úgy hatni a közönségre, hogy egyéb részei bő kárpótlást nyújtanának a leghatásosabb mozzanatok mellőzéséért.” – szólt a korabeli bírálat. Valóban lehettek problémák az előadással, ugyanis a rendelkezésre álló kisszámú karszemélyzet miatt a III. felvonás eleji nagy kórusrészt egyszerűen mellőzték. [...]"

175 éve bolyong a hollandi az operák színpadán

ORIGO.hu 2017.12.31. 15:19

Százhetvenöt éve, 1843. január 2-án mutatták be Drezdában Richard Wagner első jelentős önálló stílusú operáját, A bolygó hollandit, amely ma is világszerte kedvelt darabja az operarepertoárnak.

A bolygó hollandi

Richard Wagner 1839. július 19-én nagy titokban szállt fel egy Londonba induló hajóra.Abban az életszakaszában éppen rigai karmesteri állásától fosztották meg, hitelezői pedig szerettek volna komolyabban elbeszélgetni vele. A muzsikus nyolcnaposra tervezett hajóútja végül három hétig tartott. A hajó ugyanis viharba keveredett, és egészen a norvég fjordokig sodródott, végül egy kis halászfaluban talált menedékre.

Wagner visszaemlékezései szerint a vihar, a hideg, a norvég tengerészek hangos kiáltozása lenyűgöző hatást gyakorolt képzeletére, felidézve benne a bolygó hollandi legendáját.

Az akkoriban rendkívül népszerű, hátborzongató történet szerint a 17. században egy Hendrik van der Decken nevű holland kapitány a vihar miatt nem tudta megkerülni az Afrika déli csücskén fekvő Jóreménység fokát. Végül dühében megesküdött: akkor sem hátrál, ha ítéletnapig kell próbálkoznia. A Sátán szaván fogta, és arra kárhoztatta, hogy az akkor már halottakból álló legénységével az idők végezetéig a tengert járja, s balszerencsét hozzon mindenkire, aki csak meglátja.

A legendának több feldolgozása született. Wagner saját művéhez Heinrich Heine 1834-ben megjelent Schnabelewopski úr emlékiratai című töredékét vette alapul. Ebben a változatban a bolygó hollandi minden hetedik évben partra szállhat, és megváltásra lelhet, ha olyan feleséget talál, aki holtig hűséges hozzá. Ez azonban valahogy sosem jön össze.
Ugyanakkor Heine szatirikus, komikumot sem nélkülöző történetében a tengerész mindig boldog, amikor visszamehet a tengerre. Wagner ellenben halálos komolysággal kezelte a témát. Nála az Isten előtt tett esküjüket megtörő asszonyok átkozottak lesznek, a hollandi pedig, ha nem talál hű asszonyra, az utolsó ítélet napján testével-lelkével együtt elkárhozik.

Wagner zenedrámájában egy norvég kereskedő Senta nevű lánya igaz szerelemmel szereti meg a bolygó kapitányt, s hiszi, hogy megszabadíthatja tengerjáró kedvesét az átoktól. A lány korábbi, kikosarazott szerelme azonban azt állítja a hajósnak: Senta neki ígérte szerelmét. A bolygó hollandi akkor csalódottan vitorlát bont. A lány kétségbeesésében a tengerbe veti magát, s áldozatával megtöri az átkot, a bolygó hollandi hajója pedig a rajta lévőkkel együtt elsüllyed.Ami a wagneri filozófia szerint egyfajta happy end.

Wagner a librettó első változatát 1840-ben vetette papírra Párizsban, az általa "költeménynek" nevezett végső változat 1841 májusára készült el. A muzsikát is 1840-ben kezdte komponálni, s még abban az évben bemutatta a párizsi Operának a cselekmény vázlatát, valamint több zenei részletét.
A vázlatért 500 frankot ki is fizettek neki, de a zenét nem tőle, hanem egy franciától rendelték meg.A megalázott Wagner 1841 végére elkészült művét végül  német operáknak küldte meg. Az életében soha elő nem adott, egyfelvonásos, három jelenetből álló ősváltozatban (Urfassung) a szereplők közül többen angol nevet viselnek, a darab pedig Skóciában játszódik.

Az opera ősbemutatója 1843. január 2-án Drezdában volt, Wagner vezényletével. A művön az utolsó pillanatig dolgozott, így többek között Norvégiába tette át a helyszínt, és - főként szcenikai megfontolásokból - három felvonásra osztotta az operát.

Wagner művében túllépett a puszta történeten, amelyet metafizikai és szimbolikus jelentéssel ruházott fel. A hollandi egyszerre vágyakozik a megváltás és a megsemmisülés után. A kompromisszumokra képtelen Senta az örök hűséget, a megváltás lehetőségét jelképezi, de ők ketten együtt nem lehetnek boldogok. Wagner operái közül ez az első, amelyben a cselekmény, a színpadkép és a zene szerves egységet alkot, utóbbi két alaptémából fejlődik ki. A bolygó hollandi már nem "hagyományos" opera áriákkal, hanem egyetlen összefüggő zenedráma.

A bolygó hollandit néhány éven belül több német városban is előadták.

Az 1853-as weimari előadást Liszt Ferenc dirigálta.

A Bayreuthi Ünnepi Játékokon 1901-ben játszották először.

Az opera magyarországi ősbemutatóját 1873-ban a pesti Nemzeti Színházban tartották.

2013-ban a Magyar Állami Operaházban az 1841-es, úgynevezett ősváltozatot mutatták be.

175 ÉVE MUTATTÁK BE A BOLYGÓ HOLLANDI CÍMŰ OPERÁT

Szinhaz.org. 2018 JANUÁR 02. KEDD, 15:25

175 éve, 1843. január 2-án mutatták be Drezdában Richard Wagner első jelentős önálló stílusú operáját, A bolygó hollandit, amely ma is világszerte az operarepertoár kedvelt darabja.

Az operairodalomban korszakos jelentőségű német komponista 1813. május 22-én született. Viharos ifjúsága során sokat nyomorgott, megjárta az adósok börtönét is, az 1848-as német forradalom után menekülnie kellett, és 1862-ig svájci emigrációban élt. Leghíresebb operái között van a Tannhäuser, a Lohengrin, a Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok, a Nibelung-tetralógia és a Parsifal. Műveinek előadására hozta létre a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, amelynek első, 1876-os bemutatóján a magyar Richter János vezényelte A Nibelung gyűrűjét. Wagner 1883. február 13-án halt meg.

GOLDMARK, AZ ÖRÖKIFJÚ.
 

Aki még nyolcvan éves korában is kedvvel dolgozik: az csakugyan örökifjú. Hiszen a hetvenedik életévnél már a pátriárkák kora kezdődik, a csöndes szemlélődés bölcsességével megszentelt nyugalom kora. A ma legöregebb nagy zeneköltő és legnagyobb öreg zeneköltő, nekünk, magyaroknak méltán büszkeségünk, igazolja a latin mondást: «nomen est omen,» nevéből kiolvashatni végzetét; a «Goldmark» név «arany velőt» jelent s a tisztes-korú nagy zenész agyveleje nem rozsdásodik, nem veszíti el ragyogását és hatalmát. Tudjuk, hogy a halhatatlan «Sába királynője» szerzője most is operán dolgozik, immár a hetedik ilyen nagyszabású művén.

Sokan — gondolkozás nélkül élők — még a zeneértők közül sem iparkodtak tisztába jönni azzal, hogy mit is jelent operát írni. Vegyék csak elő valamelyik régi stílusú, «számokra» felosztott operát, például a nemcsak nálunk kedvelt, hanem Wagner Rihárd hazájában is állandóan (bár nem sűrűn) játszott «Troubadour»-t! Ebben Verdi harminc és egynéhány egész «strófás» áriát írt; annyi invenció kellett hozzá, mintha ugyanennyi zongoradarabot szerzett volna; de modern, Wagner-utáni zenét költeni, végtelen dallammal, olyan polifóniával, a minőt épen Goldmarknál is látunk: sokkal több teremtő képzeletet, invenciót igényel, és hogy a fölvett példánál maradjunk, a múlt század negyvenes éveinek szerény zenekarához képest menynyivel több hangszint és mekkora jellemző tehetséggel kell fölhasználni! Manap még a zongoradarabnak sem szabad a kellemes melódikára szorítkoznia: lelki élménnyé kell válnia a hallgatóban; mennyivel inkább a komoly, művészi igényű színházi zenének, a mely sok szereplő kisebb-nagyobb szenvedélyeinek egész történetét tolmácsolja!

Goldmark Károly, ötven éve Bécsben élő, de magyar honpolgárnak maradt sokoldalú zeneköltőnk, régen megértette a kornak ezt a követelményét. Első — időrend, de érték dolgában is legelső — operáját, a «Sába királynőjé»-t 1863-ban kezdte írni; minden bizonnyal ismerte a «Tannhäuser»-t, hiszen ezt a bécsi udvari opera már 1859-ben (sőt a kisebb «Thalia» színház már 1857-ben) előadta. Ennek mintájára Goldmark sem számozta többé dalművét, hanem csak a jeleneteket látta el számokkal. Zenéjét nem többé-kevésbbé hatásos részletek tárházának tekinti, hanem az egyfolytában tovább haladó dráma zenei tolmácsának. Vannak «zárt számai,» dallamai sok esetben az alaphangon érnek nyugvó pontot; de a hallható zárókőhöz jutott nagyobb részletek egységes egészet, hogy is mondjuk? «lélektani csoportot» tesznek, a szöveggel egybeforrott zenei remekműnek természetes, a cselekményből megállapítható tagozódása szerint. Ehhez Wagner eszméi által megtermékenyített intelligencia kellett, aminővel akkoriban bizony nem sok zeneszerző dicsekedhetett.

És annyival nagyobb érdeme Goldmarknak, hogy másrészt nem állt be a bayreuthi mester utánzói közé, apró mozzanatokban igenis lehet analógiát találni (pl. a «Tannhäuser» pásztorának vagy a «Tristan» matrózának dala és a «Sába» kerti jelenetében Astaroth csalogató éneke közt).

De utánzássá fajulást vagy éppen — amire a közönség nagyon mohón szokott lesni — «reminiszcenciának» nevezett plágiumot: nem találhatni egyik dalművében sem...Igaz, nem is szorult reá; invenciója, alkotó képzelete mindig helytállott.
 

Hanem ez a lelemény, a fantázia: csak szerencse dolga, adomány, éppen úgy, mint akár a magas életkor. Goldmarknak érdeme összes művészeink elé példaképül állítható nagy érdeme, egészen más. A gyémánt is hasonlíthatatlanul szebb, értékesebb lesz, ha vele bánni tudó ember megcsiszolja; az arany agyvelő értéke is attól sokszorosodott, hogy Goldmark folyton tanult, lélektani igazság szerinti alakítást épp úgy, mint zenekari technikát.

Ő is rég rájött arra az igazságra, hogy olyan ember nem is érdemli meg a maga — bárminő nagyságú — tehetségét, a ki ezt nem képezi tovább vasszorgalommal. Még kész műveit is tökéletesíteni szokta: átdolgozta «Merlin,» «Berlichingen Götz» operákat, a «Zrinyi» ouverture-t. Életének ez a nagy tanulsága nem csak művészetét vonja be maradandó becsű szépséggel, hanem egész lelkét, ember voltát, magasan a tömeg fölé emeli.
 

Ünnepeljük hát valamennyien ezt a nagy embert és nagy zenészt, jeleseink egyik legtiszteletreméltóbbját. Az a szeretet, a mivel az élőt körülrajongjuk, őneki többet ér — mert boldogítóbb — minden dicsőségnél, halhatatlanságnál. 

*

A budapesti tudományegyetem bölcsészeti fakultása elhatározta, hogy Goldmark Károlyt nyolcvanadik születésnapja alkalmából díszdoktorrá választja meg. Az erre vonatkozó határozatot az egyetemi tanács jóváhagyta és Sághy Gyula rektor a kultuszminisztérium útján a király elé terjesztette. A királyi jóváhagyást Goldmark Budapestre érkezéséig kieszközlik, és a díszdoktori diplomát Goldmark ittléte alatt ünnepség keretében adják át.

ZENELAP, 1910. május 20. (24. Évfolyam, 9. szám)

Látom, A nap képe topicba is bekerült az alábbi cikk. 

Legyen itt is meg: 

Ma 181 esztendővel ezelőtt született Milij Alekszejevics Balakirev (Nyizsnyij Novgorod, 1837. január 2. – Szentpétervár, 1910. május 29.) orosz zeneszerző, zongorista és karmester, az Ötök tagja. Legismertebb darabja az Iszlamej című keleti fantázia, amely igen népszerű a zongoristák körében.

BALAKIREV

• Kis Ujság, 1949. december 25. (300. szám)

Muszorgszkij és Borodin műveivel, működésével kapcsolatban többször említettük az Ötök vezetőjének, Balakirevnek nevét.
Egy nép zenéjének fejlődésében nem csak azok játszanak fontos szerepet, akik kiemelkedően nagy komponisták, hanem azok is, akik zenéjüknél nagyobbak, mint vezető, irányító szellemek, gyűjtők, szervezők. A mai szovjet zenében is folytatódik az a hagyomány, amit vázlatnak Balakirev szerepe kezdeményezett.

Milij Balakirev, mint zeneszerző ma már kevésbé ismert, mint döntő szerepe az ú| orosz muzsika kialakítása terén. Ő volt a múlt században az a szervező erő, aki nélkül talán nem alakult volna meg az Ötök csoportja s következésképp a világ talán ma szegényebb lenne néhány nagy alkotással. Balakirev munkássága döntő volt a népdalból született operák, zenedrámák történetében.
Tudatosan fordult az orosz nép dalkincs gyümölcsöztetése felé a műzenében. Az „orosz Kodály“-nak is nevezhetnők. Népdalgyűjtő volt, tudományos rendszerező, vezető koponya. Az első, aki szakszerűen érezte meg az orosz népdal jövőjét a színpadi, drámai muzsikában.

A nagy gondolat ösztönös elindítója, Balakirev előtt, Mikhail Glinka volt, a múlt század első felének nagy komponistája hazájának első zseniális zeneszerzője, minden későbbi zenei törekvés ősforrása.

A nép először Glinkában szólal meg.
Glinka döntő rátalálása után Milij Balakirev volt az, aki a század második felében tudatosan megszervezte Glinka művészetének örököseit, a Ötök társaságát.

A cárok orosz földjén kultúrélet csak a városokban, a szalonokban folyt s a zene mint külföldről behozott fényűző cikk szerepelt a uralkodó osztályok szórakoztatására. Még a tizenkilencedik század elején is a zenekarokat javarészt olaszok, franciák vezették. Külföldi művészek törekedtek elfoglalni a jólfizetett udvari zenei pozíciókat. Olasz muzsikusok, énekesek játszották az importált operákat. A szalonokban a cigányzene járta, pengetős hangszereken. Divatban volt az italianizmusokkal átitatott álorosz, románc-stílus, amely nem sokkal lehetett különb annál, mint amikor még Catterino Cavos, a pétervári olasz udvari karmester használt fel kuriózumképpen orosz népi motívumot, de kiigazította a 17 századi olasz zeneszerzéstan szabályai szerint. Az orosz népdal természetéből, ősi alkatelemeiből folyik, hogy az ilyen kiigazítás egyben ki is forgatta a dalt eredeti mivoltából.
Az igaz orosz népdal messze a városoktól, fölfedezetlenül őrizte az ősmúltba nyúló hagyományait.
Milyen volt ez a népdal?

Természetesen sokrétű. De szerkezete, formái ősi típusokat mutattak. Egyik fajtája szemlélődő, elgondolkozó volt, a másik elbeszélő, s a harmadik, a táncdal, a tetteket hordta magában. Vezérhang nélkül épült, szabálytalan ritmusban. Felbukkant motívumaiban az északi skald, s a bizánci egyházi kórusok nyoma, a keleti tatár-élet néhány tánceleme, de minden egyéb hatás lepergett róla, nem változtatta meg, nem hagyott rajta nyomot. Mindig teljesen eltért a nyugati dúr és moll rendszertől. Különleges többszólamúsága volt. A fő dallammal párhuzamosan, mély úgynevezett támasztó-szólamok zengtek benne, olykor a fődallamhoz csatlakoztak, vagy körüljátszogatták. Végül a dal egyetlen hangban, vagy oktávban csendült ki. Az orosz népdal jellegzetességei egyedülállóak a muzsikában.

Kiapadhatatlan bő forrást jelentett ez a műzene számára s Glinka áttörése nyomán Balakirev vezette be ebbe a birodalomba zenei társait.

Milij Alexejevics Balakirev a mai Gorkij-ban, a hajdani Nizsnij-Novgorodban született 1837-ben. Eleinte természettudományokkal foglalkozott, de hamar feltűnést keltett kitűnő zongorajátékával. Autodidakta módon nevelte magát a zenében. Hamarosan olyan technikai, elméleti tudást és tekintélyt szerzett, hogy a korabeli zeneszerzők őt tekintették vezetőjüknek.

Életprogramja, az orosz népdal bevezetése a műzenébe, nem talált megértésre egyes társadalmi körökben. Voltak, akik hevesen ellenezték Glinka zenei irányításának folytatását.

Ugyanazok, akik megrettenlek a Föld és Szabadság nevű titkos szervezettől, amelyhez Csernisevszkij is tartozott. Az 1860-as évek elején felhullámzó népi megmozdulás a cári terrorba fulladt. Ez volt az az idő, amikor Csernisevszkijt Pétervárott nyílt téren pellengérre állították, oszlophoz bilincselték és mellére táblát akasztottak, „államfelforgató“ felírással.

Ez az idő nem volt alkalmas arra, hogy a népről, a vidéki szegényparasztokról beszéljen valaki, még ha dalban, zenében is. És mégis, éppen ezidőtájt alakult meg az Ötök csoportja. A reakció ellenére Balakirev tovább folytatta buzdító, szervező munkásságát és így kovácsolta össze hatalmas kis társaságát, amely végül olyan felmérhetetlen eredményre jutott.

1866-ban megjelent nagymunkája, az orosz népdalgyűjtemény. Remekművek elindítója lett s egyik legfontosabb eseménye az orosz folklórkutatásnak.
Balakirev volt az első az Ötök közül, aki balettszínpadon nagy sikert ért el, Tamara című szimfonikus költeményére Gyagilev balett-társasága táncjátékot komponált s a Tamarát egész Európával megismertette.
Balakirev mutatta be mint karmester először Rimszkij-Korszakov első művét, ő alapította meg az orosz zenei szabadiskolát s ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő hangversenyeit ha!á!áig vezényelte.

Minden munkásságánál fontosabbnak bizonyult azonban az Ötök társaságának összehozása. Az ötöknél egyetértőbb, összefogóbb zenei társaság, művészeti szövetség sem előttük, sem utánuk, nem volt a zenetörténetben. Testvériesen, családiasan együttdolgozó csoport volt ez, amely a nagy család, az orosz nép szavát, dalát szólaltatta meg a műzenében.

Pán öthangú sípja volt az öt zeneszerző, öt összekapcsolt, de mégis önálló hang s ahogy Pán sípján a természet dallama zengett fel, úgy hangzott belőlük az orosz természet, úgy szólaltatta meg hangjaikat a hatalmas orosz tájakon annakidején elfeledetten szenvedő szegénynép sóhaja.

I. V. E.

"A keszthelyi születésű és Németkeresztúron nevelkedett Goldmark Károly (1830–1915) Bécsben való letelepedését követően jutott pályája csúcsára: itt komponálta hat operáját (köztük a világsikert hozó Sába királynőjét), máig gyakran hallható Hegedűversenyét és „Falusi lakodalom” alcímmel ismert Első szimfóniáját. A zeneszerző visszaemlékezései elsősorban e gazdag életút legfontosabb állomásairól számolnak be a nyomorban töltött tanulóévek, az 1848-as hadiélmények, a különböző színházi zenekarokban hegedűsként eltöltött évtized vagy éppen a Sába királynője keletkezéstörténetének részletes bemutatásával. Goldmark azonban mindemellett bőségesen szól külföldi utazásainak meghatározó élményeiről, valamint az őt neves kortársaihoz – Brahmshoz, Wagnerhez, Hans von Bülowhoz vagy Anton Rubinsteinhez – fűződő kapcsolatról is.
Kötetünk nem csupán a zeneszerző emlékiratainak szövegét tartalmazza jelentősen korszerűsített fordításban, de illusztrációként egyszersmind gazdag válogatást közöl az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Goldmark-hagyaték különféle dokumentumaiból, és a legfrissebb kutatások eredményeire támaszkodó jegyzetekkel segíti az olvasót a bő egy évszázada elhunyt komponista visszaemlékezéseinek értelmezésében."

Karl Goldmark - Sakuntala Overture, Op. 13 (1865)

103 évvel ezelőtt hunyt el, ezen a napon (1915. január 2.)

GOLDMARK KÁROLY magyar zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus.

„Goldmark Károly, a keszthelyi kántor fiának, a századvég egyik legjelesebb zenei alakja, a muzsikus, aki keserű küzdelmekkel teli életével a haláláig töretlen alkotóerejével tett hitet művészi hivatása mellett.

«Goldmark ellentmondásos, sokirányú, téveteg, görögtűzben és forradalmi lángolásokban gazdag kor gyermeke” - írja róla László Zsigmond zenetörténész.
 

Életműve szerényen húzódik meg a zenetörténet legmagasabb csúcsai mögött, de tiszta hangjai, mély érzésektől fűtött lírája ma is költői magasságokban szárnyal.” 

BUDAPESTI HÍRLAP

1915. január 3.

Goldmark Károly meghalt.

Az újabb-kori zeneszerzők egyik legismertebb alakja, a magyar származású Goldmark Károly dr. kidőlt az élők sorából; tegnap délután Bécsben nyolcvanöt éves korában örökre lehunyta szemét. Sok hányattatás, rengeteg küzdés és félreismerés után jutott el a keszthelyi születésű ember pályájának addig a fokáig, hogy tehetségét érdeme szerint méltassák. Leghíresebb operája, a Sába királynője zökkentette ki negyvenöt éves korában az ismeretlenség homályából. Két magyar emberé, Liszt Ferencé és idősb Andrássy Gyula grófé az érdem, hogy új hangokat megütő, új csapást vágó muzsikáját a zeneértő közönség nagyobb tömege megismerhette és megszerethette. Munkásságának javarésze ez okból öregebb korára esik, a mikor már Európa valamennyi opera színpada megnyílt előtte. A Házi-tücsök, Hadifogoly, Berlichingeni Götz, Téli rege című operáit mind hatvanöt éves korán túl írta. Életének alkalmasint legboldogabb ideje az a nap volt, a mikor 1910-ben az egész magyar társadalom osztatlan lelkesedéssel ünnepelte születésének nyolcvanadik évfordulóját.

Goldmark Károly, mint Bécsből jelentik, délután négy órakor halt meg. Szinte utolsó napjáig teljes szellemi és testi frissességben élt. Már tizenöt éve vesebajban szenvedett, de ez nagy fájdalmat nem igen okozott neki. Karácsony első napján rosszullét fogta el, az agg zeneszerző elájult. Az orvosok csak arra szorítkoztak, hogy fájdalmát csillapítsák.
Goldmark, majdnem az utolsó pillanatig teljesen öntudatnál volt, és csendesen szenderült el. Négy héttel ezelőtt tért haza gmundeni nyaralójából, a hol ez év őszén zongora-ötöst fejezett be, néhány vázlatot készített új operájához és időnként emlékiratain is dolgozott Temetése hétfőn délelőtt fél-egy órakor lesz.

*

Goldmark Károly 1830. május 18-án született Keszthelyen, mint egyszerű zsidó család gyermeke. Zenei tanulmányait a soproni zeneiskolában kezdte, ahonnan 1847-ben a bécsi konzervatóriumra ment. A konzervatóriumot 1848-ban a forradalom miatt bezárták, ezért Goldmark magánúton folytatta zenei ismeretének bővítését. 1848-tól 1857-ig fölváltva Budán és Bécsben élt, ahol, mint színházi zenész és zenetanító tengette nagy nyomorúság közepette életét. 1857-ben Bécsben műveiből hangversenyt rendezett, amelyet elég kedvezően fogadtak. 1858-ban Pestre költözött, ahol ugyanabban az évben megismételte hangversenyét. 1867-ben Bécsben előadta «Sakuntala» című, nyitányát, ekkor az osztrák fővárosba költözött s, azóta ott élt állandóan.

Eötvös József báró kultuszminiszter 1869-ben nyolcszáz forint ösztöndíjat folyósított Goldmarknak, aki 1865—70-ig megzenésítette Mosenthal-nak «Sába királynője» című operaszövegét.

Az operát bemutatta Liszt Ferencnek és Andrássy Gyula gróf külügyminiszternek s e két férfi, szívós közbenjárásának lett az eredménye, hogy a bécsi udvari opera 1875-ben előadta a művet. Ez az opera lett hírének megalapozója. A következő év márciusában előadták a budapesti Nemzeti Színházban is, a hol nagy sikert aratott. Fölvették műsorukba a német és olasz operák is, a többi nemzet színpadára csak újabb munkáinak sikere után jutott. A dalmű 1897. február 21-én került a szerző személyes vezetésével színre századszor a budapesti Operaházban. 1886-ban írta és 1904-ben adták elő a Majna mellett levő Frankfurtban «Merlin» című operáját. Nagy sikert aratott a «Házitücsök» (1896), a «Hadifogoly» (1899), a «Berlichingeni Götz» (1902) és a «Téli rege» (1908) című operáival.

1910 májusában, születésének nyolcvanadik évfordulóján a budapesti Tudományegyetem díszdoktori oklevéllel, a király a «Pro litteris et artibus» éremjellel tüntette ki. Budapesten és különösen szülővárosában, Keszthelyen nagy ünnepségeket rendeztek tiszteletére.

Szerzett két szimfóniát: a Falusi lakodalmat és az Esz-dúr szimfóniát; uvertürjei: Szakuntala, Penteszilea, Tavasszal, a Leláncolt Prometeuz, Szaffó, Olaszországból. Írt két hegedűversenyt és a Zrínyi című szimfonikus költeményt, számos dalt, férfi- és vegyes kart, kamara-zeneművei:
suite hegedűre és zongorára, zongorahármasok, vonósnégyes, zongoraötös. 

(35. évfolyam, 3. szám)

„Élre törni nem tudtam, másokkal menni nem akartam, inkább egyedül haladtam.”

(Goldmark emlékirataiból) 

*

165 éve született a neves zenepedagógus, zeneszerző, karnagy és orgonista KOESSLER JÁNOS.
(1853. január 1. —1926. május 23.) 

Egy puritán jellemű művészlélek emlékének áldozunk a megemlékezés oltárán. Szellemi hagyatékának egy töredéke a koncert folyamán fog elvonulni előttünk.

A mai ifjú zenészgeneráció nem ismerte őt. Alig tud róla valamit. De az a nemzedék, mely mai zeneéletünk élén harcol, áhítatosan, bálványozó szeretettel gondol rá, a jóságosan mosolygó, nemes-szívű emberre, mindannyiunk tanítómesterére. Tizenkét évvel ezelőtt még itt járt köztünk. Ma már a halhatatlanság glóriája övezi legendás alakját.

Akik akkoriban csak felszínesen érintkeztek vele, megközelíthetetlen, gőgös, hiú, mogorván pózos embernek tartották. Büszke főtartása, szórakozott távolba-nézése, tiszteletet parancsoló brahmsi szakálla, joggal vezethette félre a felületesen ítélkezőt. De azok, akik közelében élhettek és jobban beláthattak nobilis lelkébe, fennkölt jellemébe, azok akár társaságát, akár tanítását élvezték, rajongói lettek lebilincselő egyéniségének, bölcs életszemléletének.

Létének legfontosabb mozzanatai lelki világában zajlottak le. Magányt kereső, befelé élő, sokat tépelődő, önmagában küszködő lélek volt. Elvonult csendes egyedüllétében forrtak, értek gondolatai. Főiskolánk tanácstermében tizenegy év előtt mondott megható búcsúbeszédéből idézem a következő, reá annyira jellemző önvallomását:

«Mindig tanulónak, szegény, igénytelen növendéknek éreztem magam három évtizedes működésem alatt, akinek minden egyéb — vagyon, fényűzés, dicsőség, megtiszteltetés — egészen közömbös, mert mindez csak múlandó és hiúság legyezgetésére szolgál. Csak a nevelő csendes, zajtalan, szerényen elvonult, magába zárkózó önzetlen munkásságának van igazi értéke. Mert a példa, mit szolgáltatott, mint az elvetett mag terebélyesedik ki és halála után is gyümölcsöt hajt.»

1853-ban született Waldeckben, egy bajorországi csendes városban. Mint a múlt század legtöbb komponistája, ő is a templomi kórusok misztikus, tömjénfüstös félhomályában szerzi meg első zenei impresszióit. Első oktatását is a dóm orgonistájától nyeri. Mikor elvégzi középiskoláit, hogy megélhetését szűkösen biztosítsa, Neumarktban vállal, orgonistaállást. De ez a robot nem elégíti ki tudásszomját, tanulásvágyát. Ezért Münchenbe utazik, hogy a híres Rheinbergernél folytathassa kiegészítő tanulmányait. Orgonát tanul és főként kontrapunktot. Pár év múlva már Drezdában telepszik le, ahol, mint konzervatóriumi tanár Wüllner mellett működik. A kórusművészet eme úttörő mesterének metódusát tanulmányozza, azt a módszert, mely akkor még új volt és a tiszta intonáció, a dinamikai egyensúly, valamint az értelmes szövegkiejtés tökéletesítését célozta. Élete leggazdagabb korszakának mondotta egyszer körünkben a Wüllner mellett töltött éveit. Mennyi tapasztalatot szerezhetett drezdai korszakában, azt a 26 éves ifjú dalegyleti karnagyi sikerei bizonyítják. Midőn a drezdai «Liedertafel» vezetését átveszi, pár hónap alatt olyan rohamos fejlődésen esik át kórusa, hogy a kölni nemzetközi versenyen első díjat nyer énekkarával. Talán ennek a kölni szereplésnek eredménye az a szerencsétlen elhatározása, hogy elfogadja az ottani Városi Színház karmesteri állását. El sem tudjuk őt képzelni ebben a munkakörben. Nyilvánosságot kerülő, csendes zárkózottsága ellentétbe került a kulisszák világának törtető, reflektorfényben fürdő zsivajával. Hamar belátta, hogy ez nem az ő világa és örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Trefort vallás- és közoktatásügyi miniszterünk meghívásának engedve, örökre búcsút mondjon a színházi karmesterségnek és Pesten telepedjék le, elvállalván az öt évvel azelőtt alapított Zeneakadémia orgona- és karénektanári állását.

«Mint szerény iskolamester fia — mondá búcsúbeszédében — gyermekkorom óta éreztem hivatást a tanításra.»

Mikor Koessler János 1880-ban Pestre került, Liszt Ferenc elnöklete alatt hattagú igazgatótanács működött, melynek feladata volt az intézet vezetésére és tanszakainak kibővítésére vonatkozó indítványok tétele. A zeneszerzési tanszak növendékeit Volkmann Róbert a hírneves zeneköltő avatta be a komponálás titkaiba. Az Andrássy-úti (akkor még Sugár-úti) reneszánszstílű saroképület nagytermében akkor állította fel egy aradi orgonaépítő az új nagyorgonát. Fiatalos lelkesedéssel vetette magát Koessler új hatáskörének sodró árjába. Pedagógiai működésének gyorsan jelentkező külső sikerei hamarosan elfeledtették vele a kölni színházi kalandot.

1883. október 29-én halt meg váratlanul az ősz Volkmann Mester. És a 30 éves Koesslert bízzák meg a zeneszerzés tanításával. Amit e téren felmutathatott az csak a külföld legnagyobb orvos-, vegyész-, természettudós-professzorainak eredményeivel mérhető, össze. Fanatikus tanár volt, csodálatos pedagógusi adottságokkal megáldva.

Állását nem sine cura-nak tekintette: hitt elhivatottságában, hitt abban, hogy missziót teljesített, mikor egy gyermekcipőben járó kultúra rohamos kifejlesztésében ő, a külföldről idekerült idegen is kivehette részét. Romantikus típusú tanár volt. Megfontolt szűkszavúsága mellett egy-egy rövid megjegyzéssel, egy-egy utalással sokszor többet mondott, mint mások felesleges szóáradattal. Felejthetetlenek azok az órák, melyeken klasszikus mesterek műveit elemezte. A forma lényegét a növendék elé tárni senki sem értett jobban nálánál.

Bizonyítéka ennek, hogy a mai magyar komponista-gárda kivétel nélkül fölényes virtuóza a zenei formának. Hitet kelteni, a klasszikus mesterek előtt hódolni, a hagyományos örök zenei szépért rajongást ébreszteni hallgatóságában, senki sem értett nála jobban. Megható volt látni átszellemült arcát, hallani izgalomtól, lelkesedéstől remegő hangját, ha kedvenc zeneköltőinek, főként Bachnak, Beethovennek, Schubertnek és Brahmsnak műveit analizálta. Növendékei dolgozatainak megdicsérésével elég fukaron bánt, de annál jobban esett, ha egy-egy sikerült kompozíció jó kvalitásait kiemelte. De tudott haragudni is, ha selejtes, nagyképűsködő, nem őszinte dolgozatokkal bőszítették. Ilyenkor jupiteri villámokat szórtak szemei és a legfájóbb gúny ostorcsapásai érték a renitenskedőt.

Tanári működése alatt sok-sok elismerés, de sok keserűség, megbánás is érte. Filozofikus nyugalommal tűrte a gáncsoskodásokat. Szemére vetették, hogy német szellemet árasztott a magyar Főiskolán, hogy növendékeit német dallamok, német-formák tanulmányozására szorítja. De midőn nyugalomba vonul, nemcsak a legfelsőbb hivatalos hely, hanem a közvélemény is elismerte korszakos működésének jelentőségét, tárgyilagosan állapítva meg, mit tett Koessler a magyar zenekultúra érdekében több mint három évtizedes tanársága alatt.

Szerénységére jellemzőbbet alig tudok idézni, mint azt a pár mondatot egyik beszédéből, amelyben zeneszerzői tevékenységéről emlékezik meg.

«Midőn a kultuszminisztérium kérésére elvállaltam a zeneszerzési tanszak vezetését, mindjobban elmélyedtem a tanítás módszereinek tanulmányozásába. Tanítványaimnak gyakorlati útmutatással is akartam szolgálni, sőt elől akartam járni jó példával az alkotás mesgyéjén is: ezért kezdtem magam is komponálni.»

Aki ismeri Koessler œvrjét, csak az tudja megítélni, hogy mennyi alázatos szerénység lappang kijelentése mögött. Nagy dologbeli tudása, átfogó zenei műveltsége mellett szinte természetes, hogy műveit nagy formakészség, mintaszerű szerkesztési technika jellemzi. Eklekticizmusa mellett is érdekes egyéni hang szól hozzánk: komoly mélységes pátosz, amelyben tartalom és forma mindig egyensúlyban maradnak. Témái mindig jelentékenyek, vonal-vezetésük, ritmikájuk, szinte kínálkoznak arra, hogy követendő példaként szolgáljanak. A zeneköltészet minden ágában jelentős opusokat hagyott hátra, írt egyházi zenét (misét, zsoltárt, oratóriumot) szimfonikus műveket (variációt, két szimfóniát, hegedűversenyt) írt kamarazenét (hegedűszonátát, triót, két vonósnégyest, vonós-kvintettet és szextettet) azon-kívül dalokat, kisebb férfikari és vegyes-kari műveket, sőt egy operát is «Der Münzenfranz» címen, mely strasburgi bemutatóján szép sikert hozott szerzőjének. Lelkiismeretességét, alaposságát mi sem jellemzi jobban, hogy önmagával szemben is oly szigorú volt, mint növendékeivel. Sohasem érezte késznek, lezártnak alkotásait. Folyton elégedetlen volt önmagával. Ha elkészült egy-egy darabjával, napokig, hetekig hagyta heverni, újra előszedte, javította, csiszolta, sokszor félretette és újból kidolgozta. Megtörtént, hogy egy kéziratos vegyes-kari művén a már megkezdett próbák hatása alatt egy pár ütemes átvezető részt nem talált megfelelőnek. A teljes szólamanyagot megsemmisítve korrigálta ki a nem tetsző részt; ezt akkor vettük észre, mikor a próbán váratlanul egészen új szólamokat kaptunk kézhez. Szonátaformáinak arányai olyan tökéletesek, hogy ahhoz foghatót csak a klasszikus mesterek műveiben találunk. Mintaszerű a főtéma és melléktéma jellegének elválasztása; kidolgozásai telve vannak ötletesnél ötletesebb motívum-feldarabolásokkal, kontrapunktikus átalakításokkal. Átvezető témát írni tehát egy új hangulatú, új ritmikájú témát megfelelően előkészíteni, kevesen értettek jobban nálánál.

Kitűnően értett a vonós-hangszerekhez. Színskálájuk gazdagságát főként kamarazeneműveiben tudta kiaknázni. Vonós kantilénáinak pazar melegsége, tömörsége, sokszor túlnő a műfaj keretein. De talán a vokális tétel még közelebb állt lelkületéhez. A capella kórusainak páratlanul nemes, kiegyenlített tónusa, szólamvezetésének gazdagsága és az a virtuozitás, mellyel az emberi hang, különböző fekvéseinek színét és dinamikáját kezeli, e műfaj legelső mestereinek sorába állítja. Gyászódájában, de különösen «Szilveszteri harangok» című monumentális oratóriumában epizódok sorát találjuk, melyek szinte kínálkoznak arra, hogy zeneszerzéstani könyvekben példaszemelvényekként szerepeljenek.
Új hazájával szemben érezte, hogy kötelessége annak faji muzsikájával is foglalkozni. Ezért tanulmányozta a múlt század elejének verbunkos muzsikáját. Sok sikerült opusán láthatjuk is ennek nyomát.
 

Abban, hogy a kultúr világ ma főiskolánkat Európa legkiválóbb tanintézetei közé sorolja, Koessler-mesternek oroszlánrésze volt. Oktatási rendszerére a külföldön is felfigyeltek és főképp a régi boldog békevilágban, seregestől özönlöttek hozzá a tanulni vágyók.
Testileg eltávozott körünkből, de szelleme ma is itt él közöttünk és élni fog időtlen időkig. Gondoljunk mély hálával és meghatódottsággal reá, felejthetetlen atyai tanító mesterünkre!*

*

*Koessler János nagyságának jellemzésére leközöljük egykori híresebb növendékeinek névsorát:

Antalffy-Zsiross Dezső, Ábrányi Emil, Bartók Béla, Bodon Pál, Czobor Károly, Dienzl Oszkár, Dohnányi Ernő, Geszler Ödön, Hammerschlag János, Hermann László, Hetényi- Heidelberg Albert, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Karácsonyi Jenő, Kassics Ozmán, Kern Aurél, Kodály Zoltán, Kókai Rezső, König Péter, Kún László, Lavotta Rezső, Lendvai Ervin, Lichtenberg Emil, Meszlényi Róbert, Pető Imre, Perényi Géza, Pogatsnigg Guido, Radó Aladár, Redl Pál, Reiner Frigyes, Siklós Albert, Stefanidesz Károly, Szántó Tivadar, Szeghő Sándor, Szendy Árpád, Szendrei Aladár, Szerémi Gusztáv, Tarnay Alajos, Toldy László, Unger Ernő, Vaszy Viktor, Várkonyi Béla, Weiner Leó, Zalánfi Aladár és Zsolt Nándor.

Forrás: SIKLÓS ALBERT

A ZENE, 1937. április 1. (XVIII. évfolyam, 11.-12. szám)

Hans Koessler (Chorwerke / Choral Works) - Cantabile Regensburg (Audio-Sampler)

2017 - Arany János Emlékév

(Nagyszalonta, 1817. március 2. - Budapest, 1882. október 22.)

A Bartók Rádió a  nagy magyar költőnk születésének és halálának évfordulóira emlékezik zenei műsoraival  ma 19.35 és 23.00 óra között

19.35 – 21.13 Zenekari hangverseny Arany János tiszteletére

A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye
Vezényel: Csányi Valéria
Km. Horti Lilla (ének)

1. Mihalovics Ödön: Toldi szerelme - a) Nyitány, b) Piroska imája (Horti), 

2. Weiner Leó: a) Szerenád Op. 3., b) Toldi Op. 43.,

(Pesti Vigadó, 2017. szeptember 17.)

(Ism. január 10., 12.36)

21.14 – 22.00 Karl Jenkins: A walesi bárdok - kantáta Arany János balladájára

Ea. Kertesi Ingrid (szoprán), Boncsér Gergely, Ódor Botond (tenor), Bátki Fazekas Zoltán, Fülep Máté (bariton),

a Debreceni Kodály Kórus (karig. Szabó Sipos Máté),

a Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar, (karig. Szabó Soma) és a

MÁV Szimfonikus Zenekar

Vezényel: Kesselyák Gergely

(Erkel Színház,2017.  március 2.)

(Ism. január 10., 14.14)

22.00 – 23.00 Ars nova

- a XX-XXI. század zenéje

I. Dalest az Arany Emlékév programsorozat részeként

Km. Horti Lilla, Megyimórecz Ildikó (szoprán), Erdős Attila (tenor), Pataki Bence (basszus), zongorán közreműködik: Virág Emese

1. Vajda János: a) Évnap, b) Az elkésett, c) Végpont (Erdős), 
2. Hollós Máté: Arany János ünnepére - bemutató (Pataki), 
3. Ligeti György: a) Csalfa sugár, b) A legszebb virág (Megyimórecz), 
4. Vajda János: a) Iduna emléke, b) Végpont No. 2. (Pataki), 
5. Ligeti György: a) Igyunk biz azt egy kicsit, b) A bujdosó, c) Az ördög elvitte a fináncot (Erdős), 
6. Nógrádi Péter: Mátyás anyja (Horti), 
7. Vajda János: Mindvégig (Erdős), 
8. Tóth Péter: Csendes bordal - bemutató (Pataki),

(Pesti Vigadó, 2017. november 12., - részletek)

II. Kórusművek Arany János verseire:

Kadosa Pál: Hat kórusmű Arany János verseire Op. 67.,

a) Mindvégig, b) Népdal No. 2., c) Meddő órán, d) Dante, e) Népdal No. 2., f) Az ördög elvitte a fináncot (Km. Magyar Rádió Énekkara, vezényel: Sapszon Ferenc)

 III. Sárai Tibor: A méh románca

(Ardó Mária - ének, Magyar Barokk Trió),

A mikrofonnál: Varga János

Szerkesztő: Bánkövi Gyula

Éjjel - már holnap - a Duna TV-ben (0.45 - 1.05):

Magyar Történelmi Arcképcsarnok

Déryné Széppataki Róza (1793 - 1872)

A filmsorozat dokumentumszövegek, önéletírások, levelek felhasználásával rajzolja meg történelmi személyek portréját (2000)

224 évvel ezelőtt született:

Déry Istvánné, Széppataki Róza (sz. Schenbach Rozália)

Jászberény, 1793. december 23. - Miskolc, 1872. szeptember 29.

UJ IDŐK, 1939.10.22.:

„Ki volt Déryné?

Írta: Balassa Imre

A Horváth-kert vén diófái alatt fogadkozó és sóhajtozó szerelmesek járnak. Szemük a fehér szoborra téved, elolvassák a fölírását és szórakozottan ismétlik: „Déryné ..." Sokkal többet nem is igen tudnak róla. Legföljebb még annyit, hogy színésznő volt. Híres színésznő. Régesrégen. De a budai sétatéren akadnak mÚlt századvégre emlékező idősebb dámák is, akik még nem felejtették el ifjú éveik kedves olvasmányát: Déryné bűbájos naplóját. Ez a szellemes asszonyi írás, amelynek minden betűje mögött egy elragadó egyéniség hangját, mosolyát, kedélyét érezzük, elfelejtve szunnyad a könyvespolcokon. A mai nemzedék nem olvasta a naplót. Herczeg Ferenc tündöklő darabját sem. Csak azt tudja, hogy lelkes honleányok, széplelkű magyarok fel akarják építeni Budán a Déryné játékszínt. Az úttörő színésznő, az első magyar  operaénekesnő és elbűvölő naplóíró élő alakját, küzdelmeit, korát, kortársait pedig érdemes visszaidézni a elfelejtésből. Nincs izgalmasabb regény, mint az ő élete: „Patyikás Rózikáé". Ahogyan földijei, a jó jászberényiek nevezték.

1799-ben, Nagypénteken este subás öreg parasztok állítottak be Schenbachné téns' asszony, az özvegy patikárusné házába, és illendőképpen megkérték az asszonyságot, engedné el a rigóhangú Rózikát a kőkereszthez, amelyik ott áll a nagy utca végén. Oda gyülekezik a nép a nagyhét minden estvéjén. Mivel pedig hallották, hogy a ház mögött, a magosra nőtt kaporban milyen szépen danol Rozika, azt akarják: ő énekelje elejbük a nagy könyvből, hogy „Álla az keserves anya..." Rózikát nagykendőkbe csomagolták és elvitték a fekete subások a nagy kereszthez, ahol ő énekelte ódon szöveggel a „Stabat Mater Dolorosát".

Három év múlva Pesten tanul már varrni-hímezni Rózika, egy katonatiszt özvegyénél. A főplébánia régens chorijánál lakik, Rothkrepf úrnál. Rothkrepf Gáborka, a később Mátrai Gábor néven híres zeneszerző, a játszótársa. Együtt lopódznak be a tündérvilágba: a theátromba. De milyen volt az a tündérvilág? Egy máig is álló, Károly-körúti sárga ház udvarán terpeszkedett a Hacker-szála, ez a rideg hodály, melyben gyalulatlan deszkapadokon szorongott a nagyérdemű közönség: mesterlegények, öregasszonyok, néhány lelkes diák. Pest kedvencei a német színészek voltak. Néhány faggyúgyertyával világították és télen sem fűtötték a széljárta, nedves termet. Ócska zsákvászonra vagy viseltes lepedőre pingálták a gyatra színpadképeket. Műkedvelőkből verbuválták a néhány főből álló „muzsikás-kart". Kötéllel fogták egy-egy szerepre a színészt, jóhangú szabólegényeket neveztek ki máról-holnapra énekesekké. A színpad olyan szűk volt, hogy uszályos ruhában a hősnő meg sem tudott fordulni. Maguk a színészek tudatlanok, ügyefogyottak. Összjáték, stílus, fegyelem nem volt. Romantikus hevületű nemes úrfiak, kisasszonyok, apostoli hivatást érző diákok keveredtek egybe dologkerülőkkel, féktelen hivalkodókkal, züllött sehonnaiakkal. Magyar színművet nem írtak. Gyatra fordításban játszottak még gyatrább fércmunkákat. Példaképük sem volt, senkitől sem tanulhattak. A fölfuvalkodott polgárok társadalma kitaszította őket. És a kevésszámú közönség arra kényszerítette a színészeket, hogy naponta új darabot játsszanak, kellő tanulás nélkül.

Ebbe a színészetbe, ebbe a szegénységbe került bele a 14 éves gyermeklányka. Rothkrepf bácsi tanította énekelni, miután már Jászberényben az édesanyja is tanítgatta, hárfakísérettel. Eredetileg alt-hangja volt, de özv. Schenbachné szopránt csinált az altból. Később elnevezték a világhírű olasz operaénekesnő után „magyar Catalaninak", mert a legmélyebb alt fekvéstől egészen a magas F-ig a legnagyobb könnyedséggel énekelt. A „Varázsfuvolában", Mozart remekművében, amelyet Pályi Elek színész „Tündérsíp" címmel fordított magyarra, az Éj királynőjét énekelte. De vállalta, mégpedig sikerrel, az alt szólamokat is. Kezdő kora óta játszott szubrettet, társalgó francia dámát, idős nemzetes asszonyt, komor tragikát. Olyan nagy színésznő és olyan énekes-őstehetség volt, hogy amikor a pesti német színházban vendégszerepelt, a bécsi Operába akarták szerződtetni. De ő, a magyar nyelv nagy szabadságharcának hősnője, visszautasította a szerződést, szekérre ült és visszament faluzni, télvíz idején, nyitott kocsiszínekben operát énekelni, árvízzel, betyárokkal, éhséggel, nyomorral küzdeni: egy hazájában hontalan nemzet öntudatát ébresztgetni, édes honi nyelvét bűbájosán szólaltatni. Miskolcon, a nyitott csizmadiaszínben énekelt, mialatt a hó beesett a tetőn és az énektől áthevült nyakára telepedett. Abrudbányán az istálló ott volt az úgynevezett „színház" végében, és este a legszebb áriába belebőgtek a bivalyok. Erdély felé három hétig hófúvásban vánszorog vele a szekér és majdnem éhen hal, mert az útszéli csárdákban nem kap egy falat ennivalót.

Kolozsvárott azonban egy fejedelmi város nagy kultúrája, szenvedélyes magyarsága, nagyúri bőkezűsége dédelgeti a színészeket. A gubernátorné, Jósika báróné, a Bethlenek, a Bánffyak estélyein, vacsoráin, ebédjein ünnepelt személyiség a magyar színész. Miskolcon és Kassán is hasonló szeretet, lelkesedés, becsülés öleli körül a magyar szó apostolait. Alkalmi költők forró versekben ünneplik Dérynét, és e köszöntő rigmusokat százszám dobálják le a nézőtérre.
 

Milyen volt? Középtermetű, majdnem kicsiny. Vöröshajú. A szája kissé nagy, az orra elrajzolt. Bámuló, tágranyílt szeme reá ragyogott az emberekre. Dióbarna volt ez a szem. Gyönyörű, keskeny, pici. lábacskája, szép keze, elbűvölően kedves beszédhangja rajongók seregét vonzotta köréje. Nem volt szépség. Bátran csúnyának is lehetett nevezni. Alakja jelentéktelen. De lényéből megmagyarázhatatlan, gyöngéd, törékeny báj áradt. Arcjátéka gazdag, mimikája megkapó, beszéde természetes. Úgy énekelt, mint a madár: természetes beszéd volt ez és magától értetődő, mint a napsugár. Jószívű volt, szerény, áldozatoskedvű és szemérmes. Sokszor csalták meg, sokszor fosztották ki. Mire nagy álma beteljesült, a vetés virágba szökkent, és 1837 augusztusában megnyitották Pesten a magyar szó állandó hajlékát, a Nemzeti Játékszínt, Déryné kövérkés, hervadó, öregedő asszony volt. Hangja nem csengett már régi fényében. Ő maga hagyta ott csüggedten, lemondóan a Nemzeti Színházat, amelynek színpadán akkor már új csillagok ragyogtak. Ment vissza vidékre. De a vidéki városokban, ahol a mostoha, idegen nyelvű és idegen lelkű Pest után annyiszor fogadták atyafiságos magyar szeretettel a vándorló színészeket, kietlenség várta Dérynét. A régi mecénások, barátok, szerelmesek, rajongók a temetőkbe költöztek ki, vagy önmaguknak élő öregemberek lettek. A gyorsan felejtett Déryné meghúzódott a férjénél, falun, egy gazdatiszti lakban. Később, mikor özveggyé lett, Miskolcon nyomorgott, egykori forró sikereinek színhelyén, mindenkitől elhagyatva, mindenkitől elfelejtve. Hetvennyolc éves volt, mikor kezébe vette a tollat. Szegény, egykor körülrajongott pici kezébe, amely megráncosodott, megvénült, mint ő maga. Betegen, dagadt lábbal, lélekzetért kapkodva, köszvényes ujjakkal írta meg az emlékiratok bűbájos három kötetét.

1872. szeptember 29-én halt meg. A miskolci „Nagyleány" sírkertben hantolták el. Ez a szegények temetője. Sírja szélén csak a nővére sírdogált, özv. Kilényiné. Egy szomszédasszony állt még ott, és szerszámjára támaszkodva a közömbös, öreg sírásó. A régi nagy miskolci esték közönségéből senki sem maradt, hogy elkísérje utolsó útjára a körülrajongott, körülimádott „kis Dérynét." A napilapok meg sem emlékeztek róla. Egyetlenegy régi újság halálozási rovatában olvashatjuk csak, három ösztövér sorban: „özv. Déry Istvánné, egykori színésznő, az úttörők egyike, 79 éves korában elhalálozott Miskolcon."

Emlékezés. 

Az alábbi bejegyzést tettem közzé ma öt évvel ezelőtt az Operett a magyar rádióban (1949-1990) topicban:

Kivonatosan

(2012 )„december 22-én létrejött a Dankó Rádió”

„MTVA hivatalos indoklása: a 2012. december 22-én induló klasszikus magyar nótákat és operettslágereket sugárzó csatorna ---műsorkínálatot a közrádió az elmúlt években az MR7 nevű internetes rádióján már kipróbálta, a tapasztalatok pedig indokolják, hogy egy országos rádió sugározza azt.”

„Túl az Óperencián” - Nagy Ibolya szerkesztő-műsorvezető:

"Operettkedvelők órája" című műsorunk célja elsősorban az, hogy hallgatóink nap, mint nap találkozzanak népszerű és méltán világhírű operett melódiákkal. Kollégáimtól, hetente változó sztárvendégeimtől sok színházi legendát, történetet ismerek, és ígérem, Önökkel is megosztják ezeket. 
A műsornak köszönhetően mindenki felfedezheti újra, hogy a szép, dallamos zene mellett remek vígjátékot, humort is takar ez a szó: OPERETT. Összetett műfaj ez, melyben az ének, a tánc és a próza egyaránt magas művészi teljesítményt igényel.

Köszönet a Dankó rádiónak, hogy az operettnek ismét létjogosultságot ad, és ha ehhez egy kicsit én is hozzá járulhatok, akkor már elértem célom.

Farkas Bálint és Szolnoki Tibor operettművész vendégszereplésével, élő kívánságműsorral indult el szombat reggel 6 órakor a közmédia új zenei rádiócsatornája, a Dankó Rádió - közölte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap az MTI-vel. 

Az első operettadásban egyebek között a Csárdáskirálynőből hangzottak el részletek Házy Erzsébet, Zentai Anna, Honthy Hanna, Korondy György, Palócz László, Rátonyi Róbert közreműködésével a rádióban felvett stúdiófelvételről.

114 évvel ezelőtt, ezen a napon (1903. december 20-án) hunyt el  

ID. ÁBRÁNYI KORNÉL, magyar zenei-író, zeneszerző, zongoraművész és zenepedagógus. (1822-1903) 

E m l é k é r e

Id. Ábrányi Kornélt, a jeles zeneköltőt, művészt és írót 80-ik születésnapja alkalmából barátai, tisztelői és a fővárosi zeneintézetek képviselői meleg üdvözletekkel halmozták el. Sok évtizedig volt buzgó és hivatott művelője a magyar zenének s még ma sem pihen, fáradhatatlanul dolgozik a zene nagy mesterének, Liszt Ferencnek életrajzán.
Liszt Ferenc, akinek a magyar zene első sorban köszönheti világhírét, volt az ő példányképe s Ábrányi szerencsésnek mondhatja magát, hogy még ifjúsága idejében közelébe juthatott a mindeneket rajongással eltöltő lángelméhez.
Mint Liszt, néhány évet ő is külföldön: Bécsben, Párisban, Weimarban töltött, de megmaradt szívében, nyelvében magyarnak, hű maradt eszményéhez, a hazai művészet felvirágoztatásához, zászlaján ezzel a jelmondással: «Magyarország művészi zenéje nem volt, hanem lesz!»

Az ő fellépte előtt csak hallgató-nóták, andalgók, toborzók, frissek voltak, rövid lélegzetű, csekély változatosságot nyújtó, mondhatni kezdetleges műformák. Ábrányi kezdte a szélesebb formákat, az aprólékos összhangbeli finomságokban jelentkező művészeti intenciókat.

Ő írta az első magyar szonátát is, ő adott példát nagyobb szabású, magyar stílű férfi karénekekre; ő dolgozott ernyedetlenül az 50-es, 60-as években a dalegyesületeknek és országos szervezésüknek felépítésén. Ő alapította meg nagy áldozattal az első magyar zenei szaklapot (sokszor az egész számot magának kellett írnia!), a zenei irodalomnak olvasóközönséget és írókat teremtett s ő vitte végbe azt a csodát, hogy egy németajkú s a külföld klasszikusaival eltelt nagytehetségű zenészt: Brand Mihályt, a magyar zene apostolává térített: Mosonyi Mihállyá.

Csekély zenei szakirodalmunk eladdig, csak Verseghy Ferenc, Fogarasy János, Bartay András, Mátray Gábor írásaiból állott. Abrányi lapjában és kisebb nagyobb önálló műveiben nagy tevékenységet fejtett ki; e tevékenysége nem szorítkozott az iskolás, száraz mesterségi részre (összhangtan), hanem a zenei esztétika, a magas felfogásból kiinduló tanulmányok, — behatolás a magyar nemzeti zene sajátosságába, — történelmi méltatás (Mosonyi, Erkel, Liszt életrajzai) stb., — mind emberükre találtak a törhetetlen lelkesedéssel dolgozó Ábrányiban.

Egész életének tevékenységét úgyszólván összesítette abban a 700 lapnyi könyvében, melyet 1900-ban a kormány megbízásából állított össze «A magyar zene a XIX. században» címmel. Bartay Edével ő alapította meg a zenészsegélyező és nyugdíj-egyesületet, úgyszintén részt vett az országos Zeneakadémia létrehozásában; emitt ép úgy, mint a dalegyesületek országos szövetségében mintegy húsz éven át Ábrányi volt a «titkár» szerény címével az intézmény, éltető lelke, a kinek kezén átment minden ügy.

Írói érdemeiért a Petőfi Társaság tagjául választotta. Zenekritikusi tollát Ábrányi még a legutóbbi években is ifjúi tűzzel forgatta; legközelebb megjelenendő művének, Liszt Ferenc életrajzának pedig most dolgozik a befejezésén.
 

Ilyen, munkában és eredményekben gazdag pályán érte meg Ábrányi születésének 80-dik évforduló napját október 15-én. Leginkább írókból és művészekből álló társaság üdvözölte e napon. Margitszigeti lakásán keresték föl tisztelői s az ünnepély a Margitsziget kis szállójának téli kertjében ment végbe, a hol az ünnepelt, ki jó erőben érte meg a magas kort, családja körében, neje, született Katona Klementina, az ismert nevű írónő és fiai, Ábrányi Kornél és Emil társaságában fogadta a tisztelgőket.

Először a Petőfi Társaság küldöttsége üdvözölte, melyet Bartók Lajos, Szana Tamás és Vértesi Arnold vezettek. Bartók mondta az üdvözlő beszédet. Ezután az Otthon küldöttsége lépett elő Rákosi Jenő s Csajthay Ferencz vezetésével és Rákosi szólt nevében. Lendvay Mártonné, a

Nemzeti Színház művésznője babérkoszorút nyújtott át. Az Operaszínház küldöttségének nevében Máder igazgató nyújtott át babérkoszorút; majd Zollner Béla olvasta fel az opera tagjai által aláírt díszes kiállítású üdvözlő iratot. Következett a Nemzeti Zenede küldöttsége; szónokuk Vajdafy Emil volt, aki átnyújtotta az Intézet alapító oklevelét, mellyel ez alkalomból három alapítványt tettek nevére. A budai zeneakadémia küldöttségét Juhász Aladár zongoraművész vezette. Sorra következtek ezután a Siposs Antal, Somogyi Mór és Kuliffay Izabella zeneiskolái s a mester számos tisztelője és jó-barátja járult eléje. Igen sok levél és távirat is érkezett az ország különböző részeiből: a magyar zeneszerzők társasága, az országos daláregyesület, a magyar zeneiskola, a vidékről számos művész, intézet és egyesület s a társadalom előkelői részéről, szíves üdvözletekkel, még sokáig tartó munkabíró frissességet és boldog életalkonyt kívánva az ősz írónak és művésznek.
 

Kereszty István.

VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1902.

PÓTFELSZÓLALÁS, avagy LEPOROLNI, DE HOGYAN? 

«Ha több az idő, az operaházi sajtótájékoztatón talán ezt is elmondhattam volna ...
 

Kis papírlapra Petrovics Emil egy néhány hónapja adott interjújából másoltam ki két mondatot: „Nagyon sokan vannak, akik ma is úgy vélik, hogy nem kellene mást csinálnunk, mint leporolni Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv egykori előadásait. Szeretném, ha meg tudnánk győzni az érdeklődőket, hogy másképp is lehet operát nézni” — mondotta az Operaház igazgatója.

Minthogy magam is azok közé tartozom, akik Nádasdy Kálmánt és Oláh Gusztávot gyakran emlegették, emlegetik és emlegetni fogják, elöljáróban csak annyit: úgy érzem, az idézett két mondat között látszólagos az ellentét.

A leporolás pedig — megvalósíthatatlan.
Nevezetesen azért, mert a pornak nem volt ideje, hogy a két említett színházi lángelme rendezéseire telepedjék, azokat ugyanis oly hihetetlen gyorsasággal levették, szinte leradírozták operaszínpadunkról.
A por amúgy sem rakódott volna rájuk.
Ha alkotóművész a színész és a rendező — márpedig hitem szerint: az! —, remekműveket is hozhat és hoz létre. A remekmű viszont dacol az idővel, korral, izmusokkal, stílusokkal. És a porral. Mindig érvényes. Egy új és másfajta remekmű szomszédságában is.

Közismert példa: Kabos Gyula, mint Schneider úr a Hyppolit, a lakáj című filmben. Színészi chef-d’oeuvre. Megszületése után csaknem hatvan évvel ugyanúgy érvényes. Még ha más művész ma merőben másként játssza vagy játszaná is remekbe.
Nehezebb persze a színházi, az operai rendezések remekmű voltát bizonyítani. Itt és most nem idézhetők fel. Az emberiség egyelőre nem talált föl olyan rögzítés-rendszert, amellyel évek vagy évtizedek múltán, amikor már nincs a színpadon, egy rendezés legmagasabb rangja is oly vitathatatlanul igazolható volna, mint a film puszta újrapergetésével Kabos Gyula színészi lángelméje.

Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, együtt és külön: rendezési remekléseket hozott létre. (O. G., külön: díszletremekműveket is.)

Elsősorban ők voltak azok — de hadd említsem a szinte soha nem említett, ősz oroszlánsörényű, nagyszerű Márkus Lászlót (egy ideig igazgatója is volt operánknak) —, akik úgy a harmincas évek elejétől, a korábbi rendezéseknél sokkalta magasabb szinten, újrafogalmazták az operai repertoár tekintélyes részét.

Oláh Gusztáv 1956-ban elhunyt. Nádasdy Kálmán pedig, akinek az lett volna a tiszte, hogy holta napjáig operát rendezzen, mert ehhez a művészethez ebben az országban ő értett a legjobban — néhány év múlva, a Trisztán és Izoldával, ezt abbahagyta, később megvált az Operaháztól, elmenekült a pedagógiába.
A repertoárnak pedig az a tekintélyes része, amelyet a kettejük neve fémjelzett, a sok rendezési remeklés, rettentő gyorsan levétetett, és új rendezésekkel helyettesíttetett. Valami izgatott igyekezet mintha mielőbb minél több plakátról le szerette volna vakarni — hogy nyomuk se maradjon — a két nagy operaművész nevét.
 

Csakhogy a régieket fölváltó új rendezések, színpadképek, véleményem szerint, nem bizonyultak méltónak arra, hogy az előttük járók saruszíját megoldják.

Magyarán és egyértelműen: a repertoár tekintélyes része nemhogy nem született újjá magasabb-rendűen — a nyomába sem léphetett Nádasdy és Oláh rendezéseinek.

Miért kellett a nagyon jót kevésbé jóval, vagy halványabbal olyan nagy sietve fölváltani? Ha egy adott pillanatban egy színház nem tudja túlhaladni a korábbit, akkor inkább őrizze, ápolja, tartsa fönn.

Nem a por lefúvása okából emlegetjük tehát a két zseniális operai alkotóművészt, hanem azért, mert remekléseik ebek harmincadjára kerültek. Ez az, amire nem volt szükség.

Persze, a köztes években, nem egyszer hallottam: „Ma már nem lehet úgy rendezni, ahogyan ők rendeztek.”

Tanításra méltó, antidialektikus mondat.

Mert egyrészt nemcsak hogy lehet, hanem kell: ugyanolyan egyetemes tudással, remeklésszinten, olyan zseniálisan.
Másrészt, ha élnének, ők sem rendeznének olyan eszközökkel, mint negyven vagy ötven évvel ezelőtt. Korszerűen rendeznének ma is. Csak zseniálisan.

Elmarasztaló hangsúllyal — még ha ez a hangsúly azokra esik is, akik „nagyon sokan vannak” — tehát nem Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv nevét kellene említeni, mert a por nem rájuk rakódott. Még haló porukban sem.

És azzal sincs mindig baj: hogyan nézünk. Azzal inkább, amit látunk.

Milyen örömmel néztük és láttuk Jurij Ljubimov Don Giovanni-rendezését, és — emlegessük, mert igen-igen emlegetnünk kell — Borisz Pokrovszkij Eljegyzés a kolostorban-rendezését.
Milyen különös: egyikük sem nevezhető éppen fiatalnak. Életkoruk szerint közelebb esnek Oláh és Nádasdy nemzedékéhez. A remek mívű operarendezés: nem generációs probléma. Sem Ljubimov, sem Pokrovszkij nem a személyi igazolványukban szereplő születési évszámukkal rendeztek és rendeznek.

Milyen örvendetes, hogy az ugyancsak már ezüsthajú Békés András egy idő óta fiatalabb, mint valaha, s a Traviata-, A sevillai borbély-, a Boleyn Anna-, legutóbb pedig a páratlan Mario és a varázsló-rendezéssel mintegy átlép egy köztes időn, és Nádasdy meg Oláh szellemujjára is tekintve, olyan intenzitással tölti meg az operaszínpadot, ahogyan valaha ők tették. Hagyomány és modernség remek dialektikája ez. Ügy érzem: folytatás.

Ha van valahol valamiféle operarendezői Walhalla — miért ne volna?! —, operaházi aranykorunk chef-d’oeuvre-einek két alkotója, ez az egymást annyira értő és egymás képességeit oly eredményesen kiegészítő két jó barát nyilván egyetértőn, sőt örömmel tekint le most onnét. Hangjukat is mintha hallanám: „Ez igen! Csak így tovább. ...”»
 

Dalos László

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988. április 30. (32. Évfolyam, 18. szám)

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el „az opera varázslója”

OLÁH Gusztáv, operarendező, jelmez- és díszlettervező.

(1901-1956)

SIMÁNDY JÓZSEF:
OLÁH GUSZTÁV EMLÉKEZETE 

Huszonöt évvel ezelőtt Oláh Gusztávot meghívta a müncheni Bajor Állami Opera, hogy tervezze meg a Hovanscsina című Muszorgszkij-opera díszleteit. Már a premier előtt álltak, amikor Oláh Gusztáv értesült arról, hogy Berlinben és Hamburgban lépünk fel hangversenyeken. Ennek tudható be, hogy Fricsay Ferenc, az akkori müncheni főzeneigazgató Takács Paulát meg engem próbaéneklésre hívott meg.

Fricsay Ferenc jól ismert, hiszen az ő javaslatára énekelhettem el 1946 nyarán az Állatkertben a Carmen Don Joséját, ezt is, majd 1947-ben azt az operaházi Carment is ő vezényelte, amelynek eredménye lett, hogy az Operaház szerződtetett. Neki tehát Münchenben nem volt arra szüksége, hogy meghallgasson. De az intendáns is szeretett volna megismerni, a rendezők is. A próbaéneklés jól sikerült, szerződtettek a Lammermoori Lucia tenorfőszerepének eléneklésére. Egy hónap alatt kellett megtanulnom az ismeretlen szerepet, amelyet itthon soha nem énekeltem, és — németül!

Schuldernek születtem, de egy szót sem tudtam németül. Oláh Gusztáv sietett segítségemre. Készített a német szövegből egy szó szerinti fordítást, és azt ceruzával beírta a kottámba. Ennek alapján összeállítottam magamnak egy kis német — magyar szótárt (ma is megvan!), és abból is tanultam. Oláh Gusztáv naponta kikérdezett, irányított, elmagyarázta a nyelvtani összefüggéseket. A próbaéneklés 1956. október 28-án volt, és — hála Oláh Gusztáv segítségének — december 8-ra, az első színpadi próbára, már tudtam Edgardo szerepét.

Oláh Gusztáv közben nagy sikert aratott a Hovanscsina díszletével, és már készült arra, hogy az 1957. évi veronai szabadtéri játékok Rigoletto- és Carmen-előadásának díszleteit tervezze. Ebben az ügyben egyszer elutazott, és visszafelé jövet, egy baráti családnál, Innsbruckban ebédelt. Onnét citromsárgán érkezett vissza Münchenbe. Elmondta, hogy igen érzékeny az epéje. És olyasmivel kínálták meg azon az ebéden, amit nem szabad ennie. De nem bírt ellenállni.

Fricsay Ferenc felesége diétára fogta, és egy hét alatt rendbe hozta. Eltűnt a sárga szín az arcáról. Oláh Gusztáv utána mégis kijelentette: nem vesződik tovább az epéjével, egészségesen akar hazatérni Budapestre, és a következő nyáron Veronába menni. Tehát megoperáltatja magát. Hiába vetettük ellene, hogy szerintünk teljesen rendbe jött, csak diétáznia kell. Féltettük a műtéttől, de ezt nem mondtuk neki. Ő, egészséges szeretett volna lenni.

Befeküdt a kórházba, 1956. december 17-én megoperálták, 19-én éjjel meghalt. Az-az orvos, aki akkor éjszaka ügyeletet tartott, nem volt jelen a műtétnél. Amikor Oláh Gusztáv rosszul lett, injekciót adott neki. A frissen műtött betegnek százhúszat vert a pulzusa. Oláh Gusztávnak egyébként mindig igen szapora volt a pulzusa, rendszerint száztíz. Tudták, hogy Oláh Gusztáv kapcsolatban van Barabás Sáriékkal. Őket hívták föl éjszaka. Barabás Sári férje, Franz Klarwein, rohant be a kórházba, az ő szeme láttára hunyt el Oláh Gusztáv, akinek a szíve nem bírta a nagy megterhelést.

Amikor meghallottam a halál hírét, valósággal üvöltöttem a kétségbeeséstől. Rendkívül sokat köszönhettem Oláh Gusztávnak. Annak idején tőle tanultam meg «A bolygó hollandi» Erikjét. Ö volt a rendezője annak a «Lohengrin»-nek, amelybe 1947 karácsonyán beálltam, ő faggatott ki 1952 nyarán Bánk bánról alkotott elképzeléseim felől, ő osztotta rám Erkel operájának címszerepét, ő rendezte azt az egész pályafutásomra döntő előadást 1953-ban. Oláh Gusztáv győzött meg arról, hogy «A varázsfuvola» Taminója nekem való szerep. 

Oláh Gusztáv abszolút művész volt: festő, díszlet-tervező, rendező, kosztümtervező és kiváló muzsikus: zongoraművész. Feleségemmel, Jutkával együtt többször meghívott a lakására. Ilyenkor egész délután zongorázott. Én énekeltem Schubert, Brahms vagy Richard Strauss valamelyik dalát, ő kísért zongorán. Mert zongorakísérőnek is kiváló volt. Egyszer, egy ilyen alkalommal énekeltette el velem Tamino áriáját, ennek következménye lett, hogy 1956. január 27- én, Mozart születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, elénekeltem «A varázsfuvolát.»

Oláh Gusztáv december 19-én halt meg. A ránk szakadt gyászban, abban a szörnyű lelkiállapotban kellett december 21-én a Lammermoori Lucia premierjét elénekelnem. Negyedszázada ennek. Oláh Gusztáv, a páratlan művész és jó barát huszonöt éve nincs többé, huszonöt esztendeje hiányzik fájdalmasan. ...

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981. december 19. (25. Évfolyam, 51. szám)

Domenico Cimarosa, a XVIII. század második felének kiváló olasz operakomponistája, a nálunk is népszerű Titkos házasság szerzője, „Vladimiro” című művét a torinói Királyi Színházban mutatták be. A Királyi Színházban szigorúan ragaszkodtak bizonyos időtartamokhoz, s a próbákon állandóan részt vett egy udvari kamarás, aki ellenőrizte a mű, különböző szakaszainak hosszúságát. A kamarás az egyik részről megállapította, hogy öt perccel tovább tart, mint ahogy azt ő megengedhetőnek véli, s ezért Cimarosát berendelték a színházba, hogy öt percet húzzon a kifogásolt részletből.

A szerzők két évszázaddal előbb sem szívesen „húztak” kézirataikból, partitúráikból. Cimarosa előbb a kamarással egyezkedett, de minthogy ez nem vezetett eredményre, III. Victor Amadé királyhoz fordult, s alázatosan kérte: engedélyezze művének a kifogásolt öt percet. A király kegyes volt, az öt perc maradt, s a „Vladimiro” sikert aratott. Ám az anyagi elismerés olyan szűkösnek bizonyult, hogy Cimarosa elhatározta: elhagyja Torinót. Mikor búcsúlátogatásra a király elé járult, őfelsége jóindulatúan óvta azoktól a veszedelmes találkozásoktól, amiknek az utasok ki vannak téve.

— Felség — válaszolta szelíd szemrehányással Cimarosa, — hacsak a haramiák azt az öt percet el nem rabolják, amit Felséged kegyesen visszaajándékozni méltóztatott, akkor nem tudom elképzelni, mit vehetnek el még tőlem. …  
 

(Békés István feldolgozása)

 Megjelent: a Ludas Matyi, 1971.X.28. (27/43) számában
 

268 évvel ezelőtt, ezen a napon született (XII.17.)

DOMENICO CIMAROSA olasz zeneszerző.

* 

DOMENICO CIMAROSA (1749-1801).

1789-ben, Paisiello utódaként, átvette a szentpétervári operaház vezetését (az e körül lejátszódó harcról Jókai ír „Szabadság a hó alatt” című regényében).

1792-ben írta legnépszerűbb művét, az «II matrimonio segreto» (Titkos házasság) című vígoperát (Budapesten bemutatták a Zeneművészeti Főiskola növendékei, 1929-ben).

1798-ban részt vett a nápolyi forradalmi mozgalmakban, amiért halálra Ítélték, de utóbb megkegyelmeztek neki.

Cimarosa sokoldalú, mozgékony, eklektikus tehetségű mester. Vígoperáiban Mozart irányának, operasorozatában Glucknak követője, de sok invencióval és egyéni bájjal.

ÚJ IDŐK LEXIKONA, 1937.

Még a tegnapi nap évfordulójához tartozik:

Ludwig van Beethoven  (1770. december 16. – 1827. március 26. )

István király, Magyarhon első jótevője

2000 Irodalmi és Társadalmi havilap - Megjelenés éve: 2006  |  Lapszám: 4  |  

"Mily büszkeséggel szokta említeni a magyar zenetörténet, hogy maga Beethoven is írt zenét a hazafias budapesti zeneszerető közönség számára – mily dicső dolog meghallgatni hát magyar füllel az István király kantátának legalább a nyitányát… S mily érdekes elolvasni azt a szöveget is, melyet a nagy szerző megzenésíteni méltónak talált (bár, ha fülem nem csal, ő kissé félvállról vette a dolgot, s fantáziáját nem ebben a műben eresztette igazándiból szabadjára…): a híres, nagyon népszerű, egyszerre érzelmes és szatirikus színpadi szerző, August Kotzebue (aki mellesleg, természetesen, spion is volt, s egy lánglelkű forradalmár tőrdöfése által fogja majd életét befejezni), íme hajlandó volt oly birodalmi patriotizmusra is, hogy István királynak és ősmagyarságának dicsérete kapcsán eljuthasson egészen a Habsburg-ház aktuális uralkodójának talpnyalásáig is… Ne felejtsük: e mű is azt bizonyítja, hogy a művészet és a politikai hatalom rossz, kényszerű szerelmi viszonya már nagyon régen tart – s még a legnagyobbak sem tudták mindig kivonni magukat e kettős vonzás és kényszer uralma alól. Olvassuk hát Beethoven kantátáját – de persze azért tartsuk inkább szemünk előtt az Eroica-szimfóniát, úgy is mint társadalmi gesztust, de kiváltképp úgy, mint zenét."

«B O I E L D I E U» - EMLÉKÉRE

„EGY DAL”
 

(Polko Elíztől.)
 

Késő ősszel, 1792-ben, zajgó vándorszínész társaság érkezett Normandia előbbi fővárosába, a vén és komor Rouenba, mely pompás székes egyháza,- büszke templomai és keskeny, homályos útczáival mintha nem is szívesen látná világias vendégeit. A színigazgató jó drágán kibérelte a tágas, de nem kellemes városi színházat, hogy benne hetenkint vagy öt előadást, jobbára dalművekből, rendezhessen. A zenekar meglehetős volt, a társaság is csak megjárta és így a roueniaknak módjukban volt olcsó pénzen Méhul, Lully, d’Alayrac kitűnő hon fiaik és Grétry a híres belga zenész jeles műveiben gyönyörködni. Hány szép szem könnyezett, midőn a hűséges Blondel éneklé:

„Oh Richard, oh mon roi,
L’univers t’abandonne!”

Hány sóhaj fakadt az egyiptomi József érzékeny éneke hallatára, mekkora lelkesedést szült a viharnak meglepő eredetiséggel zenésített zúgása Lully „Isis” dalművének harmadik felvonásában?! D’Alayrac „Gulistan”-jában a két savoyard fiú párdala rövididőn kedvencz nótája lett a közönségnek.

Egy esős, zordon, a tél közelségére emlékeztető octóberi napon, a színpad mögötti öltöző hátsó bejáratának keskeny lépcsőzetén hallgatózva, egy 18 éves ifjú állott, kopott, szegényes öltözetben, de karcsú termete, nemes magatartása férfias önérzetet árultak el. A bejárás falára függesztett ócska, kormos lámpás tétova sugarai derült arcz élénk, barna szemeiben tükröződtek. Az ifjúság- és vidámságnál még egyéb is ékíté az ifjú sima, sötét hajfürtöktől körül folyt homlokát: mint verőfényt jósló hajnalnak hasadása volt olvasható le arról a lángész jövendő megdicsőülése. Éppen D’Alayrac „Gulistán”-ját adták, melynek bár kivehető, de elhaló hangjai a magános hallgatódzó dal-sóvár lelkének mélyéig hatottak.

„Mindjárt kezdik a savoyardok párdalának a bevezetését — suttogá, — csakugyan, ...néhány ütem múlva az énekre, kerül a sor. Oh, beh boldogok, kiknek pénzük, sok pénzük van: minden estve jelen lehetnek az előadáson, láthatják, hallhatják!”

Sóhaj osont el ajkain, de ő csak oda figyelt ahonnét jöttek a bűvös hangok, melyeknek varázsa egész valóját fogva tartotta. Rögtön zuhanás és sikoltás hallszik, az ajtót sebesen kitárják, úgy hogy a szegény ifjú ijedten, fájdalmát elfojtva hanyatlott vissza a lépcsőn.

„Mit keres itt?— ordítá egy durva hang — jobb lesz, ha azonnal egy markos hordárért fut, ki a kis Mariont haza czipelje, mert a süllyesztőben fölsértette a lábát. Az előadás nem maradhat félbe, egy savoyarddal is végig kell adnunk, itt senki sem érkezik, hogy ezzel a lánnyal bíbelődjék.

„Majd haza viszem én”— monda az ifjú.
„Jöjjön hát gyorsan utánam”— volt a kedvetlen válasz.

Az ifjú engedelmeskedett és nemsokára tágas, rosszul világított terembe értek a színpad tőszomszédságában, hol rossz széken savoyard-nak öltözött leányka ült, kinek gyönyörű piczi lábát egy éltesebb asszony ápolgatá.

„Marion kisasszony, készüljön fel, hoztam valakit, aki haza vigye, az öreg Louison majd kalauzolja” — monda a kérlelhetetlen bosszús férfiú.

A fiatal-ember kiváló lovagiassággal közeledett és mintha csak fejedelemnő előtt állana, udvariasan hajtotta meg magát. Mire föltekintett, hajfürtökkel dúsan körülvett angyali arczra pillanta; oly kimondhatatlan bájos, gyermekded szépek voltak e vonások, hogy az égszínkék szemek ártatlan tekintetét a meglepetés édes mosolyával üdvözölte. Ismét mosolygott, mit a legszebb ajkak viszonoztak.

„Nem tetemes a sérülés — szóla az öreg Louison — csak az egyik lába ficzamodott meg kissé, holnapra már meggyógyul, azért csak siessünk haza.”

Legott fekete köpenybe burkolta Marion tűndéri termetét, és Adorján — így hívták az ifjút — gondos atyaként, gyöngéden emelte karjára az édes terhet, így haladván át óvatosan, az öregasszony köhécselve elöl a lámpával, Rouen utczáin.

Az eső már elállt ugyan, de mindamellett hideg volt az éj. Marion szótlanul és bizalmasan hajolt védnöke vállaira és Adorján érezte leheletének melegét, míg hajfürtjeit a szél untalan égő arczára hordta. Oly lassan haladt a mintegy álomba merült boldog fiatalember, hogy az öreg asszony már több ízben aggódva tudakozá: „Talán elfáradt, elhaltak karjai?

„Óh, dehogy!” — felelt élénken s gyorsan az ifjú. Nem sokára az öreg keskeny házikó előtt megállva mondá:

„Na, megérkeztünk, itt lakik Marion nénje!” Adorján megdöbbent, de hisz a lépcsőn fel még vihette a kedves kis lányt. Az emeleten szelíd tekintetű koros nő aggodalmas meglepetéssel vette ki karjaiból Mariont, csókokkal halmozván el.

„Eljöhetek holnap tudakozni a kisasszony állapotját?”— kérdezősködék bátortalanul a csak vonakodva távozó ifjú.

„Minden bizonnyal”—monda vígan Marion. „Köszönöm, szívemből köszönöm szolgálatát, szabad tudnom nevét?”

„Nevem Boieldieu Adorján, Laroche-Foucauld bibornok ő eminencziája titkárának a fia.”

„Boieldieu! Furcsa név.”
„Legalább nem felejti el egy hamar!”

„Meglehet!”
„Jó éjszakát!”
„Jó éjszakát!”

Ezt a jelenetet egy kis, mondhatnám érzékeny idyll követte. — Adorján és Marion ismét találkoztak, sokat együtt voltak, szerették egymást. E gyöngéd viszony oly szorossá fűződött, hogy el sem bírták képzelni a válás perczét, csak rá gondolni is kínos volt nekik. A 16 éves, árva és elhagyatott Marionnak igéző szépségén, annyi kedvességgel párosult csengő szaván kívül mije sem volt; hogyan került a színigazgatóhoz, nem tudta, gyermekkori emlékeiből csupán egyet őrizhetett meg, egy mélabús szép scót dalt, melyet halvány szőke nőtől hallott, kit ö anyjának szólított. Adorján nem tudott eltelni a gyönyörű dal hangjaival, minden találkozásukkor kérte Mariont, énekelné el neki azt a kedves dalt, minthogy a szövegére már nem emlékezett. Ilyenkor Adorján behunyt szemmel, ifjú arczát tenyerébe rejtve hallgatott és mintha dicsőségről álmodnék, dúdolta kedvencz nótáját.

Találkozásuk többnyire csak a színházi próbákon lehetett, ott a festett fák alatt, deszkából készült gyep ülőkén, olaj papiros hold világánál, rongyos díszítmények, füstös lámpák, kötelek és poros lom között fejlődött, nőtt fel tiszta szerelmük szép virága, megnemesítvén a prózai környezetet. Csalogány

éneke s a patak csörgedezése nélkül is költői volt nekik minden, keblökből fakadt a valódi költészet legtisztább forrása, gondtalan szerelmüknek pacsirta dal kellett, nem a mélaság panaszos hangjai.

Marion kieszközölte az igazgatónál, hogy Adorján mindig jelen lehetett a próbákon; „hiszen úgy ért ő a zenéhez — monda neki, kinek kedvencze volt, számtalanszor — minden estve Broche orgonászhoz jár tanulni, elénekli ő valamennyi szerepeimet és azonnal észreveszi mikor az a szenvedhetetlen Caraux úr hamisan hegedül, meg az öreg Martin kelleténél előbb fúj fagottjába. Belőle még híres zenész válik bizonyára.”

Efféle magasztalásokkal rá bírta az igazgatót, ki zenekarát is maga igazgatta, hogy egyszer-másszor, próba alkalmával, a nyitány vagy sokszor egy egész felvonás vezényletét a fiatal Boieldieure bízza, és ilyenkor oly tüzesen ment minden, hogy az öreg zenészek magok is elbámultak művészetükön. Adorján kimondhatatlan boldog volt.

„Ládd — szólt Marionhoz, ki örült és büszke volt, valahányszor az ö parancsnoksága alatt énekelhetett — ládd, hogyan gyakorlom a röpülés mesterségét, talpra esett zenész akarok lenni a javából, teremteni, alkotni fogok sokat, végtelen sokat. Dalműveket írok számodra, te énekeled el; neveink együtt járják be a világot.”

„Meggazdagodunk, lesznek szép ruháink, kocsin járunk, lesz nagy házunk” — egészíté ki Marion sejtelmes lelke.

„Igen, igen, ...és Párisban fogunk lakni; Méhul és a dicső Grétry meg fognak látogatni, kezet szorítnak velem, barátságukra érdemesítenek.”

„Kis nődben pedig gyönyörűségük fog telni, elmondják majd mindenfelé: mint szeretjük egymást, minő boldog Adorján az ő Marionjával!”

És Adorján mosolygott, hévvel szorítván ajkaihoz szép jósnője bársony kacsóit.

Ámde e fényes álom nem volt tartós, a kora örömnek szomorú lett a vége. A vén mogorva Broche orgonász véletlenül nyomába jött tanítványa mellékes foglalkozásainak, mérgesen sietett a fiatal Boieldieu atyjához, hogy megmondja neki fiának könnyelmű kalandjait.

„Csak igazam volt nekem — pattogá — hogy jó nem válik belőle, ám lássa! Fia tehetségtelen naplopó.”

Adorjánt egyszer csak vezénykedése közben meglepték, haza vitték, bezárták, és mikorra vagy nyolcz nap múlva szabadon bocsátották, a színtársulatnak „hatósági parancs folytán” a városban nyoma sem volt többé. Nagy csapás volt ez rá nézve, de férfiasán tűrte kedves Marionja elvesztét, nem lett ő azért beteg, sokkal szívósabb természettel áldotta meg végzete, semhogy a fájdalom erőt vehetett volna rajta. Édes őrjöngéssel veté magát zene szenvedélye karjaiba: játszott, alkotott, tanult, éjszakázott, csakhogy a dalműszerzést a híresebb elméleti munkákból mielébb elsajátíthassa. Egész lélekkel azon volt, hogy Párisba kész dalművel léphessen. Páris volt minden vágyódásinak tárgya, az élet eme zajgó tengerére sóvárgott. Egy roueni alkalmi költőtől kapott rossz dalműszövegnek azonnal zenésítéséhez fogott.

Két évet töltött szakadatlan munka és kecsegtető remények közt, mire egy szép szeptemberi reggelen dalművének vezér könyvével hóna alatt és 30 franknyi úti-pénzzel ellátva, felkerekedett, s egyenesen nagy czéljának tartván: Párisba ment.

Alig érkezett az óriás székvárosba, már a roppant élet torlódó hullámai magukkal ragadták őt, hogy majd eszméletét veszté. Szerencséjére egy szánakozó hab a tengernyi tengerből, az öreg Erard, a híres hangszerkészítő házához vetette. Ennek műértő s vendégszerető termeiben sokat játszhatott, vagy inkább sokakat hallhatott játszani a drága s becses zongorákon, mert Erardnál minden nevezetesebb művész megfordult. Rövideden Boieldieu nem annyira mesterséges, mint finom játéka, költői előadása, felfogása, általános elismerésben részesült; bámulói közt ott volt Rode is Garat is.

Mindazonáltal jól érezte ő, hogy mielőtt művészetét kenyérkereset gyanánt űzhetné, főleg a jelesekben oly annyira gazdag s elkényeztetett ízlésű Párisban, még sokat kell tanulnia. Ismét neki feküdt tehát kedvencz foglalkozásának, a zeneköltésnek, zongora-hangolással keresvén ezalatt kenyerét. Keserves kenyér volt ez bizonyára, könnyei áztatták; de kifogyhatatlan jó kedvén nem fogott ki semmi, jelleme ezen megbecsülhetetlen sajátsága s teste szívós természetének köszönheti leginkább megmaradását, hogy mostoha perczeiben mindannyiszor megemberelte magát.

Párisba érkezte után mintegy hat hónappal történt, hogy egy borongós, hideg februári nap délutánján, fáradtan s fagyosan, hideg padlás szobájába visszatérvén, Erardnak egy levelét kapta szállásán, mely értesíté, hogy a Richelieu utczában a 30-ik számú ház második emeletén zongorahangolóra van szükség rögtön. Boieldieu el is indult azonnal, ráakadt a nevezett házra, hol nem fölötte nagy, de igen gazdag és ízléssel bútorozott szobába vezették, melynek közepén díszes zongora állt. A kandalló tüze vígan lobogott, a függönyök le voltak eresztve, a közepén lecsüngő csillár fakó világot árasztott a szobát szegélyző, kiváló ízléssel rendezett, nagy választékú ritka virágokra.

Mind ennek láttára leírhatatlan boldog érzés édes ábrándjai fogták el Adorján valóját, mozdulatlan ámulattal állott egy helyben, mintha ébrenlétében kétkednék. Rég el felejtette már jöttének czélját, ösztönszerűleg ült a zongorához, játszott, elébb erősen, aztán mind gyöngébben, halkabban; gondolatai messze kalandoztak, eszébe jutott ifjúságának boldog, de rövid álma és ujjai önkéntelenül a régi scot dal méla hangjaira tévedtek. Ekkor a gazdag bíbor bársony függönyök megöl fiatal hölgy lépett ki, angyali hangon, remegve s sejtelmesen visszhangozván: „la-á, la-á, lala.” És Marion ráborult az ábrándozóra. Igen, ez az igéző alak, rózsaszín selyemruhában, ez a tündéri teremtés szikrázó szemeivel, Marion volt, a roueni színtársulat kedves kis Marionja.

„Óh, ne neheztelj Adorjánom — monda ellenállhatatlan kedvesen, pillanatnyi szótlanság után — oh, ne haragudjál, nekem férjem van, St. Aubin felesége vagyok. Az egész világ azt mondogatta, hogy rád úgyis hasztalan várok, késnem nem szabad, mert utolér a rútság és a vénség. Sokat sírtam, de hiába. Egy éve már, hogy az Opéra comique tagja vagyok, tetszem a párisiaknak és ők is nekem St. Aubin igen jó ember, sokszor hetekig sem látom: sokat utazik.”

Adorján néma csodálattal, fájdalmasan mosolyogván, hallgatta a fiatal nőt. — „Hidd el — folytatá kedvesen hízelegve Marion — én sokat, számtalanszor gondoltam rád, és tudom, hogy ezerszerte jobban illeném hozzád, .........

emlékszel még, milyen vérmes reményekkel kecsegtettük magunkat?”

Dehogy feledé Adorján fényes álmait; kedvesét magához ölelvén, fehér nyakára hajtá sápadt arczát.

Négy hónappal később új dalművet adtak az Opéra comique-ben, czíme „Suzette hozománya” volt, és szerzőjét Boieldieu Adorjánnak hívták.

A főszerepet az ünnepelt St. Aubin asszony énekelte. A kecses kis szerzemény riadó hatást szült, a fásult, életunt párisiakat egészen felvillanyozta pezsgő s eredeti gondolatokban gazdag zenéje. Hát még St. Aubin asszony hogyan remekelt! Ezer ajakról zúgott az Ő és a szerző neve, mindketten zajos kihívásokban részesültek az előadáskor.

Színház után Marion szállásán vacsoráltak, „Ládd — szólítá meg kedvcsapongó vidámsággal a belépő Adorjánt — ládd, már egyik kívánságod teljesült: én éneklem el dalaidat és a közönség együtt emlegeti neveinket. Már hogy

Méhul és Grétry meglátogassanak, azt kötve hiszem kedvesem; de tudok mégis valakit, a ki ismeretségedet keresi, éppen tegnap szólított meg e miatt, kezet akar szorítani veled. . . . Cherubininek hívják.

Alig végezte Marion, hogy egy szikár, vagy 32 éves férfi lépett a szobába, s megnyerő jósággal, szívélyesen szorítá keblére az örömittas fiatal zeneszerzőt.

Több év múlva Boieldieu elsőrendű csillagként tündöklött a franczia zeneművészet egén. „A bagdadi kalifa” s „Az új földes úr” szerzeményei, még sok mással egyetemben, megalapították hírnevét. A lángeszű zeneköltőt elébb a párisi „Conservatoir”nevezte ki zongora-tanári székére, később meg Szent Pétervárról kapott igen megtisztelő meghívást az orosz császári színház karnagyságára. De a zordon éghajlat alatt igen szenvedett egészsége, azért 1811-ben ismét Párisba tért, sok kész szerzeményt hozván magával, többek közt a Racine „Athalia”-jához szerzett énekkarokat. A visszaérkezés örömeitől lelkesítve, legott hozzá látott vidor dallamú „Párisi János”-ához, melyet nem sokára be is fejezett.

Voltak rossz napjai is. A fiatal Rossininek mind több híve akadt Francziaországban, lelkesedéssel fogadták dalműveit. Boieldieu érezte a részvétlenség jeges fuvallatát, már kitűnő „Párisi János”-a sem gyakorolt olyan hatást, minőt méltán megvárhatott. Vérzett szíve; megfeszített igyekezete sem volt képes új alkotásra buzdítani a beteg zeneköltőt. Verőfényre volt szüksége, hogy teremtő lelke végkép ki ne aludjék. De honnan!? Még mielőtt Pétervárra ment volna, Marion eltűnt, és a világ kárörvendve azt mondogatta, hogy saját férje szöktette el; barátai sem tehettek érte semmit ez órában. Így töltött ő négy szomorú esztendőt hivatal nélkül, testben, lélekben megtörtén; búskórság aggasztó jelei mutatkoztak a különben életerős férfiúban. Az orvosok Olaszországot ajánlották szenvedő egészsége helyreállítására; előzékeny barátai készséggel viselték a hosszú út és drága élet költségeit, mert hogyan is telt volna tőle, a szegény zenésztől! De Olaszország sem feledtetheté vele forrón szeretett Párisát, sokáig nem nélkülözheté a derék Cherubini barátságát: azért azon betegen, csekély erejét összeszedvén, vissza-indult hazájába.

Mikor Brüsselbe ért, annyira oda volt, hogy hasztalan igyekezett erőt venni magán: ágyban fekvő súlyos beteg lett. A zajos fogadóból nyugalmas magánházhoz szállásolták; az egész város őszinte részvéttel viseltetett iránta, jeles művészek igen gyakran tudakozódtak állapota felől, mindegyikök készségesen ajánlá föl segítségét. Ezekről a betegnek persze sejtelme sem volt; heves lázában elmúlhatatlan babérok és örök dicsőségről álmodott.

Egyszer, kilenczed napra hogy betegen feküdt, az ápoló szolgát is elnyomta az álom s az éji mécs is kialvóban volt — felült ágyában s eszmélve körültekintett a homályos szobában, mert úgy vélte, hogy ábrándos látomásába valami régi emlék vegyül, ......figyelt. Nem, ez nem csalódás: a mellék szobából ének hallatszott, gyenge és tört hangon bár, de az ismeretes dal enyészetes elhalása kétes életének megtartó hajnala lett. És e dal, ........kis Marionja gyönyörű scót dala volt.

Ki vehető tisztán látta lelki szemeivel kedvesét, azon virulón, bájosan, mint ifjúkori emlékei képét megőrizték: Marion mosolygott, intett felé s énekelt, ő sem állhatta meg, hogy ne ismételje halkan: la-á, la-á, la-á, la-la. Ékkor gyönge sikoltás, mely bánat és öröm vegyülete volt egyaránt, szakítá félbe a lázas ábrándozót; azután minden elnémult, kísérteties csend lőn. Mire az ápoló szolga fölébredt, ura aléltan feküdt ágyában.

Több óráig tartótt ájulása, észre sem vette az orvos megérkeztét és a körülötte forgolódók sürgését, mint járt szájról-szájra, hogy az éjjel a szomszéd szobában az „Opéra comique“ egykori híres énekesnője, St. Aubin asszony, szenderült jobb létre.

„Igazán jól járt szegény — veté oda foglalkozás közben az orvos — mert mióta hangját elvesztette s férje elhagyta, csak csupa kegyelet gyanánt, becsületből léptette föl néha-néha a színigazgató. Már annyira el volt használódva, annyira fölöslegessé vált, hogy maga magának is terhére volt, csak emlékei csatolták még némileg ehhez a világhoz.”— Ilyen volt búcsúztatója ama kor leg- ünnepeltebb művésznőjének.

Nyolcz nap múlva Boieldieu veszélyen kívül volt, épülő egészségének első érzetében vette Párisból Méhul halálának hírét, egyúttal meghívatását a „Conservatoir” részéről a megürült tanári állomásra. Kisütött tehát valaha napja, nagyra nevelvén ismét magasra törő lelkét.

Párisban roppant kitüntetéssel fogadták tisztelői, de főleg a nemes szívű Cherubini, és ünnepélyesen avatták föl új hivatalában. — Vajon megtudta-e valaha Boieldieu Marion halálát? Senki sem mondhatja meg; ő egy szóval sem emlegette, de emelt neki olyan emléket ama kis scót dal talapzatán, mely nem fog elmúlni soha.......ezen emlék: „A fehér asszony.”

Tudjuk, milyen lelkesedést szült ez, nemcsak Francziaország-, hanem az egész zenevilágban, ez emelte Boieldieut a legnagyobb művészek halhatatlan sorába, ezen költött legtöbb kedvvel s ehhez foghatót később sem teremtett többé soha.

Még halálakor is, 1834. octóber 9-én, mintha a végzetes dal, mely hírének megalapítója volt s szívét oly közelről érdekelte, lebegett volna ajkain, és halálos ágyát körül álló barátainak lelkében csodás visszhangként csengett a páratlan:

„La-á, la-á, la-á, la-la ……”

«KOSZORÚ»

„A szépirodalom s átalános míveltség köréből”

Szerkeszti: Arany János

1867. július 17. (2. Évfolyam, 3. szám)

            François-Adrien BOIELDIEU

    (1775. december 16. – 1832. október 8.) 

242 évvel ezelőtt született François-Adrien BOIELDIEU  francia zeneszerző, a francia vígopera egyik legnagyobb mestere.

 A leleplezett álszerző

Boieldieu, a «Fehér nő» című opera szerzője a Théâtre Fraçais részéről abban a megtiszteltetésben részesült, hogy állandóan fenntartottak neki egy helyet, de ő sohasem ment el a színházba.

Egyszer egy esti sétája közben mégis rászánta magát, hogy megnéz egy előadást, de a jegyszedő nem akarta őt a nézőtérre beengedni, mondván:

— A híres szerzőt mi nagyon is jól ismerjük, mert minden este itt van, már ma is ott ül a helyén.

Boieldieu nagyot nézett, de hamar a pénztárhoz sietett és jegyet váltott a fenntartott helye mellé. Ott a felvonás közben beszédbe elegyedett a szomszédjával s végül mosolyogva megkérdezte:

— Tehát ön valóban Boieldieu úr? És teljesen bizonyos felőle?!
— De – uram, .... — hebegte a másik zavartan.

— Ugyanis megmondhatom önnek, hogy ez engem kissé meglep, mert ötven év óta azt hittem, hogy én vagyok az!

(Az illető, ki Boieldieu nevével visszaélt, tudott arról, hogy a nagy muzsikus jegyét soha nem vette igénybe.)

Forrás: ORSZÁG-VILÁG, 1936. január 11. (57. Évfolyam, 2. szám)

François-Adrien Boïeldieu - La Dame blanche - Ouverture

Kacsóh Pongrác (Budapest, 1873. december 15. - Budapest, 1923. december 16.)

8 Órai Ujság, 1925. szeptember 16. (207.szám)

"Jövő tavasszal leleplezik Kacsóh Pongrác síremlékét.
Füredi Richard sikerült alkotását tegnap mutatta be a fővárosnak."

— Saját tudósítónktól. —

A Várbazár egyik tágas műtermében, tegnap a késő délutáni órákban Füredi Richárd szobrászművész, a székesfőváros meghívott előkelőségei előtt bemutatta készülő legújabb művét, mely a Kerepesi-temetőben felállítva Kacsóh Pongrác síremléke lesz. A bemutatáson a székesfőváros részéről Gerlóczi Tamás műszaki főtanácsos és a hetedik ügyosztály néhány magasrangú tisztviselője jelent meg. A Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolát Gessler Ödön igazgató képviselte. A meghívottak igen értékes művészi esemény szemtanúi voltak a bemutatón, mert Füredi Richárd ihletett vésője az egyszerű, úgynevezett haraszti kőből csodálatosan szép művészi alkotást teremtett. Az elhalt nagynevű magyar zeneköltő síremléke a furulyázó Kukorica Jancsit egy hatalmas szomorú fűzfa előtt üldögélve ábrázolja. A meghívottak közel egy óra hosszáig időztek a művész műtermeiben és meleg elismeréssel adóztak Füredi Richárdnak, aki semmi áldozattól sem riadva vissza, teremtette meg a zeneköltő síremlékét.
Kacsóh Pongrác síremlékének keletkezése, a gondolat és a mozgalom egyaránt Geszler Ödönnek, a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola igazgatójának érdeme. Egy éve már elmúlt, hogy Gessler Ödön   elhatározta, hogy a vezetése alatt álló intézet tantestületével egyetemben néhai nagynevű
elődjének, Kacsóh Pongrácnak a Kerepesi-temetőben lévő sírját emlékkel díszíteti fel. Annakidején a mozgalom egy monstre –hangversennyel kezdődött, amit a zeneiskola elhalt Igazgatójának emlékére a Vigadóban rendezett. A székesfőváros közönsége jelentősen nagy számban vonult fel a hangversenyre, úgy, hogy a síremlékre szükséges összeg egy része hamarosan együtt is volt. Ezután a mozgalom anyagi részében érthetetlen módon megfeneklett. A hangversenyen túl Csonkamagyarországnak
egyetlen zenei faktora sem sietett Kacsóh Pongrác síremlékének alapját bármilyen összeggel is gyarapítani. Az akció azonban még sem lankadt el. Gessler Ödön a rendelkezésére álló anyagiakkal
Füredi Richard szobrászművészt kereste fel, aki művészi lelkesedésében az egybegyűjtött néhány millió koronáért is hajlandó volt a síremléket elkészíteni.
A tegnapi bemutató kétségtelenné teszi tehát, hogy Kacsóh Pongrác síremléke az említett zeneiskola tantestületének, igazgatójának és egv szobrászművésznek lelkesedéséből és áldozatkészségéből fog a Kerepesi-temetöben felállításra kerülni.
Természetes, hogy a felállítás körül a kegyeletes mozgalom vezetőinek még vannak az adminisztratív költségek tekintetében anyagi gondjaik. Ezeknek az enyhítésére elsőnek a székesfőváros sietett a maga adományával.
A mozgalom vezetői igen érthető okokból még a Király Színház igazgatóságának anyagi hozzájárulását várják. Erre vonatkozólag a 8 Órai Újság munkatársa megkérdezte Lázár Ödönt,  a Király Színház igazgatóját, hogy a vezetése alatt álló műintézet hogyan kíván Kacsóh Pongrác Emlékének méltóképpen adózni. Lázár Ödön igazgató munkatársunknak a hozzáintézett kérdésekre a következőket válaszolta:
— Amennyiben a mozgalom vezetői a síremlék felállítása körül a Király Színháznak is szerepet szántak, akkor mi, úgy erkölcsileg, mint anyagilag, szintén mindent el fogunk követni, hogy Kacsóh Pongrác síremlékének felállítása minél impozánsabb legyen.
Kétségtelen tehát, hogy a nagy emlékű zeneköltő síremléke körüli zavarok csak ideig-óráig mutatkoztak. Minden nehézség hamarosan el fog múlni és Füredi Richard szép síremlékét Kacsóh Pongrác sírhantján a jövő tavasszal zavartalanul felállíthatják és meleg ünnepség keretében leleplezhetik.

"Marosséllyei Kacsóh Pongrác (1873–1923) zeneszerző, zenepedagógus, zenei író, esztéta, kritikus, zenetörténész, a Zenevilág felelős szerkesztője; Budapest zenetanfolyamainak főigazgatója, énekkar-vezető, az Országos Dalosszövetség igazgatója, az Országos Zenészszövetség elnöke; Bartók Béla jelentőségének egyik első felismerője; matematikus." 

Síremlékének domborműve: legnépszerűbb daljátékának egyik ismert jelenetét (Kukorica Jancsi embernagyságú figuráját) örökíti meg. 

A síremlék reliefje Füredi Richárd munkája. 

A még fiatal Charles Camille Saint-Saëns

96 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Charles Camille Saint-Saëns francia zeneszerző, karmester, zongorista és orgonista.

(1835. október 9. – 1921. december 16.)

Emlékére: 

Saint-Saëns memoárjaiból.

A háború után elhunyt nagy francia zeneszerző: Saint-Saëns memoárjai kétségtelenül érdekes képét adják a múlt század derekán lefolyt zenei életnek.
 

Egyik megemlékezésében Rossinival való első találkozását és későbbi viszonyát írja le. Mindössze húsz éves volt, Rossini pedig világhírű művész, akit a rajongók nagytömege vett körül. A nagy Mestert ezek a csodálok nem elégítették ki, nem értették őt egészen s így nem tudták kellően méltányolni és magasztalni. Sokkal többre becsülte muzsikus imádóit.

„Rossini — írja Saint-Saëns — egyik estélyére engem is meghívott s kitüntető udvariassággal fogadott. Majd állandó vendége lettem. Tudta, hogy komponálással is foglalkozom, feltűnt tehát neki szerénységem, hogy soha nem kértem fel szerzeményeim meghallgatására.
 

Egy ideig csak várt az alkalomra, majd egyszerre megváltozott irányomban. Felkért, hogy látogassam meg valamelyik „délelőtt.“ Sietve tettem eleget kérésének. Egész más oldalról ismertem meg a Mestert, akit ugyancsak gőgös és hiú embernek gondoltam. Ekkor tudtam meg, hogy Liszt-nek egyik hatalmas védője volt, akit ebben az időben mindenki lekicsinyelt. Ahogyan pártfogolta Lisztet, fennkölt gondolkodásának és erősen kifejlett szépérzékének adta tanújelét. Azután röviden így szólt hozzám:

„Hallom, hogy ön egy fuvola-klarinét kettőst írt két zenészbarátja számára. Kéretem az urakat, játsszák el ezt a duettet egyik estélyemen.“ Barátaim eleget is tettek Rossini kérésének. Az előadás után szokatlan dolog történt. Rossini azt mondta vendégeinek, hogy ez a duett legújabb „saját szerzeménye.“

A darab tehát óriási sikert aratott, többször meg is kellett ismételni. Rossini karon fogott, mert látta, hogy szökni készülök, majd a szomszédszobába vonult s ott fogadta csodálói émelygős magasztalását. Kissé bosszantotta ugyan a dolog, de csakhamar megnyugodva, mosolygó arccal mondta vendégeinek:

„Én is osztom az önök véleményét, de e kettőst nem én szereztem, hanem (s itt rám mutatott) — fiatal barátom.“

A ZENE, 1927. október 3. (IX. Évfolyam, 1. szám)

 Andor Éva énekművész emlékére

(1939. december 15. -   2014. május 16.)

Andor Éva és Nicolai Gedda

Film Színház Muzsika, 1969-05-03 / 18. szám

Az első riportot 1955-ben írtam róla. Akkor a Vendel utcai tanítónőképző első osztályának volt a növendéke, s a csodálatos Andor Ilona Kodály-kórusában énekelt, az együttes épp a varsói VIT-re készült. „ ... Prácser Éva két hosszú, szőke hajfonata csakúgy világít az énekkarban. Szép hangja akkora terjedelmű, hogy nemcsak szopránt énekel, hanem mezzót meg altot is. Hatéves kora óta jár ebbe az iskolába, mindig kitűnő rendű. Az a vágya, hogy az iskolai tanítás mellett tovább tanuljon énekelni. Aztán majd elválik: tanító marad-e vagy opera énekesnő lesz-e belőle .."

 Prácser Évából főiskolás korában lett Andor Éva: ez a név jobban csengett a színpadon, s még szorosabbra fűzte a kapcsolatot az annyira szeretett és tisztelt Andor Ilonával, aki a fiatal énekesnőt már a kezdet-kezdetétől oktatta, irányította, vezette.
Most, hogy Andor Évát Liszt-díjjal tüntették ki, számolgatjuk az éveket. Lehetséges, hogy mindössze öt évvel ezelőtt került az Operához? Micsoda zsúfolt, feszültséggel teljes évadok voltak ezek! Hiszen máris huszonöt szerep sorakozik a repertoárján, s köztük szédítő ellentétek: Pamina és Nedda, Mimi és Drusilla, Marcellina és Nanette, Oscar és Margit, hogy csak néhányat említsek. Az idén négy premierje volt: a Hamletben Ophéliát. énekelte, a Szöktetésben Blondét, A Rajna kincsében Woglindét, a Don Carlosban a Mennyei hangot. Az első időben valósággal reszketett, hogy a hirtelen rázúduló feladatok özöne megviseli a hangját. De bámulatos akaratereje, fölényes és kiművelt muzikalitása minden veszélyen átsegítette, s ő az, akinek — hogy, hogy nem — a szerepek súlyától az énektechnikai biztonsága is megnövekedett. Ének- és zenekultúrájának az alapja a népdal, vérévé vált mindaz, amire Kodály is tanította, ösztökélte az évek folyamán. Még javában főiskolás volt, amikor két nap alatt megtanulta Bartók „opus 15” ciklusát, amelyet akkoriban Kodály hangszerelt. S maga Kodály segített neki eligazodni ennek a váratlanul jött feladatnak a rengetegében. Utána azt írta a zongorakivonat kottájába: „Andor Évának első igazi szereplése emlékére.”
Mert nem egészen „igazi” már hatéves korában is volt, amikor 1946 karácsonyán először szerepelt az Operaházban. A „Nagykarácsony éjszakája” című népi játékban lépett föl. Majd egy-két év múltán, már rendszeresen hallottuk a rádióból. Kórusban énekelt, szólózott, olykor naponta többször is: tizenegyedik évétől fogva ebből élt, ezzel kereste mindennapi kenyerét. Korán lett felnőtt, gyerekkora jóformán nem is volt: a lazítás, az elengedettség, a jótékony lustálkodás és  bámészkodás öröme hiányzott az életéből. Állandó felelősségtudat hajtotta, ahogy hajtja ma is. Jó idegei mégsem hagyták cserben soha: nem lámpalázas és  önkontrollja mindig elevenen működik.De ha mégoly tudatos és határozott is: a hangja és egész lénye csupa líraiság. Amikor 1964-ben díjnyertese lett a müncheni nemzetközi énekversenynek, a zsűri világhíres tagjai, — köztük Dermota, Giannini, Werba — már az első száma után, hangjának jellegzetesen lírai voltát dicsérték. Érdekes módon a lírai szoprán énekesnők többnyire drámai szerepekre törekednek, azokért küzdenek. S végül is ebbe buknak bele, ezzel pusztítják hangjukat csakúgy, mint a lírai tenoristák, akik mindenáron a hősi hangvételt ambicionálják. Andor Évának ezzel szemben az eltökélt szándéka, hogy a lírai szerepkört nem hágja át. „Minél több Mozartot szeretnék énekelni” — ez a vágya. Mozart-kantátával aratott oly nagy sikert a New York-i Lincoln Centerben, és dalestjeire, oratóriuméneklésére jó néhány külföldi hangversenyteremben is fölfigyeltek, sok magasztaló kritikát írtak róla.
Nem az évek sokasága számít, hanem az állomások, az eredmények jelentősége, az élmények sűrűsége. Andor Éva az idén huszonkilenc éves lesz mindössze. Énekesi-zenei múltja alig kevesebb ennél.

Gách Marianne

Hivatalos életrajz

Farkas Andràs - a zeneszerző fiának írása:

Farkas Ferenc 1905. december 15.-én született Nagykanizsán, 2000. október 10.-én hunyt el Budapesten.

A Zeneakadémián Weiner Leó és Siklós Albert növendéke volt (1922-1927), ezt követõen tanulmányait az Ottorino Respighi vezette mesteriskola keretében fejlesztette tovább Rómában, a Santa Cecília Akadémián. 1932-tõl 1936-ig Fejõs Pál filmjeihez szerzett zenét Bécsben és Koppenhágában. 1935-tõl a Székesfõvárosi Felsõbb Zeneiskolában, késõbb a kolozsvári, majd a székesfehérvári Konzervatóriumban tanított, (az utóbbi kettõnek igazgatója is volt). 1949-ben a Zeneakadémia zeneszerzés-tanárává nevezték ki, 1975-ben tanszékvezetõként vonult nyugalomba. Kivételes pedagógiai képességeit növendékei - többek közt: Ligeti György, Kurtág György, Petrovics Emil, Durkó Zsolt, Szokolay Sándor, Bozay Attila, Jenei Zoltán - egyéni hangja, stílusa és nemzetközi sikerei bizonyítják.

Farkas Ferenc zeneszerzõi életmûve (több mint 700 mû) szinte valamennyi mûfajra kiterjed: komponált operákat, operetteket, baletteket, filmzenét, színpadi kísérõzenét, zenekari- és versenymûveket, kamarazenét, kantátákat, oratóriumokat, miséket, kórusmûveket és dalokat.

A zeneszerzõi pályáját meghatározó hatások között ott találjuk a magyar népzenei elemeket, a klasszikus hagyományt, az olasz és általában a mediterrán dallamosságot, valamint a tizenkétfokú technikát egyaránt. A zenei élet legkülönbözõbb területein végzett munkáinak köszönhetõen egyedülállóan biztos, szuverén kompozíciós technikára tett szert valamennyi mûfajban. Tudása, stílusismerete, gazdag invenciója, széleskörû mûveltsége és humanizmusa a nemzetközileg elismert, jelentõs zeneszerzõk sorába emelte. Mûvészete nemcsak a 20. század magyar zenéjében volt meghatározó jellegû, de új perspektívákkal gazdagította azt.

Farkas Ferenc érdemeit számos kitûntetéssel ismerték el, többek között a Kossuth- (1950, 1991) és Herder-díjjal (1979), valamint az Olasz Köztársaság Lovagrendjével (1984)

FARKAS FERENC SZÜLETÉSÉNEK 112. ÉVFORDULÓJA EMLÉKÉ 

FARKAS FERENC 

Alig végzi el a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzési tanszakát, egészen fiatalon (szülelett Nagykanizsán 1905-ben) állami ösztöndíjjal Rómába megy, ahol Ottorino Respighi mesteriskoláját végzi el (1929—1931). Zenekari Divertimentóját 1933-ban a Liszt Ferenc pályázaton dicséretben részesítették és egy évvel későbben, 1934-ben elnyeri két évre a Székesfőváros Ferencz József zenei díját. Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári Nemzeti Színháznak lesz karigazgatója (1941), azóta Erdélyben él. Már Kolozsváron tüntetik ki a Klebelsberg-Emlékdíjjal (1942.) és ez évben megválik a kolozsvári opera-együttes karigazgatói állásától, minthogy a legrégibb magyar zeneiskola a Kolozsvári Zenekonzervatóriumhoz kinevezik igazgatónak (1943.)

Farkas Ferenc első sorban zeneszerző, de megbízható karmester, lelkiismeretes tanár, jó zongorista és ösztönösen megáldott jó érzékű zeneíró. Kolozsvárt bebizonyította, hogy a zene minden területén áldásosan tud tevékenykedni. Mint a zenekonzervatórium igazgatója, Erdély legjobb zeneiskoláját azon az úton szervezi, mely méltó a régi intézet múltjához. Egyfelől az erdélyi tehetségeket vezeti be a zeneszerzés műhelytitkaiba, másfelől olyan légteret varázsolt a zeneiskola köré, melyre felfigyelt az egész országrész: A folyamatban levő Collegium Musician előadás és hangversenysorozatára elmegy a városban mindenki, akit a muzsika érdekel, és aki ez irányban ismereteket akar szerezni. Felbecsülhetetlen ez a munka, a közönség zenei ízlésének és érdeklődésének felkeltése- szempontjából.
Farkas Ferenc első jelentősebb szerzeménye a kis zenekarra írt Divertimento, melyet Dohnányi vezényletével mutatott be a budapesti Filharmóniai Társaság 1933-ban. Jelentős alkotása Concertino-ja hárfára és zenekarra (1937), melyet nagy sikerrel tartották keresztvíz alá Budapesten, Brüsszelben és Rómában. A szegényes magyar hárfairodalom jelentős gazdagodását jelenti ez a mű. Szerenádja fuvolára és két hegedűre, mely nyomtatásban is megjelent és melyet, Kolozsvárt mutattak be 1941-ben, telve van ötlettel és játszókedvvel. Magyar Betlehem című művét nagy sikerrel játszották Budapesten (1938) és Londonban (1939).

Farkas Ferenc legjelentősebb alkotása két-felvonásos dalműve a «Bűvösszekrény,» melyet átütő sikerrel mutattak be eddig Budapesten (1942), Kolozsváron, Nagyváradon és. Erfurtban (1943.)

Kísérőzenét írt több színműhöz. Az Ember tragédiáját kísérőzenéjével adták elő Budapesten és Hamburgban 1937-ben, Berlinben 1938-ban, Frankfurtban 1940-ben, Pécsett és Debrecenben 1941-ben, Bernben és Kolozsvárt 1942-ben. A Csongor és Tünde, Vörösmarty remeke Farkas kísérőzenéjével ment Budapesten, Frankfurtban (1940), Berlinben (1941), Szófiában (1942), Kolozsvárt és Erfurtban (1943.) Shakespeare Ahogy tetszik című színpadi művét Farkas kísérőzenéjével adták Budapesten (1938) és Szegeden (1942). Farkas filmzenét is írt Bécsnek (1934) és Koppenhágának (1936). Két remek magyar filmünkhöz is ő szerezte a zenét: Emberek a havason (1942) és Rákóczi nótája (1943).

Irt még kamarazenét, dalokat, zongoramuzsikát és vannak népdal- feldolgozásai is. Népdalokat is gyűjtött.
 

Farkas első műveire hatással voltak a Rómában eltöltött évek. A hazai törekvésekkel szembehelyezkedve az olasz novecento zenei nyelvéhez menekül. Ez a neoklasszikus szellem érzik néhány korai alkotásán. Ennek formaalkotó szerepe és könnyű folyamatossága valamint népdalaink ritmikája és dallamvilága azok a zenei elemek, melyeknek kereszteződéséből szökkent virággá Farkas Ferenc éneklő kedve, formavilágát magyar mondanivalókkal igyekszik megtölteni. Magyarsága nem külsőségekben nyilvánul meg, hanem a lényegben. A Bűvös szekrény című dalműve keleti környezetben játszódik, így tárgya idegen, mégis magyar muzsikát igyekszik hozzá írni, kerüli a külsőséges magyarkodást, de az a célja, hogy magyar zenét írjon.

Weber, Cornelius, Boieldieu vagy Mozart is saját zenei anyanyelvükön szólalnak hozzánk keleti tárgyú dalműveikben.

Farkas Ferenc muzsikájának friss daloló kedve, a műveinek tiszta formakészsége, az ötleteinek gazdagsága és kecses dallamvonala, a színpadi művészetet még sok jó zenével fogja gazdagítani.
 

Lakatos István.

A ZENE, 1944. január 3. (XXV. Évfolyam, 5. szám)

Farkas Ferenc és Nagykanizsa

kataliszt.blogspot.hu - 2013. december 15., vasárnap

Farkas Ferenc kétszeres Kossuth-díjas és Herder-díjas zeneszerző Nagykanizsán született 1905. december 15-én a Vörösmarty utca 36. számú, ma is álló házban. 

Ő maga későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

Nagykanizsán születtem, de mivel öt éves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. [...] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.

Sikerült feltalálni születésének hivatalos bejegyzését:

Innét tudhatjuk, hogy apja neve Farkas Aladár, Balassagyarmaton született, 31 éves honvéd főhadnagy. Anyja a 19 éves, zombori születésű Saly Blanka. Vajon a szülők hol találkoztak???
Apjáról még érdemes annyit rögzítenünk, hogy kiváló céllövő volt, és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián. Amúgy meglehetősen katonás módon nevelte a kisfiút, amit szerencsésen ellensúlyozott anyai nagybátyja, aki a fővárosban egy ideig velük élt.

Gyerekkoromból arra emlékszem, - mondta magnóra a hetven éves Farkas Ferenc - hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.

Szóban még annyit hozzátett, amit egy alkalommal itt Nagykanizsán hallottam tőle, hogy édesanyja sokszor nem kottából játszott, hanem rögtönzött, s bár gyerek volt, de úgy emlékszik vissza, hogy egészen ügyes harmonizálásokkal.

(Farkas Ferenc visszaemlékezésének forrása a Vallomások a zenéről - Farkas Ferenc válogatott írásai című posztumusz kötet, Püski Kiadó, 2004) 

A kisfiú öt éves volt, amikor apját Budapestre helyezték. Legközelebb csak 1965-ben, híres zeneszerzőként látta viszont szülővárosát. A nagykanizsai zeneiskola akkori igazgatója, a kiváló hegedűművész-tanár Ivánkovits Ferenc vette fel vele a kapcsolatot, amit ő örömmel fogadott. Így került sor arra, hogy éppen 60. születésnapján fűzte újra szorossá kapcsolatait szülővárosával.

Ez alkalomból munkásságáról kiállítás nyílt a művelődési házban, a város díszpolgári címmel tüntette ki, születésnapjának előestéjén pedig díszhangversennyel köszöntötte. Igaz, neki magának "dolgoznia" is kellett a koncerten, ugyanis a műsor egy részét ő vezényelte és mint zongorista is színpadra lépett. Megtette, hogy két kanizsai diáklány énekét kísérte. Az egyik lányt, aki Gyümölcskosár című dalciklusából énekelt részleteket,Horváth Máriának hívták, s akit aztán mára mint Zádori Máriát ismer a zenekedvelő világ... Farkas Ferenc számára azért is emlékezetes volt a koncert, mert egyik darabját karmesternövendék fia, Farkas András dirigálta, aki életében először ekkor vezényelt nyilvánosan.

Ez a látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, mert attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal.

Legközelebb 1976 márciusában járt szülővárosában két jeles évforduló kapcsán. Egyrészt maga a zeneszerző pár hónappal azelőtt töltötte be hetvenedik életévét, másrészt pedig a kanizsai Zeneiskola emlékezett meg fennállásának ötvenedik évfordulójáról. Mindezek tiszteletére a város jelentős zenei eseménysorozatot szervezett. Az ünnepi hangverseny műsorán a Bűvös szekrény - nyitány, Szerelmek madarai - dalciklusSzőkefalvi-Nagy Katalin előadásában, Magyar barokk táncok, Piccola musica di concerto, Bábtáncoltató-szvit és Két magyar tánc szerepelt. Közreműködött a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar Dárdai Árpádvezényletével. A dalciklust és a hangversenyt záró Két magyar táncot a zeneszerző vezényelte.

Másnap, március 28-án a jubiláló Zeneiskolában került sor a dél-dunántúli zeneiskolák ifjúsági kamarazene fesztiváljára, amelyen Farkas Ferenc zsűrielnökként vett részt.

1979 márciusában a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ez alkalomból volt az ősbemutatója a szerző jelenlétében Farkas Ferenc Nagykanizsa város számára írt művének, az Ének vitéz Thúry Györgyről című kantátának. A vegyeskarra, zenekarra és narrátorszövegre készült darab Kanizsa történelméből merítette témáját: Thúry György várkapitány halálát elevenítette meg archaizáló stílusban, ugyanakkor mégis hamisítatlanul XX. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból. A kantátát a Debreceni Kodály Kórus, Rajhona Ádám színművész és a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar adta elő Dárdai Árpád a vezényletével.

Farkas Ferenc 1985-ben töltötte be nyolcvanadik életévét. Születésnapját követően pár nappal ismét Nagykanizsa vendége volt. A Zeneiskola növendékei és tanárai által adott ünnepi hangversenyt december 18-án tartották a Hevesi Sándor Művelődési Központ kamaratermében.

1990-ben, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából is ünnepi hangversennyel várta a város a még jó erőben levő Mestert. Farkas Ferenc jelenlétét azonban az akkoriban zajló taxis blokád megakadályozta. Így nélküle került sor Nagykanizsa számára írott második művének, egy vegyeskarnak az ősbemutatójára. A Cantio militaris szintén történelmi ihletettségű darab, amelyet a Nagykanizsai Városi Vegyeskar szólaltatott meg.

Utoljára 1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be a Hevesi Sándor Művelődési Központban a Zeneiskola által megrendezett ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok, növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Nagykanizsa kilencvenötödik születésnapjára is hazavárta Farkas Ferencet. Még 2000. őszén is a személyes találkozás reményében folytak az előkészületek a decemberi látogatásra és hangversenyre, amikor október 11-én a zeneszerző halálhíre érkezett.

A 2000. december 15-én, születésének 95. évfordulóján tartott megemlékezéseken fia, Farkas András Svájcban élő karmester jött el édesapja szülővárosába és vett részt a rendezvényeken, a délutáni - videofelvételekkel illusztrált - előadáson Farkas Ferenc életművéről, amelyet Farkas András személyes emlékekkel egészített ki. Majd a Jézus Szíve-templomban gyászmise és emlékhangverseny következett.

Neves szülöttének halála után Nagykanizsa azzal is szeretné emlékét őrizni, hogy zeneiskolája a 2001/02. tanév nyitásakor felvette Farkas Ferenc nevét. 2001. december 15-én szülőházát emléktáblával jelölték meg: 

A zeneiskola énekegyüttese is felvette nevét. A Baráth Yvette által vezetett formációt még hallhatta a zeneszerző és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Azóta az énekegyüttes minden évben emlékhangversenyt tart névadója tiszteletére. A sok közül az egyik legemlékezetesebb a 2010 őszén megrendezett koncert volt, amelynek bevezetőjét Petrovics Emil tartotta egykori mestere, majd kollégája és barátja emlékezetére:

(A blogba linkelt video-részletben meghallgatható a beszédI

                                             KACSÓH PONGRÁC,

        magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.

Írta: Szabados Béla

3. rész:

1911 decemberében a székesfőváros meghívására Kacsóh Pongrác városi szolgálatot vállalt s mint zeneügyi szakelőadó kezdte meg széleskörű tevékenységét. Pedagógiai működését tovább folytatta tehát; de most már — igazán szíve szerint — csakis a zenekultúrának szentelte idejét. Buzgó harcosa lett a fővárosi iskolákban rendszeresítésre váró énekoktatásnak. Megalkuvást nem ismerő komoly akarással megszervezte az alsófokú kerületi zenetanfolyamokat, majd a közép- és felsőfokú tagozatok felállításával teljesen kiépítette a főváros iskoláiban a zeneoktatást.

Időközben a kultuszkormány által életbeléptetett és a középiskolákban való énektanításra képesítő tanfolyamnak lett kinevezett tanára. A tanfolyam növendékei részére kitűnő tankönyveket írt. A főváros tanszemélyzetének és tisztviselőinek közreműködésével megszervezte a fővárosi énekkart, mely rövid idő múlva mint számottevő zenei testület vett részt Budapest zeneművészi életében.

Zeneszerzői munkássága a sokoldalú pedagógiai tevékenység folytán bár csaknem teljesen szünetelt, kedvenc eszméjének megvalósításán, a saját szövegére írott s már említett Dorottya című víg dalművének partitúráján — különösen a nyári pihenők idején — serényen dolgozott.

A világháború kitörésekor Kacsóh mint tartalékos tiszt azonnal jelentkezett s a főváros által kért fölmentése idejéig katonai szolgálatot teljesített. Pompás katonadalai ebből az időből származnak.

A világháború folyamán Kacsóh komoly, rendszerint életbevágóan fontos lépésre szánta el magát. 1916-ban megnősült s bár házasságának mély és kölcsönös vonzalom szolgált alapul, Kacsóh házasélete — fájdalom — csak igen rövid ideig volt boldog. Néhány hónappal fiacskája születése után a házasfelek elszakadtak egymástól. Minden forró érzése, rajongó szeretete ezután a kisfiáé volt, kit szerető, féltő gonddal nevelt.

A háború, az összeomlás s a forradalmak szörnyű izgalmai Kacsóh Pongrác idegeit is megrongálták. Amúgy is izgékony természete folytán ideges ingerlékenysége fokozódott. Házasságában való csalódása zárkózottá és rideggé tette. Szigorúsága tanári teendői közben gyakran szinte kíméletlennek látszott. Ezidőben sokat dolgoztam együtt Kacsóhval az énektanítói tanfolyamon és a rövidéletű, a kultuszkormány szerveként működő zenetanácsban és gyakran voltam tanúja ideges, heves kitöréseinek. Lehet, hogy ez már bekövetkezendő, halálos betegségének volt az előjele, mert egyébként Kacsóhnak melegen érző, jó szíve volt.

Aki látta valaha eljátszogatni kisfiával, látta a rajongó szeretet e gyöngéd megnyilatkozásait; vagy tudomással bírt arról, milyen forrón szerette Kacsóh az édesanyját, bizonyára igazat fog nekem adni. Csupán végtelenül érzékeny volt. Betegesen finom idegzetét olyan csekélységek is súlyosan irritálták, melyek más, nyugodtabb vérmérsékletű embereket egész hidegen hagytak.

A közéleti állapotok lassú, de folytonos javulása folytán bekövetkezett nyugalmasabb időkben Kacsóh módot és időt talált kedvenc művének, az általa ,,chef d’oevre“-nek tekintett vígoperájának befejezésére. Mintha a kegyetlen sors ez esetben kíméletet kívánt volna gyakorolni: Kacsóh Pongrác befejezte a Dorottyát, mielőtt a végzetes betegség a tollat kiütötte volna a kezéből. A befejezett munka feletti öröm mintha zaklatott idegeire is nyugtatólag hatott volna, az énektanítói tanfolyam 1922. évi március végén megtartott képesítővizsgálatain Kacsóh sokkal nyugodtabb, jókedvű s a szepegő vizsgázókkal szemben lényegesen elnézőbb volt, mint egyébkor.

Annál fájdalmasabb volt hát az a megdöbbentő és váratlan hír, mely ugyanazon év május utolsó napjainak egyikén meredt felénk a délutáni újságok hasábjain.
Kacsóh Pongrác, a mindenki által dédelgetett Gráci, rosszul lett az utcán, összeesett és pár pillanatig eszméletlen is volt. A megriadt jóbarátok egymásnak adták a betegszoba kilincsét, a kilépő örömmel közölte a várakozókkal a kedves jóbarát állapotának örvendetes javulását. Az aggodalmaskodók azonban megdöbbenve látták a visszatérő életerő túlizgatott megnyilvánulását, a nyugtalan izgékonyságot, mely feltűnőbb volt, mint valaha s ami súlyos, végzetes betegséget sejtetett.

Sajnos, nekik volt igazuk. Kacsóh Pongrác látszólag felépült, hivatalos tevékenységét is újra folytatta. Nyár elején szabadságra ment. Falura utazott jóbarátaihoz, pihenést és üdülést keresve.

Ősszel visszatért, látszólag pihenten, de a gyilkos kór kétségtelen nyomaival. Kedélye a végletekig csapongóit; hol kacagott, hol elérzékenyedett, mint a gyermek. S a ragyogó, szarkasztikus, de mindig szellemes és a logika acélvágányaihoz szokott elme már nem volt a régi! Bánatosan lesújtva ébredtünk annak tudatára, hogy a májusvégi roham mégis csak a vég kezdete volt. Még október havában nagy örömben volt része: Beöthy László elfogadta a Dorottyát előadásra s nagyösszegű előleget folyósított. Akkor is a kis Jánoska jövője foglalkoztatta; a szomorú, sötét őszi napok komorságában csak az imádott gyermekkel töltött egy-egy óra volt számára a verőfényes napsugár. 1922. december 1-én ezeknek a boldog óráknak is vége szakadt. Kacsóh Pongrác e napon lett a Szent János-kórház legszomorúbb pavillonjának lakója.

A kórházi kezelés eleinte némi javulást eredményezett. De a súlyos betegséggel szemben az orvosok minden odaadó gondossága, minden tudománya tehetetlennek bizonyult. Csakhamar újabb rohamok léptek fel s bár Kacsóh szívós szervezete sokáig ellenállt, a végzetet feltartóztatni nem lehetett. 1922. december 16-án, egy nappal ötvenedik életévének betöltése után, este 8 órakor elérkezett az örök megpihenésnek, a földi szenvedések befejezésének pillanatához.

Temetésén impozáns módon nyilvánult az általános, országra szóló részvét. Lesújtott barátai, ismerősei, a hálás, nagy közönség minden rétegének képviselői állták körül a sírt; mindenki elhozta a maga „egy rózsaszálát“ s Kacsóh Pongrác örök nyugvóhelyén percek alatt egy virágzó rózsákkal elárasztott sírdomb emelkedett.

Kacsóh Pongráccal nagy magyar zenepoéta dőlt ki az élők sorából. Istenáldotta zenei tehetség volt, kinek zenéjéből mindig igazi, nemes költészet áradt s aki mindenekfelett magyar volt szíve utolsó dobbanásáig.

(Megjelent a Muzsika. Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat 1930. évi 1-2. számában.)

                                                     KACSÓH PONGRÁC,

             magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.

Írta: Szabados Béla

2. rész:

Ki írhatná le Kacsóh határtalan örömét, mikor a nem remélt, kitüntető megbízást kapta? Még évekkel később is mélyen meghatva beszélt nekem életének e legboldogabb pillanatáról. Legmerészebb álmai megvalósulásának reménysugara csillant fel lelkében. Megmámorosodott arra a gondolatra, hogy az ő munkája a főváros egyik elsőrendű színházában, a legkiválóbb szereplőkkel fog színre kerülni. A hír, dicsőség, talán a halhatatlanság aranybabérja jelent meg lázas képzeletének csapongása közben. De éjjel álmatlan óráiban a kétkedés érzése is kínozta. Meg tud-e majd felelni a vállalt nagy feladatnak? Fanatikus hittel hessegette el magától a csüggedés gondolatát. A nyári szünidő elején elutazott s imádásig szeretett édesanyja közelében új erőt merítve, megírja a János vitéz első vázlatát. Visszatérve a fővárosba, lázas buzgalommal lát munkához. A partitúra csakhamar elkészült, magába foglalva Kacsóh kivételes, eredeti tehetségének legszebb kivirágzását. A művet a Csipkerózsikában is feltűnt egyszerű, tiszta, keresetlen, édesbús magyarság jellemzi. A naivitásában elbájoló népies elem megkapóan szövi át a János vitéz dalait. A dallamok feldolgozása, formába öntése, természetes és mesterkéltség nélkül való. Minden hangja szívből fakad és szívhez szól. És ami a legcsodálatosabb: a fiatal szerző sehol sem esik a kezdők szokásos túlzásainak hibájába. A drámai jeleneteknél sem veszti szem elől a helyes mértéket, a mesejáték egyszerű, gyermekies hangja sohasem téved a szertelenség útvesztőjébe. A második felvonás francia milieuje sem zökkenti ki a helyes irányból; itt is megőrzi az egyszerű, népies hangot; csodálatos ösztöne nem engedi lesiklani a mese poézisének virágos ösvényéről. Mindent összevéve, a János vitéz tündöklő sikerének titka, hogy zenéjének megírását éppen Kacsóh Pongrácra bízták; viszont igaz az is, hogy Kacsóh tüneményes felbukkanását főleg az magyarázza, hogy éppen a János vitéz megzenésítésére kapott megbízást.
 

A Király-színház 1904. november 18-án hozta színre a szerencsés darabot. A siker előadásról előadásra fokozódott s csakhamar a vidéki nagy városok színpadjain is tomboló sikerrel került színre. Lehetséges, hogy a sikerben nagy része volt az akkori idők politikai mozgalmainak, de az egészen bizonyos, hogy a nemzeti felbuzdulás elterjedésében igen hathatósan működött közre a János vitéz hazafias lelkesedést támasztó tiszta magyarsága.

Kacsóh Pongrác — mint elébb mondottam — egy csapással a legnépszerűbb magyar zeneszerzők sorába emelkedett s ha későbbi műveivel a János vitéz sikerét nem is tudta elérni, eléggé sohasem méltányolható igyekezettel és következetességgel törekedett magasabb művészi célok felé. A nagy zenei értékek intenzív tanulmányozását kitartóan folytatta. Nagyobb és komolyabb zenei ideálok elérésére törekedett. Sorban a legközelebbi műve a Zangiwill darabjából készült Mary-Anne volt, mely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Újra magyar tárgy után nézett tehát, mintha csak érezte volna, hogy sikerei csakis a magyar talajban gyökerezhetnek s 1906-ban ugyancsak a Király-színházban színre hozta Rákóczi című daljátékát. Ez a darab sem bizonyult a János vitéz méltó társának. Igaz, hogy Petőfi géniusza és csodálatos költészete hiányzott a Rákóczi szövegéből, melynek tárgya, hőse szerencséjének folytonos hanyatlásával, különben sem hálás színpadi téma. A Rákóczi zenéje is csak abban mutatott lényeges haladást a János vitéz partitúrájával szemben, hogy hangszerelése és harmonikus felépítése előkelőbb, választékosabb és művészibb veretű. Sajnos, azt a közvetlen, keresetlen, gyakran gyermekes naiv hangot, mely a János vitéz zenéjének annyi üdeséget és elragadó bájt kölcsönzött, Kacsóh nem használhatta az egészen elütő kezelést igénylő Rákócziban. Így a Rákóczinak is csak jelentős erkölcsi sikere volt s régen letűnt a játékrendről, melyen az elpusztíthatatlan erejű János vitéz újra és újra hódított.

A Rákóczi után mintha megcsappant volna Kacsóh munkakedve. A valóság az, hogy továbbra is rengeteg sokat dolgozott. Munkaerejét azonban felaprózta az a sokoldalú tevékenység, melyet abban az időben kifejtett. Tanári teendői mellett tudományos cikkeket írt; 1909-ben megjelent Zenei fejlődés története című műve; esztétikai és kritikai dolgozatai különböző szakfolyóiratokban láttak napvilágot. Ezekre az évekre esnek még Pásztor: A harang című legendájához írt kísérő zenéje, ugyancsak a Molnár-féle Fehér felhő és Liliom című darabokhoz írt zeneszámok. Dalai — melyek közül néhány ma is népszerű és közkedvelt — ugyancsak ebben az időben jelentek meg; az évekkel később elkészült Dorottya megírásának tervezgetése is foglalkoztatta már. A zeneművészetben akkortájt erősen lábrakapó reformmozgalom hullámai őt is magával ragadták. Megszervezte az új magyar zene egyesületét, melytől azonban hamarosan elfordult, mikor észrevette, hogy munkatársai, a sok nagyratörő, de nem éppen tehetséges fiatal zenész, csak a legvadabb szertelenségben való tobzódással képesek magukra vonni a figyelmet.

Miniszteri rendeletre 1909-ben a kecskeméti reáliskola igazgatói állását foglalta el. De még ez a jelentős előléptetés s a vele járó új munkakör ellátása sem
vonhatták el igazi hivatásától. Kacsóh ismert erélyével és szaktudásával példás rendben tartotta a reábízott iskolát, de szíve itt dobogott köztünk s minden legkisebb zenei esemény alkalmával itt láttuk, itt üdvözöltük körünkben.

Egyébként Kecskeméten sem szűnt meg a zenekultúra érdekében küzdeni és munkálkodni. A legelőkelőbb társadalmi köröket igyekezett a zene szeretetében egyesíteni. Zenetörténelmi felolvasásokat tartott; majd egyes mesterművek analizálásával, magyarázásával szerzett a klasszikus zenének rajongó híveket. A városban feltalálható műkedvelő zenészeket maga köré gyűjtötte s „Úri banda“ névvel zenekar-egyesületet szervezett, mely néhány hivatásos zenésszel egészítve ki magát, rövid idő múlva a nyilvánosság előtt is nagy érdeklődés mellett, jelentős sikerrel szerepelt. Egyik hangverseny alkalmával még Beethoven V. szimfóniáját is előadta, melyet Kacsóh versben írt prológja vezetett be. A prológ befejező sorait itt közöljük:

De im a Mester álmok honából

Szerény, szelíd valóra ébred,

Jámbor tanítvány áll az ajtón,

Kopogtatása hű alázat.

Csodálva néz az égő arcra

Két szeme, mely már könnybe lábbad

S a lángészrejtő bozontos főre.

Áhítva csiigg a büszke ajkon

S a Mester szól: „Lásd, így kopogtat

Az ádáz sors az életajtón!“

(Folyt. köv.)

Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése . Énekli: Simándy József

144 évvel ezelőtt, ezen a napon született (XII.15) és 94 évvel ezelőtt hunyt el (XII.16)

                                          KACSÓH PONGRÁC,

         magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.

 Írta: Szabados Béla

(Rádiófelolvasás)

A nagy magyar zene-poéta, Kacsóh Pongrác emlékére a rádió ma ünnepi hangversenyt rendezett.

Nekem jutott a feladat, hogy a hangverseny előtt bevezetőt mondjak, a körünkből — fájdalom — oly korán elköltözött művészről, kihez benső és őszinte barátság szálai fűztek.
Kacsóh Pongrác egészen különleges helyet foglal el a magyar zenetörténelemben. Különleges helyet főképpen azért, mert János vitéz című daljátéka kétségtelenül a legnagyobb eddig elkönyvelt magyar színpadi siker, másrészt: mert rajta kívül nem volt magyar zeneművész, aki ennyire egy csapással emelkedett az elsők sorába.

Gyermekkoráról, zenei hajlamának első megnyilatkozásáról kevés adatunk van. Kacsóh Pongrác Budapesten született, 1873. december 15-én. Édesatyja a magyar államvasutak főtisztviselője volt s néhány évvel a kis Pongrác születése után Kolozsvárra került; az ottani államvasúti üzletvezetőség kötelékében teljesített szolgálatot. Iskolai tanulmányait Kacsóh Pongrác Kolozsváron végezte, mint a református lyceum növendéke. Jó tanuló volt s tanárainak hamar feltűnt a serdülő gyermek kivételes akaratereje, éles megfigyelőképessége. Középiskolai tanulmányaival párhuzamosan a kolozsvári konzervatóriumban zongorázni és fuvolázni tanult; a zeneelmélet elemeire maga Farkas Ödön, a konzervatórium igazgatója, az ismert kiváló magyar zeneszerző tanította. Szervezőtalentumáról is bizonyságot tett; a lyceum növendékei körében iskolai zenekart szervezett s azt több alkalommal maga vezette. Hajlamait követve, a középiskola elvégzése után a tanári pályát választotta élete céljául. A kolozsvári egyetemen a bölcsészeti fakultás hallgatója lett s bölcsészetdoktori oklevelét a természettudományi szakon — summa cum laude — 1896. június 13-án szerezte meg. Nehéz és komoly egyetemi stúdiumai idején sem hanyagolta el azonban zenei tanulmányait. A zene iránt táplált rajongó szeretete arra ösztönözte, hogy magát ebben az irányban is tovább képezze. Lelkesedéssel tanulmányozta a nagy mesterek örökbecsű műveit, s mint ahogy a történelmi emlékekben gazdag Kolozsvár patinás falai között megtelt a lelke az izzó magyarság érzéseivel, úgy szívta magába Beethoven szonátáiból és szimfóniáiból a klasszikusok tiszteletét. Sokszor hallottam tőle, hogy, elfáradva a legnehezebb mathematikai problémák fejtegetései közben, üdülést és felfrissülést csak egy-egy örökéletű zenemű eljátszásában talált.

Az exisztencia megteremtésének gondjai sem téríthették el a művészettől; a zene iránt érzett rajongó szeretete állandóan ott parázslott minden szépért hevülő ifjú szívében.

1897. szeptember 15-én Kacsóh Pongrác tanári oklevelet nyert s ennek alapján rövidesen — 1898-ban — megkezdte működését a budapesti VIII. ker. állami főgimnáziumnál. Mint mindenbe, amivel éppen foglalkozott: Kacsóh új hivatásába, a pedagógiai tevékenységbe is teljes lelkesedését vitte bele. Mondják, hogy igen szigorú tanár volt, szigorúsága azonban főleg a tunya gondolkozás, a pongyola fegyelmezetlenség ellen irányult. Aki lelkiismeretesen tanult, aki lelkesedni tudott a tárgya iránt, azt szerette, azért még exponálni is tudta magát. Ebbe az időbe esnek Kacsóh tudományos dolgozatai, értekezései, melyek a szakkörök figyelmét a fiatal professzor felé irányították; ugyanakkor azonban, fellelkesedve a főváros nagyra-lendülő zenei életének eseményeitől, zenei hajlamai is újabb lángra lobbannak. Állandó látogatója a hangversenyeknek, az operának s a legszűkebb baráti körben már egy-egy kompozíciója is elismerést arat. E szerény sikerek tudásának tökéletesítésére ösztönzik. Zeneszerzési tanulmányokat folytat Herzfeld Viktor, a zeneakadémia tanárának vezetése mellett. Vágyakozása valamely zenei tevékenység kifejtésére mindig erősebb s gyakorlati tapasztalatainak gyarapítása végett zenetanári állást vállal a Málnai-féle ismert leánynevelő intézetben. Az állandó zenei foglalkozás csakhamar kibontakozásra juttatta Kacsóh Pongrác igazi hivatását. Komoly és kitartó zenei tanulmányai megérlelték eredeti és nagyértékű talentumát s midőn egy iskolai előadás alkalmából a Málnai-féle intézet növendékei részére Csipkerózsika címmel daljátékot ír, magára vonja az elismert tollú író: Bakonyi Károly, valamint a Király-színház igazgatójának, Beöthy Lászlónak figyelmét. A Csipkerózsika zenéjének keresetlen magyarsága, mezei virágokhoz hasonló harmatos üdesége annyira megnyerte a kényes ízlésű színházi szakemberek tetszését, hogy felszólították a fiatal s akkor még csaknem teljesen ismeretlen zeneszerzőt a János vitéz szövegkönyvének megzenésítésére.

(Folyt. köv.)
 

Legyen itt még egy cikk Rösler Endre,  a ma ötvennégy esztendeje elhunyt kiváló tenorista emlékére

Színház és Mozi 1955. március 18.

A ZENE ÉS AZ EMBER

Nem tudok visszaemlékezni arra, vajon láttam-e őt előbb is a színpadon? Lehet, hogy láttam, de az emlék elmosódott, a kezdő énekesről nem vettem tudomást ama Mozart-előadásig, amelyet aztán nem tudtam, elfelejteni soha többé. Belmonte B-dúr áriáját énekelte a fehérparókás ifjú, és egy hatalmas szív- dobbanás tudatta velem, hogy végre valóságként értem meg valamit, amit csak sejtettem idáig: a Mozart-dallamot. Európai kultúránk magányos tüneményének nevezi a Mozart-melódia karcsú és zárt, arányos és tiszta vonalát Szabolcsi Bence. Ám ez eszményi szépségű dallam nem csak szépség, hanem Mozartnál válik először emberalakká. Izgalommal kérdeztem akkor este: ki ez a fiatal énekes, aki a Mozart-melódia csodálatos formáját ilyen valóságként érzi és az »egyéniségének tudatára ébredt« dallamot ennyire élő emberalakká eleveníti? Siettem megjegyezni a Rösler-nevet; hogy az egyre növekvő százezernyi hallgató-sokasággal együtt azóta se feledjem el. Azóta kibontakozott a kivételes művész előkelő stílusa és tévedhetetlen ízlése, választékos kultúrája és dallam- mintázó varázsa, felfogásának nemessége és minden énekfrázist átlelkesítő képessége. Sajátos és ritka operaszínpadi tünemény az énekes, aki emberábrázolásának realizmusával megérteti velünk, milyen igaza volt Glucknak és Mozartnak, mikor az embert és az igazságot keresték az operaszínpad formák között, mert jól tudták, hogy az ének nem más, mint felfokozott emberi beszéd és a dráma mondanivalóit az operában egy páratlan kifejező eszköz szolgálja: a zene. Később más lelki tájakon találkoztam Rösler Endrével. A Kodály-dalok évezredes mélységekből fakadó ős-líráját, a megkövült lávarétegek alól felbuzgó gyökeres magyarságot szólaltatta meg. A magyar zsoltáros vádját és panaszát, e Mohácsot sirató, új Mohácsot prófétáló keservet is ő kesergi felejthetetlenül. Hogy aztán a sokrétű értelem és a lobogó képzelet útjain eljusson a Schubert-i líra «messzeség-igézetéhez« és a Brahms-dalok melankóliájához, vagy a preklasszikus mesterek káprázatos formavilágához, fölemelve mindannyiunkat azzal a magasrendű művészettel, amely tudja és tudatja, mennyire lezárt világ és mennyire teljes dráma minden egyes dal. A forma mestere és a gondolat e fausti mohóságú keresője azonban még egy emberi - művészi titkot hordoz. Azt, hogy jó énekes lehet valaki - igazi művész sohasem lehet a művészlélek tragikus alázata nélkül. Az olcsó sikert nem kedveli, az önmagával eltelt elégedettséget nem ismeri. Nagy-nagy belső szerénységgel, az előkelő művészlelkek e ritka adományával keresi-kutatja az alkotó és a remekmű titkát, a mű rejtőző lényegét, amely örökre titok marad az önhittek előtt. Kivételes művész: ritka ötvözete művészetnek és humánumnak.
 

Balassa Imre